Bejárati csarnok

Ide jut mindenki, aki belép a Roxfort kastélyának hatalmas tölgyfa kapuján. A tágas csarnokot fáklyák világítják meg. Felfelé faragott, gyönyörű kőpilléreket látni, melyek kupolában tetőznek. Illúzió ez csupán, de csodás illúzió. Jobbra a Nagyterem kétszárnyú ajtaja nyílik, a bejárattal szemben vörös kárpitos lépcsők indulnak a felsőbb szintekre. Balra egy hosszú, kacskaringós folyosón át vezet az út a bájital-laborokba, és sokak szerint itt kezdődik a Mardekárosok birodalma is. A csarnok egy sarkában állnak a hatalmas homokórák, melyek a Roxfort négy háza közti pontverseny állását hirdetik. A homokóra-formákban apró drágaköveknek látszó, színes, egyformára csiszolt kavicsok vannak, ám ezek pusztán a látványt szolgálják: a homokórák előtt alul tényleges számokban realizálódnak a pontállások. A tölgyfakapu mellett aranytábla hirdeti a roxforti hősök neveit, az elesettek mellett apró kereszt kapott helyet.

Szöszke


2002. Első roxforti nap

lopott idő

Néha az időzítés nem sikerül. Van, amikor a tervek nem jönnek össze. Mikor az ember küzd az idővel, és futkos a megfelelő momentum után, mint a kisgyerek, aki pillangót kerget. Én elkaptam azt a pillangó-pillanatot. Csak remélem, hogy nem törtem össze a gyönyörű,  és nagyon sérülékeny szárnyait.
Ahogy felsietek a roxforti bejárat lépcsőin, ujjaim óvatosan, kicsit remegve kapaszkodnak a metálkék színű órába. Mozdulatlan most, mintha tetszhalott lenne, nem ver apró fémszíve sem. Megállt ütni épp a két év között, abban a másodpercben, amikor az óév elszállt, és az újév még nem köszöntött be. Egyszerre hordoz kezdetet és véget, és ha majd elengedem a gombot, kiderül, melyiket. Csak remélhetem, hogy újra elindul.
A sok iskolatárs elég egyhangú tömeget képez a fekete egyenruhában, de én az egyformaság zsibongó, kavargó tömegéből rögtön kiszúrom a szőke hajzuhatagot. Az órát most erősebben szorítom meg, még szerencse, hogy mégsem olyan törékeny, kemény, kerek fém. Átszelem a derűsen zsivalygó gyereksereget, keresztülvágok az egymást viszontlátók örömködésén.
- Na ki vagyok? - vetem rá magam Lunára hátulról, játékosan fogva be a szemét fél, szabad kezemmel, és szélesen visszamosolygok rá, mikor majd háttra néz. Elkapom a kezét, és vontatni kezdem.
- És milyen volt a szünet, hogy töltötted a Szilvesztert… - kérdezem, de inkább csak azért, hogy úgy csináljak, mintha csevegni készülnénk. Pedig az egyszarvú a mellkasom fölött vadul futkos, dobálja magát és dobog, majd ki rúgja a szívemet a mellkasomból. Muszáj pedig valahogy megzaboláznom.
- Van itt valamim Neked. Gyere! - mutatom fel csukott öklömet. Luna még nem láthatja, mi van benne, legfeljebb egy kicsit, ami kivillan az ujjaim közül a kék fémből. Húzom magammal, szinte elrabolom őt is, nem messzire, csak takarásba a háztársai meg mindenki elől, be a drapériák, páncélok közötti kis ficakba. Még magunkra is húzom a drapériát egy cseppet. Szégyenlős volnék? Az nem kifejezés. Csak szeretem elrejteni. Azért kapaszkodom annyira a kezemben tartott kis tárgyba, és azért igyekszem nagyon, nehogy a szám félreeső zugába rejtett apró mandragóra levelet lenyeljem idegességemben.
Hirtelen kettesben maradunk. Vörös bársony és marcona vaspáncélok vesznek körbe minket. Jó újra látni őt, ez tagadhatatlan, de hogy pontosan miért…
- Nézd! - bontom ki ujjaim csomagolásából a zsebórát, és kipattintom, hogy a két fél között szabaddá váljon a mozdulatlan lényeg, a számlap és az egymáson várakozó gyöngyházas kék mutatók.
- Látod, megállítottam, pontban éjfélkor. Mert azt akartam… Azt a pillanatot… Azt csakazért is… - sütöm le a szememet zavartan, de azért minden szóval kicsit közelebb húzódom, míg végül már olyan közel vagyok, hogy az óra fölé hajolva szinte összeér a homlokunk.
- Neked tartogattam - vallom be aztán, felpillantva a szép, barna szempárba. Az ujjam halk kattanással nyomja meg a gombot, és ugyanabban a pillanatban lehunyom a szemem, és ajkaimat a másikéhoz érintem, mintha csak egy gyors puszit akarnék adni. De azért mégsem csak annyit. Az az év- és sorsfordító pillanat pedig dermedtségéből hirtelen magára talál, tovaszáll, és dobogni kezd a fémszív az ujjaim között.

