Nyilvános mágiatörténeti irattár

Egy egyszerű, négyszög alakú terem. A falak mentén körülbelül három méter magas polcok vannak, melyek tele vannak mágiatörténetről szóló iratokkal, könyvekkel, feljegyzésekkel. Az irattár egyediségét tükrözte az is, hogy ebben a teremben nem csak a brit mágiatörténetről található információ, hanem az egész világ mágiatörténetéről olvashatnak az ide látogatók. Minden irat kronológiai, és kontinens szerinti sorrendbe volt rendezve. Habár ez a terem a könyvtár egyik kisebb kirendeltsége volt, az itt megtalálható iratok egyediek, így a termen, és lakóin erős bűbájok ülnek. A mai napig egy iratot sem lehet kivinni a teremből. Persze volt már, aki megpróbálta, de a könyv az ajtóban kicsusszant kezéből, vagy táskájából, és visszareppent helyére. Az irattár egyik központjában egy gyönyörű ezüst-bronz földgömb kap helyet. Mivel a teremben nincsenek ablakok, a fényt egy hatalmas csillár szolgáltatja, illetve az asztalokon kisméretű olajlámpák vannak elhelyezve. A terem az 1999-2000-es tanév során került restaurálásra, ugyanis az ostromban súlyosan megsérült.

[ღ Porcicák és megvadult könyvek ღ]

ღ Porcicák és megvadult könyvek ღ

Jack

(2002. május 26.)

We're gonna take the streets
Marchin for a bigger dream
Shout til the blind can see
It's time for us to be free

Furcsán kellemes idő van kint, szinte megmelegíti a szívemet, ahogy nagyban sietek az Irattár felé. elvileg egy rosszalkodó griffendélest kell felügyelnem. Nem mintha én olyan megbízható és szigorú felügyelet lennék, elvégre hozok neki édességet is, mert azt Jasperen kívül eddig elég sokan szerették. Remélem neki is jó idő van Hertfordshire-ben. Kinézve néhány diuák a hatalmas zöld parkban tanult vagy szórakozott. Biztos ez a srác is inkább lenne odakinnt mint bennt a poros irattárban ahol midenféle fura porcica és ki tudja még milyen hegyes fogú könyv lapul. Azok még mindig parák, akárhány éve is tudom, hogy varázsló vagyok. Még minidg fura volt, hogy boszi vagyok, meg ilyenek.
Annyit kalandozok el Jasper meg a fura mégia miatt, hogy megint teljesen eltévedek, és nem tudom hol vagyok. Valami folyosón, de hogy melyiken. Szörnyű, hogy a hét év alatt ennyire nem sikerült még redensen odatalálnom valahova... De eskü, hogy ezek a folyosók mozognak. A termekkel együtt. Ahol állok az sötét és nyugtalan, pont olyan, mint amelyiken Tanival kerestem az elveszett macskámat.
Végül is hosszas szenvedés és eltévedés után sikerül megtalálnom az irattárat ahol eddig nem is nagyon jártam, mert ez olyan... barátságtalnul hivatalos helynek tűnt... Nem mintha a könyvtár barátságosabb lenne az ilyesztően vizslató konyvtáros nénivel. Benyitva rögtön arcul vág hogy minden fájdalmasan rendszerezett, és poros. Meg kisé áporodott a levegő a fény meg furán derengős. Egyáltalán jár ide valaki, vagy csak könyvpucolásra küldik ide a szerencsétlen diákokat a raktárba?
- Hahóóó? - kérdezek bele a levevgőbe, mert a szigoró irattáros emberen kívül nem nagyon látok senkit, így hát elidnulok hogy ismét eltévedjek most az irattárban és hátha elevszítem a diákot is akire amúgy vigyáznom kéne. Végül aztán egy nagy bűzösen poros könyvkupac mögött megpillantok egy mebreszerű hátat  a repkedő porcicák között. Kissé bizalmatlanul méregetem a könyveket, és óvatosan megkerülöm a kupacot. De még így se vagyok elég óvatos, az egyik mérges tekercs ami biztos valami titkos ordító bűbájt tartalmaz lepottyan a halom tetejéről és elordítja magát, mire én halálosan megijedek, megugrok, kimenekül a szívem az ajtón, én meg megbotlok egy fölnön lévő kupacban és fenékre esek. remek Sophie, remek, így kell tekintélyes hetedévesnek lenned egy alsóbbéves előtt. Esetleg nem akarsz még átesni egy sor pocon is?
- Hmmm, szia! - modnom aztán észbe kapva és a srácra nézek, úgy téve, hogy a világ legtermészetesebb dolga legyen az eltaknyolás. - Rád is ordított már tekercs? - kérdezem kíváncsian, és próbálom beazonosítani, hogy mennyire ismerős vagy nem ismerős ez a barna hajú srác itt előttem. - Egyébként van csokim, kérsz?

[To; Sophie]

¤ ¤ ¤
To; Sophie
büntetőmunkán

Azt hiszem, ez a fajta hadviselés ellenem nem használ. Mert ugye, azért van a büntetőmunka, hogy legközelebb kedvem szegjék és a többi, de mintha meg se kottyanna, lépek a következőhöz. Tavaly már pontot is vontak le, kaptam is gyilkos pillantásokat érte, akkor úgy kicsit meghúztam magam. De a múlt az múlt, idén vannak új lehetőségek.
Semmi nagy dolgot nem csináltam, tiltott helyen lenni nem olyan durva, mint kiátkozni valakit a gatyájából, mint ahogy hallottam minap ebéd közben. Két csaj esett egymásnak, mert nők és nem bírják egymást, mert egy pasi tetszik neki és mert biztos az a bajuk van havonta, amitől hárpiává válnak. Brrr. Látványosan borzongok meg, miközben a tanár elkísér az irattárig, mert én aztán próbáltam minden módon hülyének tettetni magam, hogy nem tudom merre van az a hely, végül az lett belőle, hogy személyes kíséretet kaptam. Pár óra múlva meg majd ide fog jönni, hogy nem szöktem-e meg közben. Mert hiába lesz itt prefektus, az nálam semmit sem jelent. És milyen jól tudja!
- Pfűűű – fújtatok egyet, amint beljebb érek az irattárba és közben körbe-körbe tekintek. A por már csikarja az orromat, ahogy kissé hunyorogva haladok előre. Remek. Mire végzek, olyan száraz és aszott leszek, mint valami múmia, akkor meg majd beállítanak a sarokba és én leszek a helyi új dekoráció. Megállva kapok rövid instrukciót arról, mit is kell nekem itt tennem; portalanítani és rendszerezni az egyik polcot, amit lepakoltak, mert egércsalád fészkelte be magát a tekercsek és kötetek közé. Visszapakolni meg már luxus, mi?
Kint kéne lennem, fetrengeni a fűben és bármit tenni, ehelyett rongyot kapok egy egy veder vizet, amiben szerintem tavaly fürödhetett valaki, mert nem épp a legtisztább. A plafon felé nézek és egyelőre csak egy könyvet lapozgatok. Ha így haladok, sose engednek ki innen.
- Hah? - értelmes kérdésem a hangocska irányába, de egyelőre senkit sem látok. Vállam vonom meg, folytatom a semmit, de egyik kezembe kerül a nedves rongy. Tessék-lássék módon áttörlök egy polcot, amikor az éktelen ordításra kapom fel a fejem. Mit csinálok? Ordítok vele én is. Szépen nézünk ki, ahogy szinkronban toljuk, majd aztán, elhallgatva pislogok az éppen elboruló vörösre. Mint valami rossz komédia.
- Basszus, egyben vagy? - dobom a polcra a törlőt, majd lépek oda, hogy felsegítsem. Vagy sorstárs, vagy… egy gyors pillantás elég melltájékra, szigorúan a jelvényt keresve. Remek. Megjött a felügyelet. - Ööö nem, nem ordított. Csak harapni akart egy könyv, de berúgtam a polc alá – ezért még kapni fogok. - Ha nem fejelsz meg semmit, akkor csinálnám is a dolgom, gondolom azt jöttél nézni – de láthatja az arcomon, mennyire nem fekszik ez nekem. Ezért is jó figyelemelterelés a kérdése.
- Milyen csoki? - és hát, addig se kell súrolni.

