A serleg titka

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

16+

outfit

Olyan forrók voltak az érintései, mintha a tenyeréből valami különleges erő áradna. Beleremegtem, mintha fáznék, valójában inkább perzselt. Egy hosszú sóhajjal vettem tudomásul, hogy most már bármit megtehet velem. De szó szerint mindent. Simán eltépte a ruháimat, s én csak hagytam, hogy hevesen akarjon. A csókjai, az érintései, az a forró zakatolás, amivel haladtunk a gyönyör felé ugyanis kitépte belőlem a fájdalmas gondolatokat. Nem volt más csak én és Dawson, ahogy újra és újra egymásnak simultunk. A forróság elviselhetetlen volta pedig csak még tovább hajtott, a gyönyörök eddig ismeretlen birodalmába. Egészen más volt, mint amihez szoktam s így is imádtam.
Nem is tudom mennyi idő telt el, amíg ott feküdtem a padlón a karja alatt. A testem izzadt volt és talán némi por is bőrömre tapadt a földről. Nem számított csak. Figyeltem a kezét, ahogy a mellkasomon játszik és ahogy mozdult egyet, a hasamon és a combomon lévő hegek is kirajzolódtak. Vajon észrevette őket? Vajon érezte azt az undort, amit én éreztem minden alkalommal, amikor rájuk pillantotta.
– Akarlak még… – ahogy a fülemhez hajolt s megéreztem az ajkai mozgását a bőrömön kirázott a hideg. Lehunytam a szememet. Nem tudtam mit akartam, élveztem és szerettem volna még többet felejteni. Dawson nem volt rossz parti. Okos volt, férfias és volta benne valami olyasmi, amit bár megfogalmazni nem tudtam, de iszonyatosan vonzott. Ahogy a szakálla érintését megéreztem a bőrömön, egészen megborzongtam. Ragadd hát meg a lehetőséget… A hang suttogott, mintha most ő is abban a békében lenne, mint én, pedig máskor olyan kegyetlenül tudott odaszólni.
A szalag sem lüktetett a csuklómon. Nem próbált meg előhozni belőlem semmit. Most olyan nyugodt voltam, mint már régóta nem. A szívem nem zakatolt már olyan nagyon, éppen csak jól esően próbált nyugalmat találni a történtek után. Elmosolyodtam hát, ahogy megcsiklandozta a fülemet, talán azért, mert ez volt a leggyengébb pontom és Dawson túl könnyen talált rá. Mintha csak tudta volna, hogy oda kell hajolnia, ha meggyőzést akar. Még egy aprót sóhajtottam is, mielőtt megszólaltam volna.
– Háát… – nyújtottam el egy kicsit a választ, majd elhúzódva a szemébe néztem. Ujjaim önkéntelenül fúrtam az arcszőrzetébe, hogy az apró szálakat egy egészen kicsit meghúzzam. Szerettem ezt csinálni s nem ő volt nyilván az első, akit ilyesmiben részesítettem. Egész egyszerűen imádtam.
– Legyen. Esetleg még párszor elkényeztethetem a professzor urat… – hajoltam oda és lágy puszit nyomtam a szájára. Rövid volt, nem olyan vad, mégis szenvedélyes. Talán nem mondhatom, hogy a pasim, mert nem az és nem is tudom mi lesz, de a vonzalom ott volt. Nekem pedig ez elég volt, hogy kellően lazán viselkedjek vele… furcsa, de annyira tetszett ez a professzoros kisugárzása. Viszont nem akartam újra indítani a gépezetet, de azért lenyomtam közben a földre, hogy aztán a ruháimért nyúljak. Az ingembe körülbelül azonnal belebújtam, majd odafordultam és rávigyorogtam szinte gyerekesen. – Majd emlékeztess, hogy legközelebb játszós ruhába jöjjek.

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton


2001. május 27.

