Nagyterem

To: Jack, Louis

2002. június 21.


do not forget
what i am

A Roxmortsban tartott tavaszi bál óta nem tudtam hová tenni az érzéseimet. Még mindig fel tudtam idézni pontosan mit éreztem, ahogy Jack testéhez simultam, éreztem a melegét, átkaroltam a nyakát és az szinte biztosan arra késztette, hogy az ajkaimat az ő ajkaihoz nyomjam. Minden furcsa és kellemetlen lett közöttünk… legalábbis én így éreztem, de fogalmam sem volt az ő fejében mik játszódnak le.
Remegve nyeltem egyet. Éreztem, hogy a kellemetlen érzés szinte lüktet a gyomromba, ahogy beléptem a nagyterembe, hogy leüljek a Griffendél asztala mellé. A tömegen átnézve megpillantottam Louis-t és csak intettem neki egyet, remélve, hogy észreveszi a gesztust. Hálás voltam neki, mert hálásnak kellett lennem, amiért ilyen kedves volt hozzám, amiért nem rettegett tőlem a történtek után. Nem, sőt még meg is hívott Roxmortsban egy vajsörre, hogy beszéljük meg. A beszélgetés vége pedig nem is az volt, hogy én bocsánatot kértem tőle, hanem megkérdezte, mit tehet értem.
Kiszáradt a torkom, ahogy megpillantottam magammal szemben Jacket. Ide akartam ülni, direkt úgy, hogy lássam az arcát, hogy ne legyen olyan mocskosul kellemetlen minden… de közben még is az lett. Minek csókoltam meg? Megráztam a fejemet alig láthatóan, miközben McGalagony beszélni kezdett. Nagyon nem lett volna szabad beleszeretnem a legjobb barátomba. Valahol persze reménykedtem benne, hogy ez az egész plátói és csak azért történt meg, mert ennyire kiállt mellettem.
Megint képtelen voltam józanul gondolkodni. Az orromba költözött az illata, elnyomva a hamarosan megjelenő ételek aromáját is. Egész egyszerűen beleremegett az egész testem, fogalmam sem volt, miképpen fogom ezt elnyomni magamban. Előre toltam a lábam, hogy finoman a bokájához érintsem az enyémet. Megint megborzongtam, de most már egész testben.
– Én… ööö… – kezdtem dadogva és idegesen belefúrtam az ujjaimat a barna tincsekbe, hogy aztán egy sóhajjal összeszedjem magam. Valahogy meg kellett próbálnom normálisan beszélni hozzá: – Nyáron végig a szüleimmel leszek otthon. – Magyaráztam, nem mintha nem sejthette volna, hogy ez a terv. Tudta, hogy szánalmasan szegények vagyunk és sosem telne egy rendes utazásra. A szüleimnek meg sem fordult a fejében ilyesmi, állandóan csak dolgoztak. Anyám varrogatott a helyi asszonyoknak, túl olcsón. Apám pedig ott segített be, ahol éppen akadt munka. Néha engem is magával rángatott… de mióta megtudta, hogy fiúkkal csináltam azt, undorodott tőlem. „Csalódtak” – ahogy a levélben állt.
– Te mész valaholva nyaralni?

[α ︱ e v e r y o n e ︱ α]

