Műterem és Galéria

Művészet vagy szenvedés

2004.05.25



Let it go

to Nora

+16

Sokáig tartott mire eddig az elhatározásig eljutottam, így már csak karnyújtásnyira van a boldog elengedés, a felszabadulás, hogy végre önmagam lehessek, hogy kiszabadulhassak egy vágy alkotta rabságból, egy nem létező fogságból, amit csak a szívem generál, az önzés, mert önző vagyok. Egy személyt akarok, egy olyan embert, aki szabad, nem köthetem magamhoz, mégis ragaszkodok hozzá, a kezeim közt akarok tartani és bár igen, játszott velem, pedig talán még akkor is sebezhető voltam, mikor kivetette rám a hálóját, most aztán tényleg darabokra tört mindent. Hónapig csak bolyongtam, bújkáltam, nem beszéltem, egy átlagos depis tini időszakát éltem, aztán pedig elkezdtem elromlani. Durvábbnál durvább csínyeket követtem el, amik már inkább hasonlítottak szenyózáshoz, mint nevettető viccekhez. Csínymester helyett tahónak és bunkónak kezdtek hívni és szépen lemorzsolódtak mellőlem a barátaim, sőt inkább ellöktem őket. Nora, Zander, Henriette vagy Thessa, mindenkit elüldöztem magam mellől. Ha nem is a viselkedésemmel, akkor a közönnyel, amit viseltettem feléjük, de a lényeg ugyanaz maradt. Talán már egy hónap is eltelt, mióta ott jártam Florral a szükség szobájában és megláttam a tükörképem Sandyvel, amint hozzámsimul. Nem tudtam, akkor mit akar velem az a tükör, napokig évődtem rajta, így úgy döntöttem, el kell engednem a dolgot és akkor ismét a régi lehetek. Vagy legalábbis egy kicsit normálisabb.
- Te meg mit csinálsz? – hangzott a kérdés mögülem, mire csak felsóhajtottam és elengedtem a sárga festékkel megspékelt ecsetet. – Nem látod? Próbálok elengedni… - morogtam bosszúsan, mire kapcsoltam, hogy bizony állt valaki mögöttem és akaratlanul összerezzentem. Megijedtem, pedig tiszta a lelkiismeretem, az ecset is kirepült a kezemből, egyenesen a vászonnak, aminek eddig nem mertem nekitolni. A sárga szín is ráemlékeztetett, a bombasztikus szőke leányzóra, akibe beleestem, akiből most próbálok kiszeretni.
Az ecset tehetetlenül hullott alá a földre, apró festéknyomot hagyva a padlón és a ruhámon. Nagyot sóhajtottam és ismét térdre estem, ahogy a festékes kezemet végighúztam a vásznon, mintha csak megsímogattam volna a képen lévő személyt. Érzelemmentes tekintettel néztem a képet, ahogy elkentem rajta a sárgát és elvegyítettem a kék és piros színek káoszában narancs és zöldes árnyalatokat alkotva ezzel. Nem foglalkoztam a mögöttem álló Norával, a kezem magától járt, az arcom szinte meg sem rezzent, addig húztam a sárgát, míg végül egy arc jelent meg a vásznon, eltakarva mostmár talán teljesen az alatta lévő lányt. Egy fiú arc volt, az teljesen kivehetővé vált, és persze magamat ábrázoltam ilyen groteszk módon, mégis felismerhetetlen volt. Fogtam egy kis sárga színt a padlón heverő ecsetről és a fejforma szájrészéhez illesztettem. Az ajkai nem voltak teljesek. Remegett a kezem, ahogy próbáltam felfelé kanyarítani a száját egy mosollyá változtatva a sárga, görcsös vonalat. Nem ment tovább. Szinte már erőlködtem, az egész testem beleremegett. – Gyerünk. b*szott mosoly. Vigyorogj te átkozott! – kiáltottam már teljesen csüggedten, majd elengedtem az izmaimat és lehajtottam a fejem. Nem néztem fel, nem fordultam a lányhoz, úgy morogtam magam mögé, hogy a fejem lógattam, a hajam szinte belekaristolt a vászonba.
- Segítenél? – kérdeztem. – Úgy hallottam rajzolsz. Segíts nekem mosolyt rajzolni. – morogtam, majd reméltem, hogy megszán és oda vezeti a kezemet, ahová kell, ami még most is makacsul a vásznon remegett. Csak egy apró vonal kell és el is készül.

[- Segítenél? –]

♥ lerajzolok egy álmot ♥

(apocalypse)

