Műterem és Galéria

Meglehetősen nagy terem. A mennyezet tulajdonképpen egy hatalmas freskó. A híres Sixtus-kápolna mennyezetfreskójának tökéletes mása fedi, ám pont ott, ahol az Úr és Ádám keze összeérne, egy hatalmas lyuk tátong. A falakon a Roxfortba járó isteni tehetséggel megáldott diákok rajzai, vagy festményei függenek alá. Teret adva a tehetséges diákok szárnybontogatásainak, így lényegében nem csak kiállítótérként, hanem műteremként is üzemel. A teremben nem csak festmények, rajzok, de híres szobrok másai is helyet kaptak. Ilyen például a Diszkoszvető szobra, de ilyen volt Nikének, a győzelem görög istennőjének a fej nélküli, pontos, arányos mása is.

A prefektusi szolgálat érdekes dolog. Néha unalmas, ha mondjuk este kell járőrözni a folyosókat, és a környék festményei is rég aludni akarnak. Van hogy még egy lumoson is rinyálnak, úgyhogy megéri átszokni a sötétben látáshoz, általában van elég szórt fény hozzá. Jóval érdekesebb, ha ugyanezek a festmények tivornyázni akarnak épp, és nekem illene akár rájuk szólni érte? Elméletileg. Túl szórakoztató ilyenbe botlani, hogy megszakítsam.
Fárasztó, ha épp elsősöket kell pesztrálni, és valamelyik apró fúziós erőmű kitalálja, hogy márpedig te most mászóka vagy, törődj bele, és tartsd ki még a karod, kell valamire kapaszkodni. És akkor az extra csavar, ha eközben nem vagy hatodéves létedre három fejjel magasabb náluk, mert kibebalettozott hobbitgenetika. Bár ha úgy vesszük, nagyon jó kviddicsterelő edzés, szimultán erőnlét és egyensúly, ha nem akarsz felborulni harmincöt kiló kölök miatt.
És van, hogy leginkább fura, Szeszély-gyanús általában, és vagy eseménydússá válik hirtelen, vagy csak megjegyzed és továbbmész.
Például random szoba, ahol lekapcsolva felejtették a gravitációt.
Vagy...
Például random szoba, ahol egy vihar tart főpróbát mennydörgésből? Valahogy kétlem, de a hangok alapján ez is lehetne. Pálcával a kezemben nyitok be.
-baQa'...
Nos, a főpróbát eltalálhattam, csak a viharfelhőket nem. Ehelyett úgy látszik, Iskolában Is Kiállítható Dávidszobor készül castingra a következő Godzilla szerepre. Egész véletlen most hasznos lenne egy lekapcsolva felejtett gravitáció, a levegő közepében lógva nem nagyon tudna leverni minden mást.
Pláne rálépni a lányra a terem túlvégében?
-Oké, itt tényleg mi a répa történik?- kérdezem fennhangon, leginkább csak felhívni a figyelmet a jelenlétemre, miközben én is rendesen felmérem a helyzetet.

A szeszélyes márvány

2002. január 5.

Merel Everfen

Uma, egy hosszabb alkotói szünetet követően úgy döntött, hogy újra pennát ragad, és rímbe szedve írja meg gondolatait. Időnként igényét érzi annak, hogy megélje valamilyen formában a kreativitását, így az álomnaplójának utolsó lapjai a saját verseivel vannak teleírva. A költészetre és a képzőművészetre is nagyszülei tették fogékonnyá, akik nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy megismerkedhessen a különböző művészeti formákkal. A párizsi kiruccanások alkalmával gyakran látogattak balett- és színházi előadásokat, felolvasóesteket vagy kiállításokat. Kevés inspirálóbb teret ismert a galériáktól, persze csak ha a természetet figyelmen kívül hagyta, de mivel az erős hóesés nem tette lehetővé, hogy a szabadban alkothasson, így a Roxfort erre a célra kialakított helyiségét vette célba.

A festészethez sohasem volt affinitása, mégis szeretett elmerülni annak szépségében. A terembe lépve azonnal megakadt a tekintete egy díszes keretbe foglalt alkotáson, ami egy fenséges barna mént és egy pillangót ábrázolt. Elsétált a Dávid szobor arányaival megegyező másolat mellett, hogy jobban szemügyre vehesse a képet. A festményről eszébe jutott Clémence Chamfort neve, aki a saját halálát írta meg egy művében: a legenda szerint egy pillangót követett lóháton, egy pillanatra sem szem elől tévesztve, így nem vette észre az alatta elterülő szakadékot, amelybe lezuhant, és azonnal szörnyethalt. A kutatások a mai napig nem tudták bizonyítani, hogy a mugli származású, arisztokrata család sarja rendelkezett a tisztánlátás képességével, vagy csak kísérteties az egybeesés a Chuchotant Papillon című regényének tragédiájával.

A hideg végigfutott Uma gerincén, ahogy felidézte magában a történetet. Ezzel egy időben az a hátborzongató érzése is támadt, hogy valaki figyeli. Ijedten fordult körbe a kiállítótérben, de mozdulatlan volt minden. A folyosókon elhelyezettekkel ellentétben, a galériában található képek figurái sohasem mozogtak, mivel nem varázsfestmények voltak. Hevesen kalapáló szívvel hagyta hátra az alkotást, amely felkavarta az érzéseit, és a bejárat mellett elhelyezett tájképek elé lépett.

