Az egy zsupszkulcs volt...?

King's Cross Pályaudvar - Highgate Temető, katakombák



2001. június 26.

[Avery]

Az egy zsupszkulcs volt…?



Jaimie, Avery, Jason
2001. június 26.

outfit

Elliot Rowle izgatottan ácsorgott a peronon. Nem, Elliot O’Mara-Rowle… nem, Elliot O’Mara izgatottan ácsorgott a peronon, hogy láthassa végre Averyt. Baromi furcsán hangzik. A gondolat belém hasított és nem csak azért, mert az elmúlt egy hónapban nem igazán tudtam magamban tisztázni, hogy akkor én most ki is vagyok… hanem azért, mert még mindig nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy van egy kamaszlányom, aki csak arra vár, hogy hazavigyem a Roxfort Expressztől. Az igazat megvallva, az elmúlt hónapok, hetek keserűségei után ez volt a legjobb dolog, ami történhetett. Valahol nagyobb szükségem volt Averyre, mint neki rám… pedig mennyit bosszankodna, ha tudná, hogy idefelé éppen a találkozásunk előtt, kizsebeltem egy öregasszonyt az Abszol úton. Nem azért, mert annyira fontos ember lett volna, vagy mert megbízást kaptam. Egyszerűen csak megfogott a jelenet, ahogy hatalmas bőröndjét lerakta maga mellé a macskaköves útra, majd rápillantott a zsebében őrzött csúnya, feketés színben pompázó dobozkára. A doboz érdekelt s nem tudom miért. Csak tudtam, hogy kell nekem, így hát a nyomába eredtem, hogy aztán félórával később, egy varázstárgy boldog tulajdonosaként igyekezzek a King’s Cross pályaudvar gusztustalanul modernre felújított épületébe. Szerencsére a 9 és ¾ vágány továbbra is azt a varázst őrizte, ami a maga rusztikusságában annyira a Roxforté volt.
Szóval közelebb léptem a vonathoz, amint az hangos, nyikorgó fékezéssel megállt s a diákok ömleni kezdtek lefele róla. Amint megpillantottam Avery szőke hajkoronáját – remélhetőleg a pasija nélkül –, integetni kezdtem. Reméltem, hogy észrevesz, bár ezek a mai kölykök olyan hatalmasra nőttek, hogy képesek voltak eltakarni.
Hatalmas tömörülés támadt körülöttem. Éreztem, ahogy egy táska pántja beleakad a karomba és nem szabadul… s ahogy felnéztem egy barnahajú, Averynél fiatalabb lányt pillantottam meg. Hiába rángattam a kezemet, az csak nem akart szabadulni a táskájából, így egészen úgy tűnt végleg összeragadtunk.
– A francba! – káromkodtam és már valami beszólást fontolgattam, mikor valaki belém rohant. A belém rohant persze túl egyszerű kifejezés volt, szó szerint a karjaim közé rohant… pedig ezúttal szemüveg is volt azon a szerencsétlen gyereken. Igen, Jason volt az, akivel még annak idején a Loch Ness mellett találkoztam, s akit nem sokkal később megtanítottam táncolni, több-kevesebb sikerrel persze.
– Már csak te hiányoztál. – Állapítottam meg, mikor végre megláttam Averyt közeledni. Alig vártam, hogy ideérjen és kiszabadítson az engem körbevevő diákok fogságából, ám amint közelebbről is megpillanthattam a lányom arcát valami rántást éreztem a köldökömnél. Forogni kezdett a világ és csak egyetlen gondolatot tudtam felfogni: Ez egy kibaszott zsupszkulcs volt! Felmordultam, miközben a velem együtt elrántott kölykök sikoltoztak, meglehet Avery is közöttük volt, ám azt már nem fogtam fel, mennyire volt közel az a bizonyos közöl.
Forogtunk és forogtunk és forogtunk, egészen addig, míg el nem kapott a hányinger és a zsúfolt peront magunk mögött hagytuk, a városi bűz mocskát pedig nyírkos, nedves, nehéz levegő váltott felé… na meg vak sötét. Hallottam, ahogy körülöttem mások is földet érnek, talán éppen olyan szerencsétlenül, mint én. Nem álltam meg a lábamon, a fájós combom menten lüktetni kezdett. Nem is tudtam azonnal a pálcámért nyúlni, miközben valami furcsa szag költözött az orromba. Ez a halál bűze, O’Mara. Hirtelen az a jelenet jutott eszembe, mikor Káosz lakban megtaláltuk Reagan holttestét. Már nem is emlékeztem a bűzére. Éreztem magam alatt a hideg kővet s a mágiát, ami a helyet átjárta. Én erre érzékeny voltam, tudtam mit keresek, merre kell mennem, ha a forrását akarom megtalálni... de vajon a kölykök érezhettek ebből bármit is?

Stranger Place

Avery, Elliot & Jason

outfit

Mikor végre a Roxfort Express lustán begurult a 9 és ¾ vágányra úgy éreztem, hogy tényleg elkezdődött a szünet. Alig vártam, hogy minden percemet a kávézóban töltsem. Más lehet, hogy unalmasnak találta volna az én nyaraimat, de én a magam részéről nagyon vártam, hogy segíthessek a szüleimnek. Szerettem a kávézót, megnyugtató volt és csendes, a frissen pörkölt kávé illata volt a kedvencem.
Vidáman száltam le a vonatról, de a diákok tömegében kicsit lassabban haladtam és még nem láttam a szüleimet, amikor hirtelen beleakadt a táskám pántja egy férfi karjába. Biztosan ő is a gyerekét várta, mint minden szülő, úgyhogy próbáltam minél gyorsabban elhúzni a pántot tőle, de nem sikerült.
– A francba! – idegesnek tűnt én pedig rosszul éreztem magamat, hogy kellemetlenséget okoztam neki.
– Ne haragudjon! Talán ha nem rángatná annyira a kezét, akkor megnézném, hogy hol akadtunk pontosan össze… – mondtam, de akkor meg nekiment egy fiú. Azt hiszem, hogy ez határozottan nem az ő napja volt.
– Már csak te hiányoztál. – morogta az idegen, amiből arra következtettem, hogy ismerheti a fiút. Megpróbáltam csendesen megkeresni a pontot, ahol a táskám a karjába vagy a ruhájába akadt, de mielőtt még bármit tehettem volna hirtelen éreztem azt az ismerős rántást, amit zsupszkulccsal való utazásnál mindenki érez.
Azt hittem, hogy csak képzelődtem, mégis mit keresne itt egy zsupszkulcs a 9 és ¾ vágányon? De mégis annak tűnt, mert hamarosan a vágány nyüzsgése teljesen eltűnt és valami baljós váltotta fel. Sötét volt, a levegő hideg volt és nyirkos és valahogy rossz előérzetem volt. Még zsongott a fejem, de megpróbáltam óvatosan felülni a földön. Három másik alakot láttam a sötétben, feltételeztem, hogy az egyikük az idegen, de nem láttam tisztán az arcokat. Remegtem, kellemetlen volt itt a levegő és olyan hideg volt, amit azelőtt soha nem éreztem. Mégis milyen hely lehet ez?
A sötétben kitapogattam a táskámat és közelebb húztam magamhoz. Az egyik pánt elszakadt, de nem számított, belenyúltam és mikor ujjaim rákulcsolódtak a pálcámra kicsit megnyugodtam. Elővettem és mély levegőt vettem, eszembe jutott, hogy a szüleim halálra aggódhatják magukat, mert ott várnak a King’s Cross-on, de én mégsem jelenek meg. Azt hiszik majd, hogy valami rossz történt és aggódni fognak. Hát valami tényleg történt, de azt nem tudtam, hogy rossz-e vagy sem. Megráztam a fejemet, nem szerettem gondot okozni a szüleimnek, de talán nem fognak pánikba esni.
– Lumos! – suttogtam, mire végre lett némi fény körülöttünk, de fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyunk. Az viszont biztos volt, hogy a hely egyéltalán nem tűnt barátságosnak.– Jól vagytok? –kérdeztem halkan a diáktársaimat. Egy fiú és egy lány voltak, de nem ismertem őket, talán idősebbek lehettek nálam, nem tudom.
– És maga?– kérdeztem az idegent, annak biztosan örült, hogy már nem vagyunk összeragadva. Vajon nála volt a zsupszkulcs amivel ide kerültünk?

