Central Park

 
Az Egyesült Államok leglátogatottabb parkja. Több szórakozási lehetőség közül is választhatsz, hiszen több tó és jégkorcsolyapálya is található itt. Ezen kívül állatkert és üvegház is várja a látogatókat.

[Stellae circum caput]

Stellae circum caput



2001. január 10.

To: Joshua Davis

Ez volt a karácsonyi ajándékom James bácsitól. Igazán szerettem volna eljutni erre a kiállításra, de amire megtudtam, hogy ilyen szerveznek elfogyott a jegy. Ez várható volt, az egész ötlet, hogy a new yorki Central Parkban egy mágikus természettudományi kiállítást szervezzenek, megmozgatta a boszorkányokat és varázslókat. Az amerikai varázslótársadalom annyira elzárkózottan élt a mugliktól, hogy kész csoda volt, hogy bármi ilyen nagy, nemzetközi programot szervezzenek. Hát még a new yorki muglik kedvenc városi kikapcsolódó helyén, az egyetlen igazán nagy zöldfelületen, ez pedig igazán nagy kihívás lehetett.
A lényeg, hogy itt lehettem, és nekivághattam a kiállításnak. Alapvetően az állatok nem érdekeltek, őket elég sokszor láthattam a Roxfortban is, de azt mondták, hogy az utazó csillagászati sátor különleges élmény. Ott mindig a csillagos eget lehet látni, fényes nappal is. És mindig azt az eget, ami felettünk volt - vagyis lett volna.
A sátor kívülről ugyanolyannak tűnt, mint az összes többi. Közel sem keltett akkora érdeklődést, mint mondjuk a japán varázslények sátra, de azért a csillagászat iránt érdeklődők mind betértek ide. Amíg a kék, csillagokkal díszített sátor felé indultam, lestem a nézelődőket, hátha összefutok egy ismerőssel. Végül senki nem jött, én pedig egyedül léptem be ebbe a csodasátorba.
Már az első pillanatban átjárt a kellemes bizsergés, ahogy kedvenc környezetben lehettem. A sátort csak a csillagok és a hold fénye világította meg. A sátor alját fű borította és a levegőben kellemes, nyáréji, meleg szellő fújdogált. Plédek, takarók voltak a földre rakva, de volt néhány pad is elhelyezve, hogy mindenki megtalálja a kedvenc csillagleső pozícióját. Egyszerűen imádtam. Próbáltam a lábam elé is nézni, de a pillantásom újra és újra az ég felé terelődött. Így soha, senki nem láthatta még a new york-i eget. A nappali csillagképek voltak fenn, és így teljesen más képet mutatott az ég.
Találtam egy kis zugot, ahol éppen nem volt senki, úgyhogy leültem - volna. Ugyanis, ahogy elhelyezkedtem volna, valami történt. Olyan volt, mintha a mágia erejét veszítette volna, és szépen lassan elsötétült az egész sátor. Mivel a varázslatnak pont az volt a lényege, hogy ne jöjjön be más fény, így gyakorlatilag teljes sötétség telepedett a sátorra. Egy pillanatig totális csend volt, de egy másodperc múlva innen-onnan sikítások hallatszódtak, és mindenki a kijárat - vagy legalább is, amit ő kijáratnak gondolt - felé tömörült. Én is arrafelé indultam, amerre a kijáratot sejtettem, de a sötétben tényleg semmit nem lehetett látni. Néhány helyen felvillantak már a pálcák fényei, és én is a pálcám után nyúltam volna, amikor valaki hátulról megtaszított. Azt hittem el fogok esni, már éppen segítségért kiáltottam volna, amikor elkaptam egy kart.
-Te jó ég! - sikkantottam fel, és megpróbáltam kitapogatni, hogy férfi vagy nő-e az illető. - Elnézést. - motyogtam, és megpróbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat - a kar segítségével. - Jól van? - kérdeztem, és közben elhúztam a pálcámat. Egy Lumos-szal világosságot csináltam körülöttünk, és akkor pillantottam meg az óriási férfit. Tényleg csak a karját tudtam elkapni, mivel sokkal magasabb volt, mint én. - Bocsánat. - motyogtam újra megilletődötten, remélve, hogy nem bántottam meg azzal, hogy végigtapogattam a karját. - Tudja, merrefelé lehet a kijárat?

