2001. június 2., egy apró sorház Manchesterben
Az álmos nap fénye mintákat fest a tűzhelyre, ahogy a fakanalam hozzáütődik a lábas széléhez, makacsul elakadva a szürke trutymóban. Már megint odaégettem a zabkását. Egy pillanatig csak legyőzötten bámulom a gyászos, trolltakonyra emlékeztető masszát, végül engedve a felsőbb erők akaratának felsóhajtok és belekaparom a Mr. Bonbon tálkájába.
- Nézd mit csináltam neked! Hát nem ügyes a mama? – gügyögöm a cicának, aki gyanakodva szaglássza a zabkásamaradványokat, mielőtt farkát az égnek emelve hetykén hátat fordít neki.
- Tényleg? Ne mondd, hogy ez rosszabb, mint azok a bogarak, amiken az udvaron szoktál csámcsogni.
Mr. Bonbon válaszul csak megverően nyávog. Fintorba vágom az arcom és fújok rá, de ő figyelemre sem méltat és arisztokrata hölgyeket megszégyenítő fensőbbséges bájjal mosakodni kezd, apró seggét gondosan felém emelve, hogy gyönyörködhessek benne. A hálátlan kis ribanc.
Mindenesetre ennyit a főzőtudományomról. Végül miután öt percig bámulok eredménytelenül a hűtőbe (mintha legalábbis nem lenne így is elég magas a gázszámla), úgy döntök, hogy összeütök egy egyszerű szendvicset. Azt már meg kéne tudnia enni a terapeuta szerint, nem? Gondosan megvajazom a kenyeret, majd hideg gépi felvágottat és uborkát halmozok rá, igazi ötcsillagos fogás. Nem is tudom, hogy mit kezdenék Nathan nélkül, ha mindennap nekem kéne főznöm. Valószínűleg felgyújtanám a házat. Az egyetlen dolog, ami vigasztal, hogy a bátyám ugyanígy lenne a takarítással, ha neki kellene csinálnia. Életemben nem láttam még férfit olyan színtiszta horrorral bámulni a törlőrongyra. Amilyen istenien főz, annyira rosszul porszívózik. Kiegészítjük mi egymást. Borsó, meg a héja és hasonló faszságok.
Persze, csak nyári szünidőben csináljuk ezt, őszre és télre ápolót fogadunk. Nekem iskola van, a jó öreg oxi-foxi Roxfort, Nathannak pedig akadémia. Hihetetlen, hogy már az utolsó félévét kezdi, pedig az a nagy idióta először nem is akart jelentkezni, mondván, hogy jobb, hogyha elkezd dolgozni rögtön suli után, hogy kerüljön valami a családi kasszába is. Megmondtam neki, hogy ne merészeljen lemondani az álmairól, vagy úgy megátkozom, hogy két hétig rímekben fog beszélni. Előbb hagyom ott a Roxfortot és kezdek mugli iskolába járni, hogy mindennap itthon lehessek, minthogy engedjem, hogy ez a barom sutba dobja a jövőjét. Olyan RAVASZ eredményei lettek, hogy legszívesebben még a szomszéd macskás néninek is az arcába nyomtam volna azt a bizonyítványt. Illetve meg is tettem. Nem sokat értett belőle, szegény félig vak és egy picit süket is, de azért büszkén bólogatott. Nemhiába, elvégre rokonlelkek vagyunk. Nekem egyelőre meg kell elégednem Mr. Bonbonnal, de majd ha lesz pénz, akkor egy egész macskahadseregem lesz. Meg különben is, Nathan megérdemelte, hogy még valaki büszke legyen rá. Elég lehangoló volt kettesben enni az ünnepi tescos tortát.
Kiveszem a pulton árván álldogáló teásbögréből a szottyadt filtert és beledobom a kukába. Már korántsem forró, sokkal inkább gusztustalanul langymeleg, elvégre még a zabkása katasztrófa előtt forráztam le. Beleszagolok és elfintorodok, ahogy megcsapja az orromat a művi barackaroma. Értem én, hogy nem szabad koffeinnel itatni, úgyhogy a fekete és zöldteák nem játszanak, de ez nem azt jelenti, hogy ilyen borzadályokkal kell tömni. Nem létezik, hogy ez volt az egyetlen tea a leértékelt áruk között. Végül aztán ellenérzésemet legyőzve a tálcára helyezem a bögrét szomorú kis szendvicsem mellé és gondosan egyensúlyozva megindulok velük a nyikorgó lépcsőn. Az utolsó fokon megállok egy pillanatra és nagy mosolyt varázsolok az arcomra, mielőtt benyitnék a szobába.
