Nagyterem

Köszönjük a részvételt!
Az évzáró véget ért.

Breakfast with Zafira

Mondanám, hogy szeretem a reggeleket, hiszen az alvás és a kviddics után a harmadik kedvenc elfoglaltságom az evés, de az a baj ezzel, hogy az ébredés keserves érzése után következik, így a reggeli, mint fogalom, nem tartozik a kedvenceim közé. Ha pedig azt vesszük, hogy ezt a reggelit tanóra követi, máris nyilvánvalóvá válik, hogy itt ez egy förtelmes szokás. Aki közelebbről ismer, tudhatja is, hogy ilyenkor kicsit magam alatt vagyok, a hamis mosolygás és sokszori kacsintás csupán álca, álmoskás arcom és belőtt séróm nem az új nap, új kihívások mottó bekeretezése, csupán a túlélés egyik eszköze.
Sorba jönnek is az emberek, hamar körbeülnek engem is legfőképpen hugrások, de vegyesen fel lehet itt ismerni Griffeseket és Hollókat, szerencsére manapság már nincs olyan nagy klikkesedés, mint azt a régi időkben tapasztalhatták meg az idejárók, legalábbi a legendák szerint.
Pajti még valószínűleg nem kelt fel, de a kviddics csapat is még szédeleg, így magányosan, csendben fogyasztom angol reggelimet, amit ritkán cserélek le, desszertként már talán jobb kedélyállapotban tolok az arcba majd egy-két palacsintát.
Valahol van báj egyébként a reggeliben, megfigyelhető, hogy reggel csendesebbek az emberek, nincs akkora zsivaj, mint például délben, de a leghangosabbak az esték, hiszen mindenki teli van élményekkel, kalandokkal, amiket minél hangosabban, kajával a szájban, nevetve vagy mérgesen az asztalt csapkodva kell elmesélni. Utóbbi esetében a Sziszegők dráma klubbjára gondolok, ez a Mardis évfolyam valahogy mindig olyan hangos és hisztis. Dublinban voltak ilyenek a dokkmunkások, kocsis stílusban beszéltek egymással és egy szál cigin is képesek voltak ölre menni, bár ők valahogy mégis férfiak voltak, jól állt nekik.
Lustán körbeemelem a tekintetem,  lassan megjön a kedvem ahhoz, hogy kinyissam a számat és erre keresek potenciális áldozatot, nyilván egy jó barátnak örülnék, akiből szerencsére sok van, de Pajti még mindig máshol kószál, Ophelia pedig, ha jól hiszem, még mindig a diáktanács ügyeivel van elfoglalva, még étkezései között is könyveket és listákat búj. A szorgalma elképesztő, szinte képes lennék átvenni ezt a lelkesedését, azt a fajta buzgóságot, ami lassan iskolaelsővé teszi, egy lépés választ el attól, hogy én magam is jelentkezzek a tanácsba, de inkább rátaposok a lábamra, hogy ez a lépés soha ne történjen meg. El is engedek egy mosolyt erre a tévképzetre, majd elveszem a tekintetem a lányról és tovább fürkészem az asztalt, miközben egy jó adag tojást gyúrok be a pofázmányomba.
 

[NoCap Breakfast.Robert2005. február]

NoCap Breakfast.
Robert
2005. február

Majdnem taknyolok egy baromi nagyot a csigalépcsőn, ahogy a Hollóhát tornyából baktatok lefelé és próbálom menetközben megkötni a nyakkendőmet.  Nyilván ezerszer egyszerűbb lenne ezt egy pálcaintéssel elintéznem, de a helyzet az, hogy a suli nagyrészével ellentétben én már letoltam pár évet a mugli oktatásirendszerben. A reggeli nyakkendőkötés annyira a mindennapi rituálém része lett, hogy szinte már egy tikk-ként kering az agyamban és ha pálcával csinálom egésznap visszhangzik bennem a hiányérzet. Ah yalla, majd reggeli közben elintézem. Sűrű nap lesz a mai, pláne, hogy dupla SVK-val kezdünk. Bírom Fawcett professzort, mármint tényleg tudja, hogy mit tanít de azért meredek új tanárral tolni a R.A.V.A.Sz. szintű képzést, kábé mintha egy full új edző készítene fel egy csapatot a világkupára. Uh tényleg, ne felejtsem el reggelinél átböngészni az aktuális eredményeket. Minek ügyén jövőre Világkupa lesz, már tűkön ülve figyelem a kisebb mérkőzéseket – ilyenkor már azért lehet tudni, hogy kikből lesz összerakva a vallogatott. Jó lenne, ha egy ’Hárpia is bekerülne idén, Wesley vagy Edevance nagy húzás lenne.

