Nagyterem

To: Jack, Louis

2002. június 21.


do not forget
what i am

A Roxmortsban tartott tavaszi bál óta nem tudtam hová tenni az érzéseimet. Még mindig fel tudtam idézni pontosan mit éreztem, ahogy Jack testéhez simultam, éreztem a melegét, átkaroltam a nyakát és az szinte biztosan arra késztette, hogy az ajkaimat az ő ajkaihoz nyomjam. Minden furcsa és kellemetlen lett közöttünk… legalábbis én így éreztem, de fogalmam sem volt az ő fejében mik játszódnak le.
Remegve nyeltem egyet. Éreztem, hogy a kellemetlen érzés szinte lüktet a gyomromba, ahogy beléptem a nagyterembe, hogy leüljek a Griffendél asztala mellé. A tömegen átnézve megpillantottam Louis-t és csak intettem neki egyet, remélve, hogy észreveszi a gesztust. Hálás voltam neki, mert hálásnak kellett lennem, amiért ilyen kedves volt hozzám, amiért nem rettegett tőlem a történtek után. Nem, sőt még meg is hívott Roxmortsban egy vajsörre, hogy beszéljük meg. A beszélgetés vége pedig nem is az volt, hogy én bocsánatot kértem tőle, hanem megkérdezte, mit tehet értem.
Kiszáradt a torkom, ahogy megpillantottam magammal szemben Jacket. Ide akartam ülni, direkt úgy, hogy lássam az arcát, hogy ne legyen olyan mocskosul kellemetlen minden… de közben még is az lett. Minek csókoltam meg? Megráztam a fejemet alig láthatóan, miközben McGalagony beszélni kezdett. Nagyon nem lett volna szabad beleszeretnem a legjobb barátomba. Valahol persze reménykedtem benne, hogy ez az egész plátói és csak azért történt meg, mert ennyire kiállt mellettem.
Megint képtelen voltam józanul gondolkodni. Az orromba költözött az illata, elnyomva a hamarosan megjelenő ételek aromáját is. Egész egyszerűen beleremegett az egész testem, fogalmam sem volt, miképpen fogom ezt elnyomni magamban. Előre toltam a lábam, hogy finoman a bokájához érintsem az enyémet. Megint megborzongtam, de most már egész testben.
– Én… ööö… – kezdtem dadogva és idegesen belefúrtam az ujjaimat a barna tincsekbe, hogy aztán egy sóhajjal összeszedjem magam. Valahogy meg kellett próbálnom normálisan beszélni hozzá: – Nyáron végig a szüleimmel leszek otthon. – Magyaráztam, nem mintha nem sejthette volna, hogy ez a terv. Tudta, hogy szánalmasan szegények vagyunk és sosem telne egy rendes utazásra. A szüleimnek meg sem fordult a fejében ilyesmi, állandóan csak dolgoztak. Anyám varrogatott a helyi asszonyoknak, túl olcsón. Apám pedig ott segített be, ahol éppen akadt munka. Néha engem is magával rángatott… de mióta megtudta, hogy fiúkkal csináltam azt, undorodott tőlem. „Csalódtak” – ahogy a levélben állt.
– Te mész valaholva nyaralni?

[α ︱ e v e r y o n e ︱ α]

α ︱ e v e r y o n e ︱ α

β︱I was running in circles︱β


Ω time 20020621 beat: Clair de Lune Ω

Az első évem véget ér, Amy nélkül. Furcsa, és fájdalmas belegondolni, hogy minden nélküle ugyan úgy folyik tovább. A neve, ha ki is modnják nem dermezsti meg a levegőt annyira, nem pislognak a szempárak olyan zavartan és idegesítően málén, azon tanakodva, hogy mit is mondhatnának nekem. Nem szakad meg senki életének a folyása, csak az enyém kering ugyan ott ugyan úgy, ugyan abban a kis kerékben, körbe körbe.
Fogalmam sincsen örülnem kellene-e, hogy hazamegyek, hogy nem kell itt állandóan szembenéznem  anővérem hiányával, de tudom, hogy otthon is ugyan ez lesz. Sőt ott mindig emlékeztetni fognak,. minden egyes alkalommal, amikor meglátnak, és hajlandóak észrevenni csak egy keserű kis fintor fog játszani a szájukon és megvetés a szemükben. Elgondolkodm, van e hely, ami az enéym lehetne, vajon lesz e egy hely,a hol én én lehetek, és nem csak egy halovány kis árnyék. De lehet, hogy semmi értelme, úgysem leszek sehova sem elg jó, úgy sem leszek senkinek se elég jó.
Tekintetemmel végigpásztázom az asztalunkat, és megkeresem vele Beth-et. nem ülök mellette, nem akarok kis kés lenni körülötte a levegőben, de egy haléványat odabiccentek neki, hogy aztán tovább turkáljam az előttem lévő ételt. Nem igazán eszek belőle, pedig finom. De a hasam olyan, mintha a bárányok telerakták volna kövekkel, sok-sok nehéz kővel. És ebben a történetben minden fordítva van. Itt én vagyok a bárány, akinek a hasába éles köveket varrtak a farkaosk, és fáj, és nehéz, és mégsem szeretnék elsüllyedni. Mégis szeretnék egy kicist abban reménykedni, hogy egy kis darabka van még valahol a nővéremből. Egy nagyon kicsi.
De tudom, hogy hiába is reménykedem benne, nem fogom meglátogatni. Nem fogok odamenni, mert a szüleim nem engedik. És nem fogok odamenni, mert az én hibám.
Lassan vége az évzérónak, és kikúszik egy olyan év a kezeim küzzül, bele a nyárba, amit a nővárem nélkül töltöttem el, kegyetlenül suttogva a fülembe, hogy mindig egyedül leszel.
Talán el kéne mennem otthonról. Talán van még olyan hely, ahová én is tartozom.

Engem csak iderángattak.

To: Aerith, Sophie.

Az évzárók, évnyitók, és hasonló rendezvények, mindig olyan jelentőségteljes, nagyívű  események, amelyek befolyásolják az emberi szívet. A tanárok, az igazgatók mind megható, jelentőségteljes beszédet mondanak, és igyekeznek érzékeltetni a diákokkal, hogy ez az esemény egy nagy dolog. El kell merülni a gondolatainkban, felidézni a régi emlékeket, esetleg sírni, pityeregni kicsit. Főleg ha megbuktál.
Olyan ez kicsit mint valami kiszínezett propaganda, ami a jó dolgokra összpontosít, és még ha meg is említ néhány rosszat, igyekszik reményt önteni a diákok szívébe.
Bár, van akijébe nem lehet. Az olyanok, akik már elsőben is épphogy átmentek, rettegve várják a következő évet: Meg fogok bukni! Meg fognak büntetni! Meg fognak verni! Én fogok valakit megverni!


Szóval...nem mindenkinek leányálom az iskola. Ha pedig a "lelkes" elsős diák tudná, hogy jövőre nemhogy nem bukik meg, de még minimum hat évet  itt fog tölteni a Roxfortban...nos azt hiszem az évzárók velejárója lenne a sok ablakon kiugró, öngyilkosjelölt elsőéves. Ha tudnátok mi vár még rátok, nem akarnátok annyira átmenni mindenből. Na jó...befejeztem. Az ég egyadta világon semmi baj nincs a Roxforttal. Néha meghal egy-egy ember, de hé! Hol nem? Mármint...oviban is le lehet nyelni egy fél kiló gyurmát, hogy aztán nyálas masszaként öklendezd vissza az óvónéni kezébe. Aki erre úgy vág tarkón, hogy ottmaradsz. Na abba bele lehet halni.

