Rudolf Fraser dolgozószobája

Mr. Fraser dolgozószobája szent hely volt. Valahogy sosem tiltotta meg, hogy bemenjenek hozzá, amikor dolgozott, de valahogy sosem zavarta őt senki. És nem is nagyon töltöttek ott az ikrek sok időt. Csak akkor, hogy ha különösen egymásnak esett a két idősebb fiú, hogy már Mrs. Fraser sem tudott velük bírni. Egyedül Christine mászkált be hozzá, akkor amikor csak akart. Ő mászott fel a masszív könyvespolcokra, piszkálgatta a maketthajó gyűjteményt. Átrendezte őket. És hogy ő miért ment oda? Mert megtehette. Hercegnő volt. És az egész házban uralkodhatott.

[2003. november 3. ⭃ Viszlát nyár ⥷tükörképp l a y]

2003. november 3.
⭃ Viszlát nyár ⥷
tükörkép
p l a y

Játsszunk nyílt lapokkal végre
A hajómnak mennie kell
És itt fog hagyni téged
Majd benned él tovább a vérem

Aiden levele olyan volt, mint egy pofon. Nem értettem az elején, hogy mire célozgatott, ráadásul még Hortenzia nagyi szellemét is majdnem a család nyakára szabadítottam. A múlt valahogy mindig is a falak és a tárgyak között lappangott, arra várva, hogy megjelenjen és kísértsen, hideg ujjaival pedig a nyakamat szorongassa. Most is ezt éreztem, ahogy vártam csendesen az üres házban Aident. Tudtam, hogy nem fog itt kandallóval berobbanni, annál sokkal jobban szeretett a Hamutartóból idesétálni, mintha lett volna valami rituális abban, ahogy a ház felé közeledett, ahol felnőtt. Furcsa volt belegondolni, mennyi minden megváltozott, amióta visszatért. Családunk lett, elköltözött, aztán még messzebb költözött, ahogyan anya és Metz is, és én itt maradtam egy emlékektől nehezen lélegző házban. Nem zavart, általában már nem kísértett olyan fájdalmasan a múlt, mint pár éve. Lassan mindenki tovább lépett, és miközben Estherrel és Oliviával teltek itt a napjaim, olyan volt, mintha ez a jelen tisztára akartam volna mosni a múltat, lekaparni a vért és a halott sikolyokat a falakból. Mintha megtanultam volna újra lélegezni.
Milyen lélegezni, Ben?
A húgom hangja úgy csendült fel bennem, mintha csak mellettem állt volna. Hallottam. Olyan sokszor hallottam, leginkább éjjel, vagy amikor egyedül voltam otthon. Láttam a szemem sarkából a szőke, göndör tincseket, a ruhájának fodrozódását, aztán már itt volt, mellettem, bennem, mint egy életre kelt emlékkép, egy szellem. Nem is tudtam, hogy mi volt, a múlt életre kelt darabja? Tudtam, hogy Aiden is hallotta. Amikor a legnagyobb némaság volt, Chrissie megszólalt.
Nehéz.
Nehéz volt lélegezni, az élet súlyos teher volt néha. Magam sem tudtam, hogy miért válaszoltam neki. A falakból kiáradó emlékek őriztek meg egy darabot belőle? Nem tudtam megmondani. Csak ácsorogtam a nappaliban, azt se tudva, hogy mit kezdjek magammal. Esther Oliviával átugrott anyához, mert érezte, hogy valahogy ez a kettőnk dolga volt Aidennel. Tudtam, hogy előbb utóbb el kell majd neki mondanom mi történt aznap. Odalen. Tudtam, hogy tudnia kell, mik voltak az apánk utolsó szavai, amik úgy belém égtek, mintha tegnap lett volna. És nekem is voltak kérdéseim. Tudta, hogy tudni akarom mi történt vele. Tudnunk kellett mik történtek. Lassan megtanultunk újra együtt élni, mint egy normális család. Lassan újra beszélnünk kellett.
Felbámultam a lépcsőn, az emeletre, ahol álltak a szobák, és szinte öntudatlanul én és megindultam felfelé. A lépcső megint megreccsent a lábam alatt, halkan nyögött és lélegzett fel. Lélegezni nehéz volt, élni nehéz volt, a létezés súlya a legnagyobb csendben egyszerre mázsás volt, az emlékek tették azzá, azok szőtték ránk a súlyokat. Mégis mentem tovább, mert ezt kellett tennem, miközben a zsebembe dugott kezeim szinte ökölbe szorítottam. A ház üres folyosójára lépve egyből elhaladtam a régi szobám nyitott ajtaja mellett. Még midnig ott voltak a régi cuccaim, pedig Estherrel átköltöztünk anyák hálójába. Azt hittem nehéz lesz ott lenni, de igazából nem volt az. Egyszerűen Esther szebbé tette az életemet, mellette sokkal könnyebb volt itt élni. Még Oliviával sem volt nehéz a húgom régi szobájában játszani, vagy elaltatni. Chrissie imádta volna a tudatot, hogy a kislányom megkapta a szobáját. És a régi dolgai, amik szanaszét voltak a szobájában, arra várva, hogy egyszer majd újra betoppan, és játszani kezd, ismét kezdtek életre kelni, Olivától. Volt ebben az egészben valami elképesztően szép. A húgunk szobája sosem volt zárva. Anya se csukta be az ajtót, mintha mind a ketten azt reméltük volna, egy nap visszatérnek.
Megálltam a folyosón, a talpam alá simult a szőnyeg bársonyos puha érintése, és néztem egy ajtót. Egy bizonyos ajtót, ami azóta zárva volt, hogy apa meghalt. Jó, ez bizonyos szintig nem volt igaz. Aiden amikor hazajött, követte egy ex-halálfaló, és apa szobáját fedúlta, a bátyám pedig megölte. Viszont valahogy mindenki tartotta magát ahhoz itthon, hogy oda nem mehettünk be csak úgy. Nem volt kőbe vésve, csak egyszerűen a tisztelet diktálta ezt. Még apa se mondta ki, hogy márpedig ide nem jöhetett be senki. Egyszerűen csak így alakult.
Néztem a sötétbarna ajtót, a kilincset, és közben szinte láttam magam előtt az apánkat, ahogy az íróasztala fölött görnyedt és éppen egy hajót épített egy üveg belsejébe. Szólt a mugli lejátszójából valami nagy együttes zenéje, vagy éppen egy hatalmas régi korokat megidéző zeneszerző szimfóniája. Ha lehunytam a szememet  még hallottam is.
Aztán tudtam, hogy megérkezett. Még csak meg se kellett hallanom, éreztem, hogy most lépett be az ajtón. Megállt a nappaliban, mintha csak a múltat akarta volna belélegezni. Chrissie ott állt mellettem, pedig még csak nem is láttam, aztán a következő pillanatban már fordult is le, rohant a lépcsőn, és hallottam, hallottam az az egy lépcsőfokot megreccsenni, mintha valaki tényleg ráállt volna. Egyedül maradtam a folyosón, és csak makacsul bámultam a dolgozószoba ajtaját, mintha attól vártam volna valami csodát.
Nem fordultam Aiden felé, amikor ő is feljött.
- Ezer éve nem voltam itt. Emlékszel, hogy hányszor ültünk azon a kanapén, miután rosszat csináltunk? - kérdeztem tőle.

