A feje tetejére állt terem

A folyosón elhaladva a diákok egy figyelmeztető táblákkal ellátott ajtót pillanthatnak meg. A bejárat el lett barikádozva, Frics két jókora deszkát szögelt keresztbe az ajtófélfára, azonban a kíváncsi diákot ezzel sem tudta feltartóztatni. Belépve a terembe, azonnal megtudjuk, miért is zárták le azt. Amint lábunk elhagyja a küszöböt, feje tetejére áll a világ. A teremben mintha megszűnt volna a gravitáció. A mendemonda úgy tartja, hogy még az 1800-as években „ment tönkre” a terem, azóta használaton kívül van, a tanárok pedig úgy döntöttek, hogy nem kívánják megjavítani, sőt, megőrzésre méltónak találták a varázslat ezen formáját. A bemenet azért tilos, mert a padok, valamint a réges-rég itt felejtett könyvek és egyéb ingóságok szabadon repkednek a teremben, és nem túl kellemes, amikor az ember feje találkozik az asztal sarkával…

To: Baldron

2002. május 16.


i am the darkness

Nem vágytam másra, minthogy mindenki átnézzen rajtam, hogy ugyanaz az unalmas griffendéles legyek, akinek még csak a nevét sem tudták. Túlságosan magamra vontam a figyelmet ebben a tanévben, ráadásul még kárt is tettem valakiben... és úgy tűnik, valamilyen módon a tanári megbeszélésről a Morrow-val történtek is kijutni látszottak a diákság fülébe. Nem érdekelt, ha ezért cserébe őt csapják ki, én meg maradhatok. Inkább választottam, hogy nézzenek, hogy suttogjanak rólam, minthogy haza kelljen mennem és a szüleim komor arcát kelljen néznem. Csalódtak bennem. Ebben a tanévben többszörösne. Éppen csak tizenöt lettem és lefeküdtem valakivel, aki aligha érdemelte meg, ráadásul még nagykorú is volt, aztán bántottam valakit, rossz tanuló lettem, rossz lett a magaviseletem.
Morcosan hagytam magam mögött Belby professzor óráját, miután kisebb értekezést tartott valami tűnek az átváltoztatásáról. Nem különösebben kötött le. Unottan firkáltam a füzetemet, alig várva, hogy megszólaljon a csengő és máris odakint találjam magam. Telihold... közel a telihold, igaz? Ezen agyaltam, ahogy a tekintetem újra és újra az ablak irányába vándorolt, vagy Jackre... vagy Jack füzetére. Egész egyszerűen csak valami kellett, ami biztonságot ad. Jelenleg a legjobb barátom maradéktalan bizalma volt az. Kiállt mellettem. Azt mondta segít, ha kell, megírja a házimat is, csak ne bukjak meg és ne kelljen elmennem innen.
Az órák után még is elváltunk. Jack a barátnőjével találkozott, én meg csak vissza akartam menni a klubhelyiségbe, lehetőleg vacsora nélkül, hogy ma már ne kelljen senkit sem látnom. Csak a fejemre akartam húzni a takarót, hogy aludjak vagy olvassak, de kikapcsoljak a valóságból, amiben élni vagyok kénytelen. Minden bizonnyal a pszicho-medimágus és Digby professzor sem támogatták volna ezt a döntést, de nem érdekelt.
Nagyot sóhajtva fordultam be a folyosón és már azt hittem, hogy valóban ennyi ez a nap. Beletúrtam a hajamba, kicsit kihúztam magam, amibe belesajdult a hátam... aztán megláttam őt. Baldront. A lányt, aki majdnem megölt a tekintetével, miután megmartam Louis-t. Talán meg is indult felém, nem tudom, minden esetre jobbnak láttam tovább állni. Gyorsra véve a lépteimet, szó szerint berontottm a legközelebbi terembe. Két deszka ugyan elé volt szögelve, de elég apró termetű voltam ahhoz, hogy bebújva alattuk, beférjek és... és pillanattak később fejjel lefelé találjam magam... és még egy könyv is homlkon találjon.
- Basszus... - morogtam magam elé, a sérülésemet dörzsölgetve. Persze Baldron követett. - Most... mit-mit... akarsz? - kérdeztem remegp hangon, mert természetesen nyomorultnak kellett lennem még akkor is, mikor le akarták tépni az arcomat.

[A farkas nyomában]