Ó, de  a Roxfortban ilyen nincs. Itt legfeljebb egy félresikerült varázslat miatt eltűnnek a karcsontjaid, és kínok kínját kell kiállnod egy éjszakán keresztül ahhoz, hogy visszanőjenek. Vagy épp feltépheti a húsod egy hipogriff karma (van köze ennek az állatnak a háztartási hypo-hoz?). Esetleg nekirepülsz egy 250km/h-val száguldó seprűvel valami...bárminek. Na mindegy befejeztem. Látom páran gyurmát öklendeznek. Mindenesetre a Roxfort érdekes hely...


Jaqen  kezdetben unott ábrázattal, mindenféle érzelemtől mentesen lépkedett az asztalok között. Tudta, hogy két opció is van arra vonatkozóan, hogy arcán valamiféle érzelmek jelenjenek meg: Vagy akkor kezd el emberien viselkedni, amikor McGalagonya...szóval McGalagony elkezdi a beszédét, vagy akkor amikor majd beveri a kislábujját az egyik szék lábába.
Tavaly is volt ilyen, hogy valamelyik idióta fél centivel hátrébb tolta a székét, mert neki úgy volt kényelmes. Persze, aztán meg aki még nem ült le, mert mondjuk a haját fésülte korábban, vagy épp világuralmi terveket szövögetett, esetleg a kispárnáját ölelve hintázott, az meg majd jól beveri a kislábujját.
A fiú legutóbb megemelte egyik társát székestül, és beljebb szuszakolta, miután elfojtott egy feltörni igyekvő halálsikolyt, amit a szék lábába vert kisujjának gyötrő fájdalma okozott. Oh, micsoda kín. Azóta is beleremeg ha rágondol.

Most viszont sikerült épségben leülnie. Testileg legalábbis minden rendben volt vele, egyedül lelkileg volt roncs, de hát ez...ez nem meglepő. Nem sokkal később Oliver halálsikolyát hallotta maga mellett, ezért odanézett. Épp elkapta a tekintetével a pillanatot, amikor Regi tarkón vágta a fiút, hogy ugyan ne üvöltsön már, mert McGalagony szívrohamot fog kapni. Szóval szerencsétlen Oli két helyen is fájt.
Végül a barátai (?) leültek mellé, gyakorlatilag közrefogták.
Ekkor McGalagony elmondta a beszédét, és Jaqen érezte, hogy igen: Itt most valami történt. Most, hogy ez jó vagy rossz, nemigen tudta eldönteni. Hisz vége volt egy újabb évnek a suliban, de neki nem a nyári szüneten járt az esze, mint a többieknek. Nem azon, hogy mi következik. Hanem azon, hogy mi volt...

Megtanult varázslósakkot játszani,  megismert pár embert, köztük ezt a két idiótát is. Ők hozták ki belőle a komolytalan énjét, ami miatt néha  olyan volt mint valami skizofrén.
Látott egy rakás fura állatot, tanult rengeteg dolgot, és szerzett egy csomó élményt. Pozitívat, és negatívat egyaránt.
Miért kell ezt megszakítani?  A nyáriszünet talán egyfajta kényszerpihenő, különben belebolondulnának a sok tanulásba? Na ha valaki, akkor Jaqen biztosan nem.


-Bekaphatja a Mardekár. Úgy mellékesen -szólalt meg halkan Oli, csak úgy magának. Regi viszont meghallotta.

-Ennyi erővel az összes ház kapja be, nem?

-Azt hittem nem lesz merszed hozzám szólni azok után amit tettél...

-Miiit tetteeem? Csak megsimogattam a gyönyörű, lenszőke hajad, Olibogyó! - gúnyolódott a lány.

Oli erre végigsimított derékig érő, egyenes szálú hajzuhatagán, és kissé kihúzta magát.
-Szebb mint a tiéd!

Regi csak kuncogott.

-Most, hogy befejeztétek, szerintem amúgy együnk, mert őszintén szólva belétek fáradtam ennyi év alatt. -felemelte jobb kezét, és számolt - Egy év alatt.
Mondjátok...jövőre is ti lesztek a barátaim?

-Ühü -motyogta Regi, egy hatalmas cupákot rágcsálva. Oli töklevet ivott, válasza pedig egy bólintásból állt, minek következtében leitta magát.

-Ha nem tetszik -törölte meg a száját a fiú - kereshetsz másokat is. Mi van azzal a Mardekáros lánnyal akiről meséltél?

Jaqen egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

-Átlagosan szép Aerith? Még nem tudom, egyelőre nem idegesített fel. De lehet, hogy csak idő kérdése. Rád hasonlít Regi.

A lány itt kiköpött néhány falatot, majd fuldokolni kezdett. Mikor végre összeszedte magát, és visszatért a klinikai halál állapotából, így szólt:

-Az a sznob páva? Hagyjad már, komornyik kell neki ahhoz is, hogy kimenjen wc-re! Nem is értem, hogy jutott el a...hanyadikos? Ötödik évfolyamig.
Szerintem folyamat lefizeti a tanárokat, biztosan nem nyúl hozzá egyetlen koszos növényhez, vagy gyanús folyadékhoz sem. Nehogy összekoszolja a puha, kézkrémes kezét, meg a több ezer galleonos talárját.

Regi majdnem kiköpött, ezzel jelezve ellenszenvét.

-Egyáltalán minek járkálsz vele? -kérdezte Jaqent, mire a fiú vállat vont.

-Aranyos.

-Nem lenne jobb az a Hugrabugos?

-Szerencsétlen Sophie? Szerintem hagyjuk is a témát főleg mivel most végzett, szóval nem fog több balszerencsét hozni rám. Ehh...itt vagytok nekem Ti.

-Azóta sem engednek be abba a Gyöngyös teaházba?

-Hé-hé, én nem csináltam semmit! Meg szerintem Ő sem, csak...ez a szeszélyes izé a mágiával. Ahh, mindegy hagyjuk. Az emléktől is megfájdul a fejem. Az a lány a világ legcukibb dolga, de...valami cigányátok ül rajta, vagy nem tudom.

-Prikezsia! -közölte Regi, ismét egy darab hússal a szájában.

-Az. Na együnk mert nem marad -mondta  Jaqen, majd rávágott egy elsős Hollóhátas kezére, aki el akart venni némi rántott húst.

-Nem takarodsz? -szidta meg Oli.

-Jaj hagyd már! Vegyél nyugodtan. Direkt neked nyálaztam össze -kacsintott Regi a megszeppent diákra.

-Na, nem eszel?

A fiúnak azonban láthatóan elment az étvágya.

-Így tedd tönkre valaki első évét a Roxfortban -vigyorgott Oliver, és szedett még rizst a húshoz.

-Így alázz meg egy elsőst, gratula Jaqen!

-Erre igyunk egy kis töklevet! -mondta a fiú, majd töltött mindannyiuknak.