[2003. november 3.outfit >><< csillagok]

2003. november 3.
outfit >><< csillagok

Megfáradt ereimben az élet
Tudom, hogy fognál még
De engedj el már, kérlek!
Itt van, tépd le belőlem a részed

Benjamin mindig szembefordult a nappal, és minden árnyéka mögé került. Ott álltam mögötte én is, a sötétség között, és sose néztem a fény felé. Elfordítottam a tekintetem, mintha nem is létezett volna. Ezek voltunk mi ketten. A napos és a sötét oldala egyazon galleonnak. Mégis egy anyagból származtunk. Mindig is a könnyebb utat választottam, ami kevesebb veszteséggel és fájdalommal járt, míg ő csörtetett előre, rendületlenül. De most ezen változtatnom kellett.
Nem fordíthattam hátat többé, nem hallgathattunk mindörökké. Hátat fordítani olyan egyszerű volt, könnyebb volt. Gyávább volt, mint szembenézni azzal, hogy miket tett az ember. Gyáva voltam, sose tartottam magam bátornak. Hidegvérű voltam és számító, kegyetlen, de bátor sohasem. Az az öcsém reszortja volt, és büszke voltam hozzá, és féltettem saját magam a fájdalomtól. Minden fájdalomtól. De többé már nem menekülhettem, se a múltam elől, se az élet elől. Családom volt, akikre vigyáznom kellett, akiket visszakaptam. Elliot már nem is tudtam hagyadik imperiot kapta a szemem előtt, én pedig csak tehetetlenül próbáltam őt visszahívni. Kurvára fájt így látni őt. Válaszok kellettek, ahányszor csak eszembe jutott, mindig arra gondoltam, vajon apa... apa mit csinált? a húgom és az anyám? az öcsém?
Tudnom kellett. És beszélni akartam erről, az egyetlen olyan emberrel, aki meg tudta ezt osztani velem. Az anyám képtelen lett volna erre. És meg akartam törni azt a hallgatást az öcsémmel, ami kettőnk közzé állt a háború óta. Voltak dolgok, amikről nem beszéltünk, és ezt mind a ketten éreztük. Talán a legnehezebb dolgot kértem tőle most. És talán nem is akartam tudni.
Az avar a lábam alatt recsegett, ahogy lassú léptekkel, füstös cigaretta csíkot húzva magam után haladtam a Hamutartó felől a régi otthonom felé. Kellett ez a magányos séta, Elliot pedig elvolt ezalatt a kis idő alatt Deannel odahaza. Nekik is szükségük volt néha egy kis közös pillanatra, ami csak a kettejüké. Ahogy most nekem is szükségem volt az öcsémre. Az út hazafelé talán most nehezebb volt, mint amikor hosszú évek után felbukkantam itt, beosonva a kriptába a fehér tulipánnal a kezemben, azzal a szándékkal, hogy újra eltűnjek. És mégis itt maradtam. Furcsa humora volt az életnek. Az otthonom ismerős csúcsos alakja szépen és méltóságteljesen bontakozott ki előttem a reggeli ködből, mintha egy nemes király lett volna, a testet körbe ölelő szürkés tejfelszerű palásttal.
Hazaértem.
Beléptem a kapun, halkan sírt fel a kovcsoltvas, miközben a hátsó bejárat felé indultam, ami a teraszról bevezetett a nappaliba. Az öcsém ott volt, pontosan tudtam, hogy ott állt, mintha csak odáig elláttam volna, aztán megindult felfelé, éreztem a talpam alatt a recsegő lépcsőfokot is. Egy pillanatra megálltam és farkasszemet néztem a kriptánk sötét síri csendbe burkolódzó, ködbe vesző alakjával.
Megölted őket!
Mintha az öcsém kiabált volna bele az arcomba, olyan elevenen hallottam a szavait, amik akkor visszarántottak a sötét valóságba. Még az ütéseinek lüktető nyomát is éreztem az arcomon pulzálni. Talán nem kellene itt lennem. Talán mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy tudjam. Megfordult a fejemben, hogy be sem lépek, hogy hátat fordítok és egyenesen Elliotékhoz hoppanálok. Gyáva vagy Aiden, gyáva, gyáva. Az ujjaim megmarkolták a hófehér pálcát a zsebemben.
Aiden. Hazaértél
A húgom hangja. Amit midnig hallottam. A szemem sarkában fel-fel villanó szőke alakja szinte forró zuhanyként ért, és kirántottam a kezem a zsebemből. Hazaértem? Valóban? De csak hümmögtem egyet, mintha igen, hazaértem volna. Pedig anyni helyen volt már az otthonom, hogy nem is kellett volna olyan nagy jelentőséggel bírnia. Hümmögtem, mintha tényleg a húgommal beszélgettem volna. Aztán már szaladt is be, én pedig mentem utána. Most meg sem álltam a nappaliban, csak rápillantottam apám régi fényképére, és az orromban már ott volt minden régi illat. A kókuszos pitéé, a pipáé, a virágoké, a nyár illatai, amik végül elhaltak bennük, mert felnőttünk. A lépcsőfok sóhajtott a talpam alatt ahogy ráléptem, ujjaim között forgatva a cigarettát, aztán megálltam apánk dolgozószobája előtt, az öcsém mellett. Ott ácsorogtunk, mi hárman. Benjamin és és a húgunk szőke emléke, amit sose tudtam hova tenni. A hangja bennünk élt, fecsegett, kérdezett, de ha mi kérdeztünk sosem felelt. Egy halott emléknek nem voltak válaszai a kérdéseinkre. Gyűlöltem ott ülni, szembenézni az apámmal, azzal, hogy meg próbálta érteni mit miért tettem, azzal, hogy a lelkemig látott végig, egész végig. És most kibaszottul hiányzott.
- Ezer éve nem voltam itt. Emlékszel, hogy hányszor ültünk azon a kanapén, miután rosszat csináltunk? - kérdezte az öcsém, mintha csak tudta volna, mire gondoltam éppen. Mélyet szippantottam a cigimből és kifújtam a füstöt az ajtó felé.
- Sose felejteném el. És mindig a te hülyeséged miatt, mert felidegesítettél - jegyeztem meg, mintha nem fájt volna. A tekintetem még egy rövid időre átsiklott a többi szobán is. - Ugye nincs még mindig a régi szobádban az a bicaj? - bámultam rá, majd visszanéztem az ajtóra.
Mitől félsz, Aiden?
A múlttól. Mert félek nem vagyok elég erős ahhoz, hogy szembenézzek vele. Hogy az öcsém szembenézzen az enyémmel.
Majd fogom a kezetek.
Aztán már lépett is át a küszöbön az én kezem pedig ráfonódott a kilincsre, és kinyitottam az ajtót. Halkan némán tárult elénk apánk szobája, ami az illatát őrizte, és az üvegbe zárt hajókat. Mintha csak két percre hagyta volna ott.
- Na gyere be, öcsém - sóhajtottam, és beléptem.

[2003. november 3. ⭃ Viszlát nyár ⥷tükörképp l a y]

2003. november 3.
⭃ Viszlát nyár ⥷
tükörkép
p l a y

Játsszunk nyílt lapokkal végre
A hajómnak mennie kell
És itt fog hagyni téged
Majd benned él tovább a vérem

