Abszolút nincs hozzá kedvem...na jóóó

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Érzem, hogy valami megváltozott benne, amikor hozzáértem. Sosem voltam olyan rohadt jó ember ismeről, de valahogy vannak dolgok, amiket minden idióta is képes megérezni. És engem valami fura félelemféleség és pánik csap arcba Rose felől, amitől én egyenesen megrémülök. Mert nyilván arra gonodlok, hogy miattam van, hogy persze, miért is gonodltam, hogy bárkinek jól esik az érintésem, hogy bárki fog is rá vágyni, hogy kelleneék-e akárkinek is. Nem, nem az én érintésem és az én szavaim arra születtek, hogy fájdalmat okozzanak, olyan mély fájdalmat, amitől aztán nem lehet felgyógyulni... Nem igaz, Sierra?
Látod, Rose, nem érdemlem meg se a kedvességedet, de a fényedet, sem a mosolyodat, se semmit amit valaha is adni szerettél volna, mert olyasvalaki, mint én nem is mélt arra sem, hogy bárki is szeresse. Pedig tudtam az a kis énem, ott belül, bagyon mélyeen, a jégfal alatt... Merlinre...annyira vágyott arra, hogy valaki szeresse. De ugyan, miben is reménykedem? Rose úgy húzdótt el, mintha tényleg fagyos zúzmarát tömködtam volna a bőre alá, én meg visszasüllyesztettem a bőrdzsekim zsebébe a kezemet és kissé összébbhúztam a vállamat. Hogy is képzelted, Jay, hogy is képzelted.
- Úgy értem... Öhm... Bocsi... Csak kicsit rosszul lettem, azt hiszem. - Ahogy a tömegen keresztül húzom - amit nem értek, miért teszem, miért erőltetem, rásandítok a szemem sarkából. Ugyan, Rose. Hiszen tőlem mindenki rosszul lesz. Hidd el, egy idő után annyira rosszul leszel te is, hogy nem fogsz bírni rám nézni. Mert magam vagyok a fagyos fertő, ami csak úgy árad belőlem. És az emberek rosszul lesznek a hidegtől, igaz? A csontig hatoló jeges hidegtől, mert bele lehet halni. Csak valami hümmögésfélét hallattam.
Egyáltalán van-e kedve velem elbaszni az idejét, de tényleg? Ez a kérdés miért csak akkor jut eszembe, amikor árkon-bokron keresztül átcibálom a városon és ülünk a park közepén? Mindegy, gondolom, ha megun úgyis lelép. Vagy ha nem akkor gondolom majd elüldözhetném én is nem igaz? Hiszen ahhoz annyira értesz, Jay. Úgy belevágni másokba a szavakat, hogy az örökké egy vérző gennyes seb maradjon. Hogy aztán még a tekinteted is elkerüljék. Jó messzire. Egyszerre akarom őt is elüldözni, de félek megsérteni. Talán még azt sem bírnák ki, ha rámorranok. És valamiért nem akarom, hogy még jobban szenvedjen. És nem tudom, miért érzem azt, hogy már így is eleget szenved magában. De csak még egy picit szeretném látni, ahogy rám mosolyog. Még akkor is, ha meg sem érdemelem. Önző vagyok, Rose. Ha valami megtetszik azt magamnak akarom. Csak magamnak.
