Eiffel-torony

A torony a francia főváros egyik legismertebb jelképe. Az 1889-es világkiállításra készült, nevét tervezője után kapta, ám később, az eredeti tervekkel ellentétben sem került lebontásra. Manapság mind mugli, mind varázslókörökben rendkívüli népszerűségnek örvend, így állandóan rengeteg erre a turista. Ha el akarod kerülni a tömeget, érdemes a kora reggeli órákban ellátogatni ide.

◂ amikor az évnek vége ▸

2002. december 31.

◃ a i d e n ▹

i could hug you for hours

style: your boy ║ zene: yours

Az ujjainkat összekulcsoltam, ahogy éppen nyolc órakor megérkeztünk az Eiffel torony lábához. A robosztus, fémes épület talán kicsit nyálasan is, de a szerelem jelképévé vált az elmúlt években és Párizs amolyan romantikus központként működött… talán ezért is ide akartam jönni Aidennel. Valahogy az ünnepek közeledtével engem is elragadott ez a nyálas, összebújós hangulat, még talán jobban is, mint korábban. Csak kettesben akartam vele lenni egy kicsit. Feltöltődni, elvinni elegáns helyekre, ahol igazi úriembernek érezheti magát.
– Mindjárt ott vagyunk. – Mondtam. Szándékosan kerültem el a mugli lifteket és választottam a sétát fölfelé. Így még inkább el tudtunk merülni a kivilágított, ünnepi fénybe bújt város látványában. Ez is romantikus volt, a szívem nagyokat dobbant a látványtól. Most jó volt nem dolgozni, nem félteni Aident attól, hogy valaki megpróbálja esetleg megölni, mert hirtelen túl veszélyes lett az alvilági ténykedésre. Örültem, hogy megkapta, amit akart és ami minden bizonnyal meg is illette. Az én Mucim túl tehetséges volt ahhoz, hogy egyszerű kereskedő lehessen… egészen más volt az attitűdje is, mint nekem. Ő uralkodásra született, mint egy királyi sarj… én viszont mellette egy kis senki voltam. Kóbormacska voltam, aki mellett igazi kis ölcica lett, imádva a szeretgetést és a gondoskodást, amit kaptam. Ezért pedig hálás voltam annyira, hogy minden létező befolyásomat bevessem a céljaihoz. Mert mocskosul szeretlek, Aiden Muci Fraser… jobban, mint magamat. A szemem sarkából pillantottam rá, majd kicsit hozzá dőltem.
– Nyugi, már nem kell sokáig fagyoskodni itt… – Tettem hozzá és még erősebben szorongattam meg az ujjait.
Talán kicsit túlszerveztem az estét, pedig én magam is a természetes dolgokat kedveltem. De tudtam, ha ennek vége, úgyis egymásnak esünk megint, szerelmesen, pezsgőzve a szobánkban vagy talán az egyik hideg parkban. Az újév erről szólt tavaly is, összebújásról, békéről, nem voltam egy nagy bulizós fajta. És bár akkor már érződött, hogy a kapcsolatunk megadja magát a sötétségnek… most valahogy minden más volt. Túl szerelmes, túl boldog… túl minden, ami megóvott minket egy esetleges fájdalomtól.
– Meglepetés! – Közöltem, mikor néhány kanyar után, a széltől átfázva megérkeztünk a második emeleti étterem elé. Az üveg falakon keresztül be lehetett látni az ünnepélyesen feldíszített asztalokhoz. Alig egy-egy vendég volt. A legtöbb ember ilyenkor inkább a buli lehetőséget kereste, nem az elegáns ünneplést.
Az ajtó felett egy felirat hirdette „Le Jules Verne.” Egy ideig agyaltam rajta, hogy vajon tudnak-e angolul… és a foglalásomat tényleg foglalásként értelmezték-e, nem pedig valamiféle hülyéskedésnek. Daniel járt el ugyanis a nevemben és neki mindenáron csak franciául voltak hajlandóak karattyolni.
– Bonsoir Messieurs! – köszöntött a pincér, aki kinyitott előttünk az ajtót és már karattyolt is tovább.
– Fraser-O’Mara… két fős asztal… – Mutattam az ujjaimmal is a kettest, remélve, hogy ebből felfogja a lényeget. Csak biccentett és mindenféle egyéb nélkül, már mutatta is az asztalunkat, ami tökéletes kilátást nyújtott a fémvázra és azon keresztül a városra. – Tetszik, Muci? – kérdeztem és közben a kihúzott székbe ültem, mintha valami kis hercegnő lennék. Ezután meg a kezembe kaptam borlapot is, rajta annyi itallal, hogy megmondani sem tudtam mi az.
– Quel type de vin voulez-vous? – jött a kérdés, én meg tovább pislogtam nagyokat. Aztán ráböktem valami borra a lapom. Erre csak bólintott és felírt mindent, már csoszogott is el az italunkért.
– Ez nagyon gáz volt… – Sóhajtottam. – Muci, a hamit neked kell megrendelni.