A sötétség markában

2001. január 10.
To; Serena

A mai napot régóta vártam, hisz végre eljött a Mágikus Természeti Kiállítás napja, amire Hagrid barátomtól kaptam belépőt még karácsonykor. Szerettem volna, ha régi cimborám is el tud kísérni ma, de sajnos nem tudott elszabadulni a Roxfortból, az utóbbi időben Minerva mindenkit arra kért, maradjon a birtokon, legyen résen, ha bármi történne. Ez nem is csoda, tekintve, hogy milyen különös események keserítették meg mostanában nem csak a kastély lakói, hanem az egész varázstársadalom életét. Reméltem, hogy a mai nap más lesz, és nem fullad majd valami váratlan, kellemetlen élménybe, mint ahogy példának okáért a tavalyi Halloweeni vacsora a Roxfortban. Rám fért már a nyugalom és a kikapcsolódás, amikor legutóbb ebből a célból ellátogattam Szófiába a Legendás Lények kiállításra, az sem egészen úgy sült el, ahogy terveztem, de legalább egy baráttal lettem gazdagabb, mikor megmentettem Mikhailt. Apropó, azóta nem is beszéltünk, fogalmam sem volt, mi van vele.
Ha hazaérek, felkeresem majd mindenkèpp, határoztam el, míg elértem a Central Park bejáratát. Ha már elutaztam idáig, úgy szerveztem, hogy hosszabb időre maradjak, és meglátogassam egy-két régi cimborámat, akik a közelben laknak. Ozt például fényévekkel ezelőtt láttam utoljára, így nagyon örült, amikor megkerestem az ötletemmel, és felajánlotta, hogy nála pecózhatok, ameddig csak szeretnék. Kapva kaptam a meghíváson, több okból is: elég központi helyen lakott, ahonnan könnyen elérhető volt a többi úticélom, és így legalább nem kellett a cuccaimat mindig magammal cipelnem, valahányszor összefutottam valakivel.
Leplezetlen lelkesedéssel sétálgattam a különböző sátrak között, amikben elég izgalmas látnivaló akadt. Az egyikben ősi kőzeteket lehetett megpillantani, amit ki nem hagytam volna. Lebilincselő volt látni, hogyan ölelték magukba az időt ezek a kőzetek és ásványok... volt amelyikben egy sárkány fogsorát csodálhatta meg a nagyérdemű, mások természeti katasztrófák nyomát viselték magukon. Sosem voltam különösebben jó tanuló a lexikális tárgyakban, így mágiatörténetből sem jeleskedtem, ha elméletről volt szó, de a gyakorlati oldala már erősen foglalkoztatott ennek a tudományágnak. Sokáig időztem hát ebben a sátorban, el is szaladt az idő, és még alig láttam valamit a kiállításból, ezért kilépve a sátorból, tovább indultam, hogy más izgalmas látnivalók után vadásszak. Hamarosan egy csillagokkal díszített sátorra lettem figyelmes, és el nem tudtam képzelni, hogy mi lehet itt, ezért a kíváncsiságom arra ösztökélt, hogy benézzek. Ámde alig léptem be a sátorba, amikor máris megbántam a döntésem, már eleve alig lehetett látni valamit, de amikor kicsit beljebb sétáltam, az a maradék kis fény is eltűnt, úgy, hogy nem maradt más utána, csak a vak sötétség. Az emberek pánikolni kezdtek, sikítoztak, és fejvesztve menekültek volna... csakhogy fogalmuk sem volt, merre van a kijárat. A vörösfenyő pálca után kotorásztam a zsebemben, de még mielőtt kihúzhattam volna, egyszer csak nekem csapódott valaki, és megragadta a karomat.
- Te jó ég! - tapogatózott az ismeretlen, aki a hangja alapján csakis nő lehetett. Nem tudom, mi volt a célja, de kissé zavarba jöttem, amikor megérintette a mellkasomat.
- Elnézést. Jól van? - kérdezte aggódó hangon, mire a tőlem telhető legnyugodtabban válaszoltam.
- Igen, nem történt semmi... Na és maga? - feleltem mély, öblös orgánumommal, majd elgondolkodtam a kérdésére, hogy merre is lehet a kijárat. - Van egy sejtésem, hogy nem lehet olyan távol, mert csak nemrég jöttem be a sátorba...  De azt hiszem, jobb, ha megvárjuk, amíg kicsit lehiggadnak az emberek... ebben a pánikban kockázatos lenne közlekedni - vetettem fel, bízva abban, hogy az említett pánik hamarosan tényleg elül, és kiszabadulhatunk. Ám ekkor nagy puffanást hallottam, majd azt egy kiáltás követte. Valaki nagy eséllyel eleshetett a nagy kavarodásban.
- Addig is... engedje meg, hogy bemutatkozzam: Joshua Davis vagyok - tettem hozzá, mintegy mellékesen, csakhogy egy kicsit oldjam a helyzetből adódó feszültséget. A sötétség miatt természetesen a máskor magától értetődő kézfogástól most eltekintettem.

[Stellae circum caput]

Stellae circum caput



2001. január 10.

