Gólem

Egy elhagyatottabb folyosószakasz az első emeleten, aminek a végében Hollóháti Hedvig egyetlen húgának, Hollóháti 'Csúf' Helénának szobra áll. Szegény lány semmiben sem hasonlított nővérére, Hedvig mégis ragaszkodott hozzá, hogy szobrot állítsanak neki. Ebbe a többi alapító nagy nehezen bele is egyezett, azzal a kitétellel, hogy a kastély egy kihaltabb részére helyezzék a művet. Mivel a szobor elég hűen megörökítette Heléna csúfságát, ezért állandóan nyitott száját és előreugró alsó állkapcsát is szinte tökéletesen ábrázolta. Ebből jöhetett az ötlet - nyilván egy mugliszületésű diák által -, hogy aki egy papírcetlire felírja a kívánságát és bedobja szájába, annak a kívánsága teljesülni fog. Szegény Heléna száját azóta hetente takarítják a házimanók, akiknek a háború alatt megduplázódott a dolguk…

[ღ elsuttogott kívánságok ღ]

ღ elsuttogott kívánságok ღ

E l i s a b e t h

(2002. február 27.)

ღ csak az ég tudja ღ

Hét év. Hét hosszú év. Hét fájdalmas, keserű, boldog, felhőtlen és szívfacsaró év. Belegondolva ez elképesztően gyorsan eltelt, én meg összefacsarodott szívvel mászkálok a folyosókon. Nem igazán van erőm tanulni, az agyamben ezernyi gondolat cikázik. És képtelen vagyok a tananyagra koncentrálni. Néha kicsit úgy érzem elvesztem. Az elmúlt napok, hetek eseményei rendesen összezavartak, kezdve azzal, hogy Teddyvel szakítottam. És aztán jött Jasper, akire még gondolni sem akartam. De mégis gondoltam. Ez pedig mérhetetlenül zavarba ejtő és kínos volt. Csak verd ki a fejedből azt az illatot, meg a hangját és azt a nagyon menő.... A mindenségit Sophie! Fejezd be!!
Nem nem rohangászhattam minig más szerelem után, ez szánalmas volt és én nem ilyen lány vagyok. Na jó, hagyjuk. Inkább csak hagyjuk, mert kitörik az agyam, ha meg akarom fejteni ezeket a szánalmas érzéseket magamban. Nem fogom Averyt megbántani, még akkor se, ha eltávolodtunk egymástól. Az utóbbi hónapokban nem is találkoztam vele, az órák után, és nagyon magányos és szomorú vagyok ettől, hogy ennyire képes megszakadni egy barátság. De én szeretném kincsként megőrizni az elmúlt pillanatokat, azt hiszem. Túl értékes.... Szóval csak elengedem. Vagy nem is tudom. hagyom, hogy az emlékek csendesen létezzenek körülöttem.
Lasssan bóklászom a suliban, a félig üres folyosókon, és amikor egy-egy aurort meglátok inkább csak behúzom a nyakam és gyorsabban szelem a lépteimet. Akárhogy is, olyan érzést keltenek bennem a vizslatásukkal, hogy én valami hatalmas bűnt követtem el. Mármint ami nem igaz, de ahogy néznak tökre képes vagyok ezt elhinni. A délutáni nap fénye lassan aranyszínűre festi a folyosókat, a komor falakat, én pedig lassan, nagyon lassankezdem elfogadni, hogy itt a vége, a suli vége, a hely, ahol felnőttem kidob a nagyvilágba. Pedig én tök jól elvavgyok itt.
Felnőni fájdalmas.
Nagyot sóhajtva állok meg egy szobor előtt. Igazából most látom életemben először, nem nagyon mászkáltam eddig errefelé. Szegény szobor, hogy néz ki. Mármint szegény lány is. És szegénynek tele a szája mindenféle csokidarabokkal, meg kívánságos fecnikkel. Ki kéne vennem őket, de nem akarom, hogy valakinek a kívánsága így tönkre menjen. Mármint biztos teljesül, ha ennyi papír van a szájában, nem? Ahogy ezen agyalok észreveszem, hogy nem csak én bámulom a szobrot, hanem egy hollóhátas lány is. Láttam már párszor a folyosókon, pár évvel fiatalabb nálam, de nem iagzán beszéltem még vele. Viszont azon fellelkesülök, hogy ááá társaság! Szóval összeszedem a kis szétpotyogott kétségbeesett darabjaim, és mosolyogva felé fordulok.
- Szia! Kívánni jöttél ide? Még jó, hogy a szájába gyömöszölik a fecniket és nem az orrába... az kicsit kegyetlenebb lenne - teszem hozzá elgondlkodva.

[Cefet Cetlik]

Cefet Cetlik

S o p h i e

(2002.február 27)

súgd meg

Azt hiszem, mindenkinél eljön egyszer az a pillanat, mikor azt mondja, na, most már elég, kérlek, nem bírom már. Hogy nálam mikor is jött el pontosan ez a bizonyos pillanat, nem tudom, mert az utóbbi napokban emlékezetkieséseim vannak. Egyik háztársam szerint a minap a könyvtárban nyitott szemmel aludtam, és lehetségesnek tartja, hogy ez lehet a kiesések forrása. Hiába győzködtem, hogy csak pihentettem a szemem, nem hitt nekem. Ezt azt hiszem, a kelletténél jobban a szívemre vettem. Fogtam a könyveim, és elhagytam a könyvtárat. Azóta most ő van megsértődve, és nem szól hozzám már legalább...szóval pár jó pár napja. Be kell látnom, az RBF mizéria engem is eléggé megvisel. Reggelente még igyekszem tartani a tempót. Gyorsabban megeszem a reggelim, mint ahogy egy orrontó furkász kizsebel egy ékszerüzletet, és már suhanok is tova. De még így is marad egy csomó házim estére. Szabályosan remeg a gyomrom, ha a bájitaltanra gondolok. A ma délutánt is a könyvtárban töltöttem, de egy idő után túl zsúfolt lett, így visszaindultam a klubhelyiségbe, hogy ott talán be tudom fejezni az elmaradt házim. El is kezdtem, de az ötödik sor után a lábam önálló életre kelt, felállt, fogta magát, és idehozott. Szeretek bóklászni olyankor a kastélyban, amikor kicsit kevesebb az ember. Ezért aztán néha olyan időpontban is kislisszanok, amikor, fél szemem mindig azt lesi, nem e jön egy prefektus. Ha még egy büntető munkát is benyelnék, az is lehet, hogy..hogy...szétfolynék, robbanék, ilyemsi. Erre a gondolatra összeszorítom a szemem, a nyelvem pedig grimaszt vágva kinyújtom. Megrázoma fejem. Nem, Beth, ilyenekre nem is szabad gondolni. Cipőm talpa súrolja a padlót, ahogy végigcsoszogok a folyosón. Mintha azt csoszogná még a cipőm is, hogy elbuksz Besszus, elbuksz Besszus. Azonnal abbahagyom a csoszogást.
 Mire elérek a Heléna szoborhoz, már kezemben a kis cetli, amire a következőt firkantottam még reggel. : - Kérlek, menjek át minden vizsgán egy VF-EL. Beth. Nem tudom, miért csinálom ezt, őszintén nem is hiszek ebben az egészben. Percekig csak ácsorgok a szobor előtt, és várok. Már épp rávettem magam, mikor valahonnan  hangot hallok. Lassan fordulok meg, rimánkodva, hogy ne Ann legyen, mert akkor lebuktam, de nem, egy idősebb lány az.
- Szia! Kívánni jöttél ide? Még jó, hogy a szájába gyömöszölik a fecniket és nem az orrába... az kicsit kegyetlenebb lenne.
Mosolyom egy jó nagy megkönnyebbülésbe csomagolom, és előre teszem a hirtelen hátam mögé csapott karom, amiben a kis kívánság galacsinom rejtőzik.
- Valami olyasmi.
De mégiscsak kínosnak érzem, hogy holmi kívánságokat csempészek egy szobor szájába, így magyarázkodni kezdek.
- De nem szoktam ám ide járni...csak gondoltam hogy üsse kavics, kipróbálom.
Jaj, sose szoktam a mézesfalásba járni, nem is eszek édességet, csak azért kérdezik, hogy a szokásosat viszem e, mert összekevernek az egyik griffendélessel. Igen, ez pont így hallatszott a számból. Még egy kicsit tétovázok, hogy most akkor bedobjam e, vagy sem. De hát már úgyis megmutattam, ha visszarakom a zsebembe, hülyének látszom. Veszek egy nagy levegőt, és a szájába gyömöszölöm. Igyekszem gyors mozdulattal belehelyezni, de ebben a pillanatban kiesik a szájából másik három kívánság cetli. Leguggolok, hogy gyorsan visszarakjam őket, nehogy az én lelkemen száradjon, ha ezért nem teljesülnek.
- Te nem próbálod ki? Odébb állok, teret engedve a lánynak. A szemem megakad az egen, ahogy a lenyugvó nap befesti. Ezen elmélázom, majd visszafordulok. - Te Sophie Vanheim vagy. Szia. Én Elizabeth Hepburn. A zavarom elmúlik, és immár magabiztosan, mosolyogva mutatkozom be.- Szerintem nem is olyan csúnya. A szoborhoz lépve megvizsgálom az arcát.
- Egyértelműen eltúlozták.Nem gondolod? A szépség amúgy is relatív. Valaki biztos szerette. Lehet, hogy titkon, és soha nem merte megmondani neki.  