[title:A büdös nagy semmi büdüs nagy semmijének a büdüs nagy közepén]

title:
A büdös nagy semmi büdüs nagy semmijének a büdüs nagy közepén

2001. június 26.; öööö;megvakultam;holvagyunkamúgy

play with: Indiana Jones, zöld boss lány, bőröndöslány

Az iskola végét midnig vegyes érzelmekkel éltem meg. Hiányoztak a barátaim. Hiányzott, hogy velük együtt robogjak a vonat felé, de ez már sosem fog megtörténni, hiszen négy éve meghaltak. Hiányzik Robin puffogása, hogy iskolamásodik lett, hiányzik Adam öblös nevetése, ahogy kiröhögi, és hiányzik Frida mosolya is. De leginkább a hangjuk hiányzik, az, ahogy beszélgettem velük, mert bár elképzelni eltudom, mégis annyira fáj. Fáj a tudat, hogy nem igazi. Fáj a tudat, hogy lehet nem is így bezsélnének hozzám. Fáj a hiányuk, az, hogy ez az év is elillant nélkülük. A világ meg csak robog. Kegyetlenül robog, mit számít neki az a három gyerek. Az a sok-sok halál az ostrom alatt. De ha én is olyan idős lennék, mint maga a föld, akkor talán én is olyan ridegen fogadnám a halál tényét.
De nem akarok örökké élni. Majndem örökké sem. Akkor azt hiszem elvesznének a meséim is. Mert azért szeretek mesélni, mert lehet nem lesz holnap, lehet ez az utolsó amit ma kitalálok és meg kell osztanom, vagy le kell írnom. Ha örökké élnék nem lenne értelme mesélni. Nem találnám a szépet a tájban.
Apropó táj. Milyen szép a nap sugara, ahogy fényfátylat fon a felhőkön át, a leveleken keresztül. Olyan mintha csak valami hatalmas sárkány hártyás szárnya lenne. Megigazgatom a szemüvegemet, és a hátamra kapom a hátizsákom, amit apa bűvölt meg, hogy ne kelljen még a bőrönddel is cipekednem - amiket rendszeresen elhagytam, és mindig valami más diák cuccaival értem aztán haza -.
A tekintetemet az ég felé tartva baktatok a vonat felé, és sűrű bocsánatot kérek midnekitől, ha beléjük megyek. De nem tudok nem elszakadni a hömölygő felhőktől, a napfény játékától, és az ég mindenféle kékjétől. Mert nem csak magam miatt csodálok meg mindent, hanem miattuk is. Miattuk nem hagyhatok elrohanni egy szép pillanatot sem, hátha ők is látják, ahogy nézem a tájat, hátha ők is nézik velem együtt. Aztán valaki nagy erővel belém rohan, én meg úgy érzem szállok. Mármint nem úgy, mint egy madár, hanem úgy, mint valami kobold, aki hirtelen sárkánynak képbeli magát. Azért elég vicces a repkedő, csápoló Gringotts koboldokat elképzelni?
- Woaahhh, vigyázat, bocsánat, éppen szabadesek, pardon, nem akartam a lábadra lépni, bocsi.
Na de szóval szállok, egyenesen bele Indiana Jones karjaiba, és úgy tűnhetek, mintha éppen az apámnak örülnék.
- Henló - bökök ki egy köszönést a lány és Elliot felé, miközben belé csimpaszkodva igyekszem megszabadítani magam róla, de valamim mintha valami bőröndbe is beleakadt volna, én meg elvesztem a fonalat. Szabályosan belegabalyodok két emberbe... Vagyis mostmár háromba, mert a Mardekáros boss lány is befut, én meg összenyomódok, és inkább várok valami csodát, hogy törtnjen valami.
És aztán forgás. Mármint nem én kezdek el random forogni. Vagy de? Miden esetre meglepődve kiszalad belőlem valami üvöltés, és azt hiszem másokból is, mert csak a forgás van, és én inkább becsukom a szemem, mert nem akarok se a lányokra se Elliotra okádni.
AZtán megállt a forgás. Vagy a világ. Vagy mi, vagy nem tudom, de csak azt tudom hogy nem látok.
- Oké, ne mozduljatok, elhagytam a szemüvegem! - jönnek a szavak automatikusan a számra, mert amúgy tényleg nem éreztem a fejemen a szemüvegemet, és így felvettem a szokásos vak-pózt. Kezeket előre, és kalimpálás. Bár elég drasztikusan romolhatott a szemem, ha tényleg ennyire nem látok semmit. De pánikra semmi ok.
Amúgy hol vagyunk?
- Fúú, olyan szag van, mint Moby Dick gyomrában. Bár kicsit kellemetlen, ha random megevett minket egy bálna. Vagy lehet egy bálna gyomrába zsuppantunk bele? Vajon Moby Dick gyomrát nem csikizte az emberek lába, amikor benne szaladgáltak?
Aztán fény villan, és meglátom a pacákat.
– Jól vagytok? - kérdezi az egyik női hangú paca, mire őrült módon hunyorgok.
- Vak emberhez képest teljesen jól - vigyorgok. - És ti?

[MAGAM SEM TUDOM]

MAGAM SEM TUDOM
(Elliot, Jaimie, Jason)

2001. június 26.
o u t f i t

Én esküszöm, hogy fogalmam sincs, hogy kerültem ebbe a helyzetbe.
Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy alig szálltunk fel, a vonat már be is futott a megállóhelyére, újra beszívhattam London ismerős levegőjét, amely az ablakon áramlott be, és már az ablakon kilesve kereshettem Elliot arcát a tömegben, és igazán még fel sem fogtam, hogy vége. Rémlett, hogy valami olyasmit ígértem Jaspernek, hogy megvárom a peronnál, és rosszul is éreztem magam, amiért ez nem történt meg. De egyszerűen csak belecsöppentem a káoszba.
Elliot arca után kutatva valaki mást szúrtam ki a rokonok sokasága között. Épp csak egy pillanatra, de elég volt, hogy a torkomban kezdjem dübörögni a szívem. Odébb léptem, meg is tapostam valakit, csak hogy mégegyszer megpillanthassam az arcot, az arcot, aki miatt tavasz óta mardosott a bűntudat.
Mi a jó francot keres itt apa?
Persze, sejthettem volna, valahol igazán sejthettem volna. És talán meg is tettem. De ennyi idő elteltével... Sok időt töltöttem nélküle, de általában azért ennyit nem, és a feltörekvő hiányérzet elszorította a torkomat, ahogy megpillantottam azokat a világoskék szemeket, utánam kutatva a hömpölygő diákok közt.
És akárhogy is legyen, akármi is legyen... Nem mehettem oda. Merlinre, nem mehetek oda, ugye?
Őszintén, fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Kiszúrtam végre Elliot ismerős vonásait is, és az ő látványa már sokkal kellemesebb volt, mint... a másik apámé. Öregem, őrület ez az apa téma, de tényleg... És egyszerűen csak ösztönből, gondolkodás nélkül meg is iramodtam felé, mert bíztam benne, hogy majd ő segít eldönteni, mit tegyek. Mert... igazából oda kellett volna mennem... igaz?
Már a tavaszi szünetben is várt. Azt hiszem, gondolom. A levele ezt árulta el, pedig ő tavasszal sosem volt otthon. Volt persze, hogy beígérte, de aztán sosem jött, mi meg csak bámultuk egymás fejét Karennel, amíg valamelyikünk be nem kattant ettől.
Nehézkesen tudtam csak haladni a tömegben, pláne, hogy közben amellett, hogy Elliotot igyekeztem nem szem elől veszíteni, még azt is kutattam, hogy netán az apám felbukkan-e valahol, és mindezek mellett nem akartam felborulni sem, de aztán hamar elvonta a figyelmemet a káosz, amibe Elliot belekeveredett... Ezúttal diákokkal.
És még fel is nevettem volna, ahogy valami figura a karjai közé borult, de aztán... nem, valami nem volt rendjén. Én pedig megszaporáztam lépteimet.
- Elliot! - Hangomat valószínűleg elnyelte a pályaudvar nyüzsgése, a ládám pedig elakadt valamerre, de nagyot rántottam rajta, még ha erre valaki hangosan káromkodott is. Ám nem foglalkoztam vele, csak sietősen közelebb szökkentem, magam sem igazán értettem, hogy miért, egyszerűen csak vitt valami, valami megmagyarázhatatlan, ahogy pedig Elliot karjáért kaptam, már éreztem is azt a kellemetlen rántást, amely mégrosszabb volt így, hogy nem voltam rá felkészülve.
És a következő pillanatban a fejem kellemetlenül csattant valami kemény és hideg talajon, amely túl üres volt ahhoz, hogy a King's Cross legyen.
A fejem sajgott, a hányinger pedig olyan közel merészkedett torkomhoz, hogy pár másodpercig még csukva tartottam a szemem. Ám hamar rájöttem, miután kinyitottam, hogy így sem sokkal jobb a látvány, hiszen pont az orrom hegyéig sem láttam el. Ujjaim alatt valami nyirkos nedvességet éreztem, az orromat pedig hirtelen valami olyan bűz töltötte meg, hogy ismét csak öklendezni támadt kedvem. Ám még mielőtt felocsúdtam volna, valaki jó erősen oldalba vágott - és ezzel valahogy vissza is zökkentett a valóságba, hogy hirtelen feltűnjön a többiek mozgása is körülöttem.
- Oké, ne mozduljatok, elhagytam a szemüvegem!
Volt egy sejtésem, hogy a hang ugyanattól jött, aki az előbb eltalált, ugyanis, hogy a kalimpáló kezei még eltalálnak itt-ott párszor. Erre pedig végül bosszúsan felmordultam.
- Akkor te mi a tökömért kalimpálsz mindenfelé? - És odébb húzódtam a mindenfelé zsibongó fejemmel, amely a mozdulattól és a szavaimtól csak méginkább rákezdett, hiába vettem mély levegőt. Fenébe... És ha még láttam is volna valamit... - Elliot?
Ahogy a szemem kezdett lassacskán hozzászokni a feketeséghez, kirajzolódott pár alak előttem, de nem lehettem benne biztos, hogy tényleg Elliot-e valanelyikük, még ha szinte biztos is voltam abban, hogy az ő kezét sikerült megragadnom Londonban...
Hol a jóságos fenében vagyunk?
- Fúú, olyan szag van, mint Moby Dick gyomrában. Bár kicsit kellemetlen, ha random megevett minket egy bálna. Vagy lehet egy bálna gyomrába zsuppantunk bele? Vajon Moby Dick gyomrát nem csikizte az emberek lába, amikor benne szaladgáltak?
Csak furán pislogtam a kalimpálózós felé, még ha nem is láthatta, de inkább nem kommentáltam, csak megdörzsöltem a fejemet. Hát ez hihetetlen...
– Lumos! – Kissé megrezzentem a hirtelen felgyulladó fényre, de aztán én is végigtapogattam az oldalamat, hogy előhalásszam a pálcámat. A fa hűs érintése megnyugtatott, ha egyelőre más nyugtató semmi nem volt a helyzetben.– Jól vagytok?
Kissé feljebb toltam magam, félig-meddig ülő-pozícióba, és a lányra pillantottam, aki épp csak haloványan, talán a folyosókról volt ismerős. A srác pedig úgy szintén, de a tompa fényben szerencsére kiszúrtam mögöttük Elliotot is, hogy megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Vak emberhez képest teljesen jól - vigyorgott a srác. - És ti?
- Én is... Szóval, mi történt? - motyogtam, miközben körültapogatva a közvetlen közelemet az is feltűnt, hogy nem látom a ládámat. A francbaaaa... Oké, semmi baj, még itt lehet valahol, valamerre. - És ti is érzitek ezt a bűzt? Tisztára, mint valami... Merlinre!
Ijedt kiáltással rántottam el a kezem a kitapintott, furcsán kemény és mégis nedves akármiről, emellé meg még ugrottam is egy kicsit hátra, hogy nekiütköztem valamelyiküknek, talán az kevéske fényből leszűrt pozícióinkat tekintve a közveszélyes kapálózó lehetett, de mindez fel sem tűnt, remegett a kezem. Az... az ugye csak valami bot volt, és nem... nem csont? Úgy döntöttem, jobb a tudatlanság, és én nem gyújtottam Lumost.