Gyomrom már kong az ürességtől, amikor belépek a Nagyterembe. Bírom, hogy ilyenkor két világra szakad a diákközösség: vannak, akik tele vannak energiával és vannak akik baromira szétvannak. Szerencsére én az előbbiek közé tartozom, mindig is szerettem korán kelni és időben elkezdeni a napot. Tök őszintén este nyolc, kilenc után már hulla vagyok, mint valami harminc éves vén trotty. Pláne, ha edzés is van aznap, kampec, Soff-nak kell betakarnia is mert csak bedőlök az ágyba és annyi. Cserébe ébresztek mindenkit. Körbelesek a teremben, hátha találok valakit, akihez odaülhetnek – egyedül enni pláne egy ilyen szociológiai kísérletben, mint ez a bentlakásosdi elég szomorú tud lenni. Gyors pásztázás után meg is találom a tökéletes reggeliző partnert és nagy lendülettel vágódom le Robbal szemben.
- ’Reggelt Finnighan, bájos vagy, amikor tele a szád – huppanok oda meg sem kérdezve, hogy csatlakozhatok-e. Az utóbbi hat évben már szinte egy kimondatlan megszeghetetlen eskü lett köztünk, ha látjuk, hogy a másik egyedül tömi magát, csatlakozunk. Bírom Robot, vicces a srác és semmit nem vesz magára, igazi golden retriever természet. Mármint, úgy halottam így viselkednek, nekünk nem lehetett soha kutyánk, tisztátalannak számítanak.

- Mizu? Izgulsz a közelgő meccs miatt? – teszem fel a kérdést, miközben magamhoz húzok egy adag zabkását és elkezdek banánt szeletelni bele a vajazókéssel. Alig pár nap van hátra a Hugrabug és a Mardekár mérkőzéséig, a drukkhangulat elkezdett beszivárogni a diákok mindennapjaiba. Tök őszintén kicsit kínosan érint a téma, alap esetben természetes lenne, hogy a Hugrának drukkolok, sok barátom van a házban és imádnám, ha megvernék O’Harát, de a decemberi meccsen pont mi kaptunk ki a borzoktól. Szép meccs volt, nem tagadom, tök jól hozták az alakzatokat meg hiába voltunk taktikusak a végére fej-fej mellett voltunk aztán... aztán Blackwar szerencsétlenkedése győzelemre hozta őket. Istenem az a csaj, halvány fingja sincs arról, hogy mit csinál és még is képes behúzni a cikeszt. Bevallom, full szégyennek élem meg a szitut, elvégre én vagyok a sztárfogó vagy mi, erre az a kretén lezuhan a seprűjéről és elpicsáz. Mindegy, azért kimegyek emeltfővel a meccsre és hangosan fogok O’Hara ellen drukkolni.

