Fájdalmas sikolyok parkja

Elliot O'Mara pennájából



Egy mesterséges tó partján fekszik a sáros, fűcsomókkal tarkított terület, melyen csupán két rozoga pad árválkodik. Kiváló ez a kieső, békés terület, ha valaki a naplementét akarja csodálni, vagy éppen szert tenni egy illegális szerekre és varázstárgykra, hiszen itt gyűlnek össze a sötétség leple alatt a környékbeli sötét varázslók, tolvajok, csempészek és más gonosztevők. Ide kizárólag varázslók és boszorkányok léphetnek be, hiszen a muglik elől gondosan el van rejtve. A elnevezés persze nem az egyszerű üzletelésre utal, hanem a különös halálesetekre, melyek a park múltját árnyékolják be.

i  n e e d  h i s  h u g
20030220

to: Serena

o u t f i t

Gyűlöltem ezt a napot. Nem elég, hogy minden tele volt újságírókkal, hogy a képembe fotózzanak, csak mert az Akadémia bejelentette, hogy mostantól óraadó tanár leszek a Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolájában. Igen. Én. Tanítani fogok egy másik akadémián is, nem a saját tehetségemnek köszönhetően. Sokolov miatt kaptam a munkát, mert mióta kiderült, hogy egy párt alkotunk, hirtelen mindenki nagyon kedves lett velem, akinek csak köze volt hozzá… hát igen, neki megérte benyalni. Pénze volt és befolyása, amit mindenki szeretett.
Ma is, a fotózás és a műmosoly után, semmi másra nem vágytam, minthogy meglátogassam a Sokolov kastélyba. Csak be akartam bújni a karjai közé és megpuszilna a nyakát, beszívni az illatát, hogy aztán az ágyban vacsorázzunk meg. Aztán összebújva olvassam a könyvet, amit ő olvas. Undorítóan harmonikus volt a kapcsolatunk, még a selyempizsamáját is hordhattam, amikor nála voltam. Nem bántam, annak ellenére, hogy másoktól ez gyomorforgató lenne.
Szó szerint kirohantam kifelé az épületből, végig Hertfordshire kis városán. Még a napszemüvegemet is felcsaptam, hogy ne ismerjenek fel, aztán egy kellemes kis beugróban már készen is álltam, hogy hoppanáljak Sokolovhoz.
Egy rántással kavargó sötétségbe kerültem. A közeli park zöldes illata eltűnt, majd egyszer csak furcsa, halálhoz hasonló, rothadó bűz csapta meg az orromat, mintha hazatértem volna Bulgáriába. És valóban. Nem a Sokolov kastély íves tornyainak látványa fogadott… hanem valami bűzös tó, koszos padokkal és utakkal. Egészen elhagyatottnak tűnt, mégis szinte áradt belőle valamiféle gusztustalan ridegség… amiből tudta az ember: sokan haltak meg itt. A távolban pedig egy világító szemű alak rajzolódott ki. Hát megint rám találtak a látomásaim, mert otthon voltam. Ehhez elég volt kiszúrnom egy feliratot.
– Mi a tököm… – szorítottam a tenyeremet a mellkasomra. Úgy éreztem, mintha pánikroham készülne eluralkodni rajtam, még levegőért sem tudtam kapni, mert a tüdőm egy fél pillanatig, nem akart működni.
Feltoltam a homlokon a napszemüveget. Újra körbe néztem, de csak azt fogtam fel, milyen rohadtul hideg van és hogy a halál bűze nem tűnt el. Összehúztam magamon a leopárdmintás kabátomat. Ez sem segített különösen, ráadásul a következő pillanatban egy pukkanó hangtól akkorát ugrottam, mintha rám akartak volna támadni. Egy lány tűnt fel… gyanús persze, mit keres egy ilyen helyen. Talán prosti vagy drogdíler… egyikkel sem jártam volna különösen jól.
– Te meg ki a tököm vagy? – kérdeztem bolgárul, hátha akkor válaszol is rá. Én meg addig is az erőmet gyűjtöttem, hogy haza tudjak hoppanálni, nem mintha ekkor távolságból ez kivitelezhető lett volna olyan egyszerűen. A helyi minisztériumot kellett volna megkeresni inkább, de el tudtam képzelni, milyen alakok ülnek odabent. Ezen a helyen minden maga volt a káosz.
– Ne gyere közelebb vagy feljelentelek! – közöltem még mindig bolgárul, majd tettem hátra egy lépést. Próbáltam a márkás táskámat és az órámat elrejteni a hátam mögé, nehogy prédának tekintsen.

