Mira csodaországban

Elvarázsolt nyúlüreg



A Soho kevésbé puccos részén található tetoválószalon, ahol a vendégek bátran fordulhatnak Arnoldhoz és Chloéhoz merész ötleteikkel. Mester és tanítványa egyedi, kreatív módon valósítják meg elképzeléseiket, amelyeket egész életükben a bőrük ékeként viselhetnek. A tejszínhab a tortán, hogy a mugli eljárással szemben itt semmilyen fájdalmat nem éreznek, hiszen nem tűvel, hanem varázslattal készülnek a tetoválások.

✾ Mira csodaországban ✾

2001. július 19.

szett

Fáradt voltam, a mai nap elég sokat kivett belőlem. Mégis csillogott a szemem. Elégedett voltam a munkámmal és a mai teljesítményemmel. Két vendéget is boldoggá tettem, egyikük egy különleges erdő-medve kombinációt rendelt tőlem „medve termetű” kutyája emlékére, a másik pedig egy elvont, festmény stílusú homokórát kért, mely az idő múlását szimbolizálja számára. Mindkét tetoválás csodásan sikerült, és ugyan éhes voltam már és fáradt, ha most betévedt volna hozzám még egy vendég, még lett volna kapacitásom fogadni. Imádtam, hogy amikor tetováltam, egész nap flowban voltam, és munka közben nem éreztem sem fáradtságot, sem éhséget. Csak amikor szünetet tartottunk, akkor törtek rám az ilyen – egyáltalán nem fontos – emberi gyarlóságok. Nagyot sóhajtottam és kinéztem az ablakon. Furcsa, lilás színe volt az égboltnak, ritkán láttam ilyennek az eget, egyszerűen gyönyörű volt. Örültem, hogy ennyire világos, tágas helyen dolgozhatok, persze ez nem csak a dizájn szempontjából volt fontos, hanem egyszerű, praktikus oka volt: fontos volt, hogy jól lássuk a vendégeink bőrét és a tetoválások minden árnyalata tisztán látszódjon. Meglepően csönd volt most, Arnold általában hangosan hallgatott munka közben mindenféle zenét, de én jobban szerettem a csöndet. Úgy valahogy könnyebben át tudtam szellemülni. A megnyugtató csönd ezúttal annak volt köszönhető, hogy Arnold mára lelépett. Fontos tárgyalása volt egy másik tetoválóművésszel, akit megpróbált átcsábítani hozzánk a konkurens szalonból. Mivel a nyúlüreg igen nagy volt, bőven elfértünk volna itt hárman is, így nem bántam a kezdeményezést, főként, mert hallottam már Gabrielről. Nagyon tehetséges volt, és ha itt dolgozna, biztosan sokat tanulhatnék tőle. Mielőtt nekiálltam volna rendet rakni a nap végén, aguamentivel töltöttem magamnak egy kis vizet a kulacsomba. Alaposan megszomjaztam, hisz bár a tetoválás varázslással nem fájdalmas, attól még így is órákig tart a folyamat, ami közben ritkán tartunk szünetet. Alig ürült ki a kulacs, amikor belépett az ajtón egy fiatal, ártatlan arcú, szőke lány. Első ránézésre le mertem volna fogadni, hogy eltévedt, de nem akartam vele éreztetni, hogy nem tartom idevalónak, hiszen lehet, hogy mégis szánt szándékkal tért be hozzánk. Lehet, hogy évek óta ábrándozik arról, hogy magára tetováltasson valamit, ami fontos szimbólum, egyfajta ereklye a számára. Nem akartam hát elijeszteni, saját tapasztalatból is tudtam, mennyire fontos, hogy ilyenkor pozitív impulzusok érjék az embert.
- Szia! – köszöntem rá mosolyogva. – Foglalj helyet nyugodtan! – mutattam a szalon fogadó részén lévő fotelek és puffok felé.
– Egy perc és jövök én is… - mondtam, majd gyorsan hátramentem a konyhába és benyomtam egy banánt, hogy legyen még energiám az új vendéghez. Kezet és arcot mostam még, hogy kicsit felfrissítsem magam, aztán visszamentem hozzá, és ha helyet foglalt, leültem vele szemben. Ha még ácsorgott, akkor én is állva maradtam egyenlőre.
– A nevem Chloé Bones. Arnold tanítványa vagyok, kezdő tetoválóművész – nyújtottam felé a kezem, és ha elfogadta, megráztam az övét és megvártam, hogy bemutatkozzon. – Na és, konkrét elképzeléssel jöttél ide hozzánk, vagy szeretnéd, hogy én ajánljak neked valamit? - kérdeztem kíváncsian. Az első pillanattól felkeltette az érdeklődésemet a lány. Pár évvel ezelőtti önmagamra emlékeztetett... Nagyon érzékenynek tűnt, és mintha nem találta volna a helyét a világban.