[2002. december 31.outfit >><< s e xA szívem óceán]

2002. december 31.
outfit >><< s e x

A szívem óceán

Párizs. Az elegancia a tökéletesség és persze a szerelem városa volt. Szinte egy részem mindig is ide húzott, talán mert anyám mindig is szerette a francia kultúrát, vagy mert egyszerűen csak úgy éreztem, mintha az egy kicist az én városom lett volna. Tele művészettel, történelemmel, tudással és elegáns, normális emberekkel, akik nem voltak olyan idegesítőek, mint otthon mondjuk az öcsém. Szerettem az aranyos kis utcákat, a frissen sült pékáu és a vor illatát, ahogy sétáltunk az utcákon. Most is kellemes hűvös szél simított végig az arcomon, ahogy sétáltunk a kivilágított Párizs csodálatos utcáján, az Eiffel-torony felé. Nem zavart, hogy ilyen nyálasnak titulált helyre mentünk. Valahogy egy kicsit sokkot kaptam az otthoni zajtól, néha jól esett eltűnni, és inkább akartam kettesben áthajózni az újév felé, Elliottal az oldalamon, mint modnjuk az oirdítozó Benjamin mellett. Egyszerűen csak nyugalmat akartam, hogy olyan békében és nyugalomban kezdődjön az új év is.
– Mindjárt ott vagyunk. – mondta ELliot, én pedig csak a szemem sarkából lestem felé, és válaszul megszorítottam egy egészen funoman a kezét. Ez az év sok mindent foglalt magába. talán ez a változás áve is volt, valamú újnak a kezdete, mert körülöttem minden egyszerre lett más, egyszerre áreztem szilárd talajt a lábam alatt, szerető otthont előttem, és egy születendő alvilégi királyságot a hátam mögött. ELliot volt mindennek a közepén, ő tartotta bennem a lelket, az erőt, ami hajtot minden nap, hogy a bennem tekergő fájdlaom és méreg ellenére felkelljek, és dolgozzak, hogy egy nap... egy nap már ne kelljen csinálnom smemi szánalmasat, mert mindenki az én emberem lesz. És én pedig a szem leszek. A szem ami figyel és véd, hogy sneki egy újjal se nyúljon azokhoz, akik nekem számítottak. Út közben ELliot kicist nekem is dőlt, amire a szám sarka egy kis félmosolyra húzódott.
- Alig várom, hogy ott legyünk - mondtam csendesen inkább, miközben kikerültük a mugli eszközöket, aminek én is örültem Bár nem idegenkedtem olyan vészesen tőlük, vagy a dolagiktól, mint mondjuk más varázslók és boszorkányok, volt néhány hülyeségük, amiket nem szívesen hazsnáltam, mert... sokkal inkább bíztam saját magamban. Kicist kezdett a szél is hűvösre fordulni, de igazából nem is nagyon bántam, hogy együtt kacskaringózunk a huzatban, ahhoz az én szívem is egy kicsit túlságosan is szerelmes volt. Bájosnak tartottam, ahogy ELliot most enynire nagyon szervezkedett valamit, és nem is nagyon akartam kitalálni, hogy mit. Egyszerűen csak élveztem, ahogy vezetett és valahogy ez az egész mélyen boldoggá tett. Pedig még egy éve azt sem hittem, hogy lehetek-e boldog igazán. Ez a Párizs más volt, mint legutóbb, sokkal másabb, sokkal több élet lobogott benne, és én is sokkal többet éreztem, mint legutóbb, amikor itt jártunk.
- Meglepetés! - szólalt meg, és én pedig szinte meghatódtam, és szóhoz sem jutottam. Egy étterem volt az orrunk előtt, egy gyönyörű, pompás, giccsesen előkelő étterem, egy tökéletes helyen. És még csak tömeg sem volt, mert mindeki más mulatozással és berúgással akart átmenni a következő évre. Én viszont minden egyes másodpercét emlékként akartam őrizni, és kiélvezni.
- Nyuszi , szóhoz sem jutok, imádlak - hajoltam le hozzá, hogy megcsókoljam. A hosszú finom csókból a francia pincér zökkentett minket ki, hogy aztán kövessük őt a helyünkre, ami tökéletese helyen volt, és éreztem, ahogy a szívem megint hevesen megdobbant, ahogy kinéztem a városra és a torony fémvázára.
- Már most úgy érzem, hogy a következő évem is ugyan ilyen lesz, mint most veled - húztam szexi mosolyra az ajkamat, ahogy leültünk, majd a pincér megint hablatyolt valamit és miután rábökött ELliot a borokra, csak sóhajtottam. Lehet meg kellene tanulnom franciául.
– Ez nagyon gáz volt…  Muci, a hamit neked kell megrendelni - csak én is sóhajtottam egyet és nagyon rá akartam volna gyújtani egy szál cigire, de ez a hely túl elegáns volt ahhoz, hogy rontsam a füstfelleggel az összképet.
- Szóval a nehezt én rendezzem, hm? - kérdeztem, és az asztal felett ELliotnak nyújtottam a kezemet, hogy megfogjam azt. Legutóbb nem voltam vele olyan kedves, de ezt pótolni akartam. Minden szánalmas gonsozságomat, amit a gyáva félelmemből követtem el ellene, törlasztani akartam. - Csak is ezért fogok megtanulni franciául - sóhajtottam az étlapot böngészve, majd lassan megérkezett a borunk, majd a pincér francia dumájából arra következtettem, hogy a kajánkra kíváncsi, így hát kénytelen voltam két valamire bökni, mert az étlapon sem volt feltütetve angolul a kaja.
- Ha valami halas, csigás, osztrigás undorító dolog lesz, én nagyon mérges leszek - tettem hozzá, miutén a pincér elment.