Abban a pillanatban egy mély, morajlásszerű hang és a parketta bántó karistolása ütötte meg a fülét. Megpördült a tengelye körül, miközben a pálcáját is előrántotta a talárja rejtekéből, ám a földbe gyökerezett a lába attól, amit látott. A hatalmas Dávid szobor életre kelt: a felsőteste különösebb gond nélkül mozgott, viszont az állólábát természetellenes pózban, mereven húzta maga mögött, miután lelépett az emelvényéről, és megindult Uma felé. Az első reakciója egy velőtrázó sikítás volt, majd egy kábítóátokkal próbálta megállítani a szobrot. A piros fénycsóva azonban egy mennydörgést idéző hang kíséretében lepattant a márványtestről, vissza a “feladó” irányába, aki az utolsó pillanatban harsogott el egy Protegot. Uma pajzsbűbája az elmúlt években rendkívül sokat fejlődött, köszönhetően a mardekárosok állandó szekálásának, így az átok újra megpattant, majd egyenesen a mennyezeti freskó kellős közepébe csapódott, lyukat ütve az Úr és Ádám összeérni akaró ujjai közé.

A szobor feltartóztathatatlanul közelített, miközben robusztus karjaival csapkodott körbe, apró darabokra törve mindent, ami az útjába került. Uma oldalra vetette magát, hogy kitérjen a halálosnak ígérkező ütés elől, majd kivágódott a terem ajtaja, és berontott rajta valaki.

- Oké, itt tényleg mi a répa történik? - Hangzott a költői kérdés, de Uma ügyet sem vetve az érkezőre, hirtelen elharsogott egy bűbájt, amit akkor hatásosnak gondolt a tömb ellen.

- Locomotor! - Kiáltotta. Egy röpke másodperc erejére úgy tűnt, hogy a mozgató bűbáj a levegőben tartja az ádáz márványszobrot, ám az mégiscsak visszazuhant a padlót döngetve, és arccal előre, egyenesen Umára kezdett dőlni.

 

Reménykedek kicsit, hogy a "köszönésem" egy pillanatra megtorpantja legalább Szoborzillát, egy, hogy ne egyből üsse agyon a másik lányt, kettő, hogy eggyel több másodpercem legyen jól becélozni. Apropó szép hárítás a pajzsbűbájjal, már csak az a jó kérdés, mit kellett kivédeni, azt még nem láttam az ajtótól, amit épp nyitottam. Ha ez a szobor tényleg túl beleélte magát a godzillaszerepbe, és mittudomén, sugárzássugarat tud okádni, az nem lesz túl szórakoztató.
A pillanatnyi lebegtetés egy jó lehetőséget ad, még ha borulni is kezd a szobor.
-Exsuctio!- Becélzom a háta közepét, és teljes vállból rántok egyet a pálcán, biztos, ami biztos, nem finomkodunk a húzóbűbájjal. És azzal a mozdulattal lépek is ki oldalra, ahogy az óriás átbillen hátrafele, ne énrám boruljon. A pálcát rajta tartva át is körözök a lány mellé, hátha ketten jobban be tudjuk védeni egymást.
-Megvagy? Mi történt itt?
További jó kérdés, hogy ha a szobor fel akar még kelni - és a szerencsémet ismerve nem arra számítok, hogy nyugton maradni szándékozik mostmár - mivel lehet vajon sikeresen hatástalanítani?
Gondolom a lebegtetés egy működőképes mód lenne, feltéve, hogy fel tudjuk emelni. Ha nem éri a lába a földet - vagy bármi végtagja bármi felületet - hiába kapálózik, csak kívül kell maradnunk azon a távon, amit még elér. Egyre jobban irígykedek a gravitációlekapcsolós képességére valakinek, amit nekem kell néha megszüntetnem, ha ott felejti, most igazán hasznos lehetne. De annak hiányában...
-Ötletek?

A szeszélyes márvány

2002. január 5.