[ღ elsuttogott kívánságok ღ]

ღ elsuttogott kívánságok ღ

E l i s a b e t h

(2002. február 27.)

ღ csak az ég tudja ღ

A gólem nem igazán tátog éhes szájjal felém, kifejezetten beteggé van tömve a kívánságogkal. Ha hasa lenne egészen megfeküdné a gyomrát, azt hiszem. Úgy ahogy az én gyomromat fekszi meg a sok béna feszültség, ami csőstől jött az életembe. Nem egészen ehhez vagyok szokva, jó nekem a nyugi és a kellemes békés, lassan folyó életem, de úgy tűnik a sors bekeményített nálam is, és olyan szinten, hogy köveket éreztem a hasamban. Éles, nehéz köveket. Vagy csak ez is egy pubertás kori kamaszos túlzás, és a felnőttek élete ennél sokkal bajosabb? Nehezen tudom ezt elhinni jelenleg. Megrázom a fejem, úgy mustrálom a Gólemet, mintha ki akarnék szugerálni belőle valamit, de azt csak néma marad, a félhomályban, és a csendben mered rám. Romantikus szemezésünket megszakítja az egyik mellém érkező diák, így egy kicsit megönnyebbülve sóhajtok fel, hogy hurrá, élő személly a láthatáron.
- Valami olyasmi. De nem szoktam ám ide járni...csak gondoltam hogy üsse kavics, kipróbálom - motyogja a lány zavartan, én meg bíztatóan rámosolygok, de nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen gyorsan tezsi hátra a kezét. Én is ezt csináltam, amikor mondjuk suttyomba fellógtam a baglyokhoz, etetni. Ááá, én neeeem.
- Ugyan! Semmi baj nincs abból, ha kívánni szeretne az ember - kuncogok, majd inkább elhessegetem azt a bizonyos Csillaglesős kívánságos dolgot a fejemből, amikor Teddy megcsókolt. Nem, nincs szükségem szerelemre, se semmi ilyen pillangórepkető izékre. Túl gyorsan leszek elvarázsolt, és ez nem jó.
- Te nem próbálod ki? - kérdezi, mire tanácstalanul rápislgok a lányra. Mégis mit kívánhatnék? Legmélyebben azt kívánnám, hogy Balthasar bár ne halt volna meg az ostromban, de azt hiszem ehhez a kívánsághoz még maga Merlin is kevés lenne. Inkább csak bizonytalanul megvonom a vállamat.
- Nem is tudom... Szerinted drasztikus lenne azt kívánni, hogy soha többé ne legyek szerelmes? - csúszik ki a kérdés a számon. Túl sok csalódás, túl sok búcsúzás. Folyton búcsút mondani nagyons zomorú... és fájdalmas. - Egyébként remélem a tiéd telejsül majd. Bármi is legyen rajta... a többiekébvel együtt.
- Te Sophie Vanheim vagy. Szia. Én Elizabeth Hepburn - a bemutatkoztásra azért egy kicsit jobban lelkesedem.
- Óó, sziaa! Láttalak néha a könyvtárban. Mindig is csodáltam azt a fajta elszánságot, ahogy ti szoktatok tanulni. Néha kicsit irigyekedem rátok, sokszor azt kívánom bár feleannyira lelkesednék a tanulás iránt... Na meg mondjuk a varázsdolgokat még mindig furának tartom egy kicsit. Tudod, mugli szülők - vonogatom a vállamat.
Közben a tekintetem visszavándorol a szoborra, ami olyan kis szomorú. vagy csak én látom annak? Nem iagzán értek a művészetekhez, de azért egészen szép. A maga nemében. Bár azt hiszem az egyik szeme jóval kisebb, mint a másik? Szegény. Már szinte sajnálom. És nem csak én gondolom így, mert Elizabeth kisvártatva megtöri a csendet.
- Szerintem nem is olyan csúnya.  Egyértelműen eltúlozták.Nem gondolod?
- Hümm. Egészen biztos. Mármint. Az is lehet, hogy szép volt, de elátkozták. Vagy csak a szobor készítője volt kegyetlenül vicces hangulatban? - tanakodom én is ahngosan.
- Nem vagyok csúnya! Ostoba kis törpék! - rikkant bele a csednbe a hang. Egyenesen a szobor felől jövő hang. Kikerekedik a szemem, és annyira megrémülök, hogy szabályosan belekapaszkodom Elizabeth karjába.
- Te jó ég. Beszél a szobor.

[Cefet Cetlik]

Cefet Cetlik

S o p h i e

(2002.február 27)

súgd meg

Az utóbbi időben lehetséges,hogy túlaggódtam a dolgaim, de amikor mindenki az RBF-ekkel riogat, akkor azért szerintem belefér, ha néha elkattan az ember agya ott belül. Az egyik kis titkom az ez a szobor. Mindig kilesem, hogy nehogy meglássanak, aztán zutty, már a szájában is van szegénynek a kívánság. Aztán, mint aki másnap kommandózik hazafele, szégyenét leplezve, én is kikommandózok, vissza a hálókörletbe.
-Ugyan! Semmi baj nincs abból, ha kívánni szeretne az ember
Kis kuncogásából azt hallom ki hogy valóban nem fog kinevetni, vagy szétkürtölni, így én is mosolyra húzom a szám. Miután a cetlik újból a szájában pihennek, végülis elégedetten konstatálom, hogy amúgy meg le is tojom, ki mit gondol, nem változtatok a szokásaimon. Ahogy ezt végig gondolom, máris nyugodtabbnak érzem magam. Jobban megfigyelem a lányt, akit bár már több alkalommal is láttam a folyosón, könyvtárban, itt ott, de valahogy mindig mással voltam elfoglalva. Szimpatikus lány, még azt is megkockáztatom, hogy hasonlíthat rám. Illetve én rá, mert ő az idősebb.
-Nem is tudom... Szerinted drasztikus lenne azt kívánni, hogy soha többé ne legyek szerelmes?
A kérdés hallatán kicsit talán meglepődök, szemeim kissé kikerekednek, mint aki  épp azt tudta meg, hogy..szóval mint amikor valaki Rita Vitrol újabb csacskaságát olvassa. Elgondolkodom a válaszon.
-Hát...biztos érthető, miért kívánnád ezt, de a kérdésedre válaszolva drasztikusnak mindenképp drasztikus. De... Itt a szoborra pillantok, majd újból a lányra. Egy rövidke csend után folytatom.
- Ha esetleg lenne ellenszere, ellenátka, hogy egy idő után, amikor már hiányzik hogy újból érezz, akkor szerintem sokan kívánnák. De minthogy nem tudok ilyenről, inkább óvatosan a kívánsággal.
Valamikor még régebben otthon, a kezembe akadt egy ponyva könyv, ami arról szólt, hogy a férfinek volt 7 kívánsága, a lelkéért cserébe, amit eladott az ördögnek. A kívánságai folyton félre sikerültek, hála az ördögnek és szerintem az ördög sosem alszik.
- Egyébként remélem a tiéd teljesül majd. Bármi is legyen rajta... a többiekébvel együtt..Ha a szobor is úgy akarja, meg a csillagok...talán sikerülhet.
- Te kedves lány vagy. Állapítom meg könnyedén. Miután udvariasan bemutatkoztam, Sophie válaszát szinte enyhén tátott szájjal várom végig, miközben ilyenekre gondolok hogy hű, meg jééé. Ezeket pedig azért gondolom, mert furcsa má szájából hallani ilyen dolgokat, főleg, mikor te magad belülről egyáltalán nem is így látod a dolgokat. Szemeim ismét kissé csodálkozóan kikerekednek, így ácsorgok.
-Óó, sziaa! Láttalak néha a könyvtárban. Mindig is csodáltam azt a fajta elszánságot, ahogy ti szoktatok tanulni. Néha kicsit irigyekedem rátok, sokszor azt kívánom bár feleannyira lelkesednék a tanulás iránt... Na meg mondjuk a varázsdolgokat még mindig furának tartom egy kicsit. Tudod, mugli szülők.
Lelkesedni. Jól megrágom ezt a szót. Hát, igen, végülis lelkes vagyok, mi tagadás. De a lelkesedés nem egyenlő a jó tanulóval. Nem mondom, nincsenek nagyon rossz jegyeim, de a bájitaltantól a hegyes kis térdeim és össze össze koccanak a remegéstől. Én eddig nem tudtam, hogy a szülei muglik, így a kerek szemeim felfelé kezdenek ívelni, vagyis azok is mosolyognak.
- Nem is tudtam, hogy a te szüleid is muglik. Az enyémek is azok. Egyszer véletlenül eltüntem az apám.. De el ám. Bár lehet, hogy a hangvételem pont olyan, mintha azt mondtam volna, igen, én is szeretem a teát, de ez azért lehetséges, mert ezeket a dolgokat már rég eltemettem valahol az ostrom idején, és azóta sem állt szándékomban előásni. Apám keze pedig nem nyúlt ki a mélyből, hogy kiássa magát..
-Hümm. Egészen biztos. Mármint. Az is lehet, hogy szép volt, de elátkozták. Vagy csak a szobor készítője volt kegyetlenül vicces hangulatban?
Épp válaszolni készülök, a szám már nyitva is volt, hogy beszéljen, csak egy hatalmas sikoly szökött ki rajta.
- Nem vagyok csúnya! Ostoba kis törpék!
Sophie mellettem belekapaszkodik a karomba, amitől, én majdnem egyensúlyom vesztem, de még időben sikerül jobb lábammal kissé jobbra lépni, így elkerülve egy hatalmas páros aszfalt csókot. Lassan pár milit előrehajolva jobban megnézem a szobrot, és valami furát veszek észre. Mintha a szeme, mind a két szeme folyamatosan változtatná a méretét. Most nagyobb, most kisebb. Most megint nagyobb, most megint kisebb. Ijesztően pillog ránk, nekem meg a torkomban akadt a szó. Eddig sem volt beszélő szobor, nem hinném, hogy hirtelen az lett...
- Kíváncsi lennék rá, mit szólnál hozzá, ha a te szádba tömnének papírgolyókat. Kipróbáljuk?
Néma csendben állok, a szobrot mustrálva. Nem beszélhet.
- Te jó ég. Beszél a szobor.
 Körbe pislogok, nincs e itt még valaki, aki megbűvölhette a szobrot, hogy ránk ijesszen, de egy lelket sem látok rajtunk kívül. Némán rázom a fejem.
-Én csak..a kívánság miatt..
Továbbra is kattogok, hogy mi lehet ez, aztán oldalba bököm Sophiet, hogy nézze. A szobor fejénél kicsit kilóg valami. Szellemfej? Egyedül nem mondanám biztosra, így csak pillogok Sophira, majd a szoborra.