Breakfast with Zafira

Mindig elnyújtottam a reggelizéseket, bár ez inkább annak köszönhető, hogy nehezen ébredtem fel, sokáig tartott ez a kellemetlen ceremónia. Nem is voltam sosem ez a kávézós fajta, nekem valahogy egyáltalán nem segített és bár valóban szerettem lustálkodni, a sok alvás és a fáradékonyság valószínűleg a traumatikus élményeimnek tudható be, amiket az üldöztetés során átéltünk a családdal, legalábbis a doki szerint. Lassan el is érkezik az ideje a következő kezelésemnek, ami azzal jár, hogy befekszem a Mungóba pár napra. Ilyenkor az iskolában a többiek úgy tudják, hogy lebetegedtem vagy családi ügyek miatt vagyok távol, a tanárok tudják egyedül milyen probléma sújt engem.
Éppen egy falat croissant gyűrtem be az arcomba, mikor hirtelen megjelent velem szemben egy ismerős arc. Gépies, lassú mozgásom pillanatokon belül elillant és tekintetem a lányra emeltem, pillanatnyi meglepettségemen túltéve magam intettem felé.
-   vó veggelt Zaffiva. – motyogtam teli szájjal, majd mikor megjegyezte, milyen bájos vagyok, mikor így eszek, csak mosolyogtam, ahogy lenyeltem a jókora falatot.
-   Mindig bájos vagyok, tudhatnád már. – kacsintottam felé a vártnál többször, talán háromszor, nyilván a hirtelen érkezése hozta elő belőlem a tikkelést. Azonban megtanultam megőrizni a hidegvérem és egy mosoly kíséretében megemelgettem a szemöldököm, amivel szerencsére a tikkelés abbamaradt. Persze a bohóckodásra elnevettem magam, majd végül, miután megkentem lekvárral a maradék péksütimet ráemeltem a tekintetem.
-   Na és hogy van a Hollóhát szintén bájos sztárjátékosa? – mosolyogtam, még mielőtt nekem szegezte volna azt a kérdést, amire csak zavartan megemeltem a szemöldököm.  – Miért? Az most lesz? Mikor is lesz? – kérdeztem zavartan megvakarva a tarkómat, bár az igazat megvallva, nem voltam ideges, kérdésére nem is tudtam másképp válaszolni, csak a megszokott lusta lazaságommal.
-   Nem mondhatnám. Ők az esélyesebbek, mi le vagyunk sajnálva, tudod. – válaszoltam megrántva a vállamat, majd mikor már úgy éreztem elég lekvárt kentem a sütimre, hát tettem még rá, szinte már zavaróan sok volt, két oldalt is csöpögött lefelé az asztalra.
-   Tudod. – mutattam felé teljesen megkomorodva hirtelen a croiassant-tal, a lekvar csapódott mindenfelé. – Ellenetek is mi voltunk az esélytelenebbek, mégis nyertünk valami csoda folytán. Azóta szegény Blackwart azzal csúfolják, hogy gyerekkorában belesett egy nagy üstnyi Felix Felicisbe. – ráztam meg a fejem, majd felnéztem rá. – Persze én meg Miles kezdtük el terjeszteni. – engedtem el a komoly arckifejezést és elnevettem magam, ja, mi ketten jó nagy marhák vagyunk. – Ti érdemeltétek volna meg a győzelmet, ez nem vitás, nekem sem ment olyan jól a játék. – vallottam be végül kicsit elkenődve, majd mivel egy csomó lekvár lecsurgott a péksütimről, hát pótoltam azt, nem foglalkozva vele, hogy még mindig csöpögött le róla a tányéromra és az asztalra.

[NoCap Breakfast.Robert2005. februárzene]

NoCap Breakfast.
Robert
2005. február
zene

Elmosolyodok a béna kacsintásokon és a megjegyzésen. Remélem egyszer híres lesz a srác, szerintem szakadnának az emberek a csokibéka kártyáján. Valahogy úgy képzelem, hogy olyan lenne, mint Ron Weasley-é, aki mindig olyan kínosan mosolyog és forgatja a szemét, hogy képtelenség komolyan venni. A legjobb, amikor a Granger kártya mellé rakjuk és egyfolytában úgy csinál, mintha át akarna mászni, tiszta haram. Igazából Rob is simán elmenne Weasleynek – mármint nem kinézetre, hanem vibe-okra.
- Ah minden rendben kösz, már várom a nap végét – válaszolok a kérdésre és közben kanalazni kezdek a zabkásából. – Öhm Rob.. a hétvégén – ez a gyerek tök kész van. Én a meccs hetén teljes parában vagyok és ülni sem bírok a seggemen, a srác meg csak itt tömi magát, láthatóan jó étvággyal. Igazából kábé irigylem is, tök jó lenne ennyire könnyeden venni a dolgokat és azt hiszem sok mindenben már megtanultam, na de kvdiddicsben? Kizárt. Főleg nem Mardekár meccs elött, tavaly két héten keresztül minden reggel lejártam körbefutni a birtokot, mert a fejembe vettem, hogy fogynom kell a meccs elött, hogy gyorsabb legyek a seprűn. 