A farkas nyomában

She'll punch you in the face

MMII-V-XVI

to;Sebastian || zene: fall out || outmood: slytherin outfit||

Azt hiszem, túlzásba viszem, de aggódom Lujzi miatt. Igazából már várom a napot, amikor nyers húst csámcsogva találom meg az egyik sötét sarokban. Az annyira nem ő volt. talán az egyára is mehettem, amiért prezse Dominic egyfolytában beszólt. De Nem iagán érdekelt, tudtam, hogy ő is aggódik miatta. Kicsit túlságosan sokszor kérdezhettem meg tőle, hogy szomjas-e fáj-e még a varás helye. Talán még úgy érezthette, hogy anyja helyett anyja voltam. De igazából kettejükre akartam vigyázni. Mind a ketten olyan szerencéstlenek voltak a maguk nemében. Lujzi túl szelíd volt Dom meg... Csak Dom, aki bicslával ját és magára vonja a tanárok figyelmét nem csak azzal, ahnem a csámcsogásával is. De ez nem jelenti azt, hogy nem imádom én is az orra alá dörgölni, hogy mennyivel okosabb vagyok, mint ő. A baji Bűbájtanunkon is megdícsért engem Flitwick professzor, és még plusz potot is szereztem, ami két perc alatt úgy is elpárolog a drága unokatesóm miatt.
Órák után egyből tanulni indultam, a srácok meg mentek csajozni és pasizni. Kicist irgyigykedtem rájuk. Nem mintha nekem ne lettek volna kiszemeltjeim vagy ilyesmi. De valahogy mindegyikről az első csók elcsattanása előtt kiderült, hogy egy tuskó. Szóval én továbbra is őrizgetem a tökéletesnek a csókomat, még akkor is, ha azt pletykálják, hogy benyúlkáltam minden évfolyamtársam gatyájába. Az ember néha felfedez, egyébként is nem? AMúgy is csak egyszer elkalom volt...Éppen elégedetten indulok meg a hálókörleteink felé, hogy még nyaggassam és idegesítsem Domot a tanulással, mert nem csináltam meg helyette a beadandóját, de megpillantom a folyosón Sebastian Batest.
Igen, a kölyköt, aki bántani merte az én Lujzimat. Határozottan érzem, hogy elönt a méreg, és ha lenne nálam valami esküszöm felé dobálnám. De mielőtt a közelébe érnék, sarkon fordul és szaladni kezd, én pedig már csak azért is követni kezdem. Mert válaszokat akarok, és nem elégszem meg azzal, hogy Lujzi magyarázott valami olyat, hogy nem is tehet róla. De tehet. Mert megtette. És sebet hagyott a bőrén.
- HÉ! - rikácsolom utána, miközben követem, és nem érdekel, hogy megint tőlem hangos a folyosó. Ha kiabálok nagyon hangosan tudok. Miatta még a dugi karamellámról is elfelejtkeztem, amit meg akartam enni mielőtt a srácokkal találkozom. Rohanok utána, de mielőtt elérném, beront egy terembe és egyenesen az képembe csapja az ajtót.
- Sebastian Bates, most rettenetesen nagy bajban vagy! - ordítom, és biztos vagyok benne, hogy hallja is, aztán feltépem az ajtót, ami nem is tűnik fel, hogy le volt valahogy szögezve és hevesen betrappolok a terembe. De aztán hhirtelen elszakad a lábamtól a talaj, lényosan felsikítok, ösztönösen a szoknyámhoz kapok, mert nem akarom a fekete csipkebugyimat villantani ennek a kölyöknek. Hülye egyenruha... A nagy lebegés közben egy őröletes káoszba keveredek, ahol ott kering valahol Bates, midnenféle könyv, és egy hülye asztal felém sodródva hason talál, mire panaszosan felnyögök. Utálom ezt az iskolát. Miért nem zárjék be rendesen azt ahova nem lehet bemenni.
- Most... mit-mit... akarsz? - dagodja olyan szerencéstlenül, de engem nem hat meg. Nem adja nekem a nyomorult megrúgott kutya tekintetével az ártatlant. Hevesen elkezdek felé csápolni, de a keringó eszközökk közöt kissé nehéz. A kezem ügyébe akad valami őslényes üveg, benne valami állat agyáva, és azt dobom a srác felé, de ahogy repül a gravitáció megcsavarja és a feje mellett hasít el. Francba.
- Egyesével letépem az ujjaidról a körmeit. Van nálam szemöldök csipesz, ne félj! - kiabálom morgolódva, olyan fejjel, mint aki komolyan is gondoja. Közben igyekszem kivágni magam a sok repkedő asztal és szék közül. - Az is lehet, hogy megetetem veled a zoknidat! - mutogatok és gesztikulálok, de aztán megint fejbe ver egy cucc, mi meg már jó eszire sodródunk az ajtótól. Kezdtem szédülni.

To: Baldron

2002. május 16.


i am the darkness

A homlokomat dörzsölgettem a könyvvel való találkozás után, amikor Balrdon megjelent. Miért utál ennyire? Miért akar megölni? Miért néz rám mindig úgy, mint egy prédára? Igen, bántottam Soulier-t, de már bocsánatot kértem és nem tudom visszacsinálni. Azért annak örültem, hogy lelassította a mindenfelé lebegő tárgyak. Addig én is kikerültem egy széket, ahogy ráéreztem az itteni mozgás lehetőségeire. Olyan volt, mint a repülés, az embernek a testsúlyát kellett használnia hozzá, csak éppen seprű nélkül.
Ennek köszönhetően tudtam arrébb billeni a felém hajított üveg elől. Valami cucc volt benne, ami leginkább egy hányásra hasonlított… de azt minden bizonnyal még a varázsvilágban sem konzerválnák. Akárhogy is, még ebben a környezetben is veszélyesnek tűnt Baldron.
– Egyesével letépem az ujjaidról a körmeit. Van nálam szemöldök csipesz, ne félj! – Kiabálta és reméltem, hogy valami eltalálja, én meg megmenekülök. – Az is lehet, hogy megetetem veled a zoknidat! – Szerencsére minden mozdulattal, amivel közeledni próbált, távolabb kerülve az ajtótól, közelebb jutva hozzám. Amíg őt fejbe talált a szék, amit korábban elkerültem, bemenekültem egy lebegő asztal mögé.
– Én… én nem… – dadogtam ijedten, de amilyen szerencsém volt, az asztal gyomorszájon vágott és egy adag öklendezés is felszakadt belőlem. Remek… ennél nyomorultabbnak már nem is tűnhettem volna előtte. – Nem akartam bántani! – Emeltem fel a hangom, így sikerült normálisan kinyögnöm azt a három szót. Persze nem tudtam mennyi értelme van a védekezésnek, Baldron meg Monstro is elkönyveltek egy bűnözőnek, aki veszélyes Soulier-re. De nem gondolkodtam, nem volt időm átgondolni, túlságosan bántottak a dolgok és egész egyszerűen belesüppedtem. Azt hittem, hogy Soulier is olyan, mint Morrow. Tévedtem. Közel sem volt hozzá.
– Úgyhogy… légyszi… ne… – Nyöszörögtem még mindig szerencsétlenül, ahogy elhajoltam egy újabb támadó könyv elől. A következő mozdulatommal fejjel lefelé kerültem, lesiklott a vállamról a talár és már az is ott lebegett a semmiben, egyenesen Baldron arca felé. Reméltem, hogy legalább belegabalyodik és addig meg tudok lógni… de ebben a gravitációs anomáliában igencsak messze volt az ajtó a terem végétől, ahol az asztal sarkának támadás ért.
– Ne tépd le a körmeimet… és a zoknimat se… se… – makogtam szerencsétlenül és megpróbáltam úgy mozdulni, hogy legalább normális irányba álljon a fejem, mielőtt tele megy vérrel és elájulok. Így is közel voltam hozzá az idegességnek hála… Hülyeség volt talán félni egy lánytól, de nem voltam nála sem nagyobb, sem erősebb és mindenki tudja, milyen pletykák terjengtek Aerith-ről. Állítólag egyszer annyira tökön rúgott egy srácot, hogy a Szent Mungóba került és azóta sem épült fel.
Jack! Jack! Jack! Magamban azon rimánkodtam, hogy jöjjön éppen erre és mentsen meg… nem mintha vele kellően őszinte lettem volna az elmúlt időszakban. Nyilván rá is jött a sumákolásra az elmúlt napok eseményei után. Nem vártam el, hogy érdekeljem és segíteni próbáljon ezek után.