Légzésünk nehéz súlya gomolygott páraként a fejünk felett, az üres házban, melyben visszhangzottak gyerekkorunk matt hétköznapjai. Nem voltunk már ugyan azok, kettőnk között a törések hozták ki belőlünk a változást? Azért lettünk azok, akik most voltunk? Talán azok a tettek, amiket egymás ellen követtünk el, vezettek bele ebbe a sekély némasággal teli csöndbe? Talán ha beszéltem volna Aidennel, és nem csak a dühös szavak ékelődtek volna közénk, mi lett volna mindennek a vége? Megválaszolatlan kérdések lebegtek a fejemben, mint suhogó madarak szárnycsapásai. Tudtam, hogy Aiden magát okolta. Mindenért magát okolta, de mind a hárman ezt tettük. És az idő ezen nem változatott, csak a vádló hangok lettek egyre halkabbak, hogy képesek voltunk az élet felé is fordulni.
Lehunyt szemmel ácsorogtam apám ajtaja előtt, mintha egyedül gyenge lettem volna kinyúlni a kilincsért, mintha nem éreztem volna magam jogosultnak, hogy oda csak úgy benyissak. Nem, valahogy sosem szaladgáltunk oda be csak úgy, azt egyedül a húgunk csinálta, de ő királynője volt a háznak, akkor is, és ahogy az árnyait megpillantottam a szemem sarkában, még most is. Ott volt a szellőben, ami meglebbentette a függönyöket, a lépcső sóhajtásaiban, az ágy ropogásában. A lányom mellett a szobájában. Bennem. Bennem és Aidenben, az anyánkban. Apánkkal együtt, aki minden mozdulatunkban ott létezett. Felismertem őt a bátyámban. Elgondolkodtam bennem is ott volt-e.
Éreztem ahogyan a kripta felé pillantott, ő legalább oda tudott pillantani, én pedig évekig kerültem még a közelségét is, a hűvös, jeges pillantását, ami minden egyes alkalommal égetően fürkészte a hátamat, mintha dühös vádló szempár lett volna, gyávaságomat pedig mintha kiröhögte volna, hogy nem mertem odamenni hozzájuk. Aidenben több erő volt, mint bennem.
Szinte hallottam a húgom lelkes visítását, ahogy üdvözölte amikor belépett a házba. Annyira féltékeny voltam rá olyankor, mintha engem nem így köszöntött volna. Olyan rohadtul gyerekesek voltunk és ostobák. Egymással háborúztunk és végül, mindennek a végén vesztettünk.
Aiden olyan lassan ért fel, mintha minden pillanatban elmélázott volna valamin, de mi mást is tehettünk volna ebben a házban valahogy mindig mindenki megemlékezik, valamiről, vagy valakiről. Vajon milyen lehetett így élni, amikor meghalt Susanna? Ez a ház túl sok fájdalmas emléket szívott magába, mintha csak erre született volna, hogy ezeket visszatartva mégis a fejünk felett álljon. Emlékszem megtaláltuk a naplóját, amikor még kölykök voltunk Aidennel, az egyik végébe ő írt a másik felébe pedig Emmeline, aztán egyszer már csak Em sorai gyarapodtak, amik egyre őrültebbek lettek, és sötétebbek, elnyelték szinte a lapok a bánatét, aztán már nem volt senki, aki írtam volna a naplót.
Megjöttetek.
Chrissie hangja halkan csendült küztünk, amikor Aiden megállt mellettem, mintha olyan ünnepélyes és különleges alkalom lett volna ez. Mint amikor régen, este lesurrantunk a nappaliba, jóval lefekvés után, hogy aztán valahogy mégis egy kicsit kibéküljünk. Hiányzott ez a fajta megszokás, de voltak dolgok, amikből kinő az ember, és már nem térhetett vissza ugyan oda, mert csak nőtt az emlék és közte a távolság. De a böffentő még megmaradt, mint egy titkos zug a gyerekkorunkból.
Aiden cigifüstje szinte visszazökkentett a jelenbe a gondolataimból, és csak suttogtam a szavakat magunk közzé. Hármunk közzé, mintha a húgunk itt lett volna? Vagy itt volt még mindig? Talán csak az emlék erős nyoma, mely folyékony volt, mint ereinkben a vér.
- Sose felejteném el. És mindig a te hülyeséged miatt, mert felidegesítettél - szólalt meg Aiden füstös hangján, én meg csak felhorkantottam. Persze eljátszhatta, hogy nem fájt. De tudtam, hogy ahogy nekem, úgy neki is fájt. Talán jobban is.
- Nem bírtam elviselni azt a hülye fejed, mert mindenhez olyan idegesítően álltál hozzá. Sose hagytad, hogy kirángassalak a konfortzónádból. Unalmas voltál, és utáltalak - dünnyögtem vissza. Szinte vártam, hogy apa megjelenjen és kitárja előttünk az ajtót. Sóvárogva reménykedve, hogy így legyen. De a valóság nem olyan, hogy hallgat a szív sírására. Annál sokkal-sokkal hidegebb, és ettől olyan fájdalmas.
- Ugye nincs még mindig a régi szobádban az a bicaj? - kérdezte, mire csak széles vigyorra húztam a számat és megvontam a vállamat.
- Talán még ott van, a behajlított Ulysses és Arany virágcserép mellett, mert valaki szemetesnek nézte a szobám. - De tudom, hogy félsz, Aiden. Érzem azt az ismerős lüktetést, ami bennem is pulzál.
Egyikünk sem akar előre lépni és benyitni. Nem akarunk szembesülni a hiány pofonjával, ami minket odabent fogadna. De a húgunk kézen fog minket, belibben az ajtón, Aiden meg a kilincs után nyúl, mert bátrabb mindig ilyenkor cselekedni, előttem lépett be a szobába, hiszen ő volt a nagyobb, neki kellett eljátszania, hogy nem félt. Most már tudtam, hogy ez milyen kibaszottul súlyos teher volt.
Odabent mintha visszazuhantam volna évekkel ezelőttre, amikor a tizenéves önmagunk voltunk. A fények a falon ismerősen táncoltak, az üvegbe fészkelt hajók oldalán meg-meg csillant a napfény, ami beszűrődött az ablakon, a függönyök közötti réseken keresztül. Tétován álltam, mint hívatlan vendég, és egyelőre csak néztem. Néztem, nem merve az asztal felé pillantani. Nem merve látni, hogy már nincs ott senki. Beletúrtam a hajamba, majd összeszedtem a bátorságom és szembenéztem az egyedül álló asztal felé, ahol még minden ott volt árván, félbehagyva.
- Azt hittem... nem is tudom, azt hittem jobban fog fájni, de... talán már elfogadtam. Csak ne reménykednék olyan szánalmasan feleslegesen - mormogtam végül.
Miben reménykedsz, Ben?
Abban, hogy éltek.
De itt vagyunk. Mindig itt vagyunk.
Mégis nehéz a szív az üresség miatt.

[2003. november 3.outfit >><< csillagok]

2003. november 3.
outfit >><< csillagok

Megfáradt ereimben az élet
Tudom, hogy fognál még
De engedj el már, kérlek!
Itt van, tépd le belőlem a részed