To: Joshua Davis

Körülöttem mindenhol sötétség és zavarodottság volt. Az emberek jobbra-balra futkostak, sikoltoztak, keresték a menekülés lehetőségét. Én viszont egy biztos pontba kapaszkodhattam, egy erős karba, egy izmos mellkas... Kicsit elszégyelltem magam, amikor rájöttem, hogy egy férfit tapogatok. Rendkívül kínos volt a helyzet, és mivel a férfi sem mondott semmit, valószínűleg őt is váratlanul érte, hogy valaki a sötétség leple alatt végigtapogatja a felsőtestét.
Amint rájöttem, mi történt, gyorsan bocsánatot kértem, és egy mély, öblös hang feloldozott a kínos helyzetemből. Úgy tűnt, tovább lépett azon, hogy egy fiatal lány tapogatta. Valószínűleg volt olyan helyzet, ahol kifejezetten örült volna ennek a helyzetnek.
-Köszönöm, jól vagyok én is. - mondtam halkan, hogy érezze a hangomon, szánom-bánom, hogy illetlen helyzetbe kerültünk. A hang elég magasról jött felettem, biztosan valami óriási, izmos hapsiba futottam bele. Még jó, hogy nem... A gondolatra nem bírtam elnyomni a kuncogásomat. Biztosan azt gondolta, valami őrült tinilány vagyok.
Közben a férfi felvetette, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, mert túl nagy a nyüzsgés előttünk. Támogattam az ötletet, úgy gondoltam, hogy a nagy sötétség legbiztosabb pontját sikerült megtalálnom.
Valahonnan egy tompa puffanás jött, valaki biztos elesett. Egyelőre nem tudtunk segíteni neki, csak remélni mertem, épségben megússza a kalandot. Közben a nyüzsgés nem akart megszűnni, a kijárat nem tárult fel - biztosan valami gond lehetett a varázslattal a sátorban.
-... engedje meg, hogy bemutatkozzam: Joshua Davis vagyok. - mondta a hang felettem.
-Serena Fawley. - motyogtam, és kezdett kínos lenni, hogy a férfiba kapaszkodom, hogy ne rántson el a tömeg. Viszont a minimális fény sem akart visszajönni. Az emberek kezdtek még jobban pánikba esni, amikor rájöttek, nincs kiút a sátorból. Egyszer csak megszólalt egy hang:
-Kedves vendégeink! Egy kis probléma adódott a sátorral, kérjük őrizzék meg a nyugalmukat. Varázslóink már dolgoznak a probléma megoldását és hamarosan újra visszatér a csillagos élmény. Addig is kérjük ne mozogjanak, legyenek nyugodtan és türelemmel. Megértésüket köszönjük.
Megforgattam a szemem. Úgy tűnt, egy ideig bezáródtunk ide.
-Hát... azt hiszem, egy ideig nem jutunk ki innen. Mit szólna, ha addig elütnénk idebenn az időt. Mi hozta ebbe a sátorba?
Hogy addig se érezze azt Joshua, hogy csak én kérdezgettem, én is megfeleltem a kérdésemre:
-Én asztronómus vagyok. Karácsonyra kaptam egy belépőt a keresztapámtól erre a kiállításra, és rögtön ide hozott az utam. Nemrég hallottam erről a kiállításról, kíváncsivá tett.
Reméltem, a férfi belemegy a kis idő kitöltő játékomba. Nem akartam a teljes sötétségben szótlanul állni. És beszélgetve talán még az idő is gyorsabban telt volna.