Az egy zsupszkulcs volt…?



Jaimie, Avery, Jason
2001. június 26.

outfit

– Fúú, olyan szag van, mint Moby Dick gyomrában. Bár kicsit kellemetlen, ha random megevett minket egy bálna. Vagy lehet egy bálna gyomrába zsuppantunk bele? Vajon Moby Dick gyomrát nem csikizte az emberek lába, amikor benne szaladgáltak? – hallottam meg annak a furcsa gyereknek, Jasonnek a hangját, akivel még valamikor tavasszal futottam össze a Loch Nessnél, meg aztán az iskolai bálban. Ezek szerint jól gondoltam, hogy ő volt az egyik, akit berántottam magammal. A szemüvegelhagyásos szöveg, amit korábban mondott csak ekkor jutott el a tudatomig. Valószínűleg neki szüksége lett volna valóban egy újabb darabra, ami a fejméretének is megfelel. S ekkor értettem meg, hogy a korábban felcsendülő nevem nagyon is Avery hangján hallatszott. Még korábban volt egy aprócska remény sugár, hogy legalább őt nem rángattam magammal ebbe a hullaszagba.
Nem szólaltam meg egyelőre. Próbáltam feldolgozni, hogy egészen pontosan mi is történt. Ujjaim vadul martak a falba, hogy felhúzzam magam. Másik kezemmel még mindig a pálcámat kerestem, de az orromba olyan bénítóan hatolt be az undorító, hányinger keltő bűz, hogy újra és újra megálltam a mozdulataimban. A mágia is vadul hatolt a csontjaimig, szint fájdalmasan húzva magához, hogy találjam meg a forrását. Keress, keress, keress! A hang úgy kántált a fejemben, mint valami sámán, aki egy nagyobb erőt akar megidézni. S talán útnak is indultam volna a sötétben, nem foglalkozva a fájdalommal, a csuklómon lüktető szalaggal és a hideg verejtékkel a homlokomon, ami összetapasztotta a tincseimet… de akkor felvillant mellettem a fény egy suttogva elhangzott Lumos hatására.
A sápadt fénynél megláttam a belém akadt lány arcát. Nem tudtam leolvasni, mi ült ki rá s hogy fél-e vagy csak szimplán összezavarodott.
– Jól vagytok? – kérdezte aztán.
– Vak emberhez képest egészen jól. És ti? – csendül felt Jason vigyorgó hangja, én azonban még egy pillanatig meghúzódtam némán a fal mellett. Egy csomó minden kavargott bennem, főleg a hullaszag okozta hányinger és a mágia keltette izgalom elegye. Meg akartam keresni a varázstárgyat vagy tárgyakat, amiket itt rejtettek el. Ez a hely ugyanis a magamfajta tolvajnak valódi mámor volt. A temetőkben rengeteg dolog van, számtalan értékes holmit pakolnak a hullák mellé, pedig azoknak aztán semmi szükség rájuk. Mondjuk, ha az én meghalok, szívesen ölelgetném az öröklétben az az arany phallos szobrot, amit egy vörös ládában rejtegetek odahaza és amire Nat folyamatosan féltékeny volt. Valahogy ahhoz szép emlékek kötnek.
– Én is… szóval mi történt? – Avery motyogott és hirtelen felpiszkálta bennem az apai érzéseket, így végre sikeresen kihúztam a zsebemből a pálcát. Amúgy lehet ők nem is láttak engem, hiszen annyira a háttérbe húzódtam. – Ti is érzitek ezt a bűzt? Tisztára, mint valami… Merlinre!
Hirtelen intettem a pálcámmal, amitől újabb fény villant. Így ha addig nem is láttak a félhomályban, most kirajzolódott a falhoz simult, fájdalomtól remegő alakom. A fény is úgy játszott a kezemben, ahogy éppen a pálca reszketett az ujjaim között.
– Azt hiszem, volt nálam egy zsupszkulcs. Egészen véletlenül. Na de... javaslom, haladjunk, mielőtt előmászik valami – mondtam, majd elindultam végig haladva közöttük Avery felé. – Azt hiszem, a mai nap után lesz mit megmagyaráznom neked… – Sóhajtottam és megöleltem egy pillanatra, majd intve a többieknek is elindultam előre, ahonnan a mágiát éreztem.
Úgy tűnt, mintha egy hosszú, végtelen, sötét folyosón haladnánk. Mellettünk a kőből faragott polcokon régi koporsók hevertek. A legtöbbet pókhálók szőtték be, azok megcsillantak a pálcák ezüstös fényében. Más koporsókat feltörtek, s talán éppen azokból áradt a végtelen bűz. Aztán dobogás hallattszott… bumm… bumm… bumm… A szívem felvette ennek ritmusát, átjárta egész testem a lassú ütem.
– Nincs semmi baj. A temetőkben mindig furcsa hangok vannak – nem hazudtam nekik, hogy kifelé megyünk inkább. Mert nem odamentünk, éreztem, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatolok a föld alá, minden lépésemmel. De nekem kellett a mágia, amit éreztem. Olyan volt, mint egy kötél, amibe megkapaszkodtam és húztam magam egyre közelebb és közelebb a végponthoz. A dobogás egyre erőteljesebb volt, mintha valami robosztus állat lenne idelent, vagy rengeteg láb, ami egyszerre mozdul.
A következő lépésnél nyikorgó hangot hallottam. Baljós volt, veszélyes és tudtam, hogy ez bizony egy csapda. Elkiáltottam volna magam, hogy hasra, de felesleges volt. Ugyanis nem fentről jött a támadás, hanem egyenesen a lábunk alól. Megnyílt a talaj, mi pedig egyszerűen csak zuhanni kezdtünk. Nem sokat, éppen csak egy métert, rá valami kemény, roppanós anyagra… tudtam, hogy csontok. Hallottam már ezt a hangot s ahogy odavilágítottam láttam is a koponyák sokaságát. Hát itt nyugodtak azok, akiknek már esélyük sem volt koporsóhoz jutni. Talán túl szegények voltak hozzá. Nos, ez a valóság O’Mara… A hang lemondóan beszélt.
– Menő. – Dörmögtem magam elé furcsa kis vigyorral az arcomon. Igazi katakombákban még nem kerestem kincset. Ezért most mindennél izgatottabb voltam.