Megbabonázta Elliot közelsége, illata, jelenléte… Nem csoda, hogy úgy várta a válaszát, mint szomjazó az esőt a sivatagban.
– Háát… – túrt bele ujjaival lágyan közben a szakállába a férfi, mire jóleső libabőr szántott végig Hamox hátán.
– Legyen. Esetleg még párszor elkényeztethetem a professzor urat… – csókolta meg Elliot, és Dawson azonnal viszonozta ezt a csókot. Hihetetlen érzés volt a számára, hogy mindez itt és most megtörténik, talán most kezdte el felfogni, hogy miben is volt részük az előbb itt a dolgozószobában. Mikor Elliot öltözködni kezdett, bár nehezen vette rá magát, ő is felállt, mert derengett neki, hogy alaposan elszakította a férfi ingjét, és helyre akarta hozni. Közelebb lépett ház az öltözködő férfihoz, majd így szólt: - Megengeded? – kérdezte finoman, észre sem véve, hogy ismét letegezte a férfit, aztán egy gyors, nonverbális pálcaintéssel összeforrasztotta a szélesen tátongó lyukat az ingen. – Bár nekem tetszett az előbb is, bevallom… - mosolyodott el. Nos, igen, ha nála töltenék a nap további részét, akkor nyugodtan maradhatott volna úgy az az ing, de feltételezte, hogy a férfinak dolga volt még mára, ahogy neki is, s talán mások nem igen értékelték volna azt a bizonyos szakadást az ingén, ahogyan ő.
– Majd emlékeztess, hogy legközelebb játszós ruhába jöjjek – mondta játékosan Elliot, s Dawson végigsimított az arcán ujjaival, hogy aztán közelebb húzza magához és szenvedélyesen megcsókolja. Legszívesebben most azonnal leteperte volna ismét az asztalra, és nem félt ezt meg is mondani a férfinak.
- Tudod… nagyon nehezen engedlek el… de… - itt a nagy, aranyozott faliórára pillantott, amely nem az órákat, hanem a napokat mutatta, különböző teendőkkel a hétre. A mutató pedig vészesen közeledett a „Találkozó Mr. Thomsonnal” felirat felé.
- Nemsokára megbeszélésem lesz – nézett szomorú szemekkel Elliotra, akár csak egy kölyök kutya tenné, ha szeretne kicsikarni még egy kis harapnivalót a gazdájától.
- De… Nagyon szeretnélek még látni… - fogta meg a férfi kezét, és finoman megszorította.
- Hogyan érhetlek el? – kérdezte lágyan, bízva abban, hogy Elliot nem utasítja el. Igaz, hogy ezen a ponton már erősen fellobbantak elméjében a vészjelzések… Hogy hamarosan, ha minden jól megy, a Roxfort tanára lesz… hogy az év nagyrészét a kastély falai között tölti majd… hogy aligha értékelnék, ha a szobájában „idegen” férfi vendéget fogadna. Hogy Dalton mennyire megrökönyödne, ha kiderülne, hogy egy férfival lép túl a gyászon Cecilia halála után… Hogy a varázstudós közösségben még mekkora tabu az, ha egy férfi férfit szeressen… Hogy emiatt meg is vethetik… És a sor itt még nem akart végetérni… de… hiába. Tudta, hogy képtelen lenne még elengedni Elliotot. Látnia kellett még. Most jutott csak eszébe a serleg kérdése.
- A lovagrendről, ha nem bánod, azért körbekérdezek. A betörést viszont részemről nem kockáztatnám meg... - vallotta be őszintén. Egy dolog illegálisan megvizsgálni egy lopott varázstárgyat, és más dolog ellopni egyet... Legalábbis az ő fejében még erős határvonal állt a kettő között. Sejtette, hogy sikerülne a rablás anélkül, hogy lebuknának, hiszen a serleget is úgy tulajdonította el Elliot, hogy arról senki sem szerzett tudomást egyelőre, Dawsonon kívül... De erkölcsi normái sosem engedték volna, hogy ellopjon valamit, ami ennyire értékes... Sőt, talán még azt sem, hogy bármit is ellopjon. Ha jól emlékezett, még soha életében nem lopott el semmit. Bezzeg Elliot! Nemcsak a felbecsülhetetlenül értékes varázsserleget rabolta el, hanem... minden bizonnyal egy professzor szívét is.

a serleg titka



Dawson
2001. május 27.