[A farkas nyomában]

A farkas nyomában

She'll punch you in the face

MMII-V-XVI

to;Sebastian || zene: fall out || outmood: slytherin outfit||

Ez az egész hely annyira szörnyen nézett ki. Az agyam is keresztbe állt, akár csak a szemem, pontosan úgy, mint amikor Dominic lekövérezett gyerekkorunkban. kicsit sok édességet ettem, na és? Most meg gyönyörű vagyok és híres balettáncos leszek... Már ha kikeveredem innen. De előbb még van egy kis elintéznivalóm ezzel a sráccal is. Úgy éreztem, mintha a saját rokonomat marták volna meg, és ez még jobban fájt. Dühös vagyok és kétségbe esett, és azt hiszem joggal feltételezheti rólam, hogy a gyomrába tudnám rúgni a golyóit. De lassan a teremre még mérgesebb vagyok, mint erre a szerencsétlen srácra, aki szörnyen beszél, és dadog.
Ahhh. Elegem van ebből a helyből. De engem nem győzhetnek le semmilyen feje tetejére állt padok meg székek, és lebegő talárok amik a pofámba csapódnak. belegabalyodom egy rövid időre, talán Sebastian végig is nézi a szenvedésem, de nem mintha el tudna előlem menekülni, messze van az ajtótól, és azt most lassan eltorlaszolja egy asztal. Lehet, hogy életünk végéig itt ragadunk, és majd kénytelenek leszünk egymást felfalni, hogy életben maradjunk. Bár azt hiszem abban tényleg ő állna nyerésre. Szóval ki kell innen jutnom. Meg neki is. Hogy aztán kiordíthassam magam vele.
– Ne tépd le a körmeimet… és a zoknimat se… se… –  rimánkodik nekem, miközben megöl a talárja. Ez a nap egy kicseszett hétfővé kezdett el válni. Nagy nehezen kitépem magam a talárjából, és arrébb lököm. Egy pillanatra megállok a levegőben, és a fejjel lefelé lebegő Batest kezdem el méregetni. Megigazítom a hajamat, nem mintha ez most olyan létszükséges lenne. De azért mégis az. Nekem mindig jól kell kinéznem.
- Merlin taknyára, ha nem tudsz rendesen beszélni, csak fogd be! - kiáltom oda neki. Le kellett nyugodnom egy kicsit. Ki kellett innen jutnom nekem is és neki is. Nem tesz jót a gyomromnak ez a fura terem, és nem akarom Dom röhögését hallani arról, hogy telehánytam. Szedd össze Aerith, és légy méltóságteljes.
- Jól van. Rendben.... Idefigyelj Bates. Ki kell innen jutnunk, vagy mind a ketten agyérgörcsöt kapunk. Annyira nem akarlak kinyírni, csak egy kicsit... - kiabálok még mindig, mert azért mérges vagyok, és ha mérges vagyok csak ordítani tudok. Mindegy, majd hozzászokik.
Kikerülök egy valag könyvet már megint, aztán egy kicsit már nyugodtabban, de kellően rémisztő és mérges fejjel közelítek a srác felé, de talán leesik neki, hogy most hajlandó vagyok egy rövid ideig tűzszünetet kötni. Ahogy mellé érek, és nem libeg mondjuk el, megragadom a kézfejét. - Ha vissza akarunk kerülni az ajtóhoz, akkor össze kell dolgoznunk. Argh! - kiáltom el magam megint, mert a hátamba bökődik egy asztal lába. Remek most már leverte a lépem, eddig se kellett végül is...

To: Baldron

2002. május 16.


i am the darkness

A lehető legrosszabb ötlet volt éppen ebbe a terembe menekülni. A forgás, a tárgyak kavargása, a fejjel lefelé lógás egyre erőteljesebb émelygést váltottak ki belőlem, hiába kezdtem ráérezni az egész terem furcsa dinamikájára. Másképp kellett irányítani a testemet, mintha seprűn lennék, másképp kellett előre haladni és néha-néha megbillentem, pedig láthatóan jobb érzékkel bírtam ilyen téren, mint Balron, aki megállás nélkül a nyomomban volt. Miért nem tudott simán kilebegni és békénhagyni? Jack hol van ilyenkor? Máskor a nyakamba liheg, hogy mondjam el mi történik, most meg nagyjából hiába vártam a nagy megmentőt... ha meg megverne egy csaj, tuti jót röhögne. Dehát Balron akkora, mint én! Hiába lány.
- Merlin taknyára, ha nem tudsz rendesen beszélni, csak fogd be!- Akadt ki rám, mire nagyot nyelve csak hevesen bólogattam. Nem akartam még véletlenül sem kicsikarni belőle egy átkot. Mégis hogyan hitessem el vele, hogy én nem akartam bántani Soulier-t és csak elborult az agyam. Úgysem értené meg... mert ő is csak egy hülye mardekáros, akit Morrow a markában tart... mert ő a nagymenő közöttük.
- Booo.... booo.... csi.... - húztam el, mintha attól könnyebb lenne vele beszélni.
- Jól van. Rendben.... Idefigyelj Bates. Ki kell innen jutnunk, vagy mind a ketten agyérgörcsöt kapunk. Annyira nem akarlak kinyírni, csak egy kicsit...- folytatódott a kiabálás, én meg persze csak pislogni tudtam, mert fogalmam sem volt, hogy mi a baja velem. Kicsit megremegett a gyomrom is. Féltem, hogy nekem repül és kikaparja a szememet, pedig tudtam, hogy ebben a teremben semmi esély nem volt rá. A barátomért rimánkodtam, hogy jelenjen meg és mentse meg.
Hamarosan közelebb került. Szinte fel sem fogtam mikor, csak éreztem, ahogy kinyúlt a kézfejemért és megragadta, hogy magához vonjon. Egyelőre nem bántott, csak szorongatott, ami egy fokkal félelmetesebb volt, mintha agyon akarna verni.
- Ha vissza akarunk kerülni az ajtóhoz, akkor össze kell dolgoznunk. Argh!
Bólintottam. Értettem, hogy csak a földetérés után akar kinyírni... de talán addig rájön, hogy normális vagyok. Oké, oké, nem vagyok normális, de még rájöhet, hogy veszélyes sem vagyok. Ez csak egy egyszeri eset volt és nem tehettem róla, hogy Louis éppen rossz helyen volt.
- Jó... a fal mentén kéne haladnunk. - Magyaráztam, mert votl ott egy díszléc, ami ellenállt a furcsa gravitációnak. Talán, mert másképp volt rögzítve. Előre dőltem és úgy próbáltam a súlyomnál fogva közelebb kerülni a halhoz. Csakhogy nem sikerült valami fényesen, egy kicsit neki zuhantam, nagyjából magamra rántva Aeirth-t. Nem baj, összeszedtük az egyensúlyt.
- Csak fogj erősen. - Magyaráztam és belekapaszkodva a díszlécbe elkezdtem húzni magunkat az ajtó irányába. Nagyjából a második ilyen mozdulatnál már begörcsöltek az ujjaim. Egyrészt mert nem tudtam rendesen ráfogni, másrészt mert közben a testemet is úgy kellett tartanom, hogy ne távolodjunk el a faltól. - Én tényleg nem akartam megmarni... csak leborultam...