[ღ elsuttogott kívánságok ღ]

ღ elsuttogott kívánságok ღ

E l i s a b e t h

(2002. február 27.)

ღ csak az ég tudja ღ

Jasperen jár az eszem és azon, hogy majdnem megcsókolt. De már egyszer belefutottam ebbe a hibába, mármint nem mintha hiba lett volna, hogy Teddy annak idején hirtelen megcsókolt, de nem akartam én olyan csókkirálynő lenni. A szerelem olyan könnyen illan el az életemből eddig, mintha csak valami füstfelleg lenne. Nem, nem jó nekem így, a pillangók meg egyszer csak felhagynak a repkedéssel. Mert nem, az elkövetlezendő egy évezredben Sophie nem lesz szerelmes. Legalább is ez a terv. Ha valaki előre szól, hogy ez a pubertárs korszak ilyen veszélyes inkább egész idő alatt az ágy alá bújva vártam volna ki a végét.
Elgondolkodom, a szobrot nézve, hogy tényleg kellene bele egy olyan kívánság, ami megakadályoz a szerelmes érzelmekben. Vezsélyes volt, csoda, hogy nem estem bele a rémálmom közepén megjelenő jetibe... Vagy a macskámba. Juj, az nagyon para lenne. Oké, Sophie nyugi megint mindent túlgondolsz.
-Hát...biztos érthető, miért kívánnád ezt, de a kérdésedre válaszolva drasztikusnak mindenképp drasztikus. De... Ha esetleg lenne ellenszere, ellenátka, hogy egy idő után, amikor már hiányzik hogy újból érezz, akkor szerintem sokan kívánnák. De minthogy nem tudok ilyenről, inkább óvatosan a kívánsággal.
- Hű ez aztán a gyakorlatias válasz! - kiáltok fel és elmosolyodom. - Azt hiszem igazad van. Nem szeretnék öreg macskás néniként élni - bocsi Rose néni. - Szóval, azt hiszem csak 100 évig várok vele - sóhajtok fel drámaian. - Mondd, te voltál már szerelmes? - kérdezem kíváncsian. Az ember miről is bezsélhetne szakítás után? Hát persze, hogy erről. Gratulálok Sophie, te tényleg értes ahhoz, hogyan kínozd magad. Taps, taps.
Ahogy megismerkedem a lánnyal, egyre jobban esett végre valakivel rendesen beszélgetni, Averyvel egyre jobban elhidegültünk. Ami szomorú volt, de valahogy volt egy ilyen érzésem, hogy előbb utóbb a sulis barátságok megszűnnek. Csak ez... túl hamar és túl hirtelen volt.
- Nem is tudtam, hogy a te szüleid is muglik. Az enyémek is azok. Egyszer véletlenül eltüntem az apám - kikerekedik a szemem. Na jó, ilyet még nem hallottam. Nekem fogalmam sincsen már hogy jelentek meg a mágikus képességeim. Valószinüleg Rose néni eléggé megijedhetett tőle.
- Aztaa. Mármint. Hűűű. És... És meglett az apukád? Biztos nagyon erős varázserőd lehet - mondom döbbenten.
A beszélgetésünket aztán lassan megzavarja. Megzavarja a szobor. A. Szobor. Beszél. A. Szobor. Oké, ez nekem túl sok. Néha kitör belőlem a sokkot kapott mugli, még ennyi év után is, és csak döbbenten meredek a mágikus jelenségre, mintha sosem láttam volna. De most komolyan. Beszél s szobor. A szellemekhez hozzászokik az ember, de a szobrokhoz. A szobor csak kiabál és szitkolózni is kezd.
- Kíváncsi lennék rá, mit szólnál hozzá, ha a te szádba tömnének papírgolyókat. Kipróbáljuk? - lázadozik a Gólem, én meg csak kapaszkodom Elizabeth karjába, mintha az egy mentő öv lenne. Megköszörülöm a torkom.
- Egész biztos vagyok benne, hogy senkinek sem állt szándékába megsérteni kedves Gólem néni - motyogom, de a szobor hangosan morran egyet és elkezd erőszakosan kiömleni a szájából felénk a Roxforti diáksereg kívánsága. Egy zsebkendő képen is nyom, aminn egy macskakaparás volt: Kérlek legyen még óvszer a kisboltban!
- Nesztek, nesztek, nesztek! - kiabál a szobor, de aztán ahogy a hollóhátas lány rám pillant, én is észreveszem a repkedő fecnik között a szellem fejét, meg a hátsóját.
- Hóborc te vagy az? - kérdezem félve, mert nem tudom meilyik a jobb, a vezsélyes köpködő Gólem, vagy Hóborc.
- Nem! HAHAHA! - dörren a hang és a kívánságok meg csak szállnak az arcunkba.
- Szóval de...El kellene valahogy csalni... Van ötleted? - suttogom a lány felé.

[Cefet Cetlik]

Cefet Cetlik

S o p h i e

(2002.február 27)

