+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Az egy zsupszkulcs volt...?
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az egy zsupszkulcs volt...?  (Megtekintve 5850 alkalommal)

Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2020. 06. 26. - 14:27:00 »
+2

MAGAM SEM TUDOM
(Elliot, Jaimie, Jason)

2001. június 26.
o u t f i t



Orromban éreztem az erőteljesen vibráló mágia és a halál szagát. Különös egyveleg volt, kissé marta a légutaimat az egyre növekvő füsttel együtt, de ezek a magukat szerencsétlenül vonszoló csont-és bőr lények nem akartak visszahúzódni. A sötétben nem láttam, mennyien vannak még... De talán jobb is volt ez így.
– Igen, de nem biztos, hogy sokáig… Szorosan maradjatok mellettem és idézzétek meg a legerősebb Protegot, amit csak tudtok. Ideje leállítani ezeket a hullasrácokat!
Felpillantottam Elliot arcára, és azt latolgattam, mit tervez. Mert volt terve, ehhez kétség sem fért. Már csak abban nem voltam egészen biztos, hogy ez tetszeni fog nekünk is... De ahogycsak  erősödött és erősödött a holtak borzongató, rekedtes hörgése, úgy nem szóltam semmit, csak aprót biccentve magam elé készítettem a pálcámat. Aztán még egy gyors pillantást vetettem a mellettem állókra... ajaj, mi lesz ebből? Hiszen ők még biztosan nem voltak tizenhét évesek... Jason legalábbis tutira. Persze ez nem az én gondom kéne, hogy legyen, mégis aggasztott egy kicsit. Meg amúgy is, nem túl idilli helyzet az első varázslatokhoz élesben, nem?
- Protego maxima! - Figyeltem a kis fénycsóvát kitörni pálcám hegyéből, aztán Elliot felé fordítottam a fejem. Az ő pálcájából kirobbanó hatalmas láng bevilágította egy pillanatra az alagutat... vagy akármi is volt ez. Még a Protegon keresztül is csípte kissé a szememet a füst, ahogy a tűz a csontok és bőrcafatok közé vetette magát és ropogtatott. Megborzongtam. Aztán vége volt. Egy szempillantásnak tűnt az egész, még ha több ideig is tartott... És az elaludt lángok sötét árnyékában már csak a még sercegő és megperzselt maradványok derengtek kissé.
- Merlinre... - motyogtam, és óvatosan leengedtem pálcámat. Lenyűgözve pillantottam végig a földön, aztán fel Elliotra. - Ezt meg kell tanítanod nekem is.
A szag persze majdhogynem elviselhetetlenebb volt. Óvatosan előrébb léptem, bakancsom talpa alatt ropogtak a megszenesedett csont-és egyéb, magam sem akarom tudni miféle eredetű darabkák.
– Készüljetek fel bármilyen támadásra, bár valószínűleg ez hatásos volt.
Követtem Elliotot, egy Lumos-szal azért a biztonság kedvéért továbbra is megvilágítva, hova és merre lépek. Nem akartam felborulni egyetlenegy Inferus maradék koponyáján sem.
– Ha valamit védenek, akkor szinte kizárt, hogy csak ennyien voltak… – jegyezte meg Jaimie valamelyik oldalamról, és talán igaza volt. De az is biztos, hogy ha már idáig eljutottunk, nem lett volna értelme visszafordulni... A levegőben pedig bizsergett a mágia, még én is éreztem bőrömön. Mintha sistergett volna a fülemben.
Néhány csendes - vagy Jasonnek hála kevésbé csendes - perc múlva felderengett előttünk egy koporsó. A tény, hogy csak úgy itt hever, kissé elbizonytalanított azt illetően, hogy mi lehet benne. Talán már semmi, ha volt is valami, azt elvitték. De Elliot megállt előtte.
– Ebben van valami. - Kissé megrezzentem, ahogy a koporsó fedele nagy robajjal a padlónak ütközött, aztán közelebb léptem, hogy belelássak... kissé meggondolatlanul persze, hisz ha mondjuk egy aszott és véres néni hevert volna benne, azt nem biztos, hogy akarom látni. De üres volt. Vagyis, majdnem. Elliot pálcájának fényében egy gyűrő körvonala rajzolódott ki a párnákon.
– Ez egy…  – kezdte Jaimie.
- Biztos, hogy hozzá akarsz... - folytattam kissé aggodalmasan, hisz könnyen meglehet, hogy el van átkozva, de a hangunkba egy tompa puffanás szólt közbe, hogy becsuktam a számat, és oldalra pillantottam, ujjaim megszorultak a fűz markolatán.
Naplózva