Merel Everfen

Mielőtt az irdatlan tömb Umára dőlt volna, az utolsó pillanatban érkező húzóbűbáj szerencsére magával ragadta az ellenkező irányba. Gyorsan talpra is szökkent, mialatt a felmentősereg megérkezett mellé.
- Megvagy? Mi történt itt? - kérdezte a hugrabugos lány tőle.
- Fogalmam sincs, ez a monstrum egyszer csak rám támadt. Ugye jól gondolom, hogy ez nem túl normális? - tett fel a kézenfekvőnek tűnő kérdést, inkább csak azért, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét. A terem túlsó végében fekvő szobor ádázul küzdött, hogy felálljon, de a továbbra is mereven működő lába egyelőre megakadályozta a dologban. A kínlódása még komikusnak is tűnhetett volna, de a körülötte ripityára törött műtárgyak minden kétséget kizáróan biztosították a lányokat abban, hogy nem egy ártalmatlan és korai áprilisi tréfával állnak szemben.
- Ötletek?
- A kábító átok nem tűnt hatásosnak ellene. Talán... - hagyta félbe a mondatot, majd megpróbálkozott egy robbantó átokkal, amely pontosan úgy pattant le a márványtestről, ahogy a korábbi varázslata. Helyette egy ember nagyságú vázát semmisített meg vele egy szempillantás alatt. - Igen, pontosan ez történt az előbbi is... - csóválta a fejét Uma. Az óriás eszeveszettül kalimpálni kezdett a földön fekve, további károkat téve a parkettában. A sóbálvány-átokkal csak azért próbálkozott meg, hogy gondolatban kihúzhassa a listájáról, így nem volt különösebben meglepve, amiért hatástalan volt ellene. Egy dolog viszont hirtelen szemet szúrt neki. - Valamilyen varázslat védheti a sérülésektől... nézd csak, sehol egy karcolás rajta, pedig a húzóbűbájodtól elég nagyot esett. - töprengett hangosan, hátha megerősíti vagy esetleg cáfolja az elméletét az évfolyamtársa. A márványszobor megelégelhette, hogy nem tud lábra állni, mert hirtelen taktikát váltott, és elkezdett ide-oda forgolódni fektében. A gravitáció hamar a segítségére volt a dologban, ugyanis egy másodperccel később már a hasára fordulva feküdt. Egy pillanatra mozdulatlanná vált, majd lassan felemelte a fejét, és egyenesen a lányokra nézett. Azonnal meg is indult feléjük, erős karjait és a mozgékony lábát használva a kúszáshoz. Talán még félelmetesebb látványt nyújtott így, mint két lábon állva.
- Na jó, most mi legyen? Megpróbáljuk felemelni háromra? - kérdezte Uma kétségbeesetten.

-Az igazat megvallva, lassan már semmiről nem merek nyilatkozni, hogy normális-e... Bár ha abból indulok ki, hogy ez egy iskola, amit arra terveztek, gyerekek lakjanak itt háromnegyed éveket egy huzamban, ilyennek tényleg nem illene lennie benne.
Bár ez csak vélemény, ugyanezen iskola mellett van egy horrorerdő, tetszőleges féle halálos lénnyel, és még csak drótkerítés sincs körülötte, úgyhogy nem tudom, mennyit számítana az érvelésem ide vagy oda.
-Áh, jó tudni, hogy akkor az legalább nem a szobor volt. Szép védés a protegoval amúgy- nyugtázom a hírt, hogy sugársugarat nem kell ezek szerint kerülgetnünk mindjárt. -Ha elég tömör, azzal nem törtem volna össze, de ja, az átkaid meg kéne látsszanak rajta, ha csak hagyományos kő lenne.
Ameddig a lány a szobrot tartja szemmel, én szétnézek a teremben. Milyen jó, hogy átjöttem ide mellé, így most az ajtó a Vergődő Dávidon túlra került hozzánk képest. Vicces lesz, ha nem tudjuk semerről kerülni anélkül, hogy felénk csápolna.
-Oké, ha más nem működik, kimegyünk az ablakon. Remélhetőleg van valami tetőféle elég közel, vagy majd levarázsoljuk magunkat valahogy- rukkolok elő a vésztervvel, hasznos gondolkodni rajta, még ha van helyette jobb mód is. mindig hasznos készenlétben tartani egy vésztervet, minimum vészfelszerelést. Nem véletlen nem látni engem lassan már sehol a bűvölt rekeszes táskám nélkül, az utóbbi évek ezt az egyet nagyon jól a fejembe verték.
De egyelőre jó ötletnek tűnik a felemelés.
-És onnan tovább? Ha elég magasra tudjuk emelni, hogy semmit ne érjen el, és elférjünk a karhossza alatt, ki tudunk menni, és nem tud ránkborogatni semmit. Aztán szerintem spuri lejelenteni egy tanárnál, remélhetőleg lassabban fér át az ajtón, mint mi.
Esetleges őraurorokkal még mindig annyit tervezek maximum, hogy riasztom őket is, ha összefutunk, de továbbra is jobban bízok a tanári kar életképesebb tagjaiban. McGalagony állítólag egy egész sereget toborzott szobrokból az ostrom alatt, róla elhiszem, hogy de tudja aktiválni ezt az egyet.
De egyelőre felkészülök az emelgetésre. Az a legjobb a vésztervekben, ha végül nincs szükség rájuk.
-Számold be- biccentek a lánynak, miközben felkészülök vele együtt varázsolni.

after party

Lola
2003. szeptember 24.