A fűben elnyúlva a szemem sarkából lesem, ahogy fotóz, és próbálom nem túl feltűnően gyönyörködni abban, hogy annyira gyönyörű. Ahogy a szél játszik a hajával. a szép tekintete, az arca, a hangja, mind annyira kibaszottul gyönyörű. És mégis ott susog a véremben az összes kis jégszilánk: pusztítsd el, mert nem érdemled meg ezt.
- Mi alapján döntöd el, hogy mit fényképezel le? Vagy csak úgy hirtelen jön?
- Hátööhem - kezdem a fantasztikus, tudományos magyarázatot, amikor Rose felém fordulva kattint egyet, bele az arcomba, de én makacsul győzködöm magam, hogy á, csak azt a hülye fát fotózta. Minek is akarna engem. Még az a tuskó itt mellettem is érdekesebb. Meg kedvesebb. Pedig csak egy fatuskó. - Nem is tudom. Ami megtetszik - vonom meg a vállamat, és feltápászkodva elveszem a lány kezéből a gépet, és lefotózom. Nézem a képen is jól látható csillogó okos tekintetét a puha ajkait... Khm. - Asszem a szépet keresem a tájban, vagy ilyesmi. Ami meragadja a figyelmem - pislogom felé. Éljenek a burkolt bókok, szuper vagyok. Csak az a baj. Hogy egyedül magamnak tudnék örülni. Mert nincs itt sem Ed, sem Simon, hogy a háttérből ordítsanak, hogy ezaz Jay. Egyáltalán megtatték volna? Nem tudom. Túl kevés volt az idő, amit velük töltöttem. Túl kevés.
- Mondd csak, az olvasáson kívül csinálsz még valamit? - kérdezem, majd észreveszem az előző kacsát visszaröppenni a tóra, és odafordulva gyorsan elkapom, ahogy éppen a vízvbe érkezik, miközben még a szárnyai kitárva vannak, aztán vissza adom Rose kezébe a gépet. - Az időzítés a fontos, csak el kell kapni a megfelleő pillanatot. Próbálgasd nyugodtan, biztos hamar ráérzel - eresztek felé meg egy vigyort és a hátamra fordulva belebámulok a komorabb felhőtömegbe. Jó lett volna csak úgy belehajtani a fejem Rose ölébe, de nem akartam, hogy megint rosszul legyen tőlem úgyhogy inkább csak felé pislogok.
- Üüühm... És... Eddig hogy telik a tavaszi szüneted?
- Unalmasan - válaszolok tömören. - Nincs sok minden, amit tudnék otthon csinálni, csak lófrálok a városban a gépemmel... - és néha elcsenek egy kis nasit innen-onnan. De az már mellékes. - És neked? - kérdezem majd felé gördülök, de persze az arcom nekinyomódik a térdének, mire úgy ülök fel, ahogy a térképeknél is: nem történt semmi.
Amíg Rose válaszát várom, végigszalad a tekintetem a tájon, és megakad két távoli, homályos alakon. Háttal álltak. Talpig feketében. A nő tejfelszőke volt. Talán a férfi haja már őszült is, mejbe sötétbarna tincsek keveredtek.
A francba.
Rose mellé húzódok, mert nyugalom, amúgy is kitakar a cserjés. Gonodlkozz Jay, mit csinálj. Gondolkozz.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