Jason Bright
Eltávozott karakter
*****


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2020. 06. 27. - 23:50:33 »
+2

title:
A büdös nagy semmi büdüs nagy semmijének a büdüs nagy közepén


2001. június 26.; öööö;megvakultam;holvagyunkamúgy
play with: Indiana Jones, zöld boss lány, bőröndöslány


Nem vagyok kifejezetten harcias alkat, és még az is fél siker, hogy legalább valamiféle varázslat eszembe jut. Nem nagyon tudok a harcra koncentrálni az események túlságosan érdekesek ahhoz, hogy elvonjam a figyelmemet azza, hogy varázslatokon töröm a fejem.
- Remélem nem találtam el senkt vele, nincsen rajtam ugyebár szemüveg - teszem hozzá, azért, aztán megkapom a választ, hogy ezek inferusok. Annyira szeretnék beszélgetni velük, annyi kérdésem lenne hozzájuk. Mondjuk, hogy milye  zombinak lenni. Meg ilyen a halál utáni lét? Kifejezetten rossz lehet amúgy, ha valakiből ilyen izé lesz.
– Szorosan maradjatok mellettem és idézzétek meg a legerősebb Protegot, amit csak tudtok. Ideje leállítani ezeket a hullasrácokat! - mondja Elliot, én pedig igyekszem a lányok felé araszolni, majd én is megidézek a többiekkel együtt egy protegrot. Aztán megvakulok. Úgy értem tényleg megvakulok, mert mindent beborít a tűz és lehet csak nekem volt ez nagyon irritáló a szememre názva a félhomály és a sötét után de azt hiszem az után is villogó kis pontokat látok, miután Elliot minden mozgó cuccot hamuvá porlaszt. Nem hittem, hogy létezik dupla vakság, de azt hiszem nekem sikerült ezt is feltalálni. Vak vagyok genetikailag és most már a tűzcucctól is. Csak reménykedem, hogy ha innen kiérünk valahogy, nem fogunk úgy járni, mint a bányalovak, totálisan vak nem akarok lenni. Hiányozna a szemüvegem, és egy vak ember lencsés szemüveggel kicsit morbid látvány lenne.
Eldünnyögök most már én is egy Lumost, és botladozva követem a többieket.
– Ha valamit védenek, akkor szinte kizárt, hogy csak ennyien voltak… – szólal meg azt hiszem Jamie valahonnan. Helymeghatározásban nem vagyok olyan jó.
- Azért remélem mellőzik az óriáspók klisét - adok hangot én is. Valahogy minden filmben van valami óriáspók hadsereg, ami a frászt hozza az emberekre. A pókokkal nicns bajom egészen addig, míg nem lesznek nagyobbak nálam. Egy ideig csendesen haladunk, mert túlságosan koncentrálok abban, hogy ne essek orra megint valamelyikükben. Aztán megállunk én meg beleüttközöm azt hiszem Elliotba, miközben valami koporsót nézünk.
- Bárcsak lenne benne valaki - nyújtogatom lelkesen és kíváncsian a fejemet, de amint kinyitódik csak lemondóan sóhajtok, mert csak egy gyűrű. Bár biztos különleges, vagy ilyesmi, de nem tudom, azért egy múmiának jobban örülnék. Mondjuk lehet ahhoz egyiptomba kéne menni...Vagy legalább is a legközelebbi múzeumba. De valami nuygtalan erő lengi körbe a gyűrűt.
- Ez egy...
- Biztos, hogy hozzá akarsz...
- És ha egy nagyon dühös élőhalotté?... - teszem hozzá én is, de valami pukkan, én meg a kezembe sorítom a gyertyán pálcámat és a hang felé szegezem.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2020. 06. 29. - 17:12:29 »
+2

Az egy zsupszkulcs volt…?



