A móló és a csónakház

magával meg mi lett?


la Fay
2003. október 20.

TÓ

- Ha szünetet akar, akkor talán én is fontolóra vehetném, hogy akarok-e még ezerszer hülyét csinálni magamból a maga kedvéért! - magyarázta sértett indulattal a hangjában Florian, mire SMith megengedett magának egy mély, nagy levegőnyi sóhajt, miközben a dühös szempárba nézett.
Kissé nevetségesen is festhettek csuron vizesen, a talpuk körül gyűrőző tócsával, ahogyan dacosan és szigorúan edzett tekintettel meredtek a másikra. Mind a ketten együtt akartak lenni, ezek a vágyak még Smith professzorban is ott tomboltak, csak csupán két különböző módon vágytak erre. MSith prfesszor szerette volna a saját tempójában végighaladni kapcsolatuk lépcsőin, és úgy várta, hogy önnön magától kérje meg a fiú kezét, nem pedig annak a lelkes kívánságára. Romantikusabbnak és ünnepélyesebbnek találta ezt a fontos dolgot, ha nem várt alkalommal ereszkedik térdre elé. Amikor majd elballagott, és amikor talán még szeretne  aprofesszorral együtt lenni, akkor képes is lenne eljegyeznie őt. Így olyan kellemetlenül siettetve érezte magát és így a varázsa is odaveszett ennek. Az ő első alkalma sem volt varázzsal teli, nehéz kötelesség volt csupán. Meg akarta adni ennek az egésznek az ünnepélyességét.
Florian szeméből megint csorogtak a könnyek, miközben Smith csak meg próbálta magyarázni, hogy miféle aggályai vannak, és inkább  előbb szerette volna, ha elvégzi a Roxfortot, még ha nem is a legtökéletesebb eredménnyel. Szerette volna, ha ezen túljutnak, ha nem akadályozza őket ez a nehéz béklyó, az iskola falai között. Akkor már nem is lenne a tanára, akkor már nem is lenne olyan nehéz és veszélyes. Talán túl ünnepélyesen fogalmazott, hogy a váratlan haláláról beszélt, de az ő korában már bármi megtörténhetett. Amúgy is bájitalokkal foglalkozott, veszélyes lehetett ránézve minden.
- Most azt akarja mondani, hogy meg fog halni? - kérdezte nehezen formálva a szavakat Florian. Smith nem bólintott ugyan, bár hallgatott még egy ideig, talán kissé túlzásba esett, elragadták az idősödő félelmei. - - Akkor csak még inkább akarom. Az utolsó órájáig magával akarok lenni - ágaskodott fel hozzá és megcsókolta finoman. SMith erős karaji gyöngéden ölelték át és viszonozta egy kicsit hosszabban a csókot.
- Ezzel meglehetősen zavarba ejt, la Fay - mormogta mély, kellemes hangján, és kellemesen csiklandozta az orrát Florian illata közben.
- Miért nem érti, hogy én ezt akarom... én nem akarok soha mással lenni - magyarázta, mire SMith megint csak sóhajtott. Mostanában sokat sóhajtozott, biztosan a korral járt.
- Megértem, és én se vágyom más társaságát, csak a magáét - mondta nagyon szofisztikáltan és elegáns ünnepélyességgel. - Szeretném a magam módján megkérni a kezét, amikor nem számít rá - vallotta végül be. SMith professzor soha nem volt ilyen eltökélt semmiben. - De előbb el kell végeznie a Roxfortot - mondta atyáskodó szigorúsággal.