Kezdett bűntudat formálódni mellkasomban az előző kis agyelborulásom miatt. Vajon megérezte...? Valószínűleg. És ez borzasztóan frusztrált. Mert nem akartam... Nem akartam, hogy azon gondolkodjon, mi a baj, mi történt velem, mitől feszültem meg a karjaiban. Merlinre, olyan jó volt megölelni...! Én csak... én voltam. És ezen képtelen voltam változtatni.
Charlotte sokban formált, talán túl sokban is. Azonban az elvesztésével rá kellett, hogy jöjjek; igazából nem formált, csak hagyta, hogy rátámaszkodjak. Aztán egyszer csak kihullt alólam. És itt maradtam, gyengén botladozva... Keresve a támaszt, de sehol nem találtam. Eltűnt, elszállt, a föld alá süllyedt... Akármi.
És hirtelen csak még rosszabbul éreztem magam, amiért teret engedtem a buta érzelmeknek, azoknak, amelyeknek nem szabad, sosem szabad... Pláne nem mások előtt. Rose! Rose, Rose, Rose...
De mégsem tudtam felé pillantani... Mert ott pislákolt a mellkasomban, az a fájdalmas kép, amitől bizseregtek a porcikáim, és amitől fulladoztam, mert annyiszor fulladoztam, mintha csak ugyanarra a sorsra lennék hivatott, mint Charlotte...
Lehunytam pár kis pillanatra a szememet, ahogy leültünk a fa tövébe Jayjel. Elég legyen... Elég. Legalább most, legalább egy kicsikét, legalább most hagyjanak el ezek a gondolatok, amik azóta emésztenek, hogy itthon vagyok.
Aztán a kezembe adta a gépét, hogy inkább azt forgatva tereltem el a figyelmemet. Igyekeztem elkapni vele valami különleges pillanatot, dehát... Igen, mint említettem, tényleg nem volt meg hozzá a tehetségem. Vagy nem láttam meg időben a pillanatot, vagy egyáltalán észre se vettem. Érdeklődve fordultam Jay felé, és kicsikét közelebb is araszoltam, hátha segít, megoszt valami jó kis tanácsot... Már ha létezik ehhez tanács. Talán ez is olyan dolog, amire egyszerűen rá kell érezni, és aligha lehet tanulni.
- Hátööhem. Nem is tudom. Ami megtetszik.
Egy pillanatig alsó ajkamba harapva figyeltem a róla készített képet... Hüvös tekintetét, orrának keskeny, de éles ívét, a mozdulattól homlokába libbenő világos tincseket... És ajkának finom, sötét teltségét...
Megborzongtam a látványra, aztán ahogy kivette kezemből a gépet, zavartan megtapogattam egyik göndör tincsemet, amely előrehullt, elhatárolódva a félig-meddig farmerdzsekim alá sodort hajtömegemtől. Ez az angol levegő... teljesen hullámos lett a köd párájától.
- Oh... - Aztán hirtelen kattant a gépezet, egyenesen engem véve célba, hogy egy kis zavart pislogás után már fel is kúszott arcomra az a szokásos pír. És egy szégyenlős mosollyal lelestem a föld felé, hogy tépkedjek pár szálat a puha fűből.
- Asszem a szépet keresem a tájban, vagy ilyesmi. Ami meragadja a figyelmem.
Kicsit kiszélesedett a mosolyom, még ha félúton meg is állítottam azt fogaimmal az alsó ajkamon. És a szívem már megint kicsit gyorsabban kezdet dübögni, ujjaim meg beletúrtak a zöld szőnyegbe alattunk.