[ღ Porcicák és megvadult könyvek ღ]

ღ Porcicák és megvadult könyvek ღ

Jack

(2002. május 26.)

We're gonna take the streets
Marchin for a bigger dream
Shout til the blind can see
It's time for us to be free

Fura hely, még ablak sincs. Hogy lehet ablak nélkül létezni? csoda, hogy nem lettek a könyvek klausztofóbiásak. Egész nap egész évben a képükbe világít egy hót nagy csillár és ennyi. Semmi természetes napsugár, nekem is ordítani támadna kedvem... főleg ha valami szőrös büdös könyv a polctársam, aki harap és hegyesek a szamárfülei és még molyokat is köpköd. Végül is így sikerül meggyőznöm magam, hogy Mr. tekercs csak ingerül és morcos meg hétfő, és délután és aj. Hát ajj. A fenekemnek is ajj, nagyon-nagyon ajj. Na jól van ezért rmeélem nem estem úgy, hogy modnjuk a csokira. AMi felvezsi a fenekem alakját. Kicsit úgy perverz lenne megkínálni a srcáot, nem? Főleg hogy a gondolata is zavarba hoz pedig teljesen logikátlan mert nem a szoknyámban rejtegetem, hanem a táskámban, de hát... mindegy Sophie, inkább szedd össze magad nagyjábór emberi érelmi szintre és kommunikálj. Meg légy prefektusos... csak keményen hajrááá. Ahhh. Puding vagyok. De inkább leszek kedves puding, mint olyan kemény prefektus, mint Hagrid talpa. Mindegy is.
- Basszus, egyben vagy? - kérdezi, mire én csak bólogatok, bár azt hiszem a hátsómnak lenne némi hozzáfűznivalója. Még jó, hogy nem tud bezsélni. Az nagyon kellemetlen lenne. Jeeszuuus Sophie mire gondosz. Az agyadra ment ez az év, meg a Ravasz. Tejóég, pár hét és RAVASZ-olok. Azt hiszem most kezdett el visítani a belsőm. Szóval bólogatok, mint a bólogatós kutyák az autókban. - Ööö nem, nem ordított. Csak harapni akart egy könyv, de berúgtam a polc alá - magyarázza, mire aggdva a srác lába felé pislogok, és prefisen háborogni se jut eszembe.
- Ajjaj. De ugye nem haparott meg? - kérdezem. - Engem is megtámadt egy könyv és megette a saját lapjait dühében, nem tudtam belőle tanulni. És még Tarzant is, a macskámat is megette, az egyik zoknimmal együtt - sóhajtok. Hát igen, régen voltam már harmadéves.
- Ha nem fejelsz meg semmit, akkor csinálnám is a dolgom, gondolom azt jöttél nézni – erre csak hümmögök. Igazából azt kéne tennem, de ez egy hálátlan feladat. Holnap úgyis minden tiszta poros lesz, akárhány rongyot használunk el és suvickus bűbájt. Megigazgatom a poros szoknyámat, meg a taláromat, majd egyik lámabról a másikra állok. Nem szeretek felügyelni, habár muszáj néha, de leginkább a szigorúbb prefektusokat küldik... Gondolom most én vagyok a soros vagy az egyetlen aki ráér.
- Igazából seígthetek is, páldául ha rád támad egy könyvespolc meg ilyenek, akkor nem leszel egyedül - modnom és felajánlom a csokit. - Valami nugáttal töltött, a Konyháról csentem a manók adták - mondom és ártatlanul elvigyorodok. Nagyon szerettem a Konyhában lenni, a manók cukik voltak és mindig fincsit adtak az éjszakai járőrözés alatt is. Hiányozni fog, de tuti, hogy belógok még ide. Én leszek az élő kísértet a Konyhából jöbőre.
- Egyébként Sophie vagyok - mutatkozom be vigyorogva. Mert hát mi mást is csinálna egy prefektus mint hogy barátkozik? A hugrások átka ez, vagy csak az enyém?

[To; Sophie]