Stranger Place

Avery, Elliot & Jason

outfit

Csak semmi pánik – ezt ismételgettem magamban, miközben mindenki azt állította, hogy jól van. Az volt az érzésem, hogy nagyjából mindenki ismerheti egymást, de engem senki sem ismer. Nem akartam ijedtnek látszani, habár a helyzet ijesztő volt – három idegennel itt vagyunk ezen a furcsa helyen. Ahol nem mellesleg olyan szag van, mint… hát nem is tudom, hogy mihez hasonlítsam. Ilyen szagot még azelőtt soha nem éreztem, de kellemetlen volt és természetesen bárhol szívesebben lettem volna, mint itt.
Miközben a férfi, akibe beleakadtam szintén csinált egy kis fényt a pálcája segítségével megtöröltem az orromat. Elkezdett vérezni, talán pont azért, mert ideges voltam. Ha nem is látszott rajtam, akkor is kicsit féltem. Esetlenül próbáltam keresni a táskámba valamit, amivel letörölhetem a vért és szerencsére lapult ott pár zsebkendő. Nem akartam megijeszteni senkit sem, de főleg nem magamat, ha elhatalmasodott volna rajtam a félelem, akkor képtelen lettem volna gondolkodni is. Inkább arra koncentráltam, hogy minden rendben lesz, előbb-utóbb…
– Azt hiszem, volt nálam egy zsupszkulcs. Egészen véletlenül. Na de... javaslom, haladjunk, mielőtt előmászik valami – mondtam a férfi, majd odament a szőke lány mellé. – Azt hiszem, a mai nap után lesz mit megmagyaráznom neked… – tette hozzá, ahogy megölelte. Most én is örültem volna, hogyha itt van velem az apukám, de akkor sem akartam ijedtnek tűnni.
– Azt hiszem, hogy nem ismerjük egymást… Jaimie a nevem – mondtam mindenkinek címezve, miközben úgy ítéltem meg, hogy sikerült a vért letörölni az orromról. Akármibe is keveredtünk talán jó, ha legalább a keresztnevemet tudják.
Végül elindultunk egy folyosón, ami a pálcák fénye ellenére is nagyon sötétnek tűnt és olyan volt, mintha sosem lenne vége. Bármilyen kijáratnak nyoma sem volt. Ahogy körbe néztem láttam, hogy koporsók vannak mindenütt, egyik-másiknak a fedele darabokra tört, de voltak teljesen érintetlenek. Ez egy kripta volt – vagy valami ahhoz hasonló és régi, szinte mindent vastag porréteg és pókháló borított. A dobogás amit nem sokkal később hallhattunk meg szinte hátborzongató volt.
– Nincs semmi baj. A temetőkben mindig furcsa hangok vannak– mondta az ismeretlen férfi, de én nem hittem neki. Lehet, hogy ez nem volt szép tőlem, de ez a kriptaféleség nem tűnt éppen átlagosnak. Erősen érezhető volt a mágia jelenléte, mintha magukat a falakat is az tartotta volna össze. Megborzongtam, a hang idegesítően hangos volt, az orromból pedig még mindig ömlött a vér.
– Nekem ez nem tűnik normálisnak… – kezdtem, de akkor hirtelen megnyílt alattunk a talaj, a szó szoros értelmébe és zuhanni kezdtünk láthatóan a semmibe. De nem tartott sokáig, hamarosan keményen landoltunk valamin.
A pálcám fényénél jobban megnéztem mi is van alattunk: csontok, sok-sok csont. Az orromra szorítottam a zsebkendőt, amit a táskámban találtam korábban. Remegtem, miközben próbáltam elhúzódni a koponyáktól. Szörnyű látvány volt, ezek a csontok… ezek az emberek valaha éltek. Lehet, hogy én túl érzékeny voltam ehhez az egészhez, de még sosem jártam ehhez hasonló helyen. Velem nem nagyon történtek érdekes dolgok, átlagos boszorkány vagyok, aki csak arra várt, hogy végre elkezdhesse az átlagos mugli nyarat élvezni otthon. Erre itt vagyok, csontokkal, vérző orral és félelemtől reszketve, hogy mi vár még ránk itt a föld alatt a halottak között.
– Menő. – dünnyögte a férfi, amit nem tudtam mire vélni. Talán ő hozzászokott az ilyen szituációkhoz? Igazság szerint az megnyugtatott volna, ha azt mondja, hogy igen, mert akkor talán tudja azt is, hogy hogyan tud kivinni innen minket.

[title:A büdös nagy semmi büdüs nagy semmijének a büdüs nagy közepén]

title:
A büdös nagy semmi büdüs nagy semmijének a büdüs nagy közepén

2001. június 26.; öööö;megvakultam;holvagyunkamúgy

play with: Indiana Jones, zöld boss lány, bőröndöslány

Mondanám, hogy hatásos a fény, de nem látok így sem semmit. Mármint nagyjából látok, de a kürülöttem lévő embereknek is olyan túlvilági, fehéresen világító pacáknak tűnnek a szememben, ami tök menőn néz ki. Végül is, ha nem lennék most szemüvegtelen, nem is látám őket így. Meg van az előnye is annak, ha az ember szeme borzalmasan rossz. Akkor nem látnék ilyen érdekes alakokat, miközben kalimpálok a kezemmel.
- Akkor te mi a tökömért kalimpálsz mindenfelé? - szegezi nekem a kérdést, mire elvigyorodok.
- Óóó, te egy lány vagy! Akkor jó, azt hittem valami emberalakú, élő falizé - vigyorodom el. Körbefordulok azért, és abbahagyom a kalimpálást. Nem akartam megcsapkodni, tényleg. De legalább nem a mellét vagy a fenekét, az nagyon kellemetlen lenne. Erre elvörösödöm zavaromban, de szerencsére nem látja senki.
Közben a kezem megtalál valami hideg cuccot a falban, amit kitapogatok.
- Ez egy koponya - suttogom. - Menőő.
Közben megszólal az ismeretlen lány valahonnan, mivel vissznagzik a helyiség vagy a bánat tudja mi ez, így természtesen a falból kiálló csontváz felé integetek.
- Szia Jamie, én Jason vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek - modnom lelkesen.
Kicsivel később, még mindig ott toporgunk a fura helyen, és Elliot hangja csednül fel.
– Azt hiszem, volt nálam egy zsupszkulcs. Egészen véletlenül. Na de... javaslom, haladjunk, mielőtt előmászik valami.
- De zsír, vajon hogy kerülnek az emberekhez véletlenül zsupszkulcsok? Lehetne egy például Atlantiszba is... - ered meg a nyelvem megint, majd a nyomukban maradva araszolni kezdek utánuk, abban reménykedve, hogy nem tévesztem össze a csoportot mondjuk egy sarokban álló alakkal, amiről utólag derülne ki, hogy csak egy csontváz. Kellemetlen lenne itt maradni halálomig.
- Vajon fogunk találkozni igazi sírrablókkal errefelé? Még sosem alálkoztam sírrablókkal. De az is izgalmas lenne, hogy megtámadnénak minket a csontvázak. Olyan mesébe illő lenne - kotyogok tovább, majd egyszer csak megszűnik a lábam alatt a talaj, és a többiekkel együtt zuhanok a mélybe. A szemüvegemért már nem kell aggódnom, az úgysincsen már nálam, aztán hasra vágódva elterültem valami ropogós dolgok felett.
Feltápászkodva nehezen kiveszem, hogy ezek csontok és koponyák.
- Biztos valami hatalmas hadsereg elátkozott sírja ez - mondom lenyűgözve. Bár aztán belegondolok, hogy lehetnek ezek ártalmatlan emberek is, és úrrá lesz rajtam a melankólia, mert eszembe jut, hogy a barátaim teste is már biztos megindult a bumlás feléés lassan csak csont lesz belőlük is. Igyekszem arrébb araszolni a csontokról, de azok csak recsegnek a talpam alatt. Az araszolás közben pedig nekimegyek valamelyiküknek.

