Magányos Tölgy

Sienna Scrimgeour

A tölgy alatt fekve figyelem az eget, s a felhők mozdulatlan nyugalmában mintha magam is egy pillanatra feledhetném azt a reszkető vibrálást, amely létezésem mélyebb rétegeiben motoszkál. A világ halk most, csak a fák között suhannak árnyak, a szél épp csak végigcirógatja az ágakat, s a földön heverő levelek alig hallható sóhajjal rendeződnek át. Jó így. Jó így elmerülni a csöndben, amely nem vár feleletet, nem követel választ, nem kérdi, miért vagyok itt, távol a kastély meleg, zsibongó életétől.
A világ egy pillanatra mozdulatlan, s én hagyom, hogy a föld hűvös nyirkossága átjárja a hátamat, mintha magába akarna szívni, mintha egy szelíd, lassú erő óvón tartana fogva. A tölgy kérge a tarkóm alatt érdes, apró dudorai nyomot hagynak bőrömön, de a kényelmetlenség valahogy mégis megnyugtató – érzem, hogy itt vagyok, érzem, hogy még tart engem a világ. Aztán egy hang bontja meg a csendet, s az én rezzenéstelen nyugalmamat. Lassan mozdulok, mintha az álomból szakadtam volna vissza. Egy pillanatig nem válaszolok, csak hagyom, hogy a szavak elérjenek hozzám, mintha a távolból érkeznének.
Sienna Scrimgeour. Tudom, ki ő, persze, hogy tudom. A lány, akinek tekintete mindig túlságosan éber, mozdulatai mindig kissé feszesek, mintha egy láthatatlan harcba feszülnének bele. Az aurori hivatás árnyéka már most ott lebeg körülötte, a tartásában, a lépéseiben, a kérdéseiben. Nem tudom, miért jött ide hozzám, de úgy áll felettem, mintha döntését már meghozta volna, s nem lehetne eltántorítani.
Felnézek rá. Az arcát félig árnyékba vonja a lemenő nap fénye, mintha egyszerre akarna elrejteni és megmutatni valamit. Kérdésére halvány mosoly kúszik a szám szélére, alig több egy árnyalatnyi mozdulatnál.
- Amíg fázok, addig élek, ellenben ha már megfagytam, halott vagyok. - Vitatkozhatnánk, hogy melyik a rosszabb. A szél épp csak meglebbenti a haját, s én visszanézek az égre, amely mostanra halványulni kezd, s a távolban a fák koronáján túl már megcsillan az első csillag. - Messzire jöttél a kastélytól
Látom, ahogy átugrik egy ágat, a mozdulata könnyed, szinte tánclépés – mintha minden izma, minden mozdulata az életben maradás, a harc, az állandó mozgás természetes ritmusában lüktetne. A ruhája enyhén átnedvesedett izzadságtól, arcán az edzés fáradtsága és a kinti hideg találkozásának nyoma.
Felvonom a szemöldököm, de nem sietek válaszolni. Tudom, hogy nem szereti a felesleges szavakat – az ő világa éles kontúrokból, mozdulatokból és csendekből áll, ahol minden kimondott szó csak annyit ér, amennyit mögé teszünk. Ő sem sürget. Csak áll ott, az egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát, mintha még mindig érezné az izmaiban az előző mozdulatok ritmusát. A tekintete fürkésző, de nem tolakodó. Nem úgy néz, mint aki választ vár, hanem mint aki már így is többet lát annál, mint amit mondani tudnék.
- Meg fogsz így fázni. - Egy halk sóhajjal felülök, és előveszem a kabátom belsőzsebéből a varázspálcámat, hogy egy halk invitoval magamhoz hívjam a fa tövébe ledobott kabátomat. Ha esetleg kellene, felé is nyújtom. Ki tudja, mi van a táskájában, de ami rajta van ruha és izzadság, tökéletesen dolgozik egymás ellen jelen helyzetben.

[- Sokszor lehet hallani egy edzés során is pont emiatt, hogy a fájdalom a barátunk... és edzés közben általában szeretem a magányt.]

William Ashford

2005.03.05. kora este

William válasza elég váratlan hozzá, hogy röviden felnevessek, és széles mosoly maradjon a nevetés által vájt mederben. Szokatlanul, talán indokolatlanul morbid megjegyzés, de valahogy végtelenül őszinte, udvariaskodás nélkül. Lehet, hogy van benne némi jelzés arra vonatkozóan is, hogy annyira nem vágyik a társaságomra, de mindig megfojtottam magamban az ilyen típusú szorongást, még csírájában. A szorongás és az önbizalomhiány éppen úgy hazug tanácsadók, mint az arrogancia.

