Elvesztett pillanatok

Szent Mungo Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály

Ginevra
2001. május 20.

          Az egész alig néhány órája kezdődött. Rosszul voltam már egész nap, nem volt jó a közérzetem, de nem gondoltam volna, hogy baj lesz. Nem akartam arra gondolni, hogy baj lehet. Igyekeztem a napot ugyanúgy csinálni, mint bármelyik másikat. Nem tudomásul venni a közérzetem. Aztán mikor már indultam volna a kiadóba, hogy leadjam az egyik anyagot, akkor kezdtem el görcsölni, és ezt már nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Azonnal írtam egy levelet és elküldtem Cocóval szerelmemnek.

„Azt hiszem, baj van. Bemegyek a Mungóba. Gyere te is, amint tudsz. Félek.”

          Nem köntörfalaztam, féltem, ténylegesen. Mindegyik orvos figyelmeztetett, hogy baj lehet belőle, ha bármilyen fájdalmat érzek a méhem környékén, ezért bármilyen apró jelre ugrottam, és felvettem a kapcsolatot a medimágusommal. Ez viszont más volt. Toporogtam egy picit a kandalló előtt, féltem, hogy ha belépek rajta, azzal önmagában történni fog valami, de aztán nem láttam más megoldást, ha oda akartam érni időben. A recepciónál röviden felvázoltam a helyzetet, majd megkerestem a dokimat, aki azonnal befektetett egy szobába. Elvégzett rajtam mindenféle vizsgálatot, aminek a felét nem is tudom még most sem, hogy mire volt jó.
          Szó nélkül távozott azzal, hogy ad egy bájitalt, amitől jobb lesz majd nekem. Megittam és valóban jobb is volt, elmúlt a görcs, de nem tetszett az, amit már akkor láttam rajta. Nem tudom hova ment, de az biztos, hogy ő már tudja az eredményt. Hogy mitől kezdtem el görcsölni. Illetve, egy dolgot kérdezett tőlem. Hogy a párom érkezése várható-e mostanában. Én mondtam neki, hogy megüzentem, jöjjön ide, de nem tudom pontosan mikor fog megérkezni. Aztán mikor szerelmem belépett a szobámba, akkor sem tudtam valahogy felderülni. Persze, örültem neki, hogy megérkezett, de eddigre már sejtettem azt, amit a doki még nem mondott ki.
          Megcsókoltam párom, majd megfogtam a kezét, és kértem, hogy üljön le. Nem volt időm megnyugtatni, hogy talán nem is lesz akkora a baj, mert a medimágus azonnal megékezett. Most pedig ott vagyunk, hogy szorítom szerelmem kezét, és nem akarom hallani, ahogy kimondja.
          - Jó napot! Végre megérkezett? – Nem tűnik sem szomorúnak a hangja, sem semmilyennek. Ez a legjobb szó, semmilyen sem. – Sajnos rossz hírt kell közölnöm.
          Nekem már nem kell. Tudok mindent. Ránézek szerelmemre, és némán tátogom neki, hogy elment a baba. A sokk azonban akkor ér igazán, mikor meghallom a medimágus szájából ugyanezt hasonló szavakkal. Akkor aztán azonnal elerednek a könnyeim. Nem is igazán figyelek arra, amit utána mond. Hogy maradjak nyugton, hogy az éjszakára benn tart, és ha szükségem van még bájitalra, akkor szóljak és küld nyugtatót.
          Nem nyugtatóra van szükségem. Nekem egy ölelő és szerető kézre. Egy szívverésre, ami megnyugtat, hogy ez az egész nem is történt meg valójában. A mélyről azonban egy kérdés tolakszik egyre erőteljesebben elő bennem.
          - Miért?
          Ismeri a fogantatás történetét, azt mondták, hogy ritkán fordul elő, hogy ezzel a módszerrel majd elvetélek, akkor miért történt meg mégis?
          - Bár, a magukhoz hasonlóknál ritka a vetélés, különösen nagy stressz hatására vagy bármilyen más eseménynek a következtében lehetséges. De bizonyos esetekben spontán vetélésről is szó lehet. – Végignéz rajtunk. Nem látom a tekintetét, de érzem, hogy így van. – Most magukra hagyom önöket. Ha bármire szükségük van, akkor szóljanak.
          Nem hiszem, hogy bármire szükségem lenne a szerelmemen kívül. Behúzom magammellé az ágyba. Most mind a kettőnknek szüksége lehet erre a közelségre. De a másik kérdés, ami a válasz után még megfogalmazódott bennem.
          - Mit kellett volna még tennem, hogy ne történjen ez meg? Miért nem volt elég ez is? – suttogom a szavakat.

[Az én hibám]

Az én hibám

2001. május 20.

Ennek a városnak nincs lelke. Ez egészen biztos. Miután megjelent Rita halállistás cikke, olyan mértékű gyűlölethullám indult el felénk, a Próféta újságírói felé, ami egész egyszerűen elviselhetetlen volt. Most először éreztem azt Ritán, hogy tényleg be van szarva. Egyenesen rettegett. Még jó, ezek után meg is érdemelte. Napjában több tucat fenyegető levél érkezett hozzám is, és már átirányítottam a baglyokat a gyakornokunkhoz, hogy legyen szíves ő olvasni a nekem érkezett halálos fenyegetéseket, amikor megláttam, hogy Coco száll be az ablakon. Tim már ugrott volna, hogy átvegye a levelet, amikor rászóltam.
- Hagyd! Az biztosan nekem jött… - mondtam, majd egy pillanat alatt 200 lett a vérnyomásom. Folyamatosan attól féltem, hogy a fenyegetések miatt esetleg Esmének és a babának baja eshet. Lélegzetvisszafojtva olvastam el a levelet.
„ Azt hiszem, baj van. Bemegyek a Mungóba. Gyere te is, amint tudsz. Félek. ” – szólt a levél, és innentől kezdve egy hosszú, csengő hangot hallottam, semmi mást. Zaklatottan álltam fel az asztaltól és odarohantam a szerkesztőségi kandallóhoz. Azt hiszem, képtelen lettem volna most dehopponálni. - A Mungóba – mondtam ki hangosan a célt, és azonnal köddé váltam, anélkül, hogy bárkinek is egy szót szóltam volna. Mikor odaértem a kórházba, még mindig sokkos állapotban rohantam a recepcióhoz.
- Kérem azonnal mondja meg, hol fekszik Esmé Fawcett! – ziháltam riadtan.
- Egy pillanat és odavezetem – kereste ki a segítőkész nővér a listáról a szobát, ami szerencsére nem volt messze, hamar odaértünk.
- Köszönöm – búcsúztam el hálásan, aztán egy mély sóhaj után beléptem a szobába.
- Életem! Jól vagy? – kérdeztem rettegve és szorosan megfogtam a kezét, majd visszacsókoltam. Szerettem volna azonnal tudni, hogy mi történt, de erre még egy pillanatig várnom kellett, mert épp most lépett be a medimágus az ajtón.
- Jó napot! Végre megérkezett? – kérdezte a medimágus, mire máris elkezdtem volna szabadkozni, hogy jöttem, amint tudtam, de erre nem volt idő.
– Sajnos rossz hírt kell közölnöm – folytatta. Erre már lepörgött előttem az életem. Le kellett ülnöm, mert majdnem elájultam. Gyakorlatilag lerogytam Esmé mellé az ágyra, amint eljutott a tudatomig a baj. Közben Esmét néztem, aki előbb tátogta felém a tényt, mint ahogy az a medimágus szájából elhangzott. Esmé sírni kezdett, én pedig fehérre vált arccal néztem az orvosra, aki semleges hangon közölte, hogy ezek után mi a teendő. Legszívesebben felálltam és megráztam volna, hogy mégis hogy lehet ilyen közömbös? Itt egy életről van szó! A kisbabánkról! A mi egyetlenünkről… Akit már most jobban szeretünk önmagunknál… Akarom mondani… Szerettünk? Mert ezek szerint most már nem él.
- Miért? – tette fel a kérdést Esmé, ami engem is égetett belül.  
- Bár, a magukhoz hasonlóknál ritka a vetélés, különösen nagy stressz hatására vagy bármilyen más eseménynek a következtében lehetséges. De bizonyos esetekben spontán vetélésről is szó lehet – mondta már egy árnyalattal emberibb hangon a medimágus. – Most magukra hagyom önöket. Ha bármire szükségük van, akkor szóljanak – távozott, és én ebben a pillanatban üvöltve vertem volna a falat az öklömmel a legszívesebben. De ehelyett csak hagytam, hogy ömleni kezdjenek a könnyeim. Esmé finoman magához húzott, én pedig hozzábújtam… Már majdnem megszólaltam volna, hogy elmondjam… hogy bevalljam neki, amikor…
- Mit kellett volna még tennem, hogy ne történjen ez meg? Miért nem volt elég ez is?
Nem. Az nem lehet, hogy ő még magát vádolja, miközben mindez az én hibám volt!
- Egyedül én tehetek róla! Biztosan a fenyegetések miatt történt! A medimágus maga is megmondta, hogy stressz hatására szokott ilyesmi bekövetkezni - mondtam bűntudattól csillogó szemmel.
- Ezt soha nem fogom magamnak megbocsátani! – zokogtam hangosan.