α ︱ e v e r y o n e ︱ α

β︱I was running in circles︱β


Ω time 20020621 beat: Clair de Lune Ω

Az első évem véget ér, Amy nélkül. Furcsa, és fájdalmas belegondolni, hogy minden nélküle ugyan úgy folyik tovább. A neve, ha ki is modnják nem dermezsti meg a levegőt annyira, nem pislognak a szempárak olyan zavartan és idegesítően málén, azon tanakodva, hogy mit is mondhatnának nekem. Nem szakad meg senki életének a folyása, csak az enyém kering ugyan ott ugyan úgy, ugyan abban a kis kerékben, körbe körbe.
Fogalmam sincsen örülnem kellene-e, hogy hazamegyek, hogy nem kell itt állandóan szembenéznem  anővérem hiányával, de tudom, hogy otthon is ugyan ez lesz. Sőt ott mindig emlékeztetni fognak,. minden egyes alkalommal, amikor meglátnak, és hajlandóak észrevenni csak egy keserű kis fintor fog játszani a szájukon és megvetés a szemükben. Elgondolkodm, van e hely, ami az enéym lehetne, vajon lesz e egy hely,a hol én én lehetek, és nem csak egy halovány kis árnyék. De lehet, hogy semmi értelme, úgysem leszek sehova sem elg jó, úgy sem leszek senkinek se elég jó.
Tekintetemmel végigpásztázom az asztalunkat, és megkeresem vele Beth-et. nem ülök mellette, nem akarok kis kés lenni körülötte a levegőben, de egy haléványat odabiccentek neki, hogy aztán tovább turkáljam az előttem lévő ételt. Nem igazán eszek belőle, pedig finom. De a hasam olyan, mintha a bárányok telerakták volna kövekkel, sok-sok nehéz kővel. És ebben a történetben minden fordítva van. Itt én vagyok a bárány, akinek a hasába éles köveket varrtak a farkaosk, és fáj, és nehéz, és mégsem szeretnék elsüllyedni. Mégis szeretnék egy kicist abban reménykedni, hogy egy kis darabka van még valahol a nővéremből. Egy nagyon kicsi.
De tudom, hogy hiába is reménykedem benne, nem fogom meglátogatni. Nem fogok odamenni, mert a szüleim nem engedik. És nem fogok odamenni, mert az én hibám.
Lassan vége az évzérónak, és kikúszik egy olyan év a kezeim küzzül, bele a nyárba, amit a nővárem nélkül töltöttem el, kegyetlenül suttogva a fülembe, hogy mindig egyedül leszel.
Talán el kéne mennem otthonról. Talán van még olyan hely, ahová én is tartozom.

Engem csak iderángattak.

To: Aerith, Sophie.

Az évzárók, évnyitók, és hasonló rendezvények, mindig olyan jelentőségteljes, nagyívű  események, amelyek befolyásolják az emberi szívet. A tanárok, az igazgatók mind megható, jelentőségteljes beszédet mondanak, és igyekeznek érzékeltetni a diákokkal, hogy ez az esemény egy nagy dolog. El kell merülni a gondolatainkban, felidézni a régi emlékeket, esetleg sírni, pityeregni kicsit. Főleg ha megbuktál.
Olyan ez kicsit mint valami kiszínezett propaganda, ami a jó dolgokra összpontosít, és még ha meg is említ néhány rosszat, igyekszik reményt önteni a diákok szívébe.
Bár, van akijébe nem lehet. Az olyanok, akik már elsőben is épphogy átmentek, rettegve várják a következő évet: Meg fogok bukni! Meg fognak büntetni! Meg fognak verni! Én fogok valakit megverni!


Szóval...nem mindenkinek leányálom az iskola. Ha pedig a "lelkes" elsős diák tudná, hogy jövőre nemhogy nem bukik meg, de még minimum hat évet  itt fog tölteni a Roxfortban...nos azt hiszem az évzárók velejárója lenne a sok ablakon kiugró, öngyilkosjelölt elsőéves. Ha tudnátok mi vár még rátok, nem akarnátok annyira átmenni mindenből. Na jó...befejeztem. Az ég egyadta világon semmi baj nincs a Roxforttal. Néha meghal egy-egy ember, de hé! Hol nem? Mármint...oviban is le lehet nyelni egy fél kiló gyurmát, hogy aztán nyálas masszaként öklendezd vissza az óvónéni kezébe. Aki erre úgy vág tarkón, hogy ottmaradsz. Na abba bele lehet halni.