//Őszinte elnézést a postért, többé  nem fordul elő! //

◊ Ötödik fejezet vége ◊
2002.06.21



zene ◊ All I Really Want Is You outfit ◊ uniform

Hát túléltem. Az egész évet túléltem nagyobb bonyodalmak nélkül. Már reggel egy jókora gombóccal a torkomban keltem, mert a nyár mindig olyan szürke, füstöt, keserű. És én nem akarom érezni az ízét. Idén sem lettem iskolaelső, hála annak, hogy folyton elkalandoznak a gondolataim olyan dolgokon, amiknek sokszor semmi értelme és semmi keresnivalója a fejemben. Szép fegyelmezetten, kissé szomorúan ülök le a Hollóhát asztalához. Szemeimmel Hugot keresem, de csak lopva, nehogy észre vegye. Nem is tudom, sután váltunk el legutóbb, és nagyon szeretnék tőle elbúcsúzni, de mégsem teszem. Nem is tudom, mit mondanék, és akármit is dadognék, minden bizonnyal belesülnék, és égnék, mint a rongy, így a sejhajomon maradok. Egyszer aztán csak összeakad a tekintetünk, én sután, de kedvesen mosolygok, mintha azt akarnám mondani, hogy szia, ne félj, jó lesz a nyár, erős vagy, és...okosabb, mint azt gondolod, jobb, mint azt hinnéd. Unottan piszkálja az ételét, azt hiszem, nem ment át a képzeletbeli üzenetem.
- Jó nyarat Hugo..
Suttogom magam elé, és én is tovább piszkálgatom a tányérom. Louis széles vigyorral integet, aminek örülök, hisz neki se volt sima éve. Szokásos társas magányomban várom végig a ceremóniát, és az év végét. Nem is figyelek arra, amit körülöttem pletykálgatnak, susmorognak. Hallom ugyan őket, de nem számít. Vajon mi lesz jövőre? Már Sophie néha túlzott pozitivitása sem lesz jelen, nem ragad majd karon, és zökkent ki. Magamat kell fülön ragadva kihúzni majd a mély pontokról. Az asztalunk az egyik legcsendesebb, akik beszélnek, ők is szinte csak duruzsolnak. Nincs most kedvem itt lenni, mintha a fenekem alatt kis darazsak lennének és csipkednének. Csak menjünk innen, legyen vége, olyan furán érzem magam. Mintha lenne valami befejezetlen dolgom. Végiggondolom, kiköltözés előtt, mi mindent kell csinálnom, összepakolnom, de már készen vagyok. Akkor mégis mi zavar? Ahogy véget ér az évzáró, a Hollóhátas tömeg végén kullogok, mintha ólomból lennének a lábaim. Hát akkor...irány haza.

Évzáró


2002. június 21.
to; Louise

Furcsa itt ülni megint, egy újabb év telt el, hogy nincsennek velem a többiek, az ostrom rémes árnyéka is egyre inkább a háttérbe szorul, és a sötét emlékek kezdenek egy kicsit kevésbé fájni. Bár még mindig szeretnék nekik írni egy olyan történetet, ahol mind a hárman felnőttek, már tudok is mit beleszőni a mesémbe. Már nem vagyok egyedül, van aki képes meghallgatni az őrült buta, és keszekusza gondolataimat, csendben hallgatja a követhetetlen hülyeségeimet és mégis úgy tezsi mindezt, mintha csak egy Tolkien lennék. Pedig az sosem leszek. Csak egy egyszerű srác aki a barátai hirtelen kettévágott életét szeretné legalább könyvben megírni. Nem valami unalmas minisztériumi titkár akarok lenni, aki fut egy ugyan olyan mókuskeréken minden nap. A gondolatától is borsódzik a hátam, hogy megint ezt kell anyától otthon hallgatni egészen addig, míg apáékhoz el nem megyek augusztusban. Brr.
nagyon sóhajtok, hiszen ez az utolsó előtti évem, vagyis... Louise-nál egy évvel hamarabb fogok végezni, amibe bele se merek gondolni. Csak jó, hogy itt van nekem, és itt lesz nekem egy évig még. Kicist el is pirulok a gondolatra, és eszembe jut az az este a Csónakházban... és... A tekintetemmel őt keresem, a Mardekáros aztalnál pedig ki is szúrom, hogy úgy integessek felé, hogy véletlenül leütök magam mellett egy másik háztársat, de végül is ők már megszokták ezt tőlem, hogy... nem vagyok annyira százas.
Szóval ott van a két barátja mellett akiktől borsódzik a hátam, mert hát ezek hárman olyanok, mint a három muskétás. Igazából tök menők, csak kicsit félelmetesek. Persze, amiket keresztül ment, nem is csoda, hogy engem is megfenyegettek. Bár lennék én is olyan bátor, hogy megfenyegessem mondjuk azt a Morrow gyereket. A következő pillanatban megéreztem, hogy valaki hátulról átölel, én pedig a gyengés és kedves érintésből tudtam, hogy vagy Sophie jön sírva elbúcsúzni, vagy pedig Louise az. És hát Louise az.
– Szia Jason, szia Jason szemüvege…
- Szia Louise és Louise - fordulok felé vigyorogva és egy kis apró csókot nyomok az arcára.
– Nem lehetne, ’ogy mi ketten itt maradjunk inkább a nyárra és csak összebújjunk? - természetesen a kis találkozásunk nem marad észrevétlen, zavartan integetek a többiek felé, akik össze is súgnak, majd aztán libabőörs leszek attól, hogy megnyalják a fülem és el is vörösödöm. Ez biztosan egy Hurgabugos képessék, nálunk mindenki olyan könnyen zavarba tud esni.
- Az egy nagyon jó ötlet. Bújjunk egy a Csónakházban, ott úgysem ellenőrzi sneki, hogy mi van ott - bólogatok. Megértem, hogy nincs kedve hazamenni, nekem se nagyon van majdnem két hónapot anyával tölteni, aki csak kesereg és kárál, hogy miért nem veszek fel RAVASZT és megyek el egyetemre. Louise és a világvégi bunker sokkal izgalmasabb lenne. - Elbarikádoznánk magunkat és éjjel mennénk a Konyhára, hogy a házimanók örüljenek nekünk.
– Nem akarok elmenni a suliból… főleg nem nélküled…
- Én sem.. de majd levelezünk... Vagy elszöksz hozzám! - virulok fel, bár nem tudom erre mennyi az esély. Félre csúszok, és odahúzom mellém a székre, hogy az utolsó pillanatig együtt lehessünk. Ahogy véget ér a beszéd, és mindenki megindul haza, én kézen fogom Louise-t, és úgy sétálok el vele a vonatig, minden kis pillanatot kihasználva, hogy együtt lehessünk.

Luna, Soph és bárki
2002. Június 21.