◂ amikor az évnek vége ▸

2002. december 31.

◃ a i d e n ▹

i could hug you for hours

style: your boy ║ zene: yours

– Nyuszi , szóhoz sem jutok, imádlak.
Aiden csókjainak hátterében ott ropogtak a tűzijátékok, mintha csak nekünk szóltak volna. Valójában nem. Az újévnek szóltak, meg ennek az egész ünnepélyes hangulatnak, ami annyira jellemezte az évnek ezt a szakaszát Párizsban. Jó volt kettesben, jó volt élvezni azt a finom csókot, mielőtt még megzavart volna minket a pingvinjelmezes a pincér, akinek látszólag az volt a legnagyobb gondja, hogy minél gyorsabban leültessen minket.
– Megérdemelsz egy kis kényeztetést. Szinte egész évben elviseltél… – Sóhajtottam fel és ahogy betolta alattam a fickó a széket, helyet foglaltam a hatalmas ablak alatt. Láttam, ahogy a sötétben kirajzolódik a fémpántok szegecses felülete és közöttük ott volt a város fényesen, színesen, pontosan abban a pompában, amiben Párizst elképzeltem. Persze nem is a vacsora meg a giccsparádé volt a lényeg, hanem hogy együtt voltunk. Együtt.
Tavaly ilyenkor megsérültem. Csak feküdtem az ágyban, Aidennel még az éjfélt is átaludtuk és csupán később mentünk ki az éjszakába, élvezve a Roxmortsban tartott parti utáni hangulatot. Addigra már béke volt, éppen csak a tűzijátékok füstje maradt meg jelzésnek. Imádtam, mégis a zsigereimben éreztem már akkor: el fog hagyni. Nem azért, mert boldogtalan lettem volna mellette. Az a karácsony gyönyörű volt a maga módján, minden mufurcsága ellenére. Csak éreztem, hogy nem érdemlem meg ezt a szépséget… Talán most sem érdemlem meg, Aiden mégis olyan erősen tart, hogy nem érzek igazán félelmet az együtt töltött idő közben. Meglehet ez is botorság, a gyengeség jele, de nem érdekelt. Ki tudtam volna üvölteni az albakon, hogy: szerelmes vagyok Aiden Fraserbe. Nyálas, nagy szavak voltak ezek, mégis mindennél őszintébbek.
– Már most úgy érzem, hogy a következő évem is ugyan ilyen lesz, mint most veled – magyarázta, mikor a pincér eltűnt, hogy hozza az étlapot, na meg az itallapot. Azonnal a borokat kezdte el nekem mutogatni, én meg egy árva szót sem értettem a mondandójából, csak szerencsétlenül ráböktem egy italra a választékból.
– De ugye nem akarsz velem szakítani az év elején… az most nem esne jól, habár a kibékülés irdatlan szexi volt… – magyaráztam volna, de a pincér éppen akkor bólintott rá az italválasztékra, fintorogva vonva le a következtetést, hogy semmit sem értettem abból, amit kértem. Aztán elment, otthagyva minket az étlappal, amin még bonyolultabb dolgok voltak.
– Szóval a nehezt én rendezzem, hm? – Nyúlt át Aiden az asztalon, finoman simítva végig az ujjaimon, én pedig megszorongattam őt, éreztetve vele, milyen boldog is vagyok. – Csak is ezért fogok megtanulni franciául.
Az étlapra pillantottam megint. Hát igen, egy árva szó sem volt angolul, ami mondjuk elvárható volt egy puccos francia étteremben, ahol senki nem volt hajlandó más nyelven megszólalni. Megköszörültem a torkomat, ahogy végig lapoztam és összvissz a fromage szót ismertem fel. Minden más teljes mértékig eltért attól, amit ismertem francia nyelven. Ezt követően tért vissza a pincér, hogy csicsás talpaspoharakba öntsön egy szépszínű fehérbort. Egészen kellemesnek tűnt, ahhoz képest, hogy véletlenszerűen választottam.
A pincér ezt követően nézett ránk: – Que puis-je apporter, messieurs ? – kérdezte a maga pösze nyelvén. Természetesen várakozva pillantottam az én Mucimra, hogy ugyan megszólal-e.
Végül Aidenen annyira vette a fáradtságot – teljes joggal –, hogy rábökjön valamikre, annak reményében, hogy nem csigát vagy kagylót kért. Még a gondolattól is undorodtam, hogy nyálkás, trutyis valamit vegyek a számba. Eleve sokat küzdöttem az evéssel, de ezen az undorítóság aligha javított.
– Ha valami halas, csigás, osztrigás undorító dolog lesz, én nagyon mérges leszek.
Elhúztam a számat és kicsit megráztam a fejemet.
– Remélem Muci, hogy nem leszel nagyon mérges. – Megfogtam a poharat és a magasba emeletem kettőnk között. – Na de, akkor igyunk valami jóra legalább, ha már az étel lutri. – Megköszörültem a torkom: – Igyunk a házasságra, igyunk a babánkra, igyunk magunkra. – Soroltam fel miden számomra fontos dolgot. Aztán összekoccintottam a poharamat Aidenével és lehúztam az édes bort egy kortyra. Finom volt, gyümölcsös, pont olyan, amit szerettem. A melegsége átjárt, a nyálasság pedig ezzel együtt ki akart törni belőlem.
– Köszönöm, hogy szeretsz. – Közöltem egyszerűen és megint nagyot kortyoltam az italomból. – És köszönöm, hogy szerethetlek. Ez az év megtanított arra, hogyha türelmes vagyok, megkapom azt, amire vágyok. Emlékszel tavaly mennyit nyaggattalak a házassággal? Most, hogy megkaptam, hálás vagyok mindenért, ami ide vezetett, még akkoris, ha nagyon fájt sok minden.
Alig, hogy ezt befejeztem megjelent a pincér. Egy halom büdös sajtot rakott elénk középre, majd közölte, hogy: – Bon appétit – majd távozott.