pretty : sulis ♥ vibe: I’ll live forever, why won’t you too?e

2004. 05. 25.
p.s. Ezra

A gondolataim fele még Jasmine körül pörögtek, a másik részem meg nem akart ezzel foglalkozni, mert akkor még jobban fájt volna. Inkább tényleg tanultam, hogy minden tárgyam meglegyen, még ha maximalista is voltam, ha elhivatott is, azért ennyire nem akartam túltolni. De most itt tartottam, túltoltam,  és ha Lola nem robbant ki a könyvtárból, akkor lehet ott őrültem volna meg. Utáltam ezt, mintha csapdában vergődtem volna. De igazából az életem egy csapba volt, és az egyetlen fénypontja éppenséggel jelenleg Len, még akkor is ha folyton ellök.
Kissé megdöbbenve álltam hát a gallériában, és bámultam Ezrát aki úgy szenvedett a képpel, mintha nem csak az egyet égette volna, hanem a vászon is. Nem tudtam festeni, csak rajzoltam, hol szénnel, hol ceruzával, esetleg pasztellel, de tudtam, hogy nem voltam benne tehetséges. A tánc jobban ment, akár azzal is mehetnék tovább, de nekem más álmom volt, a gyógyítás. Bár tudtam volna segíteni Jasmine-nak is, bár ott lehettem volna, bárcsak... Minden máshogy alakult volna.
Odaléptem hozzá, bár még meg is ijesztett, így még nem láttam, de kölcsönösen frászt kaptunk egymástól, mert a kezéből az ecset is kiesett, festéknyomot hagyva a padlón. Elengedni, én is hányszor engedtem el. Hányszor is törték össze a szívem, nem tudtam megmondani. Azt mondanám az első volt a legfájdalmasabb, de a többi is ugyan olyan volt. De az embernek tovább kellett lépni. Hogy aztán kezdje az egészet elölről. De amíg tart szép, és amíg szép, nem fáj, a fájdalom elmúlik pedig, talán. Én a szépbe kapaszkodtam a jóba, mert tudtam úgyis mindennek vége lesz. Mégis folytattam, magam se tudva miért.
De úgy tűnt Ezrának még így se ment, nem mondtam semit, csak néztem, kicsit féltem beleavatkozni, akármit is csinált vagy értett elengedés alatt. Általában értettem az emberek megnyugtatásához, ez lesz a dolgom, de egyelőre kivártam, hogy mit fog tenni Ezra. Vagy lehet tényleg ördögtől való az emberábrázolás, ezért voltak itt olyan furcsa festők is, az egyik a fülét is levágta. Kicsit ijesztő volt ez, remélem azért nem szállták meg a démonok, vagy ilyesmi.
- Segítenél? – kérdezte, mire felocsúdtam a gondolataimból. A bátyáim, Amrin kivételével szerettek a démonokkal ijesztgetni, én meg gyerekként egyenesen rettegtem tőlük. Ma már kevésbé, de azért na.
– Úgy hallottam rajzolsz. Segíts nekem mosolyt rajzolni - magyarázta én meg a kezére és az ecsetre néztem.
- Nem tudok embert rajzolni, otthon nem szabad - mondtam neki, és pislogtam egyet. De amúgy Lent akarom lerajzolni, miről is beszélek? Úgyse fogok jó helyre jutni, ha meghalok. De megszántam Ezrát legyen bármilyen furcsán ijesztő is a látvány vagy az állapota.
- De ha segítek, cserébe taníts meg rá - mondtam kihúzva magamat, majd megfogtam a kezét és húztam vele együtt egy mosolyt. Nézzen ki bárhogyan is, és amúgy is a kép túl harsány volt, hogy lássam mi volt rajta rendesen.
- Hát mit ne mondjak, az én vonalam még magasabbra emelte az összképet - bólogattam, teret engedve a szerénységemnek., bár a kép maga harsány volt és zűrös, Armin csodaszép virágaihoz és tájaihoz szoktam hozzá.

Művészet vagy szenvedés

2004.05.25



Let it go

to Nora

Végre sikerült azt a mosolyt meghúzni és bár túl sok volt az önkritika és a hiszti, valamiért nem engedtem meg magamnak hogy megkönnybüljek vagy hogy boldog legyek. Talán Nora segítsége elég lehet arra hogy végre fellélegezzek, bár sok barátom közrejátszott abban, hogy végre elengedhessek egy drámai, szomorú korszakot. Az újrakezdés pedig mindig izgalmas.
Úgy ugrottam fel a földről, mintha mi sem történt volna, megfogtam a vásznat és a kukáig sétáltam vele, majd nemes egyszerűséggel beleejtettem.
- Na ezzel meg is volnánk. – töröltem meg játékosan a kezeimet majd önfeledten mosolyogtam a lányra. – Köszi, nélküled nem ment volna. Nem is tudom, mennyi galleon ért az az egy vonalad. – kacsintottam rá, majd odaléptem egy állított, grafikus asztalhoz és elővettem pár lapot a mappámból, ceruzákat, ecseteket és satírozókat, na meg persze radírt.
- Szóval ember alakot akarsz rajzolni. – hümmögtem leginkább magam elé, miközben a pálcám segítségével tisztává varázsoltam a kezeimet és a ruházatomat. – Mi sem egyszerűbb. – tettem le magam mellé, mikor végeztem, majd intettem felé, hogy jöjjön közelebb. Nem volt nagy ördöngőség, igazából mindenki más stílusban alkot, még a formák és az alap körvonalak is eltérőek, izgalmas less kideríteni Norának milyen is az elképzelése a művészetéről.
- Alap esetben az emberek egy-egy testrésze olyan, mint a torz alakzatok. – magyaráztam, amint rajzoltam egy egyenes függőleges vonalat, majd három vízszinteset. Ezek alkotják a bábum, vagyis emberi alakomnak az alapját, vázát. Ezen fognak majd a kis köröcskéim elhelyezkedni, amikből végül testrészek lesznek. Engem is így tanítottak rajzolni annak idején, bár nem elhanyagolható tény a tanulmány, tehát az emberi test ismerete és a gyakorlás.
- Próbáltad már egyébként? – fordultam meg hirtelen, mikor eszembe jutott, hogy túl hirtelen támadtam le ezzel a lányt. Lehet már van elképzelése, vannak mintái, én meg próbálok egy teljesen új vonalat ráerőltetni, hol ott lehet csak az övét kellene tökéletesíteni. – Vannak rajzaid? Muta őket először, mielőtt folytatjuk. Tudnom kell hányadán állunk. – motyogtam mosolyogva, majd míg előpakol-ta a kis füzetkéjéből a rajzokat, már, ha vannak nála, addig én egy fiókban kezdek kotorászni és előha-lászok egy próbabábut, ezt a mini fajtát, ami meg van bájolva. Igazából utasításra úgy fordul, ahogy mi szeretnénk, így nem kell odanyúlni érte, miközben alkotunk, mert lehet kiesnénk a ritmusból. Nagy segítség volt nekem is, míg fiatalabbként gyakoroltam az alaktant.
- Tudod, az is nagy segítség, ha megfelelően ismered az emberi testet. Csontfelépítés, izomzat stb. – magyaráztam, míg nézegettem a rajzait, ha pedig nem adott mintát, akkor a bábuval foglalatoskodtam. – Tessék, állítsd be, olyanra, amilyenre szeretnéd, én pedig lerajzolom. – adtam át végül mosolyogva a bábut, majd megfordultam a székemen az ablak felé, felhúztam a lábaimat és a térdemmel tartottam meg a fejem, míg Nora eldöntötte hogy szeretné tanulni.

