Rideghon

Rideghon

Ahogy az ember belép a Burton-on-the-Water nevű faluban lévő kis házba rögtön a nappaliban találja magát. Az egykor gyerekzsivajtól hangos házban azonban most ridegnek és szürkének tűnik minden. A szoba ékessége a kandalló, amely szinte azonnal magára vonzza a tekinteteket. A nappali sötét hangulatát a rengeteg növény hivatott feldobni.
A konyha a ház többi részétől eltérően kifejezetten világos, köszönhetően a fehér konyhabútornak. Régebben rengeteg finom étel készült itt, azonban mára inkább üres és csendes ez a helyiség.
A télikert a nappaliból nyílik és remek kilátást biztosít a hátsó kertre. A hatalmas ablakok beengedik a kinti természetes fényt, azonban a az egyik sarok így is kifejezetten sötét. Ez a hely különösen jó szolgálatot nyújtott a lakóknak, amikor el akartak vonulni egy kevés időre.
Az emeleten található Irene és férje egykori hálószobája, amely kényelmes és tágas, a falak különböző színei miatt a szoba minden szögből máshogy néz ki. Az ágy fejtámlája mögötti virágokkal díszített falat Irene saját kézzel festette még évekkel ezelőtt.
Mia és Ella egykori gyerekszobája is az emeleten található és ez a szoba érintetlenül áll mióta a tragédia megtörtént. A játékok, a bútorok, a ruhák mind pontosan ugyanott vannak, ahol legutoljára a gyerekek hagyták őket. A falakon lévő virágokat Irene festette mielőtt beköltözött volna az egész család. A sarokban álló babaházat férje készítette a gyerekeknek egyik karácsonyra.
A fürdőszoba kézzel festett tapétája egészen világossá varázsolja a kis helyiséget. A berendezése egyszerű, a szükséges törülközők és egyéb fürdőszoba kellékek pedig gondosan elhelyezve várják, hogy használják őket.

My Tragedy

At the end of an empty day
Everyone busily returns from somewhere
In the red night sky
I disappear into the darkness little by little
Those many sparkling lights
There isn’t a single light that’s mine
Under the cold shade by myself
Like it wasn’t there from the start

outfit

Nem vagyok benne biztos, hogy a világ legjobb ötlete volt hazaköltöznöm, de nem hagyhattam, hogy üresen álljon a házunk. Adam és én annyit dolgoztunk érte, hogy a miénk legyen és itt akartuk leélni az egész életünket. Hát… ez neki nem sikerült. Az, hogy én örökre itt maradok-e nem volt biztos, de talán igen, el tudtam képzelni. A szörnyűségek ellenére is szembe kellett néznem azzal, ami itt történt és az első éjszaka nagyon nehéz volt. De ez fokozatosan megváltozott, ahogy elkezdtem megpróbálni újra élni.
Kitakarítottam, amennyire szükség volt rá, de a gyerekek szobájába nem tudtam bemenni. Az ajtóból néztem, ahogy minden, ami valaha az övék volt pontosan ott van, ahol legutóbb hagyták. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb majd be tudok ide is lépni, de még kellett idő.
Ma azonban vendéget vártam és őszintén úgy éreztem, hogy nem készültem fel rá. Már eltelt egy kis idő azóta, hogy Elliot és én elmentünk New York-ba, de még most is fájt a vállam ott, ahol eltalált egy átok. Nem mintha ez számítana, a fizikai fájdalom semmi volt ahhoz képest, hogy lelkileg min mentem keresztül.
Én tényleg próbáltam erős maradni, de most már kezdett egyértelmű lenni, hogy a családom halálát semmi sem indokolta. Úgy értem, annak, aki megölte vagy megölette őket nem volt elég jó oka arra, hogy ezt tegye. De szerettem volna megnézni magamnak azt az embert, akárki is legyen az. Gondolom Elliot is azon gondolkodott most, hogy vajon mit fogok tenni ha tényleg megtudom, hogy ki az. Mert ő már egyértelműen tudta, de én nem. Viszont azt tudtam, hogy nem fogom megölni azt az illetőt. Csak be akarom bizonyítani a magam igazát és ahhoz élő emberre lesz szükségem, aki képes vallomást tenni. Azt akarom, hogy mindenki, aki sugdolózott a hátam mögött és megvetett, amiért elkövettem valamit, amit igazából nem tettem meg most megértse, hogy min mentem keresztül az elmúlt években. Nem én választottam ezt a sorsot, hanem így alakult, de most elégtételt akarok.
Odakint csendesen szemerkélt az eső, egyértelmű volt, hogy a kertet még valamikor majd rendbe kell tennem, de még erre sem tudtam rávenni magamat. Egyelőre csak próbáltam valamennyire lakhatóvá tenni a helyet, még egyelőre a kanapén aludtam, mert úgy éreztem képtelen lennék abba az ágyba feküdni, ahol régen a férjem mellettem feküdt. Csak most értettem meg igazán, hogy tényleg mindenem megvolt egy röpke pillanatig. Az enyém volt a tökéletes család és most nincsen semmim.
Elliot nem sokkal később érkezett meg, nem sokat tudtam leolvasni az arcáról, de kíváncsi voltam, hogy mit fog mondani. Azt hiszem abban nem hibáztam, hogy hozzá fordultam segítségért. Persze ettől még egyedül éreztem magamat és gondolom, ha véget ér az a kis kaland, akkor Elliot is inkább már a saját problémáival lesz elfoglalva. Én meg majd megpróbálhatom kitalálni, hogy hogyan tovább, már ha tudom ezt folytatni, amit most csinálok.
– Kérsz egy teát? – kérdeztem, de már ki is mentem a konyhába, hogy feltegyem a vizet főni. Igazság szerint nem nagyon vettem ételt, de tea az volt itthon és kávé is, így gondoltam a legalapvetőbb dolgok legalább megvannak a túléléshez. – Szóval… az az érzésem, hogy te már többet tudsz nálam New York óta. – mondtam, miközben bögréket kerestem az egyik szekrényben. Persze, biztosan cseveghettünk volna, hogy milyen érzés megint itt lakni, de szerintem egyikünk sem az a csevegős fajta.