Ó, de  a Roxfortban ilyen nincs. Itt legfeljebb egy félresikerült varázslat miatt eltűnnek a karcsontjaid, és kínok kínját kell kiállnod egy éjszakán keresztül ahhoz, hogy visszanőjenek. Vagy épp feltépheti a húsod egy hipogriff karma (van köze ennek az állatnak a háztartási hypo-hoz?). Esetleg nekirepülsz egy 250km/h-val száguldó seprűvel valami...bárminek. Na mindegy befejeztem. Látom páran gyurmát öklendeznek. Mindenesetre a Roxfort érdekes hely...


Jaqen  kezdetben unott ábrázattal, mindenféle érzelemtől mentesen lépkedett az asztalok között. Tudta, hogy két opció is van arra vonatkozóan, hogy arcán valamiféle érzelmek jelenjenek meg: Vagy akkor kezd el emberien viselkedni, amikor McGalagonya...szóval McGalagony elkezdi a beszédét, vagy akkor amikor majd beveri a kislábujját az egyik szék lábába.
Tavaly is volt ilyen, hogy valamelyik idióta fél centivel hátrébb tolta a székét, mert neki úgy volt kényelmes. Persze, aztán meg aki még nem ült le, mert mondjuk a haját fésülte korábban, vagy épp világuralmi terveket szövögetett, esetleg a kispárnáját ölelve hintázott, az meg majd jól beveri a kislábujját.
A fiú legutóbb megemelte egyik társát székestül, és beljebb szuszakolta, miután elfojtott egy feltörni igyekvő halálsikolyt, amit a szék lábába vert kisujjának gyötrő fájdalma okozott. Oh, micsoda kín. Azóta is beleremeg ha rágondol.

Most viszont sikerült épségben leülnie. Testileg legalábbis minden rendben volt vele, egyedül lelkileg volt roncs, de hát ez...ez nem meglepő. Nem sokkal később Oliver halálsikolyát hallotta maga mellett, ezért odanézett. Épp elkapta a tekintetével a pillanatot, amikor Regi tarkón vágta a fiút, hogy ugyan ne üvöltsön már, mert McGalagony szívrohamot fog kapni. Szóval szerencsétlen Oli két helyen is fájt.
Végül a barátai (?) leültek mellé, gyakorlatilag közrefogták.
Ekkor McGalagony elmondta a beszédét, és Jaqen érezte, hogy igen: Itt most valami történt. Most, hogy ez jó vagy rossz, nemigen tudta eldönteni. Hisz vége volt egy újabb évnek a suliban, de neki nem a nyári szüneten járt az esze, mint a többieknek. Nem azon, hogy mi következik. Hanem azon, hogy mi volt...

Megtanult varázslósakkot játszani,  megismert pár embert, köztük ezt a két idiótát is. Ők hozták ki belőle a komolytalan énjét, ami miatt néha  olyan volt mint valami skizofrén.
Látott egy rakás fura állatot, tanult rengeteg dolgot, és szerzett egy csomó élményt. Pozitívat, és negatívat egyaránt.
Miért kell ezt megszakítani?  A nyáriszünet talán egyfajta kényszerpihenő, különben belebolondulnának a sok tanulásba? Na ha valaki, akkor Jaqen biztosan nem.


-Bekaphatja a Mardekár. Úgy mellékesen -szólalt meg halkan Oli, csak úgy magának. Regi viszont meghallotta.

-Ennyi erővel az összes ház kapja be, nem?

-Azt hittem nem lesz merszed hozzám szólni azok után amit tettél...

-Miiit tetteeem? Csak megsimogattam a gyönyörű, lenszőke hajad, Olibogyó! - gúnyolódott a lány.

Oli erre végigsimított derékig érő, egyenes szálú hajzuhatagán, és kissé kihúzta magát.
-Szebb mint a tiéd!

Regi csak kuncogott.