Foglmam sincs, hol vagyok. Mármint, egy Nyúlüreg nevű helyen a kiírás szerint, de fogalmam sincs, merre kerültem ide, és merre jutok vissza ...bárhova. Csak nagyon remélem, hogy semmi köze nincs "A Nyúl Üregé"hez, ami Atlantába volt, és még Auntie sem sokat mesélt róla, de ez, itt, nem tűnik eddig veszélyesnek. Eddig. Ismerve a szerencsémet,..
Nyugi, Lu. Csak egy egyszerű kérdés, néhány szó, ennyivel te is meg tudsz küzdeni. Tharce vagy anyai ágon, született kalandor, a Viharmadár is jelentkezett érted az első évnyitódon, még ha nem is merted azt a házat választani végül. És már bejöttél az ajtón, nincs visszaút. Mármint de, van, ki az ajtón, ahol fogalmad se lessz, merre tovább.
Mindig utálom magam, miután bedobom magam így a mély vízbe, hiába pontosan ez a célja: már itt vagyok, már meg kell oldanom valahogy, hiába minden vágyam csak visszahúzódni biztonságos falak mögé.
De már abbol sem bírtam többet, otthon ülve aggódni Anyával együtt, mer még mindig semmit nem tudni, mit jelent az a lista rajta az én nevemmel is. Valahol még mindig lappang az a már mindegy terv, hogy megmutassam Amerikát nyáron is Sophie-nak, talán még kalandozzunk is valamerre, de már csak egy "mi lett volna, ha" után sóvároghatok ezen...
Hiányzik a műhely, és hiányzik a biztonság, a Macusa nem hagyna szó nélkül egy ilyen fenyegetést, mint az újságba megjelent lista.
És mégis, fogtam magam, nekivágtam a városnak, és jól eltévedtem, egyedül és támpont nélkül, amivel visszatalálnék valahova, ahonnan hazatalálok. Sokadjára meginn kitapogatom a pálcámat, utolsó védvonal, ha valami történne.
Összerezzenve pillantok föl a gondolataimból a megszólításra, és zavaromba helyet is foglalok engedelmesen, csak ülök, várok, és megszeppenten pislogok nagyokat. A lelki szemeim rosszallóan néznek rám, hogy még visszaköszönni is elfelejtettem.
Bátortalanul integetek bepótlásul, ahogy a... nő? lány? Chloé Bones, mint bemutatkozik, visszatér.
-Mi? Öhm,.. bocsánat- esetlenkedek, mer mi mást csinálnék. Bénán megrázom a kezét. -Luna Wyne.
És a másik nevemen mutatkozok be. Amit nem is használok általába, csak ha épp óvatos - és igen, valljuk csak be, bizalmatlan - pillanataimba, ha úgy kell bemutatkoznom ismeretlennek. Nem kéne átverésnek érezzem, mer a Luna is pont annyira nevem, mint a Mira, és mégis valahogy... bűntudatom van? Igazán nem Chloét akarom megsérteni, nem róla van bizalmatlan benyomásom, csak fura a helyzet. Hogy Arnold kicsoda, arról gőzöm sincs, de inkább csak bőlintok, mint ha értenék bármit.
-Igen, nagyon... szép lett- ismerem be úgy pirulva, a hajtincseim mögött bújkálva, mint ha valami bűn lenne, hogy kicsit valóba utólért a kíváncsiság, és meglestem az épp elkészült művet, amennyire láttam.
-Ja... izé... bocsánat, csak...- Ennyire mér vagyok zavarba? Igen, mer rólam van szó, én mikor nem vagyok? De még mindig, három szót nem sikerül egymás után fűznöm bizonytalan, fura szünetek nélkül közte.
Talán csak hogy ilyen közvetlenül szólított meg, meg mint ha tudnám, mér vagyok itt, és csak...
Mindegy, nagy levegő, Lu, előröl és összeszedve.
-Szóval. Én igazán csak eltévedtem, és meg akartam kérdezni, hogy merre jutok vissza az... Abszol... útra.
Még azon is elbizonytalanodok, bűbetlen helyen vagyok-e igazábol, ki szabad-e mondanom varázsló hely nevét, de gyorsan döntök, és remélem, nem tévedek katasztrofálisat, azt feltételezve, hogy legrosszabb esetbe csak fogalma sincs, miről beszélek. Nem tudom, indokolt-e egyáltalán a gyanúm, vagy már abba is elbizonytalanodok, szőke-e a hajam, pedig itt lóg védelmezően a szemem előtt, nehéz nem látni.
-De... köszönöm a... felajánlott segítséget.
Várj, Lu, ugye most csak megköszönted a gesztust, nem ötleteket kértél akaratlanul egy tetoválásra?
Igen, katasztrófa vagyok, gondolom látni se nehéz.

