A nappali

☼ ☼ ☼

Az előszoba és a nappali teljesen egybenyílik, a köztük lévő halovány kis határvonalat csupán a cipők és kabátok elhelyezkedéséből lehet kiszúrni - már, ha nincsenek a kanapéra dobálva. A lakásnak ez a főtere, de így is nagyon kevés a hely, a falak mellett lévő növényektől és nagyrészt befejezetlen festmények mindenhol ott vannak, ezzel szűkítve a járható részt. Egészen a szoba sarkában, az ablak mellett kap helyet egy öreges, elnyűtt sárga kanapé, amelyet talán még az előző tulajdonosok hagyhattak itt. Ezzel szemben már fut a pult, amely elválasztja a konyhát és a nappalit egymástól, köztük pedig egy üvegajtó nyílik a hátsóudvarra - amely már annyira koszos, hogy sajnos lassacskán ki sem lehet látni rajta.

[voglio solo andare a casa]

B   e   n   j   a   m   i   n



voglio solo andare a casa


2001. július 2; London; öltözet

Gyűlöltem. Annyira gyűlöltem. Minden egyes porcikámmal, elevenen, pokolian. Szinte égtem. Elevenen forrtam fel, és még az ujjaimon végigfolyó vér sem érdekelt.
Hat nap. Hat napja vagyok itthon. Még négy nap, amíg eredetileg indult volna a gépem. Amíg elhúzhattam volna innen, magam mögött hagyva végre ezt az egész őrületet, befejezve és elfelejtve mindent, ami kicsit is angol.
Kivéve Benjamint. De ő egy egészen más történet jelenleg.
És ebben a pillanatban ölni tudtam volna. És ő is. Hiszen ő az anyám. Belőle jöttem. Hasonlítunk. És hogy én mennyire gyűlölöm ezt a hasonlóságot! Minden egyes sejtemet gyűlölöm, amiben kicsit is felfedezem őt.
Lecsöppent a vér az ujjamról. Hallottam, ahogy a padlón csattan. Láttam, hogy erre megrezzen a szája széle. De én nem rezzentem meg. Én csak bámultam őt, bal kezem a kilincsen, farkasszemet néztünk. És ő sem mozdult. Nem remegett meg a pálca a kezében, pedig újabb csepp érkezett a földre, és olyan hangos, olyan rohadt hangos.
De csak bámult. A hangja visszhangja még mindig remegett a levegőben, míg nem ismét kinyitotta a száját.
- Nem. Azt mondtam, nem.
És ezzel együtt lassan elért a fájdalom, amely a karomban lüktetett. És az ujjaim szép lassan, egyesével, lekúsztak a kilincsről.
Aha. Értem.
Láttam az arcán, hogy lassacskán realizálta, mit tett. Valahol, ott belül... De nem volt elég erős kitörni. A gyógyszer nélkül nem ment, egyszerűen nem ment. Gyógyszer nélkül semmi nem ment.
Hat napja. Hat napja ő ordít, én pedig már könyörgök. Hogy szokjon vissza azokra a kicseszett tablettákra, de ő megint eldöntötte, hogy jól van, hogy neki nincs szüksége se tablettákra, se semmire, és aztán persze folyton jött a Roxfort, hogy ki az a fiú, hogy mi a jó francot képzeltem magamról a bálról, hogy mik ezek a jegyek, és persze egész júniusban özönlöttek a hülye levelei reggelikor, hogy már a kézírásától is hányingerem volt.
Gyógyszert akartam neki venni. Mert arról már rég lemondtam, hogy Bennel találkozhatok. Elátkozta azt a rohadt zárat. Talán az ablakot kellett volna kitörnöm? Ha eljött volna a pillanat, hogy induljak a reptérre, megtettem volna. De ezek után... akkor mit csinált volna? Hogy tartott volna vissza.
Éreztem, ahogy megragadja a csuklómat, amelyen csíkokban csurgott végig a vér a felkaromon ejtett hosszúkás vágásból. És rángatott. Rángatott maga után, hogy elszorult a torkom, és az előbbi dühöm egy pillanatra a sarokba menekült, hogy a helyére felbukkanjon az a bizonyos gombóc a torkomban, hogy menekülni akarjak, és mégsem voltam képes ellenkezni. Pedig akartam. Minden porcikám akart. Az ereimben ott lángolt a tűz, hogy kitépjem magam a kezei közül, és hogy újrakezdjük az ordítást. És nem. Képtelen voltam. És csak húzott, és húzott. És csak nőtt a gombóc.
- Azt mondtam, hogy nem! - ismételte meg remegő hangon, miközben átléptem a küszöböt. A vér máris lecsepegett a szőnyegre, és talán a szekrény is olyan lett, ahogy nekiütköztem. - Elegem volt... te kis... ha mégegyszer megpróbálsz akár csak kilépni azon az ajtón, akár azokért az istenverte tablettákért, akár amiatt a fiú miatt...
- Akkor mi lesz? - A szobám falai sötét fellegként tornyosultak felettem, mégis ráerőszakoltam a tekintetem. - Akkor talán megölsz, anya?
Egy pillanatig már megint csak figyeltük egymást. Bennem pedig ott remegett valami, ami tudtam, hogy csak rosszabb lesz, ha becsukódik az ajtó. A kezem éles hasogatása mintha hirtelen semmissé vált volna. A fáradtság felülkerekedett rajtam, és azt kívántam, bárcsak vége lenne. Bárcsak ne kellene küzdenem vele, bárcsak ne kéne ennyire gyűlölnöm. Bárcsak ne én felelnék azért a rohadt életéért, mert én aztán nem voltam valami felelősségteljes ember.
És fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Pont ezért van az embernek anyja, nem? Hogy segítsen, ha a tizenhat éves lánya tanácstalan. Hogy ott legyen, ha baj van. És nem... ő sosem... sosem volt ott. Mert képtelen volt rá. Mert elragadta az őrület. Mert maga köré fonta, és nem szabadult. És én nem voltam elég, hogy kirángassam onnan. És sosem leszek elég.
Megrezzentem, ahogy csapódott az ajtó, ahogy az arca látványát felváltotta a fa. Aztán néhány másodperc múlva a bejárati ajtó csapódott, és a ház elég kicsi volt ahhoz, hogy idáig hallottam a kattanó zár hangját. Én pedig még mindig ugyanott álltam, bámultam a fa erezetét.
És lassacskán legördült egy könny az arcomon, akármennyire is küzdöttem ellene.