-Most, hogy befejeztétek, szerintem amúgy együnk, mert őszintén szólva belétek fáradtam ennyi év alatt. -felemelte jobb kezét, és számolt - Egy év alatt.
Mondjátok...jövőre is ti lesztek a barátaim?

-Ühü -motyogta Regi, egy hatalmas cupákot rágcsálva. Oli töklevet ivott, válasza pedig egy bólintásból állt, minek következtében leitta magát.

-Ha nem tetszik -törölte meg a száját a fiú - kereshetsz másokat is. Mi van azzal a Mardekáros lánnyal akiről meséltél?

Jaqen egy pillanatra elgondolkodott, majd így szólt:

-Átlagosan szép Aerith? Még nem tudom, egyelőre nem idegesített fel. De lehet, hogy csak idő kérdése. Rád hasonlít Regi.

A lány itt kiköpött néhány falatot, majd fuldokolni kezdett. Mikor végre összeszedte magát, és visszatért a klinikai halál állapotából, így szólt:

-Az a sznob páva? Hagyjad már, komornyik kell neki ahhoz is, hogy kimenjen wc-re! Nem is értem, hogy jutott el a...hanyadikos? Ötödik évfolyamig.
Szerintem folyamat lefizeti a tanárokat, biztosan nem nyúl hozzá egyetlen koszos növényhez, vagy gyanús folyadékhoz sem. Nehogy összekoszolja a puha, kézkrémes kezét, meg a több ezer galleonos talárját.

Regi majdnem kiköpött, ezzel jelezve ellenszenvét.

-Egyáltalán minek járkálsz vele? -kérdezte Jaqent, mire a fiú vállat vont.

-Aranyos.

-Nem lenne jobb az a Hugrabugos?

-Szerencsétlen Sophie? Szerintem hagyjuk is a témát főleg mivel most végzett, szóval nem fog több balszerencsét hozni rám. Ehh...itt vagytok nekem Ti.

-Azóta sem engednek be abba a Gyöngyös teaházba?

-Hé-hé, én nem csináltam semmit! Meg szerintem Ő sem, csak...ez a szeszélyes izé a mágiával. Ahh, mindegy hagyjuk. Az emléktől is megfájdul a fejem. Az a lány a világ legcukibb dolga, de...valami cigányátok ül rajta, vagy nem tudom.

-Prikezsia! -közölte Regi, ismét egy darab hússal a szájában.

-Az. Na együnk mert nem marad -mondta  Jaqen, majd rávágott egy elsős Hollóhátas kezére, aki el akart venni némi rántott húst.

-Nem takarodsz? -szidta meg Oli.

-Jaj hagyd már! Vegyél nyugodtan. Direkt neked nyálaztam össze -kacsintott Regi a megszeppent diákra.

-Na, nem eszel?

A fiúnak azonban láthatóan elment az étvágya.

-Így tedd tönkre valaki első évét a Roxfortban -vigyorgott Oliver, és szedett még rizst a húshoz.

-Így alázz meg egy elsőst, gratula Jaqen!

-Erre igyunk egy kis töklevet! -mondta a fiú, majd töltött mindannyiuknak.