16+

outfit

Az ingemen lévő hatalmas szakadás összeforrt Dawson varázslata nyomán. Hirtelen felmerült bennem a kérdés, hogy miért ilyen melegszívű, gondoskodó fickókat hoz mindig az utamba az élet.
– Bár nekem tetszett az előbb is, bevallom… – mondta némi játékos hangszínnel. Hazugság lett volna azt állítani, hogy nem voltam ezzel tisztában. Tudtam, milyen hatást vagyok képes gyakorolni és ezt a legtöbbször kegyetlenül kihasználtam. Voltak olyan dolgok, amikre Nat tanított meg a saját testemmel kapcsolatban, voltak, amiket én ismertem fel. Amikor az erdőket jártam nem volt semmim, ami szép, nem tudtam azzal foglalkozni, hogy én magam az legyek. Kócos voltam, megviselt, túlzottan is sovány.
– Tudom én azt – kacsintottam rá, majd folytattam az öltözködést. Persze nem kapkodtam, mert igazából nem siettem sehova. A Vakegérbe az ember nem időpontra ment. Oda mindenki pont akkor megy, amikor úgy gondolja, hogy szükséges vagy amikor pénz kellett neki s nekem bizony az mindig jól jött… bár nem sokára úgyis a Rowle-zsebpénz is a kezemben lesz.
Ahogy az ujjai megcirógatták az arcomat, beleborzongtam és elmosolyodtam. Túl kedves ember ő neked, O’Mara. Még szeretőnek is túl kedves. A hang szokás szerintem maradt, érezhette Dawson az ujjai alatt, ahogy a kelleténél jobban megremegek a szavaktól. A hang kegyetlensége könnyen talált rám és már nem volt ott a vad szenvedély, hogy elnyomja.
– Tudod… nagyon nehezen engedlek el… de… – mondta és félrepillantott, addigra én már a nadrágba tűrtem közben az ingemet. Az a ruhadarab sem volt sokkal jobb állapotban, de azért közel sem volt olyan veszettül szakadt. Valahol nem is zavart amúgy ez a szedett-vedett dolog. Ezek mind egy professzor őrült vágyainak emlékei voltak. Szerencsétlen vajon mennyi ideig nyomta el magában a testi dolgokat? El sem tudtam képzelni. Persze láttam az ujján a karikagyűrűt, így sejtettem: házas. De mégis milyen nő az, aki ennyire nem elégíti ki az urát?
– Nemsokára megbeszélésem lesz – ahogy találkozott megint a tekintetünk, láttam a szemeiben csillogó szomorúságot. Aranyos volt így. Gondolkodtam rajta, hogy megcsókolom újra, de nem éreztem volna helyénvalónak újra beindítani a dolgokat… mármint határozottan lett volna kedvem folytatni, de amilyen jó volt az együtt lét, bennem pont annyi mindent kavart fel. Hol Nat bukkant fel a lelki szemeim előtt, hol a hang gyötört, amiért ezt tettem.
– De… Nagyon szeretnélek még látni… – folytatta, mielőtt még megszólalhattam volna. Felemeltem a sápatag színű kardigánt és belebújtam. – Hogyan érhetlek el? – Megfogta a kezemet, ami meglepett. Mármint, én azt hittem ez csak szex, de ő közben olyan gyengéd volt, hogy csak pislogni tudtam egy pillanatra. Aztán nyeltem egyet. Menekülni akarsz, O’Mara? A hang vihogni kezdett bennem.
– Elliot O’Marának küldj baglyot a Suttogóba. – Válaszoltam, de nem húztam el a kezemet a hang kegyetlenkedés ellenére sem. Jól esett, hogy gyengéden akar érinteni, mert ez annyira hiányzott a mindennapjaimból. Mióta havi szinten megyünk szét Nattal, kicsit úgy éreztem, nem maradt nekem semmi. A tekintem az asztalon lévő serlegre vándorolt. Azon gondolkodtam, hogy itt hagyom… tetszik neki, vizsgálja meg jobban, aztán majd később magamhoz veszem.
– A lovagrendről, ha nem bánod, azért körbekérdezek. A betörést viszont részemről nem kockáztatnám meg... –  mondta, én pedig elmosolyodtam. A lelkesedése túl édes is volt, így odaléptem hozzá és az ajkaira leheltem egy búcsúcsókot. Még egyszer beletúrtam a szakállába is, majd elmosolyodtam, bele a csókba.
– Nos, azt kívánom, hogy a lehető legtöbbet megtudj róla. – Beledugtam a lábam a cipőmbe, majd készen álltam végre, hogy hoppanáljak. Ideje lesz behajtani a pénzemet. – Vigyázz a serlegre a következő találkozóig! Várom a baglyod – kacsintottam rá, majd egész egyszerűen intettem egyet vigyorogva, aztán hoppanáltam a Vakegérbe.