 


The future is coming on

Ma nem voltam önmagam. Egy olyan valaki számára, mint én, aki keményen megtapasztalta már az elhanyagolást és az elvesztést is, nem létezik vidám búcsú. Nem. Én aggódtam, szomorkodtam, és dühös voltam a világra azért, hogy ez történik, hogy nem lehetek például csak egy évvel idősebb, mert akkor minden más lett volna. Akkor már egy éve a Roxfortba jártam volna, mikor a tragédia történik. Akkor most együtt ballagnék azokkal, akikkel a legjobban szerettem együtt lógni itt.
Mc Galagony szokásos záróbeszédét egykedvűen hallgattam. Az a sötét felhő, amit csak én láttam a fejem felett, borút vetett a szeplős képemre, és ez már viszont mindenki számára nyilvánvaló lehetett. Pedig próbáltam a szokásosan somolyogni, mint mindig. De kivételesen hozzá se nyúltam a vacsorához, és amikor lehetőség nyílt, lazán átintegettem a sárga asztalhoz, méltóságteljes és abszolút nem érzelgősen párás szemekkel, köszönteni Lunát és Sophie-t. Hogy hogy fogom túlélni a vonatutat, és a megérkezést a King’s Crossra, azt nem is tudtam. Bár körvonalazódott egy terv. Talán elköszönnék a lányoktól futtában itt, az aulában, aztán megszökhetnék, elbújok, míg a vonat el nem megy, aztán nyeregbe vagy seprűre, és… Esetleg haza Garden Lodge-ba, vagy irány a végtelen világ. Már úgyis rég oldottam kereket hosszabb időre. Úgy se venné észre egy tanár se, és ha mégis… Mit tesznek? Levonnak pontot? Vagy bemószerolnak Cartwrightnak? Mindkettő nagyon megható...
Igen, ez jó lesz. Én nem fogok végigpityeregni egy Roxmorts-London távolságot - nyilvánosan legalábbis tuti nem. Próbáltam mosolyogni a csajokra, ha összeakadt a tekintetünk, mert nem akartam fölösleges rossz érzéseket kelteni bennük. Jó lesz nekik, kijárták a Roxfortot, övék a világ, lehetnek, amik és akik csak szeretnének, és én örülök a lehetőségeiknek, meg annak, hogy jó lesz nekik és mennyi új kalandban lehet részük. Még akkor is, ha nélkülem. Már tudom magamról, hogy hajlamos vagyok önzően szeretni, de ezt most visszaszorítottam, mint egy nagy, utálatos mumust, amit a szekrénybe kell zárni hét lakat alá.
 Ez a dolgok rendje, mindenki tovább lép, mindenkinek a maga útját kell járni. Talán azok az utak párhuzamosan haladnak még egy kicsit…Például Lunával még az is lehet, hogy együtt nyaralunk majd pár hetet, Sophie visszajár kísérteni a konyhamanókat... És én mosolyogva úgy tettem, mintha ez megnyugtatna. Talán párszor így is lesz, és az majd jó lesz, de ki a csuda megy előre úgy, hogy közben mindig vissza-visszalép egyet? Nem felém van az előre. Én itt ragadtam. És a múltamban ragadtam. De azért próbálok mosolyogni, ha összenézünk, meg integetni, meg bohóckodva szívecskét mutatni a kezemből. Próbálok, mert szeretem őket, és nem én leszek a makacs vasmacska, aki bárkit is visszahúz.
Főleg Luna szemébe igyekezett nehezemre belenézni. Azokba a kedves, szép szemekbe, amik olyan kecsegtető dolgokat ígértek... És láttam, hogy most még komolyak. De aztán jönnek majd az új barátok az egyetemen, okosabb és szebb iskolatársak… Én pedig, ahogy mindig, magamra maradok az iskolával, meg a fogadalmammal, amitől nem szabadulhatok, és amiről még Luna sem tud lebeszélni. Nem beszélünk róla, mi történt Hull Fair-en, de tudom, mit gondol arról az egészről. És az csak a bosszú-jéghegy csúcsa. Félek, nekimegyünk, jobb lesz inkább elkerülni. És nem beszélni róla. Inkább titokban folytatom tovább.
Szótlanul, szaporán pislogva turkáltam tovább a vacsorát, és fejben már azt terveztem, hogy inkább nem köszönök el az aulában sem senkitől se, csak írok néhány levelet, és a zsebükbe csempészem. Nem szállok fel a vonatra, hanem elbújok az állomáson, és világgá megyek. Csupa jókívánságot írnék persze, olyan dolgokat, amiket igazából gondolok, de most nem tudnám olyan kedvesen, őszintén és önzetlenül elmondani, ahogy szeretném. Hogy örülök annak, hogy milyen jó lesz az egyetem nekik, hogy persze, mennyit lógunk majd együtt, ha meglátogatnak, és milyen jó lesz, hogy sokat összefutunk majd, ezer levelet váltunk, és hogy a lényeg nem változik… És a betűkből könnyedén kihagyom a sok fölösleges szomorúságomat, a kétségeimet és a korábbi rossz élményeimből eredő kínos szorongást.
És csak az lesz benne, amit nekik mondani szeretnék, hogy:

...Gratulálok az eredményeitekhez, hogy büszke vagyok, amiért megtiszteltetek a barátságotokkal (és valaki esetében többel is talán... ; ) ), gyönyörű nyarat, és sok-sok boldogságot, új élményt kívánok a jövőre nézve. És nem felejtelek el Titeket, köszönök mindent! ; )

[é v z á r ó]

é v z á r ó

Aerith, Lujzi, Merel

2002. június 21.

Unatkoztam. Nem különösebben érdekelt McGalagony beszéde, egyértelmű volt, hogy ezt az évet a Mardekár viszi… nem azért, mert én aztán olyan sokat hozzátettem volna a pontokhoz. Sőt! Tőlem inkább levontak, ha úgy adódott, azt üvöltözve, hogy ugyan minek van nálam bicska. Pontosan azért van, mint decemberbe, hogy megvédjem Aerith-t, ha megint meg kell. Nem érdekelt a tanárok véleménye ezzel kapcsolatban.
A fejek felett átpillantva kerestem a Hugrabug asztalánál Everfent és ha szemeim megtalálták dobtam felé egy csókot. Ezután pillantottam vissza Aerith-re, aki szokás szerint valamit morgolódott: – Jól van ne epekedjetek már utánuk, húzzatok már el az asztalukhoz, vagy valami – magyarázta egy nagy sóhajtás kíséretében. –   Megfulladok a romantikáitoktól. – Ezzel persze el is űzte szerencsétlen Lujzit az asztaltól.
– Féltékenyek vagyunk? – kérdezrem vigyorogva, ahogy bekaptam egy sültkrumplit az egyik tálról. Még nem vettem rá magam, hogy szedjek is a tányéromra, legszívesebben mindent felfaltam volna.
– Nyugi, Aerith, én itt maradok veled. – Tettem hozzá és még a tekintetemmel követtem Louis-t, ahogy elaraszolt Jasonig. Csak ezután fogtam meg egy kis tálba porciózott mogyorókrémet és abba kezdtem mártogatni a sültkrumplit. Szerettem keverni az édeset és a sósat, meg elborzasztani vele Aerith-t, hogy mit össze nem eszek.
– Nincs pasi a láthatáron? – érdeklődtem, mert majdnem biztos voltam benne, hogy most már szüksége lenne valakire. Azért ilyen keserű mindig a mi kapcsolatainkkal időnként… bár közben támogató is, mert rengeteg tippel látott el, hogy ugyan hogyan kéne felszedni Merelt. Mindenesetre viszonzásul talán összehozom az egyik barátommal... végül is itt az egész nyár, hogy bemutassam valakinek.

Hamox, Seb és bárki
2002. június 21.

 


How am I gonna be an optimist about this?