[toronyba]

her tragedy


Irene
2001. május 12.

outfit

Régen láttam Irene-t. Igazság szerint akkor, amikor New York-ban voltunk. Leginkább persze az én hibámból, hiszen addig kellett volna ütni azt a vasat, míg kellően forró, de engem lefoglalt a Nattal való viharos kapcsolatunk, a kalandunk Sørennel északon, na meg az, hogy három hétig tartott felgyógyulni a mungós kezelés után, amit csak tovább rontott a tény, hogy még Tel Avivba is el kellett utazni… Nehéz napok voltak és most végre volt egy kis időm szusszanni az ismerőseim körében – természetesen szigorúan az után, hogy az otthoni hegyni mosnivalót ledolgoztuk Nattal.
Jól esett a falun kívül hoppanálni és besétálni Irene házához. Burton-on-the–Water bájos kis település volt. Igazság szerint gyönyörűen festett a szürke felhők alatt. Még azt sem bántam, hogy kicsit szemerkél az eső és eláztatja a hajamat. Kellett most ez a kis mozgás ahhoz, hogy önmagamnak érezzem magam, ne Nathaniel Forest oldaltáskájának és egy nyomorultnak, aki futni sem tud már a sérülése miatt. Nem akartam egyelőre belegondolni, hogy ez mit jelent a szenvedélyemre nézve, na meg persze, hogy Irene-nal folytassam ezt a kis kalandot. Egy kicsit ugyanis puhatolóztam Wade-nél, de szinte semmit sem reagált, mikor meséltem neki a tragikus sorsú rokonomról… mégis biztos voltam benne, hogy ő az emberünk és meg kell kicsit kínoznunk ahhoz, hogy beszéljen végül.
Ahogy bent találtam magamat a takaros nappaliban, kényelembe is helyeztem magam. Csendesen figyeltem, ahogy Irene belakja ezt a helyet. Nagyon ő volt, de anyaként, feleségként mégsem tudtam elképzelni már. Valahogy mindig is azt gondoltam, hogy az Azkaban megtöri az embert… mégis keserű érzés volt valakin ezt látni. Én öltem, én megérdemelném, hogy ott legyek és talán előbb-utóbb meg is kapom a magam büntetését. Azonban Irene nem érdemelte meg azután, hogy az egész családját elveszítette… és mégis milyen állat ember az, aki gyerekeket képes bántani? Megborzongtam, ahogy a saját születendő gyerekem jutott eszembe, de még mindig nem voltam igazán apa.
Néha az jutott eszembe, mikor egészen fiatal voltam és az erdőket jártam, hogyha nekem egyszer születik egy gyerekem bezárom egy hatalmas toronyba, ezzel védve a külvilágtól. Túlságosan is megtapasztaltam már tizenöt évesen, hogy a világ nem egy csillámporral átitatott álom kép és a Hold sem éppen sajtból van, még csak nem is egy labda ezüstös fénnyel, amit az ember csak úgy leemel onnan. Inkább egy öreg, nagy tüskés kaktusz.
– Kérsz egy teát? – érdeklődött Irene, de valójában már ment is ki vizet felrakni. Úgy tűnik ő egykor igazi háziasszony volt, én még a kanapéról sem szoktam odahaza felkelni, hogy egy kis vizet melegítsek.
– Egy jó angol teának nem tudnék ellenállni.– Mondtam és hátra dőltem a kanapén. Mikor legutóbb itt jártunk sokkal komorabb volt a hely, mostanra úgy látszott, hogy valaki kezelésbe vett. Irene gondoskezei helyre tették és a személyisége is megtöltötte, amit bár még mindig beárnyékolt a múlt, mégis felvillanyozta a helyet. Nekem tetszett.
Felkeltem és utána mentem a konyhába. Ez egy kicsit túl fehér volt az ízlésemnek, de tetszett. Olyan tiszta érzést keltett az egész. Jól esett megnézni magamnak, talán azért, mert Nat és én is éppen költözőfélben voltunk. Rengeteg bútor nem volt még meg Őrszembe.
– Szóval… az az érzésem, hogy te már többet tudsz nálam New York óta. – Jegyezte meg Irene, miközben az egyik szekrényben matatott. Én csak figyeltem, ahogy keresgél.
Sóhajtottam egyet, mikor belekezdtem. Szégyelltem a pofám, hogy nem fordítottam az ügyére elég figyelmet. Sok gyereket neveltem már Nat miatt – már ha azt nevelésnek lehet nevezni, amit művelek –, de most, hogy sajátom lesz, más volt minden. Megértettem Irene-t. Bár még nem született meg az elvileg kisfiú, még is ölni tudtam volna érte. Minden percben azért aggódtam, hogy ne történjen vele semmi.
– Beszéltem Wade-del. – Nyögtem ki nagy nehezen. – Ő az az összekötőm, akiről említettem, hogy esetleg közel lehet az ügyhöz. Azu igazat megvallva semmit sem reagált, mikor megemlítettem a neved. Valahogy az az érzésem, hogy amit ő tett ebben az ügyben csak apró szelete az egésznek.
A konyhapultnak támaszkodtam és figyeltem Irene-t. Reméltem, hogy megkönnyebbül majd, ha megtudja mi történt. Egyre inkább szerettem volna megnyugvást hozni neki. Ehhez pedig nekem kellett Wade-ből kiszedni az információt. Kicsit para volt, hogy több, mint két méter és még Natnál is nehezebben érem fel a fejét… de valamit muszáj volt tenni s ahogy mondani szokás: nagyember nagyot esik.
– Ő lehet a kulcs ehhez az egészhez.