Végig néztem a freskókkal díszített mennyezeten, miközben a mikrofont ott forgattam az ujjaim között. Csak nem rég ért véget a buli, de még egy-két számra visszamegyünk amúgy is a sebtében felállított lebegő színpadra. Csak kifújtam magam, miközben az ott összegyűlt diákokat bámultam. A tekintetem persze Tommyra vándorolt gyorsan, aki éppen felém nyújtott egy üveg hideg vizet.
– Most mondd, hogy nem hiányzik neked a Roxfort. – Jegyezte meg, én pedig nagyot sóhajtva megráztam a fejemet. Elég hosszú volt a nyár, sok minden történt, de ide nem vágytam vissza. Inkább csak a barátaim hiányoztak, akik ide-oda széledtek szét az országban, vagy éppen itt maradtak még a Roxfortban.
– Csak a gyakoribb zenélés. – Tettem le az üveget közben magam mellé, hogy a kezembe vegyem a cigis dobozt, ami ott pihent a színpad szélén, a könyököm mellett. Egy szálat tettem a számba, majd óvatosan meggyújtottam. – Mellesleg mekkora menő, hogy McGalagony még mindig megengedi, hogy itt játszunk. – Folytattam, ahogy leszívtam a cigarettát és az orrom, na meg az ajkaim között is kifújtam a szürke, kormos füstöt. Volt valami megnyugtató ebben a pillanatban, ahogy a végig néztem a diákokon, akik még mindig oda voltak értünk a Roxfortban.
– Csak ti hiányoztok…
Erre Tommy elvigyorodott, mintha valami vicceset mondtam volna. Ő sem tudta kezelni túlzottan az érzelmes dolgokat, így túl állt, én pedig magamban dúdolni kezdtem Elvis Suspicous Mind című dalát. A dúdolás hamar éneklős dünnyögéssé változott.
– So if an old friend I know, Stops by to say hello, Would I still see suspicion in your eyes? Here we go again, Asking where I've been, You can't see the tears are real, I'm crying – dünnyögtem a szöveget, majd még egy szippantásra az ajkaim közé dugtam a cigit. Csak biccentettem a mosdóból visszatért Hill felé, aki egész türhetően festett fekete ruhába bújva. Valójában ez az erős rocker vonal volt az együttesünk imázsa, pedig egészen vegyes zenét játszottunk, amihez éppen kedvünk volt… vagy ami érdekelt, mert persze az is állandóan változott.
– We can't go on together, With suspicious minds, And we can't build our dreams, On suspicious minds – folytattam az éneklést, közben pedig a színpad szélén doboltam az ujjaimmal. Persze éreztem, hogy oldalról bámulnak. Bizonyára valami kiscsaj volt, aki éppen csak most döntött el, hogy őrült sikítások közepette a ráadás alatt az arcomba dobja a melltartóját. Ez egyébként teljesen mindennapos egy énekes életében, én azonban nem tudtam hozzászokni az ilyesmihez. Az a sok pánt, mindenhol ott van és mire megszabadulok tőle két ütemmel előrébb tart a zenekar.

Charlie
2003. szeptember 24.

koncertezős ruci

 


And all that glitters is gold
Only shooting stars break the mold

Mert csak Norának lehet titkos éjjeli élete? Ó, na azt már nem. Ha neki lehet, akkor nekem is. Jó, ő most megint kilógott, szóval azért nincs itt ezen a koncerten, én viszont itt vagyok, mert meg akarom nézni magamnak ezt a srácot. Ébren is.
Mondanám, hogy miatta csíptem ki magam, de a kedvenc aranyszín lakkom amúgy is feltenném ilyen eseményre, és a hozzá illő szemhéjfestéket is.Az aranyhoz pedig mi illene jobban, mint a fekete-fehér? Ma nagyon rockra vettem a bakanccsal és a miniszoknyával, amitől valamelyik apám biztos szívrohamot kapna, a másik meg megölne. De míg nem kerülök így a szemük elé, addig nem kell gondolkodnom rajta, melyik lenne melyik.
Szóval én csak vissza akartam szerezni a karkötőmet. Nem sütöttük a múltkor a sütibe, mert nem is sütöttünk semmit, és a tésztát úgy szétpancsoltuk, hogy abban egy fél karkötő se tudott volna elrejtőzni. Nem maradt hát más gyanúm, mint hogy Charlie-nál maradt valahogy. A gyanú pedig egyre erősödött, mikor a fekete kis szilikonkarikát megláttam a csuklója körül. Messziről nem tudtam beazonosítani, az enyém-e, úgyhogy úgy döntöttem, majd a koncert végén odalibbenek megkérdezni. Addig pedig élveztem a zenét.
De hát ezek sehogy se hagyták abba. Ez már az ráadás ráadásának ráadásszáma volt, az emberek fogytak, csak a kitartóbbak maradtak, meg én, aki… csak vissza akartam szerezni a karkötőmet. És hát, kicsit vonzott a hang is, elbűvölt az énekszó. Ahogy mozgott a szája, csillogott a szeme, ami felém villan, olyan melltartóváró vigyorral, én meg majdnem átmentem cikisen rajongó kislányba - de csak majdnem. Én nem vagyok kislány.
– We can't go on together, With suspicious minds, And we can't build our dreams, On suspicious minds…
Csak somolyogtam csibészesen, kissé számonkérően, és kecsesen a magasba emeltem az öklömet. Ja nem, nem beinteni akartam neki. Hanem a másik kezemmel meg a csuklómra böktem, aztán meg rá.
- Asszem van nálad valami, ami az enyém, Csipkejóska! - dünnyögtem, vagyis hát csak tátogtam, de mindegy, ki akar megzavarni egy tökéletes előadást? Így az első sorból élvezhettem, sőt, ezúttal arra vártam, hogy változatosságképp nem a rajongói vágjanak hozzá valamit, hanem fordítva. Na de ha nem kapom vissza a karkötőm, még mindig megdobálhatom valami fehérneművel…

after party

Lola
2003. szeptember 24.