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor

Nem értettem Smith-t, miért nem mondta eddig, hogy baj van. Ha tudtam, hogy veszélyben van az élete, már sokkal, de sokkal előbb akartam volna ezt az egészet. Elegem volt belőle, hogy mindig elgyengít már a puszta jelenléte is. Nem tudom miért, de ilyen hatást váltott ki belőlem. Az érzéseim pedig rendszeresen túlcsordultak, sírtam és csak kapaszkodni tudtam belé, csókolni, remélve, hogy megnyugtat.
Viszonozta a csókomat. Hosszabbá, kicsit szerelmesebbé vált, ám most a szenvedély távol maradt tölünk. Talán kicsit őt is megrendítette ez a beszélgetés.
– Ezzel meglehetősen zavarba ejt, la Fay – mormogta mély hangon a professzor, ahogy elhúzódtunk. Barna szemeim megint az ő kékjeire, ez hozott tényleg kicsit nyugalmat, ám a hüppögés hiába maradt el, a könnyek ugyanúgy folytak a szemeimből.
– Megértem, és én se vágyom más társaságát, csak a magáét – felelte, ahogy elmondtam, hogy én már csak vele akarok lenni. Egy kicsit sem gondoltam volna másképpen, hiszen mikor ez az egész lett közöttünk… valahogy minden annyira egyértelmű volt, annyira a helyén volt. – Szeretném a magam módján megkérni a kezét, amikor nem számít rá – folytatta.
Kicsit nehezen tudtam volna elképzelni, hogy magától megteszi. Nem tudom miért. Talán azért, mert Aurorát is azért kérte meg, mert muszáj volt… és igazából az is csak egy gesztus volt, hogy helyette átvállaltam a dolgot. Igen ittam, erősebbek voltak az érzelem nyilvánításaim.
– De előbb el kell végeznie a Roxfortot – jelentette ki szigorúan. Csak azt nem értette, hogy én érte már most azonnal felállnék és kisétálnék a kastély falaira. Semmi szükségem nem volt RAVASZ szintű végzettségre. Nem akartam tovább tanulni, nem akartam a minisztériumnál titkár lenni. Én csak Smith-szel akartam lenni. Eleve azért maradtam a Roxfortban.
– De… – nyeltem egyet és lesütöttem a szemeimet. – Semmi érteleme eleve annak, hogy itt vagyok. RAVASZ-ból sosem lesznek jó jegyeim és úgysem tanulok tovább. – Tettem hozzá. A gyomrom görcsbe rándult. Kicsit bizonyára az ivástól, kicsit viszont attól, hogy végre őszinte voltam mindkettőnkkel. Egy ideig szerettem volna imponálni neki, megmutatni, hogy okos vagyok, de nem vagyok. Az a csoda, hogy nem kaptam mindenből Trollt máris.
– Prof. Én semmire sem fogom vinni. – Csuklott el megint a hangom. – Sosem leszek olyan menő, mint maga… és fogalmam sincs mi lesz velem, ha végeztem a Roxfortban, csak, hogy magával akarok lenni. – Lesütöttem a szememet. Tényleg túl érzékennyé tett Smith, amin a testemben lévő alkoholmennyiség sem segített.

magával meg mi lett?


la Fay
2003. október 20.