súgd meg

Sophie gondolkodó arcát figyelem. Nem mintha ki akarnám találni a gondolatait, vagy belenézni a fejébe, csak nézem, ahogy az arcakifejezése ha picit is, de ahogy a gondolatai repkednek a fejében, változnak. Először bizonytalan fejet vág, némi aggódással fűszerezve, aztán határozottá válik, mintha most megfogadna magának valamit. Picit mintha bólintana is, de aztán a szoborra néz, és picit lágyabb lesz a tekintete, amit meg egy pici riadalom vélt fel.
- Hű ez aztán a gyakorlatias válasz! Azt hiszem igazad van. Nem szeretnék öreg macskás néniként élni. Szóval, azt hiszem csak 100 évig várok vele.
Azt ugyan nem tudom, gyakorlatias volt- e a válaszom, de jól végiggondolva a szituációt, vagy az elképzelt szituációt, hangosan végigvezettem a gondolataimat. Szeretek néha amúgy is hangosan gondolkodni, mert szerintem akkor az emberek jobban megismernek. Megismerik, hogyan gondolkodom. Mint amikor megolasz egy egyenletet és levezeted. Az agyunk is valahogy így működik nem? Nem tudom, nem értek a matematikához. Harmadikban, mikor 9 voltam, sok egyenletet kellett megoldanunk, én meg idegességemben teljesen szétrágtam a ceruzáimat.
 --Mondd, te voltál már szerelmes?
Hát...na, ezen jól eltöprengek, mert azt tudom, hogy kik tetszettek az életemben, kik tetszenek ebben a pillanatban, de hogy szerelmes? Vajon lehet az ember szerelmes tizen évesen? Sok romantikus filmet néztem otthon, de egyiket sem találtam túl életszerűnek. Persze nem azt mondom, hogy nem szerettem nézni őket a limonádém és a csokim mellett. Na de a szerelem?
- Kedveltem már egy két fiút. Most is tetszenek fiúk. De nem hinném, hogy szerelmes lennék. De várom, hogy az legyek! Ennél a mondatomnál kikerekednek picit a szemeim, a pupilláim is jelzik, hogy talán kisit jobban belelkesültem, mint a sima fecnis kívánságomtól.
- Csak..Itt veszek egy nagyobb levegőt, mint amikor a csuklásom akartam elmúlasztani kiskoromban, a levegőt még nem is szívom be azonnal. Majd egyszercsak kibököm, mert a kérdésem kérdőjele már a szájpadlásom csiklandozza.
- Mi kell a szerelemhez? Sok filmet megnéztem, de sose jöttem rá, mi az a plussz.
-Aztaa. Mármint. Hűűű. És... És meglett az apukád? Biztos nagyon erős varázserőd lehet -
Nekem, fogalmam sincs, mekkora lehet az erőm, de nem hiszem hogy olyan hű de nagy lenne...az is lehet, hogy egy kedves kis illatos gyertyáni. Zavarba jövök, és ilyenkor hinázni kezdek egyik lábamról a másikra billegve.
- Áááh, ugyan, én inkább egy fatális...szerencsének mondanám.Jaj, Beth, nehogy elpirulj, még ez még nem a világ vége. És ha beszélsz róla? Nem lehet belőle nagy baj. Itt vagy 5 éve, de senkinek sem meséltél nagyon apádról, és a családodról. Mélylevegő, minden okés.
-  Csak ideges voltam, és féltem. És azt hiszem volt bennem egy jó nagy adag tehetetlenség érzés. De nem ment el messzire, csak a város másik felébe, és másnap nem is emlékezett rá, mert...Mielőtt befejezhettem volna a kínos mondanóm édesapámról és eltüntetése körülményeiről, a szobor megzavart benne, aminek én titkon örültem, persze az enyhe szívbaj mellett. A szobor kérdésére én csak hevesen rázom a fejem. Sophie belém kapaszkodik, és a biztonság kedvéért, kicsit én is megszorítom a karját.
Egész biztos vagyok benne, hogy senkinek sem állt szándékába megsérteni kedves Gólem néni...
Ebben a pillanatban a kis kívánságos cefet cetlik tömkelege zúdul ránk.
-Nesztek, nesztek, nesztek!Behunyom a szemem, mielőtt az egyik papír a szemembe repül, és csak akkor merem kinyitni, amikor úgy tűnik alább hagyott a cefet zápor.
- Hóborc te vagy az? Bátortalanul közelebb lépek egyet, hogy jobban szemügyre vegyem, hol ér véget a szobor, és hol kezdődik a szellem.
- Nem! HAHAHA!  Olyan erővel kiabál, hogy egy cetli a számban köt ki. Nagy erővel igyekszem kiköpni a cetlit, annyira, hogy miután sikerült kiköpnöm, még mindig azt érzem, a számban van, és továbbra is a számból próbálom kihalászni a kezemmel. Oké, azt hiszem, megvan, és nem vágta fel a nyelvem. - -Szóval de...El kellene valahogy csalni... Van ötleted?
Ötletem? Nézzük csak. Mit szeret Hóborc? a balhét. Szereti ha balhé van körülötte, és szeret fecsegni, meg pletykálni. És..ajj mit szerethét még? Ha mások bajba kerülnek, és kinevetheti. De semmi. Semmi sem jut az eszembe. Aztán egyszer csak..
- Ajj, az bizony kár. Nagy kár. Épp mondani akartam valamit, és Hóborcnak tuti tetszene.
 Nagyon csalódott fejet vágok, még a végén én is elhiszem magamnak a...mit is? Jó lassan mondom a mondatot, mert azt reméltem, mire a végére érek, ki is találok valamit, de még mindig semmi, így sóhajtok egy még szomorúbbat.
-  Ha ezt Hóborc tudná...Hajj Gyenge alakításomra úgy tűnik Hóborc ráharap. Bár még félig a szoborban van elbújva, érdeklődni kezd.
-Ha Hóborc mit tudna?
- Sajnálom Gólem hölgy, de én nem vagyok egy pletykás lány, csak Hóborcnak mondanám el...

[ღ elsuttogott kívánságok ღ]

ღ elsuttogott kívánságok ღ

E l i s a b e t h

(2002. február 27.)

ღ csak az ég tudja ღ

Jól esett kicsit a szerelemről olyan lányos beszélgetést folytatni. Mert hé, csajok vagyunk, kissé romantikusak is, és nem is olyan ciki. Végül is kamaszok dolga ez, hogy a zavarodott érzéseiket kiöntsék másnak, aki meghallgatja. És azért jobban is esik, hogy miután szinte teljesen elszakadtam Averytől, mással is bezsélgethetek. Jól esett ez Mirával is megosztani azon a téli hajnalon. És jól esett most itt is. Kicist sok néma csend gyűlt össze bennem és úgy érzem, hogy ezt akár ha éppen Félig Fejnélküli Nick van itt, akkor őrá zúdítom. De igazából nogyon örülök, hogy itt van Elizabeth, mert hát így igazán lányos a lányos beszélgetés.
És őszintén? Ez nagyon hiányzott egy ideje.
- Kedveltem már egy két fiút. Most is tetszenek fiúk. De nem hinném, hogy szerelmes lennék. De várom, hogy az legyek! Csak... Mi kell a szerelemhez?
Elizabeth lelkes izgatottsága kicsit átragad rám is, és megragadom szurkolólah a kezeit.
- Úú, szurkolok! Hiszek bennek, hogy neked sikerülni fog, ami nekem nem! - mondom hasonló izgatottan. Mások boldogsága mindig is fontos a számomra, és most ELizabeth-ért is szurkolhatok. - Kicist örülok, hogy nem csak nekem tetszenek mindig fiúk - mondom aztán sóhajtva, aztán elgondolkodom a kérdésén. Hosszan elnyújtom a hümmögésemet, hogy megkeressem a választ, és próbálok olyan bölcs és tapasztalt utolsó éves lányhoz illő választ adni. Gyerüünk, Sophie, legyél felnőtt!
- Hüüm. Talán a szikrák. A két ember közötti kémia... Amit annyira nem is mi irányítunk - felelem elgondolkodva aztán. De én éreztem kémiát, nem is egyszer... háromszor, de az valahogy kihült, és szerencsére Luna esetében barátság megmaradt. De lehet csak valami útkeresés volt nála a részemről, és ezért nem működött. Minden esetre a legjobban mégis csak Jasper kavart fel... Túlságosan is... Megrázom a fejem és sóhajtok egyet.
Kikerekedett szemekkel pislogok az apuka eltűnéses esetre, mert nagyon furcsa és érdekes. Talán még a szám is tátva marad a csodálkozástól, ahogy elmeséli mi is történt. Látom, hogy kicsit zavarba hozza a téma, így igyekszem annyira nem is ebbe belemenni. A család midnekinél érzékeny dolog, még nálam is... Főleg, hogy anya tavaly véget vetett az életének. ELhessegetem a gondolatot, jó messzire, majd visszapillantok ELizabeth zöld tekintetébe, és bátorítóan mosolygok rá, hogy mondjak neki valami bíztatót, de a szobor konkrétan életre kel.
És az arcunkba köp egy csomó kívánságot.
Nekem meg kiesik a szemem a döbbenettől. Oké, Sophie, ne ess pánikba, ez is olyan varázsizé, amit a hét év alatt még nem tudtál megszokni, nem? Csssssaaaaak nyugaloooooom. De ezért kapaszkodom Elizabeth karjába, mintha az életem függene tőle. Még akkor is, miután rájövünk, hogy Hóborc hóborcoskodik már megint. Elizabeth pedig ehogy megszólal, először értetlenül pislogok rá, hogy mi? De aztán leesik nekem is a galleon, és helyeselni kezdek.
- Ha Hóborc mit tudna?
- Sajnálom Gólem hölgy, de én nem vagyok egy pletykás lány, csak Hóborcnak mondanám el... - erre aztán végül tényleg kapcsolok, és próbálok beszlláni a játékba.
- Óóó, csak nem arra a pletykára gondolsz, amikor a diákok paintballoztak a Birtokon, és mindeki festékes lett? Mondták is, hogy Hóborc ha itt lenne senki se úszná meg festék nélkül a Roxfortban! - bököm ki az első hülyeséget, ami az eszembe jut.
- PAINTBAALL? - eresztődik ki a szellem a szoborból, és egyenesen az arcunk előtt nyomja be a féket, én meg bólogatok, mint a bólogatós kutyák az autókban. Ezek szerint nem siemrős előtte ez a mugli sport,biztos hallott már róla pletykákat.
- Óó, igeen. Öhm, a srácok ma délelőtt is azt játszották, ilyen festék vető puskákkal. Még jó, hogy McGalagony nem tduta meg, szörnyű nagy botrány lett volna belőle - magyarázom, mire Hóborc valami kegyetlen mód felkacag, és ott hagy minket. Végre elengedem a hollóhátas lány karját, és nagyot sóhajtok.
- Oké, ezt megúsztuk... - közben végignézek a szétszóródott fecniken, és az üres szájú gólem nénin. - Hajjaj, most aztán sietnünk kell visszetömködni őket a szájába, mert egy csomó dolgozat miattunk lesz Troll - vigyorgok cinkosan a lányra.