[- Most már jobb? -]

♥ lerajzolok egy álmot ♥

(apocalypse)

pretty : sulis ♥ vibe: I’ll live forever, why won’t you too?e

2004. 05. 25.
p.s. Ezra

Nagyokat pislogtam Ezrára, ahogy drámaian a kukához sétált és kidobta a művet. A művet, amire én is húztam egy vonalat, hát micsoda dolog ez. Szinte már meg is sértődnék, ha nem tudnám, hogy itt valaminek a lezárása volt.
- Most már jobb? - kérdeztem tőle azért.
– Köszi, nélküled nem ment volna. Nem is tudom, mennyi galleon ért az az egy vonalad - Erre azért elvigyorodtam és kihúztam magamat, nagyon büszkén. Szerettem, ha elismertek, simogatta az egómat. Még akkor is, ha félig mindig visszakanyarodtam Jasmine-ra, és a levélre. Elnyomtam egy sóhajt, most nem lehettem depis. Rajzolni akartam, hogy végre tényleg lerajzolhassam Lent. Ha végleg hazamegyek, legalább lesz mit néznem titokban, egy rettenetes házasság mellett.
- Alap esetben az emberek egy-egy testrésze olyan, mint a torz alakzatok - magyarázta, majd én mellette ácsorogva néztem, ahogyan huzogatta a vonalakat. Szinte éreztem, hogy emiatt már tényleg nagyon fogok odalenn égni, de már tényleg olyan nagyon mindegy volt. A szabályokhoz máshogy viszonyultam, még Arminnál jobban is szembementem vele. Tényleg én voltam a legrosszabb. Bólogattam, ahogy a vonalakat húzta, legalább Armin tanított rajzolni, így nem a nulláról kezdtem ezt el.
- Gondolatom, hogy nem bonyolultabb, mint egy madarat - válaszoltam halovány mosollyal az arcomon.
- Próbáltad már egyébként? - kérdezte hirtelen én meg megráztam a fejemet, hogy nem.
- Mm-mm. Otthon ez tilos, tudod, mint az alkohol, a házasságtörés, és a szerelemből való házasodás - mondtam legyintve, mintha olyan rohadtul bele lehetett volna ebbe törődni. Pont annyira, hogy az ember egyik legjobb barátnője egy nap úgy döntsön belesétál a Perzsa-öböl hullámai közzé és soha nem tér vissza. - Viszont, én akkor is megtanulom. De rajzolni tudok, Armin, a bátyám tanított - fűztem hozzá, és amikor kérte, odaadtam a füzetemet neki. Csak egyszerű rajzok voltak, nem voltam ügyes. Csak a bátyámhoz akartam gyerekként hasonlítani, mert felnéztem rá. Ezért kértem, hogy tanítson meg rajzolni.
Bizalmatlanul méregettem a bábu izét, elég groteszk volt, nem láttam még ilyesmit. A nyugat bizarr volt, és emiatt apám szerint káros és veszélyes. Az se segített sokat, hogy nagyon is hallottunk arról, ami itt történt, csoda, hogy rá tudtam venni, hogy Armin után jöhessek.
- Tudod, az is nagy segítség, ha megfelelően ismered az emberi testet. Csontfelépítés, izomzat stb - magyarázta én meg bólogattam, mintha ismertem volna. Oké, voltam már egyszer pasival is úgy, Armint meg szerettem fogdosni, mert nagyon sok izgalmas tetkója volt, és imádtam nézni a szép mintákat a bőrén. Meg az olyan kistesós dolog volt. Beállítottam a bábut, hogy üljön, és kíváncsian néztem Ezrát. Szerencsére az alapokat gyorsan el tudtam sajátítani, a gyakorlást meg amúgy ment is.
Ha Ezra kész volt én is megpróbáltam lerajzolni a vonalakat, bár nem volt olyan biztos az ábrázolásom, mint az övé. Gondolom ebből is ki lehetett hozni a formákat, csak még nem tudtam, hogyan.
- Hogy tanultál rajzolni? - kérdeztem csevegve a vonalaimat huzigálva.