[2002. december 31.outfit >><< s e xA szívem óceán]

2002. december 31.
outfit >><< s e x

A szívem óceán

Sosem hittem volna, hogy ezt valaha is megérdemelem, csak egy egyszerű életre vágyttam. persze az egyszerű az én mércémmel mérve is luxusnak száímtott, de most már én tettem ezért a luxusért és eljutottam odáig, hogy nem az apám és az anyám felgyűjtött tartalákaiból kell élnem, mint amiből a házunkat is vettem, hanem már volt egy saját bevételi forrásom, ami egyte nagyobbá és nagyobbá kezdett nőni, így én is egyre nagyobb biztonságban tudhattam a családomat is. Az, hogy ELliot ide hozott talán többet jelentett nekem annál, amit éppen a csókok közepette kimutattam. Nem akartam a pillanatot elnyújtani, feleslegesen deumálni, ahogy azt az öcsém olyan ügyesen szokta tenni, egyszerűen csak rá akartam simulni ELliot puha kellemesen kókuszos ajkaira. Mindent jelentett nekem, mindent az egész kibazsott világon.
– Megérdemelsz egy kis kényeztetést. Szinte egész évben elviseltél… - sóhajtotta ELliot én meg felhorkantam. Iagzából még most sem voltam benne biztos, hogy megérdemeltem őt, a családot amit együtt teremtettünk, a házat, az életemet mellette. Annyiszor bántottam és hagytam el, döngöltem bele a földbe a szívét, és most mégis itt ültünk, Párizs felett, a csillogó fényekkel beborított városban, és jobban szerettem mint valaha. Boldoggá akartam tenni, hogy többet ne kelljen szenvednie. Egy kis részem szerette volna még, hogy ezt látja apa is, és a húgom is. HOgy lát engem és Benjamint tényleg férfivá érni. De ha mást már nem tehettem, csak keserű és szégyenkező szívvel léptem a nyomdokába, hogy így váljon az ő ketté tört élete is teljessé.
- Ugyan, Nyuszi. Te érdemelnéd meg - mondtam talán kissé komolyabb tekintettel és hangsúllyal a kelleténél. Aztán persze a tekintetem a francia étlap felé tévedt, és nagy nehezen próbáltam kiválasztani valami ételt, hogy legalább az új évet ne éhen halva kezdjük, mert az úgy elég szánalmas lett volna. Inkább a tekintetem egy kicsit elfrodítottam az étlepról a csendes étteremből pedig csillogó tekintettel bámultam le a csodákkal teli francia városra, ahol a művészet és az elegancia kéz a kézben járt, aztán lassan fordultam vissza ELliot és az édes illatú bor felé
- Remélem Muci, hogy nem leszel nagyon mérges –- erre csak szemtelenül elvigyorodtam, és én is a borhoz nyúltam.
- Ha meg igen, nagyon meg kell nyugtatnod az indulataim, Nyuszi - kacsintottam rá szemtelenül. Azért tényleg nem kellett volna balhézni, bár a franciák baja volt, hogy puszta gyerekes elvek miatt nem voltak hajlandók megtanulni angolul, cserébe meg elvárták mindenkitől, hogy beszéljék ezt a furcsaán pösze és idegesítő nyelvet.
– Na de, akkor igyunk valami jóra legalább, ha már az étel lutri. Igyunk a házasságra, igyunk a babánkra, igyunk magunkra. – - Erre én is felemeltem a poharamat hogy aztán majd kortyoljak a köszöntő után a borból. Nem is kellett ennél többet mondanom, ELliot megfogalmazta azt ami az életünkben a leglényegesebb volt. Én nem húztam le egyből ízlelgettem a bor kellemes gyümölcsös ízét.
– Köszönöm, hogy szeretsz. És köszönöm, hogy szerethetlek. Ez az év megtanított arra, hogyha türelmes vagyok, megkapom azt, amire vágyok. Emlékszel tavaly mennyit nyaggattalak a házassággal? Most, hogy megkaptam, hálás vagyok mindenért, ami ide vezetett, még akkoris, ha nagyon fájt sok minden. - Elliot persze szavalt tovább, mire egy kicsit elszorult a torkom. A szilvesztereim annyira nem voltak jók. Nagyon nem, és talán ez volt az első ami nem arról szólt, hogy gyűlöltem magam. Jó egy kicist még most is azt teszem, de közben arra koncentrálhatok akiket mindennél jobban szerettem, és akiket mindennél jobban szeretni fogok a jövőben is. Sóhajtottam, miközben letettem a boros poharat és megfogtam ELliot kezét az asztal felett.
- Köszönöm - mondtam én is. Nem voltam a szavak embere, de talán ezzel mindent elmondtam. Köszönöm, hogy még velem vagy, hogy a tetteim ellenére még szeretsz, hogy képes voltál visszafogadni, amikor annyiszor ejtettem sebet a szívedben, köszönöm, hogy elvetted apád mérgének a felét a testemből, és köszönöm, hogy szerethetlek. Ezt mondtam volna, ha bőbeszédű lennék, de nem voltam. Viszont tudtam, hogy érteni fogja. És ez nekem elég volt. Eközben pedig ki is kozták az előételt, ami egy csomó büdös sajt volt. Keserűen sóhajtottam, majd beleszúrtam a villámmal az egyikbe. Szerencsére nem mozgott és nem is sikoltott fel, mint a rémsajtok.
- A sajt tönkre tette a pillanatunkat - dünnyögtem kissé mérgesen, majd bámultam a tányért, és inkább a borhoz nyúltam. - Remélem, hogy nem ez az egész vacsoránk. Kár, hogy nincs itt Benjamin, ő biztos bezabálná, mert nincsen ízlése - tettem hozzá, de aztán ahogy látváynosan szenvedtünk a sajttal, egy ünnepélyes pincér jött és elvette tőlünk. Halandzsázott valamit, amiből semmit se értettem, majd nem sokkal később megérkeztem a főételek is.
- Beef bourguignon! - jelentette be, miközben az orromat megcsapta a hósból áradó kellemesen boros illat, én meg büszkén és egoistán h úztam ki magamat, hogy mennyire nagyon ügyesen nem halat választottam magunknak.