Próbáltam úgy csinálni, mint aki figyel Minerva szavaira, de lélekben már útban voltam Afrikába, hogy meglátogassam az én világ körüli úton járó kislányomat, és hogy nyaraljak egy jót. A bőröndjeim már becsomagolva vártak a szobámban, kivételesen rövidre zártam a nyavajás papírmunkát is, hogy ne kelljen benn maradnom, és egy kicsit magam mögött hagyhassam ezt az egész idei tanévet. Nehéz év volt mögöttünk, de minden jó, ha a vége jó. Vagy esetünkben legalább, ha nem rossz.
Fáradtan mosolyogtam Hamox professzor felé. Igazán jól megtaláltuk a hangot így a tanév végére. Egy kollégával az ember nem is lehetne jobban. Nem… Nem is lehetne. Azért vártam egy kicsit, mit hoz még a nyár, hátha összefutunk az Abszol úton vagy a Minisztériumban, és bár tudtam, hogy nem sok esély van erre, de mégis… Az igazság az, hogy néhány kedves szó, és könnyed humor mindig jól esik. Őszintén hiányozni fog.
Meg a diákok is. A nyüzsgés, az állandó készültség, a huncut kis vigyorok, dacosan ráncolt orrok és felnőttes komolysággal tanuló, figyelmes szempárok. Sok nehézség adódott ebben az évben, kezdve a diákokat is érintő rejtélyes zaklatásoktól a sajnos valós zaklatásokig. A tekintetem egy pillanatra Sebastian sápadt alakja felé fordul, és nagy sóhajjal somolyogtam tovább. Nagyon féltettem őt attól, ami a támadás után következett. És furcsa, de az, hogy köreinkben maradt, nem csak neki jó, hanem mindannyiunknak. Már az értekezleten is látszott, hogy ami vele történt, az mindenkiből a megértő, beleérző énjét hozta elő. Felnőtteknél sem kis dolog ez, de gyerekeknél… Igen, féltem. Hogy kiközösítik, hogy rászállnak, és még nagyobb baj lesz. De belátom, jó döntés volt hagyni itt az iskolában. És hálás vagyok Sebnek, hogy általa megerősödhetett a bizalmamam a többi diákban isis, mert bár tudnak hormonoktól túlfűtött, utálatos kis szörnyecskék is lenni, ezt az esetet mindenki csodálatra méltó tapintattal kezelte. Még a titkát is. És bízom benne, hogy ő jövőre újra az lehet, akinek lennie kell, egy kicsit szerelemtől ábrándos, kicsit felnövéstől megzavarodott, kedves kamaszfiú. Csak még a családjával kellene valamit kezdeni… Újabbat sóhajtottam, mert a gyerekek nevelésénél csak egy valami nehezebb, és az a szülők nevelése. Azért is foglalkozom inkább ifjabb elmékkel - azok még szabadok és határtalanok. De ahogy elmondtam Sebastiannak a találkozóinkon is, ha bármilyen gondja akad, rám számíthat. Reméltem, továbbra is kitüntet a bizalmával.
Mindig olyan kettősek ezek az alkalmak. Egyrészt elmegy sok derék, szeretett tanuló, másrészt jövőre jön majd sok új. Elnézegettem őket, a végzősöket, ahogy nevetgéltek és szomorkodtak, és büszke voltam rájuk, hogy azokból a kis esetlen gólyákból milyen művelt fiatalokká nőttek fel. A nyaralás hirtelen már nem is volt olyan fontos, a következő kis babaarcú ördögfajzatokra gondoltam, meg ezekre a régi jó ismerős zsiványokra, akikkel majd újra találkozhatok. Szinte már elkezdtem várni a szemptembert, ó én bolond...

Az évzáró véget ért!
Köszönjük mindenkinek a részvételt!

[szeptember 9.]

ÉVNYITÓ


minden jelenlévő

2002. szeptember 1.

Minerva McGalagony a szokásos, békés izgalommal a gyomrában várt a tanévkezdést. Tudta, hogy ezúttal számos új diák is kezd majd a Roxfortban, akikre érdemes lesz odafigyelni. Ilyen például az egykor idejáró Elliot O’Mara „lány” vagy éppen Aerith Baldron kisöccse és még sokan, sokan mások. De persze a beosztási ceremónia mellett az új oktatók bemutatása is izgalmasnak ígérkezett, hiszen számos, rendkívüli kutató érkezett az iskolába, hogy okítsa az ifjú elméket.
Ahogy végig sétált a nagyteremben ülő diákok között, hallotta, ahogy lelkesen beszélgetnek a nyári élményeikről. A morajlás csupán akkor hallgatott el, mikor az izgató megállt a tanári asztal előtt. Felemelte a kezét, mire Fawcett professzor bevezette a beosztásra váró diákokat.
– Üdvözlök mindenkit a tanévnyitó ünnepségünkön! – szólalt meg és intett a diákoknak, hogy sétáljanak közelebb. Hamarosan belebegett egy szék, rajta a Teszlek Süveggel, aki egyelőre hortyogó hangot hallatva szunnyadt. – Ahogy a hagyományaink szerint szokás, úgy kezdjük a mai esténket a beosztási ceremóniával. – A hangjára a süveg életre kelt és hamiskásan zengett egy dalt arról, hogy fontos az összetartás és bizony minden diáknak felelősséget kell vállalnia saját magáért.
Így hát, Fawcett professzor, mint igazgatóhelyettes felelt a ceremóniáért. A süveg előbb Miss Lola Miller fejére került. Talán feszengett is a széken, ahogy az öreg süveg mormogó hanggal a hajkornájára érkezett: – Igen, igen… okos, ravasz és talpra esett. – Sorolta a tulajdonságait. – Nagy dolgokat várhatunk a kishölgytől, akárcsak annak idején az édesapjától is tettük. Legyen a… Mardekár! – A zöldek asztala felől hangos tapsvihar hallatsztott. Miss Miller helyére pedig Mr. Baldron érkezett. A fiú fejére még fel sem került a süveg, már be is harsogta a hangja a termet: – Mardekár! – Újabb és újabb tapsvihar csendült fel, míg véget nem ért a beosztási ceremónia. Az éhes diákok sokasága ismét McGalagony felé pillantott, aki ismét kiállt eléjük.
– Az előző tanévhez képest számos változás lesz az iskolában. – Kezdte. – A tanári karban három személyi változás történt. Az egykori oktatóik kutatómunkára mentek, így a Bájitaltan átvette Oliver Smith professzor – mutatta a hozzá legközelebbi helyen ülő, szigorú arcú férfit, aki csak biccentett a tömeg felé. – A Mágiatörténetet Miss Betty Thompson oktatja idéntől. – A szőke nő egy kicsit felemelkedett, hogy a diákok jól lássák fiatalos alakját, majd visszahuppant a helyére. – Az Asztronómia és egyben a Hollóhát új feje Maria Fitzgerald tanárnő lesz. – Mutatott a másik tanárnő felé, aki az asztaluk másik végén ült.
A diákok persze minden oktatót egyesével megtapsoltak.
– Ezen kívül a Mágikus Szeszély, mely immáron három éve nehezíti meg az életünket, az iskolát komolyabban sújtotta a nyár folyamán. A Rúnatoronyban furcsa mágikus anomália áll fenn, a tárgyak egyszerűen pattogni kezdenek. Így egyelőre óratartás nem lehetséges itt. Bolton professzor máshová szervezi majd a tanórákat, amiket tart. Kérem figyeljék a faliújságot! – Megköszörülte torkát. – A keleti szárny folyosóin sokszor rendkívül büdös van, ennek okát Frics úr kutatja jelenleg. Az Óratoronyhoz tartozó udvar egyik szegletében furcsa, zöldes anyag folyt ki látszólag, ám a feltakarítása eddig nem volt sikeres. Kérem ezen a területen vigyázzanak! Az Átváltoztatástan teremben az ajtók és az ablakok időnként beragadnak. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy nem akadályozza feltétlenül az óratartást, amennyiben Belby professzor nem csukja be az ajtót. – A mondandója végére érve, McGalagony professzor intett egyet a pálcájával. Az ételek ellepték az az asztalt. Mindenki találhatott valamit, amit kívánt. - Jó étvágyat! - Foglalt helyet, hogy aztán végül mindenki élvezni kezdje az evést, az újra találkozást.