¤ ¤ ¤
To; Sophie
büntetőmunkán

Kezdi a por nagyon csavarni az orrom, néha szipogok, hátha ezzel eltűnik, igaz, egyenesen agyba megy, de van ott bőven elég por, elfér a Mágiatörténet alatt megjegyzett évszámok helyén. Azt hiszem, pajzsokat akarok inkább suvickolni vagy kitüntetéseket, mert ott legalább ha tudom ki kapta és azt is, hogy csaló vagy egy mocsok, akkor egy öles köpéssel tisztelhetem meg, hogy még fényesebb legyen. De azt hiszem, most már a nyálam is egy nagy porcsomó, semmi több. Esélyes, hogy ezek után a Gyengélkedőre kell mennem, hogy valamit adjon rá, mert még a jövő héten is port fogok köhögni. Közben még társaságot is kapok, legalább nem együtt fulladok bele, bár nem javít a tényen, hogy prefektus. Azonban ahogy nézem, a jámbor fajta, az, akitől nem tudnék félni, mert hát, kis karcsú meg minden, zsebbe tudnám hajtogatni, ha olyan állat lennék. Ehelyett, mikor bólogat én elfordulok és beletüsszentek a könyökhajlatomba, kétszer is. Hát ez remek.
- Szuper, akkor ellátni se kell – bár akkor legalább kiszabadulnék, de nem kívánhatom én most pont neki a kéz és lábtörést, nem abba a csoportba tartozik, akire rádönteném a polcot, ahogy így a földön ül. Lehet akad némi dühkezelési problémám? Végül is, egész régen verekedtem úgy igazán.
- Dehogy is, ideje sem volt rá – vigyorodom el, mint valami nagy hős, aki minimum egy óriáskrokodilt győzött le, nem egy könyvet, amely duzzogva morog valahol a sötétben. Lehet ha annak a polcnak a közelébe megyek, kiront és a lábamnak esik, mint valami macska, szóval majd visszafelé megkerülöm és akkor majd más cipőjén tölti ki a mérgét. - Megette… a macskádat? - akadok fent ezen. Most valahol remélem, hogy valami plüss volt, nem valódi. Bár, ki tudja. A világ kegyetlen, a varázsvilág még jobban. Gyógynövénytan is kész túlélő-show néha, harap, csíp, csapkod, és akkor a többi órára, a lényekről inkább nem is beszélnék.
- Méghogy az olvasás nem veszélyes meg káros! Sosem hisznek nekem – dohogok, bár inkább szórakozottan, mint komolyan. Ezt inkább olyankor mondom, mikor nincs kedvem tanulni és beadandót írni, jobbára Seb-nek, vagy néha azoknak, akik épp mellém csapódnak. Bár akkor épp azzal érveltem, hogy kirohad az agyam, de akkor beveszem a repertoáromba azt, hogy lerágja valamimet. Köszi, köszi, ez életmentő lesz. Kicsit teszek-veszek, hogy lássa, tényleg nagyon komolyan töltöm én a büntetést, de ha rajtam múlna a tisztaság, már meg is buknék. Szerencse nem valami rendmániást fogtam ki, fehér kesztyűvel. Látom, hogy billeg a lábain, ő se tudja mit kéne tenni most.
- Nem leszek egyedül? Ha rám dől, talán feladhatod az utolsó kenetet, végül is – hümmögök, mintha pap lenne vagy minimum apáca. - Náhh, azzal elbírok. Csak ne kelljen törölni – rázom meg a rongyot, amiről már lógnak a pókhálók. Azt hiszem, hogy ennek a varázskosz-elszívó hatása már réges-régen kikopott.
- Ú, olyat kérek – és a rongy már a vödörben is landol. Kezemet törlöm hanyagul a taláromba, majd lépek mellé. - Amúgy ettől, eddig kell valamit produkálnom. Ha halálra unnád magad, hagyj itt nyugodtan – mutogatok, hogy mit kell megcsinálnom, nem sok, mások is várnak erre a sorra biztos. Vagyis sok, mert nem pálcával kell, szóval mindegy. Itt fogok megöregedni.
- Jack – nyújtom felé a kezem. Meg tudja fogni, meg csokit lehet bele adni, praktikus választás. - Megoldhatjuk okosba is ám – kacsintok, arra utalva, hogy húzzunk el innen úgy, mint aki mindent megcsinált. Egy próbát megér.

[ღ Porcicák és megvadult könyvek ღ]

ღ Porcicák és megvadult könyvek ღ

Jack

(2002. május 26.)

We're gonna take the streets
Marchin for a bigger dream
Shout til the blind can see
It's time for us to be free

Mindig is kínzásnak tartottam az ilyen unalmas feladatok rásózását a diákokra. Végül is ezzel csak ellógják a dolgokat nem? De ha meg elég izgi feladatot adnának nekik még jobban rosszak lenének. Nehéz lehet tanárnak lenni, szerintem én képtelen lennék tanítani. Túl engedékeny és kedves lennék, azzal meg nem lehetnék tekintélyes tanár, nem? Igazából ezt a srácot is sajnálom, mert szegény jobb sorsra érdemesedd, minthogy varázskoszt takarítson. Úgy néz ki, ronggyal a kezében, mint egy világtalan csöves. Amúgy is takarítani olyan kellemetlen és önmagában is unalmas. Miért nem járnak erre a házimanók, ha már a szobákat megcsinálják? Vagy ez nincs a munkaköri leírásukban? Esetleg túlórának számít ugyan annyi fizetésért. Tényleg mit kapnak fizetésnek a manók? Gondolom nem zoknit, mert akkor egy se lenne itt. Modnjuk kekszet? Megrázom a fejem és inkább a griffendéles fiúra figyelek, mert annyit agyalok lassan, hogy beletörik a fejem és esetleg a srác is végez, vagy eloson mellettem én meg csak bambulok bele a könyvespolcba. Szedd össze magad, Sophie! AZért megkönnyebbülök, hogy nem evődött meg félig így a nagy takarítás közben.
- Megette… a macskádat? - döbben meg, mire én bólogatok.
- Tarzan akkor még pici volt, és a könyv bekapta. Aztán kiköpte, biztos túl szőrös volt neki. Szegény cicám azóta is kissé furcsa... Tudod midnig ellopja a zoknikat vagy a bugyikat a hálótársaimtól... Szóval ha láttál volna egy macskát fehérneművel rohangálni, akkor az Tarzan - sóhajtok és vigyorogva megcsóválom a fejem. Tarzan mondjuk már kiscicaként is furcsa volt, valahogy mintha fejre esett volna szegény egyszer. És az sem tett jót neki, hogy a szeszély miatt micserélődött a személyisége Avery baglyával, és bagolytestbe került. Néha még láttam elbizonytalanodni, hogy ő akkor macska-e vagy bagoly, pedig az már jó sok hónapja volt ennek.
- Méghogy az olvasás nem veszélyes meg káros! Sosem hisznek nekem  - teszi hozzá drámaian, mire én egyetértve bólogatok. Felcímkézhetnék a veszélyes könyveket olyannal, hogy vigyázz harap, vagy vigyázz macskát eszik, vagy pókot hány... Így nem lenne olyan váratlan, ha esetleg véletlenül mégis az ember képébe köpi a pókokat egy könyv.
- Óó, veszélyes tud lenni, főleg ha egy nagyooon nagy könyvet olvasol, és az ráesik a lábadra -teszem hozzá, majd előszedek inkább egy kis nasit. Úgyis energiabomba a manók féle csoki, esküdni mernék rá, hogy azt is ők készítik.
- Jack – nyújtja felém a kezét én meg ösztönösen belenyomom a csokit. - Megoldhatjuk okosba is ám –
- Sophie vagyok - mutatkozom be én is, majd elnyújtok egy hümmögést. - Igazából... a sok por is egésszégtelen lehet egy idő után... Szóval ki kell néha az ember fejét szellőztetni. Ó, ha kiszökünk és elkap minket egy tanár, majd mondjuk azt, hogy porallergiám miatt megállás nélkül tüsszögök - kiáltok fel. Hihetetlen, hogy lógásra készülök. Azt hiszem, Mirus rossz hatással van rám. De csak megelőzöm Jack porallergiájának kialakulását. Meg is sragadom a srácot, és óvatosan eloldalazok a tekercsek és a veszélyesnek tűnő könyvek mellett. De amennyire igyekszem, úgy csúszok meg valami földre került papíron így szerencsétlenül kapaszkodom Jackbe és a könyvekbe, amikből pár lepottyan. Ez a hely meg akar ölni.
- Jól vagyok! - nyugtatom saját magam inkább, mint a griffendélest, aztán kellően stabilan állva oldalra nézek és meglátom a polcot. Az egyik könyv mellett ami nem zuhat ki egy furcsán kékes bájitalos fiola pihen. Igzaából kicist rossz érzésem van e felől, az a bezsélő állatos lötty kellően gyomorforgató élmény volt miután elmúlt a bájitalunk hatása. - Hűha. Szerinted mi ez? Valami titkos bájital amivel felfedezték a halhatatlanságot?