Nem zárta be. Tudtam, hogy nem zárta be, mégis annyi idő kellett, hogy erre igazán rájöjjek.
Képtelen voltam elmozdulni, képtelen voltam lépni, mintha csak odacövekelt volna. Pedig addigra már egy kisebb tócsa gyűlt a karom alá és a pólóm és piroslott itt-ott, de a fájdalom valahogy úgy eltompult. Mert csak a szavai sutyorogtak a fülemben.
A szavai, amiket éveken át belém vágott.
A polc koppanása, ahogy nekiütköztem, és ahogy bezárt mögöttem a szobám ajtaja. A kiabálásaink folytonos, szűnhetetlen zaja, amely bejárta a lakást. A léptei, ahogy fel-alá járkált, amíg én az ajtót igyekeztem kinyitni valahogy. Ahogy folyton elismétli, mennyire rohadt rossz vagyok, mennyire rohadtul rossz vagyok...
- Majd kijöhetsz, ha magadba szálltál, Rayla Camilla Blake... Nagyon rossz kislány voltál, tudod... Majd ha rájössz, hogy így nem beszélünk az anyánkkal! Milyen gyógyszer? Nekem nincs szükségem semmilyen gyógyszerre, Merlinre!
Nem, nem, ne őrülj meg, Rayla. Ez nem ő, ez nem az ő hangja, mert ő nincs itt, nincs itt. Összeszorítottam a szememet, amelyet már égetett a könny, végigsimítottam ujjaimmal tincseim közt. Nincs, nincs, nincs... Nincs.
Mély lélegzetek, hosszan kifúj.
Anya elment. Az ajtót nyitva hagyta. Elmehetnék, de... a bejárati ajtót bezárta. Nem tudom használni a pálcámat. A lakáskulcs nem is működne. A fenébe is!
Ez a szoba annyira szűk. Mindig is olyan kicseszettül szűk volt, mintha csak összeroppanthattak volna a falak... De nem, nem, ezt is csak képzeltem, mindent csak képzeltem, mert nem volt valóság. Csak a hányinger. A hányinger, amit ezen a helyen éreztem.
- Gyerünk, Rayla... - suttogtam magamnak, a hangom megtörte a csend különösen hangos sziluettjét. És még egyszer végigsimítottam arcomon a bal kezemmel, hogy aztán lepillantsak a jobbomon a vágásra. A felkaromon végigfutó, fájdalmas, véres sebre, és megborzongtam.
Vettem még egy mély lélegzetet, aztán tettem egy lépést. Majd még egyet, kettőt, hármat. A kilincs szinte égetett, ahogy hozzáértem, mint a könnyek a szememet. És a halk nyikorgás, amivel kinyílt, megint annyi emléket hozott elő. Belebámultam a nappali rendetlenségébe. Anya tényleg nem volt itthon... És fogalmam sem volt, hogy hova lett, de nem is akartam tűnni. Bárcsak haza se jönne többet! Nem volt helyes ilyet kívánni. Tudtam, hogy nem az. És mégis. Képtelen voltam másért imádkozni.
Elfáradtam.
Apró léptekkel szeltem át a nappalit, ugyanis úgy éreztem, megfulladok. Megfulladok ebben az undorító festékszagban, hacsak nem jutok gyorsan friss levegőhöz. Az üvegajtó zárjával eljátszottam egy pillanatig, amíg végre kitárult, és kiléphettem a kis terasz kőjére. Az udvar gazos volt és gondozatlan, pont olyan, mint ami anyára vallott. Az ő környezete sosem volt rendezett. Mindent ide-oda dobált, tett és vett, és aztán folyton elfelejtette... mindent elfelejtett, ha jöttek az epizódok...
Lerogytam a terasz szélére, és felhúztam lábaimat, figyeltem a füvet, ahogy lágyan meglengeti olykor a szél.Nem kellett volna itt lennem. Egyáltalán. Haza sem kellett volna jönnöm, hanem egyből a reptérre... De tudtam, hogy ez lehetetlen. Mert itt kellett lennem, itt kellett lennem neki, helyrehozni annyira, hogy aztán elmehessek. Mindig így ment. És én mindig úgy gyűlöltem. És most? Fogalmam sincs, mi változott. Ő. Vagy én. De minden rosszabb lett. Sokkal-sokkal rosszabb.

[2/7/2001● RAYLA ●⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷tükörképem]

2/7/2001
● RAYLA ●
⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷
tükörképem

I'll be there, till the stars don't shine
'Til the heavens burst and the words don't rhyme
I know when I die you'll be on my mind
And I'll love you, always

Komolyan frászt kaptam tőlük, amikor úgy értem haza az állomásról, hogy szabályosan égett a konyha. És veszekedtek. Mármint inkább anya, mert ő volt az, aki kiabált. De érted, égett a konyha. Hogy hogyan éltél túl ezt  apár hónapot nélülem az szerintem egy örök rejtély maradt.
És mégis annyira örültem, hogy anya végre beszélt. Még ha ordítva is tette. Azt hittem tényleg be fog golyózni, amikor Aiden belekeveredett abba a szaros gyilkosságba, de tudtam, hogy rendbe jön. Anya ilyen volt. Összeszedegette a darabjait, és tudtam, hogy értünk csinálta. Még az sem érdekelt, hogy ez akkor történt meg igzaán, amikor Aiden hazajött... Mert igazából miatta akart erős lenni. Még akkor is, ha tudta, Aidennek minden egyes rávetett pillantása kibaszorrul fájt. Olyan szerencsétlenül néztünk ki hárman abban a rohadt házban. Három elbazsott élet, három féle sötétséggel, elolthatatlan gyötrő fájdalommal. És mind a hárman normélisak akartunk lenni otthon. Egymás miatt. És ez volt ebben az egészben a legszívfacsaróbb.
De valahogy megvoltunk. Azt hiszem ez a legmegfelelőbb szó erre. Valahogy megvoltunk.
Attól függetlenül, hogy még minidg egymás agyára mentünk Aidennel.
Attól függetlenül, hogy a szobám ablaka elől képtelen vagyok még mindig elhúzni a függönyt, mert akkor látom... látom a kriptát.
De ez egészet enyhítette a tuda, hogy ott volt Rayla. Még ha egy rohadt elbaszott szakításon is voltam túl Estherrel. Aiden azért megtapsolhatott volna.
Szóval ott volt Rayla, és valahogy picit úgy éreztem, nem hagyhatom el magam. Még egyszer nem. Hamár a nyakába zúdítottam azt a kibaszott napot, ennyivel tartoztam neki, hogy egyben tartom magam. Úgy ahogy anya is megfogadta miattunk. És én sem akartam minden nap a szenvedő fejemmel arra emlékeztetni, hogy mi történt. Mert nem döfhettem megint szíven ezzel. Főleg mert rohadtul seggfejül viselkedtem vele akkor is, amikor hazajött.
De lassan tényleg itt volt az ideje annak, hogy felnőjjek.