Ginevra
2001. május 20.

          Ez életem legrosszabb napja. Hogy lehet ennyire kegyetlen a sorsom? Mit kell még megtanulnom, hogy egy ilyen eseménnyel büntet? Milyen lecke húzódik meg emögött? Akármi is legyen az oka vagy ne legyen az oka, ezt közösen kell átvészelnünk. Szerelmem kezét fogva úgy érzem, hogy sok mindenre képes leszek. Lelkiekben már akkor készülök fel a rossz hírre, mikor megírom szerelmemnek a levelet. Akkor már tudom, hogy baj lesz, ha nem indulok el azonnal. Előbb kellett volna, de csak rossz volt a közérzetem. De tényleg csak ennyi lenne?
          Lényegében már a vizsgálatok alatt az orvos ábrázata meggyőz arról, hogy valami baj van. Innentől kezdve nem is számítok semmi olyan hírre, hogy a babával minden rendben van. Készülök, és mikor meghallom a rossz hírt, akkor mégis elönt a szomorúság, a depresszió és a gyász. Alig pár hetes volt csak, de a testem része. India azt mondta, hogy lány lesz, már a nevén is gondolkodtam.
          Szerelmem kérdésére, hogy jól vagyok-e, nem tudtam válaszolni. Nem csak azért, mert a medimágus megelőzött, hanem azért sem, mert nem lettem volna képes elmondani pont én a rossz hírt. Gyorsan mégis eltátogom neki, majd arcom a párnámba fúrom. Miután kimegy az ajtón, érzem, hogy szerelmemnek nagy szüksége van rám, ezért magam mellé húzom az ágyra és hozzá bújok. Nem szólalok meg, csak hagyom, hogy folyjon a könnyem. Egy kérdés bukik ki belőlem, amire nem igazán várok tőle választ, hiszen nem is tudná megválaszolni.
          Mégis, az, amit hallok csak még jobban összetöri a szívem. A stressz nem érdekel, akkora hatás nem ért, még úgy sem, hogy a vizsgaidőszakom elején tartok, és a munka mellett van egy komoly projektem, amit meg kell csinálnom, ha le akarom zárni ezt az évemet.
          - Ne mondj ilyet! – elemelem a fejem, hogy lássam az arcát.
          Eddig is éreztem, és hallottam, hogy potyognak a könnyei, de azért arra nem gondoltam, hogy ilyen fájdalom éri majd. Kicsit feljebb csúszok és úgy helyezkedem, hogy ő tudjon hozzám bújni. Csitítani is próbáltam közben, bár az már sokkal nehezebben ment úgy, hogy közben én is sírtam.
          - Dehogy a te hibád. Ez… – Ha most azt mondanám, hogy az én hibám, akkor csak még jobban megijeszteném, és nem érnék el vele semmit. Ha azt mondom, hogy senkinek a hibája, akkor miért ment el a baba? – Ez… ez nem a mi hibánk.
          Próbálom kicsit így tompítani a helyzetet, közben még jobban magamhoz húzom, és puszit is nyomok a feje tetejére. Most meg kell nyugodnom, hogy ő is megnyugodhasson. Azt hiszem, neki lesz majd szüksége arra bájitalra, ha nem tudok hatni majd rá.
          - Tudod… ezzel esélyt is kaptunk arra, hogy még nagyon sok szép dolgot átéljünk kettesben. És hé… - próbálkozok még mindig. – Így nem kell félnünk attól, hogy mi lesz a picivel, ha velünk történne valami.
          Hogy mekkora barom vagyok. Pont úgy akarom vigasztalni, ahogy nem kéne. De valljuk be, ha már a listánál tartunk, akkor nagyon is aktuális a kérdés. Mind a kettőnk neve rajta volt azon a papíron. Mi lenne, ha történne velünk valami? Nem akarok úgy járni, hogy árván marad a pici. A családom nem tudná megadni neki azt a nevelést, amit én adni akarok. Azt pedig nem akarnám, hogy úgy járjunk, mint Willow, akit egy egész életre kiközösítettek valami miatt, amit nem is ő követett el.
          - Shhh, nyugodj meg, minden rendben lesz – adok még egy puszit a feje búbjára.

[Az én hibám]

Az én hibám

2001. május 20.

- Ne mondj ilyet! – kérlelt Esmé, és közben rám nézett, de én nem tudtam viszonozni a pillantását. Amióta csak együtt voltunk, mindig attól féltem a szívem mélyén, hogy valami ilyesmi történik majd velünk. Hogy miattam fog szenvedni… Hogy… hogy… bemocskolom az ő ártatlan lelkét azzal, aki vagyok. Ha tágabbról nézzük a kérdést, akkor ugyan a munkahelyem okozta a vetélést, de hát minden, amit teszek, az én felelősségem, így az is, hogy hol dolgozok. Korábbi kapcsolataim is arra mentek rá, hogy éjt-nappallá téve dolgoztam, és sejtettem, hogy egyszer az Esmével való kapcsolatomat is megmérgezi mindez. De mindennek ellenére pontosan tudtam, hogy képtelen lennék kilépni. A munkám a lételemem volt, enélkül félember lettem volna csak… És emiatt volt szörnyű bűntudatom. Tudtam, hogy az lenne a helyes lépés, ha ezek után soha többet be se tenném a lábam a Prófétába, de ezt egyszerűen nem bírtam volna megtenni. Túlságosan szerettem, amit csinálok, még akkor is, ha sokan lenéztek érte. Esmé mocorgott egy kicsit, így most volt helyem hozzábújni, gyorsan meg is ragadtam az alkalmat. - Dehogy a te hibád. Ez... Ez… ez nem a mi hibánk - ölelt át még szorosabban és adott egy puszit a fejem búbjára, ami annyira jól esett.
Hinni akartam neki... el akartam hinni, hogy tényleg nem a mi hibánk! Hogy nem az én hibám! De sajnos pontosan tudtam, hogy ez nem igaz. Ebben a pillanatban végre kapcsoltam, hogy mi is történik most! Esmé elvetélt, az én hibámból, erre még ő vigasztalt engem! Na nem! Szedd össze magad, Ginevra!
- Tudod… ezzel esélyt is kaptunk arra, hogy még nagyon sok szép dolgot átéljünk kettesben. És hé… - mondta és én már kezdtem jobban érezni magam, amikor… - Így nem kell félnünk attól, hogy mi lesz a picivel, ha velünk történne valami – tette hozzá. Ismét összefacsarodott a szívem. Akkor valóban emiatt ment el a baba, ha Esmé ennyire stresszelt a listán, hogy most még azt is pozitívumnak tudja felhozni, hogy a baba elment…. és így ha mi meghalunk, akkor nem lesz árva szegény. Erre már megint nem tudtam mit mondani, pedig nagyon szerettem volna valami pozitívat válaszolni. Helyette inkább még szorosabban odabújtam Esméhez és megpuszilgattam mindenhol, ahol értem. A karját, a nyakát, az arcát.
- Shhh, nyugodj meg, minden rendben lesz – kaptam még egy nyugtató puszit, és erre ha nem is kezdtem megnyugodni, de sikerült egy kicsit hibernálnom az érzéseimet. Nem önthetem rá Esmére azt a hatalmas mértékű bűntudatot, ami most bennem van. Ha kell, elmegyek valami agyturkászhoz inkább, hogy segítsen feldolgozni a történteket… Annak érdekében, hogy az lehessek, aki eddig voltam: egy erős, megbízható társ, akire lehet számítani.
- Jól van… - suttogtam még mindig a könnyeimet nyelve. Belül éppen az ellentétét éreztem annak, amit most kimondtam, mert most azt éreztem, hogy soha semmi nem lesz rendben ezek után, de nem akartam az én szenvedésemmel tovább terhelni Esmét, mikor ő szorult vigasztalásra. Egyszerűen muszáj volt úgy tennem, mintha képes lennék én is optimista lenni…
- Nagyon szeretlek… - cirógattam meg az arcát, és közben vadul azon gondolkoztam, mégis hogyan tehetném jóvá mindezt? Már régóta terveztem, hogy ha eljön az alkalmas pillanat, akkor megkérem Esmé kezét, de eddig nem jött el az a pillanat, mindig fontosabb volt valami: a nagy utazás Japánba, aztán meg a babaprojekt és az amerikai út.
Most viszont úgy éreztem, ha kicsit túl leszünk ezen, és jobban leszünk valaha, akkor nem késlekedem tovább. Felteszem neki a nagy kérdést, és talán - ha igent mond - az esküvő körüli izgalom segíthet mindkettőnknek tovább lépni ezen a felfoghatatlan tragédián.

