amikor mindenki meghalt

[●2001. 05. 08. ●]

Well, I know I should be moving on
But I feel like I'm already gone
Now if somebody'd hold me, save me from
This broken record that's playing in my heart

●2001. 05. 08. ●

[8/5/2001● RAYLA ●⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷tükörképem]

8/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷
tükörképem

Halottakat is szeretünk

Ben... Ébren vagy?
Nem, Chrissie, alszom.
De nem is alszol... Ben... Figy...
De alszok, és ha nem mész rögtön vissza, olyan mély álomba ringatlak, hogy fel se fogsz kelni... mármint reggelig.
Sóhajt. De ott toporog az ágyam mellett. Érzem ahogy fölém hajol, és a dúsz szőke tincsei pedig megcsiklandozzák a fülem és az arcom baloldalát. Ő pedig a hajamba túr és szórakozottan játszik a hullámos tincseimmel.
De Ben... Mit fogok kapni szülinapomra?
És ez volt az a pont, amikor felriadtam. A szívem pedig dübörgött, én meg belepusztultam a hangjába. Mert a múltból szólt. És mégis egyszerre hangzott úgy, mintha mellettem lenne. Megint. Az ép kezemmel markoltam a takarót, de reszkettem. Végigsöpört rajtam a reszketés, és nem maradt abba. Még akkor sem, amikor beleharaptam az alsó ajkamba.
Mert mindig megszólal. Mindig, négy éve egyfolytában ezen a napon. Akkor is, ha teljesen elvesztem az időérzékemet, mert a francba is, nekem megszűnt az idő, a napok is ugyan olyanok voltak. De efelett a nap felett nem tudtam volna sosem elsiklani.
Mert ő midnig hajnalban bejött a szobánkba, és megkérdezte.
Mindig.
És most már csak a hangja maradt. Már csak a hangja maradt. És ez egyszerűen elemi erővel borzolt és tépett. Én pedig nem bírtam. Egyszerűen úgy éreztem, hogy a gyengélkedő falai összenyomnak, és nem kaptam levegőt. A karom éles, hasogató lüktetése ellenére magamra rángattam a kék puclsimat, és kimásztam az ágyamból.
De még mindig ott hallottam körülöttem a kíváncsi tipegését, és égett az emélek ahogy matat hajnalok hajnalán a szobámban.
Chrissie, te meg mit...
Annyira kíváncsi vagyok, Ben... Nem tudok aludni. De ha elmondod, akkor nem kutakodom.
Sose találod meeeg. És lehet nem is vettem neked semmit.
És ekkor dobott meg valami szobámban maradt szennyes zoknival, és sértetten elvonult Aidenhez. Pedig tudta, hogy mindig kap tőlem is ajándékot. De azt a vidám tekintetét mindennél jobban szerettem, amikor egyenesen felcsillant, amikor átadtam neki valamit. Chrissie nem azért szerette az ajándékokat, mert azok valami fura lányos dolgok voltak. Hanem mert mi adtuk neki. Még egy csokibékának is úgy örült volna, ha tőlünk kapta volna...
Most mit kapok tőled, Ben?
Nem tudom. Anyira nem...
A halottak miért nem kaphatnak ajándékot?
És ez volt az  pont amikor tényleg nem mírtam tovább. Igzaából nem gonodltam bele, hogy esetleg kicsinálahtom vele a karomat. Se abba, hogy lezuhanhatok. Csak odaléptem a gyengélkedő nagy, gótikus ablakához, és szélesre tártam, hogy a párkányra kpaszkodva felmásszak a suli tetejére.
Hogy ott a csillagok között daraboljon fel a tudat. A tudat, hogy ma lenne 14.
ELterültem a tetőn, és rámborultak a csillagok. A Hold halovány, sápadt fénye betakart, miközben a kapaszkodástól a lüktető fájdalomba próbáltam belemenekülni, de nem ment. Mert csak őket láttam az égen. Azt a két fényes csillagot, a faszom se tudja milyen csillagképben. És már marták a keserű könnyek a szemem, majd éreztem, ahogy megindultak. Ott feküdtem a kibaszott tetőn, a csillagok között, és csak folyt a könny le az arcomon. És aztán a bal karomat átvetettem az arcomon, mert képtelen voltam tovább nézni őket. Képtelen voltam a szemükbe nézni. A pulcsim puha anyaga a szemhéjamra nyomódott a karommal együtt, de a könnyek csak nem álltak meg, és még annyi erőm sem volt, hogy a világ legnyomorultabb lúzerének érezzem magam.
Csak borzongtam.
Mert ez a nap méginkább arra emlékeztetett.
Arra a napra.
Amikor a nagypofáju Benjamin Fraser nem tett semmit.
Amikor bátornak kellett volna lennie, nem tett semmit.
Amikor mindeki meghalt miatta.

[sono così dispiaciuto]