- Értem.
- Mondd csak, az olvasáson kívül csinálsz még valamit? - A kérdésre kicsit elgondolkodtam, aztán csak lenyűgözve figyeltem, ahogy tökéletes időzítéssel lekapja a kacsát... Még közelebb kúsztam, hogy a combunk külső oldala egészen összesimult, de ez valahogy fel sem tűnt, csak elképedve figyeltem az elkészült képet. Hűűű... Hát, az enyém nem így sikerült...
- Rajzolni eléggé szeretek még, de... - Aztán ahogy felé sandítottam, hirtelen csak realizáltam... Hogy hű. Hogy már megint annyira közel vagyunk... De talán most közelebb, mint eddig bármikor. Mert fogalmam sincs, hogy történt... De valahogy ahogy kifújta a levegőjét, az pont az én arcomra érkezett. És ettől végigszaladt a hátamon a hideg... - Deee... Általában inkább olvasok, az jobban leköt. Néha, ha elkezdek rajzolgatni, akkor túl hamar megunom, és tele van befejezetlen képekkel a rajzfüzetem, ami amúgy elég idegesítő... Deeee... A könyveket mindig befejezem, még ha nem is tetszik...
Csak zavartan hadarva hebegtem, de közben valamiért csak nem húzódtam hátrébb, és finom lehelete ismét lecsapott felém. Érzékeim pedig lángokban álltak.
És nem. Nem, Charlotte, ő nem olyan... Mert tőle nem félek. Ő nem bánt... Ő csak a pillantásával is olyan érzéseket okoz, amit én még nem tapasztaltam. Van különbség. Hatalmas, mély szakadék közte, és apukád között, Char.
És egy pillanatra elgyengült a lábam, még így is, hogy csak hevertem a fűben... És magam sem hittem el, de kész voltam előrébb lendülni egy kicsit, csak egy picikét...
De aztán a kezembe nyomta a gépet, és újra eldőlt a fűben. Nekem pedig vörösre égett mindkét orcám.
- Az időzítés a fontos, csak el kell kapni a megfelelő pillanatot. Próbálgasd nyugodtan, biztos hamar ráérzel.
Bólintottam, és tényleg meg is próbáltam elfoglalni magam a fényképezőgéppel, lefotózva ezt-azt, és közben ismét nekivetettem hátamat a fa törzsének, hogy a távolság megint megnőjön köztünk egy picikét. De most erre volt szükségem, egy kis friss levegőre, térre, a finom szellőre, hogy lehűtse az arcomat. Közben aztán azért fecsegtem még valamit, hogy ne váljon olyan kínossá a pillanat.
- Unalmasan. - Kíváncsi pillantást vetettem felé a szóra. - Nincs sok minden, amit tudnék otthon csinálni, csak lófrálok a városban a gépemmel... És neked?
Halkan beszívtam a levegőt. Szemezek Charlotte halott árnyékával a szomszédból.
- Az enyém is elég unalmas. A szobámban ülök... Olvasgatok... Ilyesmik.
Már ült, amikor felé pillantottam, tekintete pedig valahol a távolban időzött. Kíváncsian pislogtam készültem odahúzódni mellé, de ő fürgébb volt, és ő is a fa törzsénél kötött ki mellettem, így csak arca felé fordultam.
- Minden rendben? - kérdeztem, a hangom akaratlanul is halkabban csengett, látva az arcán végigsuhanó furcsa érzelmeket... De mi volt ez? Kétségbeesés? Zavar? Mit láthatott, ami így felzaklatta?