[A farkas nyomában]

A farkas nyomában

She'll punch you in the face

MMII-V-XVI

to;Sebastian || zene: fall out || outmood: slytherin outfit||

Irritál ez a teren, olyan idegesítően nem esztétkisan lebegnek itt a dolgok. Egyáltalán miért is létezik itt ilyesmi? Szeszélyes kisülés volt vagy mi? Biztos Frics nem szólt erről az igazgatőnőnek, hogy ide bepotyognak diákok random és megölik őket a bútorok. Kifújom a levegőt, ahogy a dadogós Seb felé evickélek, majd megragadom a karját. Nem túl erősen, bár érezheti, hogy markolom, de mentségemre szóljon most jól esett egy biztos férfitámaszt találni... MÉg ha az nem is annyira biztos, mert ahogy elnéztem annyira befosott tőlem, hogy azt se tudta melyik dimenzióban él. Mondjuk itt én is erősen elgondolkodtam, hogy mi a franc van.
- Jó... a fal mentén kéne haladnunk - szólal meg, én meg bólogatok. Csak menjünk már ki innen, utána meg számon kérem mi volt ez az egész. Kicsit zavarosak voltak a dolgok e körül, én pedig gyűlöltem, ha nem láttam tisztán. A fal mellett haladás és a csapatmunka amúgy sem esik nehezemre, elvégre balettozok, és ott is muszály sokszor összhengban táncolni vagy másik nyolc emberrel.
- El ne engedj! - mondom neki, miközben elkezdünk visszafelé kapaszkodni és malmozunk a sok hülye cucc felett. Egy óbégató festmény is elsodródik mellettünk. Biztos vagyok benne, hogy valaki direkt idedobta. Csendesen mászunk, miközben elég kűzdelmes az odajutás a célunk felé. Magamban morgolódok, és eldöntöm, hogy ezek után veszek egy zacskó karamellát. Rossz szokásom, vékonynak és tökéletesnek kéne lennem mert a balettoskén meg kell tartanom a versenysúlyom... De annyira imádooom az édességet. Főleg a karamellát.
- Én tényleg nem akartam megmarni... csak leborultam... - töri meg a csendet, mire én hangosan kifújom megint a levegőt.
- Tudod mit? szerezz magadnak egy stresszlabdát. Néz, nem minden mardekáros gyökér. Én például tökéletes jóság vagyok, ha csak fel nem idegesítenek, Lujzi tök szelíd, Dom meg... Csak Dom - forgatom meg a szememet. - Mégis kit akartál megtámadni? Grayt? Vagy azt a nagyszájú gyökeret aki a házunk kiskirályának nézi magát? - kérdezem. Nem bírom Morrow-t. Gusztustalan kis senkiházni, aki azt hiszi mindekit befolyásolni tud.
Közben odaérünk végre valahára az ajtóhoz, én pedig a lehető legnagyobb lendülettel rácuppanok, és feltépem, hogy aztán mind a ketten a földre borulva elterüljünk.

To: Baldron

2002. május 16.


i am the darkness

Görgcsösen kapaszkodtam a fal mentén haladó kis díszlécen. Már fájt az egész tenyerem, húztam magamat, magunkat előre... de tudtam, mi lesz ennek a vége. Abban a pillanatban, ahogy kilépünk innen Baldron majd megpróbál kicsinálni. Tudtam, hogy milyen jóban van Louis-val. Ezért is kezdtem el magyarázkodni. Ha már Jack éppen nem volt a sarkamban és nem mentett meg a támadó mardekárosoktól, kénytelen voltam kimagyarázni magam. Így is épp elég ciki volt, hogy elmenekültem előle.
- Tudod mit? szerezz magadnak egy stresszlabdát. Néz, nem minden mardekáros gyökér. Én például tökéletes jóság vagyok, ha csak fel nem idegesítenek, Lujzi tök szelíd, Dom meg... Csak Dom - magyarázta. - Mégis kit akartál megtámadni? Grayt? Vagy azt a nagyszájú gyökeret aki a házunk kiskirályának nézi magát.
Sóhajtottam egyet. Az ajtó már csak két méterre volt... nem igazán akartam odaérni, mielőtt megbeszéltük volna, hogy nem öl meg mégsem. Érezhette, hogy egy kicsit megremegett a kezem, ráadásul lassítottam a tempón is. Éreztem, hogy a szívem milyen vadul kalapál, annyira, hogy minden reszem reszketni kezdett tőle.
- Tudom, hogy enm a mardekárosság tesz valakit gyökérré... - hadartam el, hátha akkor nem remeg meg annyira a hangom. Szörnyen bénának és szerencsétlennek éreztem magamat. Nem tudtam megmagyarázni miért martam meg vagy éppen miért az volt a megoldás a problémára.
- Csak... csak... - nyeltem egyet. Nem akartam elmondani, hogy Morrow mit tett, hogy mire akart rávenni. Erősen szorongattam meg az ujjait, mintha Jack lenne, akire támaszkodhattam... de ne makartam fájdalmat okozni. - Azt hittem, hogy Soulier olyan, mint Morrow és kigúnyol... de... nem olyan volt... - Nyöszörgtem kicsit szerencsétlenül, aztán engedtem a szorításon. - Bocsi... - Nyeltem egyet, mert közben még a hangom is elment. Nem szóltam inkább tovább, csak kitornáztam magam tovább. Egészen az ajtóig tornáztam magamat, az én lábam érte először a talajt, ahogy a deszkákba kapaszkodtam és kibújva alattuk, végre a folyosón voltam. Ha kellett, Baldront is kisegítettem rajta.
- Üss meg... essünk túl rajta. - Sóhajtottam és csak álltam vele szem, lesütött szemmel.