- Nincs több lustálkodás, hasadra süt a nap! – kiáltom hamis lelkesedéssel a feketeségbe, mielőtt felkapcsolnám a villanyt.
A nagy paplangumó meg sem mozdul az ágyban a hirtelen támadt világosságra, csak fájdalmasan nyög egyet. Megcsóválom a fejem és leteszem a karcos, öreg kis asztalra a tálcát.
- Ugyan már, nem lustálkodhatsz egész nap – csacsogok tovább, ahogy felhúzom a redőnyt, kíméletlenül beeresztve a reggeli nap vakító sugarait.
Általában megnyugtatja, hogyha úgy beszélek hozzá, mint egy kisgyerekhez. Mintha legalábbis valami felengedne benne. Az első pár alkalommal sírva fakadtam, amikor gügyögnöm kellett hozzá, de már megszoktam. A háborúnak már lassan három éve vége, mindannyian eleget nyalogattuk már a sebeinket.
A falakat szinte teljesen beterítő családi fényképekről visszatükröződő napfény élénk színekre festi a kopott, szürke takarót, ahogy megpróbálom finoman lerángatni róla. Keményen markolja, de pár percnyi szenvedés után végül előbukkan egy kócos fej. Már rég esedékes lenne a hajvágás, de egyszerűen nem hagyja, hogy bármi éleset vigyünk közel hozzá. Néha elgondolkodom rajta, hogy mit művelhettek vele a halálfalók, hogyha már egy olló látványától is üvölteni kezd. A medimágusok azt mondták, hogy a Cruciatus és más sötét átkok művelhették ezt vele, de ez nem állít meg abban, hogy néha olyan álmokra riadjak fel, ahol ollókkal és késekkel szaggatják darabokra a húsát, ahogy anya sikolyai elhalnak a háttérben.
A borongós gondolataimat gyorsan félbeszakítja az orromat megcsapó bűz.
- Te bekakiltál? – kérdezem hitetlenkedve.
Erre végre kinyitja a szemét és elégedetten elvigyorodik, mint aki jól végezte dolgát.
- Te… te tényleg beszartál – motyogom, ahogy meglátom az szétmaszatolt barna foltokat az ágyon
.
Akaratlanul is hátrálok egy pár lépést. Már jobban kéne lennie, ilyeneknek nem kéne megtörténniük. Azt mondta Dr. Jane, hogy jobban kéne lennie. Megígérte, hogy jobban lesz! Legszívesebben azonnal a telefonhoz rohannék, hogy üvöltsek a pszichiáterrel, de helyette inkább összeszorítom a szememet és remegő lélegzetet véve tízig számolok magamban. Pontosan úgy, ahogy tanácsolta.
Egy.
Kettő.
Ez hülyeség, minek csinálom egyáltalán?
Három.
Négy.
Kilesek a szemhéjam mögül és látom, hogy még mindig ugyanaz az önelégült vigyor ül az arcán. Hirtelen legszívesebben felpofoznám.
Öt.
Hat.
Nem bírom tovább.
- Baszd meg Apa, baszd meg! Miért kell neked mindig mindent ilyen iszonyatosan nehézzé tenned? Áruld már el nekem, hogy miért nem vagy képes abba a nyomorék ágytáladba szarni, vagy legalább hangosan nyögni egy párat, ha kell? Ha már megöletted anyát, a legkevesebb, amit megtehetsz az az, hogy úgy végzed a dolgodat, mint egy normális ember!
Ahogy az utolsó mondat elhagyja a számat rögtön megbánom az egészet. Látom, hogy könnyek gyűlnek tágra nyílt szemében és legszívesebben felpofoznám magamat. Lekuporodok hozzá az ágyra, és köré fonom karjaimat. Merev és feszes a teste, mintha legalábbis egy játékbabát ölelnék, de nem engedem el, úgy csüggök rajta, mintha legalábbis ő lenne az egyetlen dolog, ami a földhöz szegez engem.