[Lost]

Lost



2002. február 20.

To: Mikhail Bertov

Eleve rosszul indult a nap. Észrevettem, hogy elfogyott a pergamenem, és tintának is híjján voltam, így kénytelen voltam Londonba hoppanálni, tanulás helyett. Ez már eleve elrontotta az egész napomat. Persze gondoltam, hogy ha már Londonban vagyok, legyen valami jó is, és veszek néhány sütis kelléket is. Na talán pont ezt nem kellett volna, ugyanis a hoppanálásom félresikerült, vagy a Szeszély zavart be, de valahova egészen furcsa helyre tévedtem.
Szinte biztos voltam benne, hogy nem Londonban járok.
Egy sötét parkba jutottam, ahol félelmetes sikolyok, furcsa zajok vettek körül. Óvatosan tekintgettem körbe, hol lehetek, hiszen ha nem tudom hol vagyok, nehéz lesz vissza is jutnom bárhova. A hidegtől remegve húztam össze magamon a kabátot, és élet nyomait kerestem, de csak halálszagot éreztem, és átjárt a félelem.
Aztán, ahogy jobban megismerjem a helyet, körbefordultam, és megpillantottam egy másik embert, egy férfit. Különösen jól öltözött volt, ő is elég elveszettnek tűnt első ránézésre. Fogalmam sem volt, hogy jó ötlet-e, de közelebb indultam hozzá, mire ő valami furcsa szláv nyelven szólt hozzám. Habár oroszul egész jól tudtam, ezt a nyelvet nem értettem, csak annyit vettem ki belőle, hogy valamit kérdezett, amiben benne volt a te.
Óvatos, lassú léptekkel indultam felé. Nem akartam itt kiabálni, de megijeszteni sem akartam, ezért a fegyvertelenség egyezményes szimbólumával, két feltartott kézzel közeledtem felé.
-Eltévedtem. - mondtam lassan angolul. - Angliából kerültem ide, de fogalmam sincs hogyan.
Próbáltam egyszerű mondatokat használni, hátha legalább egy kicsit ért az anyanyelvemen.
-Egy kicsit tudok oroszul is. - tettem hozzá oroszul. - Azt esetleg érted? - kérdeztem továbbra is a szláv nyelven, próba szerencse alapon.
Szerettem volna minél hamarabb kijutni innen, és mivel ez a fickó is ugyanolyan elveszettnek tűnt, mint én, gondoltam megpróbálhatnánk együtt működni. Lehet, hogy a végén nagyon rosszul járok, de valahogy az emberekbe vetett hitem még nem veszett el.
-Tudod hol vagyunk? - kérdeztem, amelyik nyelven a férfi válaszolt.