[.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.20010415]

.:Abszolút nem...hát jó akkor de...:.
20010415


csövesruha

.: a teás csaj :.
:.You, what do you own the world?
How do you own disorder, disorder
Now somewhere between the sacred silence
Sacred silence and sleep
Somewhere, between the sacred silence and sleep
Disorder, disorder, disorder

16+, mert csúnya beszéd.

Ha lehetne három kívánságom, valahogy úgy érzem, hülye módon mindet Rosera használnűm el. Azt kívánnám, hogy olyan emberre mosolyogjon aki megérdemeli. Azt kívánnám azt szeresse, aki megérdemli. És végül azt kívánnám bár én érdemelném meg a szeretetét. Cseszett önző vagyok, pedig nagyon nem akarom, hogy ennél is jobban közelebb jöjjön, de hát miről beszélek, olyan közel van hozzám, hogy érzem a forró lehelletét, hogy érzem a virágillatát, hogy érzem a belőle szüntelenül áradó kedvességet.
Szeretném megérinteni a puha arcát, a dús ajkait, szeretném a fejem beletemetni a gyönyörű barna hajzuhatagába, szeretén átölelni, mert az az ölelés talán életem egyik legjobb pár másodperce volt, egészen addig, míg el nem rontottam, míg rosszul nem lett tőlem. Pedig annyira vágytam rá, talán még Sierránál is jobban vágytam az ő érintésére, és abba, hogy önző állat módon csak hozzábújjak és elhigyjem hogy megérdemelem őt. Annyira el szeretném. De basszus, én nem szerethetek senkit, mert belefagy. Belepusztul. És nem akarok még több halált körülöttem.
És mégis úgy érzem ezzel is elkéstem. Mint mindennel. Mint a barátaimnál. Felrémlik előttem a feket mocskos kő, a  falak reccsenése, apor, ami betemet, a szemet csípi, marja, és a szikál alól kisolyó vér. Elkéstél Jay. És aztán anyám rikácsolása, ahogy elkapja Sierrát, mert az olyan hülye volt, hogy nem értette, hogy azt ordítom szalajd, fuss menekülj biztonságos helyre. De elkéstem, amikor visszarihantam hozzá. Mindig elkések. Mindig. És elkéstem azzal is, hogy nem kezdek beleszereni olyanba, aki nem érdemel meg.
- Rajzolni eléggé szeretek még, de... Deee... Általában inkább olvasok, az jobban leköt. Néha, ha elkezdek rajzolgatni, akkor túl hamar megunom, és tele van befejezetlen képekkel a rajzfüzetem, ami amúgy elég idegesítő... Deeee... A könyveket mindig befejezem, még ha nem is tetszik... - lehunyom a szememet, és csak élvezem, ahogy a lehellete végigcirógatja az arcomat. Majd ahogy felé fordítom a fejemet máris szinte beleüttközök abba a gyönyörű, csillogó szempárba, de.
Vajon miért csillan meg néha úgy, mintha lenne valami mélyenfutó bánatod?
És basszusmár, miért szeretem ennyire a hangját? Miért szeretem ennyire hallgatni, ahogy magyaráz?
Pedig ez olyan veszélyes. Főleg ránézve. Mert nem tudok senkit úgy szeretni, ahogy megérdemeli. Mert nem lehet, mert el kell üldöznöm. Mert akkor megtalálják ők...
- A rajzolás is menő. De egyszer meghallgatnám, ahogy felolvasol valamit - kacsintok rá. Mindegy, hogy mit felőlem valami unalmas száraz bármit, csak halljam a hangod.
Belegondolva nem csak a szünetem unalmas, hanem az egész életem. Egyedül annak örültem, hogy Floriannal összebotlottam éjszaka, és valahogy ő kedzett talán a barátom lenni, még ha olyan szerencsétlen törpe is volt. Még ha nem is nagyon volt kedvem barátokhoz. Vajon még egy ember a listádon, akit el fogsz üldözni Jay?
- Az enyém is elég unalmas. A szobámban ülök... Olvasgatok... Ilyesmik.
- Hát akkor ebben hasonlítunk, Rose. Kurvára hasonlítunk - vigyorgok rá. - Majd legközelebb... - kezdeném, de nem tudom befejezni. Mert...
Mert megpillantom a szüleimnek nevezett valamiket, akiket még embernek sem vagyok hajlandó nevezni. Halálfalók voltak és embereket öltek ártatlan kölyköket olyanokat, mint amilyen Ed vagy Simon, vagy Sierra, vagy még ki tudja hány embert, ki tudja hány életet húztak át egy intéssel, a tetemeik felett röhögve. Végigszalad a gerincem mentén a gyűlölet és az undor, ami valószínüleg veszélyesen is kiül az arcmra. Rose mellé ülve pedig egyszerűen képtelen vagyok azzal a tudattal ott ülni mellette, hogy itt vannak. Hogy megláthatnak. Hogy megláthatják őt is. Nem.
Nem.
Nem.
Megfogom a kezét, és felhúzom.
- Minden rendben?
- Á, persze, minden rendben - motyogom. Semmi nincs velem rendben. Ne is bezsélj többet velem. Csak menj el, fordíts hátat örökre. Mentsd meg az életed tőlem. Elkezdek vele hátrálni, ki  aparkból, el innen messzire. Szinte szaladva, és inkább Roset magam elé terelem, hogy csak az én hátamat lássák, úgy vezetem a vállánál fogva ki a parkból. Nem akarok még egy égett sebet látni olyanon, aki fontos számomra. Amikor beérünk a londoni tömegbe, megállok a járdán, és magam felé fordítom. Igyekszem nyugodt lenni, de sosem voltam ura az érzelmeimnek.
- Ehöhmm. Nagyon örültem, hogy összefutottunk... Elkísérlek az állomásig. De utána nekem... Nekem haza kell mennem - mormogom, és talán kicsit feszült is a hangom. De nem, nem akarom addig szem elől téveszteni, amíg fel nem száll a vonatra. Aztán meg sem várva a válaszét caplatni kezdek a pályaudvar felé. És közben midnen arcban az ő pofájukat keresem.