 - Sokszor lehet hallani egy edzés során is pont emiatt, hogy a fájdalom a barátunk... és edzés közben általában szeretem a magányt.- sokáig azt gondoltam, hogy a csoportos edzések a legjobbak mindenre, és Kviddics csapatunk kapitányaként meg is tartom ezeket az edzéseket a csoportmunkánk fenntartása céljából (mert bőven ránk fér, ha legalább némi méltósággal szeretnénk befejezni két durva vereséget követően a szezont), de erőnléti szempontból hasznosabb a magány. Nincs senki, akit le kellene győznöm, nincs senki, aki visszahúzna, nem akarok megfelelni senkinek, nem érzem magam kellemetlenül, amikor elérem a határaimat, mert senki nem lát fájdalmat és frusztrációt az arcomon.

 Talán az is benne van abban, hogy eltávolodom ehhez a Kastélytól, hogy el akarom kerülni Orin Morgensternt, aki mostanában Traversszel szokott futni. Egyrészt nem állítom, hogy nem zavar, hogy látványosan gyorsabb és erősebb nálam, másrészt nem akarok kockáztatni még egy olyan konfrontációt, mint az a párbaj. Nem hiszem, hogy ok nélkül ártani akarna nekem, de éppen eléggé értem, hogy mennyire rosszban van Revannal, ő pedig tisztában van vele, hogy a húga a legjobb barátom, ez pedig elkerülhetetlenül konfrontációhoz vezethet egyszer.

 - Áh, télen is kijártam.- legyintek, de mielőtt lehetőségem lenne tiltakozni, már magához is veszi a kabátját, hogy felajánlja nekem, a gesztustól pedig egy pillanatnyi zavar fut át az arcomon, mielőtt visszanyerem a mosolyomat.

 Van valami végtelenül kedves és megható a gesztusban, ami, ahogy ránézek, nem jár semmilyen aljas és ostoba hátsó szándékkal. William csak kedves és udvarias, nem azért ajánl kabátot nekem, mint John Barclay, a Hugrabug most végzős „lovagja,” aki csak ki akarta pipálni az S-t a barátaival játszott bingóban, és én dupla pontot értem az alliteráció miatt. Nem minden lovag visel páncélt, és nem mindenki az, aki páncélt visel, ahogyan azt tavalyelőtt sikerült egy életre megjegyeznem.

 - Nagyon kedves vagy, de nem lesz szükséged rá?- persze most, hogy nem mozgok intenzíven, tényleg fázni kezdek, de semmiképpen nem venném el a kabátját valakinek, aki nyilvánvalóan úgy érezte, hogy neki magának van szüksége rá, különben nem hozta volna ki. Ettől függetlenül, ha megerősíti, hogy nem kell neki, szívesen elfogadom, nem fogok ostoba indokok miatt elutasítani egy ilyen kedves gesztust.

 - Te is messzire jöttél ahhoz, hogy megnézd az eget. Vagy gondolkodj.- igyekszem a lehető legkedvesebbnek hangozni, és továbbra is mosolygok rá, ahogy a szemébe nézek. Nem akarom, hogy azt higgye, egy vagyok azok közül, akik terjesztik azt a pletykát arról, hogy nyaranta az Ispotályban van, hogy valami baj van azzal, amit csinál. Rengetegen csinálunk újra és újra furcsa és szokatlan dolgokat, egyszerűen csak azért, mert lassan a végéhez közeledik a gyerekkorunk minden aspektusa, még nem tudjuk biztosan, kik leszünk pontosan, és a határainkat próbálgatjuk. Rengeteg embert megijeszthet a magány, mert akkor jobban emlékeznek erre.

 Williamet sokszor látom úgy, mintha nem lenne itt fejben igazán. Talán ő is a jövőn gondolkodik, azon, hogy merre visz tovább az útja, amikor végzünk itt. Tudom, hogy rengetegen félnek ettől a kérdéstől, sokan nem akarják felnőttnek látni magukat, még ha egyre többen is lépjük át az évfolyamon a nagykorúság határát, és mire elkezdjük a következő évet, már mind tizenhét évesek leszünk, jogilag felnőttek, még ha valaki csak órákkal korábban is.

 - Ha maradnál még, és nem zavarlak, nagyon szívesen csatlakoznék hozzád.- arról fogalmam sincs, hogy miben, de legrosszabb esetben két-három perc múlva futok tovább, ha nem lesz semmi értelme együtt töltenünk az időnket. Az idő halad, és nem gondolom, hogy helyes dolog elvesztegetni azokat a lehetőségeket, amelyeket az élet elénk görget. Nem biztos, hogy valaha beszélgethetnénk még kettesben, ennyire távol mindenki mástól, ha most lemondanék erről a lehetőségről.