Furcsa hívószó vonzott ide, mint molyt a fény lángjai. Mintha a ház képes lett volna egyetlen egy sóhajtással idehívni, mintha egy részem sikoltott volna utánam, hogy aztán próbáljon visszaszivárogni belém. A régi kölyök, akit itthagytam azon a napon magamból, maikor eldöntöttem, hogy halálfalóvá válok. Ő még itt volt a falak közzé, az emlékek mögé rejtve, és várt haza, hogy végre elfogadjam őt is, elfogadjam magamat ahogy most voltam. Nehéz szembenézni magunkkal, és a bűnnel, amit magunkban hordozunk. Súlyként terjeng bennünk, és egyre csak megsavanyít, hogy aztán semmire se legyünk képesek csak az önutálatra.
Lépteim nyomán porzottak az emlékek, ahogy beléptem a régi otthonomba, és láttam a húgom szőke alakját, haloványan ott vibrálni mindenhol, egyszerre és mégis csak előttem. Tudtam, hogy az öcsém is látta, hogy az anyám is látta, mintha egy örökké szemünk előtt lebegő szellem lett volna, akihez sosem lehetett elég közel kerülni, ő pedig bennünk volt, teljesen bennünk a szívünk közepén, de aztán ha mi közeledtünk felé, elillant. A holtakat nem lehetett megérinteni, a szellemeket nem lehetett megölelni, és ő csak egy régi emlék volt, nem is nagyon szellem, csak a ház játéka, vagy az elménké. Nem tudtam volna megmondani pontosan, hogy mit is láttam. És hogy miért is hallottam olyan élőn a hangját, hogy az egyszerre esett jól és fájt kibaszottul pokolian. És most is itt csengett lelkesen visítva körbeugrált, mintha csak a Roxfortból jöttem volna meg, és alig várta, hogy megölelhessen, én pedig odaadtam neki egy kis vackot, egy apróságot, amit neki vettem direkt, miután titokban kisurrantam a Roxmortsba, szigorúan egyedül, mert az öcsémmel nem voltam hajlandó együtt mutatkozni.
Most mit hoztál nekem Aiden?
Magamat, Chrissie.
Ennél szebb ajándékot nem is adhatnál nekem!
Bárcsak meg ölelhetnélek. Bárcsak még egyszer meg tudnálak ölelni. De persze erre nem válaszolt, mintha csak húzta volna az agyamat, végigszaladt a nappaliban és egy kis huzat még a zongorán hagyott kottákat is felkavarta. Tudtam, hogy Banjmainhoz rohant, hogy szóljon, nem mintha szüksége lett volna rá. Tudtam, hogy tudja, megjöttem. Inkább követtem a húgom árnyékát a lépcsőn, és minden egyes fokkal egyre jobban fájt az egész. Főleg, mert tudtam amit választ kapni fogok... szét fog tépni. De le kellett ezt zárnom. Az öcsémmel le kellett ezt zárnunk. Már családunk volt. Muszáj volt tovább lépni, és már csak a legfájdalmasabb lökés maradt hátra.
- Nem bírtam elviselni azt a hülye fejed, mert mindenhez olyan idegesítően álltál hozzá. Sose hagytad, hogy kirángassalak a konfortzónádból. Unalmas voltál, és utáltalak - válaszolt az öcsém, ahogy felértem hozzá, és együtt bámultuk a becsukott ajtót. Tudtam, azt várja, hogy apa kinyissa. Mint minden alkalommal, amikor rosszalkodtunk. Hogy megjelenik pipafüstbe burkolva, és ott vár minket. De nem jött elénk. Gondoskodtam róla, hogy sose nyissa már ki előttünk az ajtót.
- Én voltam idegesítő? Az ember még csak csendesen olvasni se tudott, ha rád jött az ötperc. Én meg ezért utáltalak, túlságosan élettelteli voltál - válaszoltam persze és valahogy még ez is olyan kibaszottul szokatlanul őszinte volt tőlem. Mást irigyeltünk egymástól, a másik életére vágytunk, de istenem milyen jó, hogy Benjaminnak sosem kellett az én bűnösségemen átesnie. Bármenynire képes vagyok magam besározni, hogy neki ne kelljen. Ha Esther apja túl messzire ment volna, annál, mint amit elmesélt, biztos nem élte volna meg a másnapot. Így se nyírtam ki, mert érezte, hogy azt akarom, és megkérte, hogy ne tegyem. Senki se bánthatta büntetlenül a családomat.
- Talán még ott van, a behajlított Ulysses és Arany virágcserép mellett, mert valaki szemetesnek nézte a szobám - fecsegett Benjamin mire csak felhorkantam.
- Hát mert az is, fel se tűnt neked még miket vittem át oda - dörgöltem szivatásképpen az alá. Csak húztuk itt az időt, de be kellett lépni, így hát megfogtam az évek óta zárva lévő kilincset és kinyitottam az ajtót. A szíve az én szívem helyén zakatolt az enyém meg az övé helyén. Egymás zavart félelmét érezve léptük át a küszöböt, és hullámként értek el az emlékek. Egyből az asztalra pillantottam, azt láttam meg elsőre, miközben tudtam, hogy Benjamin nem mert odanézni, én szembenéztem vele. Helyette is. Láttam ahogy a húgunk Benre nézett, majd körbeszaladt a szobában és felmászott az apánk íróasztalára, és onnan lógatta le a lábait. Nézett minket. Én meg őt, a szobát, a félhomályt, a befejezetlen hajómakettet az asztalon. Mintha csak főzni ment volna le.
- Azt hittem... nem is tudom, azt hittem jobban fog fájni, de... talán már elfogadtam. Csak ne reménykednék olyan szánalmasan feleslegesen - Drága öcsém, még csak nem is te tehetsz róla, hogy meghaltak, mégis nehezebben viseled el, mint én. Felé fordultam, én voltam az idősebb, nekem kellett erősebb lennem, bármilyen nehéz is volt ez. Bármennyire is szerettem volna elgyengülni egy pillanatra, az öcsémet kellett vezetnem.
- Ők már nem jönnek vissza, Benjamin. De érzem őket. Tudom, hogy te is. talán csak ennyit tudtak hátrahagyni magukból, hogy velünk maradjanak. Bársonyos emlékeket. De ők is azt akarják, hogy tovább folytassuk - mondtam és aztán az öcsém felé fordultam, miközben elhaladtam a könyvespolc mellett, ujjammal végig simítva a könyvek gerincén, majd visszafordultam az öcsém felé.
- Éppen ezért vagyok itt. Van valami, amit el kell mondanom. De előtte még meg kell tudnom, mert sosem kérdeztem. Mi történt aznap?... Tartozom nekik ennyivel, hogy tudjam, mit tettem velük.
A szemébe néztem, talán ennyire még sosem voltam neki egyértelmű, sosem vallottam be így neki, hogy féltem szembenézni.

[2003. november 3. ⭃ Viszlát nyár ⥷tükörképp l a y]

2003. november 3.
⭃ Viszlát nyár ⥷
tükörkép
p l a y

Játsszunk nyílt lapokkal végre
A hajómnak mennie kell
És itt fog hagyni téged
Majd benned él tovább a vérem