[Cefet Cetlik]

Cefet Cetlik

S o p h i e

(2002.február 27)

súgd meg

Ha őszinte akarok lenni, és általában nemhog csak akarok, de az is vagyok, szóval, ha most is őszinte akarok lenni magammal, ez a szerelem téma nekem olyan, mint amikor valamit szeretnél megvenni, de elég drága, ezért megveszed az olcsó utánzatát. Emlékszem az első csókomra a botanikus szobában egy szőke Griffendélessel. Matt nagyon jóképű volt, világító kék szemekkel, és tényleg nagyon tetszett. De egy pillanatig sem voltam szerelmes. Ahogy ez az emlék eszembe jutot, kicsit megfeszül a hasam, de figyelmen kívül hagyom, nem érdekes.
- Úú, szurkolok! Hiszek bennek, hogy neked sikerülni fog, ami nekem nem!-
És valóban, az események és a beszélgetés miatt nem is kell törődnöm holmi fura dolgokkal a múltból, főleg, hogy a jelentését sem tudom. Érdeklődően, enyhén oldalra biccentem a fejem. Vajon ez mit jelenthet?
-Ezt hogy érted? Azt mondod a szerelem neked sem sikerült még? -
Vajon hány féle képpen lehet sikeresnek nevezni egy szerelmet? Csak akkor, ha kölcsönös? Én azt hiszem, egyelőre csak szeretni szeretnék. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy engem is szeressenek, mert nem tudom, hogyan kell kezelni, ha engem is szeretnek. Erre a gondolatra a torkom olyan száaz lesz, mint a Góbi sivatag. Bár még nem jártam ott, de képek alapján az eléggé....száraz.
- Hüüm. Talán a szikrák. A két ember közötti kémia... Amit annyira nem is mi irányítunk -
Szikra. De az a szikra el is illanhat olyan gyorsan, ahogy jött. Kell valami, ami megtartja azt a szikrát. Amitől az újra és újra kipattan. Ezt valamiért most inkább magamban tartom, így esik jól.
- Hmm...Hát lehetséges. Persze, hogy lehetséges. Nem azért hallgatom el a véleményem, hogy hazudjak a helyeselésemmel, csak valamiért kissé kezd itt olyan folytogató lenni a levegő, nem is tudom...ezen a folytott levegőn a család téma sem segít, de talán nem is baj. Ez az első év, amikor beszélni kezdek ezekről. A múltról, a félelmekről, és ezáltal magamról. Furcsa érzés. Érzelmi viharom Hóborc simán elsöpri jó messzire, felforgatva maga körül mindent. A fecnik minden fele repkednek. A rövid idő alatt, mikor is Sophienak és nekem is leesik, hogy Hóborc az, és el kell küldeni valahogy, a vége felé, már viccesnek is gondolom az egészet. Ahogy hóborc szeme kikerekedik, minden porcikáját höhö ami nincs is, szóval minden kis szellemporcikáját átjárja a kívácsiság, esküszöm, majdnem nevetek. De vissza kell tartanom, mert akkor elrontom a tervet. Azt, amelyikat most majd mindjárt jól kitalálunk. De hirtelen elakadok, megszeppenek, és nagyon nagyon bízom benne, hogy Sophie mindjárt mond valami zakos, bajos dolgot. És hála Merlinnek mond is.
-Óóó, csak nem arra a pletykára gondolsz, amikor a diákok paintballoztak a Birtokon, és mindeki festékes lett? Mondták is, hogy Hóborc ha itt lenne senki se úszná meg festék nélkül a Roxfortban! -
Yesssss!!! Ha erre nem harap rá, akkor semmire.
- Áá, Sophie, ez olyan szintű titok, mint egy...mint egy hadititok!  Nagyon igyekszem nem elnevetni magam, szinte úgy nyelem le a nevetés foszlányt.
- PAINTBAALL? -
- Óó, igeen. Öhm, a srácok ma délelőtt is azt játszották, ilyen festék vető puskákkal. Még jó, hogy McGalagony nem tudta meg, szörnyű nagy botrány lett volna belőle - Csak erősen bólogatok, helyeselek, és várom, mi történik. Elmegy? Nem megy el? Aztán hatalmas Hóborcos lendülettel elsuhan. Igen, győztünk! Ahogy elviharzik, rögtön kanagni kezdek.
- Oké, ezt megúsztuk... - Még mindig hangosan nevetek, úgy válaszolok Sophienak.
-Huh, hát ez...ez..na jó, ez vicces volt.
- Hajjaj, most aztán sietnünk kell visszetömködni őket a szájába, mert egy csomó dolgozat miattunk lesz Troll.Elkezdem feszedegetni a fecniket. Nagy a kísértés, hogy elolvassam őket, de végül jó kislány maradok, és hagyom, hogy az ő titkuk maradjon.
-Akkor siessünk, nem bírnám ki, ha az én lelkem száradna rajta.
A papírkák sec perc visszakerülnek a helyére, én pedig elégedetten nyugtázom, hogy a mai nap is viccesen tér nyugovóra.
- Szerintem az izgalomból elég is volt mára. Elindulunk vissza? Azt hiszem, most jól fog esni a kamilla teám.
Vissza fele haladva még vissza pillantok a szoborra, mintha attól tartanék, hogy újból életre kel, de miután látom, hogy mozdulatlan, nyugodt szívvel indulok vissza a klubhelyiségbe.

Köszönöm a játékot, a helyszín szabad!

[- Na máris áthúzlak, Sepideh -]

♥ lenyelt kívánságok ♥

( who are you when no one's looking?)

pretty : Armin pulcsija ♥ vibe: I n t e r l u d e

2004. 05. 02.
p.s. Enola

A szél simította az arcomat, ahogyan a levegőben vitorláztam. Köd takarta be a birtokot, a felhők eltakarták az eget, teljes volt a sötét. Imádtam ezeket a fénytelen éjszakákat, ilyenkor volt a legjobb repülni. Mélyet sóhajtottam, ahogyan magam alá húzott lábakkal, kitárt karokkal ringatott a szél. Nem érdekelt, hogy lebukhatok, most csak szárnyalni akartam. Csípős hideg volt, örültem, hogy a bátyámtól elcsórt pulcsit magamra húztam. Betakart az éjjel, lehunyta szemét az ég, és ilyenkor mindent lehetett. Imádtam ezt, a sötétséget, ahol nem bánkódtam azon, milyen rosszat teszek, vagy mit vétkezem. Nem kellett eljátszanom, hogy jó vagyok, hogy tökéletes vagyok, vagy hibátlan. Nem érdekelt, hogy megláthattak, és még csak nem is seprűn repültem. Hanem a szőnyegemen, amit otthonról hoztam. Ha ezzel elkaptak volna, biztosan a Minisztériumba kerülök, de most kit érdekelt? Mikor érdekelt engem bármikor ilyesmi? Jó, ez hazugság. Nem akartam, hogy hazaküldjenek. Már így is majdnem kivettek a suliból, azok után ami történt februárban. Nem akartam úgy elmenni, hogy nem mondtam semmit Lennek. Felsóhajtottam, és hátradobtam a hajamat a vállam mögé. Nem volt szebb látvány az éjszakai sivatagnál, de ennek a gomolygó ködben úszó tájnak is megvolt a maga szépsége.
A szőnyeggel közelebb suhantam az épülethez, ahol nyitva hagytam az ablakot, amikor kisurrantam. Szerettem a magasságot, még kiülni is jó volt, egyes napokon, amíg le nem húztak onnan engem és Lolát a tanárok. Kinyúltam, hogy megfogjam az ablakkeretet, és óvatosan közelebb húztam magam a párkányhoz. Az első emelet volt, olyan nagyot nem is eshettem volna. Úgy igazítottam magam, hogy ne sérüljön meg a szőnyegem. Kényes volt saját magára, ha kihúzódott volna egy szála, vagy összekoszoltam volna, biztos nem engedett volna magára.
Lassú, kecses mozdulattal léptem rá a párkányra, majd leugrottam a folyosó talajára is. Visszhangot vert a tornacipő koppanása, egy ideig mozdulatlanul álltam, de nem rontott rám se Frics, se a macskája, így ki tudtam nyúlni a szőnyegért.
- Na máris áthúzlak, Sepideh - dünnyögtem. Mi még a szőnyegeknek is nevet adtunk. A név védelmet jelentett, itt még szerencsétlen seprűknek neve se volt, csak ilyen márkanév, hogy Tűzvillám. Sok Tűzvillám, sok ugyan olyan, személytelen ah!
Éppen behúztam az egyszemélyes varázsszőnyeget, és előhalásztam a varázspálcámat is, hogy átváltoztassam a nyakamba lógó medállá, amikor valakit láttam felbukkanni a sarkon, én meg ott álltam egy varázsszőnyeggel a kezemben. Hát ez baj volt, de semmi gond. Megoldom, majd azt mondom büntetőmunkám a szőnyegporolás... éjfélhez közeledve, hogyne.