Művészet vagy szenvedés

2004.05.25



Let it go

to Nora

A rajzolás nem volt nagy kunszt, addig míg rá nem görcsöl az ember. Ez inkább szórakozás, hiszen a vonalakat úgy igazgatjuk, húzzuk, vonjuk, ahogy a kedvünk tartja, rengetegszer újrakezdhetjük, ismét nekiállhatunk, tehát teljesen mi uraljuk a folyamatot. Ha pedig nem leljük benne kedvünket, félbe is hagyhatjuk. Bárcsak minden ilyen könnyen menne.
- Most már jobb? – kérdezte, mikor már ültem a lapocska felett, mire én felnéztem, elgondolkodtam egy pillanatra, majd elmosolyodtam magam. Inkább lelkes vigyor volt, mint őszinte, de egy kicsit tényleg job volt, így bólintottam. – Igen, persze. – böktem azért még oda, majd vissza is fordítottam a fejem a munkára, amit még alig kezdtem el, de már magával ragadott. Ilyenek vagyunk mi művészek, ha belekezdünk, kicsit őrültek módjára dolgozunk és viselkedünk.
- Mm-mm. Otthon ez tilos, tudod, mint az alkohol, a házasságtörés, és a szerelemből való házasodás. – magyarázta, mire csak bólogattam rendületlenül és még mindig a vonalak rajzolása közben válaszoltam vidáman.: - Na, ha már ezt megszeged, csak egy karnyújtás a szerelemből házasodás. – tényleg akartam, hogy ez a lány boldog legyen, megérdemelné, maximálisan. De nem erőszakoskodtam tovább a témával, megbántani vagy megsérteni sem akartam, így csendben elvettem a füzetét és áttanulmányoztam a rajzait. Hümmögve lapozgattam, egyrészt mert nem csak a művekre voltam kíváncsi, hanem magára a fejlődésre, így míg végig nem értem nem mondtam semmit, csak hümmögtem, lehet idegesítő is voltam, mint egy vén öregember.
- Szépen árnyékolsz és látszik a fejlődés, nem lesz nehézség az alakrajzolással sem. – bólintottam végül, ahogy visszaadtam a füzetkéjét, majd mikor beállította a kis bábut, ahogy az neki tetszett, összecsaptam a tenyereimet. – Nézzük akkor. – tettem hozzá, majd a lapom fölé hajoltam és elkezdtem a beállított bábu vonalait felrajzolgatni. A testének grbületeit és tengeléyt akartam a vonallal élezni, igazából az arányok tökéletes felviteléhez elengedhetetlen. Kezdőknek és haladóknak is ajánlott ez a forma, de a nagy öregek is használják még időspórolás szempontjából.
- Megrajzolod a test alapjait és a végtagokat, tudod…hogy lásd előre hogy állnak a bábuhoz hasonlóan. Utána jöhetnek…az alakzatok. – magyaráztam közben ahogy rajzoltam, a keze és a lábai helyére egy-egy nyújtott ellipszist rajzoltam, a feje helyére egy gombócot és így tovább. Nyilván a teste helyére csak kitöltést csináltam, nehogy összevisszaságnak hasson.
- Hogy tanultál rajzolni? – kérdezte Nora, miközben utánozta a ceruzavonásaimat, majd hogy ne hagy-jam válasz nélkül és meg is nézzem, hogy halad átlestem hozzá. – Apám mugli rajztanár. – válaszoltam szűkszavúan, hiszen ebben a mondatban benne van minden válasz. – De festeni apám kollegája tanított. – tettem hozzá bólintva, miután láttam, hogy a lány alapjai is jók lettek, bár remélem megértette a lényegét ennek a technikának.
- Mivel most csak a bábut rajzolod, kezd el szépen a vállrészét és haladj lefelé. Használd a ceruzád ívét, hogy az arányokat pontosítsd. – mutattam neki, miközben az enyémet a hüvelykujjamhoz illesztettem, a többi ujjammal meg beszorítottam. Egyik szemem behunytam és odatartottam a bábu közepéhez és úgy számoltam ki nagyjából melyik oldal a nagyobb, arányosabb. Nem akartam most túlzásba esni, rég is rajzoltam, így csak satírozgattam és nagyjából rajzoltam le. Mostmár Nora magára van utalva, a technikai részét megmutattam, mostmár azt veti papírra, amit lát, persze, ha valamit nem ért, vagy nehéz segítek neki, mert apró tippek minden résznél vannak.
- Az árnyékolást felesleges magyaráznom gondolom, van hozzá érzéked. – teszem hozzá, rámosolyogva, meg azért oda is pillantva, hogy halad.

[– Igen, persze. –]

♥ lerajzolok egy álmot ♥

(apocalypse)

pretty : sulis ♥ vibe: I’ll live forever, why won’t you too?

2004. 05. 25.
p.s. Ezra

Kissé tényleg aggódtam Ezra miatt, de lehet csak azért, mert Jasmine-t is elvesztettem. Pedig minden héten írt nekem levelet is, Ayshával ellentétben, de vele amúgy is rosszul váltam el, amikor eljöttem otthonról. Ő az egész világra dühös volt. De Jamsine nem volt ilyen és mi nem láttunk tovább annál, hogy ő folyton boldog volt és optimista. És egyszer csak úgy döntött nem csinálja tovább. De nem akartam most ezen agyalni. Jót fog tenni, hogy rajzolhatok, és akkor még jobban fog esni, ha mondjuk Lent rajzolom le. Ha már úgysem kerülhettek hozzá közelebb, legalább lesz róla egy rajzom. De bárcsak tudnám miért lök el folyton, akkor talán tudnék változtatni, valamin.
– Igen, persze. –  válaszolt, én meg csak végig mericskéltem, összevont szemöldökkel. Nem voltam meggyőzve, de úgy nézett ki, mintha tényleg le akarta volna zárni az egészet. A sebeket be kellett gyógyítani valahogyan, legyen az a bőrön vagy az ember lelkében. Az csak több fertőzést okoz, ha feltépkedi magának az ember, és egy bizonyos ponton a fertőzést nem lehetett megállítani. Sem megmenteni azt, akinek fájdalma volt.
- Reméltem is - bólogattam nagy komoly fejjel mielőtt még nekikezdtünk volna a rajzolásnak.
- Na, ha már ezt megszeged, csak egy karnyújtás a szerelemből házasodás. - mondta Ezra, mire kiszaladt belőlem egy kacaj. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Otthon még egy házasságtörés miatt is a halálba küldhettek bárkit. Nem nagyon volt erre esély, de persze a remény hal utoljára, nem igaz? Eleve nem is álltam még készen arra, hogy hetedév után csak úgy feladjak mindent és megházasodjak. Nem is akarnék... jó sokáig nem. Az egész egyszerűen olyan hülyeség és fojtogató.
- Majd a szavadon foglak, Ezra Ellsworth - kacsintottam rá. Nem mintha sok esélyem lett volna erre, de legalább ő optimistább volt ebben, mint én. Csak a jóban való reménykedés után az esés sokkal de sokkal fájdalmasabb. Azt hiszem Jasmine is tudta jól ezt. Aztán odanyújtottam neki a rajzos füzetemet. Végül is nem volt benne sok különleges dolog, csak néhány tájkép állat vagy növény. Meg hát nem voltak ezek olyan csodás képek, általában reggel rajzoltam, ha kiültem egy kicsit hajnalban a birtokra.
- Szépen árnyékolsz és látszik a fejlődés, nem lesz nehézség az alakrajzolással sem. - Elmosolydtam a bókra és büszkén ki is húztam magam -- Nézzük akkor. – mondta, mire beállítottam a bábut. Fura egy izé volt, és nem is tudom. Arca sem volt, meg semmi, nem is értettem, ez alapján hogyan lehet megtanulni bármit is, de remélem azért nem lesznek tőle rémálmaim. Inkább azt néztem, ahogy ő rajzolt, és nem ezt a z izét, az amúgy is sokkal érdekesebb volt. Szerettem tanulni, főleg amiről tudtam, hogy az előnyömre is válhat. Lola hányzsor cukkolt azzal, hogy egy hollóhátas stréber vagyok. De én sokkal menőbb voltam, mint a hollóhátas stréberek és szebb is. Bocs Leo.
- Megrajzolod a test alapjait és a végtagokat, tudod…hogy lásd előre hogy állnak a bábuhoz hasonlóan. Utána jöhetnek…az alakzatok - magyarázta, én meg néztem az ellipsziseket meg a mindent is. Jó nyilván ebből is ki lehet hozni az embert, segédvonalakat én is használtam aztán megtöltöttem a formákat rendesen. Persze közben én is utánoztam Ezrát, és megpróbáltam hasonlóan rajzolnia  vonalakat, eddig még ment is, sőt, még csak lelkiismeret furdalásom sincsen tőle, hogy ez amúgy tiszta bűnös dolog. A bátyám még alkoholt se ivott, mert nem volt szabad és tartotta magát ehhez. Tényleg én vagyok a legrosszabb. 
- Apám mugli rajztanár. De festeni apám kollegája tanított - erre felvontam a szemöldökömet. Furcsán hangzott ez a rajztanár dolog.
- Nálatok iskolában is van rajz? - kérdeztem. Az ember vagy magától tanul meg vagy fizet valakinek, hogy tanítsa. Furcsa volt ez a mugli rajztanár dolog. Közben az ablakzataimat hagytam, hogy megnézze ő is. - A festés menő dolog, de valahogy az már nem izgatott annyira, mint a bátyámat. Hagytam, hogy kibontakozzon - mosolyodtam el, mintha szüksége lett volna erre. Armin gyönyörűen festett. Néztem ahogy Ezra méregette az arányokat, bár én nem tudtam ezt így utánozni, gondolom a rutin hozza is majd ezt is magával, de nagyjából elkészültem az alakkal, ahogy ő mondta, igyekeztem úgy. Persze amikor elakadtam örültem, hogy segített, így nem lett olyan szörnyű. Bár nem egy... műalkotás.
- Furán néz ki így, de... majd lesz arca is ugye? Így olyan mint valami szörny a rémálmodból - pislogtam a rajzra, mert lassan haladtam, de volt valami alakja már, erre meg büszke voltam. - Köszi, Ezra, nélküled nem menne - sóhajtottam, ahogy lassan de lassan valami emberszerű is kezdett belőle kikeveredni. Emberszerű, embernek még nem mondtam volna.