My Tragedy

At the end of an empty day
Everyone busily returns from somewhere
In the red night sky
I disappear into the darkness little by little
Those many sparkling lights
There isn’t a single light that’s mine
Under the cold shade by myself
Like it wasn’t there from the start

outfit

Nem tudom, hogy pontosan mire számítottam. Azért azt sejtettem, hogy a válaszokhoz elvezető út inkább rögös lesz, mint sima. Nem igazán éreztem jól magam mostanában a bőrömben, a dolgok cseppet sem alakultak jól. A munka és a magánéletem is darabokban hevert és mentálisan sem éreztem, hogy annyira jó állapotban lennék. A ház rendbetétele valamennyire lekötött, de ugyanakkor üres és ijesztő volt minden. Nem ezt szoktam meg alapbeállításként amikor ebbe a házba betettem a lábamat.
Persze, azt hiszem próbáltam mindent megtenni, hogy túllépjek. Mások is vesztették el a szeretteiket a háború alatt, sőt… de valahol az én helyzetem más volt. Lehet, hogy ezért is ragaszkodtam foggal körömmel ahhoz, hogy megtaláljam a tettest. Vajon az Azkabanba kellene küldenem az illetőt amiért ezt tette? Azért be kell valljam ott tényleg nehéz túlélni, én sem tudom, hogy hogyan sikerült nekem. Bár aki elve őrült egy kicsit, annak lehet egyszerűbb.
Elkészítettem az angol teát, amire Elliot nem tudott nemet mondani és közben figyelmesen hallgattam. Nem tévedtem nagyot, tényleg többet tudott nálam mióta visszatértünk New York-ból.
– Beszéltem Wade-del. Ő az az összekötőm, akiről említettem, hogy esetleg köze lehet az ügyhöz. Az igazat megvallva semmit sem reagált, mikor megemlítettem a neved. Valahogy az az érzésem, hogy amit ő tett ebben az ügyben csak apró szelete az egésznek. – mondta Elliot, miközben átnyújtottam neki a bögrét.
– Attól még a részese volt, akármennyire kicsi szerepe is volt benne –a kelleténél sokkal keserűbben fogalmaztam meg ezeket a szavakat, de már nehezen tudtam uralkodni az indulataimon. Láttam a fényt az alagút végén és mivel ilyen közel jártam a megoldáshoz kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Tudom, hogy alapvetően sikeresen kontrolláltam magamat emberek társaságában, de Elliot más volt, jelenleg ő állt a legközelebb hozzám mindenki közül.
– Ő lehet a kulcs ehhez az egészhez.– mondta Elliot, miközben átsétáltam vele a téli kertbe. Még jócskán volt mit rendbe tenni itt, de olyan szép volt a kilátás, hogy szívesen töltöttem itt az időmet.
– Ha így van valóban, akkor én is szeretnék találkozni vele. Gondolom, el tudnád intézni? –kérdeztem. Nem akartam hatást gyakorolni Elliotra, de nekem ő volt a belépőm mindenkihez, egyébként alig álltak volna szóba velem az emberek. Ha állítása szerint Wade csak közvetítő volt, akkor is szeretnék vele beszélni, mert talán tud olyan dolgokat, amik segíthetnek abban, hogy végre megtaláljam azt. akit keresek.
– Talán birtokában lehet olyan információknak, amik alapján tovább tudunk lépni. Elliot, én nagyon szeretném ezt az ügyet befejezni és tiszta lappal újra kezdeni, de elég nehéz úgy, hogy folyton akadályokba ütközöm –mondtam, nem akartam kiborulni, de közel álltam hozzá. Annyi minden történik mióta kijöttem az Azkabanból és így elég nehéz összeszednem magamat. Az egy dolog, hogy kifelé mit mutatok, de ez a káosz belül már kezd teljesen tönkretenni. Én tényleg csak egy kis megnyugvásra vágyom, de úgy érzem, mintha nem érdemelném meg, mert nem kaphatom meg.