TÓ

Smith nehezen értette meg Floriannal, hogy mennyire véágyott rá, de jelenleg nem tudott rögtön férjhez menni hozzá. Ő szerette volna megkérni a kezét, talán olyan romantikus és kellemesen mint ahogy az unikornisokat is megpillantották, annak idején. Talán az voltbaz első őszinte pillanata, amikor bevalotta magának és Floriannak is az érzéseit, merte is felvállalni őket. De most jelenleg tanár volt, igazgató helyettes, és a rég vonalas tanárként elvárta, hogy Florian ne tagajdon meg magától minden lehetőséget. A RAVASZ kellett, bármikor hasznát vehette a tudásának. Főleg, hogy lassan megette őt az idő, nem volt már fiatal, bár még most is jóvágású volt, izmos, erős és a születésénél fogva előkelő. De lassan negyven éves lesz, Florian előtt pedig ott állt  az egész élet.
A csók kellemes volt, hosszú és a professzor érezte a kellemes bizsergést a bőre alatt, ami egyszerre volt jó, és meglehetősen zavarba ejtő. Aurora mellett nem érzett ilyet, hosszú-hosszú évek óta nem érzett ilyet. Legszevesebben ebbe a pillanatba süppedt volna bele, a csókba ami minden kellemetlen bajt elmos. Nem volt kifejezetten konfliktus kerülő férfi, sőt általában mindig nyertesként került ki onnan. De szerette volna lezárni ezt a témát és belebújni Floriannal az ágyba, hogy kellemes melegben együtt végre alhassanak ezután a nehéz nap - és főleg éjszaka után -. Úgyis még ez elő fog kerülni többször is, amíg Florian nem végezi el az iskolát, egy kis békességre vágyott a kellemes vackában, a jó illatú, meleg színű ágyneműk között.
– De… Semmi érteleme eleve annak, hogy itt vagyok. RAVASZ-ból sosem lesznek jó jegyeim és úgysem tanulok tovább - magyarázta még mindig könnyező szemekkel, mire Smith kedvesen odanyúlt, és letörölte a könnyeket Florian arcáról. Nem szerette így látni, az eleven és vad természete sokkal inkább illett hozzá, mint a könnyek.
- Nem tudhatja, mikor lesz még jó magának az, hogy letezsi a RAVASZT. Még fiatal, és nem gondolkodik előre, de egy nap talán az lesz a legnagyobb segítség. Ha jó jegye lesz, ha nem - dörmögte halkan a kettejük között feszülő csendbe, amit néha az alvó macska halk dorombolása tört meg. Kint is teljes némaság uralkodott a birtokon, a hold fényét elmetszették a gomolygó felhők odakint, fekete palástot bortíva a tájra.
Smith hitte és tudta, hogy Florianban több lehetőség is rejlett, mint amit a fiú hitt magáról. Nem minden gyerek lehetett olyan tremészetellenesen okos, mint Hugo Theron, de Floriannak a képességei sem voltak átlagon aluliak, csak még nem kamatoztatta és bontakoztatta ki. Nem várta el, hogy az ő tárgyából legyen tökéletes, amúgy is kevesen érték el azt a szintet, amit ő követelt.
– Prof. Én semmire sem fogom vinni. Sosem leszek olyan menő, mint maga… és fogalmam sincs mi lesz velem, ha végeztem a Roxfortban, csak, hogy magával akarok lenni. –
- Együtt leszünk, la Fay, ezt megígérem - bólogat nagy komolyan Smith professzor olyan elszán tekintettel, hogy abban tényleg nem lehet kételkedni. Szerette volna ő is ezt, de voltak bizonyos dolgok, amikhez ragaszkodott. - És hogyje el, maga is rendkívüli képességű bizonyos dolgokban - suttogta és közelebb húzva magához gy kicsit az ágy felé kezdte magukat terelni. Talán a fájós dereka miatt, vagy csak össze akart vele bújni, hosszan és romantikusan. Meg Floriannak sem ártott volna kipihennie a hányást és az alkoholt, ami még egy kicist benne volt.
- Sose fogom lenézni magát