//Őszinte elnézést a postért, többé  nem fordul elő! //

◊ Ötödik fejezet vége ◊
2002.06.21



zene ◊ All I Really Want Is You outfit ◊ uniform

Hát túléltem. Az egész évet túléltem nagyobb bonyodalmak nélkül. Már reggel egy jókora gombóccal a torkomban keltem, mert a nyár mindig olyan szürke, füstöt, keserű. És én nem akarom érezni az ízét. Idén sem lettem iskolaelső, hála annak, hogy folyton elkalandoznak a gondolataim olyan dolgokon, amiknek sokszor semmi értelme és semmi keresnivalója a fejemben. Szép fegyelmezetten, kissé szomorúan ülök le a Hollóhát asztalához. Szemeimmel Hugot keresem, de csak lopva, nehogy észre vegye. Nem is tudom, sután váltunk el legutóbb, és nagyon szeretnék tőle elbúcsúzni, de mégsem teszem. Nem is tudom, mit mondanék, és akármit is dadognék, minden bizonnyal belesülnék, és égnék, mint a rongy, így a sejhajomon maradok. Egyszer aztán csak összeakad a tekintetünk, én sután, de kedvesen mosolygok, mintha azt akarnám mondani, hogy szia, ne félj, jó lesz a nyár, erős vagy, és...okosabb, mint azt gondolod, jobb, mint azt hinnéd. Unottan piszkálja az ételét, azt hiszem, nem ment át a képzeletbeli üzenetem.
- Jó nyarat Hugo..
Suttogom magam elé, és én is tovább piszkálgatom a tányérom. Louis széles vigyorral integet, aminek örülök, hisz neki se volt sima éve. Szokásos társas magányomban várom végig a ceremóniát, és az év végét. Nem is figyelek arra, amit körülöttem pletykálgatnak, susmorognak. Hallom ugyan őket, de nem számít. Vajon mi lesz jövőre? Már Sophie néha túlzott pozitivitása sem lesz jelen, nem ragad majd karon, és zökkent ki. Magamat kell fülön ragadva kihúzni majd a mély pontokról. Az asztalunk az egyik legcsendesebb, akik beszélnek, ők is szinte csak duruzsolnak. Nincs most kedvem itt lenni, mintha a fenekem alatt kis darazsak lennének és csipkednének. Csak menjünk innen, legyen vége, olyan furán érzem magam. Mintha lenne valami befejezetlen dolgom. Végiggondolom, kiköltözés előtt, mi mindent kell csinálnom, összepakolnom, de már készen vagyok. Akkor mégis mi zavar? Ahogy véget ér az évzáró, a Hollóhátas tömeg végén kullogok, mintha ólomból lennének a lábaim. Hát akkor...irány haza.