Jaimie, Avery, Jason
2001. június 26.

outfit

– Ha valamit védenek, akkor szinte kizárt, hogy csak ennyien voltak…
Vállat vontam. Igazából pont ezért próbáltam meg kiégetni a fél kriptát, ahova be sikerült zuhannunk. Egy részem remélte, hogy egy ekkora tűzhullám elég volt a feltartásukhoz, mert nem szeretném, hogy még egy rothadó kézfej megpróbáljon esetleg fojtogatni. Az a szag, a nedves-ragacsos érintés… brrrr, még a hideg is kirázott az emlékére.
– Merlinre... – mondta Avery. – Ezt meg kell tanítanod nekem is.
Ezt sosem fogom neked megtanítani – válaszoltam, bár nem annyira egyértelműen, de a sötét mágiára utalva. Nem akartam, hogy a lányomnak ilyesmihez legyen köze. Nem akartam, hogy megtapasztalja azt, amit én. Azt szerettem volna, ha legalább neki normális élete lesz. Bűntudatom volt, amiért egyáltalán ebbe a nyálkás, szutykos helyzetbe belerángattam… de mégsem hagytam ki a lehetőséget. A kellemetlenség azonban az eltökéltség ellenére is megmaradt. Azonban ezt gyorsan leküzdöttem, ahogy megint rám talált a mágia és láthatatlan ujjaival megragadta a csuklóm vagy bármelyik más részemet és csak húzott. Nem álltam ellen, haladtam előre és megint előre. Így találtam rá az üres koporsóra, amit nagy csattanással nyitottam fel, hogy aztán megkaparintsam a benne lapuló ékszert.
– Ez egy… –kezdte az ismeretlen lány. Hamarosan persze Avery is becsatlakozott, hogy kommentálja a dolgokat, de azt már meg sem hallottam. Nem volt időm ostobaságokkal foglalkozni vagy háromszor átgondolni mit teszek. Lehajoltam és rámarkoltam az ékszerre. Kellett nekem, kellett, hogy az enyém legyen. Ők ezt nem érthették. Nem volt még dolguk varázstárggyal, legalábbis olyan értelemben biztosan nem, mint nekem. Ha így lett volna egyikük sem sétált volna csak így céltalanul engem követve… vagy Jason esetében talán eljutottunk volna arra a pontra, hogy befogja a száját. Ez azonban aligha következett be, szóval azt hiszem nem túl sok érzéke van a varázstárgyak iránt.
– És ha egy nagyon dühös élőhalotté?... – Koronázta meg végül Jason a pillanatot. Aztán jött a hoppanáláshoz hasonló pukkanás… a mozgás hangja és hamarosan, mintha suttogást is hallottunk volna. Az volt a gyanúm, hogy valaki követett, talán az ellenséges Rowle-családi részből valakik, ki tudja.
A fordulónál, ahol mi is egyenesen erre jöttünk pálcák fénye villant. Olyan csend lett, hogy hallhattuk a cipők talpának nyikorgását a nedves kövön. Két férfi volt, mindkettő magas és fekete talárt viselt.
– Ne mozduljanak! Aurorok vagyunk! – mondta az egyik és felénk szegezte a pálcáját.
Éppen jókor jöttek, egy halom inferius támadt ránk, épp csak meg tudtam óvni a gyerekeket – és a színjáték elkezdődött. Mr. O’Mara pedig a reflektorfény közelébe került. – Nincs valami osztálya a Szeszélynek egész véletlenül a maguk kis Minisztériumában?! – Emeltem fel felháborodva a hangomat, remélve, hogy például Jasonnek, nem most jut eszébe megbolondulni. Persze ő tudja, ha el akarja veszíteni a pálcáját, mert kiskorúként varázsolt… az meg csak egy harmadik dolog, hogy én meg bemennék az Azkabanba hűsölni.
– A nevem Camden nyomozó, ő pedig a társam Oakes. – Magyarázta az, amelyik az előbb megemelte a hangját. Ahogy elénk értek, a fényben láthattuk, hogy mindketten idősebbek voltak, de ettől függetlenül nem kevésbé harcedzettek, mint például Esmé volt fiúja, az a Reggie vagy ki a fene. – Mi történt itt emberek?
Éppen a lányom és a barátai elé mentem ki a Roxfort Expresszhez, majd hoppanálni akartam, mikor valami félre sikerült. Egyszer csak itt kötöttünk ki ezen a nyálkás helyen, ahol mindenféle lények támadtak rám. A gyerekek kénytelenek voltak varázsolni, mert egyedül nem bírtam el ennyi döggel – hazudtam, mint a vízfolyás, közben az egyik kezem a zsebembe vándorolt és megérintettem a gyűrűt.
Oakes egy jegyzetfüzetbe kezdett el írogatni, miközben Camden tekintete a három diákon időzött. Gondolom nem azt próbálta kideríteni, hogy hazudok-e, csupán ellenőrizte, hogy minden rendben van-e velük. Úgy tűnt, hogy a Szeszély-ügyi helyzet miatt egész könnyen bevették, amit mondtam.
Jól vagytok? Nem sérültetek meg? – kérdezte. Aztán, miután megkapta a választ ismét rám pillantott: – Sajnos ez a kripta gyakran látogatott sötét varázslók által, valószínűleg ezért is vonzotta be magukat ide, Mr…
Elliot Rowle. – Nyújtottam felé a kezemet, mintha tényleg valami egoista aranyvérű lennék, majd elfogadta és megrázta.
Naplózva