Tudnivalók:

- határidő: szeptember 9.
- mindenki 1 hozzászólást írhat

évnyitó
 


2002. szeptember 1.
to; Jason, Aerith, Dominic

Furcsa volt megint a Roxfortban, főleg úgy, hogy nem kellett folyton Seth pillantását éreznem magamon. A vonaton is egész jól sikerült az a prefektus gyűlés, megismertem egy csomó új arcot… akinek még a nevét is megjegyeztem annyira, hogy majd felismerjem őket a folyosón. A pillantásom még is Jasont kereste a Hugrabug asztalánál és mikor végre megtalálták a szemeim, nem is fordultam el. Nem érdekelt a beosztási ceremónia, hiába gyarapították a Mardekár létszámát olyan sokan idén.
– Hogyan fogom kibírni Jason nélkül… – sóhajtottam és Aerith-hez beszéltem, aki mellettem ült. Monstroval nem foglalkoztam, nyilván a fejét tömte már most, úgy hogy étel még nem is volt az asztalon. Mindig akad a zsebében valami finomság, amivel megtöltheti a gyomrát. Ezzel nem is lett volna baj, de múltkor is sós kekszel evett mazsolát, ami enyhén hányingerkeltő volt.
Csak akkor fordultam a tanári asztal felé, mikor McGalagony a beosztási ceremónia végével felkelt, hogy bejelentse az idei változásokat. Nem érdekeltek annyira az új tanárok, habár erről az Oliver Smith-ről azt hallottam, hogy elég őrült és a Bájitaltan amúgy sem túl könnyű tárgy. Elhúztam kicsit a számat, ahogy megnéztem magamnak. Inkább a helyszíneken történő furcsa jelenségek érdekeltek… az óratorony udvarán sokszor töltöttünk időt Jasonnel, mikor mindenki más bent volt. Így tudtunk csak kettesben lenni.
– A keleti szárny folyosóin sokszor rendkívül büdös van, ennek okát Frics úr kutatja jelenleg. Az Óratoronyhoz tartozó udvar egyik szegletében furcsa, zöldes anyag folyt ki látszólag, ám a feltakarítása eddig nem volt sikeres. Kérem ezen a területen vigyázzanak! Az Átváltoztatástan teremben az ajtók és az ablakok időnként beragadnak. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy nem akadályozza feltétlenül az óratartást, amennyiben Belby professzor nem csukja be az ajtót.
– A büdös folyosót jobb lesz elkerülni… – súgtam oda Aerith-nek és elvigyorodtam. – Főleg evés előtt. – Tettem hozzá, remélve, hogy érti a viccet, annak ellenére is hogy még mindig túlzottan is francia akcentussal beszélek.
Aztán megjelent a vacsora az asztalon. Én viszont evés helyett azonnal felpattanttam és már mentem is át a Hugrabug asztalához. Megkerestem Jasont, hogy azonnal az ölébe vessem magam és finom csókot adjak neki. Már nyúltam is a sültkrumpliért, hogy megegyek egy falatot.
– Köfi, Jafon… – mondtam teli szájjal és elvigyorodtam, hogy közelebb bújjak hozzá. Tényleg képtelen voltam elképzelni mi lesz jövőre, mikor Jason már nem lesz itt, én meg még egy évet maradok, mielőtt kiszabadulok innen, hogy vele lehessek. Mi lesz, ha talál valaki más maga mellé? Egy kicsit aggódni kezdtem. – Ez az utolsó közös tanévnyitónk. – Folytattam kicsit csalódottan, de közelebb húzódtam hozzá és az arcomat a nyakához nyomta. – Ez olyan rossz. – Tettem hozzá.

[évnyitó]

évnyitó

Mindenki

2002. szeptember 1.

Szűk nadrágok helyett megint az iskolai egyenruha kényelmetlen anyaga dörzsölte a bőrömet. Kissé morogva ültem le az asztal mellé... és Lujzival ellentétben én még figyeltem is a beosztási ceremóniára. Mégis csak az unokatestvérem és Aerith kisöccse került idén a "terítékre" és őszintén izgultam érte. Tudtam, hogy rám akart hasonlítani minden erejével és ezért már megálmodta magának a zöld nyakkendőt és a kígyós címert. Sejtettem, hogy mérhetetlenül csalódott lesz, ha az a koszos süveg másképpen dönt. Nem sok ember érzelmeivel törődtem, de Alfonz nekem is egy kisöccs volt, akit meg akartam védeni, akárcsak a húgomat.
Aerith-szel szemben ülni persze kész rémálom volt. Egész nyáron értelmetlenül haragudott rám, mert a szüleink elrendezték az eljegyzésünket... és mert én Merellel próbálkoztam. Tényleg csak próbálkoztam, ez a kapcsolatosdi nem volt az erősségem. Ophelia mellett nem sok tapasztalatot gyűjtöttem.
- Még meddig akarsz haragudni rám? - kérdeztem, ha sikerült végre elkapnom a tekintetét. Nem számítottam rá, hogy válaszolna, hiszen a következő pillanatban Alfonz került fel a pódiumra és máris felhangzott a vágyott válaszű: Mardekár. Azonnal intettem fel, vigyorogva, hogy üljön oda mellénk, így nem kellett tovább görcsölnöm Aerith gyilkos tekintetének fényében.
Odahúztam egy ölelésre a srácot.
- Látod, Alfonz, mondtam, hogy sikerülni fog... - öleltem meg, nyomtam egy barackot a fejére. Innentől nem is figyeltem McGalagony beszédére. Csak a többiek meglepettsége miatt fogtam fel, hogy valami nagyobb bejelentés lehetett. Hümmögve pislogtam a többiek fel, majd vállat vontam és inkább azon gondolkodtam, mikor lesz már kaja.
- A büdös folyosót jobb lesz elkerülni… Főleg evés előtt. - sutyorgott Aerith-nek Lujzi, miközben én a zsebemből kotortam elő egy karamellás csokit. Hamarosan Louis távozott, én pedig ott maradtam édes hármasban a Baldronokkal. Addigra persze már nem érdekelt, mert a karamellás csoki mellé egy csirkecombot is sikerült kézbe vennem és felváltva faltam a kettőt.
- Még mindig le akarsz fejezni? - kérdeztem Aeirth-t aztán.

Évnyitó
2002. szeptember 1.
 