Köszönöm a játékot!

Váratlan megbízatás

to: Mr. Appelton


2001. május 27.

– Tudom én azt – mondta Elliot, és Hamoxnak imponált ez a magabiztosság. Eddig minden tetszett neki, amit látott Elliottal kapcsolatban. A kisfiús szemérmessége, amikor felpillantott rá, a radikális, merész ötletei, fanatizmusa a varázstárgyak iránt, és az az ellenállhatatlan kisugárzás, ami ezt a bizonyos magabiztosságot is magába foglalta. Csak csodálta a férfit, és szinte alig hitte el, hogy ilyen szerencséje volt, hogy megismerhette, mégpedig ennyire… behatóan. Alig várta, hogy újra lássa, de hát ahhoz előbb el kellett engednie, és bár nehezére esett, a találkozója miatt kénytelen volt. Hagyta hát, hogy felöltözzön, és távozni készüljön, de előbb még megtudakolta tőle, hogyan érheti el.
– Elliot O’Marának küldj baglyot a Suttogóba – kapta meg a választ, amit természetesen azonnal az eszébe vésett, majd szenvedélyesen fogadta Elliot búcsúcsókját. - Úgy lesz - ígérte meg, mélyen a férfi éjsötét lélektükreibe feledkezve. Nehéz lesz e nélkül a pillantás, érintés és illat nélkül meglennie a következő találkozásig. Ebben már most teljesen biztos volt.
– Nos, azt kívánom, hogy a lehető legtöbbet megtudj róla. Vigyázz a serlegre a következő találkozóig! Várom a baglyod – búcsúzott Elliot, mire Hamox hihetetlenül megdöbbent azon, hogy addig itt hagyja a serleget, nála.
- Biztos? – tette fel a költői kérdést, amire egy vigyor és egy intés volt a válasz, majd a férfi eltűnt, mint a kámfor, ugyanolyan gyorsan, mint ahogyan betoppant az életébe. Hamox ezután lágyan végigsimított a serlegen, és azt suttogta:
- Azon leszek, hogy megfejtsem az összes titkod… - hogy ezt a serlegre, vagy annak gazdájára értette, esetleg mindkettőre, az maradjon a professzor titka. Hamox ezután egy üvegcsét varázsolt elő, és óvatosan belementette a mai nap minden egyes pillanatának emlékét…  Majd gondosan elzárta a könyvesszekrénybe, és a jegyzetfüzetébe is feljegyezte az új emléket. Aztán vett egy gyors, forró zuhanyt, hogy kicsit összeszedje a gondolatait, majd felöltözött, magához vette a jegyzeteit és dehoppanált a Godrikra, hogy találkozzon Mr. Thomsonnal. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy reggel megérkezett ide, beballagott a levéltárba, és helyet foglalt a megszokott helyén, hogy aztán Elliot lerohanja… Először kissé zavarta ugyan ez a direkt megkeresés, de hamar, ó nagyon hamar átbillent a komfortzónáján, és mennyire, de mennyire jól tette… Ahogy az udvaron egy szabad pad után kutatott tekintetével, lelki szemeivel Elliotot látta maga előtt, ahogyan viccelődött vele, mikor meghívta magához a lakásához. Szívesen újraélte volna a mai nap minden pillanatát, és tudta, hogy ez bizony nem lehetetlen kérés… Ha nem is élhette újra, merengőjének hála bárhányszor megnézheti még ezt a hihetetlen emléket.

Én is nagyon köszönöm!