her tragedy


Irene
2001. május 12.

outfit

Az angol tea jellegzetes, kissé furcsán-füves aromája megtöltötte a konyhát. A tekintetem hosszú ideig Irene alakján tartottam. Még mindig nem tudatosult bennem, hogy ez a nő nem csak a cinkostársam, hanem valóban a rokonom is. Egy olyan rokon, aki az öcsém és Dean után a legközelebb áll hozzám. Nem vérségi szinten, hanem olyan szinten, hogy anyámhoz is kötődnek és az én életemben is fontos szerepet játszanak. Régen gondoltam anyára… régen gondoltam rá, mennyi szomorúság ült a szemében, ha csak rám nézett. Hiába mosolygott, látszott rajta mennyire megtörte már ez az élet. Irene hasonlított rá, voltak hasonló vonásai, még ha alapvetően el is tért tőle. Az arcforma egyezett, de anyámnak valahogy gyermekibb arca volt, amit egészen addig megőrzött, amíg élt. Az ajkai is teltebbek voltak, mint az enyémek. A haját pedig, ha csak tehette barnára színezte. Azt hiszem be akart illeszkedni abba a környezetbe, ahová Dean vitte. Az volt az ő tiszta lapja, ahogy nekem Nat volt. Egy olyan pont, ami megváltoztatta az addigi meneküléssel, bujkálással teli életét. Eddig fel sem tűnt, mennyire hasonlít az életem az övére, de valahogy… valahogy mindig elrontom. Én nem tudok egyszerűen szeretni, mint ő. Persze, míg a Roxfortban voltam, vagy távol otthonról ők is szétmehettek párszor. Sosem kérdeztem Deant, nem lett volna helyén való.
– Attól még a részese volt, akármennyire kicsi szerepe is volt benne – mondta keserűen Irene. Közben átvettem a felém nyújtott, meleg teával teli bögrémet. Ujjaim lágyan simultak a meleg felületre, jól esett. Nem volt hideg, azt nem lehetne mondani, de azért az odakint szakadó eső némi lehűlést hozott magával.
– Nekem is sok kis szerepem volt bűncselekményekben, mikor kellett a pénz. Talán érdemes meghallgatni az indítékait. – Feleltem, talán némi feszültséggel a hangomban. Meglehet sosem voltam szentember, de amiket tettem, azért tettem, hogy életben maradjak s csak másodsorban a kíváncsiságért.
– Ha így van valóban, akkor én is szeretnék találkozni vele. Gondolom, el tudnád intézni? – folytatta Irene, én pedig biccentettem. Közben követtem át a télikertbe, ahová vezetett. Áthaladtunk hozzá a nappalin, aminek arra a pontjára pillantottam, ahol legutóbb a mumussal találkoztunk. Még mindig beleborzongtam abba, amivel szembe találtuk magunkat. Nem volt mókás, sem szórakoztató, inkább fájdalmas és kétségbeejtő.
El tudtam intézni akármit. Ez nem volt kérdéses. Ha kellett bevetettem volna a lehengerlő bájomat, vagy éppen egy kicsit hazugtam volna neki, hogy Irene-nak nyert ügye legyen. Wade szeretett másokkal szórakozni, közöttük velem is, de biztos voltam benne, hogy a kedves rokonnak sikerülne vele… nos a megfelelő módszerekkel szótérteni.
Kinéztem a hatalmas ablakokon az eső áztatta környékre. Tetszett ez a hely, annyival jobban én voltam, mint Tengerszem vagy Őrszem. Én azonban döntöttem, Natért döntöttem, meg a közös életünkért úgy, hogy feladom magamnak azt a részét, ami nem tud megalkudni.
A számhoz emeletem a teát és belefújtam, hogy kicsit hűljön. Alig vártam, hogy az első kortyot magamhoz vehessem.
– Talán birtokában lehet olyan információknak, amik alapján tovább tudunk lépni. Elliot, én nagyon szeretném ezt az ügyet befejezni és tiszta lappal újra kezdeni, de elég nehéz úgy, hogy folyton akadályokba ütközöm.
Tudom… Ennyit mondtam volna, de inkább kortyoltam egyet. Jólesett, ahogy a meleg tea végig csordogál a torkomon és kicsit belülről is felmelegít. Olyan volt ez, mint egy hatalmas ölelés.
– Úgy érzem közel járunk a tiszta lapodhoz. Hamarosan lezárjuk. – Halkan beszéltem, nem akartam megzavarni az épületben uralkodó csendet. Most, hogy Irene rendbe rakta nem is volt olyan ijesztő, sőt kifejezetten otthonos volt az egész hely. El tudtam volna képzelni magamat egy hasonló környéken, hasonló épületben. Az angol kisfaluk a gyengéim voltak… bár ezt Nat nem óhajtott észrevenni, mikor megint tök messze civilizációtól választotta ki Őrszemet.
– Gőzerővel dolgozom ezen tényleg… és ne haragudj, hogy ennyire megvárattalak… annyira szar volt az elmúlt néhány hónapom. – Hirtelen hallgattam el, nem akartam drámázni, mert a saját életem már megszoktam, hogy kaotikus. De azért tényleg durván odaütött az elmúlt három hónap. Az egy dolog, hogy a házasságom egy se veled se nélküled kapcsolatra épül és bizonyára hamarosan újra szakítunk, még mélyebb sebeket ejtve egymáson… de közben volt az a dolog a lábammal, az apámmal… egyszerűen sok volt ez mostanában.
– Júliusig legkésőbb megoldjuk – tettem hozzá aztán, lenyelve a keserűséget.