✾ Mira csodaországban ✾

2001. július 19.

szett

A lány láthatóan zavarba jött, amikor felé nyújtottam a kezem. - Mi? Öhm,.. bocsánat. Luna Wyne – mutatkozott be. Úgy éreztem, mintha kicsit kellemetlen volna számára a fizikai kontaktus, amit szívből megértettem, hiszen annak idején engem is nagyon zavart, ha hozzám értek. A pszichomedimágus szerint ez poszttraumás stressz szindróma volt, amit a Bernarddal való kapcsolatom okozott. Bármi is legyen az oka, ez azóta sem múlt el. Igazából csak Anelia fizikai közelsége volt Bernard óta, ami nem zavart. Ám annak ugyebár még az előtt vége szakadt, hogy bármi is történt volna közöttünk… Sokszor eszembe jutott még, és gondolkoztam rajta, hogy meg kéne látogatnom, de aztán lebeszéltem magam róla. Elvégre ő nem akart engem… Elég mazochista lennék, ha ezek után mégis felkeresném és úgy tennék, mintha minden rendben lenne, miközben semmi sincs rendben. Na de vissza Lunához. Gyönyörű arc és igen különleges név, illik hozzá.
- Nagyon szép név – mosolyogtam rá bátorítóan. Szerettem volna pozitív hatással lenni rá, hogy feloldódjon a mi kis nyúlüregünkben.
- Igen, nagyon... szép lett - mondta aztán. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy ezt mire értette. Nemrégiben kicsit felújítottuk a szalont, talán azt dicsérte meg? Vagy esetleg pont akkor ért ide, amikor Cathy, a vendégem távozott és meglátta a karján a színváltós csigát? Ki tudja...
- Öhm... köszönöm... de mire is értetted, hogy szép lett? - kérdeztem rá biztos, ami biztos, a félreértések elkerülése végett. Amikor érdeklődtem, hogy mi járatban van itt nálunk, meglehetősen zavarba jött. Ismét. Szegény…
- Ja... izé... bocsánat, csak... Szóval. Én igazán csak eltévedtem, és meg akartam kérdezni, hogy merre jutok vissza az... Abszol... útra – hebegett-habogott. Ezen a magyarázaton kicsit meglepődtem, azt hiszem, ilyet még nem hallottam, mióta itt dolgozom.
- Hmmm…. – válaszoltam elgondolkodva. Nem igazán tudtam erre mit mondani. Most akkor igazítsam útba? Vagy mi legyen?
- De... köszönöm a... felajánlott segítséget – bökte ki aztán. Felszaladt kicsit a szemöldököm, mert ezzel most még jobban összezavart. Akkor mégis tetováltatna? Érdekes lány, az egyszer biztos…
- Hát… akkor szeretnél maradni? – kérdeztem, majd a mappámért nyúltam, ami épp ott volt előttünk a fekete dohányzóasztalon, így nem kellett sehova sem mennem. Átadtam neki a mappát, ami tele volt képekkel a tetoválásaimat viselő vendégekről. Voltak köztük olyan tetoválások, amik mozogtak a testen, voltak, amik az alakjukat változtatták és voltak színváltósak is, de voltak teljesen hagyományosak, amik nem mozogtak és nem változtattak színt sem. Bármelyik fajtát el tudtam készíteni, az elmúlt hónapok kemény munkájának hála. Arnold nagyon jó tanár volt, igazán szerettem tőle tanulni. Türelmes volt és elfogadó, na meg mindig szétcsattant az energiától és hihetetlen vicces volt. Azt hiszem, terápiás hatással volt rám a jelenléte. Mint anno Aneliáé is. Hiába, úgy tűnik, a határozott, életvidám emberekhez vonzódtam, akik kirángattak a saját melankóliámból. Igaz, Arnoldra csakis barátként és tanárként tekintettem, hiszen családos emberként abszolút tabunak számított.
- Nos… Ezek a már elkészült munkáim. Ha van kedved, mesélj egy kicsit magadról és utána mutathatok neked pár rajzot, amik szerintem illenének hozzád… Feltéve, ha tényleg szeretnél tetoválást és nem értettelek félre? – néztem rá nagy szemekkel.