Mirci

Fura dolog ez a honvágy. Egész évbe azon ábrándozok, szivesebben lennék otthon, Amerikába. Erre tessék, karácsony óta, miután szentestét követően kimentem Apáékhoz a szünet maradékára, egész végig visszajönni akartam.
Illetve... nos. Nem a "hol" hiányzott, hanem a "kivel". Vele együtt odaát otthon, az lett volna a legtökéletesebb, de gondolom túl könnyű lenne, ha mindegyik része egyszerre lenne megvalósítható. Jó volt legalább még karácsony előtt találkozni, mitöbb, egy újabb kis kalandra is elkísérni, annak az emléke, és a bőrömön az emlékeztetője, legalább elkísérhettek haza.
És mostmár újra itt vagyok meginn.
-Ki más lennél?- mosolyodok el szélesen, nagyot dobban a szívem, egy pillanatig megkörnyékez a gyanakvás is, hogy vajon a bejárati csarnokba tömörgő mindenki más is meghallhatta-e, legalább olyan öt-hat lábnyi körbe, de végülis, úgyse velük akarok foglalkozni. Van itt helyettük egy ismerős hang, egy ismerős érintés takarja el a szememet, és a dobbanás nem is szól senki másnak.
A kézre csúsznak az ujjaim, mégsem fejtem le őket az arcomról, csak a magam kezébe fogom. Arra számítok, hogy végül ő ereszti le, és fordít maga felé a mozdulattal, ez igazából meg is történik egy tört másodpercre, csak nem ahogy elképzelem, hanem már egyből nyargal is valamerre, húzva magával, én pedig semmire nem cserélném ezt, hogy szinte lobogok mögötte a menetszélbe.
Nem ahogy elképzeltem a pillanatot, annál sokkal Mirább így.
-Kicsit eseménytelen- amit régen úgy fogalmaztam volna, hogy "nyugis". -Azon töprengtem végig, vajon megtalált-e a baglyom időbe.
Éjfélre, egy koccintásnyi fiola házi kacajvízzel, mer nem felejtettem ám el. De mikor van éjfél? Melyik éjfél? És ahhoz is jól számoltam-e, meddig tartana átrepülnie az óceánt egy bagolynak? Volt köztünk öt óra eltérés, mikor kell nekünk "egyszerre" koccintanunk? Nekem órákkal korábban? Mirának órákkal később? Mindkettőnknek helyi éjfélkor, így igazából egyáltalán nem is egyszerre? De legrosszabb esetbe is, csak megkapta az év első reggelije mellé a küldeményem. Remélhetőleg, hacsak nem a bagoly lenyúlta, és félúton koccinott mindkettőnk helyett.
-Óóó...- A valamire, amit Mira felmutat, csak somolyogni tudok, nem látom még mi, de ez a hamisíthatatlan sántikál valamibe arckifejezése, és biztos vagyok benne, hogy mindjár fel is fedi a meglepetést.
El is akadna a szavam, ha lenne, még a környezetet is alig fogom csak föl - az a kis éber részem is nagyon hálás, ez a pillanat nem is tartozna senki másra kettőnkön és a zsebórán kívül - de nincs is szükség itt talán szavakra.
Rólam mindigis olvasni lehetett az érzéseimet, még amikor titkolni próbálnám is, most pedig eszem ágába sincs. Süthet rólam a boldogság, a csodálat, minden bizonnyal hallani a felkalapáló szivemet is, egyszerre próbálok nem elolvadozni, és visszafogni magam, hogy végigvárjam Mira szavait, mer láthatóan nagyon készült erre a pillanatra, és készül még valamire.
Csak figyelem minden szavát, gyönyörködök a tekintetébe, és ahogy apránként közelebb araszolunk, szinte súlytalanul lebegünk egymás felé - és valóba úgy tűnhet, ahogy egy-két kósza hajtincse mindkettőnknek súlytalanul elemelkedik - a kezemet óvatosan a derekára csúsztatom.
Az óramutató kattanása olyan hangos, mint egy szívdobbanásunk, és a pillanatba is van egy kis feszültség, mint a rugóba, bizonytalanság az első pillanatra, ahogy tétován összeérnek az ajkaink, aztán hirtelen elszabadulnak a ki tudja, pontosan mióta erre a pillanatra váró érzéseink, mint a zsebóra szabadon engedett másodpercei.
Forró és lágy csók, könnyed érzés, amit nem is tudok, csak a felszabadultság-e, vagy tényleg lebegni is kezdünk. Egyik kezemmel mégközelebb ölelem Mira derekát, a másikkal az ő kezét, és benne az órát fogom meg, mintegy megtartani a félretett pillanatot, hogy most, hogy továbbindulhatott, elüthette az éjféljét, velünk együtt mégis megálljon. Ezúttal nem megvárni, hogy találkozzunk alatta, hanem hogy eltartson felettünk akár örökké is. Legalábbis tovább az önmaga másodpercénél.