That's me in the corner
That's me in the spot-light

Fenekestül felfordult az életem ezen a nyáron, de mivel alapvetően rossz volt, sokat úgyse veszthettem. Ám inkább nyertem. Sokat. Ehhez a Roxfort dologhoz már majdnem nem is volt kedvem azok után, hogy belecsöppentem egy furcsán, majdnem nyálasan kényelmes, nyugalmas életbe. Hogy lehet így is élni? Normális emberekkel körbevéve, nem folyamatosan túlélő-módban.
– Komolyan egy rongyos kalap fogja megmondani, hogy milyen vagyok? És ha nem is tudja? És ha hülyeséget mond? Mondjuk nem oszt be házba, vagy ilyesmi…
Nyűgösködésnek álcáztam az aggodalmam, mikor kikísértek az állomásra. Olyan hálás voltam Elliotnak és Aidennek, mégsem tudtam elég szépen megköszönni, amit értem tettek. De biztos nem fogom bevallani, hogy szétvet az ideg, hogy messzire kell mennem tőlük, és megint egyszál magamban lenni a világ ellen. Mondjuk, eddig tizenegy évig ment ez is, csak nem sikerült annyira elkényelmesednem, hogy ez most ne sikerüljön. Igaz, most egy varázslatokkal teli, tök másik világba megyek, ahol minden tele van büdös, guanós baglyokkal, de megoldom. Valahogy muszáj lesz. Csak nehogy ciki legyen.
Megszorítottam a válltáskám pántját, kihúztam magam, és fél kézzel feltoltam a napszemüvegem a hajamba, hogy a fekete lencsék nélkül is szemügyre vehessem a csühögő mozdonyt, meg a hangulatos vagonokat. Aztán megragadtam az utazóládám fogantyúját, hogy felcibáljam a vonatra.Persze, kaptam segítséget, és jó is, hogy nem ejtettem vissza, így is összezörgött benne a rézüst, az üvegcsék, tintatartók, dübögtek és zizegtek a könyvek, pergamenek. És ha a Shandában vásárolt vadiúj taláromra ráfolyik a színváltoztatós pennatinte, hát nem állok jót magamért.
– Van bűbáj vonatfüst-szag ellen?
Fintorogtam, mikor a szél a fejünk felett sodorta el a mozdony kéményéből előbodorodó fekete, szúrós-keserű füstpamacsait. Pislogtam, hogy ne csípje a szemem és ne könnyezzek, pedig lehet, hogy bele se ment.
– Majd… Majd írok. És…
Tanácstalanul pislogtam, aztán cikiség ide, gyerekesség oda, kicsúszott egy búcsú ölelés, meg egy halkan és esetlenül elmotyogott:
– Kösz mindent!
A vonaton először nem volt egy ismerős arc se, csak az az elkényeztetett kölyök az Abszol-útról, de felé nem mulasztottam el nyelvet nyújtani, mielőtt beléptem egy fülkébe, ahol volt pár másik, hasonszőrű leendő diák, mint én. Mire az iskolába érkeztünk, már nem éreztem magam olyan elveszettnek, és majdnem el is felejtetkeztem a beosztási ceremónia kellemetlenségeiről. Majdnem. Aztán beállítottak minket a terem közepére, én pedig adtam a lazát, és nem cidriztem úgy, mint mellettem a nyüzüge srác az Abszol útról.
– Üdvözlök mindenkit a tanévnyitó ünnepségünkön! Ahogy a hagyományaink szerint szokás, úgy kezdjük a mai esténket a beosztási ceremóniával.
– Csak nyugi, nem kell úgy izgulni – súgtam oda mézesmázosan szemtelen mosollyal az úrficskának, mert amíg piszkálódtam, legalább addig se látszott ki, hogy esetleg én is aggódhatok a most következők miatt egy kicsit is.
Aztán rám került a sor, és én egy nagy sóhajjal felöltöttem a magabiztos, begyakorolt műmosolyt, úgy sétáltam ki és foglaltam helyet kecsesen, keresztbe tett lábakkal  a placc közepére helyezett széken. Próbáltam nem fintorogni a gondolatra, hogy a süveg hány fejen járhatott vajon az idők során már, és eszébe juthatott-e közben bárkinek is kimosni. Segített a figyelmemet elterelni a gondolattal, hogy vajon mit csinálna ez a beszélő sityak a mosógépben?
– Szeva - pillantottam fel, mikor a fejemre került a viseltes kiegészítő, bár csak a karimát láttam belőle. Észre se vettem, hogy közben az ujjaim fehéredéséig szorítom a szék ülőlapjának a peremét magam mellett Az meg beszélni kezdett
– Igen, igen… okos, ravasz és talpra esett.
A szemeim kicsit kikerekedtek, de az erőltetett műmosoly már mintha nem lett volna olyan erőltetett. Egész jófej ez a Süveg. Megtratanám, csak nem megy a cuki taláromhoz.
– Nagy dolgokat várhatunk a kishölgytől, akárcsak annak idején az édesapjától is tettük.
Majdnem elfelejtettem figyelni a házra. Mert hát, Elliotnak volt az az elmélete, hogy nem is biztos, hogy a lánya vagyok. Nyilván én ezzel nem vitatkoztam, elvégre én nem tudhatom, merre járt és mit csinált. De az, hogy az - állítólag mindent tudó  - varázs Süveg így fogalmazott, csak megerősítése lehet legalább annak, hogy az apám idejárt. Tehát nagy eséllyel mégis csak Elliot. Ha ő, ha nem, majd igyekszem, hogy felnőhessek a nyomdokaiba, és ne okozzak neki csalódást.
– Legyen a... Mardekár!
– Arra mérget vehetsz...
Elégedetten somolyogva álltam fel a székről, aztán egy kecses mozdulattal a következő srácnak, az elhangzott név szerint Mr. Baldronnak - a kezébe nyomtam a süveget. Jó tudom, Mc Galagonynak kellett volna visszaadni, vagy csak hagyni, hogy levegye, de így legalább megleptem vele a srácot, hátha leejti a süveget. Vagy véletlen a szájába nyúl. Vajon tud harapni?
– Sok szerencsét, Alfie! - mondtam jól érzékeltetve, hogy szerintem szüksége van rá, aztán egy bosszantó búcsúpillantással sarkon fordultam, és az integető, tapsikoló zöld-ezüst asztalhoz indultam. Volt ott pár ismerős csaj a vonatról, szóval odalibbentem melléjük. A felhőtlen örömöm egészen addig tartott, míg meg nem hallottam, hogy a Süveg következőnek is a mardekárt harsogta.
– Szerencse – sóhajtottam, aztán figyeltem az évnyitó további részét, hallgattam az új tanárokat - mondjuk nekem mind új lesz, úgyhogy mindegy is - aztán megéreztem a fokozódó feszültséget, mikor a Szeszély szóba került. Csak pont annyira eleget tudtam a dologról, hogy el kelljen titkolnom az aggodalmam, de szerencsére most is kiváló alkalmam nyílt rá, hogy majrézás helyett nyávoghassak.
- Oh, mennyi kalória egy helyen. Van saláta is? - kérdeztem, mikor megjelent az asztalon a világ legfényűzőbb vacsorája. Persze, hogy volt saláta, de volt még egy csomó sütemény, felfújt, ilyesmi, szóval el is döntöttem, hogy ha ez így megy tovább, keresnem kell egy fittnesz-kört, vagy beállni a kviddics csapatba, vagy ilyesmi, különben száz kiló leszek. De legalább nem fogok éhenhalni.
Vacsora után az első dolgom lesz feladni valahogy egy levelet Elliotnak, amiben megírok mindent IS, ami történt. Kérdés, hogy megyek egy bagoly közelébe, mert utálom őket (nem félek tőlük, dehogy, csak butának és maszatosnak tartom őket, és túl sok veszélyes, hegyes részük is van) de majd megkérek valakit, hogy adja fel helyettem a levelet. És mondjuk azt fogom hazudni, hogy allergiás vagyok rájuk.