-Hát... köszönöm- pislogok le lámpalázasan az ölembe a dícséretre, előrebiccentve valamennyire a hajamat is. Igen, hacsak nincs épp összefogva, ami általába a műhelyhez szokott lenni, ezek a tincsek mindig előrearaszolnak valami okból. Ha sokat vagyok zavarba vagy valami, akkor pedig előrébb és előrébb apránként, aminek a végén már konkrétan bújkálni fogok mögöttük, legyen zavaromba vagy félelmembe vagy szégellősségembe. Így kezdődik a lejtő, aztán azt se tudom a végén, mit kezdjek magammal, tudom én, mindig ez van.
-Az... alkotás, ami az előbb készült.- Na de mér mentegetőzök? Mármint, csak magyarázat, meg válasz a kérdésre, de úgy hangsúlyozom, mint ha mentegetőznék. Még egy "bocsánat"ot is odamotyogok, biztos ami biztos, ha tolakodás volt a kíváncsiságom. Vagy csak túlóvatoskodom magamat, Sophie mellett észrevettem néha, hogy valóba nem volt szükség annyi bocsánatkérésre, mint gondoltam.
Végül meginn csak mint hal a vízbe. Partravetett halként. Igen, ez a hasonlat is akkora káosz lett, mint én.
Automatikusan veszem át a mappát, nem is tudatosul bennem, csak miután már a képeket nézem, talán a tudatalattim próbál megkímélni pár mégbénább, szerencsétlen, eetlenkedő pillanattól, és átveszi a kormányt, hogy ne csak egy helybe ülve pislogjak ki a fejemből, amég feldolgozom, mi történik körülöttem.
És tessék, egy mappa tetoválást nézegetek, mint ha csak bizonytalan lennék, mit akarjak. Annyi legalább tudatosul, hogy igen, ezek a képek, néha maguk a tetoválások, mozognak, ilyet nem tudnak a bűbetlen dolgok, amennyire értek hozzá, úgyhogy legalább varázsló helyen vagyok. Eggyel nagyobb kérdés, hogyhogy nem menekültem még ki innen, a szituációból, a világból, mindenhonnan, talán arra tudok gyanakodni, hogy Chloé nem olyan ijesztő, fenyegető, mint amire számítottam, mint tetováló. Mer a foglalkozásról leginkább egy fenyegető kinézetű, középkorú motorosbandás férfi jutna eszembe, tudom, nem kéne előítéletesnek lennem.
Chloé ehhez képest egész kedves és nyitott. Meg segítőkész is, kicsit bűntudatom van, hogy megtévesztem itt akaratlanul, közbe eszembe sem jutott, hogy tetováltatni karjak bármit magamra. Bár egy nagyon apró és halk hang valahol a tudatom hátuljából rámutat, hogy tény ami tény, kalandos gondolat lenne. De nem vagyok én ilyen merész.
Kicsit kizökkent a kérdés, meginn elbambulhattam.
-Jaj,.. bocsánat, én tényleg csak abszolút eltévedtem. De ne értsd félre!- Lu mentegetőzik, mint mindig. Mit is vártunk. -Ezek nagyon szépek. Mind a te munkáid?
Persze most, hogy csak a gödröt ásom magam alatt mélyebbre, nehogy ki tudjak mászni még a végén, persze, hogy sikerül egész mondatokat egybefűzni. Biztos megtévesztem, abba a hitbe, hogy mégiscsak gondolkodok tetováláson is, és a képeket valóba őszinte kíváncsisággal nézem, mindig irígykedtem mindenkire, aki tud menő dolgokat alkotni, nekem soha nem ment semmi ilyesmi.
-Bocsánat, igazán nem akarlak feltartani, ha dolgod van- kapok észbe, ahogy rájövök, még mindig itt ülünk mindketten, még mindig nézegetem a műveit, néha még apróbb részleteket is észreveszek, ott az egy kis figura vagy motívum, ez itt lassan változtatja a színét is, az ott Chloé ruhaujja alatt is mintha egy bújkáló tetoválás széle lenne,.. ennél én feszültebb és bizonytalanabb voltam még az előbb is, mi ez a - bőven csak hozzávetőleges persze - oldódás?