Nehéz volt ez. Igazából, sosem mondtam senkinek, de nehéz volt. MÉgis igyekeztem itt úgy élni, hogy ne látszódjon rajtam, néha a dolgok maga alá temettek. Igazából ebben nagyon sokat segített nekem Esther, hogy mellette az emlékeim nem fájtak annyira, nem éreztem úgy, mintha a föld egyenesen maga alá akart volna temetni.  Esther mellett a ház is világosabb hely lett, megtelt élettel, ki tudtam újra kelni az ágyból, pedig sokszor, régen alig volt kedvem, csak meghúztam magam a szobáb árnyékában, hogy ne nézzek üres farkasszemet a húgom és az apám szobájával. Lassan megbékéltem, elfogadtam, még ha hirtelen minden olyan rohadt gyorsan is változott körülöttem. Anya szerelmes lett, felvette a nevét is, és még gyereket is szerettek volna. És Aidennek is lett egy családja, Jó volt őket boldognak látni, hogy elindultak előre. És kurvára igazuk volt, csak én nekem esett nehezemre ezt beismerni.
És itt volt Olivia is. A gyönyörű, szöszi kislányunk, akit egyszerűen imádtam. Néha láttam egy másik szőkeséget mellette, és sokszor győzködtem már magam arról, hogy ez valami beteges képzelődés. A szellemek nem néztek így ki. De jól esett a tudat, hogy néha vele volt Chrissie is. Talán a pipa füst is néha ezért volt olyan erősen érezhető. A falak közzé zárt emlékek szerettek itt életre kelni. És mégsem volt ez nyomasztó.
Apáék haláláig szinte fel sem tűntek ezek.
A ház is csak a jó dolgokra emlékszik, Ben.
És most ott álltunk az ajtó előtt, mint két tétova kölyök, akik azt se tudják, hogya fogják meg a kilicset és lépjenek be oda. Helyette hülyeségeket mondtunk egymásnak, mintha azzal meg tudtuk volna menteni a gyerekkorunkat, ami olyan rohadt gyorsan eltelt és túl hamar ért véget, mintha csak leeresztettek volna valami sötét fekete színházfüggönyt.
- Én voltam idegesítő? Az ember még csak csendesen olvasni se tudott, ha rád jött az ötperc. Én meg ezért utáltalak, túlságosan élettelteli voltál. - Erre csak odanéztem az arcára, amiből olyan nehéz volt olvasni az embereknek, pedig csak a szemébe kellett nézni, és minden benne volt. Ritkán volt őszinte, inkább csak szúrós, vagy egyszerűen könnyelműen válaszolt, mintha nem lett volna semminek súlya. Hirtelen tényleg nem tudtam mit válaszolni, de nyálas lett volna csak úgy hátba veregetni. Nem szoktunk hozzá, hogy egymással érzelgősek voltunk. Ő inkább mutatta magát kemény srácnak, aki hideg és nem hatja meg semmi, én meg elidétlenkedtem.
- Te meg mindent olyan jól csináltál. Bármibe is kezdtél bele. Mindenben tökéletes voltál - válaszoltam inkább rá, pedig még meg is hatódtam a szavaitól. - Belőlem ez hiányzott, hogy ilyen jó legyek - vontam meg a vállamat. Ma őszinték voltunk. És nem csak én.
- Hát mert az is, fel se tűnt neked még miket vittem át oda - vette még oda, mire csak felhorkantam. Aztán egyszerűen csak beléptünk apa helyére. Minden úgyan úgy volt. Az egész szoba a legutolsó pillanatait őrizte, mintha csak egy fényképet vagy egy festményt néztem volna. Éreztem, ahogy Aiden szíve is ugyan olyan idegesen dörömbölt, mint az enyém. Mintha teljesen ugyan azt a ritmust járták volna. És most ez olyan biztonságot adott nekem.
Nem néztem az asztalra. Tudtam, hogy Aiden azt pillantja meg először, de én csak körbefordultam egy helyben, a polcokat, a porosodó könyveket, a szőnyeget a lábam alatt, és a többi bútort, a beszűrődő fényeket, amik mintákat festettek a szobára. És gyerekesen reméltem, hogy apa árnyékát is meglátom. Vagy a húgunkét. De csak Aidenét láttam, aki az asztalt nézte. Nem néztem oda, a bátyámra bámultam. Még hallottam a szavaim, ahogy az ordítottam a félig kába állapotba lévő bátyámra, hogy megölted őket. Megölted őket. Pedig csak egy szar alaknak volt a bábuja, és az örökre tönkretette az életét. Bárcsak tudnám, hogy hol van. Bárcsak felkereshetném.
És Aiden... most is eljátszod az erős testvért, mintha neked kellene minden terhet magaddal cipelned. Mintha könnyű lenne így élni, azt mutatod a világnak, hogy nem fáj semmi, de én tudom. A tekintetem találkozott az övével, azzal a felemás színű szempárral, és néha még én is éreztem azt a furcsa tompaságat a szememben. A szavak meg csak úgy kibuktak belőlem. Apa szobájában, apa nélkül. Majdnem olyan volt, mint elképzelni magamat Aiden nélkül. Egyszerűen természetellenes volt, és fájt. Miközben a szemem sarkából ott láttam Chrissie-t, ahogy a lábát lógatva ült az asztalon. És tudtam, hogy minket nézett.
- Ők már nem jönnek vissza, Benjamin. De érzem őket. Tudom, hogy te is. talán csak ennyit tudtak hátrahagyni magukból, hogy velünk maradjanak. Bársonyos emlékeket. De ők is azt akarják, hogy tovább folytassuk - válaszolta Aiden, én pedig követtem, ahogy odalépett a könyvespolchoz, és megsimította azt. Csak sóhajtottam egyet.
- Tudom. Tudom, basszzus, csak... - Csak a szívem szakad belé. De mielőtt mondhattam volna bármit is, inkább újra a bátyámra néztem. Valamit akart tőlem, valamit, amit nem mondtam el neki. Talán nem is voltam benne biztos, hogy akarom hallani.
- Éppen ezért vagyok itt. Van valami, amit el kell mondanom. De előtte még meg kell tudnom, mert sosem kérdeztem. Mi történt aznap?... Tartozom nekik ennyivel, hogy tudjam, mit tettem velük.
Erre hirtelen úgy éreztem, egy ritmust kihagyott a szívem. A kérdés miatt, meg, mert tudtam, hogy félt. A bátyám félt, pedig még csak ki sem mondta. A tekintete az enyémet kereste, én pedig hosszasan néztem bele. Néztem a tükörképemet, aki mindent olyan rohadtul tökéletesen csinált, minden lehetett volna belőle, és mégis hova jutott? Hova jutottunk? Mi lett belőlünk? Nem akartam neki elmondani, féltem, féltettem. Nem akartam, hogy összeomoljon.
Félt. Féltünk. A kimondott szavak súlyától. A szavak valójában csak kimondva öltenek testet, valósággá teszik azt, amit az ember nem akar elhinni. Valósággá teszik azt, hogy vannak olyanok, akik már nem élnek. Hiába hallgatjuk el a tényt, nem fognak visszajönni. És most nekem az apám utolsó szavait kellett valósággá tennem. Nem nekem mondta. Nem anyának, a húgomnak. Hanem egyenesen Aidennek. Aki azt hitte, sosem ismerte el és szerette az apja igazán, az utolsó gondolatait neki adta. És ettől egyszerűen csak... megint meghasadt a szívem.
Ekkor néztem az asztalra. A makettekre, a húgunkra. Mintha apától várnék segítséget, de persze csak a pipafüst illatát érezhettük.
- Aznap... Minden olyan elbaszott volt. Anya haragudott, hogy nem hoztalak el, egész idő alatt veszekedett és kiabált. Veszekedtem én is, azt hittem nem is érdekli, hogy én ott vagyok. Pedig maradni akartam, Aiden. Maradni. A többiekkel, harcolni is harcoltam volna... És e helyett mit csináltam? Veszekedtem. Anyával. És... És Chrissie-vel is. idegesített, hogy játszani akar velem, én meg kint eldugtam a babáját, a terasz alá. Talán még most is ott van. Szörnyen bántam vele. De nem hittem volna, hogy... Azt gondoltam másnak úgyis elfelejti. Apa is leszidott. Akkor életében először kiabált velem.
Vártam, hogy mondjon valamit. Azért a napért gyűlöltem magamat. Lehettem volna sokkal jobb testvére a húgomnak. És Aidennek is. Észre kellett volna vennem, hogy vele nem volt rendben valami. De túl hülye voltam, túl szánalmas, mérges, és hagytam, hogy ezt tegyék vele. Hagytam, hogy elvetessék vele az apánk és a húgunk életét. Igazából sosem okoltam őt. Csak saját magamat. Ahogy meséltem még most is olyan rohadtul szánalmasnak éreztem magamat. Összeszorítottam a számat és a hajamba túrtam, majd újra ránéztem Aidenre. Biztos voltam benne, hogy totál ki fog rám akadni, amiért úgy bántam a húgunkkal. Sosem fogom megbocsájtani azt. És ez volt az én bűnöm. Cipelni a hátamon azt, hogy a húgomtól nem kértem bocsánatot.
- Aztán hirtelen felbukkantál a semmiből, bejöttél a kertbe, és azt mondtad menjünk be a kriptába. Anya valami baglyot küldött, talán érezte, hogy nem stimmelt valami, nem tudom. De én nem is tudom. Csak lementünk. Túl mérges volta bármire is figyelni. Aztán... Figyelj, én nem tudom... biztos hallani akarod? - kérdeztem, de tudtam, hogy igen.
- Apa... Apa volt az első. Valamivel megátkoztad, és megijedtünk. Apa nem támadt vissza, hogy is tehette volna, a fia voltál. Nem védekezett, hanem rád nézett, és hozzád beszélt. Azt mondta bocsáss meg neki. Hogy nem vigyázott rá eléggé, meg amiért úgy érezted nem szeretett téged úgy. Azt mondta bármi is történjen vele, velünk... ős soem hibáztat téged. Mert a fiam vagy, azt mondta. És hogy ezt nem változathatja meg semmilyen átok... Aztán... Aztán megölelt téged. Téged, Aiden.
Egy pillanatra elhallgattam. Vagy sokra. Nem tudom. Hagytam a szavakat a levegőben. Az apám szavait, hogy ott lebegjenek felettünk. Néztem Aident, hogyan reagál rá. Nem akartam neki ezeket elmondani. De ő megkárt rá, én meg úgyis mindent megteszek, amit kér.
- Aztán odament a húgunk. Egyszerűen nem tudtam a kezeimben tartani. Odaszaladt apához. És utána... szóval, miután ő is. Akkor jöttem én, aztán felébredtél.