Szöszke


2002. Első roxforti nap

lopott idő

- Kicsit eseménytelen. Azon töprengtem végig, vajon megtalált-e a baglyom időbe.
- Hát igen, azt mondják, amit éjfélkor meg elsején csinálsz, azt csinálod egész évben, de sebaj, van kiskapu - kuncogom sejtelmesen, aztán a töprengésén én is eltöprengek, és egy villanásnyi idő erejéig visszarepülök a múltba (és ez ma még legalább egyszer meg fog történni).
- Ja, és Boldog Új Évet, Serena! - harsogtam már a szélbe, de azért remélem elért hozzá. Menekülés közben majdnem el is felejtettem mondani, pedig hát olyan kedves házigazda volt, hogy igazán. Aztán magam mögött hagytam a szigetet, de a felhőkből egyszercsak egy bagoly vágódott úgy hozzám, hogy majdnem seprűstől éjféli tengerfürdőt vettem.
- Helló - nyögtem, és fél kezemmel magamhoz öleltem a baglyot, másik kezemmel meg belekapaszkodtam a fékező, immár lágyan a víz felett lebegő seprűbe. A bagoly nagyot, levegőset huhogott, gúvadó szemeiből pedig rájöttem, hogy nem kéne már annyira szorítanom.
- Bocsesz… Huh… Uh? Hú! - futott végig rajtam a felismerés, mikor a pohárkányi kacajvíz a kezeim közé került.
- Hát ez... Nahát - nevettem, és jobb híján az egyébként is meglepett baglyot pusziltam meg meghatottságomban. Mire az megcsípett. Aztán elmenekült.
- Hé, most hogy válaszoljak bármit?! - puffogtam, de aztán vállat rántottam, mert hát úgyis találkozunk nemsokára, majd akkor válaszolok. Felhajtottam a kacajvizet, és kellemes melegség árasztotta el a mellkasomat, amitől halkan kuncognom kellett.
Ahogy most is tettem, mielőtt röviden válaszoltam volna:
- Igen, csak majdnem nem vettem észre, bocsánat - pironkodtam, de már nem beszélgettünk tovább, mert bevágódtunk a drapériák rejtekébe.
A többi meg már mintha egy másik időszámításban történt volna. Pont így képzeltem ezt az érzést, az első bizonytalan, csóknak becézett szájra pusziét, ami aztán egészen meg is komolyodott, és már határozottan komoly csóknak volt mondható. Így elsőre is. Ha eddig kételkedtem, hogy mi is lesz, vagy mit is fogok érezni, és lesz-e olyan, mint amilyennek filmekben meg nyálas romantikus regényekben leírják? Nem. Még sokkal jobb volt. Szinte tényleg éreztem a szikrákat is, meg azt is, hogy a fél lábam súlytalanul felemelkedik, ahogy azt a nagykönyvben kell. De hogy emelődjön ennek jelentősége, kis időn belül a másik lábam is követte ebben. Na az már gyanús volt.
Mondjuk annyira nem, hogy azonnal elszakadjak Lunától, sőt inkább ösztönösen belekapszkodtam, átöleltem a nyaka körül, selymesen hullámzó haját óvatosan kikerülve. Még gyanúsabb, mennyire hullámzott.
Csak kipattant a szemem, mert ugye idáig inkább lehunytam, és na akkor már muszáj volt elhúzódnom, mert kellett a szám, hogy kommentáljam a helyzetünket. Miszerint nagyjából öt méter magasan lebegünk az előtér plafonja felé tartva, s mi több, a drapériák rejtekéből is lassan kiaraszolva.
- Ez de rohadt jó... Csak nyugi... - suttogom vihogva, annyi biztatással, hogy remélhetőleg tényleg ne vágjam padlóhoz a hangulatot. Mondjuk vészhelyzet esetére ott van a drapéria, amibe kapaszkodhatunk, de még mindig van messze alattunk úgy fél Roxfort Expressnyi, az újratalálkozás hangos örömével egyelőre elfoglalt diáksereg. Akiknek erre az intermezzora szerintem nem akarjuk felhívni a figyelmüket.
- Halkan, hátha nem vesznek észre - tátogom, de igazából inkább röhögve, semmint aggodalmasan. Nem, nem is aggódok egyáltalán. Madarat lehetne velem fogatni - a vertikális paramétereim meg is vannak ehhez. De azért próbálok nyújtózni a lassan távolodó drapéria felé, én azonban már nem érem el. Pedig csak nem kéne a terem közepéig lebegni, hátha valaki a lent lévők közül fel talál nézni… És hát az iskolai egyenruha szoknyás...

Ahogy Mira a nyakamba karol, én is szorosabban átölelem a derekát, és kedvem támad forogni egyet magunk körül, csak jókedvünkbe. Na ez az első gyanús pillanat, amikoris a talpam nem találja hozzá a padlót, de ezt még csak félig-meddig veszem észre. Végülis, van mivel lekötni magam jobb dolgokkal.
-Nem értem, miről beszélsz, most van éjfél, és nem is tudom, hogy lehetnék elégedettebb vele- somolygok Mirára cinkosan.
Eközbe nagyon eltökélten csak a szemébe nézek, esetleg néha nagyon súlytalan vörös hajtincsekre, amik mintha víz alatt lebegnének. Meglepő lehetne, mennyire a tudatlanság határán egyensúlyozok egy apró tény kapcsán, ha persze tudatosulna bennem.
-Mi?
Eleve is olyan jó érzés ilyen vidámnak látni Mirát, hogy jól érzi magát, de most minden bizonnyal segít abba is, hogy ne realizáljam teljesen az amúgyis egyre egyértelműbb tényt, hogy jassan tíz-tizenöt láb magasan lebeghetünk. Amér hálás is vagyok, mer ha egyszer elbizonytalanodok, egyből leesünk.
Hacsak...
Eszembe nem jut valami pont erről. Nagyon koncentrálok Mirára és erre az édes önfeledtségére, miközbe előkotorászom a pálcámat, meg biztos ami biztos, megkapaszkodok kicsit erősebben a derekába. Bár az nem sokat számítana, ha mindketten esünk. Viszont ha senki nem is tud esni,..
-Todos a flote...- Csak suttogni merem így is, mind bizonytalanságból, mind attól tartva, hogy hogy fel ne hívjam a figyelmét magunkra igazából mindenkinek, aki fölött tizenöt lábbal lebeghetünk majd. Hátha betudják ennek a Szeszély dolognak csak.
Érdekes módokon tudok elrontani varázslatokat néha, félig-meddig sikerülve. Ahogy körülnézve menthetetlenül realizálom, milyen magasan vagyunk, el is kezdünk süllyedni.
Lassan.
Ha rendesen sikerülne a bűbáj, egy helybe lebegnénk, mer nem indítana el semmi lefelé, ami most nem igaz ránk, viszont egyértelműen nem is zuhanunk, mint ha csak az a nemtudatos varázslatom szakadna meg, ami jókedvembe olyan könnyed érzéssel tölt el, hogy ez nem csak képletesen lesz igaz a környékemen, hanem fizikailag is. Szépen lassan szállingózunk a padló felé, mint két boldog tollpihe.
És remélhetőleg azér nem valami diáktársunk nyakába.