[once upon a time]

once upon a time

2003. január 10.
Sophie

outfit
 
„your future needs you
your past doesn’t”

A Roxfort rideg falai között hirtelen megrohantak az emlékek. Éppen csak beléptünk a főépület hatalmas kapuján, máris annak a két évvel ezelőtti srácnak éreztem magam, aki csak meg akarta dönteni Cassent. Sophie is akkoriban még mással volt… azzal a Teddy gyerekkel, vagy az később volt? Valójában az idő egyetlen hatalmas maszlagnak tűnt, amit a hátam mögött hagytam már nem számított. Sophie ujján ott csillogott a gyűrű, amit én adtam neki. Már csak ez volt a fontos. Semmi más.
Persze annyira fontos volt, hogy még nem mondtam el senkinek. Lényegében Frasernek firkantottam egyedül egy levelet, hogy elmeséljem neki, hogyan történt. Mégis csak ő támogatott. A szüleim viszont nem tudták és nem is terveztem még megosztani velük. Rendes emberek, de sosem voltunk igazán összetartó család. Anyámat a karrier érdekelte, apám pedig őt támogatta mindenben.
Csendesen indultam meg arra, amerre a nyilvános levéltár volt. Egy-két gyógyítástörténeti tekercset akartam megnézni, hogy a vizsgaidőszakomat záró leadandót elkészíthessem, Sophie pedig pont elég izgatott volt ahhoz, hogy velem jöjjön. Biztos voltam benne, hogy itt még ő is talál elfoglaltságot… ha más nem, hát akkor elsétál a konyhára és kér a manóktól egy kis süteményt. Én legalább két-három órát itt terveztem tölteni, míg lejegyzek minden fontosat.
– Furcsa itt lenni. – Jegyeztem meg, ahogy az ujjaimat összefűztem Sophie ujjaival és kicsit megszorítottam a kezét. – Mintha visszamentünk volna az időbe. – Osztottam meg vele a gondolataimat. Valóban. Egy részem szinte azt várta, hogy a régi arcok végig sietnek a folyosón. Ezen a helyen megállt az idő. Még Frics is ugyanolyan morcosan söpörte a hótól és sártól piszkos lépcsőket, mint korábban.
Aztán persze elmosolyodtam és már húztam is Sophie-t tovább a fényesre súrolt köveken, hogy megtaláljuk a helyet, ahova érkeztünk. Még eléggé év eleje volt ahhoz, hogy ne legyen zsúfoltsáig tele kutatókkal a levéltár.
– Ez lesz az. – Mondtam és óvatosan nyitottam be. Odabent összesen két kutató volt, akik már régen hozzájutottak az anyagokhoz, amikre szükségük volt. – Vajon hol rejtegetik a jegyzéket? – Néztem körbe, mire meg is pillantottam egy bőrborítós könyvet. A zsebemből meg előrángattam a pergamenfecnit, amire feljegyeztem mire van szükségem.
Egy alak megköszörülte a torkát, ezért csendesebbre vettem a hangom: – Itt nem szabad hangoskodni. – Tettem hozzá, nem mintha Sophie nem lett volna tisztában a dolgokkal. A jegyzékben keresgettem egy pillanatig, mire megtudtam, hogy az európai részen lesz minden. Az iratok ugyanis kontinens szerint és kronológiai sorrendben voltak elrendezve. Így hát könnyen bevetettem magam a polcok közé.
Nem vártam el, hogy Sophie utánam lohol. Végül is ő is találhatott volna valamit, amivel szívesen foglalkozik. Nem akartam, hogy átunatkozza velem ezt a napot, de végül is ő ragaszkodott hozzá, hogy eljön és hogy ebédeljünk utána együtt Roxmortsban. Lehetett ilyen ajánlatnak ellenállni? Ahogy a kezembe vettem a két öreg tekercset, már mentem is az asztalhoz, hogy ledobjam a cuccimat, elővegyem a tintát és az üres füzetemet jegyzetelésre.

[ღ Megmaradt szavak ღ]

ღ Megmaradt szavak ღ

Jasper

(2002. január 10.)

Ruci

A gondok ha túl nagyok,
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak:
ne aggódj, tartalak!

Egyenesen szíven üt a Roxfort, ahogy Jasperrel megyek a folyosókon kanyarogva, és úgy érzem engem is, ahogy láthatóan őt is elönt az a tipikus nosztalgikus érzés. legutóbb, amikor Puszedlivel jártam itt nem is jöttem be, csak a bortokon kóvályogtam Puszedlit keresve, szóval... Annyira nem volt nagy hatással rám, bár a hátam mögött magasodó kastály árnyékát magamon éreztem. De itt a folysókon megint olyan, mintha éppen egy órára sietnék, vagy a konyhába. Belegondolva elképesztő sok minden történt velem az ostrom után. Szomorú elválások, könnyek, új barátságok, és mosolyok. Mind mind változott, és valahogy ez egy kicsit keserűsággel is önt el. Mi lesz, ha a jövőben is így megszakad valami? Avery teljesen eltűnt az életünkből, de azt hiszem valahogy ez is a változással járt. Valahogy mégis olyan jó érzés Jasper oldalán sétálni. Teddyvel minden olyan bizonytalan volt, ahol csak várnom és várnom kellett. Remélem ő is jól van és szépen boldogul valaahol.
Elgobdolkodva lépkedek Jasper kezét szorongatva a gyűrűzött kezemmel. Még most is olyan szokatlan érzés, ahogy az apró sárgás gyűrű az ujjamon pihen, mégis ez olyan melegséggel járt át, hogy azt érzem mentem elolvadok. jasperrel szerettem volna maradni, a jegyesség - így kell mondani - godnolata nélkül is, és valahogy annyira de annyira meghatott, hogy ő is velem képzeli el az életét. Ahogy eszembe jut a pillanat, megint elpirulok. azóta a nagyi sem írt. Gondolom megint adtunk neki egy halom feldolgozni valót. Olyan mint a Büszkeség és Balítéletben Mrs. Bennett. folyton kikészül és csak az idegeiről dünnyög.
– Furcsa itt lenni. Mintha visszamentünk volna az időbe. - Ahogy megszorítja a kezem csak hümmögve bólintok. Minden ugyan úgy van, minden ugyan ott poros, Friccs szája is ugyan olyan ívben görbül le, mint eddig is. Tényleg, vajon hány éves lehet? Gondolom vén, mint az országút.
- Óóó. Igen. Szinte elkapott az érzés, hogy késésben vagyok Gyógynövénytanról - hümmögök. Még jó, hogy nem egyedül kell itt közlekednem, gyanítom, megint eltévednék, ahogy minden órámra menet mindig eltévedtem.
Lassan megérkezünk a Levéltárba és én már most tudom, hogy ha elválunk Jaspertől, akkor vagy visítanom kell, hogy megtaláljon, vagy be kellene vetnem valami Jasperkövető bűbájt. Ennyire nem lehetek béna, de most komolyan. Jasper még matat a zsebében és dünnyög is arról, hol lehetnek a dolgai, amiket keres, én meg nagy szemekkel bámulom a hatalmas polcokat. Minden olyan régi és pergamen szagú, még a csend is olyan felnőttesen csendes.
– Itt nem szabad hangoskodni - teszi hozzá Jasper, én meg bülogatok nagyban. Körbenézve egy-két idősebb varázsló is éppen nagyon belemélyedt a kutatásba, és egy részem örült neki, hogy az én vizsgáim nagy részét letudtam gyakorlati feladatokkal, és már csak egy írásbelim volt hátra. remélem Zserbó nem követ megint a vizsgámig.
 - Jaj ugye nem hagytuk nyitva az ablakot, hogy szerbó megszökjön? - kiáltok fel hirtelen, mire mindenhonnan egy rakás piiissszt kapok én meg elvörösödöm. - Bocsánat - motyogom, és zavartan rámosolygok Jasperre, mintha cska félnék tőle, hogy egyből ki is zavar. Nem mintha megtenné, csak akkor is úgy érzem magam, mintha valami égbekiáltó bűnt követtem volna el. Ahogy megindul valamerre, én is megindulok nézelődni, hátha találok valami... Nem is tudom valami izgalmasat? Modnjuk Házisrákányok születési anyakönyvét. Vagy esetleg valami ismerősömnek a híres családjának a levelezéseit, vagy... VAgy ezer éves szerelmes leveleket! Ahogy nagyban agyalok mit kezdjek magammal csak elveszek a sorok között.
Éppen egy poros nagyon unalmasan hangzó könyvastagságú mappát gyömöszölök vissza, amiben mindenféle mágikus ketyeréknek a rajzai vannak. Persze, hogy nem szerelmes levelek. Szomorú, amikor hátra lépve megbotlok egy kis fellépőben és lerántok nagy kalimpálásomba valami pergamen kupacot.
Miután eltűnnek rólam a csillagok, csak megnézem magamnak a pergament, de azon arany betűkkel felfrikantva a Hope család családfája állt. Azt hiszem így hívják Benék anyukáját is, nem? Biztosan érdekesnek találná Jasper, szóval vissza is megyek, és úgy egy fél élettel később sikerül is megtalálnom egy asztal felett jegyzetelve.
- Nézd, milyen családfát találtam - dugom az orra alá  apergament és ahogy a tekintetem az övére meg az előtte lévő anyagra siklik még jobban kívácnsi leszek. - Ó, te is a Hope jegyzetet csinálsz? Biztos tudhattak valamit - dünnyögöm és kiterítem mellé ülve az én lapomat is, amin mágiával felvésve egy nagyon szabáylszerű családfa áll. És aminek a végén ott villog az én nevem.