My Tragedy

At the end of an empty day
Everyone busily returns from somewhere
In the red night sky
I disappear into the darkness little by little
Those many sparkling lights
There isn’t a single light that’s mine
Under the cold shade by myself
Like it wasn’t there from the start

outfit

Kezdtem elveszíteni a kontrollt, talán éppen azért, mert már sejtettem, hogy közel a cél. Igenis beszélni akartam Wade-del, nem érdekelt, hogy mekkora szerepe volt a családom meggyilkolásában. Az érdekelt, hogy mit tud és hogy azzal segít-e nekem közelebb jutni a célomhoz vagy sem. Igen, nagyjából teljesen kiégtem belülről, nem maradt semmim csak az erőm ahhoz, hogy megtaláljam a válaszaimat.
És hogy tényleg hittem-e abban, hogy tiszta lappal kezdhetek? Ahhoz el kellett volna felejtenem, hogy valaha volt családom. Persze, lehet, hogy sikerült volna, de mégis úgy éreztem, hogy ez nem lesz könnyű. Nekem tényleg megvolt mindenem, amire valaha csak vágytam. Aztán elvesztettem mindent és most már azt sem tudom, hogy valóban újra akarom-e kezdeni. Ha megtalálom a válaszokat, akkor talán már nem is lesz sok értelme élnem. Akkor tényleg minden teljesen üres lesz és csendes, mert már talán a bosszú és a keserűség érzése is el fog párologni belőlem.
Hogy tudtam valaha tényleg tiszta szívemből szeretni a férjemet? Hogy tudtam anyaként szeretni Miát és Ellát? A szeretet ezen formái most már mintha nem is léteztek volna, mintha az ő halálukkal együtt törlődtek volna az érzések is.
– Gőzerővel dolgozom ezen tényleg… és ne haragudj, hogy ennyire megvárattalak… annyira szar volt az elmúlt néhány hónapom. Júliusig legkésőbb megoldjuk. –ahogy Elliot kimondta ezeket a szavakat rájöttem, hogy neki is végig ott voltak a saját démonjai amikkel nem foglalkoztam. Csak a saját darabokra hullott életemnek kerestem az értelmét, miközben biztosan ő is szenvedett. Sajnáltam, de nem voltam benne biztos, hogy éppen az én sajnálatomra van szüksége. Rokonok vagyunk, de nem tudtam, hogy min megy keresztül, valahogy soha nem jött szóba. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, hiszen soha nem is kérdeztem rá. Pedig a fájdalmat mindannyian ugyanúgy érezzük.
– Sajnálom, egyszer sem mondtad, hogy valami nincs rendben –mondtam végül, majd belekortyoltam a teámba.– Ha tudok valamiben segíteni, rám számíthatsz –tettem hozzá.
Tényleg szerettem volna, hogyha nem érzi magát egyedül. Persze, én tudom a legjobban, hogy sok emberrel körülvéve is érezheti az ember végtelenül magányosnak magát. De Elliot fontos volt nekem és nem csak azért, mert segített, tényleg kedveltem a hülyeségei ellenére is. Vicces volt és mindig ott volt mellettem, amikor nekem a legnehezebb dolgokon kellett keresztül mennem. Talán nem csak rokonok voltunk, hanem már barátok is.
– Mielőtt belevetnénk magunkat a végjátékba, talán próbáld meg előtte kicsit rendbe szedni a saját életedet. Az enyém már nem fog rendbe jönni, csak le kell ragasztanom a régi sebeket, de tudom, hogy abban segítesz. Ha jobban leszel, majd elbeszélgetünk együtt is ezzel a Wade-del. –mondtam és reméltem, hogy megfogadja a tanácsomat.