Már régen nem lepett meg, hogy olyan kiscsajok, mint ez az apróság megkörnyékeznek. Ezért csak úgy végig mértem, hát legyen meg a gyermeki öröme, majd óvatosan végig túrtam a tincseimen is. Ezt szeretik, mikor megnézhetnek maguknak, ha éppen nem énekelek és a zenét élvezik.
- Asszem van nálad valami, ami az enyém, Csipkejóska! - mutatott a csuklójára, majd az enyémre. A fekete, együttes logójával ellátott szilikon karkötőre pillantottam. Nem értettem mit akar... aztán beugrott, hogy ezt a kiscsaj én már láttam valahol... este? Valami olyasmi, de kit érdekel.
- Te meg ki a Merlin segge vagy? - kérdeztem csendesen, majd megköszörültem a torkom. Az énekléstől kicsit rekedt és erőtlen volt az egész. Nem, mintha érdekelt volna. Menő voltam, mert énekeltem és még jól is néztem ki. Talán a farkas is tett hozzám egy kicsit, amitől veszélyesebbnek tűntem. Bár nem lettem izmos és erős, mint apám, de azért egészen más lett a kiállásom.
- Ismerős illat. - Közöltem, bár nem kellett volna arra célozgatnom, hogy miféle képességeim vannak. Nem szerettem a farkaskórt, még akkor sem ha éppen attól voltam a legerősebb, amikor a holdtölte utáni napokban visszatért az erőm.
- Ez az enyém. - Közöltem és felemeltem az üveget, amiben a vizem volt, hogy nagyot kortyoljak belőle. A kiszáradt torkomnak kifejezetten jól esett, így kicsit könnyebben tudtam utána beszélni, ha a válaszom ellenére sem kopott le rólam.

Charlie
2003. szeptember 24.

koncertezős ruci

 


And all that glitters is gold
Only shooting stars break the mold

Ahogy beletúr a hajába, nehéz pókerarcot vágni, de azért csak somolygok öntudatosan, enyhén felszegve az államat, na nem mintha magasabbnak tűnnék tőle, de legalább magabiztosabbnak. Talán. Össze kell szednem magam, csak nem bűvöl el egy arc. Egy nagyon formás arc…
- Te meg ki a Merlin segge vagy?
Mintha valami kedveset mondott volna, olyan csendesen és dörmögve mondta, de én meg elnevettem magam a líraiságán, vagyishát annak hiányán. Mikor énekel, valahogy sokkal költőibb, de az igaz, akkor hangja is van.
- Ismerős illat.
- Lenyűgöz, hogy ismered. Ez YSL Opium - mutatok a vállamra finoman, hogy értse, parfüm van rajtam, nem valami tudatmódosító szer. Mondjuk… Ez az illat pont ilyen alkalmakra való. Meg például kajacsatába fulladt sütisütésekre... És most… Most nagyon örültem, hogy találkoztam egy hapsival, akinek a szaglása fejlettebb a sültkrumpli - wc illatosító - emberszag vonalnál.
- Ez az enyém.
Kicsit oldalra biccentettem a fejem, rá a vállamra, és színpadiasan a mellkasomra simítottam a kezem, olyan: “Nem mondod, ribi?” kifejezéssel, de azért még mindig csendes gyilkos mosollyal. Hát igen, nem kicsit elfutotta  camdeni paprika-méreg, de türtőztettem magamat, mert valahol volt ott egy úrinő is… és most nem is tudom, melyikre volt szükségem, de végülis cselekedtem. Elszántan és kecsesen odalibbentem mellé, finoman cirógatva, de azért szemtelenül megfogva a csuklóját.
- Nahát, van egy egyedi, Roxfort koboldjai szilikonkarkötőd, amiben belül ott van arany, lemoshatatlan, csillámos tollal egy szívecske,meg mellette az, hogy Charlie? - kérdeztem, és lazán beleakasztottam a mutatóujjam a karperecbe, hogy az kicsit megnyúljon, és látható legyen a belseje. Aztán igazából leesett, hogy így most valami őrült rajongónak gondol, szóval próbáltam továbbra is állni a tekintetét, kihúzva magamat nézni felfelé rá, és közben ellenálni a csodálkozásnak azon, milyen puha a bőre. És ilyen közel állva nekem is feltűnt, hogy jó az illata.
- Megértem, hogy tetszik, de úgy hozzám nőtt… Ha nem adod vissza, legalább adj valamit cserébe - sóhajtottam színpadias beletörődéssel, és csibészes félmosollyal vártam, vajon mit ajánl a cserére, közben meg csak kapaszkodtam a karkötőbe. Mondjuk simán lehet, hogy amilyen méretkülönbségeink vannak, Charlie megpróbál lehajítani a színpadról, vagy félrelökni a karkötőbe kapaszkodó kezemnél fogva, de ez esetben én meg megpróbálok szép, kecsesen körbebalettozva mégis lerázhatatlannak maradni. Mert kell a… karkötő. Igen, csak azért szemtelenkedem itt vele…

after party

Lola
2003. szeptember 24.