Ginevra
2001. május 20.

          El se tudtam képzelni, hogy szerelmem ennyire össze lesz törve a hír miatt. Én mindig is azon voltam rajta, hogy legyen egy babám végre. Már Elliotnál is ezen gondolkodtam, Reginalddal aztán meg se fordult a fejemben, ott úgy éreztem, hogy ráérünk még, de szerelmem mellett újra fellángolt bennem ez az érzés. Úgy éreztem, hogy mind a ketten elég erősek vagyunk ahhoz, hogy megbirkózzunk ezzel. Azt azonban nem gondoltam soha, hogy a vetélés őt jobban meg fogja viselni, mint engem.
          Tudom, ez most úgy hangzik, mintha engem egyáltalán nem bántana, de ez nincs így. Ismerem magam, rajtam később fog igazán kiütközni, nem azonnal, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Addigra meg kell őt nyugtatnom, hogy rendben legyen. Legalább egyikünk rendben legyen. Magamhoz ölelem, amilyen szorosan csak tudom. Szerencsére ez az ágy elég nagy volt kettőnknek, így nem kellett attól félnem, hogy valamelyikünk leesik majd. Mondjuk, biztos nem nevetnék először a meglepetéstől, mikor a földön találom magam, de aztán hahotába törnék ki.
          - Egyikünknek sem a hibája, ami történt – mondogatom még mindig.
          Reménykedem benne, hogy ha többször mondom, akkor könnyebb lesz elhinni, hiszen ez az igazság. Adok egy puszit a feje búbjára, aztán lehunyom a szemem. Igyekszem dübörgő szívem megnyugtatni, amennyire csak lehet. Igyekszem egyenletesen venni a levegőt is, és nem hüppögve. Attól nem lennénk előrébb.
          - Én is nagyon szeretlek. Ketten elég erősek vagyunk, bármit átvészelünk – nézek a szemébe, és igyekszem elég határozott lenni.
          Most azért örülök neki, hogy nem állok, mert a határozott pillantásom mellett simán összebicsaklana a térdem a remegés miatt. Megcsókolom. Nem tudom, honnan jön, csak egyszerűen annyira gyönyörű, és annyira elesettnek tűnik, muszáj feltöltenem egy kicsit az önbizalmát. El akarom feledtetni vele a szörnyűséget legalább egy pillanatra.
          - Tudod mit szeretnék most a legjobban? Ha elszökhetnénk csak mi ketten és nem is térnénk vissza legalább pár napig a való világba.
           Az elszökés részemről lehet az is, hogy bezárkózunk a házunkba, és onnan nézzük a külvilágot, a csillagokat, és ha valaki érkezne, akkor egyszerűen letagadnánk, hogy otthon vagyunk. Vagy mehetünk teljesen más helyre is, a lényeg, hogy csak ketten legyünk.
          - Szerelmem… - várok egy picit, amíg valamilyen választ kapok. – Kérhetném azt tőled, hogy hagyd ott a Prófétát és inkább szabadúszó legyél? Akár a varázstalanoknál is?
          Tudom, hogy nagyon kicsi ennek az esélye, és talán már maga a gondolat is megsérti majd, de legalább annyi bajt okozott már nekünk, neki a Prófétához való ragaszkodása, mint amennyi sikert ért el ott. Meddig képes valaki elmenni? Mennyi mindent lehet feladni még?
          Ha nagyon megsértettem, és ki akar bújni az ölelésemből, természetesen hagyom, de ezt a kérdést akkor is fel kellett tennem, ha most nem beszélünk majd egymással pár napig. Sajnos saját tapasztalat beszél belőlem, csak annyi különbséggel, hogy akkor engem az anyagiak hajtottak és az, hogy törölték az emlékeimet, ezért azóta se tudom mi történt velem valójában, de Phillippel töltött időszak túlságosan is rányomta a bélyegét a múltamra. Még az sem kizárt, hogy valójában az okozta a vesztem. Mostanában eszembe jutott néhányszor.

[Az én hibám]

Az én hibám

2001. május 20. & 23.

- Én is nagyon szeretlek. Ketten elég erősek vagyunk, bármit átvészelünk – nézett mélyen a szemembe Esmé, és én annyira el akartam hinni neki, hogy így lesz.
- Tudod mit szeretnék most a legjobban? Ha elszökhetnénk csak mi ketten és nem is térnénk vissza legalább pár napig a való világba – mondta, és ezzel teljesen ráhibázott az én érzéseimre.
- Szuper ötlet, csináljuk! Amint hazajutunk innen, kiveszek pár nap szabit, jó? Maradjunk otthon Felix-szel és ne foglalkozzunk senkivel és semmivel! – válaszoltam lelkesen. Kezdtem őszintén megnyugodni, amikor…
- Szerelmem… - szólított meg Esmé, mire rámosolyogtam. – Igen?
– Kérhetném azt tőled, hogy hagyd ott a Prófétát és inkább szabadúszó legyél? Akár a varázstalanoknál is? – tette fel a kérdést, ami teljesen váratlanul ért…erre nem voltam felkészülve. Vettem egy mély levegőt, aztán hosszan kifújtam.
- Ezt át kell gondolnom, de lehetséges… - válaszoltam aztán, mert most nem voltam képes többre. Szorosan hozzábújtam és lassan elszenderedtem… az álom jótékony homályába veszve, kizárva végre a világ elviselhetetlen súlyát egy rövid időre.

Pár nappal később

Betartottam, amit ígértem, valóban kivettem egy hét szabit. Rita tajtékzott, hogy épp ebben a helyzetben hagyom ott a szarban, de én magasról tettem rá. Az ő hibája volt minden… Ha nincs az a lista, talán még ma is élt volna a kisbabánk… A harag, amit iránta éreztem, azóta sem csökkent, és sokat gondolkodtam azon is, amit Esmé mondott. Érthető volt, hogy a történtek után arra kért, hagyjam ott a Prófétát. Meg akartam hozni ezt a döntést, de valahol még nehezemre esett elhatározni magam. Aztán… egy pillanat alatt átbillentem mégis. A nappali ablakán át néztem, ahogy Esmé a kertben játszik Felix-szel. Végre önfeledten nevetett, megfeledkezve a tragédiáról. A szívem megdobbant és azt súgta: Tedd, amit tenned kell!
Kinyitottam a teraszajtót és kiléptem hozzájuk a kertbe. Megvártam, míg abbahagyták a játékot, és csak azután mentem közelebb, mert nem akartam megzavarni ezt az idilli jelenetet.
- Édesem! Eldöntöttem: kilépek a Prófétából! – mosolyogtam rá, majd szorosan átöleltem, és bár nem voltam valami izomkolosszus, kissé felemelve meg is pörgettem. Megcsókoltam, aztán letettem és vártam, hogy mit szól a nagy hírre.
- Nekem te vagy a legfontosabb… senki másért nem léptem volna meg ezt, de érted igen! Na és azt hiszem, a történtek után nem lenne gyomrom ahhoz, hogy nap, mint nap Rita képét bámuljam – tettem hozzá őszintén, majd kézen fogtam, és a kerti asztalkához vezettem, hogy leüljünk egy kicsit.
- A maradék pár napban átgondolom, hogy hogyan tovább, de… azt hiszem a szabadúszás nem nekem való. Engem a szerkesztőségi pezsgés éltet, ha folyton itthonról dolgoznék, abba hamar belefásulnék – vallottam be neki. – A Hírverő nekem szintén túl nyugis lenne, de vannak olyan mugli lapok, ahol meglenne a kellő pörgés, miközben a személyes biztonságunk is biztosított lenne – néztem rá bizakodó tekintettel. Reméltem, hogy örülni fog a döntésemnek, és átérzi, mit akarok ezzel üzenni: hogy számomra tényleg ő a legértékesebb ezen a világon.