Szöszke


2002. Első roxforti nap

gravity

Az élet súlya változó. Az előbb még a vállaimat nyomta a pályaválasztás, a Szeszély meg az életveszélyes fenyegetések, a mindenféle döntés hogy ki legyek és mihez kezdjek… És most semmi. Csak a lebegés, a szőkén csillogó kanyarok. Csak Luna és én. A minket kerülgető világ csak úgy mellesleg van, távol a látótér peremén. Zavaró keret csupán, ami elől jobb lenne elbújni. Bár csak előbb jutott volna eszembe a kiábrándító bűbáj, hogy tovább így maradhassunk! De valójában nem is akartam kiábrándulni.
-Todos a flote…
- Mi? - bukik ki belőlem a tátogott vihogás. Először azt gondolom, hogy most az egész csarnokot a levegőbe emeli, aztán rájövök, hogy nem egészen. Pedig azt se bántam volna, mekkora poén… De szép lassan megindulunk a föld felé, én meg evickélve próbálok úgy helyezkedni Lunával, hogy egy néptelenebb részen landoljunk. Leér a lábujjhegyem, aztán kecsesen talajt fogok, bár marad egy kicsi könnyedség, mintha léggömb volnék. A nagykapun befújó szél igazából fel is borzolja a fél előteret egy kissé, nevetgélő és értetlenkedve bosszankodó diákokat sodorva ide-oda finoman. Mindenki próbál kapaszkodni, és átlagosakat lépni, nem pedig moonwalkingolni végig a termen egy lépésből. Így nem is annyira feltűnő, hogy még mindig Szöszke kezét fogom.
- Szóval… - próbálok kinyögni valamit, de most igazából nem sikerül semmi értelmeset mondani, csak félszegen vigyorgok még kicsit a bontakozó szelíd káoszra, az iskolatársak viháncolására és zúgolódására. Valaki direkt jó nagyot ugrott, tesztelendő az újfajta gravitációs viszonyokat, és az eredmény tényleg szórakoztató volt. A legaranyosabb, legszórakoztatóbb, legártalmatlanabb káosz, amit csak láttam.
- Szóval, hogy helyre akartam rakni dolgokat magamban, emlékszel… - célozgatok a korábbi cikis visszavonulásomra, a menekülésre, meg minden hezitálásra.
-... Az hülyeség volt. Jobb, ha semmi sincs a helyén, tök jó, ha minden csak úgy lebeg - jelentem ki határozottan.
- Bár lehet, hogy őket azért nem kéne így hagyni - teszem hozzá színpadiasan gondolkodva, a csarnokban tartózkodók irányába biccentve a fejemmel, mintha ez kérdés lenne.
Hát igen, új még nekem ez a terep, nem tudom, mit hogyan kéne csinálni, nem csinálni, van még mindig egy csomó kérdés. De most már nem zavar. Hadd keringjenek csak körülöttem, majd ha ideje lesz, minden tisztázódik.
- Még ki kell pakolnom, de akkor… Vacsinál találkozunk - mosolyogtam Lunára, ha már stabilizálódott a helyzet körülöttünk. De azért legyen bármilyen fokú a gravitáció, én egy kicsit mégis könnyebbnek éreztem a lépéseim. Aznap, másnap is. Ez a fajta súltyalanság tartósabb, mint a sima varázs, és pont ettől olyan jó.

-Hát... öm... izé. Így nem esünk le hirtelen- mentegetőzök, talán megszokásból főleg, miután nem hiszem, hogy Mirát éppen zavarná, hogy nem esünk le egyből - és a véletlen varázslásom ezen a ponton biztosan megszakadt volna már - vagy épp hogy nem egészen sikerült a súlytalanság most, és csak szép lassan szállingózunk lefele. Talán le kéne szoknom az indokolatlan bűntudatról..?
-Hoppá- vigyorgok végül már cinkosabbul, ahogy valakit meg felfele szállingózni látok, észrevéve a szokatlan körülményeket, biztos kipróbálta, milyen így ugrálni. Talán így már fel sem tűnünk mindenki között.
Végül csak minden figyelmemmel fürkészem Mira arcát, ahogy ő valami komolyabbra fordítja a szót, közbe kicsit kapaszkodva fogom a kezét, bár annyira most nem veszélyeztet az ellebegés egy véletlen lábmozdulattól. Feltéve, hogy amiatt kapaszkodnék. Csak figyelni tudok a szavaira, és egy mosollyal bólogatni.
-Ha jól érzed magad, csak az számít.- Én boldog vagyok, ha boldognak érzi magát így.
-Hát... izé... khm. Viszont ha megszüntetem, lehet, hogy valaki épp ugrott, és leesik... hagyjunk csak mindenkit kilibegni- hajolok közelebb, mer ezt tényleg csak suttogni merem, nehogy még magamat buktassam le, mint elkövető. A búcsújára csak bólogatok, hogy én is ott leszek, mindenképp, meg hogy igen, a visszaköltözés nekem is hátra van még.
Aztán még gyorsan lopok egy búcsúpuszit az arcára, majd végül a lassan feloszladozó diáktömeggel én is kilibegek az előtérből, bokából szökdécselve óvatosan, túl magasra ne röppenjek azér, de ha már a lehetőség itt van rá, had legyenek a lépéseim is olyan könnyedek, mint a hangulatom.

A helyszín szabad, és mostanra a gravitáció is visszaállt (feltehetőleg )

újult méltósággal


mostmár csak la Fay
2003. szeptember 1.