i  n e e d  h i s  h u g
20030220

to: Serena

o u t f i t

Még a hideg is kirázott a helytől. Főleg azért, mert mégis csak Bulgáriában voltam. Szinte vártam, hogy valami bűnöző előkerüljön és megpróbáljon kirabolni csak azért, mert szupersztár vagyok. Sok pénz volt nálam, mert kellett az életre, a jó minőségű dolgokra, amiket nem vonhattam meg a testemtől.
Egy ilyen helyen nem is számítottam jobbra, mint valami bűnözőre. Az a csaj pedig határozottan gyanúsnak tűnt… mégis milyen prosti állna ki éppen ide árulni magát? Nem, ebben nem volt tapasztalatom. Amikor engem adott el az akadémia rendszerint egy luxus szállóba küldtek ki és csak annyit mondtak, hogy győzzek meg valakit arról, adományozzon több pénzt. Eleinte elhittem, hogy tényleg csak beszélgetés miatt küldenek oda. Egy-két alkalom után persze kiderült az ellenkezője. Ha akartam, ha nem azok a férfiak elvették, amit akartak.
– Eltévedtem. – Angolul beszélt, de olyan lassan, mintha valami debilhez szólna. Őszinte felháborodással töltött el, hogy nem ismert fel, miközben én igenis sztár voltam. Még ebben a mocskos országban is ismert volt a nevem varázsló körökben. A helyi magazinok ugyanis átvettek sok cikket a Prófétából vagy éppen azokból a hülye pletykalapokból. – Angliából kerültem ide, de fogalmam sincs hogyan.
Ezen a ponton éreztem úgy, hogy máris felrobban a fejem. Ha onnan jött, mégis miért nem ismer fel? Ennyire azért nem voltak rosszak a fényviszonyok.
– Egy kicsit tudok oroszul is. – Váltott nyelvet aztán, mintha szükséges lett volna. – Azt esetleg érted?
– És Angliában kutyák neveltek, vagy mi a tököm? – kérdzetem felháborodva és még hadonásztam is felé a kezemmel. Ezúttal angolul beszéltem, éppen csak egy kicsit szláv akcentus fűszerezte a szavaimat. Elég régóta éltem már ahhoz Londonban, hogy ne legyen komolyabb akcentusom. – Mégis kinek nézel te engem valami drogdílernek?
Idegesen rángattam elő a zsebemből a cigis dobozt. Egy szálat az ajkaim közé vettem és remegő kézzel, a pálcám végével meggyújtottam. Még mindig nem értettem, hogyan kerültem Bulgáriába. Az egyezmények miatt amúgy sem lehetett volna ekkorát hoppanálni és biztos, hogy nem fordult meg a fejembe ennek a bűzös helynek a képe…
– Tudod hol vagyunk?
Csak megráztam a fejemet, ahogy hosszan fújtam ki a füstöt. Aztán felé tartottam a cigis dobozt, ha akart elvehetett egy szálat… ránézésre amúgy sem szívott még ilyen minőségi cuccot. A nikotin kicsit megnyugtatta a lelkemet.
– Pontosan nem. Valahol Bulgáriában… bolgár felirat van ott. – Böktem a feliratra. – Furcsa a mágia itt… te is érzed? Nem merném megkockáztatni a hoppanálást. – Tettem hozzá és körbe néztem. Aztán csak leindultam valamerre.
– Indulunk. – Adtam ki a parancsot, majd a kis ösvényen megindultam az ocsmány vidéken, hátha megtaláljuk ennek az átkozott parknak a kijáratát. Csak néha-néha rezzentem össze a távolból érkező sikolyoktól. Engem a fénylő szemű kísérteteim kötöttek le, akik mind jobban kerültek közelebb hozzánk. Hiába lett új év, ez a 2003 sem változtatott a korábbi életemhez képest. Csak erősebben kapaszkodtam Sokolovba, mint valaha. Mellette volt egyedül megnyugvásom.

[Lost]

Lost



2002. február 20.

To: Mikhail Bertov

– És Angliában kutyák neveltek, vagy mi a tököm? – kérdezte, mintha tudnom kellene, ki ő. Mondjuk így közelebbről nézve ismerős volt, de fogalmam sem volt honnan. És egyébként is, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyen ocsmányul beszéljen bárkiről is, akinek köze van hozzám. Nem igazán érdekelt a varázsvilág titokban tartása, ráfogtam a pálcámat. Már rég elő kellett volna vennem. Én próbáltam jófej lenni, erre ő itt adja a nagymenőt.
-Mégis kinek nézel te engem valami drogdílernek? - tette még hozzá, és közben jól megnézte a pálcámat. A pillantása lehetett egyszerre lenéző és meglepett is. Minden esetre elég jól kezelte a helyzetet, mert ahelyett, hogy ő is pálcát rántott volna, inkább megkínál egy cigivel.
Ettől a húzásától eléggé meglepődtem.
-Most akár marihuánás cigit is ajánlhatnál nekem... - morogtam, de azért kivettem egyet. Sosem szívtam még el egy szálat sem, de talán itt volt a remek alkalom. De inkább csak fogtam az egyik kezemben a szál cigit, a másikban meg a pálcámat, ami azért még mindig készültségben volt.
– Tudod hol vagyunk? - kérdeztem végül, mert úgy tűnt, ő jobban képben van, mint én.
– Pontosan nem. Valahol Bulgáriában… bolgár felirat van ott. – mutatott valami feliratra. – Furcsa a mágia itt… te is érzed? Nem merném megkockáztatni a hoppanálást. – Mondta, én pedig mélységesen egyetértettem vele. Emellett megnyugodtam, hogy ő is varázsló, habár nem tudtam miféle.
-Én csak a Bolgár Mágiaügyi Minisztériumba szeretnék eljutni. Majd ők hazavisznek. Tuti megint a Szeszély kavart be. - mondtam, de a hapsi nem nagyon figyelt rám. Ő inkább próbálta felmérni helyzetünket, és végül szinte parancsoló modorban megszólalt:
– Indulunk.
Elindult valamerre. Fogalmam sem volt, jó irányba indultunk-e el, de legalább mozogtunk. Együtt mozogtunk, így legalább egy kicsit kevésbé volt félelmetes ez az egész hely a sikolyokkal, és a köddel. A férfi is egypárszor megrezzent, én meg valósággal rettegtem, de nem akartam kimutatni a félelmemet.
Menet közben nem szólaltam meg, de igyekeztem kitalálni, ki lehet ő. Valami újság címlapján láttam, talán valami színész? Aztán, mint a villámcsapás, beugrott:
-Tudom már ki vagy! Az a táncos az Operaházból! - Mikhail Bertov... Persze nem akartam, hogy elszálljon az agya, úgyhogy hozzátettem, mintha nem tudnám. - Bocsáss meg, de hogy is hívnak?
Nem igazán kellett volna gonoszkodnom ebben a helyzetben, de annyira elegem volt a fensőbbséges hangvételétől, hogy muszáj volt visszavágnom, még ha ezzel fel is húztam.