Igazából azt bezséltük meg, hogy összefutunk. Csak úgy mint ahogy a legjobb barátokkal megeshet nyáron, érte megyek, aztán körbecsámpázzuk az unalmas hűvös Londont, és csinálunk valami hülyeséget. Azzal mentem el otthonról, hogy hagyják a konyhát békén. És komolyan csak így tudtam nyugodt lelkiismerettel kisétálni az utcára. Bele se akartam gonodlni abba, mi lett volna ha tényleg felrobbantják magukat is.
Közben meg igyekeztem nem arra gondolni, hogy nemsokára elmegy Olaszországba, és jól lenyeltem a kérdést, ami túrta fel magát mélyről: és mi lesz utána? Nem erre most nem akartam gonodlni, mert csak az számított, hogy vele legyek, hogy elfelejtsünk minden szart, és csak az számít, hogy a kezeim közzé zárjam, hogy belélegezzem az illatát és megcsókoljam.
Nem mertem megkérdezni, hogy akkor most játjunk-e. Tudtam, hogy ha ezt kimondanám vége lenne, én meg nem akartam azt, hogy vége legyen.
Amikor a házuk elé értem nem is tudom meddig vártam. De egyszer csak elkapott egy rossz érzés. Anyának voltak mindig ilyen megérzései. Talán miatta is volt az, hogy mennyire éreztük egymást Aidennel, hogy mennyire megéreztük, ha a másik felünk bajban volt. De most nem Aidenről volt szó, mert ő éppen a szobájában unatkozott. Hanem Rayláról. És bár nem láttam úgy, nem olyan volt mintha mindig is bennem létezne egy darajba, tudtam, hogy baj lehetett.
Mert nem jött ki, és a ház valahogy annyira rideg volt azon a napon. Én pedig úgy döntöttem nem várok tovább, így felszaladtam a lépcsőn, de ahogy odaértem, szinte éreztemn, hogy lüktet a zárból a mágia. Oké, nyugalom Ben, nem törjük be az ajtót, csak mert bezárták valahogy azt a lányt, aki a világot jelenti számodra.
Nyugalom.
Hát az nincs.
Előkaptam a pálcámat, hogy berobbantsam a zárat, de aztán megálltam. Még a végén én robbantam volna fel, az pedig rohadt nagy gáz lett volna, főleg hogy nem hagyhattam egyedül sem anyáékat otthon, se pedig Raylát. A nadrágom zsebébe csúsztattam azt az elgyötört varázspálcát, és a hajamba túrva körbenéztem, hogy hogy a picsába juthatnék be a házba. Végül megkerültem és átmásztam a kerítésen. A kert olyan lepukkant volt mint a miénk. Pedig most any akezdte már rendbe szedegetni, de nem volt az igazi. Sosem lesz már az igazi. Konkrétan annyi gaz meg lom volt a kertben, hogy biztos voltam benne, tökre nem látszott, hogy ott álltam. Szóval mint valami eltévedt túrázó, úgy vágtam ét a susnyáson, majd kiérve a gazokból megláttam Raylát. És tudtam, hogy kurva nagy baj van.
- Hát kevesen mondhatják el magukról, hogy egy komlpett őserdő van a kertjükben - magyaráztam, amikor odaértem hozzá, de aztán bennem akadt a szó, mert láttam a vért. És a sebet a karján. Hirtelen olyan rohadt sok kérdésem lett. Mi történt, hogy történt, az anyád tette, miért meg amúgy is mi a szar történt. De tudtam, hogy most feleslegesek a kérdések. Mert valahogy az üvegajtón át bepillantva, a vérfoltokat meglátva a parkettán, és a bezért ajtó láttán már tudtam, hogy mi történt mégha nem is teljesen. Igazából azt se tudtam mit csinéljak, lássam el asebét vagy öleljem magamhoz? Féltem, hogy a pálcám kisül, és mégjobban megvágja.  Magamhoz vontal, és megöleltem. - Semmi baj, Rayla. Itt vagyok. Már itt vagyok - finoman megcsókoltam.
Oké, Benjamin, szedd össze magad, és gyógytsd meg. Előkapartam a pálcám, azt a megfáradtfenyőt, aki mintha csak sóhajtott volna egyet, miközben a pálca hegyét Rayla sebe fölé tartottam. Elmotyogtam egy varázslatot, és néztem, ahogy összehúzódik a bőre, és megszűnik a vérzés. Amint eltűnt a seb, a helyére leheltem egy csókot, majd felhúztam a földöről.
- Baszki. Oké. Nyugodt vagyok - motyogtam, mint valami mantrát. Mert attól féltem ha megjelenik az anyja nekimegyek. Pedig nem akartam nőket bántani. Soha. - Szóóval. Mit szólnál, ahhoz, ha elrabolnálak? Legyél nálunk addig, míg nem indul  a géped - öleltem magamhoz miközben belesuttogtam a fülébe.

[voglio solo andare a casa]