B   e   n   j   a   m   i   n


sono così dispiaciuto

2001. május 8.; Roxfort; öltözet

Nekidőltem az ajtónak, és egy pillanatig csak lehunyt szemmel várakoztam valamiféle jelre, amely persze sosem jött el. Mert mire is vártam? Hogy valamelyik prefektus a pofámba világítson és visszazavarjon a hálókörletbe, hogy aztán még bagolyszart is suvickoljak? Á, nem, nem igazán vágytam rá. Ez az egész prefektusi rendszer hülyeség, kiválasztanának néhány diákot, hogy a tanárok munkáját végezzék, azok meg örülnek, mert hűdenagydolog, közben meg csak a tanári kar egy nagy lusta banda...
Hmm, hogy nekem milyen negatív gondolataim vannak így éjfél környékén...!
Szóval a helyzet az, hogy én igazán el akartam ma jönni. Úgy értem ma, nem pedig éjszaka. De nem így alakult. Na és miért nem? Esther miatt! És mert én olyan kicseszeeeeett kegyes vagyok, de olyan baromi kegyes. Mert odanyomakodhattam volna közéjük vigyorogva, pláne a múltkori kis könyvtáras-lépcsős incidens után, és még jól is esett volna, egy egészen kicsit... Mert gonosz vagyok, tudom. De ez olyan dolog, amivel tökéletesen együtt tudok élni.
Szóval nem, nem mentem be. Csak hátat fordítottam, és még azelőtt kimenekültem, hogy valamelyikük észrevett volna. És nem Esther miatt, tényleg. Mármint de, miatta. De csakis azért, mert Bent nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni. És ez erősebb volt, mint az a kislányos kis düh, ami azért folyton-folyton ott lángolt bennem. Egy kicsikét. De a láng felgyúlt, akkor inkább senki ne nevezze kislányosnak, tényleg, mert csak méginkább bedühödök.
Mégegyszer körbelestem a folyosón, majd lenyomtam végre a kilincset, hogy halkan besurranjak a Gyengélkedő sötétjébe.
Halk szuszogásra számítottam, de csak gyanús némaság fogadott. Á, nem, az nem lehet, hogy a nőci már most elengedte, hiszen darabokra tört a karja... És Matt. Rohadék Matt, akinek neki tudtam volna menni a folyosón, ha láttam volna, de az valahogy beleolvadt az árnyakba, és nem akart felbukkanni. Remélem, ezt a jó szokását megtartja. Talán még tökön találom rúgni, és a méreteimhez képest van benne erő, annyi legalábbis biztos, hogy kurvára ne élvezze.
Hogy tehet valaki ilyet? Hogy törheti el a másik kezét, a dobó kezét...? Ben nem tett ellene semmit. De Mattnek valószínűleg az is elég volt, hogy ránézett. Mert egy pszichopata volt, és a nagyon rossz módon.
Halk sóhajjal pislogtam az üres, gyűrött ágyra, aztán végigfuttattam ujjaimat hajamon. Hát persze... amúgy is, nekem most aludnom kéne, tökre aludnom kéne. Erre kisurranok a hálókörletemből, csak azért, hogy lássam végre... és nincs itt. Amúgy valaki megmondaná, hogy mi a jóságos úristenért nincs itt?! Ó, ó, lehet, hogy elfelejtette, hogy a keze jelenleg inkább puzzle, mint testrész, és kiment... nem is tudom, bemelegíteni a reggeli edzésre?! Benjamin Ray Fraser...
Aztán a szemem sarkából feltűnt a Gyengélkedő nyitott ablaka, és az ide-oda lengő függöny felé fordítottam fejem. És nem is kellett tovább figyelnem, hogy elnyomjak egy nagy sóhajt.
Remek, remek, minek nézel engem, falmászónak?
Benjamin ágyához léptem, és felkaptam az azon pihenő, finom, Benillatú plédet, hogy legalább azt magamhoz szorítsam, miközben kiindultam a Gyengélkedőből. Természetesen én nem voltam hajlandó azon az útvonalon utánamenni, de szerencsétlenségére pontosan emlékeztem arra, hogy hol kell feljutni oda, így fel is baktattam, a pléddel a kezemben.
A csillagok furcsán élénken világítottak az égen, még ha a Hold előtt pufók kis felhők is kúsztak. Mindent összevetve viszont egész kellemes volt az este. Benjamin pedig ott ült nekem háttal, a tető szélén, pont ott, ahol évekkel ezelőtt magához hívta a seprűjét, és aztán elvitt a halálkörre. A tudat pedig, hogy az a kisfiú már valahol meghalt, kissé ijesztő volt.
Magamhoz öleltem a plédet, miközben óvatosan közelebb lépkedtem.
- Figyelj, én megértelek, oké? Tényleg. Én is tutira elfelejteném, ha törött lenne a kezem, és pihennem kéne a kényelmetlen kis gyengélkedős ágyamban! - A hangnememből tökéletesen kivehette, hogy ez igazából nem együttérzés, hanem szidás, és miközben lehuppantam mellé a tető hideg, kissé érdes anyagára, arca felé fordultam. Szemében megcsillantak a kis csillagok, amelyek ott fent ragyogtak. - Remélem, nem épp leugrani próbáltál, mert ezesetben sajnos meg kell állítsalak. A következő pár hét túl unalmas lenne nélküled.
És aztán, jobban megnézve őt, talán nem kellett volna ezt mondanom. Talán semmit nem kellett volna mondanom. Mert valami... valami nem volt rendben. Valami nagyon nem volt rendben.

[8/5/2001● RAYLA ●⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷tükörképem]

8/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷
tükörképem

Halottakat is szeretünk

Nem tudom, melyik idióta találta ki azt, hogy beszélgessünk velük, és az segít. Nem tudom ki hitte azt, hogy ez valaha is jobbá teszi az ember lelkét. Pedig én esküszöm megpróbáltam, pedig még csak nem is a medimágus tanácsából, csak valami beteges ösztön volt. Hogy hátha, ha beszélek hozzzájuk, hátha meghallják.
De basszameg, nem hallottak semmit. És hogyan is válaszoltak volna? Csak néha megszólalt ahangjuk, mintha itt lettek volna, és én azt pedig csak betudtam valami őrült rögeszmének. Hiszen a crucio miatt talán félig tényleg megbomlott az elmém. De lehet az csak rásígetett és ár akkor belezuhantam a vörösségbe, amikor apa teste eldőlt az orrom előtt.
Bámultam az eget, és esküszöm könyörögtem, hogy szippantson be magába. Hogy csak egy picit valahogy összefussak velük ott. Túl mindenen, valahol ahol vannak. Mert valahol fent vannak nem? Hiszen te is azt gondoltad, hogy ők megérdemlik azt a helyet, a többi csillag között.
És egyre jobban fojtogatott, ahogy néztem az égre egyre jobban csak azt hallottam, hogy Mit kapok a szülinapomra, Ben?
És nem tudtam válaszolni.
Igazából fel sem tűnt, hogy jött, pedig már  alépéseiről is megismertem. És az, hogy mit mondott, fel sem fogtam. Olyan tompán, messziről jött a hangja, hogy szinte azt éreztem egy burok választ el tőle. Mert én a múltba bámultam. Bele egyenesen a múlt kegyetlen szemébe, és csak a kertet láttam magam előtt: ahogy szalad a fűben, ahogy anya a virágait gondozza, ahogy apa pipázik a hintaágyon ülve, ahogy Aiden egy fa árnyékában olvas valami hülye, ezeroldalas könyvet.
A szemem meg egyre jobban égett. Égette a kép, csípte, marta a tudat. Annak a tudata, hogy ő ma lenne...
- Remélem, nem épp leugrani próbáltál, mert ezesetben sajnos meg kell állítsalak. A következő pár hét túl unalmas lenne nélküled.
Igazából hallottam mit mond, de egyszerűen ezt sem tudtam valahogy lereagálni. Mert ott volta, a mocsaram alján, ahol bezúdult a torkomon a sok emlék, a sok mi lett volna ha.
És az a nap.
Aztán egszerűen túl sok volt, túl sok, marta a torkom, a gyomrom, mindenemet. És egyszerűen úgy éreztem, hogy ha nem szólalok meg belefulladok. Pedig egyáltalán nem akartam ezt az egészet rázúdítani. Semmit se, mert borzalmas volt, riasztó volt, kegyetlen volt. De csak jöttek és jöttek a szavak a számra, megállíthatatlanul, miközben bámultam bele az égbe, és bár az előbb csak a hátamon feküdve itattam fel a könyneket a szememből a puclsimon keresztül, csak feltápászkodtam. De tudtam, hogy még mindig ott ültek a szemem sarkéban, és talán ordítva folytak le az arcomon. Valahogy nem éreztem már, csak azt, hogy mindenhol égetett a kép.
- Mindig előre kitaláltam, hogy mit veszek neki. És Chrissie imádta az ajándékokat, de még ha csak egy szív alakú kavicsot adtam volna neki a tengerpartról, azt is igazi kincsként tette volna el, mert tőlünk kapta. - A hangom rekedtes volt és halk. És ezt is annyira távolinak éreztem. - Aidennel mindig szabályosan verseneztünk, hogy ki ad neki jobbat, de ő egyik ajándékot sem tartotta többre. Ahogy egyikünket se. Tudod, én szerettem elrejteni előle. Mert azt akartam találja meg. És ezt anynira szerette. Persze Aiden mindig odaadta neki, mert nem bírta ki, hogy ne lássa, ahogy Chrissie ráragyog. Aztán elkerültünk a suliba, és olyan szar volt, hogy legtöbbször nem esett úgy a tavaszi szünet, hogy otthon legyünk, így csak küldeni tudtunk neki. De én már annyira vártam, hogy ha... hogy ha idejön, akkor majd itt keresheti az ajándékát. Persze Aiden kiakadt volna, mert a suli veszélyes, de én mindig oda rejtettem volna el, hogy nem lett volna baja. De ez... ez sosem valósulhat meg.
ELhallgattam és erőszakosan bámultam le a málységbe. Mert szégyelltem magam, hogy nem vettem neki semmit. Mert már nem tudtam mire vágyna.
- Chrissie ma lett tizennégy - suttogom, és egszerűen nem tudom úgy kimondani ezt, hogy lenne. Mert nem. Ő megérdemli, hogy ma a szülinapján ezt mondjam. A számat vékony vonallá préselem, és nem bírok Raylára nézni. Nem akarom, hogy tényleg így lásson. A legrosszabb állapotomban. Pedig szerettem volna elhinni, hogy nagyjából helyre jöttem. Hogy nagyjából elfogadtam. De ez is faszság.
A halálukat nem lehet elfogadni. Nem lehet átlépni felette, mert feléd tornyosul a tudat.
- Azt mondtam neki, hogy a tizenegyedik szülinap különleges. Két egyes egymás után menő dolog. És ilyen csak egyszer fordulhat elő. Max kétszer, ha száztizenegy leszel. És megkérdezte: De Ben, lehet addig élni? Az szinte örökké... Azt mondtam, hogy az olyanok, mint te, örökké tudnak élni. Ő meg azt felelte: én nem akarok. Mert ti akkor lehet már nem lesztek. És ez szörnyű lenne. Én tényleg valami különlegeset akartam neki adni. El akartam vinni az ócenáriumba, és venni akartam neki egy teknőst. Annyira imádta volna... De meghalt. Aznap este mindenki meghalt.