To: Mindenki

2002. szeptember 1.


golden child,
lion boy

A Roxfortba visszatérni olyan volt, mint a szabadesés. Félelmet keltett bennem, hogy nincs kapaszkodó és csak zuhanok bele ebbe az érzésbe végtelenül… mi lesz, ha gyűlölni fognak? Mi lesz, ha nem vesznek komolyan, mint prefektust? És leginkább akkor mi lesz, ha Digby professzor is csalódik bennem? A tanárnőre pillantottam, ahogy ott ücsörögtem az asztal mellett. Nagyot nyeltem, de azért odaintettem neki. Egy gyönyörű, kékköves nyakláncot szereztem neki Egyiptomban. Nem sok pénzem volt, de az egyik nap a bazárban az egyik árus olcsóbban adta a portékáját, így meg tudtam vásárolni a vékony láncon lógó, kék köves medált. Gyönyörű volt és én nagyon hálás voltam Digby professzornak… ezért vettem meg.
Nem figyeltem a beosztásra. Inkább azon agyaltam, vajon hogyan fogom túlélni ezt a tanévet. Elpillantottam az asztalok között, megláttam, hátha kiszúrok egy ismerős arcot. Beth volt az egyik, a vörös tincseivel, odaintegettem neki és egy cinkos vigyorral emlékeztem meg a nyári repülőseprűs esetünkön. Csak akkor pillantottam McGalagony felé újra, mikor szóba került a Szeszély.
–  Ezen kívül a Mágikus Szeszély, mely immáron három éve nehezíti meg az életünket, az iskolát komolyabban sújtotta a nyár folyamán. A Rúnatoronyban furcsa mágikus anomália áll fenn, a tárgyak egyszerűen pattogni kezdenek. Így egyelőre óratartás nem lehetséges itt. Bolton professzor máshová szervezi majd a tanórákat, amiket tart. Kérem figyeljék a faliújságot! – megköszörülte a torkát az igazgatónő. –  A keleti szárny folyosóin sokszor rendkívül büdös van, ennek okát Frics úr kutatja jelenleg. Az Óratoronyhoz tartozó udvar egyik szegletében furcsa, zöldes anyag folyt ki látszólag, ám a feltakarítása eddig nem volt sikeres. Kérem ezen a területen vigyázzanak! Az Átváltoztatástan teremben az ajtók és az ablakok időnként beragadnak. Egyelőre azonban úgy tűnik, hogy nem akadályozza feltétlenül az óratartást, amennyiben Belby professzor nem csukja be az ajtót.
Sejtettem, hogy érdekes tanórák elé nézünk Belby professzorral… de nem zavart. Engem csak az eredmény érdekelt. Bizonyítnai akartam, hogy nem csak egy félresiklott vérfarkas vagyok. Tudtam, hogy többre vagyok képes, főleg így, hogy meg is szöktem otthonról. Nem nagyon volt étvágyam, túlzottan is izgultam az új tanév miatt. Ezért csak piszkáltam a sültkrumplit unottan és reméltem, hogy minél gyorsabban elbújhatok a takaróm alá.
Inkább felkeltem és átsétáltam a Hollóhát asztalához, hogy Beth-hez és Hugohoz lépjek. Csak vállon veregettem őket és reméltem ,hogy jobb társaság lesznek, mint a vacsora, amihez nem sok gusztusom volt.
– Hali… elfogyott a ketchup… – hazudtam, csak azért, hogy ne kelljen a Griffendél ház asztalánál lennem.

Az utolsó év


2002. őszi szünet
to; Sandy

Megkönnyebülés volt ez az év, hogy nem keringett és tekergett Louise mellett Seth Morrow furcsán groteszk alakja. Ijesztő és veszélyes srácnak tűnt, aki elől folyton rejtegetett Louise. De szerencsére nem volt már az iskola bentlakásos tanulója, úgyhogy olyan érzés volt elkezdeni ezt az évet, mintha nem csak rólam, de Louise-ról is lekerült volna egy nagyon nagy teher. Ami tök jó, mert sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt így, nem vetődött rá Seth árnyéka sem, és olyan vidámnak látszott, és boldogabbnak a Mardekárosok asztalánál, ahol a barátaival üldögél. Az én asztalom is zsibolyog, ahogy susmorognak a diákok, anynira nem is figyelek a beosztásra, olyan réginek tűnik már az enyém, ahogy ott állok Frida, Adam és Robin mellett és várjuk, hogy hova kerülünk be. Úgy érzem magam, mint egy sokat látott, tapasztalt felsőbbéves, aki amúgy nem az, és mégis furcsa látvány végzősként kicsiket látni azzal a hatalmas, poros kalappal a fején. Megint csak eszembe jut, hogy végzős vagyok, és ismét felsóhajtok.
- Hogyan fogom kibírni Louise nélkül - sóhajtom a mellettem ülő sandy felé, aki ugyan olyan vígan ül mellettem, mint a többi hugrás. Mintha csak védjegyünk lenne a vidámsság, de a többi végzős is olyan révetegen bámul maga elé. Kicsit még hiányérzetem is van, mert nincsenek itt a tavalyiak. Olyan gyorsan sorra kerültem én is, pedig a hatod évben még mindez olyan távolinak tűnt.
Elmerengek a létezés kérdésein, a felnövésen, így meg sem hallom az igazgatónő bezsédét, maximum tőszavak jutnak el a tudatomig, mint például troll, vagy pattogó ablakok, amiket nem is igazán értek.
- Hogy kerül be egy troll a lebegő ablakon? - motyogom magam elé elgondolkozva, majd összerezzenek, amint hirtelen Louise kerül az ölembe és falatozni kezd a tányéromból. - Azta, te ilyen jól tudsz hoppanálni, vagy mi történt - pislogok rá meglepetten, de elmosolyodom és megpuszilom az orrát. Kicist belenyomom az arcomat a nyakába, miközben ő falatozik a tányéromból és mélyen belélegzem a kellemes Louise illatot. Már hiányzott, pedig alig váltunk el a vonat óta. De nincs mit tenni, azt hiszem Louise függő lettem. MAit nem bánok, úgyis olyan ő nekem, mint a Múzsa. Mellette sokkal jobbakat írok és sokkal szebben tudok mesélni is. Miatta kicsit több fantáziával nézem  avilágot is, szeretem megmosolyogtatni a hülyeségeimmel, amiket megállás nélkül magyarázok neki is. És olyan jó érzés, hogy ő tényleg meghallgatja azokat a kis történeteket. Anya sosem volt rá nyitott. Apa pedig csak megveregette a vállamat. Egyedül Sandy és Louise volt az, akik úgy éreztem, megértenek engem.
- Ez az utolsó közös tanévnyitónk. Ez olyan rossz. -Ahogy kimondja a gondolataimat, én is felsóhajtok, majd finoman megölelgetem és megsimogatom a hátát a kezemmel.
- Tudom. De majd belógok hozzád. Vagy elbújok a bőröndödben jövőre és itt fogok veled bújkálni amíg te is el nem ballagsz. vajon beférek a mardekáros ágyad alá? - dünnyögöm, aztán én is finom csókot lehelek az ajkaira. - Minden rendben lesz, ne aggódj - suttogom vígasztalásul. Aztán úgy ücsörgök vele az asztalunknál, miközben Sandyvel is bezsélgetünk és közben csendben félek a következő évtől, és attól, hogy mi is lesz velem, meg Louise-val. De aztán csak elhessegetem a borús gondolatokat, ahogy véget ér a vacsora és megindulunk a hálókörletünk felé. Kicist hamarabb kell elválnom tőle, ert prefektusok vagyunk, és vezetnünk kell az elsősöket. de még egy búcsú csókot lehelek az ajkaira.
- tizenegykor várok rád az óratoronynál - suttogom még az ajkaira.