[A farkas nyomában]

A farkas nyomában

She'll punch you in the face

MMII-V-XVI

to;Sebastian || zene: fall out || outmood: slytherin outfit||

Ahogy szerencsétlenkedünk a kijutással, és bár korlátozva vagyok azzal, hogy mondjuk tökön rúgjam, mert akkor életem végéig itt keringhetek körbe körbe. Dominicról kétlem, hogy meg tudna-e keresni, Lujzi meg elvan annyira Brighttal, hogy fel se tűnne neki, hogy nincs kivel elemnni vásárolgatni. Mindegy is, nekem a kijutás a célom elsősorban mert csak akkor leszek profi balettáncos. Közben a szemem sarkából rálesek erre szerencsétlen negyedévesre, aki olyan kiskutyafejjel van megáldva, mint akibe folyton belerúgnak. Bár azt tény és való, hogy Morrow szereti eltiporni a gyengébbeket. Még jó, hogy több eszem van annál, minthogy velük foglakkozzak és örülök hogy Lujzi is kiszakadt onnan. Persze csak az események láncolata nem szakad meg, és így itt vagyok, Bates mellett.
Merlinre csak érjük el az ajtót, had menjek karamellát enni, az se érdekel, ha ne, verem meg ezt a csávót, már nincs is kedvem vele foglalkozni a terem kellően felcseszett.
- Tudom, hogy enm a mardekárosság tesz valakit gyökérré...  - Azt hittem, hogy Soulier olyan, mint Morrow és kigúnyol... de... nem olyan volt... bocsi - dadogja, mire csak idegesen kifújom a levbegőt.
- Ahh, nyilván, aki inkább festeget és maximum akkor támad meg ha pálcát ynomsz a torkához. Jó, idefigyelj... Én hiszek neked, de csak azért mert Morrow egy segg. Egy bazi nagy segg, nagy méregfoggal a valagában. De azt hiszem ezt úgyse úszhatja meg. Főleg ha a tanárok fülébe jut. És ez előbb utóbb oda fog jutni - magyarázom, aztán Sebastian kimászik végre az ajtón, én meg elvesztem az egyensújom és félig még a szobában ragadok.
- Húzz ki! Húzz már ki! - ordibálom kétségbeesetten, ami a csendes visszhangos folyosón valami olyasminek hangzik, hogy húzd ki. Szóval cseppet sem félre érthető... Megragadom ha felém nyújtja Seb a kezét, és elegáns mozdulattal felegyenesedem, és addig tollászkodom össze magam, míg nem ismét tökéletes formában nem pompázok.
- Üss meg... essünk túl rajta. - nyöszörög a srác, mire én csak alhúzom a számat, miközben oldalra billentett csípőmre teszem az egyik kezemet, míg amásikon lévő körmeimet nézegetem.
- Hogy één? Presze, majd pont rád pocséklom azt, hogy beszakadjon a szép körmöm.  Nem, nem ütlek meg, most az egyszer nem. De nem vagyuk barátok Bates, és nagyon vigyázz, hogy ne tegyél az ellenségeddé, világos? - villantok felé egy angyali mosolyt, majd azért megpasolom a vállát. - Legközelebb inkább mard meg Morrow-t, oksi? - kacsintok rá, majd ellibegek mellette, hogy végre befészkeljem magam a kis kuckómba és hallgassam Lujzi álmodozását Brightról, és Dom baromságait.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

art


2003. április 27.
to; Jason

style

Szombat. Végre szombat volt és a kastély egészen kiürült, mert a legtöbben Roxmortsba mentek eddigre. Csak én maradtam kettesben a folyosókon Jasonnel. Nagyrészt azért, mert a különböző klubhelyiségek nem tették lehetővé, hogy csak úgy összebújjunk... egyre jobban vártam a nyarat és azt, hogy többé ne kelljen külön lennünk. Egyszerűen csak Jasonnel akartam lenni, mindenestül. Nem érdekel a RAVASZ és az egész Roxfort. Nem számítottak ezek a papírok, oklevelek. Ahhoz, hogy festő legyek, nem volt egyszerűen rájuk semmi szükség.
A hátamat a folyosón lévő falnak vetettem és kinyitottam a rajztömbömet. Már benne voltak Jason meséjének gombakalap formájú sapkát viselő manói és a virágszirom ruhát hordó tündérek is. A színek halványak voltak, kevésbé hivalkodók, amik tökéletesen illenek egy olyan csodás történethez, mint az övé. Még én is egyetértettem vele, ideje lesz lassan publikálnia. Valamiből meg kell élnünk, ha kijutunk innen és neki még mindig nagyobb esélye volt ebbe, belevágni, mint nekem.
Hamarosan felbukkant a folyosó végén Jason. Mostanában, mintha kicsit összeszedettebb lett volna... és a szemüvegét sem hagyta el annyiszor, mint korábban. Valójában egyre, egyre helyesebb és férfiasabb lett, amit talán csak én képzeltem bele. A látványra szinte azonnal kihúztam magamat és elmosolyodtam.
- Na végre! - közöltem lelkesen és egyenesen a nyakába borultam. - Már nagyon vártalak... - finom puszit leheltem az arcára. Aztán elhúzódtam és a kezébe nyomtam a rajzfüzetet.
- Egész este ezen dolgoztam. Nagyon tetszett a meséd. - Magyaráztam túlzottan is franciás akcentussal. Aztán a kezébe nyomtam a füzetemet. - Ez volt az első, 'ogy ilyen gyorsan végig olvastam egy könyvet... - Tettem hozzá és zavartan végig túrtam a hajamat. Az arcát figyeltem, a reakciója érdekelt, hogy tetszik-e neki, amivel annyit dolgoztam, hogy boldoggá tegyem. Jason számított csak, senki más nem.
- Nézd milyen cuki a gombakalap. - Mutattam az egyik manóra lelkesen és közben végig simítottam a karján, amiben a füzetet tartotta. Olyan régen volt időnk normálisan kettesben lenni, hogy ezek a pillanatok egészen felértékelődtek. Talán akkor is felfognak, ha kikerülök innen... mert anyám nem fogja annyiban hagyni, hogy egy igazi Soulier elkallódjon.
- A tündéfiúknak kis sziromalakú rövidnadrágokat rajtzoltam. - Tettem hozzá és lapoztam egyet a füzetben, hogy lássa.