[once upon a time]

once upon a time

2003. január 10.
Sophie

outfit
 
„your future needs you
your past doesn’t”

Bár a gyomrom még görcsbe rándult a Roxfortba érkezéséből, Sophie mellett még ez is leküzdhető élmény volt. Hazudtam volna, ha azt mondom, hogy nem kavart fel, mennyi közös emlékem volt itt Cassennel, az utolsó napok, meg hogy először éreztem magam közel valakihez. Mégis ez volt a legfontosabb élményem, ami elvezetett végül ahhoz a kapcsolathoz, amiben voltam és ami igazán boldoggá tett. Akárhányszor megláttam Sophie ujján a tőlem kapott gyűrűt, kellemes melegséggel töltött el a látványa.
– Óóó. Igen. Szinte elkapott az érzés, hogy késésben vagyok Gyógynövénytanról – válaszolta Sophie.
Közben megpillantottam a levéltár ismerős ajtaját. Az iskolás éveimben nem sokszor fordultam meg itt, nagyrészt csak tudtam, hogy ez az a helyiség, ahová az ideérkező tudósok betértek, ha ellepték az iskolát. El is kaptam egy-egy kopaszodó koponyát, ahogy sétáltam felfelé a lépcsőkön és lepillantottam.
Odabent csend volt és az az áporodott történelemillat, amit az ember nem tud semmihez sem hasonlítani. Ez az aroma volt a múlt minden velejárójával együtt. Olyan érzésem volt, mintha visszasétáltam volna az időben, nem csak a Roxfortos éveimig, hanem még messzebb, ahogy végig néztem a tekercseken.
– Jaj ugye nem hagytuk nyitva az ablakot, hogy szerbó megszökjön? – kiáltott fel Sophie hirtelen, mire az a kevéske ember, aki éppen bent munkálkodott, mérgesen nézett ránk. A pisszegés is megérkezett persze, amire csak megköszörültem a torkomat. – Bocsánat – motyogta Sophie, aztán rám mosolygott.
– Ssh! – Jeleztem én magam is. Aztán megfogtam a kezét, hogy húzzam a jegyzék felé, ahol kiválaszthattam a megfelelő tekercseket. Az európai országok között kezdtem el kutakodni, ahová a jegyzék jelezte a két iratot. Aztán hamarosan ott lapultak a kezemben az időtálló mágiával védett szerzemények. Ezután kerestem magunknak egy kényelmes ülőhelyet valamelyik kutatóasztalnál.
Elővettem a kissé gyűrött füzetemet és a tintát meg a pennát. Aztán felvéstem a Hope nevű varázsló egyik kéziratának fejcímát. Az általános gyógyítás hibái a hasi ártalmak kezelésére gyermekkorban. Érdekes témaválasztás volt, ám valójában az egész jegyzet tele volt tűzdelve olyan bájitalokkal, amik egy bizonyos fekélyt gyógyítanak, amit bizonyos tápszerek okoznak a csecsemőknél. Azokat pedig az 1900-as évek elején kezdték el kifejleszteni Londonban egy kis boszorkánykonyhában. Remek erősítőszer volt a kicsiknek, ugyanakkor bizonyos mennyiség felett veszélyes.
– Nézd, milyen családfát találtam – huppant le mellém Sophie, majd szószerint a jegyzeteimre dobta az általa talált pergament. – Ó, te is a Hope jegyzetet csinálsz? Biztos tudhattak valamit – közölte, ahogy meglátta az én szerzeményemet.
A tekintetem közben a családfára vándorolt. Azon is Hope állt… amiről Erica Fraser, Aiden kicsit túlzottan is bájos anyukája jutott az eszembe. Aztán, ahogy végig siklott a tekintetem az impozáns fán, amin nevek jelentek meg, megpillantottam Sophie nevét.
– Mi a tököm… – szakadt ki belőlem kicsit hangosan. Azonnal megköszörültem a torkomat. – Te mit keresel a Hope családfán? – Pislogtam Sophie-ra.

[ღ Megmaradt szavak ღ]

ღ Megmaradt szavak ღ

Jasper

(2002. január 10.)

Ruci

A gondok ha túl nagyok,
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak:
ne aggódj, tartalak!