✾ Mira csodaországban ✾

2001. július 19.

szett

Hamar kiderült, hogy valóban látta Cathy tetoválását, és azt tartotta szépnek. - Az... alkotás, ami az előbb készült – magyarázta Luna.
Elmosolyodtam, mert jól esett az elismerés. Ez olyasmi volt, amit még meg kellett szoknom… Napi szinten kaptam meg a vendégeimtől, hogy mennyire imádják a munkáimat, régebben, amikor festettem, vagy amikor a párizsi galériában dolgoztam, alig-alig dicsérték meg az alkotásaimat. Ehhez képest most folyamatosan el voltam halmozva pozitív szavakkal, és még mindig nem igazán tudtam ezt kezelni. Büszke voltam magamra, igen… de közben állandóan zavarba is jöttem a dicsérettől. Paradox érzés volt, amit nem tudtam hova tenni. Miután átadtam a mappát Lunának, egészen elmerült a rajzok nézegetésében, és én már el is kezdtem azon gondolkodni, hogy milyen ábra illene hozzá, amikor hirtelen észbe kapott a leányzó.
- Jaj,.. bocsánat, én tényleg csak abszolút eltévedtem. De ne értsd félre! Ezek nagyon szépek. Mind a te munkáid? – tett végre tiszta vizet a pohárba, közben megdicsérve a munkáimat.
- Ó értem – mondtam kissé csalódottan, mert tényleg úgy gondoltam, hogy jól mutatott volna rajta valamelyik rajzom. – Semmi gond! Igen, mind az enyém… és egyébként nem csak tetoválás formában viselheted őket, hanem vannak pólóink, táskáink meg párnáink is, amiket a rajzaim díszítenek. Ha gondolod, akkor azokat is szívesen megmutatom – ajánlottam fel és egy polcos szekrényre mutattam tőlünk nem messze, ami telis-tele volt az Arnold és az én alkotásaimmal díszített tárgyakkal. Volt minden, ami szem-szájnak ingere, színes ruhák, pihe-puha párnák, sőt még ékszerek is, amiket Arnold felesége, June készített. June nagyon tehetséges ékszerész volt, és könnyedén létrehozta rajzaink ékszer-megfelelőit. Az ajándéktárgyak nem voltak olcsók, de egyediek voltak és kifogástalan minőségűek.
- Bocsánat, igazán nem akarlak feltartani, ha dolgod van – tette hozzá Mira, mire megcsóváltam a fejem.
- Nem tartasz fel, végeztem mára! – válaszoltam, aztán kicsit elgondokoztam, mielőtt folytattam volna.
– Viszont az igazat megvallva eléggé éhes vagyok, szóval ha gondolod, akkor szívesen elkísérlek egy darabon, megmutatom merre van az Abszol út, és utána beülnék a humuszoshoz, úgyis útba esik – vetettem fel. Valóban farkaséhes voltam már, a banán hatása mostanra úgy tűnik elmúlt, és ideje volt valami normálisat vacsoráznom, miután egész nap nem ettem rendesen.

Mosolyog a dolgon, akkor csak nem lehetett baj. Furcsa érzés, mondanám is, hogy megnyugodok, meg nem is egészen pontos, az aggódás, hogy valami rosszat csináltam, múlik el, szégyellősen visszamosolygok rá. Zavarba még így is zavarba vagyok, csak nem olyan bűntudatosan legalább. Gondolom, haladás.
-Ó, az...- Megörülök kicsit, vagy nemtom, felcsillanhat a szemem, mer valóba, egy pólón biztosabban szivesen viselnék néhány ilyen alkotást, mint a bőrömön. És még mindig sajnálom, hogy hamisan úgy hangozam, mint ha tetováltatni jöttem volna. -Izé,.. ma tényleg csak úgy készültem, hogy sétálok egyet, de egyszer szivesen megnézném őket. Lehet, legközelebb már szándékosan járok erre.
Összeszedek hozzá egy mosolyt is, a - valószínűleg túlismételt - "bocsánat, ha félrevezettelek, és tényleg nagyon tetszenek a munkáid" félének szánhatom, de... Lehet, hogy kicsit sejtelmesre is sikerült? Ennyire csak nem lehetek hirtelen magabiztos, itt és ebbe a helyzetbe.
Biztos nem direkt, bár tény, hogy furcsa módon tudnak sikerülni nekem dolgok, amiket szándékosan nem is próbálok csinálni épp. De addig jó, amég nem varázsbaleset, és ez most épp... valóba nem az.
Lepillogok inkább a mappába, először csak alibiből, rejtegetni, hogy már meginn - még mindig? - elpirulhattam, de azon kapom magam, hogy meginn belekalandoztam valami újabb felfedezett részletbe az egyik képen. Nem tagadom, hogy látszik rajtam az érdeklődés, mer úgyis tök átlátszó lenne, ha próbálnám. Nem tudok én hazudni, titkolni, elkendőzni, lerí rólam az igazság ilyesmikkel, még a vakok számára is.
-Ó, akkor jó.- Megnyugodok, mer tényleg nem akarok útba lenni, aztán zavarba is jövök meginn, mondatdarabokra képessé. -Ó, hát... igazán... igazán köszönöm... szépen.
Próbálok életképesen hálásan mosolyogni, ami minden bizonnyal kívülről úgy néz ki, hogy szégyellősen pislogok elő a biztonságos függönyt nyújtó tincseim mögül.