[sono così dispiaciuto]

B   e   n   j   a   m   i   n


sono così dispiaciuto

2001. május 8.; Roxfort; öltözet

Nem szerettem a magasságot. Féltem tőle. Nem volt jó érzés... fent a tetőn, azzal az enyhe félelemmel egyensúlyozva odalépkedni Benjaminhoz, de addig is beszívtam az ő finom illatát átlengő pléd aromáját. Innen csak nagyon sok szerencsétlenséggel tudtam volna lecsúszni, az igaz, annyira nem volt meredek, de akkor sem fogom megérteni soha, miért jó Benjaminnak itt üldögélni, amikor a Gyengélkedő ablakából is igazán bámészkodhatott volna kifelé.
De aztán rájöttem. Mert nem válaszolt. És ez elég volt ahhoz, hogy tudjam.
Baj van.
Ben rengeteget változott, mióta összeborultunk a karácsonyi vásáron. Sokkal jobban megnyílt, talán egy kicsit kezdte megint megtalálni önmagát, és ennek több oka is lehetett. Esther, az, hogy közben ő is idősebb és érettebb lett, Aiden visszatérése, és talán egy kicsit én is. Ez volt a célom - hogy jobban legyen. Hogy legalább egy kicsikét, amíg velem van, elfelejtse azt, ami miatt mindig olyan savanyú fejet vágott, amiért csak borúsan lézengett a kastély falai közt. Élt még bennem annak a tizenhárom éves kissrácnak az arca, aki leugrott velem a tetőről. Akiért aztán rajongtam magamban, de csak csendben,, némán, nehogy észrevegye ő vagy akárki más. Hiszen mindenki odáig volt érte... A menő, nagyszájú Benjamin Fraser. Hogy is nem vettem észre, hogy van belőle egy Mardekáros változat is? De ami a legnagyobb kérdés; azt hogy nem vettem észre, hogy a háború után eltűnt?
Úgy értem, eltűnt. Nem csak szellemileg, de fizikailag is. Persze, akkor mindenkinek más dolga volt. Nekem is. Azt hiszem, túlságosan lefoglalt az otthon bekattant anyám, aki teljesen szétcsapta magát a háború miatt félelmében... És utána valahogy nem is akartam arra a hülye kis tinifellángolásra gondolni.
Ennyi volt akkor Ben. Egy kis fellángolás... És most? Minden.
Sokminden végigfutott az agyamon, mire odaértem mellé. Hogy talán Aidennel van valami, vagy Estherrel... És reménykedtem, hogy az utóbbi, mert Aiden miatt még én is rosszul éreztem volna magam. Azt hiszem. Talán. Hiszen... Benjamin testvére volt, az ikre, a mindene. És szinte látszott rajta az a furcsa felragyogás, ahogy Aiden felbukkant, még akkor is, ha ez sem volt egyszerű.
Leültem mellé, és felé fordítottam a fejemet, hogy lássam arcát. A fájdalom és a könnyek megcsillantak a Holdfényben, hogy összecsavarodott a szívem a látványra, de ajkamba haraptam, ennek nehogy hangot adjak. Vártam egy pillanatot, de minden másodperc olyan hihetetlen hosszúnak tűnt, mintha csak órák lettek volna, üvöltő, türelmetlen órák.  Mégsem szólaltam meg. Megvártam őt.
- Mindig előre kitaláltam, hogy mit veszek neki. És Chrissie imádta az ajándékokat, de még ha csak egy szív alakú kavicsot adtam volna neki a tengerpartról, azt is igazi kincsként tette volna el, mert tőlünk kapta. - Visszafogtam egy fájdalmas sóhajt. Chrissie... - Aidennel mindig szabályosan verseneztünk, hogy ki ad neki jobbat, de ő egyik ajándékot sem tartotta többre. Ahogy egyikünket se. Tudod, én szerettem elrejteni előle. Mert azt akartam találja meg. És ezt anynira szerette. Persze Aiden mindig odaadta neki, mert nem bírta ki, hogy ne lássa, ahogy Chrissie ráragyog. Aztán elkerültünk a suliba, és olyan szar volt, hogy legtöbbször nem esett úgy a tavaszi szünet, hogy otthon legyünk, így csak küldeni tudtunk neki. De én már annyira vártam, hogy ha... hogy ha idejön, akkor majd itt keresheti az ajándékát. Persze Aiden kiakadt volna, mert a suli veszélyes, de én mindig oda rejtettem volna el, hogy nem lett volna baja. De ez... ez sosem valósulhat meg.
A szavaiból áradó fájdalom felmetszette az én szívemet is. Szerettem volna csak közelebb húzódni és átölelni, de valahogy képtelen voltam megmozdulni. A szavai letaglóztak, a kezem hideg volt, és az ereimben is megfagyott a vér.
- Chrissie ma lett tizennégy.
A francba. A francba, francba, francbaaa...
Ő is elfordult, és én is, egy pillanatra előre néztem, és lebámultam a Roxfort birtokára, a sötétzöld foltokra és az itt-ott elsuhanó árnyakra. Közben pedig szinte kétségbeesetten törtem a fejem azon, hogy mit tegyek. Mit mondjak. Mert valamit muszáj volt... De úgy éreztem, képtelen vagyok megszólalni.
Sosem voltam annyira együttérző. Mármint, de, csak... csak nem nagyon tudtam kifejezni, és igaz, olyan is volt, hogy nem egészen éreztem át mások problémáját. Mert az érzelmek... már megint. És most? Mintha csak nekem halt volna meg a húgom, pedig sosem volt testvérem, és az unokatestvéreimet sem szerettem annyira, hiszen anyám kilenc évesként elszakított tőlük.
- Azt mondtam neki, hogy a tizenegyedik szülinap különleges. Két egyes egymás után menő dolog. És ilyen csak egyszer fordulhat elő. Max kétszer, ha száztizenegy leszel. És megkérdezte: De Ben, lehet addig élni? Az szinte örökké... Azt mondtam, hogy az olyanok, mint te, örökké tudnak élni. Ő meg azt felelte: én nem akarok. Mert ti akkor lehet már nem lesztek. És ez szörnyű lenne. Én tényleg valami különlegeset akartam neki adni. El akartam vinni az ócenáriumba, és venni akartam neki egy teknőst. Annyira imádta volna... De meghalt. Aznap este mindenki meghalt.
Beharaptam az ajkamat, és közben valahogy próbáltam rávenni magam a cselekvésre. De nem volt egyszerű, tényleg nem volt az. Az ujjaimat csak lassan tudtam megmozdítani a takaró felé, hogy a hideg ellen védekezve a lábunkra terítsem, közelebb csúszva kicsit Benhez. Milyen mozdulat olyan nehéz volt, de makacsul kántálta bennem egy hang, cselekedj, cselekedj, cselekedj, segíts neki valahogy. Dehát hogyan? Hogyan is segíthettem volna rajta? Nem hozhattam vissza Chrissie-t. Senki nem hozhatta vissza.
Óvatosan nyúltam ki az arca felé, hogy tenyereim finoman forró arcára simuljanak. Ujjaim alatt ott áztak a könnyek, ahogy lassan magam felé fordítottam az arcát, és belepillantottam a szemébe. De bár ne tettem volna... Fájt, amit láttam, egyenesen belém hasított.
Óvatosan letöröltem a könnyeket, akármilyen haszontalan is volt ez, és közben még közelebb kúsztam hozzá.
- Nem a te hibád... Tudod, hogy nem a te hibád, ugye, Ben? - Hanem Aidené? Ilyet nem mondhattam. És ha valamiben biztos voltam még így látatlanban is, az az volt, hogy Aiden most ugyanígy szenved... mert Bennek nem lett volna ennyire fontos, ha ez nem így van. Ha nem bánta volna meg, ha nem látta volna rajta, hogy... hogy nem is tudom. Fenébe, fogalmam sincs!
Halkan sóhajtottam egyet, és közelebb húztam magamhoz az arcát.
- Semmi baj... - suttogtam, és ajkaimat rányomtam egy pillanatra a homlokára, hogy aztán átöleljem, ha ő is akarja. Volt baj, persze, hogy volt baj. Rohadt sok baj volt, több, mint amennyinek valaha is szabadott volna történnie vele. De nem baj, csak sírja ki magát. Engem nem zavar, Ben, oké?