- Ssh, ne sírj Apu. Nem a te hibád volt, tényleg nem, csak azért kiabáltam, mert dühös voltam, amiért összepiszkítottad az ágyat. Ígérem, többet nem fogok ilyet csinálni, nem akartalak megijeszteni – hazudom suttogva.
Ringatni kezdem, mint a kisbabát és ki tudja meddig maradunk ott, egymás karjai között, nyakig szarosan. Ahogy a csontoktól szúrós vállába fúrom a fejem és szipogva nyelem a könnyeimet csak az jár a fejemben, hogy mit fogok mondani Dr. Janenek. Már hónapok óta nem volt ilyen dühkitörésem. Valószínűleg majd megcsóválja a fejét és megkérdezi újból, azon az idegesítően nyugodt, kicseszettül fensőbbséges hangján, hogy nem lenne-e jobb, ha apát visszavinnénk a Szent Mungóba. Tudom, hogy nem kéne gúnyolnom őt, kész szent a fickó, hogy elvisel minket és hajlandó segíteni apának, de egyszerűen képtelen megérti, hogy miért nem vihetjük vissza. Apára még a háború előtt is a frászt hozta rá minden mágia, most meg valósággal retteg tőle. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy varázslattal legyen körülvéve. Különben is, vajon mennyi ideig tart, amíg felemelkedik egy újabb Voldemort, vagy Grindelwald? Mikor fogja darabokra zúzni ezt a törékeny békét egy újabb aranyvérmániás seggfej? Mikor kell újból az életünkért rettegni és védőbűbájokat vonni a ház köré? Mi félvérek soha, de soha nem leszünk igazán biztonságban, bármit is állít a Próféta, vagy a Minisztérium. Se a szüleink. Nem akarom, hogy Apa egy újabb hatalomátvétel idején ragadjon a Szent Mungóban. Bármennyire is dühös vagyok rá, amiért a makacssága miatt nem volt hajlandó beleegyezni abba, hogy elmeneküljünk Angliából, hiába próbáltuk meggyőzni Anyával és Nathannal, bármennyire is haragszom rá, hogy még abba is nehezen ment bele, hogy kihagyjuk azt az évet az iskolából, tudom, hogy megfizetett a döntéséért. A mai napig rémálmaim vannak arról a délutánról, amikor a bátyámmal egy üres, feldúlt házra értünk haza a boltból, átkok nyomaival a falakon. Azt már nem is akarom tudni, hogy Apa vajon miket láthat éjszakánként. Már ha egyáltalán maradt belőle annyi önmagából, hogy képes legyen álmodni.
- Tudod mit? Elég a szomorkodásból, mosakodjunk meg és utána reggelizzünk. Nyugi, segítek –mondom végül rekedten, lehámozva róla az legémberedett karjaimat.
…
Egy fél órával később, ahogy a fürdőszobában sikálom le Apámról a szart, eldöntöm, hogy ebből egy szót sem fogok említeni Nathannak. Ha megtudja, akkor soha többet nem lesz hajlandó „szabadnapot” kivenni és egyedül hagyni az öreggel. Már így is eleget aggódik miattam, hiába mondom neki, hogy én majd aggódok helyette is. Nem csoda, mindig is ő volt az érzékenyebb kettőnk közül. Emlékszem, kilenc évesen elsírta magát miután lecsapott egy szúnyogot, mert bűntudata volt. Akkor megígértem neki, hogy attól kezdve én fogom megölni helyette a bogarakat.
Lassan bele kéne nyugodnia, hogy mindig is én fogom megtenni a dolgokat, amikhez nincs gyomra.
Jellem Vannak emberek, akik egyszerűen csak háborúval az ereikben születnek, akik veszett kutyaként ütnek-rúgnak és harapnak, hogy kiharcolják a helyüket a világban. Lucy csupa fintor, villanó fogak és éles szavak, amelyeken az óvatlanok könnyen megvághatják magukat. Már kiskorában is nála kétszer nagyobb fiúkkal verekedett, kis híján összezúzva apró, csontos ökleit. Az évek alatt persze kissé megkomolyodott, tanult azokból az időkből, amikor állandóan fagyasztott borsó és kötés volt lilára zúzódott kezein. Ahogy Dr. Jane mondta, az erőszak nem megoldás mindenre. De az biztos, hogy néha rohadt jól esik.