✾ Mira csodaországban ✾

2001. július 19.

szett

Láthatóan megnyugodott a lány, amikor végre felfogtam, hogy nem, tényleg nem akar tetoválást. Mondjuk olyan még soha nem fordult elő itt a szalonban, hogy valakit akarata ellenére tetováltak volna… de el tudtam képzelni, hogy valakinek, aki nem akart tetoválást, ez a lehetőség – még ha elég szürreális volt is, rémisztőnek bizonyult. A rajzok viszont kétségtelenül tetszettek Lunának, fel is csillant a szeme, mikor felvetettem az opciót, hogy más formában is magán viselheti őket, ha akarja. - Ó, az... Izé,.. ma tényleg csak úgy készültem, hogy sétálok egyet, de egyszer szivesen megnézném őket. Lehet, legközelebb már szándékosan járok erre – mondta Luna, ami elsőre kicsit rosszul esett, hiszen ha ennyire tetszettek neki a munkáim, miért nem akarta legalább megnézni őket? Ha nem hozott magával pénzt, az sem lenne baj, kiválaszthat valamit és félreteszem neki, amíg legközelebb jön. Na de nem akartam itt erőszakoskodni, én felajánlottam, Lunát meg – a szavai ellenére - nyilvánvalóan nem érdekelte annyira, legalábbis én így könyveltem el a dolgot. Az ezután felém villantott mosolyt már igazán nem tudtam mire vélni. Azt hiszem, itt egy kicsit elfogyott a türelmem. Sebaj, úgyis készen álltunk arra, hogy induljunk.
- Ó, hát... igazán... igazán köszönöm... szépen – köszönte meg a felajánlást Luna, mire induláshoz készülődtem. Átvettem tőle a mappát és visszatettem a helyére, felkaptam a táskám, aztán felálltam és az ajtó felé léptem.
- Na gyere, hamar ott leszünk, nincs messze. Annyira nem tévedtél el – mosolyogtam rá, mert igyekeztem felülemelkedni azon, hogy kicsit belegyalogolt az érzékeny művészlelkembe. Világéletemben túlérzékeny voltam, és most, hogy elkezdték értékelni, amit csinálok, azt hiszem még nehezebben kezeltem, ha valaki részéről kritikát vagy érdektelenséget tapasztaltam. Bár nagyon enyhe szinten, de most ez utóbbit éreztem Luna felől, és ez tényleg nem esett jól. Kiléptem a szalon ajtaján, majd ha Luna követett, akkor  a szokásos varázsige segítségével bezártam a szalont. Szépen lassan megindultunk az Abszol út felé. A korábbiakból kiindulva nem gondoltam, hogy Luna beszélgetést kezdeményezne, így én szólaltam meg, nehogy kínos csend telepedjen ránk.
- Még a Roxfortba jársz? Mik a terveid a suli utánra? – tettem fel a kérdést, amitől valószínűleg minden roxfortos diáknak égnek áll a haja, ha a rokonai megkérdezik tőle, de nem tehettem róla, fárasztó napom volt, éhes voltam, és szénhidrát híján most csak ez jutott az eszembe. Ez a rossz és a jó a klisékben egyszerre… Olyan kézenfekvők.