Jaimie Lockwood
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2020. 06. 30. - 17:45:18 »
+1

Stranger Place


Avery, Elliot & Jason

outfit

Úgy éreztem, hogy még a levegő is megfagyott. Féltem, hiszen bárki lehetett az, aki hoppanált, talán éppen az, akié a gyűrű volt a koporsóban. Az pedig azt jelenti, hogy sötét varázsló és nem hiszem, hogy képes lettem volna megvédeni magamat. Egyszerűen nem ment, nem jutott eszembe már egyetlen varázslat sem, miközben a cipőjük nyikorgása a padlón egyre hangosabb lett és egyre közelebb értek.
Kétségbeesetten próbáltam kitalálni valamit, feljebb emeltem a pálcámat, de láttam, hogy remeg a kezem ahogy szorítom. Biztosan mindenki azt gondolta, hogy csak egy szerencsétlen félős boszorkány vagyok, de mégis mit kellett volna éreznem ebben a helyzetben? Nem tudok mindig erős és határozott lenni, én nem ilyen vagyok.
–   Ne mozduljanak! Aurorok vagyunk! – mondta aztán az egyik férfi, aki megjelent abba a terembe, ahol most mi voltunk. Majdnem megkönnyebbültem sóhajtottam fel és eresztettem le a pálcámat, reméltem, hogy most nem fogom elejteni.
–    Éppen jókor jöttek, egy halom inferius támadt ránk, épp csak meg tudtam óvni a gyerekeket. Nincs valami osztálya a Szeszélynek egész véletlenül a maguk kis Minisztériumában?! –kérdezte felháborodva Elliot, én pedig lesütöttem a szememet. Nyilvánvaló, hogy nem mondhattuk el, hogy hogyan jutottunk ide. Én még nem is használhattam volna varázslatot iskolán kívül, de jelen helyzetben nem volt más választásom. Lehet, hogy emiatt kirúghatnak a Roxfortból?
Az aurorok bemutatkoztak, de túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy megjegyezzem a nevüket. Csak az járt az eszembe, hogy nem veszíthetem el a pálcámat, a Roxfort sokat jelentett nekem, nem örültem volna, hogyha nem fejezhetem be. És eszembe jutott Harvey is, el sem köszöntem ma tőle a peronon, vajon mit gondolhat? Ő az egyetlen barátom, az egyetlen aki szóba áll velem rendesen és én csak így eltűntem.
– Éppen a lányom és a barátai elé mentem ki a Roxfort Expresszhez, majd hoppanálni akartam, mikor valami félre sikerült. Egyszer csak itt kötöttünk ki ezen a nyálkás helyen, ahol mindenféle lények támadtak rám. A gyerekek kénytelenek voltak varázsolni, mert egyedül nem bírtam el ennyi döggel –magyarázott tovább Elliot.
–  Igen, nem volt más választásunk mint segíteni. Meg is halhattunk volna mindannyian, hogyha nem varázsolunk –szóltam közbe és reméltem, hogy legalább annyira hiteles vagyok, mint Elliot. Nem hiszem, hogy jól tudok hazudni, de a hitelesség kedvéért akkor is meg kellett szólalnom.
–  Jól vagytok? Nem sérültetek meg? – kérdezte végül valamelyik auror.
–  Minden rendben –bólintottam és inkább lehunytam a szemeit egy percre. Ami itt ma történt azt senki sem tudhatja meg, a gyűrűre gondolni sem mertem, de Elliot biztosan tudja, hogy mit akar vele csinálni. Ha jól hallottam ez a kripta amúgy is olyan hely, amit sok sötét varázsló látogat.
Igazából reméltem, hogy minél gyorsabban szabadulhatunk innen, mert még mindig éreztem a halál szagát és tudtam, hogy ezt még otthon sem fogom lemosni magamról. Ugyan inferiusok már nem voltak a közelben, de ez a hely még így is hátborzongató volt.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2020. 07. 07. - 21:17:28 »
+1