[UFO élmény]

felhőkről lábakat lógatunk


2003. áprilus 27
to; Louise
UFO élmény

Úgy pattantam ki az ágyból, hogy azt az egész klubbhelyiség hallotta, és bizoynára akik még nem iagzán akartak felkelni, ennek nagyon is örültek. Azt hiszem, ebbőla  szempontbóól nem fogok huányozni snekinek. Ahogy az év vége közeledett, úgy lettem egyszerre izgatott és szomorú. Végre elkezdhettünk közösen élni, Louise-val, és végre lassan kész is volt az első könyvem kézi változata, ami már csak arra várt, hogy bodlog befejezése legyen, és hogy Louise gyönyörű rajzai megtöltsék. Valahogy ez olyan romantikus még elképzelni is. Ott szerepelhet a könyvön a közös nevünk. Mint valami romantikus filmben.
Más felől meg kicit lehangolt vagyok, mert hét évet fogok magam mögött hagyni amint kilépek innen. talán Louise-t annyira nem hatotta meg ez úgy, mint engem. Kicsit talán túlreagálom, ahogy azt a hugrások szokták, tavaly például Sophie végig bőgte az egész búcsúzkodást, meg azt is,a hogy felírta a nevét meg a kis idézetét a falra. AZt hiszem én is sírni fogok, de csak akkor, amikor Sandyt megölelem. Hiányozni fog, ő a legaranyosabb húgicám, még akkor is, ha csak unokatesó. Kicsit felkavartam a nyáron és hát... Féltem is, nehogy az apja valahogy megint a csuklyás alakokkal beszivárogjon ide, és én nem leszek itt, hogy vigyázzak rá. Sóhajtok, de aztán lelkesen összeszedem magam, felcsapom a szemüvegemet és kimasírozok a folyosóra, hogy amint meglátom Louise-t, röhgtön a karjia közzé szállva szeretetteljesen megcsókolgassam és megölelgessem, mintha ezer éve nem láttuk volna gemyást. De csak egy kicsit hiányoztak a kellemes kis összebújások is, amik mostanéban neccesebbek voltak, hiszen mindenhol a RAVASZ-ra készültek vay a többi vizsgára.
Na végre! Már nagyon vártalak... - nyom az arcmra finom puszit, én meg csak sóhajtok egyet olyan szerelmesen és gyönyörködöm  szemébe. Mielőtt bármit is szólhatnék, a kezembe nyújtja a mappáját én pedig megnézem miket alkotott. Tudtam ám, hogy menniyre ügyes és tehetséges, de ahogy mepillantom a manókat és tündéreket a mesémhez felragyog az arcom.  Ez volt az első, 'ogy ilyen gyorsan végig olvastam egy könyvet... -
- ÓÓÓóóóó! ÁÁáááá! Hűűűűűű! Úúúúúú! Hőőőőő! Louise, ezek csodálatosak! Pontosan így képzeltem el, Bimbát! És  Mircsit is! Hát de milyen szépek, és elevenek. Már most imádni fogom a Kelekótya erdő képeidet - mondom nagyon lelkesen és magamhoz húzom egy csókra, miközben betakarózom Louise kellemes illatával.
- Louise. A rajzaid sokkal jobbak a mesémnél. Büszke vagyok rád - nézek a szemébe aztán széles vigyorral.
 - Nézd milyen cuki a gombakalap. A tündéfiúknak kis sziromalakú rövidnadrágokat rajtzoltam. - Ahogy végigsimít a karomon, én felsóhajtok, Hiányzik már az érintése, a csókja, mindene. Szinte nem is tudom mit modnjak, olyan meghatóak a rajzai, és én már bőgni tudnék. A kelekótya erdő egy aranyos hely volt, ahol a manók és a tündérek nagy barátságban éltek egymás mellett, egy hatalmas Barackfa odvában. Valahogy szerettem volna midnegyik történetemben egy kicsit emléket állítani a barátaimnak. Hogy ne feledjék el őket. És hogy mindengyik meésben boldogak legyenek.
Éppen mondani készültem valamit, amikor hirtelen egy hatalmas széllökés száguld indiokolatlanul végig a folyosón, felkapva Louise mappájában pihenő lapokat és berepíti őket az egyik nyitott ajtón.
- Nee, a rajzaid! - kapok a fejemhez, mind a két kezemmel, megfeledkezve, hogy a hónom alatt szorongatom a mesém kéziratát, így azok is bereülnek a képek után a terembe. - Ajjaj.