i  n e e d  h i s  h u g
20030220

to: Serena

o u t f i t

– Most akár marihuánás cigit is ajánlhatnál nekem... – mondta a csaj, aki még csak fel sem ismert. Még mindig egy kicsit idegesített, hogy ennyire szánalmasan informálatlan, de odanyújtottam a cigit… mintha megérdemelné.
– Ha lenne nálam, inkább elszívnám az összeset egyszerre. – morogtam válaszként. Nem igazán akartam jópofizni, inkább erőszakosan szippantottam bele a cigarettába, miközben a csaj tanácstalanul állt a kezében a sajátjával. Ez komoly? Elvette a cigit és még csak rá sem gyújt… micsoda barbárság ez. Végül felé tartottam a pálcám végét, amin apró láng jelent meg, hogy leszívhassa a dohányt. Nem, mintha nyugtató hatású lett volna a füst… egyenesen éreztem, ahogy csak tovább idegesít.
– Én csak a Bolgár Mágiaügyi Minisztériumba szeretnék eljutni. Majd ők hazavisznek. Tuti megint a Szeszély kavart be – magyarázott valamit. Hát marhára nem érdekelt. Ezen a helyen túl veszélyes lett volna a hoppanálás, így nem akartam még véletlenül sem megkockáztatni, hogy összekutyulja a testemet. Most elég vékony voltam, hogy felengedjenek a színpadra, nem engedhettem meg semmilyen anomáliát… egy elhagyott testrészt meg még kevésbé. Ezért kijelentettem, hogy megyünk.
A lány jött utánam. A háttérben pedig azok a sikolyok egyre hátborzongatóbban vegyültek bele a ködbe. Nem szerettem ezt a halottasház hangulatot, mégis annyira jellemző volt Bulgáriára ez az egész. Mominoban is csak az a nyomott hangulat uralkodott. Ezért utáltam itt lenni, ezért utáltam szembenézni az életemmel.
– Tudom már ki vagy! Az a táncos az Operaházból! – kiáltott fel hirtelen, mintha legalábbis nagy csoda lenne felismernie valakit, aki napi szinten szerepel a rohadt újságokban. Gondolom nem az eszéért szeretik őt sem. – Bocsáss meg, de hogy is hívnak? – Tette fel aztán a bicskanyitogató kérdést.
Jól van, Mik, számolj el tízig, ahogy Sokolovnak ígérted. Egy… beleszippantok a cigimbe… kettő… lassan kifújom a füstöt… három… robbanás. Nagyjából eddig jutottam mindig. Így amikor a füst lustán reppent ki az ajkaim közül, a lányra pillantottam.
– Talán, ha sokat töprengsz rajta, az is eszedbe jut. – Vontam meg a vállamat. Miért is segítettem volna neki? Nem érdemelte meg, mert nem adta meg a kellő tiszteletet, ráadásul alighogy kiböktem ezt a mondatot, egy éles sikoly futott végig a parkon. Összerezzentem tőle, majd megálltam.
Most rajtam volt a sor, hogy magam elé tartsam a pálcámat. Nem sok haszna volt persze, sosem voltam párbajhős, ahhoz túl gyengén teljesítettem az iskolában. Csak az öncicomázás érdekelt, így leginkább a bűbájok és az átváltoztatások mentek… azok persze profi szinten. Ezért volt olyan szép ébenfekete a hajam is, vagy éppen makulátlan bőröm. Pontosan tudtam hogyan nyúljak magamhoz, hogy így nézzek ki.
– Nagyon nem kéne itt lennünk… – állapítottam meg. A gondolataim megint Sokolovra vándoroltak. Ösztönös volt, mert mellette éreztem magamat egyedül biztonságban. Már léptem volna tovább, mikor a ködből két kóválygósabb alak keveredett elő. Fiatalok voltak. Drogos fiatalok.
– Gyere ide! – Karoltam át a lány vállát, nem mintha kedvem lett volna hozzáérni. Megpróbáltam úgy tenni, mintha egyszerű pár lennénk… de a két fiú nekünk ütközött. Az egyik egyenesen fellökte a fura csajt, a másik meg az ocelotmintás kabátomat kezdte el piszkálni.
– De szép. Add nekem. – Beszélt bolgárul és elkezdte rángatni a ruhámat.