B   e   n   j   a   m   i   n



voglio solo andare a casa


2001. július 2; London; öltözet

A házat belepte a festék állott, mardosó szaga. Még a szobámba is befúrta magát, hogy alig bírtam megmaradni - nekem a friss levegő kellett, a szabadság, pontosan az, amit Olaszországban megkaptam. És itt? Bezárt a szobámba. Már megint bezárt a szobámba.
Persze, nem zárta rám az ajtót, most nem, de a szívem így is a torkomban verdesett. És megint azt éreztem, hogy összezárulnak körülöttem a falak, és nem kapok levegőt.
És gyűlölöm. Annyira-annyira gyűlölöm...
A hülye festményei bámultak rám a fal mellől, hogy szerettem volna felrúgni őket, darabokra szaggatni, és kidobálni az ablakon a vásznakat. De tudtam, hogy akkor teljesen kikészülne. És nem akartam látni, hogy az mit vált ki belőle. Pláne nem ezután.
Minden erőmmel igyekeztem elűzni az emlékek borús felhőit fejem felől, amelyek esőcseppjei felhasogatták bőrömet, és én ettől rosszul voltam. Nem hagyhattam, hogy elterítsenek, nem hagyhattam, hogy a hullámaik összecsapjanak a fejem felett... És mégis úgy éreztem, hogy nem megy. Mert nem voltam erős. Én sosem voltam erős.
Könnyek égették a szememet, ahogy már a verandán kuporogtam, mégsem gördültek le. Mert már sírni sem tudtam. Fel akartam hívni apát, könyörögni akartam neki, hogy jöjjön ide, hogy tegyen valamit... de apának már köze sem volt anyához. Tudtam. Az évek alatt világossá vált. És talán eljött volna, ha kérem, de... de nem kérettem ezt. Mert nem lett volna jó vége.
Nekem kellett megoldanom, és mégis úgy éreztem, lehetetlen.
Hogy erőltessem bele azokat a rohadt tablettákat? Úgy éreztem, egyre-egyre nehezebb, főleg, ahogy éleződni kezdett köztünk az ellentét. Ahogy már nem csak egy-két dolgon kaptunk össze, hanem mindenen. Még azon is, hogy mi legyen az ebéd, még azon is, hogy milyen poharat tegyek le neki az asztalhoz. És mindegyiknek ugyanaz volt a vége. Egymáshoz vágtunk dolgokat, amíg valamelyikünknél el nem tört a mécses.
És ez általában ő kellett, hogy legyen. Hiszen beteg volt. Tudtam én. Tudtam én, hogy nem tehetem meg vele. Hogy igazából ezt ő sem élvezte mindezt, csak... csak nem is tudom. Egyre nehezebb volt tényleg elhinni, hogy nem direkt csinálja.
Megdörzsöltem fájó halántékomat, miközben éreztem, hogy hátulról Claw nekem dörgölődzik. Erre halkan sóhajtottam. Őt is annyira utáltam egyedül hagyni vele, csak az nyugtatott meg, hogy tud kaját találni a kertben és a szomszédban.
Megsimogattam a macska fejét, aki óvatosan megszaglászta a kezemet belepő vért. Elmehettem volna lemosni, de valahogy most felállni sem lettem volna képes. Úgy éreztem, kavarog velem a világ.
El akartam innen menni, olyan messzire, amennyire csak tudtam volna. De akár még az is feldobott volna, ha csak egy gyógyszerért elugorhatok. És nem. Mert bekattant. Mert mindig bekattan...
Lehunytam pár pillanatra a szemem, és elnyomtam egy halk kis sóhajt. Már csak pár napot kellett volna túlélnem, de most tényleg nem tudtam, mit tegyek. Mi van, ha már a gyógyszer sem segít? Igazából a gyógyszer alapvetően nem segített sokat. Csak kicsit normalizálta ezeket a kitöréseit. Kicsit finomított rajtuk. El kellett volna mennie orvoshoz, de ő... de ő erre sem volt hajlandó. Én meg nem tudtam rávenni. Már nem.
És annyira gyűlölöm ezt.
Megütötte a fülemet a mocorgás a kertből, de nem néztem fel. Nem, nem, nem, ez nem anyám, anyám kiment az ajtón, nem lehet itt. Szóval csak hallucinálok. Ezt teszi velem az itthonlét. Becsavarodok ebben a kis lyukban, mint anyám.
Claw is nyávogott mellettem egyet, és éreztem, ahogy hozzásimul a lábamhoz, így végül csak felpillantottam. De épp csak annyira, hogy kiszúrjam a lábait. És erre dübörögni kezdett a szívem.
Nem, nem, nincs itt senki, Rayla. Túl magas a kerítés, te pedig túl sok festékszagot nyeltél. Ennyi.
De megszólalt. Rohadtul hallottam a hangját, ahogy belefolyt a fülembe. És még a hideg is kirázott tőle.
Ben?
- Hát kevesen mondhatják el magukról, hogy egy komlpett őserdő van a kertjükben.
Nem, nem, neem. Nem versz át, ennyire azért nem őrültem meg! Nincs itt. Nincs itt senki. Mert mégis hogy a picsában lehetne itt Ben?
Ingatni kezdtem a fejemet.
- Tudom, hogy... tudom, hogy nem vagy itt, szóval inkább tűnj el, mielőtt ennél is jobban bekattanok - szólaltam fel párás hangon, miközben felpislantottam az arcára. A-a. Ez nem valóság. Nem lehet az, ugye?
De leült mellém, éreztem, ahogy a teste az enyémhez ér, ahogy az illata megcsap, majd pedig átölel, és megborzongtam. És muszáj volt belülről a számba harapnom, hogy ne fakadjak ki, hogy ne törjek el, mert ha tényleg itt van, akkor ezt pláne nem tehetem meg.
A fenébe is, itt van.
- Semmi baj, Rayla. Itt vagyok. Már itt vagyok. - A hangjára pedig egyenesen megremegtem, és olyan erősen haraptam számat, hogy már a vér ízét is megéreztem nyelvemen. Szinte észre sem vettem, ahogy meggyógyítja a kezemet a pálcájával, csak hagytam, hogy a fejem nekibiccenjen a mellkasának, és reszketegen beszívtam a levegőt. Hagytam, hogy az illata megnyugtasson egy picit, és vártam, hátha könnyebb lesz, de nem, nem lett könnyebb.
- Mit keresel itt, Ben? - Nem tudom, mennyi idő telt el, mire sikerült kiböknöm, már kissé fájós szájjal. Csak a térdeinket figyeltem és az aközött tekergőző cicámat, aki hozzányomta magát Benhez is, mert ő igazából mindenkit szeretett, még anyámat is, akkor is, ha ő olykor belerúgott.
A francba is, bárcsak képes lennék kiverni a fejemből anyámat, csak pár percbe, néhány pillanatra... Csak egy kis levegő kéne, semmi több, de így eltűnt az oxigén. És csak a mardosó festékszag maradt.
- Baszki. Oké. Nyugodt vagyok - dünnyögte Ben. - Szóóval. Mit szólnál, ahhoz, ha elrabolnálak? Legyél nálunk addig, míg nem indul  a géped.
A francba is, bárcsak. Bárcsak... szinte fájóan vágytam erre, de nem. Tudtam, hogy nem lehet.
Nem hagyhatom itt, ilyen állapotban. És amúgy is, tudja, mikor indul a gépem. Odajönne, és a hajamnál fogva rángatna haza... engem pedig még a gondolatra is kirázott a hideg. Pedig bármit megadtam volna, hogy ne kelljen itt lennem. Mert minden egyes pillanattal csak egyre jobban fulladoztam, és nem tudom, meddig mehet még ez így. Hogy meddig bírjuk ki még így. És hogy mikor lesz vége.
Úgy pattantam fel, hogy a lábaim szinte maguktól cselekedtek.
- Nem, Ben, nem mehetek el... én... Nem. Csak nem.
Vetettem egy pillantást a karomra, aztán egyszerűen csak bekaptam a számon át a levegőt, és visszavetettem magam abba a büdös rémálomba, hogy a vérpöttyöket kerülgetve a konyhába vergődjek. Még a bútorok érintésétől is rosszul voltam, de azért előszedtem egy poharat a szekrényből, hogy ha remegő kézzel is, de töltsek magamnak egy kis vizet. - Nem kellett volna idejönnöd, Ben, anya... nagyon ki fog akadni, ha meglát.
Már a hangom is remegett, és ahogy visszaléptem a mosogató felé, ujjaim közül kicsusszant a pohár, hogy először a pult szélének csapódva a földön végezze, én meg összerezzentem. Figyeltem a darabokat, és mélyen sóhajtottam egyet, miközben megtámasztottam magam egyik kezemmel a pulton.
- A francba már... - motyogtam, de egyelőre nem hajoltam le, hogy elkezdjem felszedni a darabkákat. Olyan végtelenül szerencsétlennek éreztem magam, de egyszerűen fulladoztam a szűk, sötét falak között, és csak menekülni akartam. De a vállamat nyomó felelősség ezt nem hagyta.

[2/7/2001● RAYLA ●⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷tükörképem]

2/7/2001
● RAYLA ●
⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷
tükörképem

I'll be there, till the stars don't shine
'Til the heavens burst and the words don't rhyme
I know when I die you'll be on my mind
And I'll love you, always