A sötétség markában

2001. január 10.
To; Serena

Az ismeretlen hölgy szerencsére nem maradt sokáig ismeretlen számomra. - Serena Fawley - hangzott el a boszorkány neve, mire bólogattam, hogy értettem, de aztán leesett, hogy ezt ő természetesen a vaksötétségben nem hallhatja, őgyhogy egy kis hümmögés után hozzátettem: - Örvendek, Serena.
Örültem neki, hogy egyetértett velem abban, hogy a legbölcsebb lépés most az, ha nem lépünk semerre, hanem maradunk ott, ahol voltunk... és várunk a megfelelő alkalomra.
- Kedves vendégeink! Egy kis probléma adódott a sátorral, kérjük őrizzék meg a nyugalmukat. Varázslóink már dolgoznak a probléma megoldását és hamarosan újra visszatér a csillagos élmény. Addig is kérjük ne mozogjanak, legyenek nyugodtan és türelemmel. Megértésüket köszönjük - hangzott el valahonnan felülről az utasítás, amire idegesen morogtam.
- Az oké, hogy dolgoznak rajta, de addig is ideküldhetnének pár embert elemlámpával, hogy lássunk valamit és kiszabaduljunk - dörmögtem fejcsóválva. Jómagam mugli családból származtam, így nekem alap volt, hogy bizonyos helyzeteket máshogy is meg lehet oldani, nem csak a pálcánkkal, de valahogy a varázslótársadalom nagy részén azt vettem észre, hogy túl sznobok ahhoz, hogy varázstalan eszközökhöz folyamodjanak. Ami véleményem szerint elég nagy hiba volt, főleg egy ilyen helyzetben. Akárhogy is éreztem, ennél többet nem tehettem, így amikor láttatlan ismerősöm azt javasolta, beszélgessünk, hisz úgy majd jobban telik az idő, kapva kaptam az ötletén.
- Benne vagyok! Jó kérdés, hogy mi hozott ide, őszintén szólva véletlenül tértem be ide, a magam részéről sokkal inkább a legendás lények miatt jöttem el erre a kiállításra, így azon kívül, hogy csillagokat lehet itt látni, fogalmam sincs, mi mást tartogat ez a sátor... megosztaná velem a titkot? - kérdeztem mosolyogva, ám ezt maximum a hanghordozásomból szűrhette le, ami jóval melegebb volt most, mint az előbb, amikor a szervezők inkompetenciáját méltattam.
- Én asztronómus vagyok. Karácsonyra kaptam egy belépőt a keresztapámtól erre a kiállításra, és rögtön ide hozott az utam. Nemrég hallottam erről a kiállításról, kíváncsivá tett - mesélte magáról Serena, mire ismét elmosolyodtam.
- Nahát, ez érdekes, én meg Hagrid barátomtól kaptam ugyancsak karácsonyi ajándékként a belépőt... Kegyed hová valósi? A Roxfortba járt esetleg? Akkor maga is biztosan ismeri Hagridot... - vetettem fel, bár lehetséges volt, hogy a hölgy nem a Roxfortban végezte tanulmányait, elvégre nem ez volt az egyetlen varázslóiskola a világon, és most nem Angliában voltunk, hanem New Yorkban.
- Különben én sárkányidomár és gondozó vagyok, és a Gringottsban dolgozom - tettem még hozzá kisvártatva, követve az ő példáját.
- Lenne kedve egy kis játékhoz, amíg itt ácsorgunk? A muglik barkochbának hívják, és meg kell mondjam, elég jól el lehet vele ütni az időt... Gondoljon bármire, és én megpróbálom kitalálni... Bár talán - mivel nem ismerjük túl jól egymást - egyszerűbb lenne, ha valami olyasmire gondolna, ami illik a kiállítás témájához - vetettem fel az ötletemet, bízva abban, hogy lesz kedve hozzá a boszorkánynak. Gyermekkoromban sokat játszottuk ezt a szüleimmel, sok más játékkal együtt, nem is tudom, valahogy olyan meghitt volt, ahogy egész délutánokat töltöttünk el kártyázással, társasjátékkal, vagy olyan gondolkodós játékokkal, amilyen a barkochba is például. Néha felmerült bennem a kérdés, hogy vajon fogok én-e valaha a saját családommal így játszani? Valahol mélyen nagyon vágytam erre, de mindeddig úgy tűnt, a sors nem ezt a jövőt tartogatja számomra. A munkám valahogy mindig fontosabb volt, és soha nem volt még igazán komoly kapcsolatom sem... hogy melyik okozta a másikat, azt persze nem tudhattam... olyan volt ez, mint a főnix és a hamu esete.

[Stellae circum caput]

Stellae circum caput



2001. január 10.

To: Joshua Davis

-Mi az az elemlámpa? - kérdezem meglepetten, mivel még soha nem hallottam róla. Sejtem, hogy valami mugli holmi lehet, de nem igazán vagyok otthon a varázstalan dolgokban. Egyébként lenyűgöz az is, hogy milyen jól varázstanították a sátrat. Normál esetben egy Lumos-szal meg lehetne oldani a problémát, de pont azért, hogy senki ne zavarja meg a tökéletes sötétséget, itt most nem lehet varázslattal fényt gyújtani.
Kérdésemre megtudom, hogy a férfit inkább a legendás lények vonzották a kiállításra, mint a csillagok, mégis ide vezetett az útja. Ugyan nem látja, de elmosolyodom. Akármennyi érdekesség is van egy ilyen mágikus természettudományos expón, azért a csillagos égbolt nagy vonzerő tud lenni. Ez egy olyan dolog, amit mindenki láthat, mégsem ismerik mélységben a csillagos eget. Pedig csak fel kell nézni a fejünk fölé. Örömmel válaszolok neki.
-Ez egy asztronómiai sátor. Az a különlegessége, hogy az a csillagos égbolt van a fejünk felett, ami most lenne az égen, ha nem lenne világosság odakinn. Ebből fakadóan egy olyan égbolt, amit soha nem láthatunk, csak itt, ebben a sátorban. Érdekes olyan csillagképeket látni, amiket legtöbbször nem láthat az ember. És éppen azért nem lehet mágiával világosságot kelteni, hogy ebbe a látványba ne rondítson bele senki. Ezért kell most várunk.
Közben átterelődik a szó a karácsonyi ajándékokra, Hagridra és a Roxfortra.
-Persze, hogy ismerem Hagridot! - nevetek. - Én is a Roxfortba jártam. Tavaly végeztem. Kicsit hiányzik az iskola. Ön is Roxfortos volt? Onnan ismeri Hagridot?
Megtudom a varázslóról, hogy sárkányidomár a Gringottsban. Rögtön értelmet nyernek erős izmai, és hatalmas karjai. Sárkányidomárként biztosan izgalmas lehet dolgozni.
-Nahát. A szüleimnek van egy barátjuk, aki egy kanadai sárkányrezervátumban dolgozik. Néhányszor jártunk ott. Kedvelem a sárkányokat. Mondja, milyen sárkányokkal dolgoznak a Gringottsban? - kérdezem kíváncsian.
A férfi aztán felvet egy játékot, amit barchobának hívnak. Tetszik az ötlet, gondolnom kell egy csillagászati dologra, és játékostársam pedig megpróbálja kitalálni. Elképzelem az égboltot, és gondolok valamire.
-Meg is van, jöhetnek a kérdések. - hangomon hallatszik, mennyire tetszik az ötlet. Vigyorgok, mint a tejbe tök, ez bizonyára a hangomból is kihallik. Várom Joshua kérdéseit, kíváncsi vagyok, milyen gyorsan fogja kitalálni, mire gondoltam.