[2003. november 3.outfit >><< csillagok]

2003. november 3.
outfit >><< csillagok

Megfáradt ereimben az élet
Tudom, hogy fognál még
De engedj el már, kérlek!
Itt van, tépd le belőlem a részed

- Te meg mindent olyan jól csináltál. Bármibe is kezdtél bele. Mindenben tökéletes voltál. Belőlem ez hiányzott, hogy ilyen jó legyek - benjamin most tényleg meghatódtál? Igazából nekem kellett volna köszönetet mondanom. Azért mert anyával maradt, és nem futott el olyan gyáván, mint én. Nekem kellene meghatódnom, hogy itt mradt még most is, őrizve a házat, ami olyan sok generáción át a Fraserek otthona volt, és őrizve azt, amit tőlük tanultunk. Nem érdekelt már anynira, hogy a gyerekei nem voltak többé aranyvérűek. A világ voltozott, és ha olyan emberek miatt változott, mint az öcsém, nem is volt kár érte. Sosem tudtam hozzá elképzelni egy aranyvérűt se, valahogy ő sosem tartozott igazán ebbe a világba, az inkább hozzám illett jobban. Neki ott voltak a muglis dolgok, amiket imádott megismerni, a zenélés azon a szaron, vagy az a méltóságosságot nem ismerő soport amit annyira imádott. Ő volt az élet napos oldala a szememben, a felhőtlen pasütés a tengerparton.
- Te mindig is jó voltál, Ben - mormogtam, és sóhajtva körbenéztem a szobában. Nem igazán becéztem az öcsémet, a nevét szerettem kimondani úgy, ahogyan kapta, megadtam neki ezt a tiszteletet, de néha-néha évente egyszer Bennek is hívtam. Ha valami nagyon rendeset mondtam neki, vagy esetleg megdicsértem. Tudtam, hogy az is büszkévé tette. Az apánk már soha sem dicsérhette meg. Megtettem én helyette, megérdemelte.
Várakozva pillantottam rá, láttam a vágtató szellemeket a szemében, láttam Chirssiet az asztalon, és vártama  csendben, az örökre itthagyott néma csendben. Nem tudom, Benjamin mihez akart kezdeni ezzel a szobával, igazából átformálhatta volna, ahogyan az összes helyet itt, nem róttam volna fel rá. Az én szobám se volt már az aki most vagyok. De ismertem, képes lett volna minden egyes darabot ugy megőrizni itt, ahogyan ők hagyták hátram maguk után. Láttam a szemében, hogy lepergett előtte annak az estének a képe. Hallottam a hangokat, amiket ő, még ha nem is láttam, a tompa, képlékeny sötétben nem is akartam jelen lenni. Csak elsodródtam az emlékek közzé, lepörgetve a szemem előtt őket, mintha csak meghalni készültem volna. Készen lettem volna rá, tényleg képes lettem volna az életem adni értük. Félig tompa tekintettel, a kontaktlencseimen keresztül néztem az öcsémre, aki kűzdött azzal, amit végignézett. Mert ő mindent látott, nekem nem volt meg ez a teher, csak a gyilkosság tudata. És szántam érte, hogy azt látnia kellett, gyűlöltem magam miatta, ahogy azt is, hogy erre kényszerítettem, árulja el, mi történt. De tudnom kellett, és a terhet nem akartam, hogy csak ő cipelje egyedül. Nekem is voltak dolgok, amiket el akartam mondani neki.
Mondd e, drága öcsém, és leveszem a fájdalmad. Nekem már mindegy volt. Aztán a hosszú csend után belekezdett, felidézve a bennünk lüktető múltat.
- Szörnyen bántam vele. De nem hittem volna, hogy... Azt gondoltam másnak úgyis elfelejti. Apa is leszidott. Akkor életében először kiabált velem. - Láttam rajta, hogy azt várta, lebaszom.
- Hagyd ezt. Seggfej kölyök voltál, de ettől még ő ugyan úgy imádott téged, te is tudod - néztem rá. Aznap vesztettünk. De Chrissie másnap ugyan úgy rajongott volna érte. Sőt öt perccel később is. Csak az az öt perc sosem érkezett el. Akkor lebasztam volna, másnap, de... akkor az egy másik élet lenne. Ahogy akadozva felidézte, ahogy le kellett menniük a kriptába egyszerűen csak undort éreztem azok után, akik ezt kitalálták. Mintha egy kibaszott Romanov mészárlás lett volna. Bólintottam, hogy igen, tudni akartam. És ő is tudta, mind a ketten tudtuk.
- Apa... Apa volt az első. Valamivel megátkoztad, és megijedtünk. Apa nem támadt vissza, hogy is tehette volna, a fia voltál. Nem védekezett, hanem rád nézett, és hozzád beszélt. Azt mondta bocsáss meg neki. Hogy nem vigyázott rá eléggé, meg amiért úgy érezted nem szeretett téged úgy. Azt mondta bármi is történjen vele, velünk... ős soem hibáztat téged. Mert a fiam vagy, azt mondta. És hogy ezt nem változathatja meg semmilyen átok... Aztán... Aztán megölelt téged. Téged, Aiden.
Az apánk... mindig is Benjaminra volt büszke, és ez az érzés elvakított gyűlölettel, méreggel és tüskékkel. Ma már tudom, hogy nem így volt. De ahogy ezt elmondta nekem Ben... Összeszorult a torkom, mert minden haragomat állandóan rázúdítottam. És az utolsó pillanataiban pont engem akart megmenteni. És rám áldozta az utolsó ölelését. Az utolsó szavait. Az utolsó szívdobbanását. Erre a kibaszotul önző kölyökre. Megremegett a szám, és elszorult a torkom, majd oldalra fordítottam a tekintetemet. Éreztem, hogy nem lesz jó, egyszerűen csak kurvára fájt. Rám pocsákolta azt, amit Bennek kellett volna kapnia, vagy anyának, Chrissie-nek. Ez kurvára fájt. Éreztem, hogy könnyes lett a szemem, pedig nem szoktam sírni, az valahogy nem én voltam. Fájt és mégis, olyan mocskosul jól esett, és egyszerre gyűlöltem magamat is ezért. Hogy nem hallottam meg?
Hogy lehettem ilyen kibaszott nagy vesztes, hogy nem éreztem őt?
Hallottam még ahogy Ben beszélt, de egyelőre nem is tudtam felfogni. Lefoglaltak a szavai. Az apánk utolsó szavai, és a szememből csak folytak a könnyek.
- Francba... Francba - Francba, Aiden. Azt hitted erős vagy ehhez. Nem is tudtam mit mondani, és aligha nem így volt ezzel Benjamin is. Csak a könnyek folytak végig az arcomon, nem láttam tőlük még a húgunkat sem.
- Annyira sajnálom, Ben. Anynira kurvára elbuktam - mondtam elhaló hangon.
Sajnálom, hogy nem voltam jó testvéred. Hogy kómába vertelek egyszer, hogy sosem tartottalak sokra, hogy apa nem hozzád szólt, hogy láttad az egészet, a crutiot is. Sajnálom, sajnálom, hogy elbuktam.