[MAGAM SEM TUDOM]

MAGAM SEM TUDOM
(Elliot, Jaimie, Jason)

2001. június 26.
o u t f i t

A Jasper előli eltűnésem bűntudatát hamar elsöpörte a förtelmes szag, ami már akkor megcsapott, ahogy kinyitottam a szemem ebben a sötét, hideg kamrában... vagy akármi is volt ez. Igazából semmit nem láttam, ez pedig csak méginkább idegesített, és épp csak az nyugtatott meg egy kissé, hogy a többiek is mocorogni kezdtek körülöttünk.
Ez egy zsupszkulcs volt, ugye? De mégis... hogyan? És miért? Megérintettem Elliot kezét, és csak ennyi rémlett. A gondolataim közül azonban kirázott valaki keze, még mielőtt jobban belemerülhettem volna a dologba.
- Óóó, te egy lány vagy! Akkor jó, azt hittem valami emberalakú, élő falizé - jött aztán a válasz is a kalimpáló kezek és lábak tulajdonosától, hogy halkan, de mordultam egyet, és közben feljebb küzdöttem magam, ujjaim pedig kitapintották a nedves, gusztustalan padlót.
Mi volt ez? Talán inkább nem akartam tudni. De a szag... a szag... Görcsberándult a gyomrom, ahogy felrémlett bennem annak a januári napnak az emléke, ahogy Tessana levadászta azt a fickót... És még mindig láttam, lehunyt szemhéjaimon keresztül és vaksötétben is láttam a férfi összeeső alakját.
Megborzongtam.
És az a szag... az a szag...
– Azt hiszem, volt nálam egy zsupszkulcs. Egészen véletlenül. Na de... javaslom, haladjunk, mielőtt előmászik valami – Kissé azért fellélegeztem Elliot hangjára, és felpattantam, igyekezve stabilan állni lábaimon, még a kellemetlen szagok és emlékek ellenére is. – Azt hiszem, a mai nap után lesz mit megmagyaráznom neked…
Egyetértően bólogatva öleltem vissza, egy pillanatra hagyva, hogy megnyugtasson a közelsége, aztán inkább én is fényt gyújtottam pálcámmal, és követtem őt befelé... vagy akármerre. Nem nagyon láttam át itt az irányokat, és nem is igazán akartam... Inkább csak kijutni, mielőtt idehányok.
– Azt hiszem, hogy nem ismerjük egymást… Jaimie a nevem – szólalt meg közben a lány, akinek az előbb sikerült kipillantanom az alakját.
- Szia Jamie, én Jason vagyok. Örülök, hogy megismerhettelek - kontrázott a kapálózós fura gyerek olyan lelkesen, mintha legalábbis egy sötét lyukban bolyonganánk, de na, legalább valamelyikünk élvezi a helyzetet.
- Avery vagyok - pislantottam abba az irányba, amerre tartózkodni véltem őket, aztán a pálcáink nyújtotta fényeknek köszönhetően egy kicsit elidőztem a srác arcán. - Várj csak, téged ismerlek! Egyszer rázuhantál a Mardekár asztalára egyik reggelinél, nem? Majdnem rámborítottad a müzlimet.
A lányra csak vetettem egy apró kis mosolyt, mert na, hát még egyikünk sem halt meg, akkor meg miért is ne? Aztán visszafordultam Elliot felé, ám tekintetem félúton megragadt a koporsókon, és megborzongtam. Merlinre, hova keveredtünk?
- De zsír, vajon hogy kerülnek az emberekhez véletlenül zsupszkulcsok? Lehetne egy például Atlantiszba is... - fecsegett közben Jason tovább, de ez már szinte alapzajnak tűnt a furcsa mélység csendjében.Aztán a folyosót hirtelen betöltötte valamiféle dobogás hangja, hogy egy pillanatra a szívem is lefékezett, csak, mint én. Így pedig nekiütköztem valamelyiküknek, és csak egy pillanattal később lestem hátra, hogy megpillantsam a lány arcát.
- Bocsi... - motyogtam.
– Nincs semmi baj. A temetőkben mindig furcsa hangok vannak – Elliotra bámultam a lágyan derengő, kékes fények áradatán keresztül, és végighúztam fogaimat alsó ajkamon, ahogy ő rezzenés nélkül tovább menetelt előre.
- Biztosan erre van a kijárat, Elliot? - kérdeztem rá aztán, de persze sietősen követtem őket, mert ki az őrült, aki itt le akarna maradni? Közben persze azt nem tudtam meghatározni, a hang merről jött... inkább úgy mindenfelől, így valójában lövésem sem volt, melyik lenne a legjobb út. Halkan sóhajtottam egyet.
- Vajon fogunk találkozni igazi sírrablókkal errefelé? Még sosem alálkoztam sírrablókkal. De az is izgalmas lenne, hogy megtámadnénak minket a csontvázak. Olyan mesébe illő lenne.
Izgalmas, csontvázak... újabb fura pillantást vetettem Jasonre, aztán még csengett Jaimie hangja is, de közben valami megnyikordult... Aztán elveszett a talaj.
Olyan gyorsan történt, felkiáltani sem volt időm, mielőtt valami keményre érkeztünk... A ropogástól pedig hideg futott rajtam végig rajta, de nem az a jó fajta, inkább undor-és félelem keveredése, hogy egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet. A pálcámat olyan erősen szorítottam, hogy már-már remegett a kezem. És vártam egy pillanatot, mielőtt felnéztem volna. És így sem voltam felkészülve a látványra.
Csontok... koponyák. Darabokra tört, vagy pedig alapvetően torz koponyák. Szemeztem az egyikkel, ami elég vicces, hiszen csak szemürege volt, de mégis úgy éreztem, mintha engem bámulna... És valahogy olyan lehetetlen volt elképzelni, hogy ezek egykor élő, lélegző emberek voltak, a saját kis történetükkel. És most? Darabokban heverő, ropogó, büdös csontok.
– Menő - csengett valamerről Elliot hangja. Elfordítottam pálcám helyét a bizonyos koponya felől a többi több tíz felé, és óvatosan megpróbáltam talpraállni.
- És szomorú - jegyeztem meg. Én nem akarom így végezni, az biztos... persze halálom után ebbe már nem sok beleszólásom lesz, azt hiszem. Felbámultam a kis lyuk felé, ahonnan lezuhantunk, de mielőtt jobban szemügyre vehettem volna a nyílást, vagy hogy vezet-e valamerre innen út, Jason ismét belémtolatott.
- Vigyázz már! - morogtam, ahogy oldalra lépve a talpam alatt reccsent egy csont, a hangtól pedig még mindig a rosszullét kerülgetett. Aztán körbevilágítottam, hátha nyílik valamerre folyosó, bármi... Azt hiszem, egyikünk sem akar egy halom csonton heverve éhenhalni.

Az egy zsupszkulcs volt…?



Jaimie, Avery, Jason
2001. június 26.