1 0 0 1 k í v á n s á g
to; Nora Narek


2004.május 2.
Ha a csend beszélni tudna,
Hol nevetne, hol meg sírna,
Fekete is fehér volna talán.
Víziók és vallomások,
Érzések és hazugságok,
Érzések és kívánságok
Megtörnének, széttörnének
Tükörfalán a beszédnek.

zenéd: Cold - Jorge Mendez ● outfited: szokásos

Csak egy süti... na jó, még egy. Kettő darabot dugok gyorsan zsebre, meg egy pohár forrócsokit tulajdonítok el, és már ott se vagyok. Fáradt vagyok, a létező összes módon, és az alvás mégse megy, mert nem hagy. Normális, majd kinövöd. Ez volt anyám reakciója, meg egy vállrándítás, mert szerinte a vizsgaidőszak mindenkiből ezt hozza ki. Mégse látok másokat zombi módjára közlekedni a folyosókon. Érdekes. És rendben, feszengek a vizsgák miatt, de nem annyira, hogy aludni se tudjak tőle. Ha valamiben, akkor a tudásomban teljes mértékben biztos vagyok, azt.... azt nem veheti el tőlem senki, és a jó jegyeimet sem a szép mosolyomért kaptam. Nagyot sóhajtok, igazából már azt se nézem, hol hová fordulok, csak arra koncentrálok, ne kapjanak el, mert eddig még mindig sikeresen megúsztam. Pedig Merlin lássa lelkem, nem követem nyomon, hol járőröznek a prefektusok, és mikor. Frics macskájának közeledtét meg már messziről kiszűröm, elvagyok az állatokkal, szeretem őket, de ő kimondottan nem a szívem csücske. Talán mert sejtem, ha őt látom, nem sokára a gazdája is felbukkan mögötte.
Észbe kapok, merre is visznek a lábaim, és elmosolyodok. Valahol sajnálom, hogy szegény nő szobrát így eldugták pusztán azért, mert nem volt szép. Nem, a kívánság részében sose hiszek, ma éjjel mégis...előhalászom a táskámból a papírt, letépek a sarkából egy darabot, és egy szót írok csak rá. Miért is ne? Semmi rossz nem sülhet ki belőle. A szoborhoz érve már dobnám a szájába, de.... annyi más papír van ott, engem meg elfog a késztetés, csak egyet...
Annyira érdekel, hogy mások mit írnak rá a fecnikre, hogy érdemes-e az én apróságomra pazarolni a varázslatot - már ha létezik ugye -, de félúton megálljt parancsolok magamnak, és csak a saját kis fecnim dobom a többi közé. Pusztán azért, mert meghallom a mardekáros lány hangját.
Megfordulva azonban magasba emelkedik a szemöldököm. Szürreális látvány, hogy Nora Narek valami régi elnyűtt szőnyeggel szórakozik késő este, bár... talán a lánytól ez annyira nem is váratlan.
- Szép - fedem fel magam, hangot adva jelenlétemnek, még egy halvány, vérszegény mosolyt is megeresztek mellé. A lányra azonban nem nézek, tekintetem a szőnyeget pásztázza csupán.
- Olyan, mint az Aladdinban - csillan fel a szemem, noha fogalmam sincs, mennyire cseng neki ez ismerősen. Ha jól tudom aranyvérű, bár ha őszinte akarok lenne, ezen információk felett mindig átsiklok.

[- Szép -]

♥ lenyelt kívánságok ♥

( who are you when no one's looking?)

pretty : Armin pulcsija ♥ vibe: I n t e r l u d e

2004. 05. 02.
p.s. Enola

Szerettem a magasságot, a nyílt teret, hogy eláthattam egészen a horizontig. Minden végtelennek tűnt, és ez a végtelen különleges volt. Nem volt semmi, ami azt érezette volna velem, hogy be vagyok zárva. A Renddel való találkozás után még jobban utáltam a sötét, zárt helyeket, a Bájitaltan termet, pedig az volt a kedvenc tárgyam. Mintha a föld alá szorultam volna, a föld alatt pedig nem volt levegő. Se szél. Imádtam a szelet, ahogy repülés közben az arcomba csapott, vagy ahogyan átformálta a dolgokat. Az én kultúrámban menny volt, pokol - ahová én is kerülni fogok -, de szerettem volna, ha egy részem, egy aprócska részem, a halálom után széllé válna. Szabad volt, mert semmi sem szelídíthette meg, nem volt semmi ami előtt meg kellett volna hajolnia.
Jól is esett ezen a tavaszi éjjelen egy kicsit kiszabadulni a gótikus kastély falai közül. A kőfalak, a folyosók és termek, annyira másak voltak, mint otthon. Most hiányzott onnan minden, de tudtam, hogy ha hazautazom, ezek az ósdi helyek, amik megtöltötték a kastélyt, hiányozni fognak. Így feszültem a két világ között, sehol sem találva a helyemet, mert mindig máshová vágytam. Vagy olyas valaki mellé, ahol nem akartam máshol lenni, csak mellette. Mert akkor minden olyan tökéletesen a helyén volt. Lehunytam egy kicsit a szememet, aztán csak visszasiklottam a nyitva hagyott ablakhoz, hogy betornázzam magam a folyosóra.
Nem volt itt senki, egyelőre, szóval próbáltam ügyesen és tempósan behúzni a szőnyegemet is. Bár lehet először át kellett volna változtatnom a medállá, ami a nyakamba szokott lógni. Mégis ki keresne egy varázsseprűt egy nyakláncon lógó medálként egy olyan ártatlan és jó magaviseletű - khm - lány nyakában, mint én? naná, hogy senki. De persze ez később jutott az eszembe, amikor éppen lebuktam. Lebuktam egy évfolyamtársam előtt, aki éppen szemtanúja volt annak, ahogyan a szőnyegemet ráncigálom be az ablakon. Ennél nyilvánvalóbb már nem is lehetett volna, hogy mit csináltam. Semmi gond Nora, megoldjuk. És kétlem, hogy pont Enola lenne az, aki rohan máris Fricshez.
- Szép - töri meg a kellemetlen csendet, mire én büszkén kihúzom magamat, és bólintok. A szőnyegem meg bizonyáre elégedett ettől, szereti ha hízelegnek neki. Meg is értem, ha ilyen gyönyörű szőnyeg lennék, imádnám. Mondjuk én most egy gyönyörű nő vagyok.
- Ugye? - kérdezem szép mosolyt villantva felé, majd előhalászom a bátyám pulcsijának a zsebéből a pálcámat. - Igazi ritka darab, és már kétszáz éves. Sokkal kellemesebb rajta repülni mint ezeken a söprűkön... magyaráztam. Söprű... vagy seprű? Magam sem tudom, de a seprű idétlenül hangzik. - Sepideh a neve. Megnézed közelebbről?  - kérdeztem azért, mielőtt visszavarázsoltam volna.
- Olyan, mint az Aladdinban - mondta, miközben én összeráncolt szemöldökkel pislogtam rá. Aladdin, Aladdin. Lola miatt egy kicsit képben voltam ezekkel a mugli mozgókép dolgokkal, amik a dobozokban mozogtak, de nekem mind ugyan olyan volt. Mindig azt mondta olyan elegáns és szép vagyok, mint Jázmin az Aladdinból. Olyan cuki volt tőle ez, az embernek jól esnek a bókok, akkor is, ha tudja magáról, hogy tényleg szép.
- Aladdiiin, az az a furcsa dolog a dobozban, ugye? Amiben a sok kis ember lakik? - kérdeztem vissza. Nem tudtam megnevezni, arra nem voltak meg a szavaim. Oscarnál is volt doboz, néha... ha éppen ki tudták fizetni az áramot, még mozgatta is valami izével a kezében a dobozban lévő embereket. Azt mondta játszik. Elég furcsa látvány volt.
Ekkor vettem észre valami furcsa baljós ronda alakot a Enola mögött. Kissé össze is rezzentem tőle, eddig nem vettem észre, hogy az ott volt. De rondának tűnt, és furcsán merevnek.
- Magasságos ég, valaki van mögötted - mutogattam a háta mögé.