MAGAM SEM TUDOM
(Elliot, Jaimie, Jason)

2001. június 26.
o u t f i t


A helyiség kellemetlen csendjét megtörte a hoppanálás hangja, amire kirázott a hideg. Számtalan lehetőség jutott át az agyamon a személyt illetően... hiszen miért hoppanálna valaki csak úgy egy kriptába? Vagy akármi is legyen ez az egész cucc itt körülöttünk. Persze, kérdéses volt még az is, mi hogy kerültünk ide, de a tényben, hogy az a véletlen műve volt csupán, teljesen biztos voltam. Elliot csak úgy önszántából nem hozott volna ide minket.
Kissé aggódva lestem, ahogy Elliot zsebrevágja az ékszert, mielőtt előrefordultam, hogy én is a feltűnő alakot - esetleg alakokat - figyeljem. Reméltem, hogy ez nem valami sötét mágiával telt cucc, ami aztán ijesztő dolgokat művel az emberrel... Pont ez kellett volna még a mai naphoz.
– Ne mozduljanak! Aurorok vagyunk! – visszhangzott végig a mély orgánum a hideg falak közt, én meg kicsit összehúztam a szemöldökömet. Aurorok... hogyan kerülnek ide? A legfurább helyzetekben képesek voltak feltűnni, de akkor nem, amikor igazán szükség lett volna a jelenlétükre. Azért egyelőre nem tettem zsebre a pálcámat... biztosabbnak éreztem magam úgy, hogy a kezemben tartottam.
– Éppen jókor jöttek, egy halom inferius támadt ránk, épp csak meg tudtam óvni a gyerekeket – kezdte Elliot. – Nincs valami osztálya a Szeszélynek egész véletlenül a maguk kis Minisztériumában?!
Nem pillantottam Elliot felé, és ügyeltem arra, hogy arcomon ne suhanjon át semmiféle kétkedő árny. Varázspálcám faragását piszkálgattam ujjaim alatt, és figyeltem, ahogy az aurorok közelebb jönnek és felmérnek minket. Valamelyest azért kezdett megnyugtatni a jelenlétük, annyira legalábbis biztosan, hogy így azért több esélyünk volt, ha megjelenik még egy csapat ocsmányság.
– A nevem Camden nyomozó, ő pedig a társam Oakes. Mi történt itt emberek?
Sok csont, aztán mégtöbb csont, ijesztő, gyilkolni vágyó csontok... csupa izgalom. Azért én csak Elliot irányába lestem, bízva a képességeiben... Mert talán az aurorok azt nem fogják értékelni, hogy Jaimie és Jason varázzsolt kiskorúként.
– Éppen a lányom és a barátai elé mentem ki a Roxfort Expresszhez, majd hoppanálni akartam, mikor valami félre sikerült. Egyszer csak itt kötöttünk ki ezen a nyálkás helyen, ahol mindenféle lények támadtak rám. A gyerekek kénytelenek voltak varázsolni, mert egyedül nem bírtam el ennyi döggel – mesélte Elliot folyékonyan, rezzenés nélkül, majd pedig Jaimie is becsatlakozott a történethez... ami végülis nagyrészt igaz volt. Kisebb-nagyobb apróságokkal, de igaz volt. Az aurorok pedig úgy tűnt, nem kételkednek ezt illetően, az egyik írni kezdett valamit, a másik pedig csak felmért minket.
- Én már elmúltam tizenhét... - jegyeztem meg csak úgy mellékesen, ahogy rámnézett az illető, nem mintha ez sokat javított volna a helyzeten.
– Jól vagytok? Nem sérültetek meg? – érdeklődött, mire biccentettem egyet, és végigpillantottam a többieken is. Szerencsére úgy tűnt, egy kis füstön kívül a tüdőnkben nem igazán esett bajunk, aminek azért örültem. Pláne, mert undorodtam a vértől és a sebek látványától. Képtelen voltam nyugodt maradni a közelükben... Nem is tudom, hogyan éltem túl, amikor Tessának átszúrta az az inda a lábát. Még az emlékre is megborzongtam, és inkább visszafordultam az aurorok felé. – Sajnos ez a kripta gyakran látogatott sötét varázslók által, valószínűleg ezért is vonzotta be magukat ide, Mr…
– Elliot Rowle. – Erre felkaptam a fejemet. Rowle? Nem hallottam még ezt a nevet tőle... vagy de? Nos, a saját vezetékneveként még biztosan nem. Eszembe jutottak a levelek, amelyekben sok változást és mesélnivalót említett... ez is egy lett volna közülük? Mindenesetre, az első alkalommal, ha az aurorok kissé távolabb léptek, kicsikét közelebb húzódtam Elliothoz.
- Rowle? - suttogtam oda felé, majd visszacsúsztattam pálcámat a helyére. Aztán reménykedtem, hogy minél hamarabb eltűnünk innen.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2020. 07. 08. - 13:19:31 »
+1

Az egy zsupszkulcs volt…?