[Lost]

Lost



2002. február 20.

To: Mikhail Bertov

Nem túl kedves dolog, hogy a füveg cigijéből egyet sem adott volna nekem, de mivel ez a helyzet nem állt fenn, igyekeztem nem foglalkozni vele, és elfogadtam a sima cigit, amivel aztán semmit nem kezdtem. Egyrészt nem akartam rágyújtani, másrészt a fickó azonnal elindult valamerre, bizonyára a kiutat keresve.
Az egész rettenetesen nyomasztó, és rémisztő hely volt. Ködös, nyálkás, és mindenhonnan ijesztő zajok hallatszottak. Szerettem volna már otthon lenni, venni egy jó meleg zuhanyt - mert a nyálkás hideg a bőröm alá is befúrta magát -, aztán egy forró csokival ágyba bújni.
Úgyhogy bízva abban, hogy a hapsi - akinek kilétére közben rájöttem - tudja, mit csinál, követtem. Persze, eszembe jutott a neve, de jó volt kicsit húzni az agyát. Mondjuk nem nagyon jött be neki, mert kifejezetten ingerültté vált, hogy nem ismertem fel elsőre.
Mégis, hogy a francba gondolhattam volna arra, hogy egy ilyen kietlen helyre pont Mikhail Bertovval hoz össze a sors. Aki ráadásul egy bunkó. Persze a cikkek sem fényezték túl: a kiváló táncos, akinek a modora hagy némi kívánni valót.
Amikor aztán ismeretlenek közeledtek felém, mutatott némi empátiát, és magához húzott. Gondoltam, azt volta célja, hogy egy párnak tűnjünk, így én is átkaroltam őt, és odasúgtam neki:
-Mi a terved?
Közben a drogosok már a közelünkbe értek, és Mikhail furcsa mintás kabátját próbálták lerángatni, engem pedig fellöktek. A kezem a pálcámhoz nyúlt, erősen szorítottam, és előkaptam - nem érdekelt ebben a helyzetben a titoktartás. Az egész hely pedig annyira nyomasztó volt, és bizsergett a mágiától, hogy ezek az alakok is csak varázslók lehettek.
-Reducto! - szóltam, és megpróbáltam megtisztítani Mikhail előtt az utat. A varázslat meglepte az amúgy is ingatag lábon álló srácokat. Én felpattantam, és Mikhailra néztem.
-Futás. - és elkezdtem futni abba az irányba, ahonnan a fiúk jöttek. Az pont a másik irány volt, mint ahonnan mi érkeztünk, és arra biztosan nem vezetett kifelé út. Így a másikat kellett megpróbálnunk, és csak reménykedhettünk benne, hogy arrafelé nem találkozunk mással.
Egy pár percig futottunk, majd megálltunk és hátrapillantva meggyőződtem róla, hogy nincsenek mögöttünk. Valószínűleg képtelenek lettek volna követni minket, kiindulva abból, mennyire be voltak már állva.
-Te jó ég, milyen hely ez. - sóhajtottam fel.