Művészet vagy szenvedés

2004.05.25



Let it go

to Nora

Látszott Norán, hogy mennyire feszeng már csak azért is, mert a rajzolással is megszeg egy bizonyos hazájabeli törvényt. Biztos vagyok benne, hogy izgalmat is érez, de azért ez még mindig kicsinyke dolog azzal szemben, hogy valaki ellentmond a szüleinek és a hagyományoknak, csak azért, hogy mással házasodjon. Nem igen tudtam elfogadni magam sem ezt a dolgot, megértettem, de én is túlságosan szabad elvű voltam ahhoz, hogy egy ilyen törvényt lenyeljek, még akkor is, ha több éves hagyománya van. Egy bátorító mosollyal nyugtáztam a válaszát és bár tudtam a kacsintás mögött egy enyhe lemondás van, én mégis hittem abban, hogy mindenkit megillet a boldogság és a szabad választás joga. Kicsit talán el is szorult a gyomrom a sajnálkozásban, de mivel ő sem mutatja gyengeség jeleit, én sem akartam emlékeztetni a fájdalmára, így próbáltam optimista maradni. Nem könnyű tekintve az én problémáimat, de ezek is apróságok, amiket magam győzhetek le. Tovább kell lépnem és ha ennyi viszonttagságot követően Nora is erős tud maradni, én sem leshetek ennyire limonádé. El is kezdhetjük mondjuk egy jó rajz készítésével, de előtte azért meglesem a korábbi munkáit. Nem túloztam, mikor arról beszéltem neki, hogy szépek a munkái, igazából van aki tehetséggel és ilyen látásmóddal születik és van aki évekig tanul és gyakorol, mire egy épkézláb fát vagy tengerpartot le tud rajzolni. Biztos vagyok benne, hogy sok kreativitás és fantázia szorult ebbe a lányba, azok tudnak a legtökéletesebben elvonatkoztatni a hétköznapi normáktól és vonalaktól, átadva magukat a tökéletes álomvilágnak, színeknek és árnyalásoknak.
Bele is kezdtünk a rajzolásba és ahogy néha lesve odapillantottam a Mardekáros lány lapjára elégedetten bólogattam, amolyan tudálékos apó módjára, aki büszkén, mégis szigorú szakmaisággal tekintett diákja műveire. Remélem azért nem csak utánozza azt, amit csinálok és maga az elmélet is megragad benne, ezek az ellipszisek és vonalak azért vannak, hogy megkönnyítsék a testrészek alakítását, már ennyiből látni lehet, hogy fog állni a rajzon szereplő bábu.
- Nálatok iskolában is van rajz? – nálunk? Mosolyogva fel is nézek a lányra, nem értettem, mire gondol a nálunk szó alatt, de biztos arra értette, hogy a muglik világában. Megrántottam a vállam, mert nyilván többet értek ehhez, mint ő, hiszen ő aranyvérű, hiába éltanuló, a muglik életéről édesapámat tekintve valószínűleg többet tudok.
- A mugliknál van, bár össze van vonva a művészet történettel és egyéb művészeti ágakkal. Szobrászat, festés stb, igazából a gyerekek kreativitását akarják ezzel fejleszteni. – magyarázok, mikor szinte már öntudatlanul, magamtól elkezdtem a bábu karjának mért ellipszist rajzolni és végső alakot adtam a mértani testnek. Remélem idén is elmegyünk nyaralás címszóval apám kollegájának a nyaralójába, legalább tovább fejlődhetnék. – A felkar rövidebb, így, a kézfej meg először legyen sok vonal. – mondtam szinte alig hallhatóan, miközben észre se vettem, ahogy a nyelvem kidugtam a számból a koncentrálás közepette. Rossz szokásom, hogyha már annyira belemerülök, akkor lógatom a nyelvem, sőt sokszor a lábammal dobolok valami nem létező muzsika ütemére.
- Furán néz ki így, de... majd lesz arca is ugye? Így olyan mint valami szörny a rémálmodból. – aggodalmaskodott, mire felkacagtam. Nem, nem őt nevettem ki, csupán aranyos volt, biztos nehéz volt az általában büszke, mindenről tájékozott Nora Nareknek most bizonytalannak mutatkoznia, de attól nem kell félnie, hogy itt nálam ez bármit is számítana. Én csak egy barátot látok benne, abból pedig az egyik legjobbat. – Olyan arcot villantasz neki, amilyet szeretnél. Ahhoz nekem is fénykép kellene, hogy visszaadjam az arányokat, hogy felismerhető legyen. – javítottam ki magam, ugyanis nem, tényleg nem egy bábu fejét terveztem az alak nyakára helyezni, de fejből fogok valamit odatenni, ötletek nélkül, valami rögtönzött személy lesz, vagy ilyesmi. Egy lány, ki tudja, lehet a következő barátnőmet festem oda.
- Köszi, Ezra, nélküled nem menne. – ismét mosolyogva néztem fel a rajzomból rá és felé is fordultam. – Amennyit már te segítettél nekem, száz rajzzal se tudnám eléggé meghálálni. – motyogtam neki némi zavarral a hangomban. – Bármikor szükséged lesz rám, itt leszek neked. – tettem hozzá teljesen elvörösödve, de annál magabiztosabban. Nem bántam, ha észreveszi, de hogy lefojtsam ezt az állapotot, gyorsan kezembe vettem a rajzát és az arcom elé tartottam. – Ühüm, ühüm. Nagyon jó lesz. Javaslom majd a továbbiakban a gyakorlás mellett a testek tanulmányozását. Tankönyvekből, sportújságokból stb. – motyogtam még mindig, majd ha már elmúlt ez a plöttyedt érzés, visszaadtam a rajzot és én is befejeztem a sajátomat. Amennyiben még kérdése lett volna, vagy szeretett volna még rajzolni, az időm engedte és a nap hátralévő részében amúgysem volt különösebb dolgom, talán meg is hívom még egy mézsörre is, ha végeztünk. Bármikor szívesen áldozok a barátaimra időt. Bármikor.  