A sötétség markában

2001. január 10.
To; Serena

Nem csodálkoztam azon különösebben, hogy a boszorkány ismerte az elemlámpát, igazság szerint épp akkor lepődtem volna meg, ha már hallott volna róla.
- Ez egy mugli eszköz, amivel világítani lehet. Elemmel működik, mint sok más mugli használati tárgy - magyaráztam türelmesen, remélve, hogy nem tart majd muglibolondnak. Egyáltalán nem voltam az ugyanis, éppen csak mugli családból származtam, és mint ilyen, mindent tudtam a varázstalanok szokásairól és kütyüjeiről.
Ezután Serenán volt a sor, hogy értékes információval lásson el a sátor működésével kapcsolatban. Érdeklődve hallgattam a magyarázatot, majd hangosan hümmögni kezdtem.
- Hmmm... Na így már érthető, hogy miért tart ilyen sokáig újra világosságot csiholni a sötétségbe - feleltem megenyhülten. - Ami azt illeti, elég érdekesnek tűnik ez a sátor, ha újra működik, mindenképpen meg is nézem - tettem hozzá. Ezután Hagridra terelődött a szó, és a vidám hangszínből ítélve, ahogyan Serena barátom említésére reagált, gyanítottam, hogy Serena jó emlékeket táplálhat drága cimborámról.
- Én is a Roxfortba jártam. Tavaly végeztem. Kicsit hiányzik az iskola. Ön is Roxfortos volt? Onnan ismeri Hagridot? - kérdezte aztán, mire rögvest arra gondoltam, milyen érdekes, hogy valahányszor visszatérek a varázslóképző birtokára, meleg, nosztalgikus érzés fog el... Meg tudtam érteni Serenát, hogy visszavágyik, én már lassan 30 éve végeztem, de azt hiszem, sosem tudtam teljesen elszakadni lelkiekben az iskolától.
- Meg tudom érteni az érzést... Igen, én is roxfortos diák voltam, és Hagriddal iskolai éveim alatt kötöttem mély barátságot... Azon kevesek közé tartoztam ugyanis, akik őszintén lelkesedtek az óráiért, és a szabadidejükben is szívesen segédkeztek a legendás lények körül - meséltem mosolyogva. Bizony, én tényleg élveztem, ha a Hippogriffeket etethettem, vagy más mágikus lényeket gondozhattam Hagrid mellett, s az évek során mély barátság szövődött közöttünk. Azután is tartottuk a kapcsolatot, hogy végeztem a Roxfortban és egy vándor varázscirkusszal a világot járva sárkányidomárnak tanultam. Rendszeresen leveleztünk, és Hagrid mindig őszintén lelkesedett az izgalmas történeteimért, míg én nagyon értékeltem hasznos tanácsait, nem csak a sárkányokról, hanem más, a társulatban fellelhető lényekről is, melyekkel kapcsolatba kerültem az évek során.
- Nahát. A szüleimnek van egy barátjuk, aki egy kanadai sárkányrezervátumban dolgozik. Néhányszor jártunk ott. Kedvelem a sárkányokat. Mondja, milyen sárkányokkal dolgoznak a Gringottsban? - érdeklődött élénken Serena. Melengette a lelkemet, hogy így kedvelte a sárkányokat, és kicsit meg is lepett, mert általánosságban az volt a tapasztalatom, hogy a boszorkányok nem lelkesedtek irántuk.
- Nocsak, tényleg? Hogy hívják az illetőt? Hátha ismerem... - kérdeztem vissza lelkesen, majd megfeleltem a kérdésére.
- A Gringottsban kizárólag ukrán vashasúakkal dolgozunk együtt, főként azért, mert ez a legnagyobb testű sárkányfajta, így a lehető legnagyobb területet képes megvédeni, na és ránézésre a legijesztőbb is. Aki megpillant egy vashasút, kétszer is meggondolja, hogy el akar-e lopni valamit. Hatalmas, ijesztő körmeivel tényleg borzasztó veszedelmes... Tömegéből fakadóan pedig nagyon lassan repül, így ha akarna, sem egykönnyen tudna megszökni a bankból, bár mint tudjuk négy évvel ezelőtt az egyik példánynak sikerült kiszabadulnia egy rövid időre... - utaltam Harry Potter és társai bravúros betöréses szökésére, amitől jó ideig volt hangos a Reggeli Próféta. A sárkányok után aztán ismét az asztronómiára tereltem a szót, felvetve a barkochba ötletét. Szerencsére Serenának volt kedve a játékhoz, így rövid gondolkodási idő után fel is tettem első kérdésemet.
- A Földről szabad szemmel látható esetleg, amire gondolt? - kérdeztem kíváncsian, majd gyorsan hozzátettem. - Ja, azt elfelejtettem mondani, hogy csak eldöntendő kérdéseket tehetek fel, amikre értelemszerűen csak igennel, vagy nemmel szabad felelnie.