Nem tudtam megmondani mi volt az ijesztőbb. Az, hogy Raylából ömlött a vér, a fura nyomasztó lakás, vagy pedig az, hogy le se esett neki, hogy ott voltam. Úgy nézett rám, mintha valami délibáb lettem volna. Én meg úgy néztem rá, hogy oé, akkor most mi a szar történt?
- Tudom, hogy... tudom, hogy nem vagy itt, szóval inkább tűnj el, mielőtt ennél is jobban bekattanok.
Felsóhajtottam, miközben mellé telepedtem. Oké, ez nem normélis, hogy valakit az anyja ennyire kicsináljon, de azt is tudtam, hogy nyilván nem tehette ezt vele szándékosan. Mert valahogy nem, azt nem tudtam elképzelni, de lehet azért mert túl erős anyai példa volt előttem mindig is. Egy olyan anya, aki még Aident is ugyan úgy szerette ahogy eddig, aki képes volt addig kajtatni valami hülye protektor után, hogy kihúzza a szarból. Idióta Aiden. Méghogy én keveredek folyton bajba...
Rénéztem Raylára, mert most ő volt a fontos, és miután begyógyítottam a sebét, és örültem egy sort magamban, hogy se én se ő nem robbantunk fel a labilis pálcám miatt, magamhoz öleltem, és megpusziltam az arcát is. Szerettem volna valami hülyeséget is benyögni, de azt hiszem ez nem dobta volna úgy fel őt, ahogy szerettem volna. Aztán inkább szavak nélkül magamhoz öleltem, és vártam, hogy ő szólaljon meg.
- Mit keresel itt, Ben?
- Téged, Rayla Blake - hangzott el tőlem a szellemes válasz, miközben Rayla macskája hozzám is odanyomta az arcát, mire szabad kezemmel megsimogattam a cicát. Aztán az egyik kezemmel felemeltem az állát és belenéztem a szemébe, és annyira ráttam rajta, hogy nem akarta hagyni, hogy megint sírjon. - Aggódtam érted, tudod? Volt valami megérzésem, hogy át kéne ugranom - dünnyögtem, majd hosszan megcsókoltam. Hiányzott az illata, a csókjának kellemesen édes íze.
Amikor elterveztem, hogy szakítani fogok Estherrel, tényleg azt akartam, hogy rajtuk könnyítsek valamennyit. Hogy Estherről levegyem azt a terhet, hogy mind a ketten még most is makacsul kellünk neki, pedig tudtam, hogy ugyan úgy gúzsgba kötöttem őt, ahogy ő is engem. És tényleg muszáj volt elengednünk azt a múltat, ami már sosem lehet a jövőnk része. Mert az idő rohant, a szeretteink eltűntek, és nélkülük kellett szembenézni azzal a kibaszott felnőttkorral. És azt akartam hinni, hogy ez Esthernek is jó. ELőbb vagy utóbb. Raylát sem akartam ezzel tovább kínozni, mert tdutam, hogy őt is kurvára belerántottam ebbe az egészbe. És inkább miattuk akartam továbblépni, mintsem magam miatt. Mert nekem nem számított a szenvedés, az életem így az volt, még akkor is, ha Rayla hűsítette a bennem lévő mély sebeket, még akkor is, ha... Ha otthon, mi hérman egymás miatt próbáltunk úgy viselkedni, mintha magmaradtunk volna családnak.
AZtán eszembe jutott, hogy Rayla lehetne nálunk. Valamennyi időre, hogy kicsit jobban legyen. Nem mintha az otthoni légkör annyival jobb lett volna, de ki akartam innen rángatni.
- Nem, Ben, nem mehetek el... én... Nem. Csak nem.
Felpattant, én meg utána tápászkodtam. Remek, Benjamin pár nap múlva mész a kviddics csapatod válogatójára és olyan sebességgel kapaszkodsz fel, mint egy vénember. Utánna caplattam, be  akonyhába, hogy aztán a vércseppeket bámuljam, és próbáljak urrá lenni az idegességemen. Tényleg nem lett volna jó, ha megjelent volna az anyja.
Egy anya akkor is anya marad, még ha nem teljesen ura is a helyzetnek. És biztos voltam benne, hogy belül ő is utálta amiket tett vele. Legalább is ebben reménykedtem.
- Nem kellett volna idejönnöd, Ben, anya... nagyon ki fog akadni, ha meglát.
Összerezzentem, ahogy a pohár kiesett a kezéből, és annyira, anynira utáltam Raylát így látni. Egyszerűen felkavaró volt. Tudtam, hogy mindenkinek vannak árnyai, de egyszerűen mindig is utáltam, ha ezekkel az árnyakkal én nem tdutam mit kezdeni. Főleg Aidennél gyűlöltem ezt, pedig ha hagyta volna segítettem volna neki azokat is legyőzni. Tudtam, hogy nekem is ott voltak, mégha én igyekeztem is beletuszkolni őket a mélybe. Pedig csak időzített bomba lettem, és sejtettem, hogy egyszer robbanni fog. De majd, majd akkor robbanjon, ha senki sincsen a közeleben, akit szeretek. Óvatosan intettem a pálcámmal, hogy  apohár újra egy darabban lett, és daléptem Rayla elé.
- FIgyelj, én nem akarlak most így itthagyni. Itt vagyok veled, nem kell egyedül háborúznod... - dünnyögtem, és két kezem közzé zártam az arcát. - És most nincs itt... Figyelj, csak egy napra hadd vigyelek el, oké? Ha itt maradsz vele még egy napot, lehet csak rosszabb lesz
Tudtam, hogy őt nyomja a felelősség. Tudtam milyen minden nap ellenőrizgetni valakit, hogy ott van-e még, hogy szedi-e amit felírtak neki, mégha anyám akkori helyzete nem volt ezzel összehasonlítható. De mindig féltem otthagyni az újabb évben, még ha tudtam is, hogy magában se másban sem okozott volna kárt. Csak féltem, hogy eltűnik. Ahogy eltűntek a többiek is. Féltem hogy egyedül maradok. Teljesen egyedül.
Raylához hajoltam és gyengéden megcsókoltam a homlokát.
- Amúgy is, én meg rád vigyázok, és azt most úgy tudom a legjobban megtenni, hogy elrabollak - kacsintottam rá, majd megfigtam a kezén behúztam oda, ahol a szobáját sejtettem, igyekezve úrrálenni az egyre erősödő, fojtogató festékszagon. Amúgy ez hosszútávon nem mérgező?
- És, Rayla, tudhatnád, hogy nem hagylak egyedül.
A szarban senkit sem hagyok egyedül.

[voglio solo andare a casa]