Ginevra
2001. május 20.

          Tudom, ki kell zökkentenem. Ismerem már ezt az érzést, mikor úgy érzed, hogy minden a te hibád, és ez a gondolat maga alá temet. Bár most nem látok rá a csuklómra, de az ott örök emléket hagyott, így mindig kapok emlékeztetőt arról, hogy mennyire mélyre képes az ember lesüllyedni. Ezt nem akarom végignézni a szerelmemnél. Ki kell zökkentenem, meg kell nyugtatnom valahogyan. Ha csak azzal, hogy magamhoz ölelem és hagyom, hogy az én pozitív energiáimat magába szívja, akkor ezt teszem.
          De azt is tudom, hogy nem csak ez az esemény mérgezi belülről, ezért tovább kell lépnünk. Másként. Nekem is döntenem kell majd. De azt majd ráérek később megbeszélni vele. Most szeretném, ha tényleg mind a ketten minél előbb jobban lennénk. Ahhoz pedig el kell mennünk innen. Legalább egy pár napra kiszakadni a mindennapokból. Erről pedig úgy tűnik mind a kettőnknek ugyanaz a véleménye. A következő kérdésemre pedig, hogy mennyire önző kérés is részemről, csak sokkal később jövök rá.
          - Köszönöm – suttogom, mert tudom, hogy ennél többet most a Prófétával kapcsolatban nem tudnék kicsikarni belőle, és nem is akarnék.

~ * ~

          Itthon vagyunk már napok óta. Szerencsére a vizsgáimat el tudtam halasztani kicsivel későbbre, és a kiadóban is kaptam szabadságot. Az a pár megrendelés pedig, amit el kell készítenem, bőven ráér. Kaptam elég időt neki. Most nem akarok semmi mással sem foglalkozni csak a szerelmemmel és a saját egészségemmel. A lehető legkevesebbet mozdulunk ki, mindent megfőzök itthon, és udvariasan elutasítunk minden megkeresést a barátok és család részéről. Kicsit olyan, mintha el lennénk szigetelve, de ez a legkevesebb.
          Egyik délután az udvaron vagyok Felixszel. Hagyom, hogy szerelmem pihenjen egyet délután, kicsit lefoglalja magát egy könyvvel vagy újsággal. Régen foglalkoztam ennyit a másik szerelmemmel, a kutyusommal és szemmel láthatóan ezt ő is élvezi. Én már kezdek kicsit kifáradni, mikor meglátom páromat, ahogy kilép a hátsó ajtón.
          - Kipihented magad? – fordulok felé, miután kicsit messzebb dobom a labdát.
          Meglep a kijelentése, azóta nem került szóba a Próféta, hogy ott a Mungóban az ágyon említettem. Azonnal mardosni is kezd a bűntudat, de elmosolyodom, visszacsókolok, jó hosszan, mert tudom, hogy ez mind a kettőnknek jó lesz így.
          - Én… - Nem tudom mit mondhatnék.
          Mondjam, hogy örülök? Mondjam, hogy ne csinálja? Persze, megértem, hogy most így érez, de tudom, hogy mennyire fontos volt neki a munkahelye. Az ő pörgése biccent át néha engem, léptet ki egy helyzetből. Szükségem van rá, olyannak amilyen. De mi lesz, ha nem talál egy ugyanilyen lehetőséget?
          - Sajnálom. Nagyon önző kérés volt ez tőlem. Nem akarom, hogy csak miattam csináld. Tudom, hogy nagyon szereted.
          Megfogom a kezét, és bűnbánóan nézek rá. Lényegében ebben a pillanatban döbbenek rá, hogy mennyire is fontos vagyok neki. Hogy mekkora áldozatot hoz értem. Bár a mondandójával kicsit megnyugtat, azért félek tőle, hogy most mindent feltesz rám, hogy mindent felad értem… miattam, és ezzel elveszti majd saját magát.
          - Meglennél a varázstalanok között? – kérdem.
          Úgy döntök, egyelőre nem jött el az idő, amikor bejelentem neki, hogy ott akarom hagyni a kiadót. Egyelőre át kell vészelnünk ezt a váltást, később majd jöhet az enyém is. Majd szeptembertől vagy picivel később, ha már minden rendben lesz.

[Az én hibám]

Az én hibám

2001. május 23.

Annyira boldog voltam, ahogy elnéztem Esmé és Felix játékát. Jó volt belefeledkezni ebbe az idilli képbe, nem is akartam megzavarni őket, de szerelmem észrevett és felém fordult.
- Kipihented magad? – érdeklődött, mire bólintottam. – Igen, azt hiszem. De olyan jó ez az ágy, hogy bármennyit tudnék benne aludni – mosolyogtam, majd rátértem a lényegre. Láttam páromon, hogy meglepi a döntésem, de az is látszott, hogy örül neki. A csókja hosszú volt és szenvedélyes, éreztem, hogy valahol hálás azért, hogy ezt megléptem értünk.
- Én… - Nem tudom mit mondhatnék – gondolkozott el egy pillanatra.
- Sajnálom. Nagyon önző kérés volt ez tőlem. Nem akarom, hogy csak miattam csináld. Tudom, hogy nagyon szereted – mondta aztán, mire megcsóváltam a fejem.
- Egyáltalán nem volt önző! Nagyon is jogos volt… és úgy érzem, ez a váltás már esedékes is, mert a varázsvilág sajtójának működését már kívülről fújom, de a mugli sajtóról nem sokat tudok. Persze az újságírás, mint olyan, ugyanolyan, de a körülmények egészen mások, és izgalmas lesz egy teljesen új metódust kitanulni, kitapasztalni… és ha sikerül, akkor befutni ott is újságíróként – árultam el tervemet csillogó szemmel szerelmemnek. Bár a harminchoz közelítve merész húzás lesz részemről tök elölről kezdeni, de nem bántam. Számtalan remek mugli lap volt Londonban, amik jóval színvonalasabbak is voltak a prófétánál, és alig vártam, hogy elkezdjek dolgozni az egyiknél. Bár tudtam, hogy nem lesz egyszerű bekerülni… Hiába volt rengeteg tapasztalatom, azt csak egy olyan főnöknek mutathattam meg, aki maga is varázsló. De Merlinnek hála, tudtam, hogy a The Guardian főszerkesztője történetesen az, és az elsőszámú tervem az volt, hogy őt felkeressem.
- Meglennél a varázstalanok között? – kérdezte a kezemet fogva Esmé, miközben láttam rajta, hogy marcangolja a bűntudat. Megsimítottam az arcát, megcsókoltam, jó hosszan, aztán szorosan átöleltem. Hagytam magunknak elég időt, hogy feltöltődjünk ebben az ölelésben, igaz, az utóbbi pár napban végre volt időnk egymásra, és nyugalom vett körül minket, mégsem tudtam betelni Esmé érintésével és közelségével. Hatalmas trauma ért minket és sok stressz, a halállista miatt, úgyhogy volt mit kipihennünk. Hátrébb léptem aztán és mosolyogva feleltem:
- Végül is a fél életemet közöttük töltöttem - nevettem fel. - Meg azt hiszem, egy időre elegem van az olyan boszorkányokból, mint Rita, szóval a Szombati boszorkány is kizárva, mert tele van a szerkesztősége hasonló drámakirálynőt játszó szipirtyókkal… Különben ha bejön a tervem, akkor így sem leszek teljesen varázstalanok között – kacsintottam rá. – A The Guardian egy mugli lap, de a főszerkesztője történetesen egy nagyon profi varázsló. Oda szeretnék bekerülni… - árultam el a tervem, majd kézen fogtam páromat és a ház felé vezettem.
- Azt hiszem, megéheztem, nem eszünk valamit? – kérdeztem tőle lelkesen. – Mintha tegnapról még maradt volna egy kis fánk… az megmelegítve épp jó lenne – magyaráztam befelé menet, majd ha beértünk a konyhába, előszedtük a fánkot, és kényelmesen helyet foglaltunk, akkor két harapás között megkérdeztem, amit már egy ideje szerettem volna.
- Na és neked mik a terveid a jövőre nézve Életem? Boldog vagy a kiadónál? – kérdeztem kíváncsian. Azt gondoltam, hogy igen lesz a válasz, de az utóbbi időben Esménél érthető módon inkább a babán volt a fókusz, így nem tudhattam, hogyan érez valójában a munkájával kapcsolatban.