[Stellae circum caput]

Stellae circum caput



2001. január 10.

To: Joshua Davis

Elemlámpa. Ízlelgettem a szót, de végül hagytam az egészet. Annyira nem érdekelt, egy jó kis Lumos minden problémát megold. Kivéve, ha így lekorlátozzák az ember mágiáját. Bizonyára itt a sátorban is akadtak elégedetlenkedők, akik nem értették a helyzetet, de biztosan ki volt írva a sátor bejáratánál, hogy így jár mindenki, aki belép ebbe a kiállítótérbe. De hát ilyenek az emberek - nem olvasnak el semmit.
Aztán szerencsére áttértünk egy hozzám kicsit közelebb álló témához: a Roxforthoz és a sárkányokhoz. Nem tudtam, a Gringottsban milyen sárkányokkal dolgoznak, de az ukrán vashasúak hírhedten alattomos kis bestiák voltak. De biztos voltam benne, hogy egy olyan férfi, mint Mr. David vagy mint Hagrid rájuk is szeretettel gondolt.
-Az ukrán vashasúakat is olyan negatív színben tüntetik fel, mint a magyar mennydörgőket? - Kérdeztem kíváncsian, mert bár elég sokat hallottam már sárkányokról, és érdekeltek is ezek a fantasztikus lények, de az ukrán vashasúakról speciel nem voltak olyan mély ismereteim.
-Ben Hartwood, apa egyik barátja a kanadai rezervátumban. Ő ott vizsgálja Észak-Amerika sárkányait. Ismeri esetleg?
Egy ideig latolgattam, hogy elmeséljem-e a kedvenc sárkányos történetemet ennek az ismeretlennek, akinek eddig csak a hangján hallottam, de végül belevetettem magam.
-Képzelje, amikor tíz éves voltam, apáék elvittek a kanadai rezervátumba, és pont akkor kelt ki egy magyar mennydörgő. Az volt életem egyik legjobb szülinapja. Ben bácsi azóta is ír nekem arról a sárkányról.
Közben Joshuát is hagytam beszélni, ő elmondta, mit kell tudnia a vashasúakról, illetve miért ők őrzik a Gringottsot. Amikor megemlíti Harry Pottert, elhallgattam egy kicsit. Azon járt az eszem, mennyire kell elveszettnek és őrültnek lenni ahhoz, hogy valaki kirabolja a Gringottsot. Mondjuk Potterék egy csomó durva dolgot csináltak, de azért belemenni egy ilyen halálra ítélt küldetésbe... Végül is, az eredményeképpen megmentették a varázslóvilágot egy szörnyű jövőtől. A többiről meg inkább be is beszéljünk.
Így rátértünk a barchobára.
-A Földről szabad szemmel látható esetleg, amire gondolt? - kérdezte Joshua, mire én felkuncogtam.
-De még mennyire. - kuncogtam majd, amikor mondja, hogy igennel vagy nemmel válaszolhatok, elkomolyodom, és úgy válaszolok. - Bocsánat. Igen.
Remélem nem lesz túl nehéz az, amire gondoltam. De ez egy olyan égi látványosság, amit a legtöbb ember ismer. Annyiféle kötődése van, és könnyű kiszúrni az égbolton. Én pedig téli estéken nagyon szeretem az eget kémlelni.