[2003. november 3. ⭃ Viszlát nyár ⥷tükörképp l a y]

2003. november 3.
⭃ Viszlát nyár ⥷
tükörkép
p l a y

Játsszunk nyílt lapokkal végre
A hajómnak mennie kell
És itt fog hagyni téged
Majd benned él tovább a vérem

Sosem voltam jó. Nehéz volt ez elhinnem, és mégis most olyan kurvára jól esett, hogy ezt mondta nekem.
Nehéz volt ezeket elmondani. Mintha minden egyes szóval kést döftem volna Aidenbe. A kapocs kettőnk között erős volt, és éreztem minden egyes modatommal a benne lévő fájdalmat. más volt elmondani ezt Esthernek, vagy bárkinek. Akkor csak az énfájdalmam létezett, nem pedig a bátyámé. Mégis azt akartam, hogy tudja, hogy az apánk hitt benne. Sose csalódott benne, mindig is nagyra tartotta. Tudta, hogy milyen volt valójában, még ha Aiden sosem akarta azt észrevenni. Tudta, hogy értékes volt, hogy szenvedett, mert nem volt olyan mint én. Én is szenvedtem, mert nem voltam olyan, mint Aiden.
A tekintetemmel Aidenét kerestem, és láttam, hogy a könnyeivel próbált harcolni, meg azzal, hogy mit tett. Ő igazából csak a bábja volt egy nagyobb játéknak, és még csak jóvá se tudta tenni, ahogyan ő szerette volna. A holtakat nem lehetett visszahozni, és egyikünk se várta el ezt tőle, hogy tegye jóvá. Nem ő tette, nem ő mondta ki az átkot, nem ő kínzott meg hosszú percekig, hogy az félig teljesen az őrületbe kergetett. Talán még egy átkot már el se bírt volna viselni az agyam, és a testem, és akkor ő abba hagyta. Abbahagyta, mert kitört belőle. Tudtam, hogy magán gyötörte emiatt minden nap. Reméltem, hogy Elliot mellett megtanulja tisztelni önmagát újra és elfogadni. Ő jó hatással volt rá, még ha mind a ketten egy kicsit őrültek voltak. De őszintén mindenkiben volt egy kicsi őrület, nem igaz?
Láttam Chrissie-t, ahogy Aident nézte. Láttam Aiden könnyeit. Mikor is láttam őt sírni? Talán sosem. Ez egyszerre megrémített, és hirtelen azt se tudtam, hogy mihez kezdjek vele. Csak álltam ott, teljesen bénultan, mint aki fel sem fogja, hogy a bátyja, aki világ életében sebezhetetlennek, erősnek mutatta magát, most itt volt és folytak a könnyei.
Ben. Ben, vigasztald meg. Én nem tudom szüksége van rád.
Tudom, Chrissie, tudom. Úgy éreztem mindjárt én is sírni fogok, és akkor tényleg rohadtul szánalmasan nevetségesen fogunk kinézni. Pedig én is éreztem, hogy a szemem már nem volt olyan száraz. Azt godnolhatta elvette tőlem apa búcsúját. Engem nem érdekelt. Apa szavait neki kellett hallania. És most végre eljutottak hozzá is, ebben a szobában, ahol mindig kettőnkkel beszélgetett és próbált minket az életre nevelni a maga módján. Hirtelen egy elmosódott sziluettet láttam az íróasztalnál, mintha csak pipát gyújtott volna valaki, az illat is erősebb lett. De a nap és a felhők odakint csak játszottak velünk, ezt gondoltam.
- Francba... Francba - dühösek voltak a szavaid. Pedig te nem tehettél semmiről. Nekem kellett volna odalépnem, elvenni tőled a pálcát. Akkor talán minden máshogy alakult volna. Akkor talán nem lettünk volna még jobban megsebezve. Pedig a történetünk nem volt olyan különleges. Mindenki elvesztett valakit azokban az időkben, barátot, szerelmet, családtagot. Önmagát. Leginkább önmagát.
- Annyira sajnálom, Ben. Anynira kurvára elbuktam - bukott ki Aidenből, én pedig odaléptem hozzá és testvériesen magamhoz öleltem. Mikor is tettem én ehhez hasonlót? talán soha. Talán nagyon-nagyon régen. Most pedig magamhoz öleltem, ahogyan már régen kellett volna, és tetsvériesen szorítottam. Nem voltunk egy ölelkezős népség, én is inkább csak hátba veregettem, vagy boxoltam. De most erre szüksége volt. Nem volt bennem harag. Régen igen, régen sok minden iránt. De már akkor se gyűlöltem, amikor összevert a folyosón. Akkor se gyűlöltem, amikor ráüvöltöttem a szavakat a kriptánkban. Hogyan is tehettem volna.
- Nincs harag bennem, Aiden. Azt kívánom magad iránt se érezd a gyűlöletet. Ő is ezt mondaná - mormogtam, és örültem, hogy inkább csak ölelgettem, és nem láthatott rá az arcomra, ami kissé maszatos lett a könyneimtől. Mint két kbaszott nagy csecsemő.
Ne sajnáld. Csak próbáld élni az életet. Engedd el a múltat, amennyire tőled telik, és sose felejtsd el azokat, akik velünk éltek.
- Éljetek teljes életet, vigyázzatok az élőkre, és sose bántsátok magatok a a tetteitekért. Nézzetek előre, és teljesítsétek be a céljaitok, a névvel, amit rátok hagytam. Ezt mondaná. Tudom, hogy ezt mondaná - dünnyögtem halkan magunk közzé, és éreztem, ahogy a húgunk ránk mosolyog. Aiden is biztos voltam benne, hogy érezte. Nem tudom, meddig álltunk így itt, de amikor végre meg tudtam szólalni, én és kérdeztem.
- Mi történt utána? Mi történt... velük?

[2003. november 3.outfit >><< csillagok]

2003. november 3.
outfit >><< csillagok

Megfáradt ereimben az élet
Tudom, hogy fognál még
De engedj el már, kérlek!
Itt van, tépd le belőlem a részed