Ginevra
2001. május 20.

          Nem csoda, hogy olyan kényelmesnek tartja az ágyat. Közösen választottuk, mikor ideköltözött hozzám. A korábbi kevés lett volna kettőnknek, hiszen addigi lakótársam másik szobában lakott, így viszont élettársam lett, akivel egy ágyban akartam aludni, hogy esténként hozzábújhassak. Bár mind a ketten eddig elfoglaltak voltunk, vagy ő vagy én dolgoztunk sokszor éjszakába nyúlóan, a tudat, hogy ott van velem, ha hajnalban felébredek, mindent megér.
          Hálásan csókolom meg. Tudom, hogy a Próféta elhagyása egy olyan döntés a részéről, amit nagyon nehezen hozott meg. Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni neki, és elég hálás lenni ezért. A legtöbb, amit tenni tudok az az, hogy nem nehezítem meg neki ezt az időszakot, amíg az új helyén be nem szokik majd. Annak azért örülök, hogy nem tartja a kérésem önzőnek. Elég sokat gondolkodtam azóta rajta, és egyszer arra jutottam, hogy önző vagyok, másrészről viszont nem. Nagyon megkönnyebbülök a válaszától.
          - Van már terved a folytatásra?
          Meglepődnék, ha nem lenne. Tudom, hogy már jó előre körbenézett, és biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű, de tökéletesen helyt fog állni majd. Sajnálom, hogy egy ilyen tragédia kellett a váltáshoz. Mind a kettőnket ez ébresztette rá, hogy nem szabad elfogadnunk azt, ami van, ha van esély a jobbra. Jelenleg ez a váltás lesz mind a kettőnknél. Most már csak az a kérdés, hogy miként mondjam meg neki, én is ott akarom hagyni a kiadót csak nekem még nincs B tervem.
          Akárhogy is, ez most szerelmemről szól. Támogatnom kell mindenben. Mikor az arcomhoz ér a puha, jó illatú kezével, felnézek rá. Visszacsókolok, kicsit magamhoz is húzom, majd elveszek az ölelésében. Nagyon jól esik, de érzem, megint ő vigasztal engem. A Mungó óta érzem így, pedig neki is járna még a támasz. Rám kéne támaszkodnia. Egy jó ideig nem engedem el, csak akkor mikor már érzem, hogy van még mit mondnia.
          - Hallottam már arról a lapról. Teljesen más, mint a Próféta, és nem csak azért, mert az egyik varázsló a másik pedig varázstalan.
          Erősen fogom a kezét, nem akarom, hogy kicsússzon. Mostanában félek tőle, hogy ha így járnék az esetleg valami rossznak lenne az előjele. Nem tudom miért, hiszen semmi ehhez hasonló nem történhet. Az lehet egy véletlen is.
          Én is megéheztem egy picit. Bár, mostanában sokkal kevesebbet eszek, mint korábban, még a baba előtti időkhöz képest is. Valahogy nincs étvágyam, amikor meg van, akkor nem tudok sokat enni. Ezért maradt meg a fánk is.
          - Amíg előveszed addig adok inni Felixnek.
          Szegény nagyon kiszáradt a játékban, ezért fogom a tálkáját és vizet töltök bele. Sajnos a varázslattal csínján kell bánnunk, mert sok varázstalan lakik a környéken és nem szeretném, ha meglátnák a pálcám végéből előtörő vizet. Meg aztán megfogadtam, hogy az állatok utáni takarításon kívül nem varázsolok semmit. Szeretem magam csinálni a dolgokat. Mire végzek vele, addigra meg is melegedett a fánk.
          Szerelmem arcához hajolok, hogy letöröljem a fánk nyomán maradt porcukrot, de aztán jobb ötletem támad, és inkább lecsókolom.
          - Szeretem mikor édes vagy – mosolyodom el. – Mindig az vagy, de ha látszik, az különösen vonzó.
          Kuncogok picit, aztán beleharapok a saját édességembe. Aztán a kérdése nyomán meg is áll a kezem a levegőben és inkább leteszem a tányérra a maradékot. Nem számítottam erre a kérdésre, és azt hiszem, jobb lesz ha nem is köntörfalazok.
          - Még nem… Én azt hiszem…. – Olyan sok minden van, mert nagyon sok minden történt mostanában, ami a karrieremet érinti. – Ott akarom hagyni a kiadót – mondom szemlesütve.
          Az igazság az, hogy nagyon szeretek ott dolgozni, de mostanában kicsit sok lett a pörgés, és még nem tudom, hogy mi lesz a galériával, az új tulajdonosával még nem is találkoztam, aztán ott vannak a másként bejövő megrendelések is. Egy ideig biztos ellennék a kiadó nélkül.
          - Egy ideig nem akarok részt venni abban a hajtásban és nyüzsgésben, ami azt jellemzi. Meg aztán még a galériával sem tudom, hogy mi a helyzet. Az új tulajdonossal még nem találkoztam. Az iskola jövőre még kitart, záróvizsgázni fogok, szeretnék mindent beleadni. De csak akkor lépnék ki, ha te már rendben vagy.
          Nem tudom, hogy ő hogyan áll anyagilag, de nem akarok kockáztatni. Ha csak rólam, esetleg rólunk lenne szó, akkor még talán, de itt vannak az állatok is, akik nem láthatják kárát ennek a helyzetnek.
          - Nem bánnád, ha ezentúl csak itthon dolgoznék, és csak megrendelésre, ami több találkozást jelentene idegenekkel és kevesebb fix jövedelmet?
          Kicsit tördelem a kezem, mert úgy érzem, ez az utolsó kérdésem megmagyarázásra szorul. Bár már tudok róla egy ideje, de nem gondoltam volna, hogy ez is okozhat majd problémát a későbbiekben, de nem szabad elfelejteni, hogy lehetett köze a történtekhez.
          - Még májusban meséltem, hogy máshoz került a galéria. Akkor még azt hittem, hogy nem lesz probléma, annak ellenére, hogy jelezte, nem tud anyagilag támogatni, csak az eladott képeimmel. Azt hittem nem lesz gond, de tévedtem, és ezt már akkor megéreztem. Lehet, hogy ez is közrejátszott benne... abban...
 

[Az én hibám]

Az én hibám

2001. május 23.