Őszintén? Nagyon elkapott az a klasszikus öregdiák érzés az iskolában és valahogy ez annyira furcsának tűnik, még nekem is. Mégsem érzem hirtelen azt, hogy csak egy elbballagott diák vagyok Jasperrel együtt, mert egy kicsit az otthonommá is vált az ódon falaival, itt kerestem mindudatlan vígaszt, amikor elvesztettem a legjobb barátomat az ostrom napján, itt nevettem és sírtam, ezek között a falak között nőttem fel, és rohangáltam Trazan után, miközben ellopta valakinek a bugyiját. Egy kicsit hiányzott az a klasszikus hugrás vagyok érzet, a meleg színű, movényekkel befuttatott kis odó, az elballagott diákok búcsúsorai a falon, és az a kellemes, kissé dilis és elvont társaság, akik mindig mosolyt csaltak az arcomra. Kívácsni vagyok Jasper is ennyire szentimentális lesz-e, de aztán csak elvezsünk mind a ketten a gondolatainkba merülve teszsük meg a maradék utat, hogy aztán egy kicsit szét is válhjunk a hangoskodásom után a levéltárban.
Kellemes illat terjeng idebent olyan ősiesen régi, és valahogy mégis annyira meghitt. Szeretem a régi dolgok illatát, olyan, mintha képesek lennének történeteket mesélni. Egyszer olvastam egy mesét, ahol az egyik kisfiú beszélgetni tudott a tárgyakkal. Vajon ezek a polcok mit mesélnének? milyen unalmas itt lenni, vagy hogy meilyik híres kutató taperolta meg őket, a palírok pedig, hogy milyen varázsló vagy boszorkány ért hozzájuk? Ha nekem ilyen képességem lenne, nem mernék olyan nagyon az ágyakkal bezsélgetni, főleg akkor lennék nagyon zavaban, ha ELliotéknál lennénk, mert... ott enélkül a képesség nélkül is eléggé... bezsédes minden. Erre meg rettentően elpirulok, szóval inkább csak itt-ott kutakodok, hog y aztán egy furcsa megérzéssel és egy kis véletlennel bele nem üttközöm abba afura dokumentumba, amivel robogok is Jasper felé. Ahogy meglátom kicist lassítok, mert... csak csodálni szeretném, és amúgy is. valahogy a tanuló Jasper olyan nagyon...nagyon, nagyon, nagyon... szexis. De tényleg nagyon szexis, és annyira intelligensen néz ki így, meg jól áll neki, és belegondolva, hogy gyógyító lesz... hát hűha, még hűhűhább. Annál nemesebb feladat nincs is, ami a babákkal kapcsolatos egy új élet világra segítése, hogy képes legyen az első levegőhöz jutni, és... Ahh. jasper nagyon menő.
Miután a percekig tartó Jasper-rajongásom letelik, megindulok felé, hogy aztán lehuppanjak mellé, és kicist a fejemet a vállamnak nomyva odasúgjak hozzá kicsit lekes izgalommal pörögve, hogy nézd, nézd én is találtam valami érdekeset. A tekintetemmel goyrsan átsiklom az ő jegyzetén is, ezek a Hope-ok tényleg nagyon tudhattak valamit, Erica pedig olyan nagyon aranyos volt. Tekintetem aztán követi Jasperét, és végigsuhan azon a nagyon szép, kissé aranyos, és nagyon előkelő családfán, ami burjázik és burjázik. Tekintetem inkább Erica felé fordul, és látom alatta Bejmaint és a testvéreit haloványan csillogni, miközben a Chrissie és az apukájuk neve szomorúan ezüstszínű a palettán, furcsa kontrasztot alkotva az egésszel.
– Mi a tököm… Te mit keresel a Hope családfán? – kiált fel Jasper, én meg sűrűn pislogom, és aztán meg is nézem magam, és ott vagyok. Ott vagyok, de én nem értem. Nekem a nagyim és az apukám is mugli. Vannak felettem nevek, és még egyelőre fel sem fogom, hogy mit látok.
- Ez biztos csak egy másik Sophie Vanheim - mondom furán nézve Jasperre, aztán csak bogarászni kezdem motyogva a dolgokat. Itt van apa... Szóval... Nagyon furcsa, de ő nem varázsló. A gyerekei sem azok. És mégis ott vannak felette a nagyszüleim is... Őket nem is ismertem. Szegények olyan bájosan néznek ki. Teddy Vanheim, és látod még mugli foglalkozása is van. És itt van... várj, ez nagyon furcsa... Rebecka Hope... - erre aztán nagyon csodálkozba bámulok rá Jasperre még a szám is csak o-t formáz.
- Ő is Boszorkány volt? - kérdezem, mert valahogy nem áll össze. Vannak olyan boszorkányok akik nem akarnak varázsolni többé a Roxfort után és mugli életet élnek, de... ez nem jellemző az aranyvérüekre, ha csak ki nem tagadták a családból, mert a nagyapámmal akart lenni. De akkor is, csak úgy nem állna valaki nővérnek, teljesen más... minden is amit muglik használnak a gyógyításhoz, és hogy a Világháborúban is... - Jasper ez rettenetesen furcsa - dünnyögöm, majd megdörzsölöm a homlokom, gondolkodás özben.
- Meg kellene néznünk, hogy Rebecka boszorkány volt-e itt? - dünnyögöm, mert fogalmam sincs...meg akarom tudni mi folyik itt, nekem... nekem sárvérűnak kell lennem, nem?

[once upon a time]

once upon a time

2003. január 10.
Sophie

outfit
 
„your future needs you
your past doesn’t”

Összerándult a gyomrom Sophie nevének látványától. Valahogy rosszat sejtettem és nem azért, mert a legjobb barátommal… barátaimmal volt egy családban, hanem mert ez egy újabb probléma volt, mint az újgazdag nagyszülei, akik csak a sértést tudták a fejemhez vágni. Vajon, ha a Hope-ok rájönnek, hogy Sophie ott van nekik, mit fognak csinálni? Keresnek egy aranyvérű férjet, én meg le leszek pattintva.
Morogva bámultam a pergamenre. Legszívesebben kirángattam volna a pálcámat, hogy elégessem… de nem tettem. Inkább megpróbáltam visszafogni azt a sok lüktető érzést, a félelmeimet, amik mind Sophie-val kapcsolatosak voltak. Csak nem rég találtam rá, nem akartam elveszíteni a hülye családja miatt.
–  Ez biztos csak egy másik Sophie Vanheim – mondta, ahogy találkozott a tekintetünk.
Csak horkantam egyet válaszként. Hát persze, mert a Vanheim annyira gyakori vezetéknév, hogy minden bokorban találunk egyet. Ráadásul a varázslók és boszorkányok világában nem is élnek olyan sokan, hogy csak úgy rábökhessünk egy második Sophie Vanheimre.
– Itt van apa... Szóval... Nagyon furcsa, de ő nem varázsló. A gyerekei sem azok. És mégis ott vannak felette a nagyszüleim is... Őket nem is ismertem. Szegények olyan bájosan néznek ki. Teddy Vanheim, és látod még mugli foglalkozása is van. És itt van... várj, ez nagyon furcsa... Rebecka Hope... – Folytatta aztán, ahogy tovább böngészte a pergament. Az én tenyerem persze még mindig viszketett, hogy máris elpusztítsam az iratot. Nem! Nem! És neeeem! Nem akartam még véletlenül sem szembesülni azzal, hogy Sophie túlzottan is bonyolult családfája kettőnk vesztét okozhatja előbb-utóbb. Túlságosan is szerettem őt ehhez az egészhez… ezért a tekintetem rá vándorolt, szinte könyörögve: Ne nézd tovább!
– Ő is Boszorkány volt? – kérdezte.
Nyeltem egyet. Nem tudtam szóra nyitni a számat. A kellemetlen érzések pedig ott gyűltek a gyomromban.
– Jasper ez rettenetesen furcsa.
Végül megráztam a fejemet. Elhúztam előle a pergament és végig simítottam az ágakon, amik szépen Sophie-hoz vezettek. Nem volt kérdés igazából, csak ő bonyolította túl a dolgot. Azok az ágak ugyanis mozogni kezdtek és úgy kapcsolódtak egy híres aranyvérű családhoz, ahogyan azt egy rendes família esetében elvárhatja az ember.
– Meg kellene néznünk, hogy Rebecka boszorkány volt-e itt? – dünnyögött maga elé Sophie, tovább elmélkedve a felesleges dolgokon. Nem ez volt az igazi kérdés, hanem az, hogy miképpen keveredett muglik közé.
– Persze, hogy boszorkány volt. – Suttogtam halkan. Megfogtam a kezét, hogy az ujját odafektessem a Rebecka felé vezető vonalra, mely a család fő ágához kapcsolódott. – Egy híres varázsló család része. Boszorkány volt. – Bólintottam aztán nyomatékosítva a dolgot. Aztán odahúztam a tenyerét a kezemhez és finom puszit nyomtam a rá.
– A kérdés az, hogy hogyan került muglik közé. – Tettem hozzá. – Ezt viszont lehet, hogy a család jobban tudja, minthogy levéltári anyagokat túrjunk fel.