A sötétség markában

2001. január 10.
To; Serena

- Az ukrán vashasúakat is olyan negatív színben tüntetik fel, mint a magyar mennydörgőket? - hangzott el a kérdés, amire kicsit elgondolkodtam. Persze tudtam én, hogy a varázslótársadalom nagy része valóságos rémálomként tekintett a magyar mennydörgőkre, de részemről sosem értettem, mire fel volt ez a negatív megkülönböztetés.
- Nem hiszem... az ukrán vashasúaktól valahogy kevésbé félnek így elmondásra... Pedig, ha egyszerre találnák magukat szembe egy magyarral meg egy ukránnal, hát Merlin legyen a talpán, aki megmondja, melyik a fenyegetőbb - rántottam vállat finoman nevetve.
Igyekeztem nem nevetni azokon, akik kevésbé értettek a sárkányokhoz nálam, de az igazság azért az volt, hogy számos tévhit és előítélet terjengett ezekkel a fenevadakkal kapcsolatban, amikre egyszerűen képtelenség volt részemről másként reagálni.
- Ben Hartwood, apa egyik barátja a kanadai rezervátumban. Ő ott vizsgálja Észak-Amerika sárkányait. Ismeri esetleg? - érdeklődött Serena, mire rögtön elmosolyodtam.
- Ben? Valóban? Persze, hogy ismerem, régi cimborám - feleltem lelkesen, s bár nem láthatta a mosolyomat, a hangomból talán kihallotta, mennyire megörültem barátom említésére. Nem kevésbé annak, amikor a boszorkány megosztotta velem csodás élményét, nevezetesen, hogy látott egy mennydörgőt kikelni a tojásából.
- Hát ez tényleg életreszóló élmény lehetett - jegyeztem meg most már szélesen vigyorogva. Tetszett nekem ez a Serena Fawley, na persze nem úgy... nem külsőre, hisz még nem is láttam. Mint ember, mint személyiség volt nagyon szimpatikus.
- Megmondom őszintén, meglep, hogy ennyire rajong a sárkányokért... Soha egyetlen asztronómussal sem találkoztam még, aki így lett volna velük. Pedig tényleg lenyűgöző vadak - magyaráztam lelkesen, aztán visszaterelődött a szó a csillagos égboltra. Izgatottság fogott el, amikor belekezdtünk a barkochbába, s kíváncsian vártam, mit is felel majd a nő az első kérdésre.
- De még mennyire - válaszolta kuncogva, majd miután kissé késve ismertettem a pontos szabályokat, illedelmesen hozzátette: - Bocsánat. Igen.
Ezúttal kapóra jött nekem a másik akaratlan elszólása, ami abból fakadt, hogy még nem tudta, csak igennel, vagy nemmel lehet felelni a kérdésre. Bár számos más dolog is lehetett volna a megfejtés a kérdésre, erős gyanúm támadt a megoldásra, és mivel általában hallgattam a megérzéseimre, most sem finomkodtam sokáig, hanem egyből rávágtam a tippemet:
- Csak nem... a Hold? - kérdeztem kíváncsian. Ahhoz képest, hogy tök véletlenül botlottam bele ebbe a boszorkányba, egészen élveztem a társaságát, és már-már megfeledkeztem arról, mi hozott össze minket egy játék erejéig, de ebben a pillanatban derült égből villámcsapásként visszatért a fény a sátorba, és én meglepetten hunyorogtam a velem szemben állóra. Bár nem volt annyira erős a fény, azért a vaksötétség után így is beletelt egy kis időbe, mire hozzászokott a szemem. Mikor rendesen visszanyertem a szemem világát, láttam, hogy egy bájos, fiatal nő állt előttem, csillogóan kék szemmel.
- Öhm... azt hiszem, legjobb, ha így világosban is bemutatkozok - nyújtottam felé a kezemet. - Joshua vagyok, tegeződhetünk? - tettem hozzá játékos vigyorral az arcomon, bízva abban, hogy nem gondol majd indiszkrétnek. De az alapján, ahogy eddig megismertem, nem igazán tartottam ettől, hiszen nagyon közvetlenül viselkedett az első perctől. Na és hát kettőnk között egyértelműen én voltam a rangidős, így nekem illett felajánlanom a tegeződést.

[Stellae circum caput]

Stellae circum caput



2001. január 10.

To: Joshua Davis

-Nahát! Ismeri Ben bácsit? Én nagyon kedvelem, kedves és segítőkész. Tudta, hogy ő is hugrabugos volt, mint a szüleim? Pár évvel felettük járt. - mondtam, majd visszaemlékeztem arra a szülinapomra, amikor a kissárkány kikelt. Egy ideig azzal ámítottam magam, hogy rólam nevezték el, de végül kiderült, hogy nem kapott semmilyen nevet. Titokban én azért Sárkány Serenának hívtam, és egy kicsit ő az én sárkányom volt. Hiszen egy napon születtünk.
Tízévesen, azt hiszem, a szíve mélyén minden kis varázsló és boszorkány szeretne egy kis sárkányt karácsonyra. Hát én majdnem kaptam egyet. De egy sárkány felneveléséhez komoly szaktudás szükséges.
Az egész klubhelyiség értetlenkedve állt Hagrid sárkánysztorija előtt néhány évvel ezelőtt. Mégis, hogy gondolhatta, hogy el tud bánni egy sárkánnyal. Oké, hogy nagydarab férfi, és szereti a legendás lényeket, de azért mégis csak egy sárkányról volt szó.
Joshua felvetette, hogy még sosem látott asztronómust, aki ennyire kedvelte volna a sárkányokat, felkuncogok.
-Hát igen. Nem is teljesen asztronómusként érdekelnek a sárkányok. Eléggé beleástam magam a bájitalok tudományába is, és ott már sokkal érdekesebb és fontosabb lények a sárkányok. Viszont én odafigyelek, hogy ha sárkányoktól származó hozzávalókat veszek, akkor mindig lekövethető helyről származzon, ahol nem kínozzák és zsigerelik ki a sárkányokat.
Aztán a barchobánál Joshua gyorsan rákérdezett, és egy elég evidens választ dobott fel: a Holdat. Hát igen, lehet, hogy ezt kellett volna választanom, viszont én egy csillagképre gondoltam. Ezt meg is mondom Joshuának, és mielőtt folytathattuk volna vissztérnek a fények, és végre végignézhetek kedves besélgetőtársamon. Tényleg nagyon magas, és izmos férfi volt, látszott rajta, hogy olyan munkát végez, amihez komoly izomerő is szükséges. A tekintete viszont igazán kedves és barátságos volt, és érdeklődve nézett rám. Új bemutatkozott, és felvetette, hogy tegeződjünk. Nevetve fogtunk kezet, és ránéztem:
-Szia! Serena. Jó látni téged. De be kell vallanom, nagyon kellemes, búgó hangod van.
Egy ideig hagytuk, hogy megtörjön a második jég, ami egyszer meg megtört, de a fény újra megkeményítette. De végül egy hang megszólalt felettünk:
-Kedves vendégeink! A probléma megoldódott, a kijárat szabad, két perc múlva folytatódik a programunk.
És két perc után tényleg visszasötétedett a sátor, én pedig felnéztem az égre. Meg is láttam, amit kerestem, a barchoba megfejtését.
-Visszatérve a barchobára - ugye így hívják a játékot? -, nem a Hold volt a megfejtés. De ha ismered a csillagképeket, csak oda kell nézned. - mutatok az Orion csillagképre. - Az Orion. Ez volt az egyik első csillagkép, amit fel tudtam ismerni. Van kedvenc csillagképed?
És ha Joshua hagyta magát, akkor elkezdtem mesélni a csillagképekről, mutogatva neki a fontosabbakat és ismertebbeket, bízva benne, hogy kicsit megkedveltetem vele az asztronómiát.