B   e   n   j   a   m   i   n



voglio solo andare a casa


2001. július 2; London; öltözet

Őrület. Azt hiszem, én is megőrültem.
Mindig ettől rettegtem, amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek, anya beteg. Hogy nem csak azért csinál olyan dolgokat, mert gyűlöl, hogy tényleg okkal kell gyógyszereket szednie. De mostmár, kicsit idősebb fejjel azért elgondolkodtam - hogy várhatta el apa is azt, hogy vigyázzak rá? Hiszen gyerek voltam, ráadásul az év nagy részét nem is itthon töltöttem, vele. Talán jobb is volt így. Talán akkor tényleg megőrültem volna. Így csak egy kicsit... Egy egészen kicsit.
Ez lehet az egyetlen oka annak is, hogy itt van Ben. Mert ő nincs itt. Nincs... De nem ám. Anya bezárta a hülye ajtót, és amúgy is, hogy került volna a kertbe...?
Aztán közelebb jött, beszélt hozzám, megérintett, én pedig lehunytam a szemem. Szóval mégsem álom... ugye? Nem is tudom, szerettem-e volna inkább, hogy az legyen. Tudtam, hogy ha anya visszajön, akkor borzasztóan kiakad majd Benen. De mégis... A fenébe is.
- Téged, Rayla Blake. - Aprón megráztam a fejem, és belesimultam a finom ölelésébe. Nem, nem, ez nem Rayla Blake. Rayla Blake nem kuporog kisírt szemekkel és véres kézzel, összetörve az anyja házának hátsókertjében. Rayla Blake harcol ellene, és ha kell, akkor lenyomja a száján azt a rohadt gyógyszert, csak hogy legyen egy kis nyugta. Vagyis nyugtunk. Egyikünknek sem volt jó, amikor bekattant... Tudtam én, hogy neki sem. Valahol szenvedett ő, valahol mélyen, de... valahogy nehéz volt ezt akkor is elhinni, amikor történt egy ilyen. Amikor ismét rámcsapta azt a rohadt ajtót...
- Aggódtam érted, tudod? Volt valami megérzésem, hogy át kéne ugranom. - Halkan sóhajtottam egyet. Megcsókoltam, de képtelen voltam viszonozni. Tényleg tartottam tőle, hogy egyszer csak anya betoppan. És még én sem szedtem össze magamat, talán el kellett volna mennem zuhanyozni, a víz alatt addig sem éreztem volna ezt a gusztustalan, tömény szagot... De a háznak minden kis sarkát és milliméterét gyűlöltem. Szorongatott. És még a kertben sem kaptam levegőt.
- Jól vagyok - préseltem aztán ki magamból, még ha nem is csengett őszintén. Inkább csak üresen, mint valami ide-oda csapódó műanyagdoboz. Aztán kissé távolabb toltam magam Bentől, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és áttúrtam hajamat. Gyerünk, Rayla, szedd össze magad! Ez nem te vagy. Te nem vagy ilyen rohadtul gyenge... Ugye?
Nem voltam én ebben olyan biztos. Pláne, ahogy fellángolt az a hirtelen rémület, ahogy felhozta az ötletet, hogy lépjek le vele... Rayla ment is volna összepakolni. És én? Csak remegő lábakkal a konyhába menekültem.
Tudtam, hogy nem hagyhatom itt, pláne nem most. Még ha olyan kilátástalannak is tűnt a helyzet... Mert már se a szavak, se a tettek nem hatottak. Mert már akármit is vágtunk egymáshoz, a helyzet csak nem javult. Olyanok voltunk, mint két tüskés izé, ami folyton csak verekszik és meg-meg szúrja egymást, ezek a szúrások meg egyre mélyebbek és fájdalmasabbak lesznek, de mindketten túlságosan dühösek vagyunk megállni.
Valahogy a konyhába botladoztam, Claw ott lépkedett a lábam mellett, ahogy próbáltam magamnak tölteni egy pohár vizet, de aztán a pohár a földön végezte, szilánkokban. Ez pedig olyan szomorú látvány volt... Hű, Rayla. Tényleg bediliztél.
A pultnak támaszkodtam kezeimmel, és egy pillanatig csak a pohár darabjait bámultam a földön, miközben lassan megingattam a fejem. Még ezt is sikerült elcsesznem... Remek. A fenébe is, talán ez az egész anyával is az én hibám volt, csak az enyém. Hiszen... ha jobban törődtem volna vele, ha kevesebbet veszekszek vele... Elrontottam. De akkor senki nem mondta meg, hogy hogyan is kellene csinálnom.
Beharaptam ajkamat, és felpillantottam Benre, ahogy a poharat visszavarázsolta egy darabba, a pultra. Sosem akartam átélni ezt a pillanatot, ahogy itt áll és figyeli az elcseszett életem elcseszett darabkáit. Ebben az egészben nem én voltam az, akit sajnálni kell. Mert az én életem nem volt borzalmas, nem vesztettem el a családomat a szemem láttára... Nem volt egy őrült ikrem, aki több évnyi távollét után egyszercsak felbukkan, nem volt okom a sötétben kuporogni. Nekem kellett volna őt kirángatnom a fényre, és nem fordítva. Mert ebbe a rohadt házba még a fény sem tudott besütni a lehúzott redőnyökön át.
- Nem tud magára vigyázni... - motyogtam halkan, ahogy közelebb lépett. - Már megint... Nem szedi azokat a rohadt gyógyszereket, nem is tudom, mióta, és... és fogalmam sincs, mit csináljak vele, Ben. Az én hibám lenne, ha...
Megcsóváltam a fejemet. Az anyám volt. Még akkor is, ha sosem tudtam igazán aként tekinteni rá. Talán Olaszországban... az elején egészen rendben volt. Már akkor is túl sokat festett, de apa kordában tartotta.
- FIgyelj, én nem akarlak most így itthagyni. Itt vagyok veled, nem kell egyedül háborúznod... És most nincs itt... Figyelj, csak egy napra hadd vigyelek el, oké? Ha itt maradsz vele még egy napot, lehet csak rosszabb lesz.
Vettem egy mély levegőt, beszívtam az illatát, hátha az megnyugtat valamennyire. Aztán csak bólintottam egy aprót, nem is tudom, hogy látta-e egyáltalán... És hogy komolyan gondoltam-e, de túlságosan csábító volt az illata és a melege, amibe szerettem volna visszafészkelni magam, hátha akkor ismét felbukkan Rayla. Lehunytam a szemem egy pillanatra, ahogy ajkát a homlokomra nyomta.
- Amúgy is, én meg rád vigyázok, és azt most úgy tudom a legjobban megtenni, hogy elrabollak.
- Fura módszereid vannak - motyogtam vissza, de aztán hagytam, hogy húzni kezdjen valamerre. A szobám sötétsége hamar körbeölelt minket, ahogy behúzott, én meg körbepillantottam; mindenhol anya cuccai hevertek, itt-ott bukkant fel csak pár ruhám vagy tankönyvem, a festmények és hülye ecsetek meg rongyok közt. Ez volt a ház legidegenebb pontja... miközben a saját kis szentélyemnek kellett volna lennie. Ahova önszántamból zárkózok be, ha úgy tartja kedvem, de már nem mertem becsukni az ajtót, mert túlságosan fuldokoltam úgy.
- És, Rayla, tudhatnád, hogy nem hagylak egyedül.
A plafon felé pillantottam - igazából még mindig nehezen hittem el, hogy itt van, hogy tényleg itt van. Ez a rész olyan volt, amiről nem akartam beszélni. Mindig kerültem anyámat, nem beszéltem róla, már a bál is pont elég volt. És most meg itt állt, és... és tudtam, hogy szavak sem kellenek neki. De ez a ház nem tükrözött engem. Nem akartam, hogy azt higgye, én... én ide tartozom, mert rohadtul nem. Én Olaszországban voltam az igazi, apa házában, a mi házunkban, egész nap Bosát járva és a tengerparton vagy a medencénkben lebzselni, kiélvezni apa barátnőjének a receptjeit, ha már a nagyim háza felől nem jött többé finom sütiillat. Még az ország gondolatára is megborzongtam kissé... Annyira szerettem volna ott lenni, átölelni apát és belépni a hatalmas szobámba az emeleten, az ágyra dőlni is élvezni azt a finom kis szellőt, ami ide-oda jár a nyitott erkélyajtón... Ahelyett itt poshadtam, és úgy éreztem, és is elsorvadok ezzel együtt.
- Tudom - mormoltam, és megsimítottam kezemet a vágás helyén. Már csak egy kicsit sajgott, épp csak a heg maradéka. Aztán egyszercsak úgy éreztem, képtelen vagyok becsukni a számat. Mégis, a következő szót csak úgy elmotyogtam, hogy talán még ő sem értette, mert hogy én nem, az biztos. - És szeretlek, vagy mi.
Aztán gyorsan megfordultam, és lekaptam egy táskát az asztalról, hogy elkezdjek beledobálni néhány ruhát. Mi a franc? Egy csomó másik szót használhattam volna, erre... Á, hagyjuk! Úgyis megőrültem. Ez már biztos. Egy őrült szavai felé nem létezhetnek elvárások, ugye? Az agyunk károsodott, és néha olyan dolgokat bökünk ki, amiket nem akarunk.
Kézen fogtam, amint összepakoltam néhány ruhát, és a fürdőszobába mentem, hogy a maradék helyre a fogkefémet, meg egyéb szarságokat tömjek... A szívem pedig még mindig a torkomban dobogott azért, amit mondtam. Persze ennek igyekeztem nem mutatni jelét, csak vállamra löktem a táskát, és felé fordultam, de nem néztem rá.
- Szóval, akkor elviszel innen? Ha sokáig álldogálunk még itt, a festék még a te nyálkahártyádat is kimarja... - mormogtam.