◂ amikor az évnek vége ▸

2002. december 31.

◃ a i d e n ▹

i could hug you for hours

style: your boy ║ zene: yours

Valahogy ez az egész olyan gyönyörű volt. Nem is igazán az új évet ünnepeltük, nem is igazán a giccses kliséknek szól, hogy részegen sétáljunk át az új évbe. Ez a kettőnk ünnepe volt. Hiába volt ott a görcs a gyomromban, hogy megint ezen a napon rontok el mindent… hiába volt ott minden furcsa, fájdalmas kis érzés, ami belülről szurkált. Most nem akartam ennek engedni. Tényleg csak ki akartam élvezni ezt az estét a férjem társaságában.
– Ugyan, Nyuszi. Te érdemelnéd meg – mondta Aiden komoly hangon. Aztán visszanézett az étlap felé. Tudtam, hogy komolyan veszi a feladatot, hogy most neki kell majd rendelnie. Kettőnk közül ő volt a kevésbé szerencsétlen, én biztos voltam benne, hogy akármire is böknék, az egy nyálkás valami lenne… na meg a szavain is eltűnődtem, ahelyett, hogy a választékot néztem volna. Nem érdemeltem meg ezt. Sosem érdemeltem meg, hogy boldog legyek, mégis amikor megadatot olyan örömmel tudtam fogadni, mint egy kisgyermek, aki játékot kapott karácsonyra.
Sok hibát követtem, sok fájdalmat okoztam. Aiden pedig olyan volt, mint egy gyógyír a saját magam feltépett sebekre. Minden szava, minden simítása finoman ápolta a sérült lelket. Az persze valóban a saját hibámból lett olyan, amilyen… hiszen én mentem el otthonról, én vertem a saját fejemben, hogy Daniel anyám életének valódi csodája. Annak az életnek az eredménye, amit az én létezésem vett el tőle hosszú éveken keresztül. Másokat is bántottam, még Nat Forestet is, pedig őt tiszta szívvel szerettem.
– Ha meg igen, nagyon meg kell nyugtatnod az indulataim, Nyuszi – kacsintott Aiden. Ez a kis játékosság visszaterelte a figyelmemet Párizsba, az asztalunkhoz, ahhoz a pillanathoz, amiben léteztünk.
– Ahhoz nagyon értek. – Bólintottam lelkesen. Volt egy-két módszerem erre masszázs, csókot, egy kis simogatás a megfelelőhelyen. De akkor sem akartam balhét… valahogy ennek az estének nem erről kellett volna szólnia. Tényleg csak egy békés, nyugodt estét akartam. Mégis ösztönösen a nyakamhoz értem, ahol tavaly, pontosan ezen a napon megvágtak. Még emlékeztem, hogy Aiden a karjaiban vitt a szobánkba, levette rólam a véres ruhákat és csak feküdtünk egymás mellett, nem is törődve, hogy egy egész évet készülünk magunk mögött hagyni.
Megjött a bor és inkább magamhoz ragadtam a szót megint. Felemelve a poharamat mondtam köszönetet Aidennek, amiért visszajött, amiért boldoggá tett. Talán tényleg elvettem a fiatalságát, de ő is kellett hozzá, hogy ez így alakuljon. Az a bűntudat szép lassan egészen elhalványult.