Jaimie, Avery, Jason
2001. június 26.

outfit

Szerencsére Jaimie mondandója pont elég volt ahhoz, hogy meggyőzze az aurorokat arról, bizony elkerülhetetlen volt a varázslás. Azt viszont mindenképpen el akartam kerülni, hogy esetleg megvizsgálják a pálcámat. Nem szerettem volna, ha Jason mondjuk esetleg kikotyogna valamit a futótűzről, mert sajnos ő volt az, aki igazából veszélyt jelentett ebben a helyzetben mindenkire. Még mielőtt esetleg megszólalhatott volna a helyzet felvázolása után, kiböktem a nevemet és kezet fogtam a szigorúbb aurorral.
– Arthur Camben – válaszolta és éreztem a hangján, hogy már hallotta ezt a családnevet. Helyes, helyes, tudd csak hol a helyed– gúnyos mosoly suhant át az arcomon, de majdnem biztos voltam benne, hogy ezért is majd magyarázkodnom kell Averynek. – Mr. Rowle, nagyon sajnálom, hogy előbb nem értünk ki. A temetőnek sajátos elhelyezkedése miatt nehéz volt a bemérése. – Magyarázta tisztelettudó stílusban. A kollégája közben Jasonnel és Jaimie-vel kezdett el foglalkozni, hogy miképpen juttassa őket haza.
Mindenesetre örülünk, hogy egy felnőtt is volt a szerencsétlenül járt diákok közelében. Így azért nagyobb biztonságban voltak, mintha maguk tévedtek volna be egy ilyen bűntanya közepére – folytatta és Averyre pillantott. – Ha mindannyian jól vannak, úgy hamarosan kivisszük önöket a felszínre és szépen hazamehetnek, amint felvettük a jegyzőkönyvet.
Camden is odébb húzódott tőlünk, hogy átvegye a jegyzettömb kezelését. Hosszú feljegyzéseket vezetett fel benne, közben körbe-körbe nézett a kriptában, mintha sötét varázslók nyomait keresné. Kár, hogy nem jött rá, milyen remekül megtévszetett éppen az egyik. Persze mit is vártunk volna egy aurortól? A legtöbb egy kifejlett hegyi troll szellemi szintjén volt, így az orrvakarászáson kívül nem sok mindenhez értettek.
Rowle? – húzódott hirtelen közelebb hozzám Avery.
Ez hosszú történet, majd megbeszéljük. – Böktem oda halkan, mert Camden persze éppen felénk nézett, amikor sutyorogni kezdtünk. Inkább nem vártam meg, hogy rákérdezzen, visszapillantottam a lányom felé. Talán tíz-tizenöt perc telt még el odalent, amit azzal töltöttem, hogy elkerüljem az Averyvel való beszélgetést, így néha-néha az órámra pillantottam vagy válaszoltam a nyomozók kérdésére.
Camden társa – akinek nem tudtam megjegyezni a nevét, bár nem is olyan régen hangzott el – hazavitte Jaimie-t és Jasont, éppen csak egy gyors integetésre futott tőlem. Így hát nekem sem maradt más hátra, minthogy a saját kölkömet és magamat is hazaszállítsam, miután a temető felszínére jutottunk. Odakint is éppen elég baljós volt a hangulat, érződött, hogy a helyet mágia járja át… s én annyira szerettem volna körbe nézni, bejárni, kincset keresni. Csakhogy Camden addig nem mozdult el a helyszínről, míg meg nem hallotta a hoppanálásunk hangját. Így azonban nem maradt más választásom, mint magam mögött hagyni ezen a langyos nyári napon a temető különös auráját. Óvatosan karültam hát át Averyt, hogy aztán egy hoppanálással hazatérjünk a Suttogó öreg falai közé.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 08. 25. - 20:02:49
Az oldal 0.153 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.