Nem igazán tudja kezelni az érzelmeit, éppen ezért legtöbbször minden felgyülemlett érzés harag formájában tör ki belőle. Igyekszik visszafogni magát, több-kevesebb sikerrel, bár inkább talán kevesebbel. Próbálkozott mindennel, az undorító gyógyteáktól kezdve a jógáig, de egyszerűen nem képes elérni a „zent”, ahogy az idegesítő keleti guru mondta, akinek az arcába vágta az ajtót.
Nagyon cinikus, gyakorlatias személyiség, csal, hazudik, fenyeget, ha kell, nem sokat agyal azon, hogy helyes-e, amit tesz. Minden lelkiismeret furdalás nélkül gázol át bárkin, hogy a szeretteit, vagy önmagát mentse. Nem hisz a felesleges mártíromságban, nem az a fajta, akinek hős-komplexusa lenne.
Azonban mindezek ellenére, szüksége van rá, hogy hasznos legyen valaki számára, nem is tudna mit kezdeni az életével, ha nem lenne egy-két ember, akiért mindent feláldozhatna. Ő olyan, mint azok a polipok, amik éhen döglenek, mert nem hajlandóak mozdulni a petéik mellől. Hajlamos a másik megkérdezése nélkül is dönteni szerettei érdekében, ha úgy ítéli meg, hogy ők nem elég erősek ahhoz, hogy megtegyék, ami szükséges.
Azt hinné az ember ezek alapján, hogy valami végtelenül magába forduló személyiség, aki a földbe döngöli azokat, akik egy szót is mernek hozzá szólni, de egyáltalán nem ez a helyzet. Nem szeret szomorkodni, ritkán merül el az önsajnálatban, az idő nagy részében humorral próbál túljutni a problémáin. Szerinte semmit nem ér el azzal, ha folyamatosan szarul érzi magát, így mindig megpróbálja meglátni az élet vicces oldalát, még ha ez mások számára gyakran már a morbidba csap át.
Apróságok
mindig || a bátyja; videójátékok; mogyoróvaj; pörgős ruhák; repülés; fekete tea; kitűzők; a roxforti kaja; szappanoperák
soha || betegségek; sznobok; a savanyúság minden formája; drága éttermek ahol alig adnak kaját; aromás teák; pazarlás; csokoládé
hobbik || sorozatnézés; egy ősrégi game boy nyüstölése (pár éve kapta karácsonyra); játék a macskájával
merengő || A legjobb, amikor nyári estén vaníliás fagyit evett a családjával, a távoli tűzijátékot nézve. A legrosszabb, amikor benyitott a házba és meglátta az átoknyomokat a falakon.
mumus || Ő maga, az ágyban fekve, bárgyú tekintettel az arcán,ahogy éppen egy tálból etetik. Retteg tőle, hogy úgy végzi, mint az apja.
Edevis tükre || Túl gyakorlatias ahhoz, hogy elérhetetlen dolgokra vágyjon. Önmagát látja egy gyönyörű virágos ruhában, Nathan esküvőjén koszorúslányként.
százfűlé-főzet || Sűrű, égkék folyadék, aminek az íze az olcsó, bolti vaníliás tortáéra emlékeztet, azonban szinte égetően csípős.
Amortentia || bátyja házi almás pitéjének illata; a játszóterek olvadó műanyagszaga; frissen vágott fű; az anyja narancsvirág parfümje
titkok || Néha, ha egyedül van, a kedvenc sorozataiból eljátssza a legnyálasabb, legnevetségesebb jeleneteket, kész egyszemélyes színház.
azt beszélik, hogy... || Azt mondják, hogy megvesztegették a gyámügyet, hogy az alig nagykorú Nathan lehessen a lány gyámja. Mintha legalábbis lenne miből megvesztegetni bárkit is, egyszerűen csak a háború utáni káoszban nem tudott mindennek annyi időt szentelni a minisztérium.