her tragedy


Irene
2001. május 12.

outfit

Nem a hideg, kevély világnak, Neked szántam regényemet. Neked O’Mara. – szólalt meg bennem mélyen a hang, mintha csak arra akarna rávenni, túlzottan is irodalmár fogalmazásban, de egyértelműen arra célozva, hogy tartsam meg magamnak mindazt, ami bennem… bennünk volt. A hangot, a szalagot, mindazt, amik történtek az elmúlt hónapokban.
– Sajnálom, egyszer sem mondtad, hogy valami nincs rendben – mondta Irene, miközben én még mindig a költői magasságokba emelkedett belső hanggal viaskodtam. Az láthatóan ugyanis egyre inkább arra akart rávenni, hogy fogjam be a számat, ne mondjak semmit, csak tartózkodjak úgy, ahogyan eddig is. Valóban nem sok mindenről beszéltem Irene-nak, de az igazi Elliot bennem ezt nagyon is bánta. Ő szerette volna a rokonságát közel tartani, hiszen tizenöt évet élt egyedül… csak az a mocsok belső sötétség vágyott magányra és mások bántalmazására. – Ha tudok valamiben segíteni, rám számíthatsz.
– Nem tudsz. Ezek olyan dolgok, amiken valahogy túl kell lenni… azt hiszem – mondtam.
Igen, a tönkrement házasságomról beszéltem, ami mind mélyebben romlott meg. Részben a hangnak, részben nekem köszönhetően. Már nem tudtam örülni semminek, valahogy mindig minden jó volt egy darabig, aztán felborult és kellemetlen lett. Szóval tudtam: az lesz megint. Nem vártam már régen csodákat, belefásultam, belekeseredtem.
–  Mielőtt belevetnénk magunkat a végjátékba, talán próbáld meg előtte kicsit rendbe szedni a saját életedet. Az enyém már nem fog rendbe jönni, csak le kell ragasztanom a régi sebeket, de tudom, hogy abban segítesz. Ha jobban leszel, majd elbeszélgetünk együtt is ezzel a Wade-del.
Bólintottam egyet, majd a számhoz emeltem a bögre teámat. Irene volt házas, nem is rövid ideig lehetett a férjével, hiszen gyerekeik voltak. A mi két évünk mi lehetett ahhoz képest, amit ő élt meg. Hirtelen az hasított belém, hogy neki rengeteg tapasztalata lehetett. Nem hiszem, hogy folyvást szakítottak és elköltöztek egymástól. Nem hiszem, hogy egy ilyen helyzetbe vállalt volna gyerekeket. Irene olyan nőnek tűnt, aki szeretett két lábbal a szilárd talajon állni, valószínűleg a család alapítás előtt ezt el is érte.
– Kérdezhetek valami személyeset? – Nem vártam meg a választ. Lényegében azonnal belecsaptam abba, amit gondoltam. – Neked jól működött a házasságod? Érezted valaha is úgy, hogy menekülnöd kell belőle? Vagy szakítottatok, költöztél el? Aggódtál, hogy nem szeret?
Mégsem sikerült összesűríteni egyetlen kérdésre. Annyi baj legyen. Ha nem akart, hát nem kellett válaszolni, nem volt olyan erőszakos ebben a kérdésben. Egyszerűen csak foglalkoztatott, miben volt más egy olyan kapcsolat, ami működött. Anyámékat odahaza sosem hallottam veszekedni. Nem tudtam volt-e egyáltalán bármiféle feszültség közöttük.
– Bocsi, nem akartam beletiporni az emlékeidbe. Csak azt hiszem, nem vagyok éppen jó ezekben a családi dolgokban. Az a tizenöt év magány és erdőkben alvás nem tett jót a szociális érzékemnek. – Sóhajtottam és idegesen beletúrtam a hajamban, ahogy az üvegen koppanó esőcseppek felé pillantottam. Nem akartam belemenni még véletlenül sem azokba az időkbe, habár lehet kellett volna. Irene megértette volna milyen a magány, az elzártság. Csakhogy őt mások, én pedig saját magamat dugtam börtönbe. Elzártam magam attól, ami itt lehettem volna a családom körében. Utólag persze könnyű okosnak lenni, felismerni, hogy ők mennyire mellettem álltak volna.