[8/5/2001● RAYLA ●⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷tükörképem]

8/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷
tükörképem

Halottakat is szeretünk

I go walking Beyond the forest
Take me with you
Up into the night where the world falls away
And the white light of forever fills the air
Where do you go when you leave me?
I see you, in my dreams
But you are far away

Nem tudtam azt mondani, hogy álljanak meg. Képzelen voltam összetartani azt a bazinagy gátat, mert megrepedt, és minden kirobbant belőle. Teljesen elöntött, a számba zúdult az összes víz, és én az emlékektől fulladoztam. Minden olyan emléktől, ami annyira jó volt, ami annyira fájt. Minden egyes képkockája gyötrően fájó volt és kínzó.
Mert ott éltek, azokban az emlékekben mindeki élt. És még Aiden is. Basszameg, Aiden is. És most? Ránéztem és nem ő volt. Nem az a srác volt, az a nyálas, peckes, beképzelt rohadt bátyám volt, akiért meghaltam volna már akkor is. Hanem valami egészen más lett, és benne ott keringett ugyan az az űr. És talán még az enyémnél is nagyobb fájdalom.
És tudom, hogy nem akarná, hogy tudjam, de még így is tudom. És azt is, ahogy érzi mennyire kikészültem most.
És ezt utáltam annyira. Hogy lehetetlen volt rejtegetni egymás elől az érzéseket. Medig nekünk is vannak egymás előtt titkaink, Aiden.
És a víz csak zubogott és zubogott, és Chrissie nevetését és apa dörmögését hozta magával. A hangjaikat a múltból, amik folyton, folyton ott voltak mindenhol. Mondd, apa vajon mérges lettél volna, hogy az összes RAVASZ vizsgán megbuktam?
És te, drága, kicsi egyetlen egy húgom. Mondd, melyik házban leltél volna egy második otthonra?
És fogalmam sincsen.
Fogalmam sincsen...
Mert olyan magasan vannak. Hogy képtelenség az, hogy meghallják idelent mit kérdezek. Vagy mit beszélek.
Miért másabb egy halottnak adni ajándékot, mint egy élőnek, Ben?
Chrissie hangja megint belém hasít, azzal a kedves, ártatlan angyali hangjával. És a tekintete mélyen belém lát, onnan nézve le rám. És lát.
Azért másabb, mert már túl messze vagy, hogy elérjelek.
De én elérlek Ben. Ahogy Apu is.
Akkor Aident érjétek el, ne engem...
És akkor Rayla idekeveredett mellém, még arról sem volt fogalmam, hogy hol ülök. Mert valahogy nem voltam sehol se. Se szellemileg nem, se fizikailag nem. Sehogy sem voltam. Csak egyre jobban húzott be a mocsár, egyre jobban csaptak össze a fejem felett a hullámok.
És egyre jobban folytak a könnyek az arcomon.
Az egészből Rayla érintése rántott vissza. Akkor tudatosult bennem, hogy az ég felettem van, és Chrissie meg apa onnan bámultak rám, én meg szégyenkezve lehunytam a szememet, és hagytam, hogy Rayla tenyere felitassak azokat a hülye könnyeket. És hagytam, hogy az érintése kicsit megmelegítsen.
- Nem a te hibád... Tudod, hogy nem a te hibád, ugye, Ben? - beleharaptam a szémba, és éreztem, a vérem fémes ízét a nyelvemen. És tudom, hogy ezt hiába mondod. Mert én is hiába mondtam Aidennek. A tudaton nem változtatnak ezek a szavak. Csak egy reménytelen sóhaj szakadt fel belólem erre, mert a hangom elszökött, és én nem találtam.
Téged sem talállak Chrissie, pedig otthon minden nap a szobád előtt ülve makacsult vártam, hogy felszaladj, vagy hogy apa nyakában ülve felbukkanjatok a folysón. Mert ezt lehetetlen volt elfogadni, és lehetetlen volt belenyugodni, hogy ti nem léteztek.
Azt mondták a hivatalos gyász ideje egy év.
De ez örökké tart.
- Semmi baj... - suttogta, és éreztem a forró ajkait a homlokomon, mire végigrohant rajtam a remegés. Aztán csak átöleltem és hozzábújtam egy ideig csak csendben ültem vele. belekapaszkodtam. Az egyetlen személybe, aki engem képes volt csak a jelenlétével élővé tenni. Nem mintha nem figyeltem volna. Mert rajta tartottam a szememet, mégha csendben és láthatatlanul is tettem. És Merlinre de féltem, hogy nem talállak meg az ostrom utáni évben. Mert Chrissie halála után szinte úgy álltam midnehez, hogy mindegy hány éves, meghalhat. Ő is meghalhat. Mindeki meghalhat. És olyan annyira megkönnyebbültem, amikor meghallottam az olasz hangoskodását, amint éppen egy fiúval ordítozik. Képtelen voltam elengedni őt is, pedig csak egyszer ugrottam le vele  atetőröl.
De ebben ugyan olyanok vagyunk, Aiden. Képtelenek vagyunk elegedni azokat, akiket egyszer közel engedtünk.
Szerettem volna kinyögni egy köszönömöt. De az ég szinte rám nehezdett. Én pedig csak öleltelek, mintha attól félnék, hogy magába szippant, és akkor találkoznom kellene velük. Arra képtelen lennék. Mert nem tudok a szemükbe nézni.
Mert én...
- Aznap... Azon a napon elkövettem három hatalmas hibát. Többet is, de az a három... az... az megbocsájtahatatlan. És tudod, arról a napról Aidennek fogalma sincsen. Úgy igazán. Én pedig sosem fogom elmondani neki, hogy mi is történt, mert abba ő egészen biztos vagyok, hogy beleőrülne. De ha én nem mondom el senkinek abba én fogok.
Elhallgattam. Mert nem, ezt nem tehettem meg. Nem zúdíthattam rá azt, ami akkor történt. Tudtam, hogy Rayla már akkor sem akarta hallani, amikor éppen félrészegen hadováltam neki valamit erről. Elhúzódtam tőle, de képtelen voltam kinyitni a szememet. Mert onnan fentről mindenfelé az csillagos égbolt terült el.
- Tudom, hogy önző kérdés lesz... De, mondd Rayla... Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk?
A hangom megint megremegett én pedig odatemettem a homlokomat a nyakának a közelébe. Égetett. Az a nap. Minden egyes kockájával bennem égett. És nem tdutam tőle szabdulni, mert minden éjszaka lejátszódott a fejemben. És minden éjszaka láttam azt, amit nem tettem meg.
Igazából még reméltem is, hogy nemet mond. Hogy azt mondja, ő nem akarja hallani. Én is futnék előle. A képek elől, a hangok elől, a hideg elől. De nem tudok.
Mert aznap nem az volt a bűnöm, hogy mit tettem.
Hanem az, hogy mit nem tettem.