art


2003. április 27.
to; Jason

style

Őrülten kalapált a szívem Jason közelében. Egész egyszerűen ő volt az, aki mindent elfeledtetett, ami valaha rossz volt. Már nem az a sötét gondolattokkal teli, önkínzó srác voltam, aki előtte voltam… jót tett az otthonról távol töltött nyár. Egészen más lettem, nyitottabb, boldogabb, kicsit talán határozottabb is, ráadásul végre teljesen a festének és az alkotásnak éltem. Imádtam, hogy megeleveníthetem Jason könyvének a világát és ezzel talán megnyeri a pályázatot, beindul az írói karrierje és nem úgy lépünk ki az életbe, hogy nincs semmink. Dolgozhatok akármennyit a kisvárosi kávézóban, azzal nem fogjuk magunkat eltartani.
- ÓÓÓóóóó! ÁÁáááá! Hűűűűűű! Úúúúúú! Hőőőőő! Louise, ezek csodálatosak! Pontosan így képzeltem el, Bimbát! És  Mircsit is! Hát de milyen szépek, és elevenek. Már most imádni fogom a Kelekótya erdő képeidet- mondta lelkesen. Imádtam, hogy tetszik neki, hiszen éppen miatta voltam egész éjjel ébren. Engedtem, hogy az ujjai a tincseim közé fúródjanak és odahúzzon egy csókra.
- Louise. A rajzaid sokkal jobbak a mesémnél. Büszke vagyok rád - súgta még az ajkaimra. Ezért lapoztam egyet a füzetbe. Meg akartam neki mutatni minden darabot, hogy lássa, mit, miképpen képzeltem el.
- Dehogy jobbak a mesédnél… anélkül nem is léteznének… - vigyorodtam el, ahogy a gombasapkákat és sziromnadrágokat végig mutogattam neki. Az élénk színekkel egészen szép hatást értem el. Talán kicsit rám is rám fért ez az álomvilág. Jó volt elmerülni benne, mindent békésnek és szépnek látni, mert addig végképp nem jutottak eszembe anyám levelei, amiket a ládám mélyén rejtegettem, még Jasonnek sem említve meg őket.
Jobb volt a békesség. Csak élni akartam a közös pillanatainkat, mint ezt itt. Még az a cirógatás a karján is olyan, de olyan jól esett, mintha egész életemben nem vágytam volna másra. A testem persze többet kívánt, hiszen nem volt rá sokszor lehetőségünk, hogy így kettesben legyünk. Nem, mert az iskola szinte arra hívatott, hogy gátat szabjon mindennek, ami jó. Végig akartam hát simogatni a mellkasán az ufós - azt hiszem azt a frizbiizét hívják így a muglik - mintán keresztül… de nem sikerült. Erős széllökés jött, a testem az övének ütközött, ahogy hátulról összeborzolta a hajamat a szél. Valami papír hangot is hallottam, de mire észbe kaptam már csak Jason kétségbeesett hangját hallottam meg: -   Nee, a rajzaid!
Hirtelen fel sem fogtam mi történt, már megint jött a szél és Jason karjai védelméből még több papír reppent be a mellettünk lévő terembe.
- Ajjaj.
- Mon Dieu, mi történt?! - Kiáltottam fel és megfordultam, mintha a hátam mögött nyitott ablakot remélnék, hátha onnan jött a huzat. De persze ahhoz, túl erős volt a szél. Biztos voltam, hogy megint az a szeszély dolog volt, ami már tavaly is annyi bosszúságot okozott.
Közelebb léptem hát a terem ajtajához, de pontosan tudva, melyikkel van dolgom, nem akaródzott bemenni annyira. Nem volt kedvem odabent rekpedni, mint valami őrültnek… de a papírok… meg minden. Az fontos volt.
-  ‘ogy fogjuk összeszedni őket? - Pislogtam fel a repkedő bútorok között lebegő lapokra, aztán a széllökés finoman hátulról megtaszított befelé, így hamarosan én is odabent repkedve találtam magam.

[UFO élmény]

felhőkről lábakat lógatunk


2003. áprilus 27
to; Louise
UFO élmény

Louise illata olyan igézően hat rám, mint Frodóra Galandriel, amikor először meglátta. Eszemet veszteném tőle, ha az anya szerit nem ment volna el régen. De szerencsére így nem vesztem el, csak szeretem és ölelem, és azt érzem a világ vége után is ebben a szeretetteljes pózban tudnék lenni. Alig várom, hogy több időnk legyen együtt, hogy közösen alkothassunk valami igazán remeket, és hogy sok-sok gyereknek okozzunk ezzel örömöt. Annyira vártam már, hogy összeálljon a mese, és imádom a gondolatát is annak, hogy Louise képei keltik életre a képeimet, amit a gondolataimban hímeztem ki magamnak. ÉS még sokkal aranyosabbak és bájosabbak is. A pályázathoz meg sok reményt fűzök. Így talán anya is meglátja, hogy nem vagyok olyan haszontalan, mint amilyennek tart. Hallottam, hogy anya rivallókon keresztül veszekedik apával, hogy engem mennyire elrontott, és hogy álomból építeni nem lehet biztos várat. Pedig jelenleg úgy érzem, hogy az álom miatt már áll a talapzat, és nem döntheti el semmi. Se anya görcsölése, se Louise furcsa anyja, se a jövő bármilye.
- Dehogy jobbak a mesédnél… anélkül nem is léteznének… - vigyorodik el, miközben dícsérem az alkotását és egyre szerelmesebbnek érzem magam tőle. Erre odahajlok hozzá, hogy megcsókolgassam, és még jobban öleljem. Szeretem, ahogy a barna kissé göndör tincsek az orromat csiklandozzák, és elveszek a csodaszép barnás tekintetében.
- De miattad minden ötéves látni fogja, hogyan néznek ki a manók. Meg milyen aranyosak a gombasapkák - mondom mosolyogva, de aztán teljesen megfeledkezem magamról, és hirtelen egy kegyetlen szél elrepíti az értékes lapjainkat és rajzainkat egy tátongó terembe, amiről fogalmam sincsen, hogy melyik is az, viszont Louise vonakodva áll meg az ajtóban, én pedig a hajától, mögötte állva nem igen tudom kivenni mi van odabent.
- Mon Dieu, mi történt?!- lepődik meg Louise olyan imádni való franciásan, hogy ha lenne időm, akkor rendesen olvadoznék is.
- Rongyő, nem tudom - motyogom, de sejtem, hogy megint valami Szeszély dolog lehet. Az elmúlt időszakban nem igzaán támadt meg kivételesen, szóval most kiszemelt magának mindkettőnket. Ágaskodom egy kicsit és akkor meglátom, hogy ez az a bizonyos terem, ahol Howking is megzavarodna. Zavartan nézem a káoszt és a repkedő lapokat egészen lábujjhegyre állva. Nem vagyok én se olyan magas, csak egy pár centivel Louise-nál.
-  ‘ogy fogjuk összeszedni őket? - kérdezi Louise, mire hirtelen meglendül a szél, én orrabillenek, Louise pedig bent kezd el lebegni a sok eszköz és lap közöt, mintha csak ő is valami absztrakt mű lenne abban a hatalmas káoszban. Felpattanok és gondolkodás nélkül beleugrom a terembe, ahol kicsúszik a lábam alól a talaj és kerngeni kezdek, de mellúszó mozdulatokkal igyekszem odaevickélni LÉouise mellé.
- megmentelek! Cseppet se félj! - kiáltom, majd egy arrafelé lebegő szék lába fejbe kólint és leveri rólam a szemüvegem. - Megentelek! - kiabálom megint elszántan és megragadok egy fogast, ami Loiose alakú, és kézzel lábbal átölelem. - Olyan fás lettél Louise - dünnyögöm hunyorogva.