hol is vagyok...?
▪ 2003. október 20. ▪

Smith professzor

Bizonyára túl sokat ittam. Szinte éreztem, ahogy a bennem gyülekező érzések egyszerűen túlcsordulnak... de annyit szenvedtünk egymásért. Először nem tudta átlépni a saját határait, aztán mire belátta, hogy talán többet érek, mint Aurora, végre hajlandó volt komolyan venni engem. Most pedig, hogy megkaptam, természetesen teljesen magaménak akartam. Az életem többi része elképzelhetetlenül megfoghatatlan volt. Mi lesz mégis velem a Roxfort után? Irodai munkát nem valószínű, hogy kapok tovább tanulás nélkül, odahaza meg aligha volt komolyabb munkalehetőség a pincérkedésnél és Beddgelert borzasztó messze volt Roxmortstól... és Smith-től. Pénzem viszont nem volt kiköltözni a szüleimtől. Ezért bár vele képzeltem el a jövőt, ki tudja, mennyiszer és hogyan láthatnám. Valójában túl messze volt a RAVASZ és minden más, én pedig úgy éreztem elveszítem a kapaszkodómat, ami lényegében az iskola volt. Biztos kezdek felnőni, hogy ilyeneken gondolkodom... undorító érzés volt. Nem akartam felnőni. Nem akartam ezeket a problémákat, pedig Smith mellett csak felnőttként volt érzésem örökre megmaradni.
- Nem tudhatja, mikor lesz még jó magának az, hogy letezsi a RAVASZT. Még fiatal, és nem gondolkodik előre, de egy nap talán az lesz a legnagyobb segítség. Ha jó jegye lesz, ha nem - törte meg a beálló csendet Smith. Tudtam, hogy ő a tudást mindenek elé helyezte, de én nem. Mások voltunk. Fogalma sem volt, mennyi minden változott meg az elmúlt időszakban. A kviddics is semmivé lett és már nem is akartam visszatérni. Semmi esélyem nem volt többé kviddicsjátékossá válni, amennyire kiestem az egészből.
Csak könnyes szemekkel pislogtam rá. Ki kellett mondanom mennyire frusztrál a jövő. Neki könnyű, ő már felnőtt, helyben is van, én viszont ki leszek lökve a kapun és kezdhetek magammal, amit akarok... amiről nem tudom mi.
- Együtt leszünk, la Fay, ezt megígérem - mondta. A hangja olyan határozott volt, én meg annyira irigyeltem tőle. Végig simítottam az arcán mindkét kezemmel. -  És hogyje el, maga is rendkívüli képességű bizonyos dolgokba- Folytatta kis nyelvbotlással, ahogy magához vont, én pedig engedelmesen simultam hozzá. Lassacskán haladtunk az ágy felé. Közben kicsit lábujjhegyre tornáztam magam és finom puszit nyomtam az ajkaira.
- Sose fogom lenézni magát - tette hozzá. Ha elértük az ágyat, hagytam, hogy elvesszünk a takarók puha habjában. Még mindig itt éreztem magam a legjobban. Valahogy Smith mellett voltam otthon. Most a testem nem bírt volna egy együttlétet, de hozzábújva biztonságban éreztem magam. Lehunyt szemmel is éreztem a szédelgést, de már kimerült voltam. Túl sokat ittam és sírtam, amitől egyenesen hasogatott a fejem.
- Én meg mindig szeretni fogom magát, prof. Akkor is, ha haldoklik... - dünnyögtem és úgy fordultam felé, hogy a mellkasába nyomhassam a fejemet. Imádtam beszippantani az illatát és még finom puszit is nyomtam a bőrére.
- Nekem mindig maga lesz az első... - Ezen a ponton éreztem, ahogy a sötétség magával ragad. Megadtam magam a kimerültségnek és elaludtam. Ha mondott is valamit, már úgysem hallottam. Csak az álom volt már, semmi más.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT.
A helyszín szabad.

Sienna

A hosszú kar lehajló ágként nyúl a víztükörig, egy simítással - pillanatnyilag mozdulatlan - hullámokat indítva a felszínén. A mélyből egyelőre néhány vázlatos vonal sziluettjében, aféle tükörképeként közelíti ugyanazt a pontot egy sellő leendő alakja. Még ki kell gondolnom, grafitban hogyan tudom átadni legjobban a vízmélység homályába vesző átmenetet. Felnézek a part egy távolabbi pontján a tó felé hajló fára, ezen a ponton már inkább csak pihenésként. A részletei kezdenek kevésbé kivehetővé válni a kora esti félhomályban, és ezen a ponton már jobban kidolgoztam a törzse ihlette pozíciót. A lapon a part felé hajtott térdekkel ül, derékból fordul a víz felé, ág-agancsai ezúttal tovább folytatódnak leendő lombkoronává - egyik felén ezúttal kora tavszi rügyekben, míg a másik ágán tövises, téli-kopáran. Az ízületei kéreg-göcsörtökből simulnak át kecses, emberibb ívekbe,.. és hallom szinte, ahogy Aoife hangsúlyozná már megint a "természetes formák"at. Nos, Aoife befoghatja, nem véletlen egyedül jöttem ki ide rajzolni.
Végül becsukom mára a keménykötésű rajzfüzetet, egy pálcakoppintással zárom rajta a kulcs nélküli kapcsot. Nem mintha bárki, aki figyelt elsőben ne tudná kinyitni, de legalább venné a lapot, hogy nem nyilvánosnak szántam az alatta rejlő lapokat. Bűvölhetnék rá biztosabb zárat, de elég figyelmet fordítok rá így is, hogy az ilyen titkos dolgaim ne kerüljenek illetéktelen kezekbe. Elsüllyesztem a táskám mélyére, és nézem még a tó fölötti naplementét egy darabig.