- Lenyűgöz, hogy ismered. Ez YSL Opium - magyarázta a csaj, aki el akarta lopni a karkötőmet. Eleve ismerős volt az illata, de nem annak a túlárazott vacaknak, amiben megfürdött reggel, hanem ami mögötte volt. Az igazi illata, az volt ismerős. Biztosan már tavaly is idejárt... bár elég törpe.
- A pacsulidtól legfeljebb az orrom viszket. - Közöltem nyersen és reméltem, hogy ezzel rövidre zártam a témát. Nem akartam vele sem a szilikonszalagról beszélni, sem másról. A torkom kicsit kapart még, a hangomat helyre akartam billenteni és elmenni, iszogatni a többiekkel valamelyik klubhelyiségbe.
Nahát, van egy egyedi, Roxfort koboldjai szilikonkarkötőd, amiben belül ott van arany, lemoshatatlan, csillámos tollal egy szívecske,meg mellette az, hogy Charlie?
Megforgattam a szemeimet.
- Én vagyok az énekes. Nekem mindenből egyedi van. - Morogtam és letettem a kezemben szorongatott vizes üveget, bár inkább ittam volna még egy kortyot a szájtépés helyett. Nem lepett meg, hogy újabb őrült kiscsaj.
- Megértem, hogy tetszik, de úgy hozzám nőtt… Ha nem adod vissza, legalább adj valamit cserébe - felvont szemöldökkel néztem rá.
- Nem csókolózok törpékkel, ha erre célozgatsz - sóhajtottam fel és megint felé fordultam. Hány éves lehet, tizenegy? A tekintetem a karkötőt szorongató kezére vándorolt. Elég merész próbálkozás egy vérfarkast fogdosni csak úgy.
- Idegenekkel nem szeretek ennyire taktilis viszonyban lenni. - Közöltem egyszerűen, de közben őrülten lüktetett a szívem és a vér az ereimben... mintha csak fel akarnám falni. Talán közel volt a holdtölte. - A helyedben vigyáznék, hogy kit fogdosok.

Charlie
2003. szeptember 24.

koncertezős ruci

 


And all that glitters is gold
Only shooting stars break the mold

Micsoda sértés… Pacsuli… Csúnyán összehúztam a szemem, és a cuki, angyali pofikámon oda nem illóően ördögi düh jelent meg. Elgondolkodtam rajta, hoyg megvakarom én neki az orrát… Azt a szép vonású orrát. Kár lett volna betörni. Meg lehet, fel se értem volna rendesen. De sebaj, van más módszerem. Szóval a düh tovaszállt, és megint hízelgősen próbáltam szót érteni vele.
- Én vagyok az énekes. Nekem mindenből egyedi van.
Megforgattam a szememet. Oh, persze… Valahogy az jutott eszembe, hogy na csajból tuti nem. Hacsak nem számoljuk, hogy egyszer smárolt Norával.
- Nem csókolózok törpékkel, ha erre célozgatsz.
- Nem erre célozgattam. Hogy Nektek folyton ezen jár az eszetek. Én meg nem kezdek éretlen kisfiúkkal! De gyerekes - sóhajtottam színpadiasan, de én ugyan nem engedtem, amíg nem kapom vissza, ami az enyém, úgyhogy akár szomjan is halhat itt. Makacsul kitartottam, pedig rendesen megpróbálta rámhozni a frászt.
- Idegenekkel nem szeretek ennyire taktilis viszonyban lenni. A helyedben vigyáznék, hogy kit fogdosok.
- Én meg a helyedben vigyáznék, kitől lopok. Amúgy mikor a múltkor bealudtál rajtam, nem látszott, hogy zavarna, hogy nem találkoztunk még. Bár… Az újságokból ismerhetsz. Hajh, de bosszantók ezek az őrült rajongók… - sóhajtottam fel ismét jól eltúlzott fáradtsággal,  és engem aztán nem ijesztett meg, hogy úgy fölém magasodott, és olyan különösen bámult. Álltam a tekintetét zavartalanul, mert bár kicsinek és törékenynek tűnök, de azért tudok kemény lenni. Úgyhogy tovább farkasszemeztem a szép szemeivel, és azért se engedtem el a karkötőt, az ujjamat jól beleakasztottam, kecsesen, de lerázhatatlanul. Összeszorítottam a számat, de finoman mosolyogtam mellé, és mikor már elég ideig bizonyítottam így az elszántságom, lábujjhegyre álltam olyan balettosan, és a fülébe súgtam szemtelen, dallamos gúnnyal elnyújtva, szavanként nyomatékosítva:
- Nem… ijesztesz… meg…
És a végére tettem pontként egy széles bájmosolyt. Norának köszönhetően életemben nem voltak még ilyen szempilláim, mint éppen ma, szóval megrebegtettem őket. Bár ilyet biztos látott máskor is, mr. nagymenő zenész, de majd hozzáteszem a magam részét ahhoz, hogy megbizonyosodhasson róla ő is, olyat mint én, nem lát minden nap. Ha másért nem, hát olyan makacsat biztos nem.
- A múltkor bealudtál az ölemben, biztos akkor került hozzád, de biztos, hogy nem megyek el innen üres kézzel…
A karkötőbe akasztott kezem háta az ő csuklójához simult, és továbbra is kitartottam.
- De valami innivaló mellett kellemesebben megtárgyalhatjuk, hogy visszaadod - tettem hozzá állhatatosan vigyorogva.

after party

Lola
2003. szeptember 24.