[sono così dispiaciuto]

B   e   n   j   a   m   i   n


sono così dispiaciuto

2001. május 8.; Roxfort; öltözet

Elrendeztem magunkon a puha, finom takarót, az én oldalamon pedig betúrtam a combom és fenekem alá, hogy ne fázzak fel. Emellett az is kellemetlen lett volna, ha ő felfázik ezen a hülye tetőn ezen a hülye, angol, ködös éjszakán, de aztán inkább nem hozakodtam fel ezzel.
Mert a legkisebb problémája is baromira nagyobb volt ennél.
Kissé csak félve tudtam rápillantani oldalról, ahogy a csendet körbevonta a halovány kis szipogása, amelybe úgy belesajdult a szívem. Mert tényleg nem voltak erősségem az érzelmek. De Benjamin érzelmei... azok egy egészen más szinten mozogtak. És ha ő boldog volt, akkor én is, de ha szomorú, az is rámragadt. És én nem szeretek szomorú lenni. Szóval igyekeztem elűzni, igyekeztem, hogy legalább olykor eltereljem a figyelmét a gondokról... de ezek nem olyan dolgok voltak, amiket el lehetett csak úgy felejteni. És már tudom. Az első csókunk óta tudom.
Igyekeztem most is valahogy megnyugtatni, de hogy is sikerülhetett volna? Mit mondhattam volna? A francba, gőzöm nem volt róla, hogy mit mondjak. Csak finoman letöröltem a forró könnyeket, amelyek végigfolytak arcán, és közelebb húztam magamhoz. De akkor még én is éreztem a múlt sötét és fájdalmas felhőjét, ahogy a fejünk fölött lebegett, és mélyen beszívtam a levegőt. A francba, a francba, a francbaaaaa.
Aztán legalább közelebb bújt és átölelt, és ez egy picikét, egy icipicikét megnyugtatott, hogy óvatosan átfontam karjaimat nyakán és arcomat a hajába fúrtam, belélegeztem az illatát, és addig is azon agyaltam, mit is tegyek most. Azt hiszem, a "nem a te hibád" szöveg nem volt túl hatásos. Ezt nem lehetett elfelejtetni egy kis csokival, vagy csokibékával, azért vannak úgy oda a mágusok, nem? Még ha olyan baromi ijesztőek is, ahogy ide-oda ugrálnak.
- Aznap... Azon a napon elkövettem három hatalmas hibát. Többet is, de az a három... az... az megbocsájtahatatlan. És tudod, arról a napról Aidennek fogalma sincsen. Úgy igazán. Én pedig sosem fogom elmondani neki, hogy mi is történt, mert abba ő egészen biztos vagyok, hogy beleőrülne. De ha én nem mondom el senkinek abba én fogok.
Halk sóhajjal megcsóváltam a fejemet, és végigfuttattam ujjaimat kócos tincsei közt, ahogy kissé felemeltem a fejemet. Ez volt az, amin semmi nem tudott enyhíteni - hogy bűnösnek érzi magát. Milyen szó is segített volna ezen?
- Akkor mondd el - mormoltam, és a haját piszkálgattam. - Nem akarom, hogy beleőrülj.
Őszintén? Nem, rohadtul nem akartam hallani. És ez önzőség volt tőlem, mert már megint csak magamra gondoltam. És ebben a pillanatban nem volt helye önzésnek.
- Tudom, hogy önző kérdés lesz... De, mondd Rayla... Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk?
Megborzongtam a szavaira, és egy pillanatra visszafogtam a lélegzetem, csak figyeltem, ahogy elhúzódik egy picit. A vörös, fájdalommal telt szemeit, amelyek hasogatták az én szívemet is. És nem... ne tehettem meg, hogy nemet mondok. Ugye? Vannak olyan helyzetek, amikor nincs választási lehetőség. Anyámmal sokszor átéltem, és akkor is gyűlöltem. És mégis, talán most volt a legnehezebb. Mert a szavak olykor nehezebbek voltak, mint a tettek.
Persze, nem mindig.
Vettem egy mély levegőt.
- Ben, komolyan. Csak... mondd el, oké? És akkor talán tényleg könnyebb lesz.
Nagyon reménykedtem benne, hogy az lesz. Nagyon-nagyon reménykedtem. És inkább újra átöleltem, mielőtt meggondolhattam volna magamat, aztán csak figyeltem, ahogy a Hold gyenge fénye a tető szélén játszik.