1 0 0 1 k í v á n s á g
to; Nora Narek


2004.május 2.
Ha a csend beszélni tudna,
Hol nevetne, hol meg sírna,
Fekete is fehér volna talán.
Víziók és vallomások,
Érzések és hazugságok,
Érzések és kívánságok
Megtörnének, széttörnének
Tükörfalán a beszédnek.

zenéd: Cold - Jorge Mendez ● outfited: szokásos

Nem számítottam Norára, sőt senkire. Így a cetlit egyetlen kósza névvel rajta, jól szituáltan vissza is dugom a zsebembe. Amúgy sem hiszek abban, hogy egy csúf szobor képes lenne aranyhalasat játszani, meg hát... még ha mégis, előbb építene egy öt sávost, mint abban a mugli viccben. Felsóhajtok, és kicsit még nézem a Mardekáros lányt, mielőtt még hangot adnék annak, mennyire nincs egyedül.
Persze, neki könnyű, őt mindenki ismeri, szeretik is, meg annyira magabiztos. Valahol mindig is irigyeltem az ilyen lányokat, és mantráztam, hogy amúgy én sose akarnék ilyen lenni, de maximum magamat áltatom vele. Ugyan már... ki ne akarna ha csak egy napra is Nora Narek lenni? Elhúzom a szám, de gyorsan rendezem a vonásaim, és inkább a szőnyegét vizslatom.
- Nyugi, nem mondok semmit, ha te se - felteszem a kezeim, mert amúgysem fog el a késztetés, hogy tanárhoz rohanjak, és lebuktassam a lányt, pedig így legalább vesztenének valamennyi pontot. Azonban én is, mert mégis én azt honnan tudom? Így is elég kellemetlen volt, mikor Leoval kaptak rajta. Még most is lelkiismeret furdalásom van miatta.
- Sepideh a neve. Megnézed közelebbről?  - felszalad a szemöldököm, és egy apró biccentés kíséretében, közelebb is megyek a szőnyeghez.
- Ti elnevezitek őket? Tény, így ránézésre is kényelmesebb, mint egy seprű - mosolygok és némi habozás után, ha hagyják, végigsimítok a szőnyegen.
- Aladdiiin, az az a furcsa dolog a dobozban, ugye? Amiben a sok kis ember lakik? - nem tehetek róla, halkan elnevetem magam, miközben vad bólogatásba kezdek, mert a feltevés helyes.
- Nektek nincs TV-tek? - azért ezen kicsit meglepődök. Persze, tudom, hogy az aranyvérűek ódzkodnak minden mugli dologtól, de azért... élt bennem a gyanú, hogy azért ők is haladtak a korral. Ezek szerint nem.
- Öhm... viszel egy kört? - teszem fel óvatosan a kérdést, a cipőm orrát bámulva, mert azért egy ilyen lehetőséget mégse hagynék ki. És mégis mi történhetne? Maximum nemet mond. De igazán büszke vagyok magamra, csak nem vagyok annyira beszari, mint amennyire először hittem magam. Talán, ebben azért a szőrösszívű hollóhátas is közrejátszik. Elvégre, ha ő kibírt mellettem perceket anélkül, hogy kiugrott volna az ablakon, csak nem megy olyan rosszul ez az ismerkedős beszélgetős  dolog. Könnyebb is így, hogy nincsenek sokan.
- Magasságos ég, valaki van mögötted - azért megijedek, mikor a Mardekáros visszarángat a Földre. Megfeszülnek az izmaim, mert kapásból Fricsre gyanakszom, vagy valami rosszabbra... egy tanárra. Óvatosan, a kelleténél lassabban fordulok meg, aztán mikor látom, mire mutogat a lány, vigyorogva fordulok felé.
- Ja hogy ő? Nyugi, ő teljesen ártalmatlan. A legjobb barátnőm - lépek a szobor mellé, és meg is paskolom a vállát.
- Hollóháti Hedvig húga... Heléna. Igazából mindenki "csúf" Helénának hívta, mert hát... - itt rámutatok a szoborra, hogy kellően érzékeltessem honnan a becenév.
- És hát a szobrát is ide száműzték, valószínűleg nem fért bele a suli arculatába. De van egy olyan pletyka, ha felírod a kívánságod egy cetlire, és bedobod a szájába, akkor teljesíti - ezen a ponton pedig elő is veszem az én kis cetlim, és bedobom. Mi veszteni valóm van?
- Nos, Miss Narek? - veszek elő a zsebemből egy üres papírlapot, meg egy ceruzát. Megrögzött rajzoló vagyok, nem kell meglepődni, hogy van nálam.
- Van valami titkos vágyad? - nem, abszolút nem kíváncsiskodni akarok, nyújtom is felé az eszközöket, mert hogy ha van, mi sem lehetne ennél jobb alkalom.

[- Nyugi, nem mondok semmit, ha te se -]

♥ lenyelt kívánságok ♥

( who are you when no one's looking?)

pretty : Armin pulcsija ♥ vibe: I n t e r l u d e

2004. 05. 02.
p.s. Enola

Jó, egy kicsit túl mesébe illő lett volna, ha éppen Len járt volna erre, ellenőrizni a folyosókat, vagy csak gyönyörködni magában, esetleg magányra várva. Én minden esetre örültem volna neki, akkor is, ha utána leszidott volna, és ha ő nem örült volna nekem. Nem mondtam azt, hogy beletörődtem abba, hogy nem fogok neki semmit se jelenteni, csak egy kamasz diáklány leszek a szemében. Annál nagyobb álmodozóbb voltam, és azért az a csók... Bárcsak, bárcsak ne lennék az aki, bárcsak más korszakba születtem volna és más világba, helyre. Akkor ez az egész nem lenne ilyen mocskosul nehéz, nem fájna minden reggel a napok múlása. Nem fájna anyám levele, hogy a nyáron már nézzük meg hol terveztesse meg nekem a ruhám az esküvőmre. Jobban féltem tőle, mint a víztől. Jól is esett ezekre nem gondolva az ég és a föld között lebegni. A sötétben nem kellett játszani, hogy valaki más vagyok. Valaki, akit mindenki látni akart, pedig én is tettem róla, hogy meglegyen rólam a kép. Az egy jó páncél volt, eltakart sok gyengeséget, és erőt adott, hogy mindig folytassam.
Viszont Enola bukkant fel, nem mintha vele olyan nagy bajom lett volna. Nem zavart sok vizet, ahogyan a legtöbb hollós sem, kivéve Leonardot, aki belelöki a lányokat a bozótba, meg utána még meg is fogdos, ah! Nagoyn felhúzott, legutóbb, de azt hiszem már nem utáltuk egymást. Azért meglepődtem, hogy ő is erre járt, én pedig igyekeztem méltóságteljesen állni a szőnyegemmel a kezemben.
- Nyugi, nem mondok semmit, ha te se - magyarázkodott, én meg csak legyintettem, és megforgattam a szemeimet. Nem voltam prefektus, szerencsére, és nem is nagyon vágytam arra, hogy az legyek. Amúgy se árulkodtam, ha csak nem volt rá valami nagyobb okom. Közelebb jött közben, hogy megnézze a szőnyegemet, lehetett is benne gyönyörködni. Úgyse fogja elmondani senkinek, hogy éppen az előbb szegtem meg egy igen csak hülye törvényt, miszerint nem lehetnek itt varázsszőnyegek. Nem is tudják mit veszítenek ezzel. A hold fényében még jobban nézett ki, a mintázat rajta gyönyörű volt, annyi év után is szépnek tűnt.
- Ti elnevezitek őket? Tény, így ránézésre is kényelmesebb, mint egy seprű - mondta, én meg elmosolyodtam, nem csaptam el tőle a kezét.
- Csak azt utálja, ha cipővel taposol rá. Akkor megsértődik és ledob - néztem le a rózsazsín zoknimra, amit Lolától nyúltam le.- - A neve a hajnalt követő első napsugarakat jelenti, a fény és a sötétség közötti állapotot. Szép nem igaz? A név megköt, erőt ad, minden olyan tárgynak, amit azzal megbűvölnek. Sokkal jobb úgy átszelni velük a sivatagot, hogy tudod, a homokvihar elől is megvédene - mosolyodom el. Imádtam a sivatag felett repülni, gyönyörű volt.
Ellenben a tévé vagy milyen dologgal. Furcsa volt kellemetlen, hangos és ijesztő. Amikor Lolával néztem a szobájában még meg is halt benne egy ember. Lelőtték Esmeraldát vagy Peñarrealt, ott vérzet, mi meg néztük. Teljesen kiakadtam. Aztán egy másik alkalommal felbukkant a meghalt ember! Lola azt mondta nem haltak meg igazából, de akkor meg miért tesznek úgy? És azt miért jó nézni? Őrület.
- Nincs, a családom ellenez mindent ami a muglikhoz köthető. Nem szeretik őket, tipikus, meg minden - legyintettem megint egy hercegnős mozdulattal.
- Öhm... viszel egy kört? - kérdezte, gondolom fel szeretett volna rá ülni. Elgondolkodtam, végül is mi baj lehetne, legalább őt érdekli is. Len teljesen félreértette, amikor neki felajánlottam. De a közelében amúgy se tudtam értelmesen viselkedni. Éppen válaszoltam volna, amikor megijesztett az a hülye ronda árnyalak a folyosón, és Enola meg is fordul a merev valami felé, de aztán nem tűnik úgy, mint aki felizgatja magát rajta.
- Ja hogy ő? Nyugi, ő teljesen ártalmatlan. A legjobb barátnőm - magyarázza és odalép mellé. Most már én is látom, hogy csak egy szobor, egy rettenetesen ronda szobor. De hogy ő a legjobb barátja? Furcsák még mindig ezek az angolok. Elhúzom a számat, szegény. Nem mindenki lehet olyan szép, mint én. Khm. Figyelmesen hallgattam ahogy elmagyarázta, ki is ez. Nem igazán szoktam meg az itteni dolgokat, még.
- Neki egy jó divattanácsadó kellett volna - jegyeztem meg, majd hallgattam a kívánságokról meg egyebekről.
- De van egy olyan pletyka, ha felírod a kívánságod egy cetlire, és bedobod a szájába, akkor teljesíti - erre felhúztam az orromat, miközben néztem, ahogyan Enola is belegyömöszölte a szobor szájába a papírját. Végül is mindenki vágyott valamire, ebben nem volt semmi szégyellnivaló.
- A szájába? Milyen barbárság! - meresztettem a szemeimet hol Enolára, hol a szoborra. Jó, az itteni béna brit homort ismerve, jó, hogy nem a... fenekébe, vagy ilyenek. Nem nagyon hittem a kívánságokban, hogy teljesülnek, de álmodozó voltam. Bár kétlem, hogy az én helyzetemből lenne kiút, mégis... Bárcsak.
- Nos, Miss Narek? Van valami titkos vágyad? - kérdezte, és felám nyújtott egy papírt meg ceruzát, én meg bele se gondoltam, és elvettem. Nem voltam az a típus, aki a lehetőságeit elszalasztotta. Sosem vártam csodára, sosem hittem abban, hogy várni kell arra, hogy a jó megtörténjen. Magam éltem a pillanatban, mintha sosem lett volna másik. És most hirtelen nem is volt lényeges hogy kinek a szájába kellett a kívánságot beletömni.
- Kinek nincs - kacsintottam rá, majd felírtam rá a kívánságom. Sok mindet írhattam volna rá. Len nevét, hogy végre valaki szeressen úgy tényleg, igazából, hogy ne kerüljek a pokolba, de csak egy szót írtam fel. Szabadság. És ebben benne volt minden. Odaléptem a szoborhoz és beledobtam a cetlit, majd Enola felé néztem. Nem krédeztem mit kívánt a kívánságokat nem szabad elmondani.
- Remélem teljesül a tiéd. Szóval suhanni szeretnél egy kicsit a folyosón?