outfit

– Azt hiszem, hogy nem ismerjük egymást… Jaimie a nevem – mutatkozott be lényegében az egyetlen számomra ismeretlen tagja a mi kis csapatunknak. Nem baj, már annyi Roxfortos diákkal vagyok jóban… lassan elmehetsz cukros bácsinak is O’Mara…
– Hát… mondanám, hogy örvendek, de elég szar a szitu. – mondtam és nagy nehezen elszakítottam a tekintetem Averytől. Egy kicsit féltem, hogy majd el kell neki mondanom, hogy tolvaj vagyok és az életem nagyrészét külföldön töltöttem – bár ez már lehet, hogy említettem neki. Mindig furcsa, ha az ember megtud dolgokat a szülőjéről, azelőttről, hogy ő a család részese lett volna. Én már csak tudom. Borzongás futott végig rajtam, akárhányszor csak anyám azt említette, hogy az apám szeretője volt. – Elliot vagyok, bár gondolom már kitaláltad.
Csak ekkor vettem észre, hogy vérzik az orra. Elővettem hát egy tiszta vászonzsebkendőt a zsebemből és felé nyújtottam. Nem tudtam persze, hogy ebben a sápatag fényben mennyit látott az egészből, így nem is biztos, hogy elvette.
– Vajon fogunk találkozni igazi sírrablókkal errefelé? Még sosem alálkoztam sírrablókkal. De az is izgalmas lenne, hogy megtámadnénak minket a csontvázak. Olyan mesébe illő lenne – magyarázta Jason. Ez a gyerek nem tudja befogni a száját… szóval, ha esetleg rajtam kívül is lenne idelent valami sírrabló, akkor az bizonyára őt találná el először az átkával… és kinek kéne megmentenie? Hát persze, hogy nekem? A lábamba nyilalló fájdalom miatt kicsit erőtlenül szorongattam a pálcámat. Menni kell… A hang suttogott bennem, ahogy megérezte a mágia újabb erőteljes pulzálását.
– Biztosan erre van a kijárat, Elliot? – kérdezte Avery.
– Persze, nem érzitek, hogy innen jön a fuvallat? – Hazudtam. Nem esett nehezemre, mert az, amit akartam jelenleg mindent felülírt. Akartam a kincset mindennél jobban.
Azon voltam, hogy minél előbb tovább haladjunk, cseppet sem avatva be a három gyereket a tervembe. Mégis mi történhetne? Csak megszerzem a varázstárgyat, amelyiket valamelyik ősöreg koporsóba rejtettek és egyszerűen tovább állunk. Nem igazán számítottam arra, hogy esetleg éppen itt lesznek csapdák. Ez pedig igencsak nagy hiba volt… látszott, hogy kijöttem a gyakorlatból. Volt valami izgatóan baljós abban, ahogy a csontok megreccsentek a talpam alatt, ahogy a falba kapaszkodva próbáltam megtartani a testsúlyomat. Izgatott lettem, mindennél jobban akartam menni előre, mert idelent, mintha az a különös mágia csak még erőteljesebben érződött.
– Biztos valami hatalmas hadsereg elátkozott sírja ez.
Jason… Sóhajtottam fel és azon gondolkodtam, mit kéne a szájába tömni. Közben hallottam persze Avery hangját. Nem aggódtam érte, ő erős lány és én mindentől megvédem, legyen itt akármi is. Lassan elindultam egy boltíves átjáró felé. Arra, mintha gyertya fénye pislákolt volna kellemes melegen. Közben újra és újra megreccsentek a lábam alatt a csontok… majd jött a bumm… bumm.. Megtorpantam, kinyújtottam a kezem Avery és a többiek elé.
– Van itt valami… – Suttogtam, jelezve, hogy csendesedjenek el, ne hívjuk magunkra fel a figyelmet. Valami az orrunk előtt a földön kúszott, hangosan hörgött és mintha ennek a hangja hirtelen megsokszorozódott volna. Közben elért a holtak bűze is az orromig, még erősebben még hányingerkeltőbben. Ösztönösen hátrébb léptem, úgy lökve arra a többieket is. Volt itt bizony egy varázstárgy… de azt kőkeményen védték. A valami… valamik másztak felénk, néhányan lábra is álltak, így kirajzolódott vézna, emberi alakjuk így ki tudott rajzolódni. Inferius. A gondolatra kirázott a hideg, mert az egyik elkapta a bokám és a földre rántott.
– Fényt! – kiáltottam a kölykök felé, mert a szörnyeteg ujjai a nyakamra fonódtak és erősen szorongatni kezdett. Nem volt más választásom, az ép lábammal akkorát rúgtam rajta, hogy lerepüljön, majd egy pillanattal később lángra lobbantottam magam előtt a talajt… egy-kettő mégis átjutott a tűzkörön.

Stranger Place

Avery, Elliot & Jason

outfit

Felkavaró volt ennek a rengeteg csontnak a látványa, szó szerint úgy éreztem, hogy akármit is ettem legutóbb az vissza fog jönni. Kezdtem azt érezni, hogy talán csak engem kavar fel a dolog, Jason annyit beszélt, hogy a felét fel sem fogtam. Lehet, hogy ő így birkózik meg a nehéz helyzetekkel?
Már a létező összes zsebkendőm véres volt, így felhasználtam, amit Elliot korábban adott. Nem szerettem volna sírrablókkal is találkozni, azt sem tudtuk milyen sír ez ahol vagyunk, egyetlen kiírást sem láttam sehol sem. Még az is lehet, hogy nem is Angliában vagyunk, akkor pedig hiába keresnek minket. Igazából akárhol is vagyunk hiába keresnek minket, egy ki tudja milyen eredetű zsupszkulccsal kerültünk ide, fogalma sem lehet senkinek róla, hogy hova tűntünk.
– Biztos valami hatalmas hadsereg elátkozott sírja ez. –mondta Jason, azért sajnáltam szegényt, szemüveg nélkül biztosan most egy szenvedés neki itt a sötétben. A magam részéről csak szerettem volna a csontoktól távolabb kerülni.
Hátborzongató volt, én pedig ehhez egyáltalán nem voltam hozzászokva. Szerencsére hamarosan a csonthalmot magunk mögött hagytuk, egy boltíves átjáró felé közeledtünk. Csontok ugyan még itt-ott voltak a földön, recsegtek is a cipőink alatt, de a boltíves átjárón túl, mintha fénylett volna valami. Aztán megint jött az a hang és Elliot megállított minket, kinyújtotta a karjait, hogy ne menjünk tovább.
– Van itt valami…. –suttogta, azt szerette volna, ha mi is csendben maradunk, de én úgy éreztem, hogy még a lélegzetvételem is túl nagy hangzavart ver.
És akkor megláttam azt a valamit a földön, mintha egy árnyék kúszott volna felénk, hörögve és éreztem, hogy kiráz a hideg a hangtól. Aztán megéreztem a szagot, rothadásra emlékeztetett, iszonyatosan hányingerkeltő volt és átfutott a fejemen, hogy ilyen lehet a halál szaga. Elliot hátra lépett és próbált távolabb lökni minket ettől a valamitől, talán ő már tudta is, hogy mi az.
Megbotlottam a saját lábamba és elestem, a pálcám koppanva a földre esett és elgurult.
– Ne…– nyögtem kétségbe esetten és vakon keresni kezdtem a pálcámat a földön. Közben a hörgő hangok csengtek a fülemben, a kezem remegett ahogy a mocsokban és a csontok között próbáltam kitapogatni a pálcámat.
– Fényt! –kiáltotta Elliot, miközben valahogy a csontok között megtaláltam a pálcámat. Mikor felé fordultam láttam, hogy a furcsa lények próbálják megfojtani és akkor eszembe jutott, hogy mik ezek. Egyszer olvastam róluk valamelyik könyvtári könyvben. Inferiusok, tehát halott testek, amiket egy sötét varázsló kelthetett életre.
A látványtól lebénultam egy pillanatra, az eszemmel felfogtam, hogy Elliot bajban van és habár nem ismertem annyira természetesen segíteni akartam rajta. De lebénított a félelem és csak akkor eszméltem fel, amikor már lángolt a talaj – ez valamennyire távol tartotta az inferiusokat, de nem volt teljes mértékig hatékony a varázslat. Nem tudtam gondolkodni, alig jutottak eszembe a varázslatok és ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy a harc meg efféle dolgok mennyire nem nekem valók. Ott voltam a háborúban, harcoltam is, pedig akkor még csak elsős voltam, de most valahogy más volt minden. Meg voltam róla győződve, hogy engem nem ért túl nagy trauma a háború alatt, de lehet, hogy mégis? És az így mutatkozik meg?
Nem volt idő ezen gondolkodni, most egy varázslat kellett, ami távol tudja tartani ezeket a szörnyeket. Inkább aba nem is próbáltam belegondolni, hogy ezek is valaha élő emberek voltak, most pedig valaki csak felhasználja őket. Talán védenek valamit, talán éppen azt a tárgyat, aminek a varázserejét lehet érezni a levegőben. Nem tudom, hogy a többieknek feltűnt-e, mármint Elliot-on kívül. Kezdett az a benyomásom lenni, hogy ő hozzá szokott az ilyen helyzetekhez.
– Piroinito! – mondtam mikor végre eszembe jutott egy épkézláb varázslat és ezzel legalább egy közelgő inferiust sikerült lángra lobbantanom. De ha ezek itt vannak, akkor vajon az a sötét varázsló is itt van, aki életre keltette őket? Vagy tényleg csak védenek egy mágikus kincset?