[8/5/2001● RAYLA ●⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷tükörképem]

8/5/2001
● RAYLA ●
⭃ Elmeséljem azt a napot, amikor mind meghaltunk? ⥷
tükörképem

Halottakat is szeretünk

I go walking Beyond the forest
Take me with you
Up into the night where the world falls away
And the white light of forever fills the air
Where do you go when you leave me?
I see you, in my dreams
But you are far away

Chrissie egyszer odajött hozzám, amikor a kertben hasaltam a főben, és éppen meg akartam fogni egy békát. Olyan tipikus angliai nyár volt, akkor voltunk 13 évesek, és valamiért mégis olyan érettnek akartuk magunkat érezni, főleg Chrissie miatt. Aztán ő letekepedett mellém, és elhasalt a fűben ő is.
Ben, mi a halál?
Ahj, ne zargass ilyenekkel, kérdezd meg Aident.
De ő nem válaszol, azt mondja még kicsi vagyok, és amúgy se foglalkozzak vele.
Hát akkor ha ő nem mondja, én se fogom. Ahúgy is honnan jut neked eszedbe?
De te elmodod, mert te minden ilyet elmodasz, amit Aiden nem akar... Találtam a fa alatt egy kismadarat, de nem kelt felt. Aiden mondta, hogy meghalt. Szóval, Ben... Az mit jelent, hogy valaki meghal? Mi a halál?
Hát a halál egy örökké tartó ég veled.
Ez nagyon szomorúen hangzik, Ben. Én nem akarok se apuéktól se tőletek olyan búcsút venni.
Nem is kell Chrissie.

- Ben, komolyan. Csak... mondd el, oké? És akkor talán tényleg könnyebb lesz.
Fogalmam sincsen, hogy könnyebb lesz-e, vagy nem. Fogalmam sincs, hogy valaha egyáltalán az lesz. De abban biztos vagyok, hogy akármennyi idős s leszek én is, meg Aiden is, mind a ketten ott fogjuk a szemünkben hordani a múlt sötétségét, és ez akkor sem fog változni, ha egyszer talán odais eljutunk, hogy őszintén tudunk nevetni. Mert az árnyak midnig el fognak minket kísérni, mindenhova. Örökké.
Az a nap még mindig bennem él. És nem úgy, mintha pár napja történt volna. Mintha csak pár perce... Mintha csak pár perce állt volna meg bennem az élet.
Tudod, abban az évben elég sokat baszakdotak a Griffendélesekkel, Harryék miatt. A Carrow testvérek meg elég sokszor elkaptak, de nem azért mert balfasz voltam elbújni, csak egyszerűen nem hagytam, hogy a többieket, a kisebbeket, a gyengébbeket mondjuk terrorizálják. Így is pletykáltak valami olyasmit, hogy egy kislány belehalt a sérülésekbe, az alsóbb évfolyamból. Szóval inkább álltam a sarat én, ha tehettem. És pár nappal az ostrom előtt tényleg megfingattak, de akkor valahogy odakeveredett Aiden is. Azt mondta van pár srác, akiket büntetőmunkára küldött, és inkább velük fogllakozzanak, engem meg hagyjanak ott vele. De persze az a két gyökér előbb látni akarta, hogy Aiden nem riad attól vissza, hogy bánthat. Szóval jól szétvert, de utána otthagytak vele, ő pedig felnyalábolt és a klubbhelyiség felé vonszolt. Igazából nem beszéltünk egy szót sem valahogy túl nagy lett kettőnk között a szakadék. De mielőtt belökött volta a többiekhez, azt mondta hajnalban legyek az állomáson. Igazából akkor nem is állt nagyon össze a kép, hogy mi a szart meg nem tett értem. És valahogy nem is értékeltem. Egészen addig nem értékeltem, míg fel nem taszigált a vonatra hajnalban. Az utolsó vonatra.
És igazából rohadtul nem akartam elmenni, a  barátaim, mindenki ott maradt, Aiden meg azt akarta, hogy mint valami beszari gyáva alak lépjek le, és tűnjek el. Hogy összevesztünk-e? Hát persze.
- Baszd meg, Aiden, mi bajod van? Kizárt, hogy csak úgy lelépjek... Hallod?!
- Márpedig azt fogod tenni, Benjamin.
- Persze, és mégis miért?... Ne rángass már te seggfej...
- Idefigyelj, Benjamin, mert csak egyszer mondom el! Fogalmad sincs, hogy mi készül. Olyan lassú felfogású vagy, hogy le se esne neked. Mert persze ti a Griffendélben azt hiszitek, hogy ha Potter visszatér akkor majd minden kurvára meg lesz oldva? Ne, ne szakíts félbe... Gyenge vagy ehhez érted? Menj haza, és inkább vigyázz anyáékra. Nekik van rád a legnagyobb szükségük, világos? Nem pedig a nagypofáju barátaidnak.
Fogalmam sincs mennyi diőbe tellett mire odacibált a hülye vonathoz. De valamiért amikor ott az állomáson belenéztem a szemébe láttam a félelmet. Pedig Aiden sose szerette kimutatni, ha félt.
- Gyere akkor te is.
- Nem lehet. Most nem... Majd... Majd utánad megyek. - Hazug.
- Aha, persze.
Aztán, amikor a vonat kezdett indulni, még képes volt felém hajítani azt a rohadt öngyújtót. Én meg kiordítpttam neki.
- Ha meg mersz dögleni, Aiden, én esküszöm, hogy megöllek!
AMikor befutott a vonat a vágányra, apám már ott várt. Otthon pedig annyira próbáltak úgy viselkedni,mintha csak egy átlagos nap lett volna. De feszültek voltak. Anya meg nekem esett, hogy miért hagytam ott Aident. Annyira dühös volt rám, szinte ordított, és apa sem tudta megnyugtatni. És én is tudtam, hogy nem lett volna szabad otthagynom. Az  a nap rohadt lassan telt el. Valahogy mindeki összevszett mindenkivel. Anya velem, én Chrissievel, mert egyre jobban hisztis lett én meg bosszúból eldugtam a kedvenc játékát. Aztán apa emiatt megint velem veszett össze, pedig sosem hallottam úgy kiabálni, ahogy akkor. Azt mondta meg kellene becsülnöm a családom, mert ki tudja mi fog történni még ma. És sosem állok le akkor, amikor kéne, pedig Aidentől ezt megtanulhattam volna. Én meg mérges voltam mindenkire, hogy ott voltam és mégis Aiden hiányzott nekik. Azt mondtam nekik, hogy biztos örülnétek, ha én halnék meg helyette. De aztán meg sem vártam, mit mondtak volna, kicsörtettem a kertbe. Már sötét volt, nagyjából késő este lehetett.