[ღ Megmaradt szavak ღ]

ღ Megmaradt szavak ღ

Jasper

(2002. január 10.)

Ruci

A gondok ha túl nagyok,
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak:
ne aggódj, tartalak!

Ez az egész elképesztően furcsa és váratlan volt. Komolyan nem tudom hova tenni, hogy miért is kerültem hirtelen egy nagyon is ismerős családdal rokonságba, mert... Hát valljuk be sosem éreztem magam annyira közel ehhez a világhoz, maximum az utolsó pár évem alatt kezdett ez a fesztültség bennem oldódni a Roxfort alatt, de... még most is néha elfelejtettem mágiát használni és még inkább hallgattam Back Street Boys dalokat. Valahogy megszoktam, hogy sárvérűnek bélyegeztek régen is, hogy engem is és Balt is bántották Umbridge és az azt követő időszakokban. És ez, hogy mégsem vagyok teljesen sárvérű... nagyon felkavarta az állóvizet.
Nyelek egyet, ahogy a dokumentumot nézem, és nem merek Jasperre bámulni, olyan furcsán szégyellem magam előtte, mintha nem is tudom... mintha ez valami kínos titok lenne, aminek nem lett volna szabad a felszínre kerülnie. De lehet tényleg jobb lenne, ha nem tudnék róla? Aiden, Ben és Fraser mama is nagyon cukik voltak, de... túl nemesek hozzám képest, én csak Sophie vagyok, egyszerűen Sophie, egy furcsa családból, egy furcsa mágikus világban, de csak Sophie. Igzaából magam se tudom miket motyogom az orrom alá, de Jasper felől valami nagyon furcsa rémület árad. Lehet emiatt már nem is fog szeretni? Ettől a gondolattól iszonyúan összezsugorodik a gyomrom, és még a világ is felfordul.
– Egy híres varázsló család része. Boszorkány vol - kezdi el Jasper magyarázni majd hagyom had vezsse az ujjam a régi pergamen lapon. Olyan jó érzés, hogy hozzám ér, egy kicsit kevésbé féek most. De félek csak nem olyan nagyon. Ahh, mindig történik valammi, amikor minden egyenesbe tűnik jönni, Vincent már nem ksíért anynira Zserbónak és Jaspernek hála, de most... minden felkavarodott és ez nagyon elszomorít és azt hiszem egy kicsit félek. Mi van, ha Jaspernek így tényleg nem fogok kelleni?
Így is el kellett viselnie a nagyim hülyeségeit, na meg apum családját, Abigailt, ahogy rástartolt, és még sorolhatnám, hosszú a lista és most még hosszabb lesz és egyszer megunja hogy ilyen bonyolult az életem és ilyen őrültek vesznek körül és akkor már nem fog szeretni és akkor nem lesz a férjem és akkor eláshatom magam.
– A kérdés az, hogy hogyan került muglik közé.  Ezt viszont lehet, hogy a család jobban tudja, minthogy levéltári anyagokat túrjunk fel - teszi hozzá és valahogy kiéreztem a hangjából, hogy nem nagyon szeretne ezzel foglalkozni tovább, én pedig az akjamba harapva pislogok fel rá, és az arcához nyúlva óvatosan megpuszilom.
- Lehet ők nem tudnak semmit. Talán... anyniban kéne hagyni ezt, nem? Annyira nem számít, hiszen nem volt hozzájuk közöm sosem, csak a nevek és a fák meg gyökerek... az mindegy - motyogom zavartan ahogy a gyönyörűen megrajzolt aranyozott fonalakból és ágakból álló családfát nézem. Nem akarom, hogy Jasper elhagyjon. - Izé, te tudtál haladni valamit? - kérdezem vidámabban, de persze bennem ott ül a kíváncsiság, hogy miért? Meg hogyan? KOmolyan ennyi furcsa és rejtélyes dolog nem is értem, hogy hogy lehet egy ember életében. Abban is kezdek kételkedni, hogy anya skizofrániája olyan indokolt volt, de ott nem kell semmit se sejteni, Sophie. Anya nem akart ehhez a világhoz tartozni. Bárcsak tudnám mit láthatott. Bárcsak itt lenne még velem, hogy megkérdezzem. De inkább megrázom a fejem. A jelen a fontos és Jasper, meg az, hogy ne hagyjon el.
Légyszi, ne hagyj el.

[once upon a time]

once upon a time

2003. január 10.
Sophie

outfit
 
„your future needs you
your past doesn’t”