A sötétség markában

2001. január 10.
To; Serena

Ben említésére meleg mosoly terült el arcomon. Nagyon csíptem Bent, hozzám hasonlóan valódi hivatásának tekintette a sárkányokat, és mindig alázattal bánt velük.
- Tudtam, hát! Vérbeli hugrabugos volt, mindig is - nevettem fel Serena kérdésére, majd érdeklődve hallgattam a válaszát azzal kapcsolatban, őt hogyan ragadták magukkal a sárkányok ennyire.
- Hát igen. Nem is teljesen asztronómusként érdekelnek a sárkányok. Eléggé beleástam magam a bájitalok tudományába is, és ott már sokkal érdekesebb és fontosabb lények a sárkányok. Viszont én odafigyelek, hogy ha sárkányoktól származó hozzávalókat veszek, akkor mindig lekövethető helyről származzon, ahol nem kínozzák és zsigerelik ki a sárkányokat.
Válaszát hallgatva még egyértelműbbé vált számomra az, amit eddig is sejtettem, hogy egy igazán jó emberrel állok szemben. Szerény véleményem szerint nincs jobb iránytű annak megítélésében, milyen szíve van az embernek, mint hogy megnézzük, hogyan bánik az állatokkal vagy legendás lényekkel. Serena minden kétséget kizáróan nem csak emberségesen bánt velük, de tudatosan figyelt arra is, hogy ne vegyen részt olyan kereskedelmi folyamatban sem, amely méltatlanul kihasználja szegény prédákat.
- Nahát! Ezt nagyon jó hallani! Örülök, hogy így gondolod - feleltem elismerően, és már éppen mélyebben is belementem volna a témába, amikor egyszer csak visszatért a világosság, és a szervezők bejelentették, hogy elhárították a problémát.
Az emberek erre felbátorodva határozottan megindultak a kijárat felé. Én nem éreztem sürgetőnek a távozást, bár sejtettem, hogy eléggé elment az idő emiatt a kis közjáték miatt. Mindenesetre azt azért megvártam, hogy a tömeg nagyja lelépjen, és közben hàlásan mosolyogva reagâltam a boszorkàny bókjàra, majd élvezettel hallgattam beszámolóját a barkochba megfejtésével kapcsolatban.
- Áháá! Hát akkor eléggé mellélőttem - nevettem fel öblös hangon, majd érdeklődve szemléltem meg az említett csillagképet.
- Őszintén szólva nem ismerem túl jól a csillagképeket, bár ezen a hiányosságomon nem ártana változtatnom! De egyszer egy asztronómus ismerősöm megmutatta nekem a nagymedve csillagképet, ami nagyon tetszett, szóval mondhatni az a kedvencem. Na és neked melyik a kedvenced? - kérdeztem vissza kíváncsian, s aztán lelkesen hallgattam Serena szavait a többi csillagképpel kapcsolatban. Igazán jól esett hallgatni, ahogy lelkesen, nagy szakértelemmel mesélt.
- Nagyon köszönöm ezt a rögtönzött előadást, máris jókora lukat tömtél be a műveltségem ezen hiányon részén! - néztem rá elismerően. - Viszont most sajnos igyekeznem kell, hogy meg tudjak nézni még néhány kiszemelt sátrat, mert nemsokára megbeszélt találkozóm lesz egy barátommal - magyaráztam Serena égkék szemeibe pillantva. - Ha felmerülne esetleg valamikor kérdésem asztronómiai témában, küldhetek neked baglyot? - kérdeztem tőle, bízva abban, hogy nem veszi majd tolakodásnak a felvetést. Elvégre olyan jól elbeszélgettünk, és van közös érdeklődési területünk, miért ne folytathatnánk az ismeretséget levél útján?
- Vigyázz magadra! - intettem búcsút, majd elsiettem, hogy a dolgom végére érjek.

Köszönöm a játékot!:)