És ott megláttam Aident.
És akkor követtem el az első végzetes hibát.
Mert nem néztem meg jobban. Nem akartam megérezni azt a furcsa tompaürességet, ami körbeengte, hogy igazából ő most nincs ott.
- De jó, hogy itthon vagy, már úgyis mindekinek annyira hiányoztál. Ha gondolod máris megyek leváltani...
- A krpitába. Most.
Volt valami a hangjában, ami megrémített. És ami arra késztettet, hogy tegyem amit mond. Pedig észre kellett volna vennem, hogy ő nem Aiden. Észre kellett volna vennem, hogy a szemével igazából nem is látott. Hogy ő valaki más, hogy valaki más irányítja a testét. De én képtelen voltam odafigyelni az apró jelekre. Így szóltam anyáéknak, és miattam a kriptába kötöttünk ki. De még mielőtt beléptem volna oda láttam egy fekete baglyot elrepülni. Biztos az anyám érzett valamit. De mégis bementünk utána.
Hátra szorultunk, aztán egyszer csak megállt előttünk Aiden, és valami fura átkot beleküldött apába. A kripta visszhangot vert apa ordításától. Chrissie félve hozzámbújt, én meg úgy bámultam az egész jelenetet, mint egy holdkóros. Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni. És ez a második nagy hibám, amit elkövettem aznap. Nem. Tettem. Semmit. Pedig olyan rohadtul egyszerű lettt volna. Anya csak nézte őket, a falnak préselőde, mintha egy olyan maszk mögé menekült volna, ahol nem látja mi is történik a családjával.
És apa. Apa eldobta a pálcáját, mert képtelen lett volna bántani Aident. De én is ilyen voltam Képtelen voltam bántani úgy, hogy az tényleg fájjon neki. De apa tudta, hogy ha azt tenné, csak belelökné valami olyan mélységbe, ahol semmi sem érhette volna el. És akkor apa megszóllat, miközben Aiden kegyetlen mosollyal a száján rászegezte  a pálcáját.
- Aiden? Aiden, hallasz? Tudom, hogy hallasz. Tudom, hogy ott vagy belül. Te jó gyerek vagy, annyira jó gyerek vagy, mint amennyire Chrissie és Benjamin is az. Semmiben sem lülönbözöl tőlük, akármennyire is azt hiszed. És tudod, miért nem? Mert a véremből vagy, és az én gyerekeim nem rosszak.  Le tudod győzni, fiam. Képes vagy rá, mert erős vagy.
Elhallgatott, és... és odalépett Aidenhez és megölelte. De úgy annyira rohadtul, amennyire csak egy apa meg tuda az ő elcseszett fiát ölelni. Alig hallhatóan suttogott tovább a fülébe. És Aiden akkor leengedte a pálcát markoló kezét. És csak meredten állt apa karjai között.
- Bocsáss meg, Aiden. Bocsáss meg, amiért nem vigyáztam rád eléggé. Amiért úgy érzed, hogy sosem szerettelek úgy, mint Benjamint. Bocsáss meg,a miért nem voltam ott, amikor kellett volna. És történjen velem... Történjen velünk bármi, tudd, hogy sosem fogunk meggyűlölni. Mert a fiam vagy. És ezt nem veheti el tőlem semmilyen átok...
- Avada Kedavra!
Nem tudom miért nem vette ki a kezéből a pálcát,mielőtt megölelhette volna. talán hitt benne, hogy Aidenben ott az erő,ami legyőzi azt ami irányítja. Én akkor csak azt láttam, hogy apa eldől és soha többé nem kel fel. És nevetett. De képtelen volt az agyam felfogni, hogy apa csak úgy eltűnt. És akkor a kezeim közzül kicsusszant Chrissie... És odalépett apához, hogy a vállát húzgálta.
- Apu... Apu?... Aiden, mi történt Apuval? - ekkor pillantott rá, és odaszaladt hozzá. Én meg meg sem tudtam mozdulni, csak bámultam apa élettelen testét. - Ez nem vicces Aiden, ne nevess... Ben se csinált ilyen gonosz viccet, de én nem fogok rád haragudni, csak keltd fel aput jó? - és a szemem sarkából láttam, ahogy a nevető Aiden kezét megfogta, és apa felé húzta. De Aiden meglökte, és Chrissie elesett. Olyan csodálkozó szemekkel bámult rá, aztán felém nézett. Én pedig ránéztem, mert láttam, hogy kérdezni szeretne valamit. De aztán villant a zöld fény, és Chrissie tekintete kifakult, és már sosem kérdezhette meg azt, amit akart.
De tudom, hogy még akkor sem gyűlölte.
És akkor a lábam odavitt Chrissie testéhez, és csak szólongattam, miközben teljesen összevoltam zavarodva. Mert ez nem lehet. Nem lehet, hogy ők csak így... De akárhogy hívtam nem felelt. És akkor minden vörös lett. Éreztem ahogy összerándul minden pillanatban a mellkasom, mintha csak agyon akart volna csapni az áram, és teljesen úgy éreztem, hogy megőrülök.
Aztán vége lett, én meg mint aki bedilizett rávetődött Aidenre. Pedig látnom kellett volna, hogy az nem ő. Hogy igazából ő messzejárt. És elkdeztem ütni, ahogy csak tudtam, miközben fl sem fogtam, hogy a családomon kívül vannak a kriptában velünk még. Akik Halálfalók. Csak ordítottam rá, miközben ő azt sem tudta, hogy mi van. És én meg elkövettem a harmadik hibát. Nem fogtam be a számat. És beleüvöltöttem a fejébe, hogy ő tette.
Hogy ő ölte meg őket.
És talán ezzel tettem tönkre.
Utána teljesen elvesztettem azt hiszem az eszemet. Mert miközben Aiden elém ugrott, hogy megmentsen, pár auror betódult a kriptába, és kirángattak engem és anyát. Én meg hirtelen nem értettem, miért hagyták ott őket.
Tudod, Aiden azért küldött haza, hogy megvédjem őket. De én nem tettem semmit.
Pedig bízott bennem. Én meg képtelen voltam bármit is csinálni.
Képtelen vagyok így rendesen a szmébe nézni.
A szemükbe nézni.