Köszönöm a játékot! Helyszín szabad!

[m]

m ű v é s z e l ő d é s
•••••••

 

o u t f i t

z e n e

• r o b e r t •

A mágikus zenelejátszó felé legyintek a pálcámmal, mire újabb album repteti fel és indítja el magát. A zenei effektek azonnal betöltik a teret, aztán jönnek az ismerős gitár ritmusok. Hirtelen önkéntelenül is pengetni kezdem képzeletbeli gitáromat, de csak addig, amíg Thom Yorke hangja fel nem csendül. Én pedig szinkronban énekelem vele a már százezerszer újrajátszott, kedvenc számomat.

Nincs rossz hangom amúgy, sőt… Nem egyszer énekeltem már otthon apával, próbált rávenni arra, hogy ne toljam háttérbe a zenélést. De valahogy sosem indultam el úgy igazán ezen az úton. A képzőművészeti alkotások, az ecsetvonások, az akril festék illata és a maszatolás valahogy mindig sokkal közelebb álltak a szívemhez.
Szerencsére a Roxfortnak jobban felszerelt műterme van, mint azt valaha is reméltem volna, mi pedig, akik folyamatosan használjuk, nagyon is jól karban tartjuk. Azt hiszem, olyanok vagyunk, mint egy kis klub. Valahogy összekovácsolt minket a közös érdeklődés, kimondatlan szabályok nyomán, de gondoskodunk az általunk olyannyira szeretett teremről és magunkról. Én hoztam egy, apa jóvoltából megbűvölt, zenelejátszót, más egy kis komódra vízforralót pakolt. Mellette, vélhetőleg a házimanóknak köszönhetően mindig van teafű és keksz. A vásznakat innen-onnan rendeljük, a festékeket közösen használjuk és töltjük fel a készletet. A bútorok nagy részét is mi szereztük és pingáltuk ki a magunk szórakoztatására.
De persze, nem csak a festéshez vannak itt kellékek. Az egyik sarokban agyagtömb hever a földön. Mellette egy agyagozó korong. Körülötte elrontott szoborfejek, bögrék, tálak hevernek. A másikban egy szekrény tele van itt-ott kilógó textilekkel. Előtte egy régi varrógép áll. Még működik, kipróbáltuk már. Van is tervünk, hogyan hasznosíthatnánk. Csak idő kéne… Sok az ötlet, de kevés a szabadidő…

Lábam önkéntelenül jár a ritmusra, miközben továbbra is egymás után éneklem a kedvenc számaim. Nyelvem kicsit kinyújtom, próbálok precíz ecsetvonásokkal dolgozni, ahogy a hatalmas virágmintákat vetem papírra. Olykor elnagyolom a dolgot, az alap felvitelével most is ezt csináltam, de a részleteket nagyon szeretem kidolgozni. Szeretem a nagy mintákat, a színeket, az elnagyolt, figuraszerű női alakokat, és az érdekes idézeteket, motiváló szövegeket.

Újabb zene következik és én megint hangos éneklésbe kezdek. Nem nagyon zavar az sem, ha belép valaki. Amúgy is mindig háttal ülök az ajtónak. Meg általában nem szoktak az emberek ide csak úgy betévedni. Ha mégis, akkor olyan gyorsan iszkolnak ki mintha legalábbis vad, kapálózó növényeket, vagy mérges mágikus lényeket nevelgetnénk és terelgetnénk idebent. Komolyan… nagyjából a legártatlanabb teremtmények vagyunk. Egészen addig, amíg tönkre nem teszi valaki az alkotásunk. Na, akkor nagyon gyorsan ugorjon el az illető a pálcánk haragja elől. De hát… Komolyan? Ki akarna ártani egy festménynek? Mármint önszántából?