A család
apa || Edmund Mawerick, mugli, 46 év
Haragszik rá, amiért nem hagyta, hogy a háború idején elmeneküljenek Angliából és őt hibáztatja az anyja haláláért. Azonban bűntudata van, emiatt a düh miatt, hiszen hogyan utálhat az ember egy szellemi fogyatékost? Főleg, hogy a háború előtt mindig is vele jött ki jobban, a két szülője közül, Edmund valahogy sokkal jobban megértette őt, mint az anyja.
anya || Annabelle Stanton Mawerick; mugliszületésű; halott
Bár sosem állt olyan közel az hozzá, mint az apjához, vele is nagyon szerető kapcsolata volt és rengeteg keserédes emlék fűzi hozzá.
testvérek || Nathan Mawerick, 20 év
A bátyja az életében a legfontosabb ember, szinte bármit megtenne érte. Bár ő a kisebb kettejük között, sőt, Nathan a gyámja, mégis úgy óvja testvérét, mint az anyatigris a bocsát. Elvégre mindig is ő volt az erősebb kettejük közül. Ő volt az, aki előbb felállt a háború után, ő volt az, aki elment bútorokat vásárolni a tönkretett házba és ő volt az, aki üvöltve veszekedett a medimágusokkal, hogy adják ki nekik az apjukat. Ha kettejük jövője között kellene döntenie, akkor tétovázás nélkül Nathanét választaná.
fogadott nagybácsi || Dr. Eric Jane, mugli, 39 év
Nagyon sokáig kutattak egy olyan mugli pszichiáter után, akinek van valami kapcsolata a varázsvilággal, s így akadtak rá Dr. Janere, akinek a nővére ugyanakkor járt a Roxfortba, mint Lucyék anyja. Bár eredetileg teljesen professzionális volt a kapcsolatuk, az elmúlt évek alatt sokkal inkább családtagként kezdték el kezelni. Meghívták a szülinapokra, sőt egyszer együtt is karácsonyoztak.
állatok || Mr. Bonbon, egy ronda, fekete-vörös macska, akit Lucy szedett fel az utcáról egy pár éve.
Családtörténet ||
Annabelle az ötödik roxfortos éve utáni szünetben ismerte meg Edmundot, aki a helyi kisboltban dolgozott diákmunkásként. Csak egy nyári kalandnak indult az egész, eleinte egyikük sem vette túl komolyan a dolgot, azonban miután sikerült az ezt követő összes nyáron egymásba gabalyodniuk, Annabelle úgy döntött az akadémia elvégzése után, hogy otthagyja a varázsvilágot a fiúért. A rossz nyelvek azzal élcelődtek, hogy a zsák megtalálta a foltját, mert mindketten szegény, munkáscsaládból jöttek, akik fizetésről fizetésre éltek.
Mivel az egyik féltől ekkora áldozatot követelt az együttlét, korántsem volt zökkenőmentes a kapcsolatuk. Ráadásul Edmundot megriasztotta a mágia, félt felesége hatalmától, mint a tűztől, s eltartott egy darabig, amíg képes volt megbékülni a Varázsvilág létezésével. Gyakoriak voltak a veszekedések és a viták, azonban mégis sikerült egy normális gyermekkort biztosítani Lucyéknek.
Külsőségek
magasság || 157 cm
testalkat || Átlagos testalkata van, de elég izmos ahhoz, hogy egy tisztességes pofont le tudjon keverni.
szemszín || Égkék
hajszín || Eredetileg vörösesbarna, jelenleg szőkére van festve. (Nem volt ez olyan jó ötlet, mint ahogy eredetileg gondolta, de ezt nem ismerné el senkinek.)
kinézet ||
A turkálóból szerzett óriási bőrkabátjai és lenge, bő, virágmintás ruhái azt a hatást keltik, mintha sokkal vékonyabb lenne, mint amilyen valójában. Nagyon könnyű lenne lebecsülni, ha nem ülne az arcán állandóan az a „merj csak nekem jönni” típusú arckifejezés.
A tudás
varázslói ismeretek ||
Csakis azt tudja rendesen megtanulni, aminek valami kézzelfogható, vagy látható haszna van. Soha nem igazán boldogult az olyan elméleti tárgyakkal, mint az asztronómia, vagy a mágiatörténet, szinte hálás is, hogy ezekből meghúzták az RBF vizsgáin, mert így legalább garantált, hogy nem választ olyan szakot az akadémián, ahol ezekkel kéne szenvednie.
pálca típusa || 11 hüvelyk, kökény, sárkányszívizomhúr
RBF ||
* Átváltoztatástan: V
* Bájitaltan: V
* Bűbájtan: K
* Sötét varázslatok kivédése: V
* Gyógynövénytan: E
* Mágiatörténet: B
* Asztronómia: H
* Legendás lények gondozása: E
Egyéb
avialany || Jessica Barden
Roxfort RPG
Szerző