[2/7/2001● RAYLA ●⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷tükörképem]

2/7/2001
● RAYLA ●
⭃ akármi legyen is veled, én mindig megmentelek ⥷
tükörképem

I'll be there, till the stars don't shine
'Til the heavens burst and the words don't rhyme
I know when I die you'll be on my mind
And I'll love you, always

Szeretném azt mondani nem ismerem meg azt a tompa fényt, amit Rayla szemében látok megcsillanni. De pontosan jól tudom, hogy mit rejt az a tekintet. Mert a Mungó ablaküvegéből az én szemem is ugyan ilyen kétségbeesetten csillogot, és pont ugyan olyan rohadtul elveszetten. De magamon nem nagyon érdekelt. Viszont ezt látni anya, Aiden és most pedig Rayla tekintetében kicseszettül szar volt.
Igazából nekem akkor is Rayla volt, ha sejtettem utálta hogy úgy találtam meg, ott kuporogva és már-már sírós szemekkel. De Rayla volt akkor is, amikor leugrottam vele a suliban a tetőről, amikor messziről néztem, ahogy elküldi a francba a kölyköket, akik kiverték a kezéből a péksüteményt. Akkor is, amikor belebotlottam teljesen véletlenül a hülye karácsonyi vásáron, a folyosón. Rayla volt nekem akkor is amikor dühöngött, amikor mosolygott, amikor bőgött, amikor szétesett, és én pedig mindegyik Raylát szerettem. Kimondhatatlanul szerettem, de azt hiszen nekünk ilyen téren nem igazán volt szükségünk a szavakra. Mert azok néha leromboltak dolgokat, és egyikünk sem akarta olcsó közhelyes szavakkal lerombolni azt, ami köztünk kialakult.
- Jól vagyok - hangzott a válasza, de tudtam, hogy ez volt nem igaz. Egyszerűen már annyiféleképpen láttam, hogy már tényleg az összes arcát ismertem, és tudtam, hogy ez messze volt a jótól. De csak sóhajtottam, és hagytam, hogy elhúzódjon tőlem. Összevont szemöldökkel néztem, ahogy feláll és elindul. Elindul be abba a kis lakásba, amibe nekem már most nincs sok kedvem belépni, mert egyszerűen körbelengi az a fojtogató festékszag, és valami más is. Alapból egy ház magába szívja az ott lakó emberek minden egyes kis lélegzetét, és ahogy megtöltik ezek a házat, az visszaadja. Visszaadja azt a leírhatatlan hangulatot, hogy miből is táplálkozott. Otthon a mi házunk régen visszaadta a zajt, a pezsgést, a folytonos gyerekes vitákat, az életet, és most pedig ezeknek az üres lenyomatát. De mégis még most is ott pezsegtünk benne, még ha csak halványan is. Rayláék otthona meg üres volt. Rémisztően üres, mintha csak egy berendezett babaház lett volna az egész. Szinte fájdalmasan élettelen volt.
Halványan elmosolyodtam, amikor végre sikerült rávennem őt, hogy egy rövid időre legyen nálunk. Igazából anya tuti bírta volna. És azt hiszem Aiden is bár azt szerintem még magának sem lett volna képes bevallani. De nem is kellett, elég volt ránéznem és tudtam. Valahogy így működtek ezek az ikerdolgok.
Rayla szobája meg ugyan olyan fájdalmasan üres volt, mint a ház többi része, és szinte biztos voltam abban, hogy gyűlölte ezt a helyet. Raylát a szabadság éltette, és valahogy ezen a helyen tűnt a lehető legkevésbé szabadabbnak. Nem mintha én sok jóval tudnék szolgálni neki a mi házunkkal... Sőt. De talán valamennyire egy kicsit... Egy egészen kicsit a háttérbe tud mindaz szorulni aminek a lenyomata örökre a falakba olvadt. Talán Chrissie léptei, és apa dörmögő hangja sem lesznek olyan hangosak, mint általában. De legalább azokat a hangokat nem Raylának kellett elviselnie. Hanem nekem... nekünk. De bármit megadtam volna azért, hogy ezt a terhet levegyem anya és Aiden válláról.
Már megint ez csinálod, Ben?
Mit?
Mindenkit meg szeretnél menteni... magadon kívül.
Chrissie édes hangja most is fájdalmasan cirógatta a fülemet, miközben figyeltem Raylát, ahogy megállt a szoba közepén. Egy picit elidőztem a szép kecses alakján. Gyönyörű volt, és képtelen lettem volna elviselni azt, hogy lássam elsorvadni. Nem, azt nem akartam, és ha ehhez az kellett, hogy kirángassan ebből a poshadt házból, hát megtettem. És igazából ezért sem akartam úgy vele lenni. Ezért is féltem baromira közelebb menni hozzá. Mert attól féltem a legjobban, hogy én sorvasztom el őt. Azt pedig tényleg nem akartam.
- És szeretlek, vagy mi.
Az első dolog,amit ebből az egészből felfogtam, hogy kigyulladt a fejem. Mármint de úgy tényleg lángra kapott, és csak bámultam, ahogy háttal nekem elkezdte bedobálni a cuccait a táskájába, de igazából nem is fogtam fel, hogy mit csinált, csak próbáltam a bekrepált agyammal megfejteni, hogy mit is mondott az előbb. Pedig ott visszhangzott a fejemben, minden egyes szó, és aha... szóval aha, aha... Ahaaa. Aha... aha...
Khm. Igazából képtelen voltam erre bármit is kinyögni, de valahogy bármit is szóltam volna ehhez, lerombolt volna mindent. És azt gondoltam, hogy Raylának ez már így is eléggé zavarba ejtő lehetett. Amúgy sem álltam volna neki ömlengeni, de inkább meghagytam ennek a vallomásnak a szépségét.
- Szóval, akkor elviszel innen? Ha sokáig álldogálunk még itt, a festék még a te nyálkahártyádat is kimarja... -mondta, és én meg egy ideig szerintem kifejezetten hülye fejjel bámulhattam rá, aztán csak megeresztettem egy vigyort, és mind a két kezemmel átkaroltam a derekát.
- El én. De ne lepődj meg, ha égni fog a házunk, mire odaérünk - jegyeztem meg elgondolkodva, majd elhopponáltam vele.