Smith professzor alaposan kibillent önmagából, oly erővel kerítette hatalmába a féltékenység. Nagyon is értette, hogy Mr. Campbell igazán helyes férfi volt a maga módján és szinte természetfeletti erővel bűvölt meg maga körül mindenkit, de bízott benne, hogy ezt az erőt igyekszik majd az ifú kollégája visszafogni, nehogy aztán kisebb-nagyobb kellemetlen balesetek történjenek. Smith igazából nem írta le ezzel Mr. Campbellt, csupán mind a két félnek igen csak nagy veszteségei lettek volna a felelőtlen sziporkázásnak. Atyai jóindulat ugyebár, bár lehet azon a bulin ez a fajta figyelmeztetés egy kissé megrémítette a kollégáját. De Smith professzor sosem volt az, aki finoman közölte a dolgokat, habvár belül annak szánta. Egyszóval meglehetősen ideges lett, ahogy la Fay a tekintetét nem nem ő rajta - igaz szakítottak, de azért mégis csak -, legeltette, hanem egyenesen Mr. Campbellen. És még az üvöltöző rivalló sem tartotta vissza, hogy kivonuljon vele a Nagyteremből, ahol a zűrzavar meglehetősen nagy hasznára volt az elvegyülésre. McGalagony minden bizonyára le volt foglalva a káosszal, ami éppen elszabadult. Nehéz, nagyon-nagyon nehéz év elé nézett.
Odakint a csendes folyosó falához préselődtek, és ez a nemes cselekedet még Smith professzort is meglehetősen meglepte,hiszen Florian nem cselekedett általában ilyen hevesen. Smith igazán uralni tudta az érzelmeit, kivéve ha azok az érzelmek egyenesen Florianhoz vezettek. De a szerelem egy kicsit mindenkit bolonddá tett, nem igaz? Karja a hűvös falhoz értek a  folyosón hosszasan nézte a barna kiskutya szemeket, mintha csak ki akarta volna belőlük törölni Mr. Campbellt.
– Mit akar… nem csináltam semmit! - magyarázkodott Florian, miközben Smith úgy érezte képes lett volna nagyon mélyen elmerülni azokban a csillogó barna szemekben. Természetesen ügyelt arra, hogy mindez határozottan ne üljön ki az arcára. Mégis csak tanár volt ráadásul igazgató helyettes.  – Nem csináltam semmit…
- Dehogy nem. Maga is csak úgy csorgatta a nyálát a Repüléstan tanárára, mint a többi diák a Nagyteremben - mormogta és hangjába kellemetlen féltékenység lappangott, miközben Florian ellökte magát tőle, pedig Smith igen csak erős késztetést érzett arra, hogy megcsókolja. Hiányzott neki, Auroraval még mindig csak reggelente beszélgettek, meg este a vacsoránál, nap közben alig találkoztak. Smith inkább visszahúzódott a Szellős Házba, Aurora pedig nem is zaklatta.
Visszamegyek a barátomhoz, Jayhez. Most vele járok - közölte Florian, mire Smith ha nem lett volna a mimikájának a mestere meglehetősen ostoba képet vágott volna. Ismerte, hogyne ismerte Hanselt, azt a sápadt, komor fiút, akivel gyakran látta Floriant, de ez az információ még jobban megzavarta a zavart lelki világát, még Campbellnél is.
- Hogy micsoda?! Nem mehet vissza hozzá - jelentette i, mintha csak az ő véleménye számított volna. MEglehetősen féltékeny lett, hiszen vele még többet találkozott előző félévben is Florian, mint ő magával. - Egyáltalán nem illik magához - jelentette ki határozottan, és megfogta Florian karját, hogy visszahúzza magához. Nem volt erőszakos a mozdulat, sőt kifejezetten gyengéd volt.

Sulikezdés és extrák
▪ 2003. szeptember 1. ▪

Smith professzor & mindenki

Borzasztó kellemetlenül éreztem magam Smith társaságában azok után, hogy mennyire összevesztünk a Szellős házban. Még emlékeztem, ahogy gyerekesnek és kamasznak nevezett, csak azért, mert szerettem és magamnak akartam. Végig sírtam még egy nyarat és bár hagytam, hogy anyám kicsit felújítsa a ruhatáramat, elküldjön fodrászhoz, de hiába lettem viszonylag új ember, minden más maradt. Az érzések, a fájdalom, a féltékenység… és ezt azzal próbáltam elrejteni, hogy dühös voltam és gyűlöltem Smith-t és átvertem. Át kellett vernem, hogy ne lássa, mit tett velem.
Odanyomtam a falhoz az ajtó mellé. Nem kellett volna, hogy bentről együtt lássanak minket veszekedve. Bár valami ordítás jött onnan, talán nem is foglalkoztak volna velünk, így mégis csak biztonságosabb volt.
–  Dehogy nem. Maga is csak úgy csorgatta a nyálát a Repüléstan tanárára, mint a többi diák a Nagyteremben – mormogta Smith. Na persze, éppen ő lenne féltékeny, aki szerint gyerekes és sekélyes vagyok, csak mert nem akartam a szeretője lenni.
– Hát elég helyes pasi… – Vontam vállat. Nem sok köze volt hozzá, hogy kit bámulok, főleg, hogy tényleg szakítottunk. Nehéz volt elfogadni, hetekig rosszul éreztem magam, de csak eldöntöttem, hogy túlélem. Túléltem. Nem leszek többé senkibe sem szerelmes. Ezt egyszerűen éreztem. Smith volt az igazi. Igen. Egy hülye tizenhét éves vagyok, de nekem ő volt az őm. Mégsem engedhettem meg, hogy kihasználjon.
Hátrébb léptem tőle, hogy ne érezzem még az illatát sem… nem engedhettem, hogy most fölém kerekedjen. Ezért átvertem. Jay-jel járok és kész. Mégis ki mást mondhattam volna, hoooogy mondjuk Hill-lel? Vele nem látott volna eleget együtt, hiába jártam vele egy házba.
– Hogy micsoda?! Nem mehet vissza hozzá – jelentette ki Jay nevét hallga. Sóhajtottam egyet, megforgattam a szemeimet, de nem ellenkeztem, ahogy megfogta a karomat és visszahúzott. Smith nem volt erőszakos, inkább csak tekintélyparancsoló. – Egyáltalán nem illik magához– jelentette ki határozottan közben, én pedig a szemeibe néztem.
Nem kellett volna.
Az a kék, hideg szempár őrülten vonzott magához. Csak néztem és vártam, hogy a puszta pillantásával felfaljon és megöljön. Egyszerűbb lett volna, mint hozzá vágni valami megvetőt és azt mondani, nem kellene ezt csinálnia. Nem tudtam azonnal megszólalni. Kiszáradt a torkom és kellemetlenül éreztem magam.
– Azt hiszem, ezt nekem kell eldöntenem, prof. – Tettem a tenyerem a mellkasára, hogy kicsit eltoljam magam tőle megint. Nem akartam arra gondolni, milyen jó lenne csókolni…. főleg, hogy bármikor kiléphettek a terem nyitott ajtaján. Akár tanár is… és az mindkettőnknek veszélyes.
– Csak annyit kérem, hogy váljon el és válasszon engem… – emlékeztettem és végig simítottam a barna tincseimet. – Szerintem lezártuk a kapcsolatunknak azt a részét, hogy beleszólhat, kivel illek össze. Legyen a tanárom, de mást ne akarjon tőlem. – Mondtam, de ahelyett, hogy eltoltam volt az inge gombjait kezdtem piszkálni. Gyenge voltam és bár követelni szavakkal tudtam, a testem nehezen mozdult hozzá. Azt akartam, hogy engedjen el. Engedjen el, mert különben belehalok ebbe az egészbe.
– Ne bántson tovább, ha nem akar engem teljesen. – Nyeltem egyet és megráztam a fejemet. – Én rengeteget akartam feladni magáért. Medimágus képzésre is mentem volna… egész nyáron tanultam… de talán még sem érte meg.