My Tragedy

At the end of an empty day
Everyone busily returns from somewhere
In the red night sky
I disappear into the darkness little by little
Those many sparkling lights
There isn’t a single light that’s mine
Under the cold shade by myself
Like it wasn’t there from the start

outfit

Ha Elliot egy kicsit is hasonlít rám, akkor egészen biztosan gyűlölte amikor valaki sajnálta. Lehet, hogy ez nem hangzik jól, de a sajnálattól mi lenne jobb? Az nem változtat azon, ami már eleve fáj. Nem tudom pontosan, hogy min megy keresztül, nem sokat tudok az életéről, de mivel rokonok vagyunk nem szerettem volna neki rosszat. Elliot megérdemelte, hogy boldog legyen, hiszen a mi egész családunk balszerencsés. Nincs ezen mit szépíteni, én sosem éreztem azt, hogy minden rendben lenne a családommal, egészen addig nem míg saját családom nem lett. De annak is tudjuk, hogy mi lett a vége. Mintha nem érdemelném meg a boldogságot… mintha egyikünk sem érdemelné meg. De ezt nem akartam mondani Elliotnak, talán ő még reménykedett és nem látott mindent ennyire borúsan.
– Kérdezhetek valami személyeset? Neked jól működött a házasságod? Érezted valaha is úgy, hogy menekülnöd kell belőle? Vagy szakítottatok, költöztél el? Aggódtál, hogy nem szeret?–meglepett a kérdése, de ugyanakkor tudtam, hogy nem tudhat sokat rólam és a férjemről. A sok balszerencsés esemény között a férjem és a gyerekeim egy kis folt remény voltak. Hát igen, talán éppen ezért nem is maradhattak velem ebben az életben.
 – A házasságom… olyan szép volt, mint amiket a mesékben hallani –válaszoltam és keserűen elmosolyodtam. – Lehet, hogy ezt furcsa hallani a történtek ismeretében, de Adam volt az első szerelmem. Ő és a gyerekeim voltak az, amiért érdemes volt élni. Ritka az ilyen szerelem és az ilyen élet, talán ezért is nem maradt minden olyan szép és idilli, mint ahogy a mesékben szokott lenni – tettem hozzá.
Igen, hát én nem vagyok egy mesebeli hercegnő - soha nem is voltam az a típus és ezért nem is maradhatott az enyém ez a gyönyörű élet. Nehéz, amikor elveszít valamit az ember, ami a saját életénél is fontosabb volt neki. Nehéz hozzászokni, hogy a megszokott hétköznapok többé már nem lesznek ugyanolyanok.
– Bocsi, nem akartam beletiporni az emlékeidbe. Csak azt hiszem, nem vagyok éppen jó ezekben a családi dolgokban. Az a tizenöt év magány és erdőkben alvás nem tett jót a szociális érzékemnek. – magyarázott tovább Elliot.
– Elliot, senki sem születik úgy, hogy mindent tud a házasságról, a családról és a gyereknevelésről. Azért, hogy jó legyen a házasságod sokat kell dolgoznod és ha nincs melletted a megfelelő ember, akkor ez nagyon nehéz. Nekem szerencsém volt, de nézd meg, hogy mi lett a vége. – mondtam, de nem akartam elvenni Elliot kedvét. Nem tudok sokat a családjáról, talán így is van rendben, mert akkor csak még nagyobb balszerencse érné őket.
– Az az igazság, hogy minden ami kedves az embernek csak egy pillanatig tart. Ilyen az élet, minden elmúlik és mindig akkor, amikor már éppen megszoktad és elhitted, hogy ez jár neked. –folytattam, majd felsóhajtottam. Tudtam, hogy ezek fájdalmas szavak, tudtam, hogy nehéz megfogni őket. De sajnos mégis úgy éreztem, hogy így van, amikor az ember belekényelmesedik a boldogságába, akkor hirtelen minden megváltozik. Én ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg és habár Adam és a lányok nem érdemelték meg a sorsukat, nekem úgy tűnik, hogy ezzel a kereszttel kell tovább élnem.
Pont ezért nem tudom, hogy képes lennék-e valaha szeretni még. Adam, Mia és Ella volt minden, amiért érdemes volt reggelente felkelnem. A sok rossz után úgy éreztem, hogy ez az ajándékom, a családom, de most itt vagyok egyedül és olyan üresnek érzem az életemet, mint akkor amikor anyám meghalt és az apám úgy döntött, hogy nem képes felnevelni. Más volt az a helyzet, de akkor is egyedül voltam és habár nehéz egyedül, mégis meg kell tanulni így is túlélni. Jelenleg én úgy érzem, hogy nem tudnám újra kezdeni az életemet valaki mással, de minden változhat. Csak attól félek, hogy az is csak elmúlna egyszer és ez a körforgás sosem állna le. Nem akarom, hogy Elliot ezt átélje, de nem tudtam volna neki jó tanácsot adni, hogy mit tegyen, hogyha úgy érzi, hogy a családja darabokra hullik.