Úgy éreztem egy nehéz követ dobtak volna egy tóba, és felverte volna a hullámait, A kő zuhant lefelé a sötét mélységbe, de a felszínen még ott maradt a nyoma. Így éreztem magam, ilyen kurvára nyomorultul. Nem fog változni semm, hiába mondta mindenki, hogy nem volt az én hibám. De az volt, talán, ha megölöm azt a kölykök az ostromon, nem történt volna ez. Talán akkor Feryl tesztjén nem buktam volna el, és elhitte volna, hogy rendes halálfaló vagyok. Talán azzal túlélhette volna mindenki. Talán nem. És mégis, most hirtelen megint ez a gondolat kezdett el rágni belülről. Valahol megmenthettem volna azt az egészet, valahol megmenthettem volna őket. Tudom, hogy azt kívántam, bár én haltam meg. Tudom, hogy magammal is végezni akartam, de még azt sem voltam képes megtenni. Csak bújkáltam évekig, kerülve a tetteimmel a szembenézést.
És most itt álltunk mint a ketten, mint két tükörkép, apánk szobájában. Ami olyan volt, mintha csak leugrott volna egyet horgászni, mindjárt visszajön. Minjárt visszajövök.
Nem akartam a húgom szemébe nézni, itt volt, éreztem magamon a kék, csillogó, tiszta tekintetét. Egyszerűen gyűlöltem, hogy csak egy emlékkép maradt meg róla nekünk, mert őt mind a ketten láttuk. Ő volt a nyári szél, a huzat, ami befújt az ablakon, az otthon illata. Néha most is éreztem azt a kellemes fűillatot, ami folyton belőle áradt, hiszen mindig a kertben volt, vagy pedig valamilyen tóparton. Itt volt mindenhol és mégis sehol.
Nem haragszom, Aiden. Apa sem haragszik.
De miért nem, miért nem? Elvettem tőletek a legértékesebb dolgot a világon, az életet. De úgysem felelt.
Nem akartam a szemedbe nézni, ahogyan elöntöttek a könnyek, és végigfolytak az arcomon. Nem akartam, hogy így láss, én voltam az erősebb, a felnőtt kettőnk közzül. Azt akartam mindig is, hogy ne láss bennem gyengeséget, hogy legyen akire támaszkodhatsz a kegnagyobb szarban is. Úgy éreztem, azt sem bánnám, ha megvetnél, ha gyűlölnél, de sosem tetted. Érzem a tekinteted rajtam, a szívverésed, mintha csak az enyém dobogna a mellkasomban. Sosem vontalak felelősségre, hogy nem védted meg apát és Chrissiet. Én voltam az, aki kimondta a szavakat. Az én hangommal haltak meg. Az én átkommal.
Aztán odalépett hozzám és megölelt. Ezer éve először, de magához ölelt, én meg hagytam, sőt a kezeimmel szinte belekapaszkodtam az öcsémbe. Utáltam, hogy nem gyűlölt, hogy nem volt rám dühös, és most csak belenyomtam a fejemet a vállába, mintha csak valami elfuserált kölyök lettem volna, akinek eltörték a játékát. Egysuerűen csak minden kifolyt belőlem.
- Nincs harag bennem, Aiden. Azt kívánom magad iránt se érezd a gyűlöletet. Ő is ezt mondaná - mondta én meg nem is tudtam még megszólalni.
- Bárcsak erre képes lennék - sóhajtottam. Sosem fogok magamnak megbocsájtani, már a pkolra jutott a lelkem, és a halálra nincsen mentség. Bukva volt a szemem, ahogyan suinte összekönnyeztem az öcsém nevettséges felsőjét. Nem volt bennem anyni sem, hogy ránézzek. Vagy a húgomra, aki ott volt, és végig minket nézett, apa íróasztalán, ebben a pipafüst és múlt illatú szobában. - Bárcsak képes lettem volna érezni őt. Ahogy megölelt. Ahogy hozzám szólt - mondtam elcsukló hangon és ökölbe szorítottam a kezemet. Nem tudom mi lenne képes arra, hogy megbocsájtsak magamnak. Fogalmam sincsen... tényleg nem tudom, és ezt Benjamin is érezhette. Lemondtam erról, hogy bármi is jó lehet, hogy lehet teljes életem. Hogy valaha boldog lehetek, egy családban.
És mégis... Elliot mégis új életet adott nekem, pont nekem, egy ilyen szánalmas silány szemétnek.
- Éljetek teljes életet, vigyázzatok az élőkre, és sose bántsátok magatok a a tetteitekért. Nézzetek előre, és teljesítsétek be a céljaitok, a névvel, amit rátok hagytam. Ezt mondaná. Tudom, hogy ezt mondaná - mondta halkan az öcsém, mire remegve felsóhajtottam. Neki is nehéz volt, ő volt a bőgő masinább, az érzelmesebb, az apánkat bálványozta, és nem tudom... Még csak felelni sem tudtam erre, csak beletemetkeztem az öcsém ölelésébe. Mikor lett ő tényleg ilyen... erős? És most még egy kicsit, mintha fel is nőtt volna, mintha nem lett volna az z örök gyermek benne.
Az öcsémnek mindig is tengerpart illata volt. Nem egyszerűen az az idegesítő sós víz illata, hanem a meleg napfényé, a forró homoké és a hűs vizé. Nem tudtam sosem megmondai, milyen volt ez, de egy napfényes tengerpart volt ami eszembe jutott róla. Amiről az embernek a békés nyári napok jutnak eszébe, és a nyulagom. Ezer éve volt, hogy ezt éreztem volna, de most egyszerűn kurva jól esett rá támaszkodni. Most az egyszer, egy kicsit én voltam a gyerek. És lassan úgy éreztem képes voltam a hallottak után megnyugodni. Lassan elengedtem őt, vagy ő engem. Azt hiszem egyszerre léptünk el egymástól, éreztük mikor elég.
Beletúrtam a hajamba és felé néztem, miközben néztem azz ő könnyes szemét. Megcsóváltam a fejemet, majd ahogy elhangzott a kérdése hosszú ideig hallgattam. A csendet szinte megtörte a húgunk lábainak ütemet, ahogy lóbálás közben az aszal oldalának csapódtak.
El akarod mondani neki, Aiden. Ő ugyan úgy fog rád nézni az után is, hogy tudni fogja.
Tudom, Chrissie. És éppen ezért... Féltem neki elmondani. Mert továbbra is fel fog rám nézni.
Mert ti mindig is jó testvérek voltatok. És azok vagytok.
Te is tudni fogod.
Hiszen én ott voltam. Mindenhová, amerre csak rájtál követtelek... És végig fogtam a kezedet.
MÉgis miért?...
Felsóhajottam, mert nem felelt. A holtak sosem válaszolnak a kérdésekre.
- Amikor elszabadult a káosz, engem is magukkal rántottak, miután elhoppanáltak. Ott minden zavaros... Azt hiszem megátkoztak, és otthagytak a sárban megdögleni. Én tényleg meg akartam halni, Benjamin, de nem tdutam megtenni, így kettétörtem a pálcám, és eltűntem. Megfogadtam, hogy megölöm őket - mondtam halkan. El kellett neki mondanom. Tényleg úgy éreztem, de most tétováztam, és nem mertem a szemébe nézni. 
- Hárman voltak. Négy évvel ezelőtt történt, a legelsőt nyáron kaptam el. Nem akartam mást, csak megölni, hátulról lebaszni egy átokkal. Nem szenvedett, és én cska álltam, néztem az élettelen pofáját. Arra gondoltam, te megtetted volna ezt? Hogy te megölted volna őket? - lassan sóhajtottam, és a számba egy cigit nyomtam, de nem gyújtottam meg.
- Egy büdös sikátorban volt, éppen egy prostit akart megdönteni, és észure sem vette, hogy megdöglött. Úgy éreztem ennyi nem elég, nem jár nekik sima halál, hogy egy része azt higgye, élete szexét csinálja, aztán átsuhan a halálba. Túl szép egy ilyen szarnak - vontam meg a vállamat. Tényleg őszinte voltam, hogy az öcsém meglássa mi olyan sötét bennem. Mit nem hagytam soha, hogy megérintsen. Egyszerűen nem akartam, hogy bekebelezze őt is, ami engem.
- A következőt már kínoztam. És tudod, Benjamin, egyszerűen... jól esett hallani, ahogy szenved a Crutiatus alatt. Te én tényleg, kibaszottul élveztem is... Hosszú, hosszú ideig szenvedett, amíg meg nem untam. Az már ősszel volt, egyszerűen tudtam, hogy hol keressem őket. Mint el elbaszott ragadozó, addig kutattam, míg meg nem találtam őket.
Azt már nem tettem hozzá, hogy az elején, az öcsémnél is élveztem. Addig a pontig, amíg nem tdutam kit bántottam. Tényleg mocskosul el voltam baszódva.
- Aztán jött Feryll. Azt hiszem akkorra már nem egészen voltam magamnál, csak az érdekelt, hogy szenvcedjen és nézzen a szemembe a legutolsó pillanatig. Párbajoztunk egy eldugott épületben a semmi közepén, már tél volt, december. De nem átokkal vettem el az életét, hanem megfojtottam, egy dróthuzallal - ijesztő, milyen hidegen mondom ki a szavakat. Négy évvel ezelőtt megöltem három embert. Miután végeztem a húgommal, és az apámmal, hát milyen jó kis kórkép ez nem?
- A legeslegutolsó lélegzetéig a szemébe néztem - sóhajtottam fel. Most már tényleg mindent elmondtam neki. Utálhat, megvethet, de ennyivel tartoztam az öcsémnek. Hogy egyszer ez életben lássa milyen ember a bátyja. Hogy nem is tudom, talán azt vártam feloldoz a bűneim alól.... de ezekre nincsen mentség. Az ölésben nincsen részvét.