- Van már terved a folytatásra? – kérdezte, és az érdeklődése nagyon jól esett, tisztán éreztem a támogatását. Tudtam, mennyire jól ismer. Régen simán felmondtam volna B terv nélkül, felindulásból, ha elegem lett volna… Az a fajta voltam, mint az ejtőernyős, aki ernyő nélkül ugrik ki a repülőből. Legalábbis régebben. De mióta Esmét megismertem, megváltoztam. Most már kettőnkre kellett gondolnom, azaz… nem is olyan régen még hármunkra. Ám az élet kegyetlenül bánt velünk, és a tervünknek, az álmunknak, amit régóta dédelgettünk, most vége. Legalábbis én egy ideig biztosan nem mernék újra próbálkozni… Nem tudtam, Esmé hogyan állt hozzá ehhez a kérdéshez, mert erről még nem beszéltünk. Nem mertem volna felhozni. És reméltem, hogy egy ideig ő sem fogja… Úgy éreztem, időre van szükségünk. Sok időre.
- Hallottam már arról a lapról. Teljesen más, mint a Próféta, és nem csak azért, mert az egyik varázsló a másik pedig varázstalan – mondta Esmé, mire bólintottam. – Igen, jól látod! Ez egy nagyon komoly lap! Egyáltalán nem bulvár, hanem a hiteles és korrekt tájékoztatás híve. Nagy kihívás lesz számomra, hogy helytálljak egy ilyen lapnál, őszintén szólva eléggé izgulok most – vallottam be Esmé kezét fogva. Talán egy kicsit meg is remegett a kezem, ahogy erről beszéltem. Fontos volt számomra ez a váltás… Egész életemben a Próféta mércéje szerint láttam önmagam, és ebben a közegben léptem feljebb szépen-lassabban, egyik lépcsőfokról a következőre. De most… Sokkal keményebb közegbe kerülök majd, jól tudtam… Ahol talán még az én akaraterőm és elszántságom is kevés lehet… Ki tudja. Ezen merengtem, amíg bementünk a konyhába, és Esmé megitatta Felixet, én pedig kivettem a fánkot a hűtőből és megmelegítettem a mikróban. Ilyen egyszerű dolgokhoz szerettem mugli tárgyakat használni varázslat helyett. Valahogy kényelmesebb volt, és hát nem voltam épp a háztartási bűbájok mestere. Jóízűen beleharaptam a fánkba, mire cukros maradhattam, mert Esmé lecsókolta az arcomról a porcukrot.
- Szeretem mikor édes vagy. Mindig az vagy, de ha látszik, az különösen vonzó – mondta lágyan, miközben a szeme csillogott és kuncogott egyet azon az édes hangszínén, amit úgy szerettem. Önfeledten csókoltam vissza, ujjaimat végigfuttatva barna tincsein. Most végre úgy éreztem, mintha minden a régi lenne. Mintha… nem is történt volna semmi baj. Ezután Esmé munkájára terelődött a szó, és bár nem számítottam rá, nyitottan álltam ahhoz, amit elmondott: – Ott akarom hagyni a kiadót – árulta el szemlesütve, látszott, hogy zavarban van. Finoman megérintettem az állát és vártam, hogy a szemembe nézzen. Szerettem volna a pillantásommal biztosítani arról, hogy nincsen semmi baj, én itt vagyok. És nem megyek sehová.
- Egy ideig nem akarok részt venni abban a hajtásban és nyüzsgésben, ami azt jellemzi. Meg aztán még a galériával sem tudom, hogy mi a helyzet. Az új tulajdonossal még nem találkoztam. Az iskola jövőre még kitart, záróvizsgázni fogok, szeretnék mindent beleadni. De csak akkor lépnék ki, ha te már rendben vagy – mondta el a tervét, és én mosolyogva feleltem.
- Szerelmem, ha nem érzed jól magad a kiadóban, már ma kiléphetsz! Tudod, rengeteg pénzt örököltem apámtól, nem lennének akkor sem anyagi gondjaink, ha egy jó ideig csak én dolgoznék… - itt majdnem folytattam azzal, hogy a baba érkezésével is ez lett volna a terv, de szerencsére volt annyi eszem, hogy lenyeljem a gondolatsort anélkül, hogy kimondtam volna.
- Nem bánnád, ha ezentúl csak itthon dolgoznék, és csak megrendelésre, ami több találkozást jelentene idegenekkel és kevesebb fix jövedelmet? – tördelte még mindig zavartan a kezét, mire átöleltem és megforgattam a tengelye körül, aztán szerelmesen megcsókoltam. Végül hátrébb léptem és azt mondtam:
- Csodásan hangzik! Vágj bele! Rád fér a változás – mosolyogtam rá őszintén. Úgy látszott, most mind a kettőnk új fejezet elé érkezett az életében. Ezt az új fejezetet pedig mi más pecsételhette volna meg, mint az, hogy összekötjük az életünket… Alig vártam már a megfelelő pillanatot, amikor feltehetem neki a nagy kérdést, de ha már eddig vártam, kibírom – határoztam el. De most még itt voltunk...a gyászidőszakban, és bár legszívesebben megúsztam volna ezt a beszélgetést, tudtam, hogy hosszútávon ki kell adnunk magunkból, amit érzünk. Hogy később igazán tovább tudjunk lépni és tényleg jól legyünk. De mielőtt feltehettem volna a nyelvem hegyén lévő kérdést, Esmé szólalt meg: - Még májusban meséltem, hogy máshoz került a galéria. Akkor még azt hittem, hogy nem lesz probléma, annak ellenére, hogy jelezte, nem tud anyagilag támogatni, csak az eladott képeimmel. Azt hittem nem lesz gond, de tévedtem, és ezt már akkor megéreztem. Lehet, hogy ez is közrejátszott benne... abban... - mondta szomorúan. - Édesem...  Ez semmiképpen nem a te hibád! Elárulod azért, hogy mi történt, mi volt a baj az új tulajdonossal? - kérdeztem, aztán még hozzátettem, ami annyira nem hagyott nyugodni: - A történtekkel kapcsolatban... jobb már kicsit? Vagy még mindig szörnyen fáj? - kérdeztem tőle részvéttel teli hangon.

Ginevra
2001. május 20.

          Több okból is örülök neki, hogy párom kezdi megtalálni a helyét a világban. Először azt hittem, hogy majd elvesztem. Ott a kórházi ágyon nagyon összetört, és bár tudtam, hogy össze fogja szedni magát, kell a támogatás neki. Legyen bármi is a terve a jövőre nézve, az biztos, hogy a lehető legtöbb dolgot meg kell neki adnom. Mindent ami tőlem telik.
          Pont ezért örülök neki, hogy máris megvan a terve a Próféta utáni időszakra. Azt hiszem, hogy jobb lesz nekem is összeszednem magam, ha nem akarok lemaradni. Ebben az elhatározásomban csak megerősít az, ahogy rám néz. Csillogó szemében egy cseppnyi kétséget sem látok afelől, hogy ez így rendben lesz neki, még akkor is, ha a nulláról fogja előről kezdeni az egészet.
          Miután már nem üres a gyomrunk a fánk önfeláldozásának köszönhetően, belevágok a saját terveimbe is. Kicsit félek most letaglalni a saját gondolataimmal, de tudom, hogy muszáj ezen is átesnünk. Át kell esnem, kimondani hangosan, ami már elég régóta a fejemben jár, de még nem találtam rá megfelelő alkalmat az események után. Most viszont maga az alkalom adta magát.
          - Én nem is tudom… - Habozok kicsit. Már a kimondással is olyan véglegessé teszem a döntésem, de ott állni majd a főnököm előtt és beadni neki a felmondásom teljesen más lesz. – Van még projektem is, nem tudnám csak úgy azonnal otthagyni.
          Hacsak nem külsős bedolgozóként, de ez meg már megegyezés kérdése. Hallottam már olyat, hogy valakitől elvettek projektet mikor felmondott, de olyat is, amikor felmondás nélkül vettek el valakitől projektet. De ez érdekel a legkevésbé. Ha tényleg el tudnék szabadulni onnan és saját magamra fordítani kis időt. Magamra és a páromra, ahogy az elmúlt hetekben is.
          - Beszélek majd a főnökömmel – adom meg magam végül. – De nem szeretném, ha te fizetnél mindent. Majd megoldom valahogy a saját részem.
          Ettől kicsit félek. Nem akarom, hogy szerelmem azt gondolja rólam, az egyik stresszes helyzetből kiugrok, hogy beleugorjak egy másikba. Majd beszélek a rokonaimmal, hogy kicsit halasztódjon a ház törlesztésének az ára. Vagy majd bevállalok plusz munkát a suli mellett valahol. Vagy amíg el nem kezdődik az iskola.
          Elmosolyodom, ahogy megpörget és vissza is csókolom. Tudom, hogy minden rendben lesz velünk. Tudom, hogy az életünk jó irányba fordul mostantól, és ha már mi rendben leszünk, a lehetőségeink, akkor a jövőnk és talán egy második próbálkozás.
          Addig is kell még egy vallomást tennem, mert történt egy olyan jelentős változás az életemben, amiről muszáj beszélnem. A teljes igazat kell elmondanom, nem csak egy részét. Bele is vágok, és ahhoz képest, hogy mennyire nehéznek éreztem ezt a témát, csak úgy folynak ki a szavak belőlem.
          - Nincs baj az új tulajdonossal, csak egyszerűen a galéria fenntartása mellett nem tudok hozzáfordulni további anyagi támogatásért. Pedig néha kellett volna, mert különleges képekhez, különleges hozzávalók kellenek.
          Maradjunk annyiban, hogy a megrendelő előre nem szeret fizetni, de szereti megmondani, hogy mi hogyan legyen. Vagy ha mégis fizet előre, akkor később biztos talál valami kivetnivalót a képen, hogy negatívan jöjjek ki a helyzetből. Volt mindenre példa, de szerencsére az utóbbi ritkán történt meg.
          - De nem lesz ez később gond, mert valaki segíteni fog. Még nem tudjuk milyen módon, erről tárgyalunk, de ha bármiről sikerül megegyeznünk, arról szólok. Egyébként ez az a férfi, akinél tavaly voltam egy hétig festeni.
          Kicsit félve nézek rá, mert tudom, hogy nem kedvelte azt a férfit még így látatlanban sem. Nem csoda azok alapján, amit meséltem neki. De muszáj igénybe vennem a segítségét, ha nem akarok teljes egészében a páromra támaszkodni. A fekete leves azonban csak ezután következik.
          Picit eltávolodom tőle, és felülök a konyhapultra. Lehajtom a fejem, és nem is szólalok meg pár pillanatig. Kell egy kis idő, amíg összeszedem a gondolataim.
          - Jobb. Sokkal, de úgy érzem, ez örökre eltört bennem valamit, amit nem tudok majd maradéktalanul helyrehozni. De ez a normális, szerintem – nézek fel rá. – Most az a legfontosabb, hogy mi rendben legyünk – nyúlok a keze felé. – Azt akarom, hogy újra megtaláljuk az utunkat, ami majd egyszer oda vezet, hogy megpróbáljuk megint. Mert én szeretnék majd egyszer megint megpróbálkozni vele – nézek végül határozottan a szemébe.
          Nem kérdezek vissza, hogy ő is vagy sem. Nem merek, mert nem tudom, hogy akkor most mi lenne. Elég sokat gondolkodtam ezen, és biztos vagyok benne, hogy most még nem tudtam volna megbirkózni vele, a feladattal és a felelősséggel, de később, pár év múlva már nem lesz gond, szerintem. Az viszont érdekel, hogy ő mit gondol, sikerült valahogy feldolgoznia?
          - Te hogy érzed most magad? Nagyon megijesztettél a kórházban, jobb most már?
 