Legszívesebben visszatértem volna a színpadra énekelni, annak ellenére is, hogy már fájt a torkom, magam mögött hagyva ezt a beszélgetést, de az ismeretlen lány - ismerős illattal - csak nem akart békén hagyni. Ahelyett, hogy kímélhettem volna a hangomat tovább bosszantott. Az Aprillel való szakítás óta, nem voltam beszédes típus, sőt. Az igazat megvallva, bár én mondtam ki, hogy váljanak külön az útjaink, megviselt. Egyrészt azért, mert vele éreztem egyedül biztonságban magamat, mióta megkaptam a kórt és ezért ragaszkodtam hozzá... másrészt én tényleg csak őt szerettem.
- Nem erre célozgattam. Hogy Nektek folyton ezen jár az eszetek. Én meg nem kezdek éretlen kisfiúkkal! De gyerekes.
Az ujjaimmal végig simítottam a torkomon. Nehezemre esett válaszolni hang nélkül.
- Ne kábíts... - közöltem reszelősen. - Tudjuk nagyon jól, hogy mire megy ki a játék.
Ismertem az ilyen rajongó csitriket. Nem kellett még tizennégy évesnek sem lenniük, máris csillámporos tintával írják a nevem a jegyzetpergamen csücskére. Gusztustalan, nyálas... néha persze imponáló, mikor az ember a szakítás mellett dönt és nem marad sok önbizalma.
- Én meg a helyedben vigyáznék, kitől lopok. Amúgy mikor a múltkor bealudtál rajtam, nem látszott, hogy zavarna, hogy nem találkoztunk még. Bár… Az újságokból ismerhetsz. Hajh, de bosszantók ezek az őrült rajongók… - Fogalmam sem volt, miről beszél. Mindenesetre az ilyen nagyszájú kislányok nem voltak ismeretlenek előttem. Volt egy húgom. Igaz, jóval kisebb ennél, de nem különböztek túlzottan.
Az érintésre mordultam egyet, de nem húzódtam el. Egyelőre hagytam, hogy szemtelenkedjen úgy, ahogyan csak szeretne. Erősebb voltam nála, a szilikon szalagot meg egyetlen mozdulattal nem lehetett eltépni. Ezért hát nem rántottam el magam tőle. Próbálkozzon csak.
- Nem… ijesztesz… meg… - lépett közelebb és még a fülembe is súgott. Nehéz volt eldönteni, hogy most flörtöl-e vagy tényleg keménykedni próbál. Egyikhez sem tűnt elég érettnek. -  A múltkor bealudtál az ölemben, biztos akkor került hozzád, de biztos, hogy nem megyek el innen üres kézzel… - Az ujjai a csuklómra simultak. Már kezdtem unni ezt a játékot, ráadásul a farkas is bennem mind jobban szeretett volna kitörni.
- De valami innivaló mellett kellemesebben megtárgyalhatjuk, hogy visszaadod.
Na jó. Erre majdnem felröhögtem.
- Innivaló mellett? -  Fogtam vissza a feltörni készülő gúnyt. Aztán megragadtam a szabad kezemmel a csuklóját, hogy elhúzzam magamtól. - Veszélyes vizekre evezel. - Köszörültem meg a torkomat és belebújtam a pulcsimba, ami szerencsére elég hosszú volt, hogy fedje a karkötőt.
- Nem is ihatsz. És be vagy ide zárva. Harmadévig még Roxmortsba sem mehetsz. - Néztem végig rajta. Aztán persze eszembe jutott a húgom, Miri és megsajnáltam. Végül is ő is sokat adott volna érte, ha a kedvenc színészeivel vagy énekeseivel találkozhat. - Küldj egy baglyot, ha lesz valami benti buli és megiszok vele egy szörpöt, törpe. - Összeborzoltam a haját, majd összepakoltam a cuccomat és magára hagytam.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

Művészet vagy szenvedés

2004.05.25



Let it go

to Nora

Gondtalanul ücsörögtem a művészteremben és alkottam. Vagyis csak mondanám, hogy alkottam, valójában csak kiadtam magamból a dühömet és az elkeseredettségemet. Ez is egyfajta folyamata az alkotásnak, plusz egy pszihológiai elengedés, ami némi energiát és kreativitást enged a vászonra fes-teni. Kék és vörös színek keresztezték egymást, ami alatt egy lány portéja díszelgett. Tudjuk ki portré-ja és ez alatt nem Voldemortra kell gondolni, hanem arra a bizonyos lányra, aki összetörte a szívemet. Mióta megjártuk Florral a szükség szobáját és láttam a tükörben, ahogy ismét hozzám simul és csókol-gat, megint feldobta a kellemetlen érzéseket és úgy éreztem nem szabad mostmár elnyomnom őket. Ki kell adjam magamból és a karácsonyra neki festett ajándékot találtam a legjobb eszköznek arra, hogy erre végre pontot tegyek. A bulin akartam neki odaadni, de miután elhívtam a táncparkettre táncolni, ott közölte velem, hogy csak fellángolás volt és hagyjuk ennyiben. Darabjaira tört a lelkem és Thessának köszönhetem, hogy ott a partyn nem zuhantam össze, na meg persze a manóknak, akik bemásztak a gatyámba.
lihegtem, de nem tudnám azt mondani, hogy a fáradtságtól, inkább a haragtól és a stressztől, már én is tiszta festék voltam, a hajam mindenfelé állt, nem tudtam leállni. Kell bele egy hugrabug is, valóban, így előkaptam a sárga festéket, és kinyomtam belőle egy keveset az ecsetre.
Mozdulatlanul álltam és néztem. Nem tudom, hogy mire vártam, lehet ihletre vagy meggyőződésre. Esetleg még mindig nem tudtam elengedni Sandyt és ez a sárga szín az, ami leginkább rá emlékeztet? A házam, az iskola és minden, ami ideköt? Talán lehet az lenne a legjobb megoldás, ha megszöknék és soha vissza se jönnék ide, akkor talán végre el tudnám engedni a kezemet és a sárga szín is újraa repertoáromat képezhetné.
Addig azonban csak görcsölő kézzel fogok állni a vászon előtt, mint most is. A szemeit még nem színeztem le…minden macatos már, de még mindig felismerhető a képen. Megadtam magam, leengedtem a kezemet és térdre estem. Nem akartam már sírni, nem volt erőm és belefáradtam ebbe. Gyenge vagyok, gyenge vagyok érzelmileg és lelkileg is, csak a testem hajt előre nap, mint nap és nem tudom, mit tegyek magammal.
- Engedd el! – fogtam meg a bal kezemmel az alktoni vágyó jobbot, ami egyszerűen nem akart a vászon felé közeledni. – Gyerünk. – erőlködtem, mire szinte már belesajdult az alkarom, de csak erőlködtem tovább, titkon abban reménykedve, hogy megsajnál valaki és véget vet ennek a drámának.