[title:A büdös nagy semmi büdüs nagy semmijének a büdüs nagy közepén]

title:
A büdös nagy semmi büdüs nagy semmijének a büdüs nagy közepén

2001. június 26.; öööö;megvakultam;holvagyunkamúgy

play with: Indiana Jones, zöld boss lány, bőröndöslány

Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Bár az is eléggé általános tény, hogy a nem vagyonos legényembernek is kell feleség. Sőt a nagyon öreg vagyontalan legényembernek is kell. Tehát okvetlenül fontos lehet egy feleség nem? Mondjuk nem értem miért ebben a helyzetben és 15 évesen jár ilyenen az eszem, de az ember, ha nem lát, ha sötét van nem feltétlen gondolkodik értelmes dolgokon. Vagy csak én nem? Őszintén fogalmam sincs, és már azt sem tudom, hogy min is gondolkodom. Közben elmotyogok egy bocsánatfélét az egyik lánynak, bár nem emléksze, hogy melyik hang melyikükhöz is tartozik, és még arra sem tudok támaszkodni, hogy látom a fejüket. Mert nem látom, pedig elővehetném a megviselt gyertyán pálcát, hogy én is lumosoljak egyet, de fogalmam sincs, hogy azt hova tehettem.
A csontropogás kezd elhallgatni a lábam alatt, ami csak megnyugtatja kicsit a lelki világom, és fogalmam sincs merre megyek és mi felé megyek, hogy egyáltalán tényleg jó embert követek-e nem pedig valami random nagy vadul magam elé képzelt alakot, ami természtesen más felé vinne el. Igazából egész jól tájékozódom, apám szerint is, csak elfelejtek huzamosabb ideig figyelni.
Valami mozgást hallok, aztán Elliot megtprpan. Fura idétlen hangok ezek. Lehet vannak itt földön kívüliek? Bár ha nagyon szellemes akarnék, hívhatném őket földalattiaknak is, bár dunsztom sincsen, hogy mik hörrögnek, szörcsögnek itt, de minden életösztön nélkül naiv kiváncsisággal araszolok a hang felé. Vagy hangok felé, de ezzel egy időben megbotlom és elesek valakiben, és a testen kerezstül zakózva ahörrgés közelében érek földet.
- Bocsánat - motyogom hangosan, majd valami fura sötéten homályló alakok szörcsögnek majdnem előttem. Vagy előttem? Esetleg messzebb? Kicsit nehézkes belőni a távolságot így szemüveg nélkül.
- Hmmm, üdv kedves ismeretlen, sejtelmesen feketés tömegpaca - mondom, majd valami életösztönszerűség és a hideg nyirkos föld csak rávesz arra, hogy felkapaszkodjam, és hátratántorodjak, miközben valami alak random kigyullad az egyik lány varázslatára. Jó, akkor ezekszerint ezek nem barátságos pacák. Erre csak előkotorom az egyik zsebemből a varázspálcám, és reflexszerűen, varázslás előtt megigazítom a szemüvegem az orromon, bár most igazából felesleges, utólag mert nincs is rajtam.
- Ingravesco pedis - szegezem az pálcát az egyik közelebb vánszorgó nem tudommire, hátha legalább lelassul. - Amúgy mik ezek? - kérdezem hátrálva, mert csak jó lenne tudni mikkel harcolok így félig vakon.

[MAGAM SEM TUDOM]

MAGAM SEM TUDOM
(Elliot, Jaimie, Jason)

2001. június 26.
o u t f i t

Nehezen tudtam csak megszokni a roppanó csontok hangját, mindegyikre kirázott a hideg, és szerettem volna a fülemre szorítani a kezemet, de ajkamba harapva megpróbáltam erős maradni. Inkább a fényre koncentráltam, arra, hogy látok-e valami hasznosat, ami segíthet kijutni innen nekünk... Még ha kezdtem is úgy sejteni, hogy Elliot nem akar innen elmenni. Suta kis pillantást vetettem rá a szemem sarkából, de aztán inkább Jason dumájára figyeltem, mert valahogy az tűnt a legjobb figyelemelterelésnek pillanatnyilag. Várjunk, mintha említette is volna őt a leveleiben... A bálos résznél. Egy kicsit elgondolkodtam ezen, így pedig majdnem sikerült hasraesnem, ahogy ráléptem egy koponyára. Halkan mormogva egyet, elégedetlenül lépkedtem arrébb a darabokra tört csontoktól, és inkább megdörzsöltem karomat. Kissé hideg van itt, nem?
Halk kis sóhajjal követtem inkább Elliotot, végtére is ő volt a rangidős és az apám, akiben megbíztam. Talán tényleg sejti, hogy merre lehetünk és hova megyünk, csak ez a sötét, a szagok és a csontok...
– Van itt valami…
Megtorpantam, és felkaptam a fejemet, közben szorosabban rámarkoltam varázspálcámra. Feszülten hallgatóztam egy pillanatig, az az előbbi dobogás pedig ismét felsejlett. Megborzongtam erre. Nem sejtettem jót. Valami fura mód az őszi, ünnepi vacsorára emlékeztetett, akkor is mintha dobogott volna valami... Halkan beszívtam a levegőt, de megnyugvás helyett csak a halál rettenetes aromája férkőzött be a számba.
A sötétből aztán hirtelen előtűnt valami, halványan megvilágítva pálcáink kékes fénye alatt. Először azt gondoltam, emberek... de nem. Ezek nem voltak azok. Vézna, csontvázszerű alakok, hogy a hideg lassacskán végigfolyt a gerincemen, és hátrébb léptem. Közelebb kúsztak, kirajzolódott a semmitmondó, undorító ábrázatuk. Inferius... Ilyesmikkel találkoztunk a Bűvös Erdőben is Tessanával, csak azokat benőtte még a gusztustalan avar is. Kétségbeesetten kutattam gondolataim közt egy pillanatig, mit is tanultunk ezekről a lényekről, de aztán hamar rájöttem, hogy most nincs idő a tanórákra támaszkodni.
– Fényt!
A francba!
Elliotot egy pillanat alatt rántotta földre a lény. Megcéloztam azt, és a mögötte magukat vonszoló társaikat is, a pálcámból pedig éles fény tört elő, a többiek lángnyelvei mellett. Figyeltem egy pillanatig, ahogy ez néhányukat elpusztít, de közel sem eleget, és a sötétben még az sem látszott, mennyien vannak még... Ekkor pedig egy nagy puffanással hasraesett mellettem valamelyikük, én pedig odapillantás nélkül is tudtam, hogy Jason az.
- Hmmm, üdv kedves ismeretlen, sejtelmesen feketés tömegpaca.
Ráirányítottam a pálcámat két, felém kúszó szörnyre, és kicsit hátrébb léptem, ahogy lángok lobbantak feléjük. Néhány csontot is ellepett a tűz körülöttünk, így a fényesség egyre csak nőtt, hogy az Inferiusok kezdtek kicsit hátrálni.
- Amúgy mik ezek? - Jason hangja újra felhangzott, mellettem. Odafordultam, és a felé vánszorgó csontvázlényre céloztam.
- Piroinito! - Felpillantottam, vajon mennyi van még? Ennyivel még el tudtunk bánni, de több százzal szemben már talán kevésbé leszünk szerencsések. - Inferiusok. Undorító zombik, teletöltve sötét varázslattal... Jól vagytok?
Kissé aggódva pillantottam körbe, egyikünket sem csócsálta még meg valamelyik halott, vagy érte el a tűz forrósága. Aztán visszafordultam előre, hogy mennyien bontakoznak még ki a sötétből, magam elé emelve a pálcámat, készen a varázslatra. Hát, ha már végre nem csak a suliban használhatom a mágiát, hajrá, nem igaz?

Az egy zsupszkulcs volt…?