i  n e e d  h i s  h u g
20030220

to: Serena

o u t f i t

Semmi kedvem nem volt segíteni a csajnak. Túlságosan bunkó volt és még a nevemet sem tudta… nem kellett volna még csak átkarolnom sem a vállát. De lássuk be, mivel nem voltam elég ügyes varázsló, pajzsnak határozottan jó volt.
– Mi a terved? – kérdezte. Nyilván ő is kiszúrta az előttünk tébláboló, túlzottan is hangos fiatalokat. Igazi bajkeverőnek tűntek, de ez nem volt olyan nagy meglepetés Bulgáriában. Határozott meggyőződésem volt, hogy a legtöbb bűnöző a világnak ezen a helyén élt. Undorodtam ettől az országtól, a múltamtól és a családomtól, amik mind-mind ide kötöttek.
– Szerinted még is mi?! – kérdeztem felháborodva, de a hangomat igyekeztem halkan tartani. – Az, hogy elhúzunk innen és szépen búcsút veszek tőled, örökre. – Szippantottam egy nagyot a cigimből, ami a következő percben ki is esett a kezemből, ahogy nekem ütközött az egyik ismeretlen drogos. A kabátomat kezdte rángatni, hogy az neki kell.
– Recuto! – hallottam meg a csaj hangját. Nem, mintha szükség lett volna beavatkozásra, ugyanis éppen akkor rúgtam a legérzékenyebb pontján meg a támadómat. Az pedig összerogyott, majd eldőlt. – Futás. – Kiáltotta aztán rohanni kezdett. hát én nem tudtam futni, túlságosan fájt hozzá a lábam, így nem volt más választásom, mint megpróbálkozni a hoppanálással. Minden koncentrációmat be kellett vetnem, hogy ne egy másik országba, vagy a testrészeimet elhagyva végezzem. Így hát egy keresztútnál vártam be a rohanó lányt. Valahonnan onnan érkeztek a fiúk… de nem érdekelt. Levegőért próbáltam kapkodni egyelőre.
– Én nem tudok futni… – közöltem és csípőre tett kézzel álltam meg előtte. – Szóval vagy lelassítasz, vagy el kell válnunk egymástól. – Folytattam és megigazítottam magamon a kabátomat a másik kezemmel. Egy egészen kicsit meggyűrték, de nem tűntem olyan megviseltnek szerencsére. Még éppen időben leszereltem a támadókat.
– Te jó ég, milyen hely ez. – Sóhajtott fel, mintha most esne le neki, hogy Szófia egyik legputrisabb részére cseppent. Nem lep meg, valami elkényeztetett fruskának tűnt, aki aranykanállal a szájában jött a világra. Nem tudta, milyen télen cipő nélkül, egy fűtetlen házban élni.
– Gondolom a távoli sikolyok alapján azt hitted, hogy vidámparkban vagy. De itt a Balkánon ilyen az élet. – Vontam vállat, majd körbe néztem. Úgy tűnt csak még inkább elkeveredtünk ebben a labirintus forma útvesztőben, így jobbnak láttam nem ebben a ruhában folytatni az utat. A pálcámat előhúzva először az ingemre koppintottam, ami fekete színt öltött, majd ugyanígy tettem a kabátommal is.
– Csak sétáljunk nyugodtan. Az kevésbé feltűnő, mint az őrült futkározás. – közöltem és elindultam egyenesen az úton, ami a legvaskosabbnak tűnt. A keskenyebb ösvények ijesztőek voltak és biztosra vettem, hogy olyan útvesztőbe vezettek, amibe jobb lett volna nem belekeveredni. – A szélesebb utak általában kapukhoz vezetnek az ilyen zárt parkfélékben. – Tettem hozzá és elővettem egy újabb cigit, hogy rágyújtsak.
– Javaslom, szívd el, amit az előbb adtam. Egész jó hatással van az idegekre… vagy terhes vagy? – Mértem végig, mert ugyan elvette a cigit, de korábban sem akarta már meggyújtani. – Ha lehánysz, véged.

[Lost]

Lost



2002. február 20.