– Köszönöm – mondta ő is aztán. Átnyúlva az asztalon, kicsit megszorította az ujjaimat. Ez a pillanat pedig a legjobb szexnél is többet ért. Éreztem, hogy az intimitás egyre erősebb közöttünk… pedig nem gondoltam volna, hogy valaha is működni fog. Ezt a csodás mometumot pedig csak a pincérek és a büdös sajt tudta tönkre tenni.
– A sajt tönkre tette a pillanatunkat – dünnyögte Aiden maga elé, ahogy ugyanolyan pillantást vetett, a szerencsére mozdulatan sajtra, mint én. – Remélem, hogy nem ez az egész vacsoránk. Kár, hogy nincs itt Benjamin, ő biztos bezabálná, mert nincsen ízlése.
– Lopjuk el neki a sajtot? – kérdeztem és legyezgettem kicsit az orrom előtt, hátha akkor eltávozik az érett aroma a másik irányba, mondjuk a többi itt evő ember felé. – Bár kétlem, hogy ezzel bármelyik szagtalanító bűbáj is el tudna bánni… – Tettem hozzá és már öklendezni tudtam volna. Sok fura ételt láttam már. Nat a világ legdrágább és legfurcsább éttermeibe is elrángatott… ahol láthattam, milyen a gazdagok élete. Pénzből az ember mindent meg tud tenni. Lényegében, ha valaki aranyrögöt akar enni, azt is ledarálják neki, hogy a sütemény tetejére szórják. Volt ebben valami mocskosul undorító, bár tény, hogy nem bűzlött úgy, mint egy kamaszfiú zoknija, a sajttal ellentétben.
A pincér pedig, mintha rájött volna, hogy nem tetszik a kaja, mert odajött, hogy elvigye a tányért. Még valami „idiot”-ot is dünnyögött az orra alatt, amit próbáltam nem felvenni, hiszen ez a nap boldog. Ez a nap boldog, O’Mara. Nem ölhetsz meg egy csigazabálót sem. A hang gúnyos röhögéssel figyelmeztetett, én pedig csak az asztal alatt szorítottam ökölbe a kezemet. Közben amúgy is megérkeztek a főételek.
– Beef bourguignon! – jelentette be nagymellénnyel a pincér, aztán valami húsos cuccot tettek ellenék. Aztán jött még egy adag étel: – Poulet de Provencal. – Jelentette be és az meg valami csirkés dolog volt. Ez már felismertem, hiszen sütöttem Benjivel már Aidennek ilyesmit.
A poharainkat is újra megtöltötte a pincérünk, aztán nagyon meghajolva elhúzott. Még morogva néztem utána, aztán megtámaszkodva az asztalon alaposan megnéztem az ételeket.
– Nem tűnik csigának. – Jegyeztem meg és büszkén pillantottam Aidenre. – A desszertet is te fogod rendelni. – Aztán vártam persze, hogy Aiden etessen meg. Alighogy kitátottam a számat, a távolban színes tűzijátékok jelentek meg, hatalmas, rózsaszínes ködbe borítva Párizs belvárosát.
– Ú… az éjféli tűzijátékra kimegyünk majd? – jutott hirtelen eszembe.

[2002. december 31.outfit >><< s e xA szívem óceán]