Nem bírom levenni a szememet a lekvár túladagolásról, amit reggelizőpartnerem tol. Jó ez már szinte egészségtelen, nem csoda, hogy mindig így sziporkázik ekkora cukor beviteltől. Yalla, ez még többet rak rá? Kicsit elhúzom a számat, ahogy a lekvárban szertemállott süteményből már szinte kijön egy „kill me” nyögés. Ez az abszolút haram, ember mit csinálsz?
- Akkor vagytok lesajnálva, ha engeditek – fintorgok közben és beviszek még pár kanál kását. Tény, hogy sokan tök alaptalanul nem becsülik sokra a Hugrát, a Mardekárosok meg folyton szivatják őket, de szerintem a baj ott van, ha el is hiszik, amit mások mondanak. A csapat morál pedig igen fontos, minden fejben dől el.
– Jaj ugyan már, tök jók voltatok! – próbálom lelkesíteni Robot és nem is igazán lódítok – a cikesz elött már fej-fej mellett voltunk, ne csinálj már úgy mintha nem lett volna kiegyenlített. – Pedig nagyon is az volt és ezért szívom is a fogamat. Kicsit kezemre csapok gondolatban mert én is bele esetem abba a hibába, ami ellen prédikálok. Nem készültem fel rendesen a Hugrás meccsre, könnyű vállról vettem a taktikát és meg is lett az ára. A végére teljesen csak a cikeszen múlt a meccs és hála Blackwar szerencsétlenkedésének – vagy szerencséskedésének – meg is szívtuk.
- Jó Blackwar-ról inkább ne beszéljünk – forgatom a szemeimet – Tudod, hogy nincsen semmim ellene, de baromi idegesítő. Semmit nem tud a játékról erre tessék.. – jó okés nem nézem le a Hugrát, de Blackwar egy külön eset, azóta is fortyogok. Szegény kiscsaj hallotta az egyik kifakadásomat nem sokkal a meccs után, azóta ha meglát a folyosón inkább a másik irányba megy.

- Persze a Mardekár nem könnyű csapat – sóhatjok – bármennyire is utálom beismerni, de O’Hara jól összerakta magukat. Arra figyeljetek, hogy ne legyenek olyan mocskosak, mint tavaly – rémálmaimban kísért, ahogy az a szemétláda kidobta a cikeszt a kezemből az idióta kvaffjával. De utálom a képét is..
- Én kint leszek és mindenképpen nektek drukkolok! – lelkesedem – vagy legalább is a Mardekár ellen – kacsintok. Közben előbányászom a nyakkendőt és végre nekiállok szaporán megkötni.