Vajon valamilyen megérzés, vagy csak lehetetlen vagyok, hogy az a pillanatnyi nyugodtabb formám nem tart sokáig? Meglepőnek legalábbis nem meglepő, de kezdem meginn úgy érezni, valamit épp elrontok. Vagy csak paranoia. Légyszi legyen csak paranoia. Légyszi csak én lássak ok nélkül megfeszülő pillnatot bármibe.
Azt már megszoktam, hogy azt is túlaggódom, amit nem kell, még mindig jobb, mint ha igazam is van.
Nem akartam mégegyszer belesétálni ugyanabba a szituációba, érdeklődést mutatni, aztán a legantiklimatikusabban lelőni a végén, valahogy nem akarok a "nyuszika a cukrászdába" vicc lenni. De rólam beszélünk, ha idő előtt próbálom elhárítani a rosszul kijövő helyzeteket, egyet lehet találni, kinek tud az is pontosan ugyanúgy kijönni.
Vagy totál alaptalanul görcsölök most mindezen, és csak le kéne szoknom az aggódásról?
-Azt jó tudni- nyugtázom a megerősítést, hogy nem a világ végére kavarodtam valahogy legalább, egybe segít kicsit másra figyelnem is, mint a magam megkérdőjelezésének a megkérdőjelezésére.
Kilépve az utcára nagyon alaposan szét is nézek, és ahogy elindulunk is próbálom minnél jobban megfigyelni, merre megyünk, hogy tanuljak itt is tájékozódni, és még vissza is találjak esetleg. Legalább annyi sikerülhetne.
-Még egy évet- bólintottam a kérdésre, örülve igazából, semleges téma, jobba kényelmetlen csöndnél, és talán még el sem rontom. Valahogy. Ki tudja hogy, de ezen a téren nem becsülöm alá magamat.
-Hát... azt már nem tudom. Leginkább csak hazamennék Apának segíteni a műhelybe. Amerikába- magyarázom, emlékezve, hogy elkallódott valahol egy kérdés, hogy meséljek magamról, közbe úgy kell emlékeztetnem magam időnként, hogy figyeljem is, merre megyünk.
-Itt olyan... partravetett vagyok. Csak bénázok mindent, és még a környezetemet sem ismerem. Bár... otthon sem... vagyok olyan sokkal talpraesettebb...
Csodálkoznék magamon, hogy ennyire megnyílok valakinek, akit alig ismerek, ha ez nem azér lenne, hogy ...nos, bocsánatot kérjek magamér. Mentegetőzzek és megmagyarázzak, hogy igen, minden bénázást magamra vállalok, én vagyok ilyen szerencsétlen.
-Apropó, bocsánat- torpanok meg egy pillanatra. -Mira Luna Wyne, a Mirát használom gyakrabban.
És reménykedek, hogy legalább az őszinteség része ér valamit pozitív irányba, nem csak a lefele ásást folytatom magam alatt.

✾ Mira csodaországban ✾

2001. július 19.