[Az én hibám]

Az én hibám

2001. május 23.

Meglepett ugyan, hogy szerelmem váltani akar, de egy pillanatra sem gondoltam, hogy ezzel bármi gond lenne. Ha nem érzi jól magát, vagy úgy érzi, elég volt abból, amit csinál, akkor váltson csak bátran. Egész életemben a merészség híve voltam, azt hiszem, ezt apámtól örököltem. Sajnos neki egy ponton az életébe került mindez, de jól emlékszem, mindig azt mondta, hogy nincs siker, kudarc nélkül… És ebben nagyon igazat adtam neki. Bár most ott hagytam a Prófétát, ahol már egy évtizede dolgoztam, és felküzdöttem magam főmunkatársi szintre, egy cseppet sem sajnálkoztam miatta. Tudtam, hogy az új kihívások új embert formálnak belőlem, és új erőre kapok tőlük. Esmének ugyanerre volt most szüksége. Túl sok fájdalom érte a vetélés miatt, és könnyen át tudtam érezni, hogy legszívesebben talán kibújna a saját bőréből is, ha tehetné. Örültem, hogy sikerült rábeszélnem arra, hogy mihamarabb lépje meg mindezt.
- Beszélek majd a főnökömmel – egyezett bele. – De nem szeretném, ha te fizetnél mindent. Majd megoldom valahogy a saját részem – tette hozzá, mire mosolyogva csóváltam a fejem.
- Édesem, ha neked ez ennyire fontos, persze legyen, de hidd el, hogy erre semmi szükség! Te vagy az életem, és egyáltalán nem érdekes, hogy anyagilag hogyan jövünk ki, a lényeg, hogy kijöjjünk – néztem mélyen a szemébe, remélve, hogy érzi, ezt 100 százalékban komolyan gondolom. Figyelmesen hallgattam, ahogy az új tulajdonosról beszélt.
- Ez tényleg nehéz lehetett – bólintottam. Amit ez után mondott, az viszont nagyon meglepett.
- De nem lesz ez később gond, mert valaki segíteni fog. Még nem tudjuk milyen módon, erről tárgyalunk, de ha bármiről sikerül megegyeznünk, arról szólok. Egyébként ez az a férfi, akinél tavaly voltam egy hétig festeni – nézett rám félve Esmé, s egy pillanatra majdnem kitört belőlem egy nagyobbfajta morgás, de visszaszívtam. Nem akartam megbántani a páromat, de erről mindenképpen le akartam beszélni. És tudtam, hogyha túlreagálom a helyzetet, azzal csak elrontok mindent.
- Kérlek ne támaszkodj rá… Nincs szükség erre! Mondtam, hogy nekem nagyon komoly tartalékaim vannak, és hidd el, semmire nem költenék szívesebben, mint a te művészi előmeneteledre – simítottam végig a haján lágyan. Igyekeztem visszafogottan beszélni, de közben olyan tűz égett a szememben, amiből láthatta, hogyha a férfi közelébe megy, anyaoroszlánként tépném szét annak a Freynek a torkát. Hogy én hogy gyűlöltem azt a sárkánytrágya alakot! Képes volt rányomulni a szerelmemre úgy, hogy pontosan tudta, hogy van párja. Ráadásul a megbízójaként, ami lényegében hatalommal való visszaélés. Mostanában rengeteg ilyen cikk jelent meg a mugli sajtóban, és eléggé ki voltam hegyezve erre a gátlástalanságra ahhoz, hogy még csak a közelébe se engedjem Esmét ennek a zaklatónak. De tudtam, hogy nem erőltethetem rá az akaratomat… Ahhoz ő mindig is túl önálló, túl szabad volt. Egyszerűen csak próbáltam hát a támogatásomról meggyőzni őt.
- Nagyon féltelek… - tettem még hozzá kérlelően, hátha így majd megkönyörül rajtam.
Mindig is féltékeny alkat voltam, de mióta Esmével voltam, ez csak erősödött bennem. Először is le kellett nyelnem, hogy Elliot az egyik legjobb barátja, amellett, hogy a volt vőlegénye. Aztán kiderült, hogy Reginald Cobhammel, az exével még beszélt, mikor mi együtt jártunk, és egyáltalán nem említett engem… Ezek után nem csoda, hogy érzékenyen érintett ez a fejlemény. Ezek után felmerült egy újabb érzékeny kérdés, mégpedig, hogy Esmé szeretné újra megpróbálni a lombikot. Csöndben hallgattam végig, míg erről beszélt, majd őszintén elmondtam, amit érzek:
- Tudom, hogy ez fájni fog neked, de én nagyon nem szeretném, ha megpróbálnánk. Az a baj, hogy ez borzasztóan veszélyes. Nem csak a hormonkezelések és az altatás miatt, hanem a vetélés kockázata miatt is… De szeretném, ha lenne kisbabánk, így más megoldásokra nyitott vagyok… Mit szólnál például a béranyasághoz vagy az örökbefogadáshoz? – vetettem fel az általam elfogadható alternatívákat, remélve, hogy nem omlik össze attól, hogy én már nem szeretném a beültetést. A következő kérdése ehhez kapcsolódott, és én igyekeztem úgy fogalmazni, hogy ne keltsek benne túlzott aggodalmat.
- Jobban vagyok sokkal… Azt hiszem, kezdem elfogadni a történteket, de… pont azért, mert ennyire megviselt, nem akarlak kitenni ennek a veszélynek még egyszer téged– magyaráztam.

Ginevra
2001. május 20.

