valami régi, valami új

Egy londoni kávézó



2001. május 16

valami régi, valami új


Irene
2001. május 16.

outfit

Csendesen ücsörögtem az asztal mellett, miközben a kávémat vártam. Irene is itt volt velem, de néha-néha beállt a hallgatás közénk. Mindkettőnket sok minden ért, így nem volt meglepő, ha elgondolkodtunk. Ő talán a családja gyilkosán elmélkedett, míg engem a családi dolgokkal kapcsolatos kérdések foglalkoztattak. Hol Nathaniel Forest, hol apám és a kis terve. Azon gondolkodtam, hogy felveszem a Rowle nevet, új fejezetet nyitok az életemen. Fejlődnöm kellett, tovább lépnem azon, aki voltam az elmúlt két évben. Ezt pedig a Rowle névvel minden további nélkül megtehettem volna.
Kihúztam magam a kis kávézóban körbe néztem. A napfény könnyedén tört be ide, már elég jó idő volt, de azért a szokásos angol tavasz néha-néha megmutatta a borús oldalát. Közel sem volt olyan langyos és kellemes, mint a tavalyi május. Nem számított, a hangulatomhoz jobban illett a borongás.
– Tetszik ez a hely… csendes… – mondtam és magam elé húztam a Reggeli Próféta mai számát, mikor letettem a kávés csészémet az asztalra. Nem sűrűn olvastam ezt a lapot, mert rendszerint Nattal volt tele. Most azonban valami más virított a címlapon, talán ezért nem is sodortam le az asztal lapjáról, amint leültünk.
Remek. Talán most nem szerepelsz benne, O’Mara. A hang gúnyolódott egy sort, ahogy a szalag lüktetni kezdett a csuklóm körül. Nem zavart, hogy a sötétséget ilyen könnyen pumpálja végig az ereimen, a testemen. Már befogadtam ezt. Én voltam, a részem volt minden keserűség és ez adta az erőt. Elolvastam a vezércikk címét: Rejtélyes lista. Ezt írta, s valahogy, mielőtt még végig olvastam volna a cikk szövegét… a jelet pillantottam meg, amit láttam már korábban s alatta egy halom név. Elliot O’Mara… A hang helyettem olvasta fel, ridegen súgva a nevet, ami soha nem hangzott el nyilvánosan, amit soha nem viseltem Nat mellett. S most itt állt nyersen, kitéve mindenki mocskos tekintetének és gondolatainak.
Nem olvastam tovább. Nem olvastam tovább a harmadik nevet, bár mintha egy I-betűt elkaptam volna.
– Mi a szar… – böktem ki, még az üres kávéscsészét is felborítottam, ahogy kihajtottam a lapot, hogy elolvashassam a cikk szövegét. Szánalmas volt, nem az, hogy Virtol egyre szörnyebben közli az információkat, annyira mézesmázaskodva, hogy elveszett a lényeg. Még is kiszűrtem, hogy azok, akiknek a neve e listán szerepelt, veszélyben vannak.
Tovább olvastam: Sophie, Avery barátnője, Irene, Avery… rengeteg ismerős név volt rajta. Az ujjaim meggyűrték a lapot, ahogy áttoltam a szemközt ülő Irene-nak. Látnia kellett, habár engem csak egy lehelet választott el attól, hogy megragadjam a pálcám és lángba borítsam azt a papírkupacot. Ki meri fenyegetni Averyt… ki meri Miron nevét odaírni… ki meri Irene-t zsarolni… ki meri… Remegtem a dühtől, de olyan pusztító, veszélyes értelemben, ahogy akkor érzem magam, amikor megvédenem kell azt, aki fontos. Azért pedig ölni is képes lettem volna. Így hát, akárki is írta azt a listát, a saját sírját ásta meg.
– Újabb ellenség került fel a térképre, azt hiszem. – Néztem Irene szemébe. Ki akartam olvasni belőle, hogy mit gondol, hogy mit érez… de közben, már tudtam, én mit fogok tenni: felkészülök. Felkészülök arra, hogy véget vessek ennek az egésznek, hogy megszabadítsam a lányom, a rokonaim attól, akik fenyegetnek.
– Aki így lemerte írni a nevem, az ismert. Tudta, ki vagyok… – mondtam és mintha valami kép beugrott volna valahol mélyen s ott lüktetett bennem még hosszú percekig. Neve szinte megült nyelvem hegyén. Nem számított.

A halállista

In the end, there is no greater motivation than revenge

outfit

Naivan azt hittem, hogy ma egy nyugodt napom lesz, amit Elliot társaságában eltölthetek egy kávézóban, de persze mikor volt nekem utoljára nyugodt napom? Annyi minden történik és kavarog körülöttem egyszerre, hogy az lassan tényleg kezdi megviselni az idegeimet. Mindenesetre ezt nem vallottam volna be inkább nyíltan, úgyhogy reméltem, hogy ma a kávé valamennyire boldoggá tesz majd. De a kávé nem volt elég és akkor még ott volt az a mocskos újság is.
A cikk, amit lehoztak és amiben ott virított a nevem ezzel pedig egy újabb kényes ügy részesévé váltam kissé feldühített, pont erre nem volt szükségem most. Semmit nem értettem, a cikk nem igazán volt informatív számomra. Rita Vitrol nem hiszem, hogy foglalkozott volna azzal, hogy esetleg ezzel a hülye cikkel csak árt azoknak, akiknek a nevét felsorolták itt. Komolyan ennyi idióta van a világban? Elliot volt az egyetlen ismerősöm a listán, de ki tudja kik voltak még ott, bármilyen emberek lehettek, gyerekek is akár. Ez a nő komolyan nem gondolta át, hogy miről ír, egyszerűen csak le akarta hozni a hülye cikkét a szenzáció miatt és hogy mindenki róla beszéljen. De akkor is ostoba nő és ezt nem szabadott volna megjelentetni nyomtatásban, ezt még egy gyerek is tudta volna.
– Újabb ellenség került fel a térképre, azt hiszem. –mondta Elliot, miközben eltoltam magam elől a hülye Reggeli Prófétát. Azt hiszem, hogy soha többé nem akarok újságot olvasni.
– Nincs abból már éppen elég? –kérdeztem inkább csak magamtól. Aki lemészárolta a családomat lehet, hogy jobban tette volna, hogyha engem is megöl, akkor most nem akarna minden második varázsló és boszorkány sorba állni, hogy árthasson nekem.
– Aki így lemerte írni a nevem, az ismert. Tudta, ki vagyok… – mondta Elliot és igaza lehetett, sosem használta így a nevét. Ha nem is vallotta be azért biztosan megijedt egy kicsit.
– Nyugi, ez csak valami idióta halállista vicc, semmi értelme –próbáltam megnyugtatni, de én sem voltam biztos benne, hogy tényleg csak ennyi lenne ez az egész. De hát ha jól sejtem ez idővel majd kiderül. – Akármit is akar ez jelenteni itt leszek neked, oké? Bármikor számíthatsz rám. – mondtam és reméltem, hogy komolyan keresni fog hogyha bajba kerülne. Én már annyi mindenben számíthattam rá, természetes, hogy szerettem volna viszonozni a segítségét.

Köszönöm a játékot!