Évzáró


2002. június 21.
to; Louise

Furcsa itt ülni megint, egy újabb év telt el, hogy nincsennek velem a többiek, az ostrom rémes árnyéka is egyre inkább a háttérbe szorul, és a sötét emlékek kezdenek egy kicsit kevésbé fájni. Bár még mindig szeretnék nekik írni egy olyan történetet, ahol mind a hárman felnőttek, már tudok is mit beleszőni a mesémbe. Már nem vagyok egyedül, van aki képes meghallgatni az őrült buta, és keszekusza gondolataimat, csendben hallgatja a követhetetlen hülyeségeimet és mégis úgy tezsi mindezt, mintha csak egy Tolkien lennék. Pedig az sosem leszek. Csak egy egyszerű srác aki a barátai hirtelen kettévágott életét szeretné legalább könyvben megírni. Nem valami unalmas minisztériumi titkár akarok lenni, aki fut egy ugyan olyan mókuskeréken minden nap. A gondolatától is borsódzik a hátam, hogy megint ezt kell anyától otthon hallgatni egészen addig, míg apáékhoz el nem megyek augusztusban. Brr.
nagyon sóhajtok, hiszen ez az utolsó előtti évem, vagyis... Louise-nál egy évvel hamarabb fogok végezni, amibe bele se merek gondolni. Csak jó, hogy itt van nekem, és itt lesz nekem egy évig még. Kicist el is pirulok a gondolatra, és eszembe jut az az este a Csónakházban... és... A tekintetemmel őt keresem, a Mardekáros aztalnál pedig ki is szúrom, hogy úgy integessek felé, hogy véletlenül leütök magam mellett egy másik háztársat, de végül is ők már megszokták ezt tőlem, hogy... nem vagyok annyira százas.
Szóval ott van a két barátja mellett akiktől borsódzik a hátam, mert hát ezek hárman olyanok, mint a három muskétás. Igazából tök menők, csak kicsit félelmetesek. Persze, amiket keresztül ment, nem is csoda, hogy engem is megfenyegettek. Bár lennék én is olyan bátor, hogy megfenyegessem mondjuk azt a Morrow gyereket. A következő pillanatban megéreztem, hogy valaki hátulról átölel, én pedig a gyengés és kedves érintésből tudtam, hogy vagy Sophie jön sírva elbúcsúzni, vagy pedig Louise az. És hát Louise az.
– Szia Jason, szia Jason szemüvege…
- Szia Louise és Louise - fordulok felé vigyorogva és egy kis apró csókot nyomok az arcára.
– Nem lehetne, ’ogy mi ketten itt maradjunk inkább a nyárra és csak összebújjunk? - természetesen a kis találkozásunk nem marad észrevétlen, zavartan integetek a többiek felé, akik össze is súgnak, majd aztán libabőörs leszek attól, hogy megnyalják a fülem és el is vörösödöm. Ez biztosan egy Hurgabugos képessék, nálunk mindenki olyan könnyen zavarba tud esni.
- Az egy nagyon jó ötlet. Bújjunk egy a Csónakházban, ott úgysem ellenőrzi sneki, hogy mi van ott - bólogatok. Megértem, hogy nincs kedve hazamenni, nekem se nagyon van majdnem két hónapot anyával tölteni, aki csak kesereg és kárál, hogy miért nem veszek fel RAVASZT és megyek el egyetemre. Louise és a világvégi bunker sokkal izgalmasabb lenne. - Elbarikádoznánk magunkat és éjjel mennénk a Konyhára, hogy a házimanók örüljenek nekünk.
– Nem akarok elmenni a suliból… főleg nem nélküled…
- Én sem.. de majd levelezünk... Vagy elszöksz hozzám! - virulok fel, bár nem tudom erre mennyi az esély. Félre csúszok, és odahúzom mellém a székre, hogy az utolsó pillanatig együtt lehessünk. Ahogy véget ér a beszéd, és mindenki megindul haza, én kézen fogom Louise-t, és úgy sétálok el vele a vonatig, minden kis pillanatot kihasználva, hogy együtt lehessünk.

Luna, Soph és bárki
2002. Június 21.

 