          Le akarom rázni magamról a múltat és ha lehetséges, akkor a lehető letöbb módon. Nyilván a barátaimtól nem válnék meg, és költözni sem szeretnék, de amit lehet, azt szeretnék rövidre zárni és új életet kezdeni. Igen, ebbe a munkám is beletartozik valahol. Legalábbis a kiadóbeli munkám.
          Nagyon megkötött most ez az időszak, elég sok sötét képem lett, amik szerencsére csak egy vázlatfüzetbe kerültek bele, de el akarom hagyni. Nagyon rossz érzés, hogy nem mutathatom meg senkinek. Páromnak sem, mert már így is aggódik értem eléggé, félek akkor feladna mindent, hogy velem töltse az időt, és figyeljen rám, de ezt nem szeretném. Tudom, mennyire fontos neki a munka és igazából már annak is örülhetek, hogy a Prófétától eljött. Még akkor is, ha belátta, ez neki is a legjobb, hogy lényegében mind a kettőnknek az lenne a legjobb.
          Mégis olyan rossz érzés, hogy a döntésemnek köszönhetően kiszolgáltatott leszek. Tudom, hogy őt nem zavarja, ha nekem nem lesz jövedelmem, de engem igen. Mégsem állhatja a munkáim anyagköltségét. Tudom, hogy megosztunk mindent, és a kassza közös, de pont ezért nem akarom, hogy ő többet adjon bele, mint amit én képes vagyok.
          - Rendben, mindent megteszek azért, hogy kijöjjön minden hónap. De kérlek, ha nem sikerül, vagy nagyobb kiadás van, had tegyen úgy, ahogy nekem megfelelő. Nem akarok teljesen rád támaszkodni.
          Tudom, már bebizonyítottam, hogy meg tudok állni a saját lábamon, de azt akkor sem akarom, hogy minden nehézség ellenére másnak kelljen eltartani. Ha kell, akkor nem szólok majd szerelmemnek a pénz eredetéről, még akkor is, ha kockáztatom azt, hogy megharagszik rám szerelmem. Persze, mindent megteszek majd annak érdekében, hogy ezt elkerüljem.
          - Hé! – közelebb lépek hozzá, és magamhoz ölelem. – Elég nagy vagyok, nem kell annyira félteni. Már túléltem néhány dolgot, ez a pénz kérdése lesz a legkevesebb.
          Szándékosan nem mondom azt, hogy lesz majd még ennél sokkal rosszabb is, mert nem akarom, hogy ennél rosszabb legyen. Nem lehet ennél rosszabb, mint ami most van. Még akkor sem, ha most kibeszéljük mindazt, ami a közelmúltban történt. Elmondom őszintén a véleményem. Én szeretnék még egyszer megpróbálkozni a lombikkal. Nem akarom ennyivel feladni. De az is igaz, hogy nem akarom még egyszer megélni azt, milyen, ha elmegy a baba. Az viszont nem lenne megoldás, hogy elköltözünk arra a kilenc hónapra.
          - Nem most azonnal gondolok az újra próbálkozásra, utána pedig sokkal könnyebb lenne, mint most. Ha lelkileg megerősödöm, és kicsit testileg is, eljárnék edzeni például, akkor sokkal kevésbé viselne meg, és talán kisebb is lenne a vetélés esélye.
          Próbálom győzködni a saját meglátásomról, de természetesen nem vetem el az ő ötletét sem. Legalábbis az örökbefogadásról szólót, mert kettőnk esetében nem tudom, hogyan kérhetnénk fel egy béranyát. Nem, nem is ez a jó gondolat, hiszen tudom, hogyan lehetne, de nem akarom, hogy a saját gyerekemmel ne éljem át annak a kilenc hónapnak a gyönyörét.
          - Az örökbefogadásban gondolkodok. Már korábban is gondolkodtam rajta, de előtte szerettem volna saját magam megpróbálni. Amúgy szerintem erre ráérünk akkor visszatérni, ha már ott tartunk, hogy legyen egy újabb próbálkozás.
          Az viszont jobban foglalkoztat, hogy ő hogyan viseli, mert nem szeretném, ha megint a karjaimban hibáztatná magát valami miatt, amiről nem tehet. Szeretném, ha ő is úgy érezné, ahogy én. Ha megint átélhetné ezeket a napokat. Még soha nem láttam olyan sugárzónak, mint akkor.
          - Édesem, alig léptem ki a gyerekkorból. Lényegében még semmi tapasztalatom sincs, és ha várunk néhány évet, akkor sokkal érettebben, kevésbé csitri gondolkodással, szerintem megpróbálhatjuk újra, ha mind a ketten készen állunk rá. Ha nem, akkor keresünk alternatív megoldást.
          Én mindenképpen szeretnék gyerekeket, és úgy szeretném, hogy szerelmem álljon mellettem, ketten neveljük fel a picurkát. Ennél jobb dolog nem is történhetne vele.
          - Csobbanunk egyet a medencében? Még nem is avattuk fel rendesen  – mosolygok rá, majd leveszem magamról a felsőmet, ami alól kivillan az új bikinifelsőm. – Direkt erre az alkalomra vettem, és már nagyon várja, hogy nedves legyen.
 

[Az én hibám]

Az én hibám

2001. május 23.

Számomra az anyagiak sosem voltak igazán fontosak, mert mindig anyagi biztonság vett körül, de megértettem, hogy Esmével más a helyzet. - Rendben, mindent megteszek azért, hogy kijöjjön minden hónap. De kérlek, ha nem sikerül, vagy nagyobb kiadás van, had tegyen úgy, ahogy nekem megfelelő. Nem akarok teljesen rád támaszkodni – mondta Esmé, és én nem erősködtem tovább, hogy akkor is mindent állok, mert tudtam, hogy az ember büszkesége milyen fontos tud lenni. Bár pénz dolgában sosem szűkölködtem, az életemben mindig arra törekedtem, hogy ne mások segítségével jussak el oda, ahova, hanem saját erőből. Ezért voltam most olyan lelkes a Guardiannel kapcsolatban is. Bíztam magamban, hogyha eddig sikerült elérnem szakmailag, amit szerettem volna, az ez után sem lesz másképp, csak azért, mert úgymond elölről kell kezdenem a szamárlétrát.
- Jól van, Életem – bólintottam hát, majd mikor közelebb lépett hozzám, magamhoz vontam egy csókra, és végigsimítottam a haján. Annyira imádtam a közelségét, több mint egy év után is. Az idő nemhogy halványított a vonzalmamon iránta, csak megerősítette. Ő volt számomra az igazi, ez nem is volt kérdés, és alig vártam, hogy a feleségem és a gyermekünk édesanyja legyen… Tudtam, hogy mennyire szeretné megélni az anyaság csodáját, mégis egyenlőre erősebb volt bennem az önzés, az iránta érzett aggodalom, hogy nehogy elveszítsem őt.
- Nem most azonnal gondolok az újra próbálkozásra, utána pedig sokkal könnyebb lenne, mint most. Ha lelkileg megerősödöm, és kicsit testileg is, eljárnék edzeni például, akkor sokkal kevésbé viselne meg, és talán kisebb is lenne a vetélés esélye – magyarázta érezhető lelkesedéssel… Úgy éreztem, bár nem sok idő telt el még a fájdalmas eset óta, ő gyakorlatilag készen áll már most az újabb próbálkozásra, és ez megrémített. Bármit is mondott, a csillogás a szemében erősebb volt minden szónál. Valamiért nem tudtam mit mondani, ezért hallgattam és csak magamhoz húztam, hogy érezze, itt vagyok vele, nem megyek sehová, mindig mellette fogok állni. Támogatni akartam mindenben, ami fontos volt a számára, de ebben valahogy most mégis képtelen voltam. Önzőnek éreztem magam és borzasztó lelkifurdalásom támadt.
- Ühüm – böktem ki végül, mert már tarthatatlan volt, hogy továbbra se válaszoljak arra, amit mondott. Amikor aztán az örökbefogadásról beszélt, kezdtem végre megnyugodni.
- Az örökbefogadásban gondolkodok. Már korábban is gondolkodtam rajta, de előtte szerettem volna saját magam megpróbálni. Amúgy szerintem erre ráérünk akkor visszatérni, ha már ott tartunk, hogy legyen egy újabb próbálkozás – felelte, s erre azért megkönnyebbültem valamelyest. Ezek szerint, ha visszatérünk erre, akkor hajlandó lesz megfontolni ezt az opciót is.
- Csodás! Az örökbefogadás szerintem is remek lenne– válaszoltam most már őszinte örömmel az arcomon. Ez volt az a pillanat, amikor az elmúlt hetek fájdalma és aggodalma érdemben tompult bennem. Nem akartam még egyszer végigcsinálni ezt az egészet, nem akartam sem Esmét, sem magamat kitenni még csak a lehetőségnek sem, hogy újabb tragédia érjen bennünket. Persze nem voltam teljesen naiv, tudtam, hogy az örökbefogadásnál is érhetnek bennünket negatív élmények, csalódások, de az azért mégsem egy élet elvesztése…
Örültem, amikor Esmé ezek után az új medence felavatásának ötletével oldotta tovább a hangulatot. Nem mellesleg észvesztően nézett ki az új bikinifelsőjében. Nem bírtam ki és szerelmesen belecsókoltam a nyakába, közben lágyan végigsimítottam a hátán is. Ezután feleltem csak:
- Gyönyörűen áll, és imádom az ötletet! Menj csak előre, mindjárt jövök, csak én is felkapok egy bikinit – indultam meg a háló felé, hogy lecseréljem az itthoni kényelmes ruhámat egy vadító, bordó bikinire.

Köszönöm a játékot!