Hangulatos kilátópont a csónakház tetőtere - bár nagyrészt a tárolni idefüggesztett csónakok töltik ki, csupán egy keskeny, aféle galériával körülöttük. De szép a kilátás a tóra, és félreeső annyira, hogy ha lófrál is lent egy-két diák, még mindig elválszt tőlük, még tovább nem állnak. Nem ide jövök társaságért, nem kell forgalmasnak lennie.
Felkelek végül a peremről ahol ültem, és indulnék már az ide vezető, meredek létra-lépcső felé, amikor észreveszek egy részletet, ami fölött eddig úgy tűnik, elsiklottam.
Diszkrét, egyszerű deszkaajtó a csónakház belső végében, beleveszik szinte a fal borításába körülötte. Nem is rejthet olyan sokmindent, talán tartalék evezőkön, esetleg egy-két szerszámosládán kívül a csónakok karbantartásához.
De mikor tudtam én megállni, hogy legalább felfedezzem? Bármi szokatlan máris érdekesség, vagy legfeljebb meg tudom biztosra, hogy itt nem volt olyan.
Zárva sincs többre egy alohomoránál, és pár lépés múlva már egy lumos fényénél nézek körül. Valóban, nagyrészt felállványozott evezők és üresnek bizonyuló ládák, meg az immár élesen vetett, mély árnyékaik, ahogy siklanak körülöttem azzal a néhány lépéssel, amennyit van hely tenni idebent - még tértágítva sincs a helyiség.
Már épp furdulnék magamtól is vissza, amikor meghallom a hangot mögöttem.
-Heliodora Haseltine, természetesen már megint a tilosban járás határait kell feszegetned, mire megtalállak. Nem elég, hogy miattad kell már megint bejönnöm?
A pillanatnyi rémület a hirtelen megjelenésétől hamar átadja a helyét egy rajtakapott pániknak, ahogy próbálok minnél gyorsabban értelmet találni a helyzetnek, és nem látszani közben pillanatnyilag se sérülékenynek. Nem engedhetek neki ennyi győzelmet sem, rögtön ellenem fordítaná.
-Semmi tilos nincs ebben- mentegetőzöm, kevésbé magabiztos hangon, mint akarom. Ebben, itt, nincs. Se túl késő nincs, se a terület nem volt tiltott, de ez úgyis csak manőver, hogy sérülékenyebb pontra helyezzen az első szavaktól kezdve. De mi oka lenne apámnak a Roxfortban járni, pláne énmiattam behívva? Valami nem stimmel, de nincs időm végiggondolni, mi lehetett ekkora kaliberű incidens. Itt áll már az arcomban, csalódott rosszallásba bújtatott vádakkal, és helyt kell állnom ellene, egyből, most, az igazam védelmében, amit nehéz nem tudva, mik is azok a vádak pontosan. Nem engem kérnének számon először bármi olyan súlyosért, amiért aztán őt is be kéne hívni?
-Legalább ha a saját eszedet becsülnéd meg annyival, hogy nem játszod a tudatlant. Nagyon jól tudod, mi minden van a rovásodon, de csak tetézed, újra és újra, egyre többel!- Alig emeli a hangját, de hideg nyomatékkal éreztet mindent ahelyett is.
Ha a legutóbbiról lenne szó, nem az én saram, ha mások rángatnak bele a hülyeségeik kereszttüzébe - már megint - és igenis kiállok mgamért ellenük. De mire levegőt vennék közbeszólni is, már folytatja.
-És minden ilyen incidensedet továbbhozod a családunk hírnevére! Mit gondolsz, kinek a fáradalma, hogy ne ezekről ismerjen minket a közvélemény? Minden kicsinyes viszályodról, ahelyett hogy megtanulnád civilizáltan kezelni a konfliktusaid, minden szabályfeszegetésről, minden tilosban járásról, a deviáns groteszkekről, amivel a művészet fogalmát csúfolnád,..
-Annak már igazán nincs köze ehhez!- fakadok ki. És nem is kéne honnan tudnia róluk, nem mintha valaha megértené.
-Akkor tartsd magadban, hogy ne is legyen!
A többi se kéne olyan súlyos legyen, mint beállítja, de valahol érzem annyi valós alapjukat, és szégyellem ilyenkor, nem tudnék visszavágni bármivel, amit ne forgatna újra ellenem.
Tehetetlenül próbálnék a hátán túl nyitva maradt ajtó felé helyezkedni, de ha hely lenne elég, sem menekülhetnék el egyszerűen, hónapokig nem hallanám a végét, aztán újult erővel mégegyszer amint a nyáron hazamegyek.
-Ennek még nincs vége- jegyzi meg, és mintha felfigyelne valamire, talán kinti neszre.
Magamban annyi mindent vágtam már a fejéhez, szavakat, néha tárgyak gondolatát is, persze szemtől szemben soha nem merném ellene. Ha valaha megszabadulnék ebből a pillanatból, is ez lenne a következő programom, de csak tehetetlen, kétes reménnyel tudok pislogni a háta mögé.
Lépéseket hallok kintről, vagy csak kiút reményét keresve képzelem oda?