[- Engedd el! Gyerünk -]

♥ lerajzolok egy álmot ♥

(apocalypse)

pretty : sulis ♥ vibe: I’ll live forever, why won’t you too?e

2004. 05. 25.
p.s. Ezra

Még mindig úgy éreztem ott a gombóc a torkomban, és nem tudtam ellene tenni semmit, hogy eltűntessem. Amikor megkaptam Jasmine utolsó levelét, nem tudtam kimászni az ágyamból, és órákra sem jártam. Aztán egyszerűen csak beletemetkeztem a tanulásba, hogy ne gondoljak rá. Ha rágondolok úgy érzem megint sírni tudnék, hogy miért nem vettem ezt észre. Ha rágodnolok még jobban utálom a vizet, ahogy a partot nyaldossa, ahogy elveszi az embertől a levegőt és nem adja vissza, akkor sem, ha nem érdemelné meg a halált. És szánalmas volt, hogy a legtöbb esetben nem mertem rá gondolni, mert akkor elvitt magával az érzelmem. Inkább csak eltereltem a figyelmemet, és akkor mindeki azt hitte, hogy jól vagyok, hogy csak valaki dobott, vagy nem tudom, hihettek bármit, de ha látják, hogy összeszedtem magam nem kell feleslegesen magyarázkodnom. Ahhoz végképpen nem volt semmi kedvem.
Bár az tény, hogy Lola és Alec szerint túlságosan is elvette az eszem a tanulás, de hová is mehettem volna, ha nem a könyvtárba? Ekkor történt az, hogy Lola közölte velem, addig nem szól hozzám, míg nem csinálok mást a tanuláson kívül. Szörnyű barát lehettem, és erre nem csak Jasmine volt a bizonyíték, hanem Lola és Alec is. Talán tényleg jó lenne rajzolni, régen nem rajzoltam. Ezért is lépkedtem a műterem felé, hogy egy kicsit tényleg ne bolonduljak meg a tanulásba. Valahogy mégis úgy éreztem sosem elég, amit tudok, ez pedig egy veszélyes, démoni kör volt bennem.
Jól van, csak rajzolni fogok, modnjuk egy szép fát, egy nádast, madarakat, sok-sok madarat. Úgyis tudom, hogy végül  mindig visszatérnék a szarkákra, csak mert Lenre gondolok. Sóhajtottam, ahogyan benyitottam a műterembe, és igen, áramlott felém az európai kultúra. Egyenesen riasztó volt először pucér emberméretű szobrokkal találkozni itt, nálunk még csak embert se lehetett ábrázolni. Úgy éreztem, menten elég itt a lelkem, de hát az már a tűz felé tartott úgyis. Anynira nem volt túlzsúfolva sosem ez a hely, és ha voltak is itt páran, találtam magamnak helyet.
- Engedd el! Gyerünk - hallottam meg egy simerős hangot, és aztán fel is fedeztem a gazdáját. Ezrával egy kicsit megszakadt a kapcsolatom, nem csak azért mert nem egy évfolyamba jártunk, hanem mert fura lett, én meg inkább vagy magammal foglalkoztam, vagy Lennel. Mármint csak godnolatilag.
Odamentem mögé, és összevont szemöldökkel bámultamn a képet. Pacás volt, mintha azt se tduná mit akarna festeni, de valami emberalak volt rajta. Nem sokat kellett agyalni, hogy rájöjjek, Sandy volt az.
- Te meg mit csinálsz? - kérdeztem tőle, bár lehet megijesztettem vele, nem tudom. Én csak fogtam a kezemben a rajzos füzetemet, amit még akkor kezdtem el, amikor Armin még otthon volt velem, és megtanított rajzolni. Haosnlítani akartam rá, mert olyan csodásnak tartottam, hogy mikre képes az ecsettel. Festeni sosem fogok tudni, nekem megmarad a rajzolás, vagy néha a pasztel, de az én világom feketén volt fehér.