The future is coming on

Ma nem voltam önmagam. Egy olyan valaki számára, mint én, aki keményen megtapasztalta már az elhanyagolást és az elvesztést is, nem létezik vidám búcsú. Nem. Én aggódtam, szomorkodtam, és dühös voltam a világra azért, hogy ez történik, hogy nem lehetek például csak egy évvel idősebb, mert akkor minden más lett volna. Akkor már egy éve a Roxfortba jártam volna, mikor a tragédia történik. Akkor most együtt ballagnék azokkal, akikkel a legjobban szerettem együtt lógni itt.
Mc Galagony szokásos záróbeszédét egykedvűen hallgattam. Az a sötét felhő, amit csak én láttam a fejem felett, borút vetett a szeplős képemre, és ez már viszont mindenki számára nyilvánvaló lehetett. Pedig próbáltam a szokásosan somolyogni, mint mindig. De kivételesen hozzá se nyúltam a vacsorához, és amikor lehetőség nyílt, lazán átintegettem a sárga asztalhoz, méltóságteljes és abszolút nem érzelgősen párás szemekkel, köszönteni Lunát és Sophie-t. Hogy hogy fogom túlélni a vonatutat, és a megérkezést a King’s Crossra, azt nem is tudtam. Bár körvonalazódott egy terv. Talán elköszönnék a lányoktól futtában itt, az aulában, aztán megszökhetnék, elbújok, míg a vonat el nem megy, aztán nyeregbe vagy seprűre, és… Esetleg haza Garden Lodge-ba, vagy irány a végtelen világ. Már úgyis rég oldottam kereket hosszabb időre. Úgy se venné észre egy tanár se, és ha mégis… Mit tesznek? Levonnak pontot? Vagy bemószerolnak Cartwrightnak? Mindkettő nagyon megható...
Igen, ez jó lesz. Én nem fogok végigpityeregni egy Roxmorts-London távolságot - nyilvánosan legalábbis tuti nem. Próbáltam mosolyogni a csajokra, ha összeakadt a tekintetünk, mert nem akartam fölösleges rossz érzéseket kelteni bennük. Jó lesz nekik, kijárták a Roxfortot, övék a világ, lehetnek, amik és akik csak szeretnének, és én örülök a lehetőségeiknek, meg annak, hogy jó lesz nekik és mennyi új kalandban lehet részük. Még akkor is, ha nélkülem. Már tudom magamról, hogy hajlamos vagyok önzően szeretni, de ezt most visszaszorítottam, mint egy nagy, utálatos mumust, amit a szekrénybe kell zárni hét lakat alá.
 Ez a dolgok rendje, mindenki tovább lép, mindenkinek a maga útját kell járni. Talán azok az utak párhuzamosan haladnak még egy kicsit…Például Lunával még az is lehet, hogy együtt nyaralunk majd pár hetet, Sophie visszajár kísérteni a konyhamanókat... És én mosolyogva úgy tettem, mintha ez megnyugtatna. Talán párszor így is lesz, és az majd jó lesz, de ki a csuda megy előre úgy, hogy közben mindig vissza-visszalép egyet? Nem felém van az előre. Én itt ragadtam. És a múltamban ragadtam. De azért próbálok mosolyogni, ha összenézünk, meg integetni, meg bohóckodva szívecskét mutatni a kezemből. Próbálok, mert szeretem őket, és nem én leszek a makacs vasmacska, aki bárkit is visszahúz.
Főleg Luna szemébe igyekezett nehezemre belenézni. Azokba a kedves, szép szemekbe, amik olyan kecsegtető dolgokat ígértek... És láttam, hogy most még komolyak. De aztán jönnek majd az új barátok az egyetemen, okosabb és szebb iskolatársak… Én pedig, ahogy mindig, magamra maradok az iskolával, meg a fogadalmammal, amitől nem szabadulhatok, és amiről még Luna sem tud lebeszélni. Nem beszélünk róla, mi történt Hull Fair-en, de tudom, mit gondol arról az egészről. És az csak a bosszú-jéghegy csúcsa. Félek, nekimegyünk, jobb lesz inkább elkerülni. És nem beszélni róla. Inkább titokban folytatom tovább.
Szótlanul, szaporán pislogva turkáltam tovább a vacsorát, és fejben már azt terveztem, hogy inkább nem köszönök el az aulában sem senkitől se, csak írok néhány levelet, és a zsebükbe csempészem. Nem szállok fel a vonatra, hanem elbújok az állomáson, és világgá megyek. Csupa jókívánságot írnék persze, olyan dolgokat, amiket igazából gondolok, de most nem tudnám olyan kedvesen, őszintén és önzetlenül elmondani, ahogy szeretném. Hogy örülök annak, hogy milyen jó lesz az egyetem nekik, hogy persze, mennyit lógunk majd együtt, ha meglátogatnak, és milyen jó lesz, hogy sokat összefutunk majd, ezer levelet váltunk, és hogy a lényeg nem változik… És a betűkből könnyedén kihagyom a sok fölösleges szomorúságomat, a kétségeimet és a korábbi rossz élményeimből eredő kínos szorongást.
És csak az lesz benne, amit nekik mondani szeretnék, hogy:

...Gratulálok az eredményeitekhez, hogy büszke vagyok, amiért megtiszteltetek a barátságotokkal (és valaki esetében többel is talán... ; ) ), gyönyörű nyarat, és sok-sok boldogságot, új élményt kívánok a jövőre nézve. És nem felejtelek el Titeket, köszönök mindent! ; )