újult méltósággal


mostmár csak la Fay
2003. szeptember 1.

Smith nagyon nehezen tette magát túl a Szellős Házban való veszekedésen, de persze mindent is igyekezett elnyomni és  olyan "méltóságteljes" módon tovább lépni rajta. Persze, hogy rosszul estek neki a szavak, és még magának sem ismerte be, hogy Florian követelése.. kérése milyen kétségbeejtően tehetetlen helyzetbe sodorta, amit egyszerűen jelenlegi helyzetéből kifolyólag képtelen volt teljesíteni. Még a gyereke sem született meg és máris azt várták el tőle, hogy váljon el. Aurora még örömmel bele is egyezett volna, de hogy a két nagyon mély és ősi múlttal rendelkező család ezt hogyan fogadta volna. Nos, emiatt is voltak kénytelenek összeházasodni. Aurorának jóformán akár az apja is lehetett volna, hát persze, hogy semmi vonzalmat nem éreztek egymás iránt és még a házasságuk kellemetlen hűvösségébe még egy gyermeket is bele kellett keverniük méltán fusztrálttá tette. Hát még az, hogy Florian nem értette meg miféle terhek voltak ezek neki. A tanári pályája. A családjának a becsülettel tisztán tartott neve és még sorolhatta volna. De nem várta el, hogy egy olyan fiatal fiú, aki még csak félvér is volt, megértse az aranyvérűek játékszabályait.
– Hát elég helyes pasi… - válaszolta, és talán Smith sem volt vak, csupán irritálta, hogy pont Floriannak tetszett az új tanár. Nem lett volna a fiatal kollégája helyében, a kamaszok veszélyesek voltak a szertelen és őrült rajongásukkal, és hát nem szerette volna, hogy Mr. Campbell kellemetlen helyzetbe keveredik a kislányokkal. Atyai gondoskodó gondolatok voltak ezek, habár úgy érezte az új kollégája a szavaitól meglehetősen megijedt. Ő meg még most már féltékeny is lett rá. Hát szerencsétlen Mr. Campell! És szerencsétlen Mr. Hansel. Nehéz lenne megállapítani, hogy a professzor most kire volt jobban féltékeny. De az biztos, hogy Mr. Hansel számára nehéz utolsó év várt, főleg, hogy RAVASZ-os tárgya is volt a Bájitaltan.
Természetesen hangot is adott annak, mennyire nem örült ennek a dolognak, végtére még mindig nagyon is heves és forró érzések kötötték őt la Fayhez, amit mégis a lehető legügyetlenebbül vetített ki. Mert ha nem tudunk mindent feláldozni valakiért, akkor az azt is jelenti, hogy nem szeretjük? Ebben azért Smith professzornak erős kétségei voltak. Főleg, hogy szerette is Floriant.
– Azt hiszem, ezt nekem kell eldöntenem, prof. - magyarázta Florian és persze belenézett azokkal a szép barna szemekkel Smith szemébe és a férfi szíve hevesebben kezdett el dörömbölni az izmos mellkasában. Hirtelen nem is érdekelte, hogy közel volt a Nagyterem, hogy lassan vége az évnyitónak, hogy kiözönlenek a diákok. Micsoda lázadás ez! Hiszen csak Florian ajkait nézte és egyre jobban szerette volna megcsókolni. Mert biztosan sokkal jobban csókolta, mint az a Hansel.
– Csak annyit kérem, hogy váljon el és válasszon engem… Szerintem lezártuk a kapcsolatunknak azt a részét, hogy beleszólhat, kivel illek össze. Legyen a tanárom, de mást ne akarjon tőlem. - magyarázta Florian miközben SMith nagyon nehezen sóhajtott egyet.
- Nem várhatom el, hogy megértse a világom működését, és a szabályait, la Fay. De egy válás még egy egyszerű mugli családnál is elhúzódhat és nem egyszerű. Főleg nem egy olyan esetben, ahol a szerződést még a feleségem születése előtt megkötötte a két család egymás között - dünnyögte halkan maguk közzé Oliver, miközben csak a hűs falnak támasztotta robusztus hátát.
– Ne bántson tovább, ha nem akar engem teljesen. Én rengeteget akartam feladni magáért. Medimágus képzésre is mentem volna… egész nyáron tanultam… de talán még sem érte meg.
Smith mélyet sóhajtott, és inkább nem válaszolt egyelőre semmit. Persze ő nem adott volna fel mindent Florianért. Az első pillanattól kezdve az állásával játszott, és még az esküvőjéről is elkésett miatta. De egyre inkább úgy érezte ezek nem jelentettek semmit a vele szemközt álló fiúnak, és ez nagyon rosszul esett Smith-nek.
- Tényleg úgy érzi, semmit sem adtam fel? Hogy semmit sem kockáztattam? - kérdezte egészen csendesen, majd nemes egyszerűség miatt odahajolt és megcsókolta Floriant.