art


2003. április 27.
to; Jason

style

Az szerettem volna, hogy megálljon az idő és ott felejtődjek azon a folyosón, Jason csókjai és ölelései között. Máskor nem tudtunk összebújni, legfelejebb egy-egy sötét kis folyosón csókot lopni egymástól, ahol nem látott senki. Morrow miatt erre nem volt lehetőségünk, ezért bújkáltunk s kívülről nézve legfeljebb barátnak tűnhettünk. Csak a fontos emberek előtt engedtük meg magunknak, hogy lazák legyünk. Ilyen volt Beth, Dom és Aerith is.
Ezt az érzést a végtelenségig tudtam volna nyújtani. A meleg csókokat az ajkaimon, az ujjait a göndör tincsek között. Egész egyszerűen nem akartam elengedni azt a pillanatot, mert a miénk volt. Hát ezért akartam félbehagyni a tanulmányaimat. Annak akartam élni, amit szerettem. Az pedig nem volt más, mint a Jason iránt érzett apró vibrálások, az ő támogatása… a közelsége… ah! Csak erre vágytam. De nem, még ezt a pillanatot is tönkre kellett tennie a Szeszélynek, hogy éppen abba a terembe fújta be, szélformájában a papírokat, amik a kezünkben pihentek. Jason meséjének lapjai ezer darabban repkedtek, nekem meg a viharos szél szétkapta a rajztömbömet, a lapok ide-oda lebegtek.
- Rongyő, nem tudom - motyogott valami butaságot Jason.
Nem figyeltem rá, mert az agyam éppen azon kattogott, hogyan szerezzük vissza az elvesztett papírokat. Nagyon nem akartam oda bemenni, de féltem, hogy varázslattal esetleg kárt teszek a lapokban. A Szeszély értette a dolgát. Annyira értette, hogy a következő pillanatban egész egyszerűen megtaszított minket. Jason nekem esett, én pedig bezuhantam a terembe és hamarosan ott lebegtem a papírok között.
- Va te faire foutre - káromkodtam. Aztán persze észbe kaptam és a szám elé kaptam a kezemet, mert akár úgy is hangozhatott volna, mintha Jasonnek mondanám ezt a sértést. - Bocsáss meg Jason! - motyogtam nyafogó hangon. - Egy kicsit félek ilyen magasan…
A legnagyobb baj az volt, hogy nem tudtam irányítani a testemet. Ezért nagyrészt forogtam egy helyben, ettől pedig gyorsan szédülni is kezdtem.
- megmentelek! Cseppet se félj! - Kiáltotta. Láttam, ahogy elrugaszkodik és megindul felém. Aztán megtörtént a baj, a szemüveg is lemászott róla, ő pedig valami egészen más dolgot kezdett el ölelgetni. Talán egy fogas volt, bár a szédelgéstől nem tudtam megállapítani biztosan. - Olyan fás lettél Louise.
Erre már el tudtam volna sírni magam, mint egy két éves. Komolyan hasonlítok egy fogasra? Nem vagyok én ahhoz túl alacsony?
- Nem is ‘asonlítok arra! Én itt vagyok! - nyafogtam hangosan. Legalább a hangom követhette volna… de nem tette. - Jason. Jasooon! - visítottam, mert neki ütköztem egy padnak, aztán ki is terültem rajta, mert annyira fájt.  Így viszont négy lapot sikerült megszereznem, ami rá volt tapadva a felületére.
- Inkább szedd össze a lapokat… és tűnjünk el… - folytattam ugyanazon a hangon. 

[UFO élmény]

felhőkről lábakat lógatunk


2003. áprilus 27
to; Louise
UFO élmény

Pedig olyan kellemesnej indult ez az egész, és mi lett belőle! Egy hatalmas őrület, mintha csak valmi nevetséges filmbe keveredtünk volna. Nem is értem ezt a termet, hogy mennyire szeszéyles és kaotikus, és hogy egyáltalán milyen órának adott ez amúgy is helyet. Minden van itt, ami egy teremben lennie kell, és még annál is több limlom meg egyéb iseretlen eredetűú tárgyak, amiket lehet régen elfelejtett még az iskola is. Például előttem lebeg egy üvegcse, benne egy valamilyen lény agyával és szemgolyóival. Ezt is csak azért látom, mert beúszik az orrom elé, még jobban kitakarva Louise-t. Így kapaszkodom egy fogasba, amikor Louise hangját valahol máshol hallom, én meg csak nyújtgatom a nyakamat. A szemüvegem biztos már régen ott lebeg a terem közepén, olyan elérhettelen távolságban, hogy azt szinte biztos vagyok benne; itt kell hagynom. Ami kellemetlen, mert se a lapokat nem fogom tudni megtalálni, se Louise-t, aki panaszos hangok, teljes pánikban kiáltozik a teremben.
- Nem is ‘asonlítok arra! Én itt vagyok! Jason. Jasooon! - kiabál olyan magas hangon, én meg kapkodom a fejem összevissza, hogy mégis hol lehet. Valami massza éppen felkenődik egy tompa puffanással egy ajtószerűségre én pedig rájövök, a hangból ítélve, hogy az Louise.
- Megyek! Megyek! Leszek a hősöd! A lovagod! A megmentőd! - kiabálom, mintha az ordításommal közelebb kerülhetne hozzám, aztán elengedem a fogast és próbálok a levegőben evickélni előrébb. - Csak hallasd tovább ezt a csodaszépen csengő hangodat! - magyarázom, miközben az arcomra ragad egy papír darab. Elvéve onnan őedig látom, hogy Louise manói és tündérei vannak rajta. Olvadozva gyönyörködöm szinte már fejjel felfelé lebegve a teremben, amikor a hangja visszazökkent a szerelmes ködből a katazstrofális jelen közepébe.
- Inkább szedd össze a lapokat… és tűnjünk el… - nyafog Louise azon a homályos valamin, amin van.. valahogy. Én sóhajtva körbenézek - bár minek - , miközben előrángatom a farzsebemből a pálcámat. Nem is tudom más ötletem nincsen, csak a varázslás.
- Jó, de én össze akarlak szedni téged is - magyarázom, aztán egy pillanatra gondolkodóba esek, hogy mégis mit varázsoljak. - Kell a szemüvegem, anélül nem tudok csinálni semmit - magyarázom. - Invito, szemüveg! - dünnyögöm, miközben furcsán felfordul körülöttem a világ. Elfelejtem, hogy a hely még a mágiát is teljesen összekuszálja, és mire magamhoz térek, az egyik fal mellett vagyok, miközben a szemüvegem lehet, hogy éppen a helyemre került. Vagy valahová máshova.
- Na jó, ez rossz ötlet volt! - momrolom, miközben a zsebembe tuszkolom a pálcámat, és elkoaok egy adag papírt a kéziratomból. - te találd ki, hogyan szökjünk meeeeehehehegg - magyarázom felé, miközben bukfencezek a levegőben a nyújjtózkodás közben, de sikerül megint egy köteg papírt összeszednem.