Sienna Scrimgeour

A legtöbben, ha terhek görnyesztik őket, vagy megroppannak a súly alatt, vagy a lélek könnyűségét feledve cipelik tovább a napok terhét. De Sienna nem ilyen. Nem hajlik, nem törik, s mégis, mintha egy tavaszi szellő könnyedségével létezne ebben a fáradt világban. Egy ideig nem szólok. Csak figyelem őt – ahogy közelebb lép, ahogy kíváncsisága áttetszőn, mint harmatcsepp a hajnalban, csillan meg tekintetében. Nincs benne a szokásos színlelés, nincs fáradt falakból rakott gát: egyszerűen csak ott van, a maga törékeny, mégis makacs valóságában. Olyan őszinte ez a jelenlét, hogy fájdalmasan szép: mint egy virág, amely nem tud más lenni, csak virágozni, még akkor is, ha már deresednek a mezők.
Sienna halk, meleg nevetése úgy simult a levegőbe, mint őszi fény a hervadó lombok közé. Oly természetesen áradt belőle ez a könnyed derű, mintha nem is a világban járna, hanem valami rejtett, tisztább szférában, ahol még nem törték meg a lelkeket nehéz kezek. Ahogy szavaival az edzésekről beszél, figyelem őt, és úgy érzem, mintha nem csupán hangokat hallanék, hanem egy lassú, mély áramlást, amely saját bensőm csendes folyamaihoz szólna. Tudom, mit jelent a magányban találni meg önmagunk szilánkjait, a kínok közé rejtett szabadságot, a fájdalmat, amely nem ellenség, hanem alázatos mester.
Tudom, mit jelent a magány titkos ösvényein botladozva összeszedegetni az önnön lényünk ezer darabkára tört, szikrázó szilánkját. Tudom, milyen a fájdalom: nem dúvad, nem vad vihar, de halk, szelíd tanítómester, kinek kérges kezéből reszketve fogadjuk a bölcsesség kemény, mégis édes kenyerét. A kín nem ellenség, nem szörnyű lidérc, hanem alázatos szolga, aki türelmesen segít faragni bennünket a szenvedés márványából. És eközben valami különös, bús szabadság dereng fel: a lét titkos öléből kibomló béke, amely akkor ölel át, mikor már mindent elvesztettünk, s ezért mindenre rátalálhatunk.
Észreveszem az arcán átsuhanó zavart is, mikor a kabátot felé nyújtom; apró, törékeny rezdülés csupán, akár egy falevél rezzenése a szél első leheletére. Mégis, ez az apróság megrendítőbb, mint száz harsány vallomás volna. Nem szánakozik, nem kérkedik – egyszerűen csak figyel, és a figyelem meleg takaróként borul közénk.
– Nem lesz rá szükségem – mondom végül egy halvány mosollyal. – Természetesen, csak ha nem bánod... – teszem még hozzá, mert furcsa volna tolakodni ebbe a törékeny közelségbe, amelyet most a bizalom írt közénk a levegőbe, láthatatlan tintával.
Mert vannak dolgok, melyek nem a kabát melegéről szólnak, nem az anyag védelméről a didergő szélben, nem a test remegő sóhajának enyhítéséről. Hanem valami sokkal mélyebbről, sokkal nehezebbről: arról a szelíd, alig észlelhető csodáról, hogy valaki meglátott minket a napok szürke, lomha sodrásában. Mert végső soron nem a hideg ellen védekezünk kabátokkal, hanem a feledés rettenetes, csendes fagyával szemben; és nincs nagyobb ajándék, mint az a pillanat, amikor valaki a maga halk jelenlétével azt üzeni: Nem vagy egyedül.
Ahogy tovább beszél, tekintetem végigsimít az arcán, a szavak halk parazsán, amelyeket közénk feszít. Van benne valami tiszta és nemes, valami olyasmi, amit ez a sokat látott, régi kőfalú iskola sem tudott még teljesen lecsiszolni. Egy pillanatra elfelejtem az eget, amelyet nézni jöttem, és helyette őt figyelem, mintha benne is csillagok égtek volna – halványabbak, de makacsabbak, mint a valódiak.
– Néha az ember nem is tudja, miért indul el... csak érzi, hogy mennie kell. Talán... – kezdem lassan, mintha a szavakat is ki kellene bányásznom magamból – ...talán az ember nem is annyira az eget jön nézni, mint inkább menekülni valami elől. Talán mert odabent túl zajos lett minden. – Amikor felajánlja, hogy maradna még, hogy csatlakozna hozzám ebben a tétova, hangtalan zarándoklatban, megmozdul bennem valami régóta szunnyadó: a vágy, hogy ne csak csendben hordozzam a terheimet, hanem valakivel meg is oszthassam őket, anélkül, hogy szavakat kellene adnom nekik.
Egy hosszú lélegzetvételnyi szünetet tartok, mielőtt megmozdulnék, egészen enyhén, alig észrevehetően, mint a faág, amely alig hajlik meg a szél alatt. – Maradj. – mondom végül, egyszerűen, kérés és parancs nélkül, csak úgy, mint aki tudja, hogy az emberi lélek ritkán talál társra az éjszaka peremén, s ha mégis, bolondság lenne hátat fordítani neki. A tekintetem az övét keresi, hogy biztosítsam: nem tolakodik, nem zavar – hanem éppen ellenkezőleg, jelenlétével valamit szelídebbre csalogat ebből a nyers, vad magányból, amelybe önként költöztem. Mint hajnal a csupasz ágak között. Mint béke egy rég elfeledett álom után.
- Mi vonz téged ehhez az éghez, amikor a világ talán már túl sok mindent kér tőlünk?