Sulikezdés és extrák
▪ 2003. szeptember 1. ▪

Smith professzor & mindenki

Smith professzor felcsattanása teljes mértékig érthetetlen volt. Hiszen tudta nagyon jól, hogy amikor választott az a szakításunkat jelentett. Házas akart maradni, apa akart lenni és mindezen lehetőségek nem részemről érdekelték, hanem a feleségéről. Megértettem őt. Én is hasonlóképpen gondolkodtam, mert ő idős volt, én meg gyerek… csak egy egészen kicsi esély volt, hogy majd mellettem horgonyoz le. Így nekem csak a fájdalmas álmodozás maradt, hogy valaha közös otthonunk lesz. Persze, ha belementem volna, eldughatott volna a világ elől a Szellős házba és akkor most szent lenne az a bizonyos béke, ami éppen nem állt fenn.
– Nem várhatom el, hogy megértse a világom működését, és a szabályait, la Fay. De egy válás még egy egyszerű mugli családnál is elhúzódhat és nem egyszerű. Főleg nem egy olyan esetben, ahol a szerződést még a feleségem születése előtt megkötötte a két család egymás között – szólalt meg halkan, egy hatalmas sóhajt után. Én nem tettem semmi rosszat, nem mondtam olyat, aminek megterhelnie kellett volna. Szimplán csak kivételesen neki kellett volna megtennie azt a bizonyos első lépést… azt mondania, hogy eláll a házasságtól és velem akar lenni.
– Megértem a világa működését, prof. – Ráztam meg a fejemet. – Érteni értem. Ezzel nincs baj… azzal van baj, hogy képtelen egy hibás elképzeléssel szakítani. Túl idős hozzám, hiszen ezeknek a furcsa kötelékeknek a rabja. – Folytattam. Talán túl kifinomultan fogalmaztam, de Smith is érezhette, hogy nyáron kicsit megváltoztam. Sokat olvastam és tanultam miatta. Most meg itt állok meglőve. Nem voltak álmaim többé. Smith-t akartam minden erőmmel, de ő ellökött. Nem volt értelme tovább erőlködni.
– Én feladtam magam ezért a kapcsolatért. – Tettem hozzá, hogy még jobban nyomatékosítsam a mondanivalómt. Nem tudtam, hogy Smith képes lenne-e mindezt úgy igazán megérteni.
– Tényleg úgy érzi, semmit sem adtam fel? Hogy semmit sem kockáztattam? – kérdezett vissza. Nem tudtam válaszolni, mert közelebb hajolt hozzám, hogy hosszú csókot leheljen az ajkaimra. Én pedig éppen csak akkor húzódtam el, mikor felfogtam, mi történik. Manipulálni akart, hogy feküdjek le vele újra és kezdődjön ez az egész elölről. A legnagyobb baj pedig az volt, hogy a testem is ezt szerette volna.
– Kockáztatott, de valójában sosem lépte túl a saját határait értem. Ezért lehetek csak a szeretője. – Ráztam meg a fejemet, az ujjaim végig simítottak a mellkasán, ahogy hátrébb léptem. A nagyteremből persze mozgolódás zaja jött és még én sem akartam, hogy itt találjanak, pedig egy botrány miatt tényleg elvált volna. Nem voltam kegyetlen. Ha apa akar lenni, én nem veszem el a gyerekétől, sem mástól.
– Menjünk a szobájába. Ez itt túl feltűnő… – tettem hozzá, majd hátat fordítva neki megindultam előre. Túl veszélyes játék volt ez közöttünk és egyre biztosabb voltam benne, hogy megint sebet ejt rajtam. Smith-nek azonban nem számított a fájdalmam, csak birtokolni akart, amíg szüksége volt a szexre. Legalábbis nagyon így éreztem.
– Tudja, azért remélem, hogy a gyerekének legalább jó élete lesz. Ő az egyetlen ártatlan ebben az egészben és csak miatta nem tettem végül semmi egyebet. – Sóhajtottam fel és végig simítottam a hajamat, tönkre téve a fésülési művelet eredményét. El sem tudta képzelni Smith, mennyit készültem a viszont látásra.

újult méltósággal


mostmár csak la Fay
2003. szeptember 1.

Olyan volt, mintha mind a ketten megpróbálták volna átkiabálni a szelet, de az a hangjukat elmosta, messzire és csak a saját szavaik maradtak. Ugyan azt szerették volna, ugyan olyan erősen, hiszen Smith professzor kegyetlenül érezte azt, hogy nem akarja elengedni maga mellől Floriant. Nem szerette volna hogy még egy veszteség éri az eltűnt Golymók után. Nem akarta, hogy örökké eltűnjön az életéből. Nem akarta, hogy kimossa az idő Floriant a szívéből,hiszen szinte mindig őt kereste a diákok között, hogy legalább egy kicsit rá tudjon pillantani. A szíve egyszerre sajgott és égett attól, hogy emiatt csak nőtt kettejük között a táv, nem pedig csökkent. Smith szeretett volna saját döntést hozni, de túl régóta kötötték gúzsba a szabályok. És az ember nehezen változott abban, amibe gyerek kora óta nevelkedett. Mintha csak egy szikáról kellett volna leugornia, holott tudta odalent vára valaki. De az első lépés... Az első lépés volt mindig a legnehezebb.
- Megértem a világa működését, prof. Érteni értem. Ezzel nincs baj… azzal van baj, hogy képtelen egy hibás elképzeléssel szakítani. Túl idős hozzám, hiszen ezeknek a furcsa kötelékeknek a rabja.
Smith professzornak feltűnt a meglehetősen választékos megfogalmazás. Milyen léenyűgöző is a fiatalság. Egyszerre képesek hirtelen felnőni, változni, és mégis annyi mindent nem értenek még, gondolta. Igazából szerette a diákjait, azt a friss energiát, amivel akár egy korszakot is képesek lettek volna átformálni. Ő szimplán csak egy szigorú, de jó utat akart nekik mutatni. Florianon is látszott, hogy ért, hogy talán kicsit jobban megérthette amit a nyáron még nem. De ettől ő még azt a bizonyos első lépést nem tudta megtenni. Még nem. Talán idővel megtehette. De mi fért bele a rohanó időbe, miközben pergett a homok? Meddig nem volt késő? Nem válaszolt, hiszen ugyan oda lyukadtak volna ki.
- Én feladtam magam ezért a kapcsolatért - Smith sóhajtva prbálta közölni vele, hogy ő is. Csak keservesen úgy érezte, nem volt elég az amit tett Floriannak. Mintha nem értékelték volna a tettét. Ez pedig még inkább elbizonytalanította abban, hogy merjen ugrani. A saját világába hívta be, de Florian csak egy mocskos titoknak érezte. Mégsem kiabálhatta világgá, hogy a diákjába szeretett bele.
– Kockáztatott, de valójában sosem lépte túl a saját határait értem. Ezért lehetek csak a szeretője -közölte Florian, mire Smith csak felmordult. A határait átlépte már réges régen, ott állt a vonalon túl, de többet nem mert lépni. Túl sok tényező akadályozta meg ebben, és ezt sosem értené meg a vele szemben álló tüzes tekintetű fiú. Lázadni már túl öreg volt.
- A határokon már túlléptem, la Fay. Talán fel sem tűnt magának - közölte aztán halkan, miközben a Nagyteremből zaj szűrődött ki. A csóknak sem volt semmi más értelmezése, csak, hogy a szavak helyett az beszéljen közöttük. Csak vágyott rá, olyan szeretetteljes vonzódással, ami azt kívánta bárcsak sebek nélkül történne meg. Végül aztán megindult ellökve magát a faltól a szobája felé, miközben beérte az előtte sétáló Floriant.
– Tudja, azért remélem, hogy a gyerekének legalább jó élete lesz. Ő az egyetlen ártatlan ebben az egészben és csak miatta nem tettem végül semmi egyebet. - Smith erre fájdalmasan sóhajtott. Nem, ó nem. A gyerekének már most meg volt pecsételve a sorsa. Úgy ahogy neki, ahogy az elődeinek. Mert a lánc nem szakadt meg.
- Jó élet? Talán - hümmögött, miközben lassan megérkeztek a szobához és beléptek rajta. Igazából utálta a kényszert, és hogy a gyerekének a sorsa is eleve elrendelt kell, hogy legyen. De a világ szabályokkal működött. És a szabályoknak az emberek fizették meg az árát.
A szobában kellemes parfüm és szivarfüst, meg régi könyvillat egyvelege fogadta őket, miközben ő odafordult a fiúhoz. Kissé sutának érezte magát, mert hiába szerette volna letámadni, forrón magához ölelni és csókolni, inkább csak nézte a kék írisze mögül Florian alakját, a nem rég olyan tökéletesre fésült haj borzos változatát.
- És most mit akar, Florian? - kérdezte halkan, közelebb létve hozzá, maguk közzé lehelve a halk szavakat. Akármit is válaszolt abba a törékeny távolsága, ami kettejük között húzódott, Smith úgy érezte át kell lépnie. Így lépett még egyett a fiú felé, és mélyebben, hosszabban csókolta meg az ajkait, mint odakint a folyosókon.