her tragedy


Irene
2001. május 12.

outfit

Meglehet nem volt éppen a legszerencsésebb feltennem ezt a kérdést. Irene még érezhetően a régi sebei hatása alatt volt, én meg gondoskodtam róla szépen, hogy felszakadjanak megint. Remek Elliot, csak így tovább… jól csinálod! Mordultam egyet magamra, majd a kiürült bögrém aljába bámultam. Ott még megült egy csepp folyadék, amiben láttam saját arcom tükörképét. Csak akkor fordultam megint Irene felé, mikor megszólalt. Éreztem, ahogy egy csomó fájdalom és kín ott cseng a hangjában. Bár Nat nem halt meg, de ha szóba került ő vagy a házasságom, sokszor én is így beszéltem. Az is volt szép, meg jó és most mi maradt belőle? Romok, amiknek a tetején ácsorogva vitatkozunk tovább, ahelyett hogy fognánk és felépítenénk egész egyszerűen. Talán már nincs is mit építeni, mert porrá zúztuk. Egyszerűbb volna tovább lépni.
–  A házasságom… olyan szép volt, mint amiket a mesékben hallani – Láttam, amint keserű mosoly ül ki az arcára. – Lehet, hogy ezt furcsa hallani a történtek ismeretében, de Adam volt az első szerelmem. Ő és a gyerekeim voltak az, amiért érdemes volt élni. Ritka az ilyen szerelem és az ilyen élet, talán ezért is nem maradt minden olyan szép és idilli, mint ahogy a mesékben szokott lenni.
Sóhajtottam egyet. Mintha magamat hallanám. Nem azokat a dolgokat, amiket általában kimondok, hanem azokat, amik mélyen bennem voltak folyamatosan. Nekem is Nat volt az első szerelmem, vagyis hát az egyetlen, mert mikor őt megismertem, akkor rájöttem, hogy amit Esmé iránt éreztem csak ragaszkodás volt. Ő volt az első biztos pont, amibe tudtam kapaszkodni, mikor megérkeztem Londonba.
– Nekem is Nat volt az első szerelmem. De nem is hiszem, hogy lesz több. Én magányos farkas vagyok. – Vontam vállt. Talán most mondtam ki először hangosan ezt a tényt, de nem bántam. Mármint tényleg így volt, egy szava sem volt hazugság. Nem tudtam magam még egyszer komoly kapcsolatban elképzelni. Nem is nagyon akartam, azt hiszem. Megtapasztaltam ezt is. Lesz egy vérszerinti gyerekem… de ez a kapcsolat menthetetlennek tűnt, hiába voltunk úgymond együtt még mindig. Szinte vártam, mikor sétálok ki Tengerszemből következőnek valami miatt.
– Elliot, senki sem születik úgy, hogy mindent tud a házasságról, a családról és a gyereknevelésről. Azért, hogy jó legyen a házasságod sokat kell dolgoznod és ha nincs melletted a megfelelő ember, akkor ez nagyon nehéz. Nekem szerencsém volt, de nézd meg, hogy mi lett a vége. – Mondta Irene és olyan kedvesnek tűnt most a hangja, amire szükségem volt. De a megfelelő ember kifejezésre kicsit összerezzentem. Nem tudom, miért… talán mert még mindig úgy éreztem, hogy Nat az… mégsem működött. Talán miattam. Én többet akartam, ő kevesebbet… én szenvedélyt, ő meg intimitást. – Az az igazság, hogy minden ami kedves az embernek csak egy pillanatig tart. Ilyen az élet, minden elmúlik és mindig akkor, amikor már éppen megszoktad és elhitted, hogy ez jár neked.
Milyen igaza volt! Én pontosan így éreztem. Mikor már kezdtem azt hinni, hogy rendben vagyunk, hogy ez egy igaz szerelem, akkor kezdődtek a bajok. Talán én nem vagyok képes családban létezni, talán én nem vagyok képes csak otthon ücsörögni a gyerekekkel és várni haza az „uramat.” Pedig én akartam… én meg akartam változni Natért, de valami hajtott mindig belülről, ami bezártságban még erősebben tört rám. Ezért csaltam meg, ezért mentem el annyiszor. Ezért mondtam le legutóbb a gyerekmről is.
– Szerintem nekem semmi sem jár. Csak az, hogy túléljek, hogy elviseljek, hogy elfogadjak. – Sóhajtottam és lesütöttem a szemeimet, majd felé tartottam a bögrémet. – Sajnálom, hogy megbolygattam ezt a fájó pontot. Nem akartam, hogy rossz kedved legyen miattam. Azt akarom, hogy új életet tudj kezdeni. – Elindultam kifelé, hogy arra távozzak, amerre érkezzek. Most jól esett volna megint érezni a hideg esőcseppeket az arcomon, sétálni egyet odakint.
– Köszönöm, a beszélgetést és összehozok egy találkozót Wade-del.

Köszönöm a játékot!