2002. december 31.
outfit >><< s e x

A szívem óceán

Szerettem hogy ez az utolsó nap csak nekünk szólt, hogy csak ketten voltunk, és egymást ünnepeltük, ki tudja mióta először. Kellett ez a nap nekünk, kellett az, hogy adjunk egy kis fényűzést magunknak, és valahogy ez olyan mocskosul jól esett. Mintha hosszú idő után először jutottam volna vízhez, egyszerűen felfrissített, mint Afrikát az eső. Nem éreztem magam tőle új embernek, de a régi sem voltam. Mintha valahogy sikerült volna megtalálnom Elliot mellett azt az elvesztett egyensúlyt, amiről azt hittem, hogy sosem létezhet a számomra. talán nem is mondanám el sose ELliotnak, de mindent amivé váltam neki köszönhettem. Célt adott és értelmet az életemnek, egy olyan időszak után, amikor még a létezés is fájdalmas volt. Talán önző gondolat volt tőlem, de azt akartam hinni magamról, hogy én is adtam valami jót ELliotnak azon túl, amiket ő adott nekem. Szerettem azt hinni magamról, hogy még most is én voltam a világ közepe.
- Ahhoz nagyon értek - mondta Elliot az idegeim megnyugtatására, én pedig csak elégedetten hümmögtam. Az érintései, a csókjai a tetsünk egymáshoz simulása mind-mind olyan volt, ami egyértelműen gyógyír volt a zaklatott - még mindig nem létező - lelkemnek. talán nem is lett volna képes erre már. Benjamin állandóan felcseszett, így szinte betakaróztam ELliottal, mintha ő lett volna az egyetlen gyógyszer az életemre.
- Ó, igen. Imádom a kezeid - kacsintottam rá flörtölve, és csak elégedetten kortyoltam a bort, ízlelgettem az ízét, és hagytam, hogy az időm ó egy kicsit az irányitásom nélkül follyon körülöttünk, kiélvezve minden egyes kis pillanatot. Annyira nem becsültem meg ezeket kölyök koromban, belesüppedtem a kényelem luxusába, hogy mindeki aki körülöttem van állandó résztvevője az életemnek, és unthattam őket, vagy utálhattam. De az élet elillan, és aztán itt maradtam szinte vajmi kevés kedves emlékkel az apámról, még ha a húgomat el is kényeztettem. Gyűlöltem ezt az üres, fájdalmasan hasogató érzést a szívemben. Ez volt az én keresztem, a sok közzül az egyik. És én némán viseltem a büntetést, miközben minden értékes pillanatot hagytam leülni előttem, ahogy azt most is tettem.
- Lopjuk el neki a sajtot? Bár kétlem, hogy ezzel bármelyik szagtalanító bűbáj is el tudna bánni… - felhorkantottam, és csak felvontam a szemöldököm, miközben láttam, ahogy egyes emberek, akik ugyan ilyen tálat kaphattak, ették, és el is tűntették mindet. Erre szinte dobott egy egész fordulatot a gyomrom. Egyszerűen ezek a sajtok gusztustalanak voltak, és sértették nem csak az orromat, hanem a kifinomult ízlésemet is.
- Ahh, kisvirág nagyon fog neki örülni, meg anya - horkantottam fel, egy kis fintorral. - Iagzából ha csak nincs itt egy bagoly, aki odalophatja neki a sajtokat. Semmi kedvem egész ittlétünk alatt szagolni ezeket - tettem finnyáskodó mozdulatot a fejemmel, miközben megjelent a pincér a kajánkkal, ami persze végre valami értelmes és ehető cucc volt, én meg büszke lehettem magamra. Igazából még jól is néztek ki, végre valami étel is, ami méltó hozzám.
– A desszertet is te fogod rendelni - mondta elliot, mire én csak hümmögéssel bólintottam, miközben hozzáláttam enni, majd hogy kielégítsem ELliot vágyait, elkezdtem volna őt is etetni, már el is kezdődött valamiféle tüzijáték, talán közel lehettünk az éjfélhez, vagy csak a társadalom őrült meg már megint emiatt hogy megkerülte egyszer a föld a napot, de Elliot fellelkesedett az éjféli tüzijátéktól.
- Igen, de előbb fontos, hogy felmelegedj a friss kajától - dünnyögtem és a szájába nyomtam a kaját. Nem volt sok adag, egészen franciás luxus menyniséget kapunk, szóval bőven meg tudtuk enni éjfélig. Szerencésre én és egészen hamar végeztem vele, bár Benjamin féle zabálási rekordokat nem döntögettem. Közeledett az éjfél, és a város nyugtalan, izgatott csendbe merült el, mire én a kezünkbe nyomtam a boros pohara, majd ELliot válllára terítve a kabátomat ki is vonultunk a szabadabb ég alá, hogy odafenntről ézzük meg a tüzijátékot,. Örültem, hogy Cleot nem hoztuk, bár így is aggódtam érte, hogy szilveszterre anyáéknál hagytuk. Ott biztonságban volt, és vigyáztak rá. Reméltem csak random megukat egy-egy durranást és nem menekül ki a nagyvilágba.
- Hát vége ennek is - suttogtam, miközben a tömeg alattunk elkezdett visszaszámolni. Egy pillanatra kissé én is megilletődtem, majd szépen éjfélt ütött az óra, és a színek megtöltötték a sötét éjjfekete égboltot. - Magunkra - emeltem a poharat még egyszer, hogy koccintsunk, aztán egy hirtelen gondolattal vezérelve átkaroltam ELliotot, és hátra döntöttem, hogy újra megcsókoljam, miközben körülöttünk mindneki ujjongott és gyönyörködött a tüzijátékban, mi csak csókoltuk egymást a szikrázó égbolt alatt.
- Boldog új évet, nyuszi.

◂ amikor az évnek vége ▸

2002. december 31.