Jaimie, Avery, Jason
2001. június 26.

outfit

Nem figyeltem a körülöttem lévőkre. Nem is hallottam mit beszélnek, mert a furcsa, nyálkás ujjak minduntalan a nyakam felé törtek. Esélyem sem volt kikerülni őket vagy félre lökni, a mozgó tetem ugyanis rajtam feküdt. Nem volt igazából túl nagy súlya, jóformán csak csontokból és oszladozó bőrből állt. A többi már rég eltűnt az idelent töltött évek során. Talán ezért is tudtam olyan könnyen lerúgni és elhátrálni a diákokhoz.  Elismerően pillantottam a Piroinito irányába, de aztán jött az a Ingravesco pedis Jasontől.
– Csak a fény és a tűz hatásos ellenük – közöltem és előre szegeztem a pálcámat. Ujjaim erősen markolták, miközben egy olyan átok járt a fejemben, ami a lehető legveszélyesebb egy ilyen zárt térben, ha az ember elveszíti az irányítást. Csakhogy azt is tudtam, hogy ennyivel nem fogjuk mindezt megúszni.
– Amúgy mik ezek? – kérdezte Jason. Nem lepett meg, hogy nem tudja… bár ezen a ponton komolyan elgondolkodtam, hogy vajon Fawcett professzor mit művel azokon az SVK órákon. Én már negyedikben is hallottam az Inferiusokról, habár az nem gondoltam volna, hogy valaha is találkozom velük. Meglehet azért, mert a legtöbb varázstárgyat inkább csapdák védték, nem pedig biológiai fegyverek. De itt volt valami, ott az inferiusok mögötti beugróban, ami feltehetően további katakombasírok felé vezetett.
– Inferiusok. Undorító zombik, teletöltve sötét varázslattal... Jól vagytok? – Hallottam meg Avery hangját, miután ő is – akárcsak korábban Jaimie – sikeresen lángra lobbantott egy holttestet.
Azonban ezzel nem volt vége. Én éreztem a mágiát, ezek pedig visszhangzó léptekkel közeledtek ismét, meg-megmászva újabb csontkupacokat. A levegő dohos volt, mintha sokszor beázott volna, ám nagyon is azt az érzést keltette, hogy nem jártak itt mások előttünk évszázadok óta talán. A sötétséget szép lassan megszokhatta a szemem, láttam ahogy romos bemélyedések sorakoztak közvetlenül a fal mellett. Azonban az azokban lévő koponyák egy része ott hevert a földön a talpunk alatt, hosszan beterítve a beugró felé vezető folyosót.
– Igen, de nem biztos, hogy sokáig… – mondtam, majd hátra fordultam a gyerek és a másik kettő felé. – Szorosan maradjatok mellettem és idézzétek meg a legerősebb Protegot, amit csak tudtok. Ideje leállítani ezeket a hullasrácokat! – Magyaráztam, majd pálcával a kezemben visszafordultam a felénk mászó lények felé. Reméltem, hogy a Protego képes lesz megvédeni őket a futótűztől, ha elveszíteném az irányítást. Erős sötét mágia és bár kitanultam amennyire lehetett, ilyen fájdalmak között, nem voltam benne biztos, hogy tudok jól összpontosítani.
A pálcámból lángcsóva ficcent ki, majd megindult előrefelé. Éreztem, ahogy a tűz forrósága lökésként taszít hátrafelé még engem is, de megálltam a lábamon. A hajam félrecsúszott ugyan a homlokomból, de bevetettem minden erőt, ami bennem volt. A szalag lüktetett a csuklómon, ahogy a varázslat még erősebbé vált. A láng végig szánkázott előttünk, porrá hamvasztva a tetemeket és a beugró felé haladt. Csak őrült sikoltások hallatszottak… és vége lett… nem maradt más, csak füst és korom, ami az arcomon is megült.
– Azt a rohadt… – nyögtem meglepetten saját erőm láttán. Ilyen durva, ilyen fékezhetetlen varázslatot még sosem hajtottam végre tökéletesen. Remegve bámultam magam elé, még éreztem mennyi erőt használtam fel… majd megindultam szép lassan előre.
– Készüljetek fel bármilyen támadásra, bár valószínűleg ez hatásos volt – a pálcámat továbbra is előre szegeztem. Hosszú ideig csendben haladtam előre, ha ők mögöttem beszéltek is, én csak arra koncentráltam, hogy a mágia egyre erőteljesebben lüktető fonalát kövessem. Remek, O’Mara, inferiusok, sötét varázslat, illegális temetőlátogatás és kiskorúak mágiahasználata… lehetne még rosszabb? A hang gúnyolódott, de én megtorpantam egy koporsó előtt. Nem nagyon érdekelt mi van benne, ugyanis kint hevert a padlón, így hát könnyen hozzáférhető volt. Abból jött valami erő… éreztem, ahogy lüktet a kezem alatt.
– Ebben van valami – közöltem, mjad lerúgtam a koporsó fedelét. Meglepő módon üresnek látszott. Valamikor feküdhetett benne egy tetem, látszott a körvonala a fehér anyagon, ahogy egy lumosszal megvilágítottam a területet. Középen pedig egy csillogó gyűrű hevert ott. Már nyúltam is felé, de akkor valami pukkanás hallatszott. Nem érdekelt, gyorsan elkaptam és a zsebembe rajtattam… mert volt egy olyan gyanúm, hogy ez bizony egy hoppanálás volt.

Stranger Place

Avery, Elliot & Jason

outfit

Az Inferiusok valóban úgy néztek ki, mint a zombik – hátborzongató volt, de tényleg. Csak az járt az eszemben, hogy mennyire nem szeretnék itt lenni, hogy igazából az ilyen kiszámíthatatlan helyzeteket tényleg nem nekem találták ki. Bíztam a többiekben, de ugyanakkor saját magamban már kevésbé. Lehet, hogy sokat olvasok és jól tanulok, de a varázslatokat fejben végrehajtani más, mint élesben. Aki pedig nem magabiztos annak a varázslat sem lesz egyszerű és csak elhibázza a legegyszerűbb bűbájokat is. Én nem akarok ilyen lenni, de stressz hatása alatt még gondolkozni is nehéz volt.
Idegesített ez a dohos szag és a sötétség, hogy azt sem tudtuk pontosan honnan támadhat egy újabb zombiszerű lény. Már abban sem voltam biztos, hogy ennek az egésznek valaha vége lesz. Ennél még a csontokon való landolás is elviselhetőbbnek tűnt. Nem tudom, hogy ezt a szagot valaha el fogom-e tudni felejteni, de volt egy olyan érzésem, hogy nem. Tényleg kezdett olyan érzésem lenni, hogy esélyünk sincs legyőzni ezt a rengeteg inferiust.
– Szorosan maradjatok mellettem és idézzétek meg a legerősebb Protegot, amit csak tudtok. Ideje leállítani ezeket a hullasrácokat! –mondta Elliot és bólintottam, habár nem hiszem, hogy a sötétségben látta. Bíztam benne, hogy valami jó ötlete van, elvégre ő a felnőtt és végül is valami kalandrféle is, ha jól sejtem.
– Protego! –mondtam ki a varázsigét valószínűleg a többiekkel együtt és szinte abban a percben Elliot pálcájának a végéből hatalmas lángcsóva tört elő. Ilyet még sosem láttam, a tűz fényében a zombik még ijesztőbbnek tűntek. Próbáltam nem belegondolni, hogy ezek a szerencsétlenek valamikor élő emberek voltak.
Habár nem én idéztem meg ezt a varázslatot azt még én is éreztem, hogy mennyire erős, mennyire hatalmas volt az egész. A terem megtelt a tűz vöröses-narancsos fényével és hamarosan sikolyokkal. Ha nem kellett volna arra figyelnem, hogy védjük magunkat, akkor biztosan a fülemre szorítottam volna a kezemet. Borzalmas hangok voltak, összeszorítottam a szememet és csak arra igyekeztem koncentrálni, hogy a protego ne törjön meg. De minden porcikám remegett, szerintem még soha életemben nem féltem ennyire – még a háború alatt sem.
–  Azt a rohadt… – Elliot hangja hallatán kinyitottam a szememet. A teremben vastag füst állt, a padlót fekete korom borította. Égett bőr szagát éreztem és attól féltem hamarosan öklendezni fogok, de vettem egy mély levegőt és azt mondogattam magamnak, hogy minden rendben. – Készüljetek fel bármilyen támadásra, bár valószínűleg ez hatásos volt –tette hozzá Elliot felénk fordulva.
– Ha valamit védenek, akkor szinte kizárt, hogy csak ennyien voltak… –mondtam halkan, miközben még erősebben szorítottam a pálcámat, miközben Elliot-ot követtem tovább. Nem sokkal később azonban megtorpant egy koporsó előtt.
–  Ebben van valami – állapította meg és egy mozdulattal lerúgta a tetejét. Érezni lehetett a levegőben a mágiát, de valahogy a koporsó közelében más volt, sokkal erősebb. Nem tudom, hogy milyen temetőben voltunk, de arra tippeltem, hogy itt talán több varázsló és boszorkány is nyugodhatott. Elliot közelebbről is megnézte a koporsót, amiben ugyan semmilyen tetem nem volt, de a közepén ott feküdt egy gyűrű.
– Ez egy…  –kezdtem, de hirtelen elhallgattam, mert mintha valaki hoppanált volna a közelben. A hang irányába fordultam és felemeltem a pálcámat, hogy felkészüljek egy esetleges újabb támadásra. Csak annyit akartam volna mondani, hogy annak a gyűrűnek iszonyatosan nagy varázsereje lehet, mert mielőtt Elliot megérinthette volna szinte érezni lehetett ahogy lüktet körülötte a mágia.