To: Mikhail Bertov

Bertov nem volt hajlandó részleteket elárulni arról, hogy tervez innen kijutni. Azért jobb lett volna, ha valamit mond, vagy szimplán közli, hogy fogalma sincs, mert a flegma válasz, amit kaptam egyáltalán nem nyugtatott meg. Igazán összehozhatott volna valami normálisabb fickóval a Szeszély. Vagy lehet, hogy Mikhail Bertov maga a megtestesült Szeszély? Lehet, hogy ez most csak valami álomvilágbeli kivetülése ennek a furcsa valaminek?
Amikor megjelentek azok a részeges, drogos fickók, én a legegyszerűbb megoldást választottam: futottam. Mikhail lemaradva követett - én legalább is azt hittem, aztán hirtelen mellém hoppanált.
-Aztarohadt... - morogtam ijedtembe, aztán ránéztem. - Normális vagy? Ha amputoportálsz vagy valami bajod lesz, nem tudtalak volna összerakni.
Aztán még morogva hozzátettem:
-Lehet, hogy ha nem szívnál annyi cigit, jobban bírná a tüdőd...
Ahha, szóval a Balkánon vagyunk. - gondoltam magamban, amikor kiderült Mikhail gunyoros beszólása után. Nem, nekem csak az tűnt fel, hogy valamilyen szláv helyen vagyunk, de nem tudtam belőni egy kísértetjárta park alapján, hogy melyik országban vagyunk.
– Csak sétáljunk nyugodtan. Az kevésbé feltűnő, mint az őrült futkározás. – közölte és elindult egy úton. – A szélesebb utak általában kapukhoz vezetnek az ilyen zárt parkfélékben. - mondta, ez pedig egészen jó ötletnek tűnt. Persze nem mondtam neki semmit, nehogy elbízza magát. Követtem, mert nem akartam ezen az istentelen helyen egyedül maradni.
Csendben ballagtunk egymás mellett, majd megszólalt:
– Javaslom, szívd el, amit az előbb adtam. Egész jó hatással van az idegekre… vagy terhes vagy? Ha lehánysz, véged.
Egyszerűen nem is értettem ezt a hirtelen jött "aggódást". Nyilván csak a cigijéért aggódott.
-Kösz nem. Inkább megtartom, és hasznot húzok belőle. Mikhail Bertov használatlan cigije. Tudod, hogy a hírességek ereklyéinek fekete piacán mennyit adnak egy ilyenért? - vettem elő, és mutattam fel a cigit. Kíváncsi voltam, mit reagál rá, mennyire zavarja ez az egész híresség dolog.
-Lehányni pedig tuti nem foglak, ne aggódj. Ezt a csinos tigrisbundát főleg nem! - élcelődtem a kinézetén. Egyszerűen nem értettem, hogy tud valaki egy ilyen gúnyát felvenni. Annyira feltűnő volt, és kirívó... Mondjuk talán pont ezért.
Mindenesetre mentünk tovább egymás mellett és reméltem, hogy most már kifelé tartunk.

i  n e e d  h i s  h u g
20030220

to: Serena

o u t f i t

Utáltam ezt a helyet, utáltam a csajt, akivel összeakadtam… de amit ennél is jobban utáltam, hogy nem tudok országokat áthoppanálni csak azért, hogy hazamenjek. Az sem érdekelt volna, ha szétesek darabokra, csak legyen már ennek a rémálomnak vége. Legszívesebben otthagytam volna azt a hülye nőt, mert idegesített, amiket összedumált.
– Aztarohadt... – mormogta, mikor megpillantott. – Normális vagy? Ha amputoportálsz vagy valami bajod lesz, nem tudtalak volna összerakni.
– Az anyámnak hiszed magad, vagy mi a tököm?!– Mordultam rá, cseppet sem kedves stílusban, majd előrángattam egy újabb cigarettát, hogy leszívjam a füstöt, amint meggyulladt. Alig vártam, hogy lenyugtasson a nikotin és ne próbáljam meg megölni puszta kézzel, csakhogy befogja a száját. Ez is csak egy újabb idegesítő ember, akivel szemben távoltartásit kell majd igényelnem a jövőben… mert pont annyira akarom látni, mint azt a Benjamin Frasert, aki meg akart erőszakolni egy sikátorban.
– Lehet, hogy ha nem szívnál annyi cigit, jobban bírná a tüdőd...
Egyenesen az arcába fújtam a füstöt. Tanulja már meg hol a helye, ha velem beszél… bár a nevemet sem tudta, mit vártam tőle? Hogy tud tiszteletet adni? Akit félre neveltek, azzal én már nem sokat tudtam kezdeni, azon kívül, hogy faképnél hagyom.
– Nem a tüdőm miatt nem tudok futni. – Közöltem dühösen, majd elhaladva mellett, elindultam előre tovább. Egy darabig próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, hogy követ, de persze szövegelt. Már-már komolyan kezdett tőle megfájdulni a fejem.
– Kösz nem. Inkább megtartom, és hasznot húzok belőle. Mikhail Bertov használatlan cigije. Tudod, hogy a hírességek ereklyéinek fekete piacán mennyit adnak egy ilyenért? – közölte, kibökte a nevemet is végre, amit csak egy hümmögéssel üdvözöltem. Mégis csak olvas újságokat…
– Akkor érne csak valamit, ha megnyaltam volna. – Világosítottam fel. – Így önmagában ez csak egy cigi.
Inkább dühösen szívtam a cigarettámat. Hagytam, hogy a füst megtöltse a tüdőmet és kicsit megnyugtasson, mielőtt elevenen felfalom ezt a túlnagy szájú kislányt. Ráadásul, ahogy haladtunk előre, a távolban, a ködből kirajzolódni látszott egy kapu forma.
– Lehányni pedig tuti nem foglak, ne aggódj. Ezt a csinos tigrisbundát főleg nem!
Szóval a divathoz sem ért. Nem lepett meg annyira, már ránézésre sem tűnt különösebben nagyszámnak. Végig simítottam a kabátomon, ami még csak nem is bunda volt, tigris meg aztán pláne.
– Ez ocelot… ha nem ismernéd a vadmacskákat. – Közöltem pontosan olyan lekezelő stílusban, amilyet egy ilyen megjegyzés után érdemelt. – Ott a kapu. – Váltottam témát, majd kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet. Próbáltam nem tudomásul venni, mennyire fáj minden mozdulat, ahogy izom össze-össze rándul a lábamban.
Egy hatalmas, öreg vaskapu volt, ami kifelé vezetett a parkból és a távolban felsejlett Szófia ismerős körvonala.
– Itt el válhatunk… gondolom hazatalálsz. – Közöltem dacosan. Részemről be akartam sétálni az akadémiára, hogy az egyik zsupszkulcsot használva hazamenjek. Nem óhajtottam ennél többet segíteni ennek a csajnak.