Sulikezdés és extrák
▪ 2003. szeptember 1. ▪

Smith professzor & mindenki

– A határokon már túlléptem, la Fay. Talán fel sem tűnt magának – közölte halkan. Smith ilyen volt, azt hitte, azok a határok, hogy szeretőket vett maga mellé. De én magamat hazudtoltam meg érte… félretettem a gyereket, akinek születtem annak idején. Persze Smith-nek mindez semmit sem jelentett.
Inkább elindultam a szobája felé. Nem akartam, hogy miattam keveredjen bajba, főleg, hogy most már egyáltalán nem akartam tőle semmit. Szerettem, éreztem a vágyat, de nem szabad többé belebonyolódnom. A jövőmre kell koncentrálni, hogy kikerüljek az iskolából.
– Jó élet? Talán – hümmögte, ahogy a gyerekéről beszéltünk. Nem akartam ebbe sem belebonyolódni. Ő akarja valami olyanba hajszolni a saját lányát vagy fiát, amit ő maga is gyűlölt. De az egész gyerek ennek a mocskos világnak az eredménye. Úgy beszélt magáról, mintha fogaskerék lenne egy hatalmas gépezetben… amikor ott volt a lehetőség, hogy értem elváljon, nem akart engem és a könnyű, kellemes utat választani.
– Maga választotta ezt… – Sóhajtottam fel. – De nyilván azért, mert úgy gondolja ez jó. Az elveinek megfelel. A gyereke pedig akkor pontosan ugyanilyen lesz, ugyanilyen világba. – Tettem hozzá, nem mintha okoskodni akartam volna. Nem volt hozzá már közöm különösebben.
Sokszor találkoztam vele a szobájában, de sosem maradtam sokáig. Nem is itt szeretkeztünk, hanem odakint, a fürdőben, a mosdókban, a teremben, az erdő szélén. Egyszóval mindenhol… itt pedig minden Smith-es volt. Olyan illat volt, mint az övé. Parfüm, szivar és régi könyv. Szerettem ezt, pedig tőlem idegen volt. Hirtelen, ettől a felismeréstől el tudtam volna sírni magamat. Többé nem szeretkezhettem vele, nem csókolózhattunk csak úgy… mert nem volt közöttünk semmi.
– És most mit akar, Florian? – fordult felém.
Kicsit nagyokat pislogtam, mintha sírni készülnék. Nem akartam, hogy gyengének lásson, de a közelében az voltam. Annyira vágytam rá, de türtőztetnem kellett magamat, hogy ne használhasson ki többé. Szeretett, de nem eléggé ahhoz, hogy eldobja értem a kapcsolatait.
– Én csak… – dünnyögtem. Közelebb lépett hozzám, majd odasimult hozzám és lenézett rám. Nyeltem egyet, de addigra az ajkai már az enyémekre találtak. Hangosan sóhajtottam bele a csókba. Az ujjaim a haját túrták, ahogy a hátam az egyik könyvespolcnak ütközött. Reméltem, hogy nem esik a fejemre valami bájital, amitől békává változok.
Nem akartam elengedni sem. Őrülten viszonoztam a csókot. Legalább negyed óra telhetett így, ahogy élveztem a nyelvét és az ajkait magamon.
– Ez nem helyes, prof… – dünnyögtem az ajkai közé. A tenyerem ártatlanul simult a mellkasára, ahogy kicsit eltoltam. Csak a szemébe akartam nézni, hogy lássam, mit gondol most… de Smith jeges kék szemeiből nehéz kiolvasni bármit is.
– Tudom, hogy vonzódik hozzám, de ez csak testiség. Maga a feleségét akarja és azt a babát. – Éreztem, ahogy a könnyek végig siklanak az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy miképpen mondjam el neki, mennyire fáj ez az egész. A mellkasomban őrülten dobogott a szívem, mintha ki akarna szakadni… és jobb lett volna. Akkor nem éreztem volna így magam.
– Szeretném, ha boldog lenne. – Paskoltam meg a mellkasát finoman. – Azt is, ha a családjával lenne az. És megértem, hogy nem engem választott. De kérem, ne várja el, hogy ott bujkáljak a Szellős házban.

A játék más helyszínen folytatósdik!