Breakfast with Zafira

Nem mondom, hogy a reggel jobb lett új társaságommal, de könnyebben csúsznak a falatok és talán, mintha kezdenék egészségeseket pislogni, a fáradt ólomnehéz szemhéjaimmal. Mondta a doki, hogy idő, mire megszokom a nyugtatók hatását, szerencse, hogy kviddicsezés közben emelkedik annyira a pulzus és a versenykényszer, hogy nem veszem észre a gyógyszerek hatásait. Unottan tartom a kezemben a sütimet, amely dagad a lekvártól, úgy folyik végig a kezeimen, mintha csak elvágtam volna és a vöröslő vér serkendezne belőle.
-   Most a hétvégén? – kapok a fejemhez, arcom csodálkozása azonban megjátszott aggodalmat hordoz magában, enyhén elmosolyodom és tovább rontom a kezemben tartott croissant látványáért adandó díjra való esélyeket. – Az jó, bár rossz érzésem van. Valahogy, nem is tudom. – vonom meg a vállam zavartan mosolyogva, mintha próbálnám magamon tartani a lazaság látszatát. – Ki vannak ránk élezve. Folyton azt mondják csalunk és ezért félek, hogy nem a játékkal fognak foglalkozni. – emeltem fel a tekintetem Zafirára, aki talán most először láthat aggodalmat az arcomon, mióta ismer, persze azon kívül, mikor rossz wc fülkébe dobtam be egy trágyagránátot és menekültem a folyosón, ahol összefutottunk. – Nézd Tavish, jól van ez így. Ha nem te lennél a csapat fogója, akkor lenne realis esélye bárkinek. Minden évben a Hollóhát vagy a Mardekár viszi el a kupát – magyarázom neki, majd lenézek a kezemre, amivel mutogattam neki. Tiszta lekvár volt. – Bocs, ezt cenzúráznom kell, ne nézz ide. – mondom neki mosolyogva, majd gond és feszengés nélkül lenyaltam az ujjaimról a piros nedűt. – Még a Mardekár is be van tojva tőled. Jó vagy és ez nem felszedő duma, ez az igazság. – tártam szét kezeimet ezzel is bizonyítva az igazamat, majd tekintetemet ismét a sütimre emeltem. – Nem kívánom. Minek rá ennyi lekvár. – rántottam meg a vállaimat, majd eltoltam magamtól a tányért, amin a nyakig pakolt sütim éktelenkedett. – Tudod, Blackwarnak miért megy jól a játék? – kérdeztem bölcs arcot vágva, majd hátra dőltem a székemen, hogy ezzel is tartsak egy kis hatásszünetet. Addig vártam, hogy megkérdezze, mire is gondoltam, majd püffögve legyintettem felé, mintha az olyannyira nyilvánvaló lenne. – Mert nem ért a játékhoz, nem támaszt magával szemben elvárásokat, csak élvezi azt. Szeret repülni, szereti kergetni azt az undorító, repkedő sz*rt, amit ti cikesznek hívtok. – vágtam olyan fejet, mint aki legalábbis csótányokról vagy pókokról beszélne éppen. – Ezzel szemben te és O’Hara hajszoljátok a sikert, mert sztárjátékosok vagytok, sorban állnak értetek a nagy csapatok és ezért bizonyítani akartok folyton. Teher van rajtatok és bár teher alatt nő a pálma, az amolyan Blackwaroknak is ezért van sokszor szerencséje. Érted? – kérdeztem meg még mindig zavartan figyelve a sütit. Nem vagyok én olyan biztos benne, hogy nem eszem meg a beszélgetés ideje alatt. – Tudom, nagyon jó a Mardekár. Travers könyörtelen és pontos lövész, O’Hara pedig nagyon jó kapitány. Most jelentkeztem be a Hugrabug kapitányi szalagjáért, de tudom, sose Leszek olyan jó, mint ő. – magyaráztam a mennyezet felé tekintve, majd mosolyogva megráztam a fejem. – Hőőő, ezt meg se hallottad. Értve?! Ígérd meg, soha nem mondod nekik vissza. – fenyegettem meg a Hollóhátas fogót az ujjammal rámutatva. Persze, amikor arról kezdett beszélni, hogy kijön szurkolni nekünk, meglágyult a szívem és leengedtem a kezeimet. – Köszi Zafira, bennem és Milesban is bízhatsz majd a Hollóhát – Mardekár meccsen. Majd elrejtünk egy trágyagránátot a zöldek szurkolópavilonjában. – kacsintottam rá ismét többször, mint Kellett volna. – Apropó, hallottam egy pletykát. Te és O’Hara? – kérdeztem gúnyos mosollyal arcomon, még a szemöldökeimet is megtáncoltattam fel és le, mivel tudom, hogy utálják egymást, de egyre hangosabbak az erről szóló pletykák, mielőtt bármit kezdenénk vele Miles-al szeretném tudni Zafira álláspontját erről.
 

[NoCap Breakfast.Robert2005. február]

NoCap Breakfast.
Robert
2005. február

Látványosan forgatom a szemeimet miközben nyakkendőmmel babrálok és Rob arról beszél, hogy Mardekáros körökben elterjedt a Hugrabugot csalással vádolni. Persze hallottam én is a szállóigéket és vicceket, amik egy kábé hét évvel ezelőtti meccsről erednek, bakwaas nem is jártunk még a suliba.
- A tavalyi meccsünk után elég nagy luxus, hogy ők vagdalóznak csalással – sóhajtok, közben áthúzom a kék-bronz nyakkendő hosszabb részét a hurkon. Tényleg hihetetlenek ezek a kígyók, tisztára, mint a mugli politikusok. Konstans azzal vádolnak másokat, amiket ők maguk csinálnak. Ha ilyenek valaha is hatalomra kerülnének, a nyugati világnak húszév múlva annyi lenne. Még szerencse, hogy ilyen soha nem történhet meg, ugye?