Ez a nap határozottan nem úgy alakult, ahogyan kellett volna. Már régen nem érdekelt a saját kutatásom, már régen nem érdekelt semmi sem, csak az, hogy Sophie miért szerepel Fraserék anyjának családfáján. Sophie zavart volt, mégis olyan kedvesen puszilta meg az arcomat, hogy lágyan elmosolyodtam.
Finoman végig simítottam az arcán. Szerettem volna, ha megnyugszik, miközben én maga voltam a megtestesült idegroncs. Oké, oké Fraserék mindketten félvérrel jöttek össze… bár Elliot hivatalosan aranyvérűnek számított. Ez persze olyan téren feldobta a dolgot, hogy a család Aiden oldali ága nem fog kihalni. Benjamin meg szerintem volt olyan őrülten szerelmes Estherbe, hogy ez nem jelentet gondot. Ő lazábban kezelte a vérségi dolgokat.
– Lehet ők nem tudnak semmit. Talán... anyniban kéne hagyni ezt, nem? Annyira nem számít, hiszen nem volt hozzájuk közöm sosem, csak a nevek és a fák meg gyökerek... az mindegy – motyogta Sophie. A hangjából tudtam, hogy még mindig zavarban van.
Újra megsimogattam az arcát kicsit, eltűrve egy vörös szállat aztán megint ránéztem a papírra. Nem akartam nagyon zörögni, de megint kicsit megmozdítottam, hogy jobban megnézzem. Nem volt persze valószínű, hogy titkos írással rávéste volna valaki a család ezen ágának történetét. Az elmuglisodott részét nem nagyon szokta hirdetni egyetlen varázslócsalád sem, amelynek ilyen neve van, mint a Hope-oknak.
– Izé, te tudtál haladni valamit? – próbált kicsit vidámabbnak tűnni aztán.
– Szerintem Aidennel beszéned kéne erről. – Közöltem őszintén és mivel elég halkan beszéltünk, nem kapta felénk senki a tekintetét. Így megfogtam a pergament és szó szerint beleerőszakoltam a táskámba, mielőtt megpróbálna visszarepülni a helyére. Remek. Jasper Flynn ellopta a barátnője családfáját… biztos voltam benne, hogy az egész Roxfort erről fog pletykálni, ha Frics esetleg rajta kap majd engem. – Ezt pedig szépen megmutatjuk neki. – Tettem hozzá és megérintettem Sophie térdét az asztal alatt, ahogy elzártam a táskámat.
Vártam egy kicsit, de úgy tűnt, hogy a pergamen nem próbál szabadulni és valami titkos riasztó sem kapcsolt be. Így hát felálltam, belekaroltam Sophie-ba és megindultam kifelé a teremből, otthagyva a cuccom nagyrészét. Nem számított, úgysem az volt már a fontos. A feladatot majd megoldom másképpen… jó távol innen… vagy az Azkabanban, ha rajta kapnak esetleg.
– Menjünk. – Mondtam és szaporábbra vettem a lépteimet, ahogy kiértünk a főépület aulájába és megindultunk kifelé. Frics ott volt persze és tudomást sem vett rólunk. Éppen egy sarkot próbált felsöpörni egy koszos seprűvel, ahol valaki trágyagránátot hajigálhatott.
– Tégy úgy, mintha nem történt volna semmi… – Tettem hozzá és kiléptünk végre a nyitott főkapun az udvarra. Már csak a birtok határát kellett elhagyni. A táskám kicsit mocorgott a pergamentől, de aztán feladta a küzdelmet.

[ღ Megmaradt szavak ღ]

ღ Megmaradt szavak ღ

Jasper

(2002. január 10.)

Ruci

A gondok ha túl nagyok,
én akkor is itt vagyok.
A szavak széthullanak:
ne aggódj, tartalak!

Zavart vagyok és félek, még Jasper meleg és kedves érintései ellenére is. Ismerem már, hogy a finom kis jeleket észrevegyem rajtam ha modnjuk feszült vagy fél, és ez nem jelenti azt, hogy mondjuk... nem értem félre. Lehet éppen már lezd megundorodni tőlem vagy ilyesmi, és végén az tervezi, hogyan szabadul meg tőlem. Nem is tudom, Sophie, talán... Egy kicsit inkább ne is hazsnáld a fejed, csak kapcsold ki az agyad... miért is nicns hozzád távirányító? Szóval inkább lehet nem kellene gondolkodnom? Igazából azt hiszem egyre kevesebbet kombinálok túl, de azért... Azért jó lenne, ha inkább ez a dolog meg se történt volna. Így mind a ketten csak agyalni fogunk és... és lehet Jasper miattam meg se tudja írni a beadandóját és miattam nem kap rá csak egy egyest és akkor majd megbukik és sose lesz belőle szülészeti medimágus. Ah Sophie, tényleg ne agyalj. Jasper biztos kihallja a fogaskerekeket a fejedből.
– Szerintem Aidennel beszéned kéne erről - mondja aztán én meg csak meglepetésemben eltátom a számat. Nagyon sűrűn pislogok Jasperre, hogy még bele is szédülök, és a szoba is csa k úgy beforog tőle, mert elszédítem magam. Te jó ég hirtelen két jaspert láttam, nem mintha nem lennének szexik. Csak jó ég, meg minden egyéb ég, miért? Nem mintha nem bezsélnék Aidennel, csak rajta nagyon érződik ez a nemes dolog és annyira nem is tudom. Túlságosan fényes nekem vagy ilyesmi és tiszta hülyén zavarban vagyok tőle. Remélem nem azt hiszi hogy szerelmes zavar, mert ez más zavar de... Jaj Sophie, lehet fel se tűnik neki. De ha mégis? Ahh.
- Öö... - motyogom zavartan, aztán hirtelen Jasper nyakon kapja a visszamenekülni készülő családfámat... családfámat még a szó maga is ijesztő, nem a repülő papír, akinek még a papírszáját is befogja jasper, hogy csak egy elhaló kis sikoly szaladjon ki belőle, ahogy a táskába mélyed.
– Ezt pedig szépen megmutatjuk neki. Menjünk - mondja és már húz is magával én meg lebegek utána olyan meglepett hangot hallatva, hogy:
- Ööö. jasper, biztos jó ötlet ez? - nem is az elcsenés a kérdés, mert az még nincs is a tudatomban, de hogy Aidennel erről bezsélni és mi van ha megtudja, hogy egy ilyne lány, mint én egy olyancsalád része, mint ő és hogy Erica a nagynénim, vagy mim, és még megállapítják, hogy egy koszos kis folt vagyok ott és nem csak Jaspernek nem fogok kelleni, hanem nekik se? Oké, hol lehet itt elásni magam? Na jó, majd ha kiérünk a suliból, ások egy gödröt és jó mélyen belebújjok. Ez jó terv, ez tetszik.
– Tégy úgy, mintha nem történt volna semmi… dünnyögi, én meg valahogy ezt is olyanszexinek tartom. ?ármint Jasper még a lopást is olyan menőn csinálja. Oké Sophie, a rajongásod már egy kissé ijesztő.
- Hát végül is... csak nem olyan baj, ha megmutatjuk a jogos tulajdonosának - dünnyögöm, bár azért eléggé félelmetes, hogy csak egy ilyen hivatalos és nagyon értékes és még gyönyörű családfával a hónunk alatt csak úgy kisétáunk a birtokról. - Maximum megtudja az egyetem és kicsapnak minket, hogy aztán csövesek vagy kéményseprők legyünk - mondom megrökönyödve, bár azt hiszem jasper azt se tudja mi a kémény seprő. Vannak még olyanok egyáltalán? Ó, te jó ég, kiraboltuk az iskolát!
Hirtelen úgy is érzem, hogy még a Fúriafűz is csak minket bámul, hogy rosszat csináltunk, így az ujjaim Jasper ujjai köré fonom, és felkészülök, hogy elhoppanáljunk a helyről. Bárcsak a Roxforttal együtt ez az egész furcsa és nyomasztó dolog is csak eltűnne a sötétségben.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!