[2001. április 15.]

Jayce Hansel
2001. április 15.
dress


"Kindness
is
better"

Érdekes összhang volt... Míg olyan sokszor csak megakadt benne a szó és hallgattam, gyakran a zavarom ellen percekig is hebegtem, abban reménykedve, hogy azzal valahogy elterelem a másik figyelmét a pirosságomról... De persze így csak rosszabb lett, mert mindenkinek egyértelmű volt, mire a hirtelen megeredt nyelvem.
Bizonyára Jaynek is, de mintha nem vett volna erről tudomást... Mintha nem vett volna tudomást az összekeveredő lélegzetünkről, ám vajon ő is így beleborzongott a pillanatba? Vajon neki is... Ezt okozta? Ott bent a mellkasában, a gyomrában, a finom, lágyan égő tüzet?
De... miért is gondolok erre? Hiszen attól, hogy én megőrülök, ez még nem biztos, hogy kölcsönös. És ez az a bizonyos fájó pont mindenki életében... De nekem ez kell, hogy legyen a legkevesebb. De miről is beszélek? Őrült vagy, Rose... Alig ismered, sőt, egyáltalán nem ismered.
És valóban; hogy válthat ki belőlem valaki ilyeneket, miközben a nevén kívül szinte semmit nem tudok róla? Kérdések, kérdések, kérdések, folyton csak a kérdések.
De mire pislantottam, ő már messzebb hevert, ismét elnyúlva a fűben, hogy egyedül maradjak a zakatoló szívemmel.
- A rajzolás is menő. De egyszer meghallgatnám, ahogy felolvasol valamit. - Ismét elkezdtem hajam aljt gyűrögetni, ahogy felém kacsintott... Felolvasni? Mármint, mondjuk... Egy tankönyvet, órán? Ó, Rosie, ne legyél már ilyen Hollóhátas! Charlotte hangja könyörtelen őszinteséggel csengett fejemben, hogy szinte bűnbánóan pillantottam le kockás nadrágomra.
- Néha, ha izgulok, belekavarodok a szavakba - vallottam be hirtelen, és szinte láttam magam előtt, ahogy Charlotte a homlokát csapkodja. - Persze, inkább csak nagyobb tömeg előtt szoktam izgulni...
Hazugság, hazugság, hazugság. Rosie, majd' kiugrik a szíved a legkisebb apróságra is.
Aztán inkább csak tovább szerencsétlenkedtem szegény géppel... De határozottan elmondható, azt hiszem, hogy a Jayről lőtt kép volt a legnagyobb sikerem.
- Hát akkor ebben hasonlítunk, Rose. Kurvára hasonlítunk. - Rám vigyorgott, és így hirtelen még trágár szó sem tűnt annyira keménynek... Csak egy szónak, amit szintén olyan lehetetlenül túlkapok, és inkább nem használok, nehogy megbántsak másokat. - Majd legközelebb...
Meglendült lelkesedéssel, kíváncsian pislogtam rá, hogy mit szeretne mondani, de aztán egyszer csak benne ragadt a szó... Ám nem úgy, mint belém egy pillanattal ezelőtt. Ő észrevett valamit... Valamit, amitől képtelen volt elszakítani a pillantását egy darabig... Aztán nekipréselte magát a fa törzsének mellettem, hogy én sem mertem megmoccanni.
De mi történt, Jay?
Ám ő már kézen fogva fel is rántott, hogy épp meg tudtam ragadni a cuccaimat és a fényben olyan különlegesen, aranyos színnel csillogó teleszkópot, aminek az érintésére még mindig megborzongtam, ls el sem hittem, hogy az enyém... Pedig az volt. Tényleg.
- Á, persze, minden rendben.
Pedig semmi nem volt rendben. De nem firtattam... Csak csendben hagytam, hogy vállamat érintve kivezessen a parkból, a fényképezőgépet pedig közben visszacsúsztattam tenyerébe, ha tudtam. Lassan aztán felbukkant a nyüzsgő londoni tömeg, hogy oda volt minden kis békesség, ami köztünk uralkodott a tó közelében ücsörögve, én meg tényleg nem szerettem a zsúfoltságot, azt, ahogy minden oldalról annyian vesznek körül... Ám lassacskán Jay meg is állított.
- Ehöhmm. Nagyon örültem, hogy összefutottunk... Elkísérlek az állomásig. De utána nekem... Nekem haza kell mennem. - Szomorkásan pislogtam felé, de végül visszafogtam magam, és nem kérdeztem meg, mi volt a baj... Szerettem volna elhinni, hogy tényleg csak látott valamit, valami rosszat, hiszen észleltem, odanézett, elfordult, ott ragadt a tekintete, de... Valahogy egyre jobban befészkelte magát a bőröm alá a keserű bizonytalanság: én rontottam el? Hol, mikor, mit kell máskor... máshogyan tennem? És ez egyfolytában így ment. Egyfolytában... Ezen még Charlotte sem tudott segíteni, akkor sem, amikor élt... most meg... most meg pláne nem.
- Én is örülök, Jay. - A szavaim legalább őszintén voltak, finoman öleltem magamhoz a távcsövet, nehogy valami baja essen... Már így is sajnáltam, hogy éri az utca pora. - Ezt pedig köszönöm szépen... De tényleg nem kellett volna.
Tényleg, Jay, nem érdemlem meg.
- Ühm, aa... a szüleim nem messze várnak, nem az állomás felé megyek, szóval... - Egy visszafogott kis mosolyt engedtem el felé, miközben megbillentettem magamat a sarkamon, készen az indulásra. - Én... Remélem, hogy majd összefutunk az iskolában is. Szóval... szia!
Aztán elsurrantam mellette... Még mielőtt kicsit hosszabban elbúcsúzhattam, vagy megölelhettem volna, mert nem, inkább nem... Jó volt ez így. Így is... megijesztett egy kicsit ez a hevesség. Saját magam hevessége, ami ellen tényleg  nem tehettem semmit... És talán nem is igazán akartam. De ott volt az a folytonos bizonytalanság... És a tudatlanság... Hogy hogyan kell. Mert hiába a sok könyv, a sok irodalom és a tudás. Ha a legfontosabbról sejtésed sincs.
És én Charlotte óta egyszerűen nem tudtam, hogyan is kell élni igazán.

Köszönöm a játékot!