◃ a i d e n ▹

i could hug you for hours

style: your boy ║ zene: yours

Valahogy volt ebben az egészben valami tökéletes. Nem az, hogy kettesben ültünk egy luxus étteremben, amit mondjuk egy éve nem tudtunk volna megtenni, mert Aidennek nem volt szíve az apjától örökölt és kapott vagyonához nyúlni. Ez csak mellékes volt. Tavaly szilveszterkor valami megborult, most viszont erősebbnek tűnt, mint valaha. Nem éreztem azt, hogy elveszítem, hogy az ujjai kisiklanak az enyémek szorításából. Olyan egységet alkottunk, amiről korábban álmodni sem mertem. Erősek voltunk és kitartóak. Ez pedig mindennél többet jelentett.
– Ó, igen. Imádom a kezeid – kacsintott rám, finoman flörtölve. Ezt szerettem bennünk. Bárhol, bármilyen körülmények között ott égett az a tűz, amit annyira imádtam, ami biztonságot adott és amire érdemes volt várni, akkor is, amikor nem együtt töltöttük a napot. Ezt nem tudtam volna elengedni semmi pénzért. Nem volt az az indok, amiért Aiden Frasernek hátat tudtam volna fordítani. A férjem volt, a társam, a támaszom, a mindenem.
– Én is imádom, mikor az ujjaid rajtam vagy bennem táncolnak… – Sóhajtottam szinte, még kicsit le is hunytam a szememet, mintha éppen átélném az érzés emlékét. Aztán elvigyorodtam. Ezek voltunk mi, mocskosan, szenvedélyesen, sokszor nyálasan.
A kis flörtünket az undorítóan bűzölgő sajt szakította meg. Valójában ezt sem bántam, mert még ez a csepp humor is az életünk szerves része volt, én pedig egyenesen imádtam. Ezért is javasoltam Aiden megszólalására, hogy ugyan vigyük már el az öcsének a gusztustalan ételt.
– Ahh, kisvirág nagyon fog neki örülni, meg anya – horkantott fel. Közben az asztal alatt a bokájához nyomtam a lábamat. Egyszerűen csak látni akartam, ahogy az érintésemre kicsit felcsillan a szeme és hirtelen érdeklődővé válik. – Iagzából ha csak nincs itt egy bagoly, aki odalophatja neki a sajtokat. Semmi kedvem egész ittlétünk alatt szagolni ezeket – tette hozzá aztán finnyáskodva.
A sajt persze gyorsan elkerült az asztalról és a helyét valami különlegesség vette át, nagyon franciás névvel. A saját tányéromban azért felismertem a csirkét, ami az olyan húsok egyike volt, amit még hajlandó is lettem volna elfogyasztani. A desszert jobban érdekelt persze, mint mindig, pezsgőkrémes, csokis finomságról álmodoztam, amit egy pincér éppen az egyik asztalhoz vitt. Az illatát még méterekről is éreztem – hiába keveredett bele Aiden finom, fűszeres illata.
– Igen, de előbb fontos, hogy felmelegedj a friss kajától – mondta és finoman felém tolt egy falatot a villára szúrva. Már-már ösztönösen nyitottam ki a számat, hogy elfogadjam a felkínált ételt. Megszoktam, hogy Aiden figyel rám. Gondoskodott arról, hogy elég vitamint fogyasszak és mindenből kellő mennyiségűt egyek. Nagyrészt az is segített ezen, hogy végig beszélt hozzám. Nem az ételről, más dolgokról, én pedig csak ettem és ettem, míg a csevely véget nem ért és észre nem vettem, hogy a tányér üres. Ennek köszönhetően egy-két kilót fel is szedtem és bár nem híztam meg, a csontjaim sem voltak már olyan vészesen kint. Hálás voltam ezért.
– Teljesen felmelegedtem. – Dünnyögtem, aztán hátradőltem a székbe. Ezzel jeleztem Aidennek, hogy nem kérek több falatot. Az időpont elég volt, hogy megegyük az ételünket, mielőtt éjfélt ütött az óra, aztán szépen, a borospohárral a kezemben Aiden kihúzott a teraszra, ami lényegében a torony korlátját jelentette. Máris felvillantak az aranyló fények a sötét égbolton. Még a távolról jövő durranásra sem rezzentem össze, csak Aiden kabátjának meleg érintésére.
A szívem hatalmasat dobbant. Kicsit olyan volt, mint régen, mikor először éreztem, hogy fontos vagyok neki. Közelebb húzódtam hozzá, a fejemet az arcához nyomtam egy pillanatra, aztán elnéztem megint a távolba, hogy a sötét szemeimet színesre fessék a távolról érkező finom színek.
– Hát vége ennek is – suttogta Aiden, ahogy hangosan, franciául számolni kezdett a tömeg. Csak sóhajtottam egyet, mert bár nehezen indult az év, mégis most voltam a legboldogabb az életemben. A nyár, a közösen töltött napok, mintha minden fájdalomra gyógyírt adtak volna. Hálás voltam Aidennek ezért. Nélküle már a világ végére menekültem volna legszívesebben. – Magunkra. – Emelte meg aztán a poharát, én pedig összekoccintottam azt az enyémmel. Már éppen belekortyoltam volna az italba, mikor Aiden megragadott. Egy hosszú, hátra döntős csókban forrasztotta össze az ajkainkat. A forró bizsergés egyetlen hullámként rohant végig a testemen. Hagytam magam tartani, megadtam neki magam, nem zavartatva attól sem, hogy a bor kiömlött a poharamból. Ez a pillanat mindennél többet ért.
– Boldog új évet, nyuszi. – Lehelte az ajkaimnak és ahogy visszanyertem a biztonság érzetem, két lábbal tökéletesen a talajon állva, átkaroltam a nyakát.
– Boldog új évet, drága mucim. – súgtam a fülébe.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.