Halk pukkanással értünk földet a kertünkben, és szándékosan nem pillantottam hátra a kriptára. Az udvarunk már nem volt olyan vadregényesen gyomos és gizgazos, mint mikor még nem jött ide Aiden. Látod, tesó, mégis csak visszahoztad a fényt még ha te ezt észre sem veszed. Úgy tűnik egyedül képtelen voltam megmenteni anyát, de... Tudod, nekem senkit se sikerült aznap megvédeni. Te meg még akkor is majdnem az életed adtad értünk. A kertünkből eltűntek a régi játékok, anya vajon kidobta őket, vagy felszuszkolta mindet a padlásra? Az összes régi emlék gyűjtőhelyére, ahol mind a hárman imádtunk lenni. A virágok már sosem lesznek olyan szépek, mint amilyenek régen voltak, de azért kicsit jó volt látni, hogy anya is próbálkozott.
Mert mindannyian próbálkoztunk.
- Hát üdv itthon - mosolygok Raylára, majd felpillantok a ház nemes falaira. Megfogtam a kezét és húzni kezdtem be a házba.
- Megjöttem és hoztam egy Raylát is - csörtettem be a házba.

[voglio solo andare a casa]

B   e   n   j   a   m   i   n



voglio solo andare a casa


2001. július 2; London; öltözet

Utáltam ezt az egész állapotot... Hisz ez nem is én voltam. De valahogy folyton ez történt... teljesen elvesztettem önmagam a tanév végére. Hiszen ez az egész hely, a varázslósdi, Anglia, Roxfort, anyám... Nem ez voltam én. Ide tudtam volna hányni a konyha kövére, annyira hihetetlenül gyűlöltem itt lenni. Az egész házat. Szorongatott, nem kaptam levegőt... és csak akkor kaptam volna ismét, ha végre-valahára lelandol a repülőgép Olaszországban, ha beléphetek a házunk ajtaján, ha apa magához ölel, és végre nem kell itt lennem... Sokszor elgondolkodtam, hogy kirugatom magam valahogy a Roxfortból, de anya valószínűleg akkor megölt volna. Hidegvérrel meggyilkol, és annak úgy megint nem lett volna sok értelme... Otthon akartam lenni, nem pedig egyszerűen csak nem létezni és eltűnni. Itt pedig eltűntem. Szép lassan, de nyomtalanul eltűntem.
Nem pillantottam fel Benre, a pultot figyeltem, a kint hagyott, élig felvágott paradicsomot és citromot, ami már teljesen megszáradt, és kis muslicák köröztek felette. Vajon anya mit fog szólni, ha hazajön, én pedig nem leszek sehol? Megőrül, az biztos. És azt mégse hagyhattam, hogy kárt tegyen magában... Vagy mégis? Elegem volt. Nem akartam önző lenni, de túlságosan elegem volt már belőle és el is fáradtam. Miért mindig nekem kell rá figyelni? Ott volt apa is. Ő hagyta el, ő csalta meg, mikor tudta, hogy milyen, és... Ő hagyta rám. Anyám meg egy percig sem tétovázott, csak teljes súlyával rám borult. Nekem pedig mostmár elég volt ez.
Azért az ötletért sem rajongtam teljes szívemből, hogy elmenjek Benékhez. Hiszen nem oda tartoztam... Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy sehova nem tartozok. És nem akartam csak úgy rájuk akaszkodni, pár idegen emberre, akiket nem is ismerek, egy idegen otthonba, ahol... ahol emberek haltak meg, ahova nincs jogom bekukkantani, és most mégis erre készültem. Remek! Talán mégiscsak jobb lenne eltűnni.
Az előző szavaimmal nem is törődve beledobáltam pár fontos cuccot a hátizsákomba. Tényleg nem sokat. Nem terveztem sokáig maradni... A lehet legkevesebbet inkább, aztán majd hazarángatom magam, gondolom. Anya repesni fog, gondolom. De én csak lenyomom a torkán a gyógyszereket, aztán... aztán kitalálom. Nem tudom. Tényleg nem tudom.
- El én. De ne lepődj meg, ha égni fog a házunk, mire odaérünk - figyelmeztetett Ben, mire halkan hümmögtem egyet. Hagytam, hogy közelebb húzzon, és a következő pillanatban minden fekete lett, zavaros, és fájdalmas. Aztán lüktető fejjel, ébredező hányingerrel nyitottam ki legközelebb a szememet.
Végigpillantottam a zöldellő kertben, ami már nem a mi gazos hátsó lyukunk volt. Erre kicsit megmart a bűntudat, hogy bezzeg Clawt ott hagytuk, de tudtam, hogy ő feltalálja magát egyedül, és a bokrok alatt amúgy is szeret egerészni... én meg persze rajongok érte, ha aztán a fogásait behozza a nappaliba vagy a szobámba.
Felnéztem a magas házra, ami már-már egy kastélyra hasonlított, legalábbis a méreteiből adódóan határozottan nem volt átlagos, de gondolom ez is olyan aranyvérű.varázsló cucc, amit én sosem fogok megérteni, és nem is akarok, azt hiszem.
- Nos, azt hiszem, a házatok nem ég - jegyeztem meg, aztán csak hagytam, hogy húzzon maga után, be a házba.
- Hát üdv itthon - köszöntött Ben, én pedig addig csak nézelődtem, és közben az is eszembe jutott, hogy otthon hagytam a pálcámat. Oké, nem mintha ez annyira számítana... Úgysem tudom használni, igazából tök felesleges. Az egész tiszta felesleges... De ezt most inkább elhessegettem a fejem felől.
Belépve körbepislogtam a hatalmas nappaliban, vagy... akármilyen része is volt ez a háznak. Barna, fa, és lomos. És furcsa illat van. De már itt is több élet volt, mint abban a koszos lyukban anyánál.
- Megjöttem és hoztam egy Raylát is.
Kissé összehúztam a szemöldökömet, ahogy hangok ütötték meg a fülemet az egyik irányból. Aztán valami mintha csattant is volna, bár ki tudja, a hangok meghatározása elég nehéz és furcsa dolog, főleg egy tök idegen házban... Aztán egyszercsak felbukkant az egyik ajtókeretben egy apró nő, szőke hajjal, és gyönyörű, kék szemekkel. Várjunk, ő Ben anyukája? De hiszen... Látta már valaki Bent?!
- Óóóó! - A nő arca szinte felragyogott, én pedig csak zavartan álldogáltam. Ez rohadt kínos... vajon gáz lenne elbújni Ben háta mögött? - Rayla! Rengeteget hallottam már rólad!
- És én is - csengett egy másik hang is a konyhából, akinek a tulajdonosa nem tűnt még fel, de így is tudtam, hogy Aiden lesz az. Jesszusom...
- Mhmm... Üdv... - mormogtam elég szerencsétlenül.

*Aiden usere engedélyével mozgatva 

A játék másik helyszínen folytatódik.