Épp a sárga festékbe mártom ecsetemet, mikor nagy robajra leszek figyelmes az ajtó előttről. Fogalmam sincs mi lehet az, de úgy érzem, hogy minimum egy trollnak kell lennie, ha a hangos zenémen és a saját énekemen keresztül is meghallom. A biztonság kedvéért a pálcámmal a képem felé legyintek és ráolvasok egy gyors védőbűbájt. Ez levédi az eddigi ecsetvonásaimat, de nem gátolja meg a további festést. Viszont, ha valami történne, egyszerűen csak lemoshatom őket. Szakadásgátlóval úgyis alapból lekezelünk minden vásznat, amit a műhelybe hozunk.

De aztán a kinti zaj nem fokozódik. Szóval csak egy kisebb vállrándítással intézem el a dolgot, és hagyom magam ismételten elvarázsolódni Thom Yorke különleges hangja által. Érzem, ahogy a ritmus pillanatok alatt megint átveszi uralmat a csontjaim felett. Ajkamon felcsendülnek az első hangok. Ecsetem pedig meghúzza első sárga vonalát a papíron…

Trouble with Poppy

Soha nem fogom megérteni, hogy egyes emberek miért kapják fel felesleges dolgokon a vizet. Olyan szép az élet, tele van csodákkal, süt a nap, csicseregnek a madarak, körbevesznek minket a barátaink, akik szebbé teszik mindennapjainkat.
A futás is egy egészséges sport, ami méginkább kihozza az emberből a mélyen rejtett értékeket, emeli a pulzust, olyan magasságokba emeli az ember türőképességeit, hogy minden negatív energiának azon nyomban el kellene illannia, de sajnos ez sok embernél valahogy nem működik.
Ahogy futok az iskola folyosóján és majd kiköpöm a tüdőm a nevetéstől is azon gondolkodom, miért kell dühöngeni és örjöngenie az embereknek, mikor ilyen csodás tevékenységet folytathat, mint a futás.
Nem értem, de egyszer majd biztos megkapom a választ erre a kérdésre, hogy egy ilyen szép napon, mikor süt a nap és csicseregnek a madarak, Tyson, a Mardekár végzős diákja, miért üvöltözik mögöttem futva a folyosón. Túlgondol dolgokat, feleslegesen kattog olyasmi miatt, amit el is engedhetne vagy velem és Miles-al nevethetne közösen. Felrobbantottunk a kajájában egy petárdát. Nagy cucc, persze csurom kaja az egész gyerek, az orra hegyén még mindig ott lóg egy makaróni darab, ami még viccesebbé teszi az amúgyis ingerült arcát. Miles-al külön váltunk, hogy hátha könnyebben tudjuk lerázni, de ő úgy döntött, hogy engem követ inkább. Nem tehetek róla, nyilván a bájom teszi, ellenálhatatlan vagyok még a pasik körében is.
-   Állj meg Finnighan! Hu-hu. Kicsinállak! – üvöltötte teli torkából, miközben tempózott, de kezdett szépen lemaradozni.
-   Ugyan Tyson, mi olyan rossz abban, ha…nyakig borít az étel.Hu…valahol szegénység van, tudtad? – válaszolom én is zihálva, mikor elfordultam a sarkon és kiborítottam elé egy ruhaakasztót, ami az egyik terem elé volt támasztva. Nem tudom, hogy itt volt-e eddig is, de szerencsére átborult rajta, így volt időm átgondolni, mit tegyek. A műterem. Az lesz az! 
Szinte lendületből vágódom be a terem ajtaján és úgy csukom be azt, hogy háttal megtámaszkodok az ajtón. Nagyokat zihálva nézek körbe gyorsan, mert nincs sok időm terepszemlét végezni, A terem közepén Poppy valószínűleg meglepett tekintete fogad, én integetve rámosolygok és a stressztől beindult tikkelésemnek köszönhetően egy kacsintást is megengedek felé, majd tovább kezdek keresgélni búvóhely után. Közben hallom, ahogy Tyson elszalad a terem előtt, ezzel pedig kicsit megnyugodhatok, hiszen nem látott bejönni ide.
A bútorok mellett látok meg néhány nagyobb vásznat megtámasztva a falnak, megindulok feléjük és elbújok  az egyik mögé. Alaposan össze kell húzzam magam, hogy semmim se látszódjon ki, kicsit igazítok is rajtuk, hogy megfelelő legyen, majd még utolsó simításként kivigyorgok Poppyra és mutatóujjamat a számra téve kérem meg szépen, hogy ne buktasson le.
Bízom benne, hogy nem teszi meg, rengetegszer bohóckodtunk együtt, függetlenül a házkülönbség ellenére, nem egyszer bevettük őt Miles-al közös csínyeinkbe, persze a végén mindig kimentettük őt, biztos megvannak a maga büntetőmunkái, nem akartuk magunkkal rántani őt is. Olyan ő, mint én, csak női szerepben, bájos, humoros és laza. Talán kevésbé bajkeverő és egyértelműen szebb mint én. Kuporogva vártam, hogy Tyson vajon tovább áll-e vagy bepróbálkozik benézni a termekbe. Közben ráláttam a lányra és pofákat vágtam neki vagy pedig nevettem a helyzet komikusságán, hiszen ezek azok a pillanatok, amikért érdemes élni.   

[m]

m ű v é s z e l ő d é s
•••••••

 

o u t f i t

z e n e

• r o b e r t •

Miközben fesztelenül szólaltatom meg egymás után az újabb hangokat ajkaimon és húzom sorra vonalaimat a papíron, hirtelen egyértelművé válik a kinti robaj forrása.
Először csak az ajtó kattanását hallom meg, halványan a zene és az énekem mögött. Aztán az ajtó csukódik, hallom a lépteket a hátam mögött, majd látómezőm oldalán egy labda könnyedségével jelenik meg egy konszolidált ruha álcájába bújtatott bajkeverő. Hogy aztán el is tűnjön az egyik, szerencsére bűbájokkal szakadásvédetté tett, festővászon mögé.