szett

Nem igazán tudtam megfejteni ezt a lányt. Eltévedt, aztán bejött egy teljesen ismeretlen üzletbe, ami akármi más is lehetett volna… Tetszettek neki a rajzaim, de a szuvenírjeinket már nem akarta megnézni. Valahogy olyan volt nekem, mintha egy idegen bolygóról csöppent volna ide, és most épp próbálna megfejteni minket, embereket, hogy hogy működünk, hogyan is kommunikálunk egymással. Amennyire zavart is ez a döntésképtelensége, jó értelemben vett furcsasága viszont megihletett. Már láttam is a lelki szemeim előtt egy nyúlfülű félénk lányarcot, és elhatároztam, hogy amint hazaérek, le is rajzolom.
- Még egy évet – válaszolta a kérdésemre. Tehát ezek szerint ráhibáztam, hogy a Roxfortba járt még. Olyan 16-17 évesnek néztem. Eszembe jutottak azok az évek… Akkoriban kellett a Wizengamot elé tárgyalásokra járnom. Az egész folyamat olyan volt, mintha örökké tartana, és aztán nagy nehezen, végre-valahára megszületett az ítélet, amitől egyszerre könnyebbültem meg, és egyszerre merültem iszonyatosan mély depresszióba. Bármit is tett velem Bernard, én szerettem… Vajon milyen lehet most neki az Azkabanban? Valószínűleg maga a földi pokol az a hely. Megborzongtam attól, hogy eszembe jutott ez az egész.
- Hát... azt már nem tudom. Leginkább csak hazamennék Apának segíteni a műhelybe Amerikába – felelte a lány, mire visszakérdeztem.
- Tényleg? Milyen műhelye van apukádnak? – érdeklődtem séta közben.
- Itt olyan... partravetett vagyok. Csak bénázok mindent, és még a környezetemet sem ismerem. Bár... otthon sem... vagyok olyan sokkal talpraesettebb... – vallotta be őszintén. Erre csak némán bólintottam, hiszen láthatóan tényleg nehezen találta fel magát, most ezt minek tagadni? Meg simán el tudtam azt is képzelni, hogy Amerika egészen más. Talán ott közvetlenebbek az emberek, és a britek komolysága van ilyen feszélyező hatással Lunára? Ki tudja. Ám egy kis bátorítás, azt hiszem, ahogy rám is rám fért volna annak idején, neki is jól esne, ezért így szóltam:
- Senki sem születik a világ legmagabiztosabb emberének… Ne aggódj, idővel belejössz… Régebben én sem tudtam, hogy mihez is akarok kezdeni, meg hol szeretnék élni, de aztán kialakult és most már minden a helyére került - próbáltam lelket önteni bele, mert saját tapasztalatból tényleg így éreztem. Nekem sem jött egyből magától az, hogy olyasmit csinálok, amit szeretek, és ezzel meg is állom a helyem a világban.
- Apropó, bocsánat – torpant meg váratlanul. - Mira Luna Wyne, a Mirát használom gyakrabban – árulta el az igazi nevét.
– Hát… szia Mira akkor. Szép név ez is – mosolyogtam rá meglepetten. Furcsa egy lány volt az biztos. Még a nevét is eltitkolta az elején, mintha bizony olyan ijesztő jelenség volnék, hogy először meg kellett róla győződnie, hogy nem fogom egy avada kedavrával kinyiffantani csak úgy? Vagy nem tudtam mire vélni ezt a titokzatosságot… No de ez a rövid séta nem volt elég arra, hogy kiismerjem ezt a különleges leányzót, ugyanis most már tényleg el kellett búcsúznom tőle, mert elérkeztünk az elágazáshoz, ahol más irányba kellett tovább mennünk. Megálltam és jobbra mutattam.
- Nos, innen menj csak tovább jobbra egyenesen, egy öt perc séta után meg fogod látni a Foltozott üstöt az utca bal oldalán, onnan meg már biztosan ismered a járást – mosolyogtam rá. – Én innen balra megyek, arra van a humuszos, úgyhogy… örülök, hogy megismertelek! Aztán vigyázz magadra! – intettem neki egyet búcsúzóul, aztán ha elköszönt ő is, balra fordultam és folytattam az utat, hogy végre egyek egy jót.

Köszönöm a játékot!

-Autószerelő. Varázsló ő is, csak szereti benne a kihívást. És valóba, jól bele lehet merülni a szerelésbe, nekem i kezd hiányozni.
Nem is tudom, azér mesélek róla talán, hogy lefoglaljam a gondolataimat vele. Ezt szóba már nem teszem hozzá, de van néha varázsautó-munkánk is, változó mértékű megbűvölésekkel. Meg persze, ha sietni kell valamivel - vagy épp csak egy spontán szabadnaphoz van kedvünk - még mindig ott a varázslattal megjavítás lehetősége is, ameddig a bűbetlenek nem tudnak róla. Töréseket-horpadásokat valóba túl egyszerűvé tesz szinte egy reparo.
A biztatóbeszédre bólogatok, bár látok benne a magam részéről kivetnivalót. Már ahhoz képest, amik elhangzottak és ahogy én ismerem magamat.
-Hát, azér... belejöhettem volna már valamennyivel jobban, azér elég gyérül állok még ahhoz képest is, hogy bizonytalanabb alkat legyek.
A bókra pedig csak mosolygok egy apró, lámpalázasat, az újságba megjelent listás dolgot meg inkább meg sem említem külön. Elég aggasztó, hogy létezik, és így már amúgyis össze lehet rakni, hogy ki is lehet az ott szereplő Mira Wyne. De talán csak nem olvasta, vagy nem figyelte meg annyira, remélem annyit legalább jól mértem fel, hogy Chloé nem egy veszélyes típus, nem látszik annak.
De örök óvatosság. Apa is jól megtanította, bár lehet, hogy még anélkül is pont ilyen lennék. De így a legbiztosabb bármilyen helyzetbe.
-Nagyon szépen köszönöm mégegyszer a segítséget, és tényleg megpróbálok még szándékosan is arrafele járni- integetek az elágazásba Chloénak. -Köszönöm, én próbálok.
Végül jobbra fordulok, már tényleg megtalálni a régies cégért a bűbetlen utca között.

Köszönöm a játékot