Őszintén hálásnak kellene lennem, mert Aiden erre nem emlékszik. Legalább ezt a terhet én akartam cipelni helyette. A apa utolsó szavait. Chrissie halk kérlelését. Anya tompa tekintetét, amint a tetsüket bámulja. És az én tehetelenségemet.
- Még most is azon jár az eszem, hogy mit akarhatott mondani nekem Chrissie - motyogtam, miután elmeséltem Rayálnak az egészet. Aztán megint odabújtam hozzá, mintha valami szeretethiányos macska lettem volna.
- Ne haragudj, Rayla. Hogy rádzúdítottam. Nem kérem, és nem is kérhetem azt, hogy vidd helyettem ezt a súlyt. De köszönöm.
A szavak helye pedig elcsendesedett, még akkor is, ha vihar helyett egy örök örvénnyé alakultak át bennem azokkal az emlékekkel együtt, amikre sosem akartam gondolni. Mégis minden nap megtettem.

Elrepít a szél
lesem a kék eget
fogom a torkomat
nyelni nem lehet
benne agydarab
a szél csak visz tovább
a levegő marad
nyíló orgonák
nyújtóznak felém
megretten szívem
szememet forgatom
magamat kérdezem

Miért kell ebbe belehalni?

és nem felel, nem felel nekem, és nem felel, nem felel nem

[sono così dispiaciuto]

B   e   n   j   a   m   i   n


sono così dispiaciuto

2001. május 8.; Roxfort; öltözet

Miért is próbáltam úgy tenni, mintha bátor lennék? Hiszen nem voltam az, sosem voltam az. A saját problémáim elől is csak menekültem és rejtőzködtem, befogtam a fülem-szemem, hogy ne is lássam vagy halljam, ami történik. Mit vártam magamtól? Mit várt tőlem Ben? Ezt nem tudtam csak úgy levetkőzni. Persze, az is igaz, hogy eddig nem is akartam. Csak beletörődtem, sőt, igazából egész kényelmes volt ez így... és csak hagytam, csak sodródtam. De most? Ben volt az egyetlen, akiért változni akartam. Legalább csak egy kicsit, legalább csak erre a pár percre...
És mégis. A fenébe! Kimondtam. De totálisan. Aztán inkább oldalra pillantottam, hogy ne lássa, ha a szememben is felcsillan a félelem, amely hirtelen, feltörekvő savként csípni kezdte a torkomat. Nem vagy bátor, Rayla, sosem voltál az... Magam sem tudtam, kinek a hangját hallom, annyi ember lehetett, én meg csak lassacskán Ben vállának biccentettem a homlokomat, és eltemettem a hangfoszlányt, mielőtt folytatta volna. Különben sem ez volt a fontos, de egyáltalán nem.
A háború? Anyám lakásában kuporogva töltöttem. Én még igazán fel sem fogtam, hogy mi történik - talán, mert nem is érdekelt. Mert anya annyira kiölte belőlem az iskola iránti utolsó kis lelkesedésemet is, hogy képtelen volt megviselni, akármi is történik. Csak gyűlöltem, gyűlöltem a veszélyt és a félelmet, és hogy ez a varázsvilág, a világ, amibe belerángattak. Én nem akartam boszorkány lenni! Annyira baromi boldog lehetnék mugliként, nem? Nem lenne a Roxfort, amiért minden évben kénytelen vagyok visszatérni Angliába, nem lenne... nem lenne semmi. Nem lenne Ben. Valószínűleg nem.
És ez a gondolat megrémített. Még ha nem is akartam... nem akartam, hogy megrémítsen, hiszen nem kellene, hogy többek legyünk, mint barátok. Átlagos, egyszerű barátok... Pótolható barátok, hiszen jövő évtől úgysem látjuk egymást. És nem, nem, mert... ő már nem volt pótolható. Ő nagyon sok minden volt, tényleg nagyon-nagyon sok minden, de pótolható nem. Még akkor is, ha a múltja olyan ijesztő volt, hogy menekülni akartam. Hogy legszívesebben csak befogtam volna a fülemet, és bekuporogtam volna a szokásos sarkamba, kiterítve magam elé a mindent elnyelő szőnyeget. Nevetséges vagyok. Talán ha más lenne a helyzet, még pofán is röhögném saját magam.
Finoman végigfuttattam ujjaimat Ben tincsei közt, és beszívtam a hideg, májusi levegőt. Az oxigén szinte égette az orromat. És a szavai meg égettek... mindenhol. Kívül és belül, és egy kis időre le is hunytam a szemeimet, amíg mesélt, pedig ez hiba volt, nagyon nagy hiba - mert így mintha csak én is látni véltem volna a pillanatot, és ez nem volt jó. Ez túl sok volt ahhoz, hogy a szőnyeg alá rugdossam. És a történet olyan sok helyen nem illett össze... mi késztet valakit arra, hogy megölje a családját? Hogy teheti meg ezt valaki azzal, akit a legjobban szeret? És hogyan éli ezt túl utána?
Visszanyeltem azt a maró fájdalmat a torkomból, lenyeltem ezzel együtt mindent, és csak tovább cirógattam a haját, mintha ez bármit is segítene az égadta világon. De erre nem volt gyógyír. Tehettem vagy mondhattam akármit. Egy ártatlan kislány, egy ártatlan család... nehéz kérdés volt, hogy azt járt-e jól, aki túlélte. Ez mindig egy nehéz kérdés volt, azt hiszem. Hiszen mi jobb - kitépett belsővel élni valaki hiányától, vagy egyszerűen csak nem lenni?
És persze, az életnek voltak apró napfényes részei. Nagyon sok, vagy legalábbis több, mint amennyit mondjuk most zsigerből fel tudtam volna sorolni. És ezekért megérte, azt hiszem, minden megérte. De tényleg a szenvedésnek kellett lennie az élet értelmének? Annyira sántított ez így. És annyira lelombozó volt, rohadt lelombozó... meg szomorú. Ki a fene szeret szenvedni?
Éreztem, hogy nem álltam készen az információkra, és valóban nem. Örültem, hogy nem várt reakciót, mert képtelen lettem volna akármit is kibökni. Mert az egész csak... túl borzasztó volt. Annyira, hogy Ben három évig alig beszélt valakivel, és a fenébe, még én is kérdőre vontam érte... nem szabadott volna. Úgy, ahogy senkinek nem szabadott volna... És jesszusom! Jesszusom, jesszusom, jesszusom. Még csak nem is hiszek Istenben, ezek után meg végleg nem.
Visszafogtam a lélegzetemet néhány, egészen hosszúra nyúló pillanatra. Bűntudatom volt, amiért nem vagyok az a hallgatóság, akire neki szüksége volt... de ez nem ment. Annyira borzalmas volt, annyira... nem akartam hallani. De mégsem mondhattam neki azt, hogy álljon le, ugye? Hogy fogja be. Pedig ezt éreztem. Hogy fogja be. Biztosan Aiden sem akarta volna, hogy mindezt megtudjam, vagy úgy... megtudja bárki, nem? Halkan sóhajtottam egyet. Tedd félre a gyerekes hisztidet, Rayla, és legyél egy kicsit az, akire tényleg szüksége van. És én igyekeztem. De akárhányszor is ismételtem el magamnak ezeket a szavakat, nem lett könnyebb.

- Még most is azon jár az eszem, hogy mit akarhatott mondani nekem Chrissie. - Nyeltem egyet, és lebámultam a tető széléről. Bárcsak képes lettem volna mondani valamit! De úgy éreztem, lebénulok a szavai súlya alatt, és ahogy közelebb bújt, csak annyira futotta, hogy óvatosan átfontam körülötte a karjaimat. És tovább kerestem a szavakat, de azok folyton csak kicsusszantak az ujjaim elől... és maradtam szótlanul.
- Ne haragudj, Rayla. Hogy rádzúdítottam. Nem kérem, és nem is kérhetem azt, hogy vidd helyettem ezt a súlyt. De köszönöm.
Végighúztam alsó ajkamon fogaimat, és csak feje búbjára támasztottam az államat. Bárcsak tudtam volna segíteni! Bárcsak tudtam volna, mit kéne mondanom vagy tennem ahhoz, hogy könnyebb legyen... de nem volt szupererőm, nem voltam különleges, de még csak erős sem, hogy legalább most tartani tudjam magam. A könnyek égették szemeimet, de nem engedtem, hogy legördüljenek. Legalábbis nagyon küzdöttem, nagyon-nagyon.
- Szívesen. - Ez az én hangom volt? Mintha nem az lett volna. Fojtott volt és száraz. Nem olyan, mint amilyennek hangzania kellett volna. De ennyire telt. Beletúrtam a hajába, és szorosabban átöleltem, közelebb fészkelődtem a takaró kellemes melege alatt, bele abba a kreált, hamis kis nyugalomba, amelyet a pillanat kreált.
Mert itt már nem volt békesség, nem, többet nem. Ezek után nem. Csak egy undorító, kegyetlen világ.

Köszönöm a játékot!