Nagyjából meglepődni sincs időm. Se egy szia, se egy pá, se egy rejts el kérlek, vagy egy ne árulj be… Semmi sem hagyja el Rob száját.
- Neked is szia. – Mondom kicsit gunyoros éllel a hangomban, na nem mintha tényleg meg lennék sértődve. Annál ehhez azért több kell. De tény, ami tény, hogy jelenleg nagyon nem vártam látogatót. Pláne nem olyat, aki egyből fedezékbe veti magát. Szóval egyértelműen vajsör van a füle mögött. – Most meg mi a boszorkányos nyavalyát sikeredett művelned? – Kérdezem, kicsit kikukucskálva a festményem mögött, lényegében egy üres fehér felülethez beszélve, hisz értelemszerűen beszélgetőpartnerem épp el van tűnve, láthatatlan, hivatalosan itt sem levő.

Megfordulok és egy pálcaintéssel lejjebb halkítom a zenét, de abban a pillanatban hangosabb robajjal, újabb vendégem csapja be az ajtót. Kérdő tekintettel és orráról lelógó spagettivel, bamba arckifejezéssel Tyson még kevésbé kellemes látvány, mint általában. Pedig már alapállapotban is versenyre kelhetne, és az élre törhetne ezen a téren.
- Hali! – Köszönök neki kellemesen csevegő hangot mímelve, hátha azzal eltérítem őt a további kutakodástól. De persze a mardekárosokat, meg amúgy minket griffendéleseket sem ilyen fából faragták…
- Itt van, igaz? Hol bújt el? – Követelőzik rajtam, ami természetesen várható volt.
- Én köszöntem, Tyson. – Mondom, ezúttal némileg felemelve a hangom, majd hosszan kifújva a levegőt, hogy lássa, azért némi modort ő is kikukázhatott volna valahonnan, egy törlőkendővel együtt. – Töröld meg az orrod, gázul festesz! – Állok fel és nyomok a kezébe egy zsebkendőt, teljes nyugalommal mozdulataimban és hangomban.
- Öööö. – Nyögi először, aztán némileg elpirulva sikerül kiböknie még egy szót. – Szia.
- Na. Így már mindjárt más. – Mondom, apró mosollyal ajkaimon, miközben továbbra is a srác közelében maradok. Nem nagyon tartok tőle. Simán szétátkozom szegényt, ha kardoskodni próbál, de azt hiszem, ezt ő maga is pontosan jól tudja, mert egyre csak nő a zavart pirosság az arcán. – Tudod, megzavartál. – Mondom, még mindig negédes mosollyal. – Szóval, nagyon, nagy kérés lenne, ha most elmennél? – Mutatok az ajtó felé. – Szeretném befejezni, amit elkezdtem.
De a fiú csak áll. Ennél azért egy sorral makacsabb, még ha esetleg manipulálható is. – Csak ide jöhetett be. – Mondja egyszerűen, de határozottan. Én pedig ismét hosszan fújom ki a levegőt.
- Felőlem körülnézhetsz… - Tárom szét a karomat, de azt hiszem Tyson pontosan látja, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet. – De, ha bármihez hozzányúlsz, eskü, hogy édes katicabogárrá átkozlak. Csak szólok.  

Trouble with Poppy

Rengeteg alkalommal voltam ilyen kutyaszorítóban, többé-kevésbé megúsztam, most Poppyban kellett megbíznom. Remélem, megfelelőképpen el tud engem rejteni, vagy egyáltalán van-e kedve hozzá, mesélte sokszor, hogyha ihletet kap, nem szereti, ha megzavarják és ahogy hallom, zenét is hallgat és mintha énekelt is volna, így a minimum, hogy meghálálom neki majd a segítségét. Kérdésére nem tudtam válaszolni, csak magamban kuncogtam és ismét próbáltam jelezni a lánynak, hogy ne buktasson le és mutatóujjamat a számra téve húzódtam beljebb a vásznak mögé, figyelve, hogy ne mozdítsam el őket, mert se nem akartam kárt tenni bennük, de azt se szerettem volna, ha lebuktatom magam.
Jobb is, hogy beljebb húzódtam, mert Tyson vágódott be a műterembe, a zene elhalkult, valószínűleg Poppy szüntette meg, vagy a Mardekáros tett róla, hogy így legyen, akkor viszont szembe kell néznie a lány haragjával.
A beszélgetésből az szűrődik ki, hogy a Griffendéles művészpalántám hajlik rá, hogy kivédjen engem, imádom ezt az oldalát, amit felvett, mint egy feldühödött anyabika, akinek a mosolyától óvjon az ég mindenkit. A hangjában úgy csendül fel egyszerre a cinikusság és harag kedvesség mögé rejtve, mintha csak magától olvasná fel a szöveget egy színdarabból, megvallom az őszintét, nagyon örülök neki, hogy ellenem nem kellett még bevetnie ezt az oldalát.
Mikor felajánlja, hogy nézzen szét kedvére, azért vettem egy nagy levegőt és kivert a veríték, de mondandóját ismét olyan stílusba csomagolta, hogy én kétszer is meggondolnám, hogy bármihez is hozzáérjek. Egyszerűen fantasztikus.
- Jólvan. – adja meg végül magát Poppy kedves, mégis fenyegető mosolyának, majd az ajtóhoz indul. Azt hiszem ezt is megúsztam, már kezdek is azon gondolkodni, milyen ajándékkal tudok majd kedveskedni neki, azért, amiért ismét kimentette a seggem a pácból. Talán modellt állok neki, annak biztosan örülne, hiszen egyszer már lefestette a cipőmet, mi kell nagyobb ihlet annál, mint Robert Finnighan ellenállhatatlan mosolya. – De mond meg a fiúdnak, hogy legközelebb kicsinálom! – felpüffögtem. Na nem azon, hogy mekkora őrültség lenne ez, hanem, mert egy ilyen beszélgetést követően, hogy volt mersze egy ilyen mondatot felbüfögni. Előre sajnálom szegényt, mert Poppy most kiátkozza a kígyómintás bugyijából és még azt is megbánja, hogy besétált a terembe.
- Mi volt ez? – fordult vissza az ajtóból, miután valószínűleg meghallotta a püffögésemet. Szám elé tapasztottam a jobb kezemet, másikkal a farzsebembe nyúltam a pálcámért, felkészülve, hogy itt bizony komoly károkozás fog történni és bunyóban nem hiszem, hogy felvenném a versenyt a melákkal szemben, de párbajozásban viszont jó vagyok.