Egészen zavarbajövök, ahogy Rob dicsérni kezd. Úgy gondolom, hogy van egy egészséges önbizalmam és elfogultság nélkül állíthatom, hogy jelenleg a négy fogó közül én vagyok a legjobb, de azt hogy ezt mások szájából halljam nehezen dolgozom fel, még ha egy baráttól is jönnek a kedves szavak. Csak mosolygok és legyintek egyet a kezemmel, jelezve Robnak, hogy hagyja már az agyondicsérést, de full őszintén lowkey imádom, valahol a zavar mögött bazira élvezem. Persze ahogy mutogat felém a lekvárban fürdő kezével próbálok arrébb húzódni, ma csak egyenruhám fehér blúza van rajtam, legkevésbé sem hiányzik rá egy vörös folt – pláne, hogy tök béna vagyok az ilyenek lebűvölésében. Amikor lenyaldossa ujjairól a lekvárt kénytelen vagyok hangosan felnevetni, ez egy giga bohóc – a jó értelemben.

Ha már hülyékről van szó tovább fűződik a beszélgetés Blackwar-ral kapcsolatban és O’Hara neve is felmerül, amitől meg borsódzik a hátam. Azon, hogy Rob mennyire utálja a cikeszt csak vigyorgok, ez a funfact sosem lesz unalmas. Hogy lehet valaki úgy kviddicsjátékos, hogy fél a cikesztől és MI VAN? ÚH ÚJ INKÓK!
- Na neee! Király! – lelkendezek Rob elkotyogására – Abszolút támogatom! Munsonnak már meg se kellett volna kapnia idén a csapatot! – az a csaj is, ya’Allah, az ember azt hinné, hogy miután full görcsös lelkiállapotba tette a többieket tavaly idénre már bepanaszolták. A CSK megbeszéléseken pedig úgy viselkedik, mint egy infantilis. – Bhai – tesó - lehet, ha ilyenre pályázol kéne kezdeni valamit a cikeszfóbiáddal meg nem ártana tudni mikor van meccsetek – kacsintok rá telivigyorral. Tényleg örülnék Robnak, simán megérdemelné, nélküle már széthullott volna a Hugrabug csapata, nem csak jó játékos, de amikor éppen nem csínyeken meg baromkodásokon jár az esze tökre figyel másokra.

Torkomon akad a zabkása és köhögni kezdek a kérdésre. Mégis miről beszél? Valahogy a szavak és a mondat nem áll össze értelmesen a fejemben. Érzem, ahogy emelkedik a pulzusom, mintha csak a pályán lennék.
- Még is milyen pletyka?! – jön ki belőlem a kelleténél erélyesebben. Még hogy én és az a szemétláda? Yalla, no way, hard pass. – Még is ki mondott és mit? – kezdek faggatózni támadólag, mintha vallatnám Robot. Magam sem tudom miért reagálok ilyen hevesen – amiatt, hogy egyáltalán szóba hozzák, hogy én és valaki, vagy amiért pont vele? – Tudod, hogy ki nem állhatom, az egy köcsög – puffgokok és keresztbe fonom karjaimat. érzem, ahogy a pír kiül az arcomra. Nem és nem. Connor O’Hara a legérzéketlenebb, leg- impulzivabb, kiszámíthatatlanabb és szemetebb srác, akit ismerek. Banda full chawal hai – teljesen idióta a srác. Valahogy mégis, az düh és adrelin árnyékában, mintha lenne egy ici-pici démon, nagyon-nagyon mélyen eltemetve. Tudom, hogy létezik, de még nem volt erőm megküzdeni vele, és most huncut hangon emlékeztet arra, hogy mégiscsak eltettem azt a cikesz-cukrot...