[Lost]

Lost



2002. február 20.

To: Mikhail Bertov

Jó szórakozás volt ez a Bertov hapsit heccelni, mert úgy tűnt, tényleg zavarják a beszólásaim, és hogy hülyének tettetem magam. Nyilván az ilyen alakokhoz volt szokva, kirázta tőlük a hideg. Mennyi rajongója lehet, akik mind arra várhatnak, hogy a Szeszély egy ilyen kísértetjárta helyre hozza őket, és Mikhail Bertov karjában köthessenek ki.
Hát van egy rossz hírem számukra: Mikhail Bertov egy bunkó!
Persze nyilván tele van rossz emlékekkel a rajongóit illetően, de hát közel sem olyan jó arc, mint ahogy azt az újságok leírják. Vagy csak a stressz váltja ki ezt belőle?
Mindenesetre nagyjából bármivel fel lehetett húzni ezt a férfit. Az is zavarta, hogy nem szívom el a cigijét, az is zavarta, hogy velem kell lennie - pedig állítólag nem is vagyok egy olyan rossz társaság -, és attól is ki volt, hogy nem tudtam megkülönböztetni az ocelotot a tigristől. Na jó, azt mondjuk tényleg láttam, hogy nem tigris bundát visel, de lehetett volna ez akármi is.
De Mikhail Bertov egyértelműen kész volt ettől a helytől is. Mintha rémlett volna, hogy Bulgáriából származik. Talán volt innen egy rossz emléke. Vagy nem is egy... Ez a hely csak rossz emlékeket idézhet fel. De attól még nem kellene ennyire bunkónak lennie.
Egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot, de sok időm nem is volt ezen gondolkozni, mert mire igazán elkezdődött volna, véget is ért. Közeledtünk a kapu felé - mindkettőnk nagy megkönnyebbülésére -, és Mikhail már készült is lelépni.
– Itt el válhatunk… gondolom hazatalálsz. - mondta. Hát annyira azért még mindig nem voltam képben, hogy hol is vagyok pontosan.
-Azért azt megmondhatnád, hogy merre találom a Mágiaügyi Minisztériumot. A bolgárt természetesen.
Ott biztosan tudnak segíteni. Bizonyára ők is képben vannak a Szeszély okozta dolgokkal, de ha más nem, akkor egy zsupszkulcsot vagy egy kandallót tudnak biztosítani a jött-ment külföldinek.
A válasz után, amikor már indult volna tovább, még egy búcsú beszólást azért eleresztettem.
-Hé, Mr. Bertov! Azért egy autogramot kaphatnék emlékbe?
Csak vicceltem, eszem ágában sem volt autogramot kérni tőle. Örültem, hogy végre megszabadulhattam ettől a furcsa alaktól. Így inkább elindultam a Mágiaügyi Minisztérium felé remélve, hogy onnan már hazatalálok.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!