1 0 0 1 k í v á n s á g
to; Nora Narek


2004.május 2.
Ha a csend beszélni tudna,
Hol nevetne, hol meg sírna,
Fekete is fehér volna talán.
Víziók és vallomások,
Érzések és hazugságok,
Érzések és kívánságok
Megtörnének, széttörnének
Tükörfalán a beszédnek.

zenéd: Cold - Jorge Mendez ● outfited: szokásos

Furcsa ez, mindenki álarcot visel, mindenki páncélt húz, mintha nem is iskola lenne, hanem egy csatatér, ahol ha csak kiszagolják egyetlen apró gyengeséged is, véged van. Én meg álszent, mert pontosan ugyanezt teszem én is. Hányszor hallottam már Friccs szájából, hogy menő akarok lenni azzal, hogy takarodó után is az ódon kastély falai között lavírozok, hányszor súgtak már össze a hátam mögött, hogy milyen ciki, alvajárok. Pedig az inszomniám az, amit még csak nem is titkolok, nem is tudnék, ha teljesen őszinte akarok lenni, mert minden létező jele rajtam van. Elfedni meg nincs erőm, kedvem se.
Azért megnyugtat, hogy a mardekáros lány se rohan egyből tanárért, vagy prefektusért, és pont ez lep meg. Ők aztán ki nem hagynák, hogy valaki alá tegyenek. Persze ez csak az én véleményem, nem sokukkal érintkeztem, bármennyire is meglepő ez.
Azért biztosítom Norát róla, hogy én se kezdek egyből csicseregni, vagy lebuktatni magunkat, a béké együttélés híve vagyok, nem keresem a konfliktust én minden sarkon, esküszöm.
A szőnyege persze pont olyan, ami felkelti a figyelmem, mert ilyet nem mindennap lát az ember lánya, veszem is a bátorságot, közelebb megyek, hogy jobban megfigyelhessem. Furcsa, ha csak egy valaki van rajtam kívül, sokkal jobban megy ez a társalgósdi, mint nagy társaságban.
- Csak azt utálja, ha cipővel taposol rá. Akkor megsértődik és ledob -  azért felvonom a szemöldököm a szavakat hallva, mert irtó furi egy öntudatos szőnyeg, ő persze úgy beszél róla, mintha teljesen átlagos, normális jelenség lenne, pedig nem. És irtó menő.
- De miért rejtegeted? Milliószór menőbb egy Nimbusznál, vagy Tűzvillámnál - a szavak jönnek óhatatlanul, még csak nem is gondolok arra, olyan területre tévedhetek, amiről ő nem szívesen beszélne.
- Nem tudom, még sose jártam sivatagban... dombot meg hegyet már másztam, apukámmal rengeteget túráztunk - vakarom meg a tarkóm, de aztán a végén az én szemem is felcsillan, elvégre csak elő tudok állni én is valami menő dologgal. Jó, oké... nem annyira menő, de a semminél több.
- A név pedig gyönyörű.... egyszer lefényképeztem... mármint az első napsugarakat, de irtó gagyira sikeredett, nem lesz belőlem fotós - nevetem el magam halkan, mert a késztetésem meg az akaratom is megvan hozzá, csupán a készségnek vagyok hiányában, nem úgy, mint Eloise, akinek a képein mindig ámulok egy sort.
Azt meg egyenesen sose fogom megérteni, miért tartják egyesek a mugli dolgokat ördögtől valónak, van ami tök hasznos tud lenni, vagy épp szórakoztató, de hát... más világ, ugye.
- Ha lázadni akarsz, tudok mutatni pár jobbat is, mármint mugli dolgot - ajánlom fel, megvonva a vállam, mert az is lehet, őt meg nem is érdeklik egyáltalán. De azt hiszem ez így működik, nyilván könnyebb dolgom lenne, ha meglennének a tesóim, két cikizés közben azért tudtak jó tanácsokat is adni, de hát... hát.
Próbálom nem mutatni, mennyire mulattat, hogy Nora megijed egy szobortól, kigúnyólni semmiképp nem akarom, de álljon elém, aki azt mondja, képes lenne faarccal végigállni ezt a jelenetet. Persze gyorsan megnyugtatom, nem fogja vérünket ontani, sem a fejünket venni, sőt még azt a hülye pletykát is elmondom, holott én is erősen kételkedem abban, hogy egy ronda szobor fog majd segíteni.
- Neki egy jó divattanácsadó kellett volna - elvigyorodok, de megforgatom a szemem.
- Szerintem az sokunkra ránk férne, én teljesen analfabéta vagyok az ilyesmihez - mutatok végig magamon, hátha nem szűrte le elsőre, vagy csak nem akart bunkó lenni, és nem vágta a fejemhez. Én viszont tisztában vagyok vele.
- A szájába? Milyen barbárság! - ezzel még egyet is értek, szóval bólintok.
- Szerintem ezt csak azért találták ki, mert egyébként a kutya rá se nézne. Valahol azért aranyos, ha már egyszer így eldugták, legalább ha másért nem is, azért felkeresik, mert azt hiszik, ő majd segíteni fog - elmosolyodok, mert nagyon szeretném ezt belelátni ebbe a sztoriba, holott tudom, az emberek nem ennyire előzékenyek, vagy tapintatosak.
Persze nyilván érdekel, mit írhatott rá a lány, de tekintve, hogy én se osztanám meg vele azt a kósza nevet, ami a cetlire van írva, nem is várhatom el, hogy ő megossza velem.
- Azt erősen kétlem, de a tiéd biztos - mosolygok rá őszintén, mert annyit már tudok róla, hogy nem egy szobor fogja teljesíteni, hanem ő maga. Aztán a szemem megint felcsillan, a kérdését hallva.
- Perszehogyszeretnék - oké, hadarok, meg lerúgom a cipőim az előbbieket halva, nem szeretném megsérteni sem őt, sem a szőnyeget, de az izgatottságomat is nehezen tudom leplezni.