[- Kell segítség?]

She is the one you send to kill the fookin boogeyman.

2005.03.28. délután

   Ki gondolta volna, hogy az óvszer le tud járni?

 Kicsit elhúzom a számat, ahogy megnézem a bontatlan csomagon az idén szeptember elsejére szóló szavatosságot, és eszembe jut, hogy még Barclayval voltam ötödév előtt augusztusban, amikor vettem. Nem gondoltam volna, hogy a cigaretta jobban fog fogyni, bár ez a harmadik szál hatodév eleje óta. Néha megérdemlem.

 A kis ládára nézek, melynek két rekesze van, és amit Revannal ástunk el a Fekete-tó egyik (általában) dugbog mentes szigetén. Soha nem néztem át az ő rekeszét, és most is ellenállok a kíváncsiságnak- amúgy sem hiszem, hogy bármi igazán durva dolog lenne ott. Beleszívok a cigibe- nálam sincs semmi, ami ne lehetne az ágyam alatt: cigi, óvszer, az a magazin amit bátorságpróbaként vettem a felnőtt boltban nyáron, egy különleges alkalomra félretett nem túl különleges üveg bor, pár régi koncertjegy-karkötő, egy már hét hónapja nem vezetett napló. Pár apró kacat.

 Bezárom a ládát, elteszem a kulcsot, és egy pálcaintéssel visszasüllyesztem a ládát a földbe, egy másodikkal pedig újra betemetem, azután beleszívok a cigarettába, és hagyom, hogy a kellemetlenül hűvös víz körülölelje a lábaimat, a víz szélén ülve pedig felnézek az égre, a kastélyra. Könnyedén a seprűm mellé teszem a pálcámat, és amikor a zápor első cseppje megérinti az arcomat, mosolyogva becsukom a szemem.

 Néha jó lenne végleg letelepedni ezen a szigeten.

 Beteszem a csikket a sáros üvegpohárba a másik kettő mellé. Nézem, ahogy elmerül az aljára gyűlt sárgás vízben, mielőtt rácsavarom a kupakot, azután megtörölközöm, felöltözöm, összepakolom a plédet meg a nem olvasott könyvet, és seprűre ülök, hogy átszeljem a rövid távot a mólóig. Annyira nincs jó idő, hogy szívesen ússzak, és nem is lenne túl praktikus a hátizsákkal. Majd nyáron.

 Mostanában számomra szokatlan frissességgel érkezem meg a móló végére, ahol a táskámon lévő kis hurokba dugom a seprűt, és egy vízfoltot átugorva a Csónakház felé veszem az irányt. Még dúdolni is marad energiám. Ritkán érzem, hogy ennyire fel vagyok töltődve, és szívem mélyén már most sajnálom az érzést, hogy bármit megtehetek, mert idővel elszáll majd.

 Annyira belefeledkezem a gondolataimba, hogy nem is egészen értem, hogy pontosan mibe futottam bele. Először értetlen arccal nézek a férfira, utána pedig a hollóhátas lányra nézek, aki láthatóan megijedt tőle. Már éppen nyitom a számat, amikor a férfi irányába nézve apámat látom ott állni- úgy, ahogy az újságok címlapján áll. Szigorúan, vádlón, csalódottan néz rám: úgy, mint aki tudja, hogy csalódás vagyok.

 Rengeteg csúf és ijesztő szörnyeteg él a világon, néhányan lények, sokan ugyanúgy emberek, mint én. Rengeteg borzalmas dolgot tudnak tenni, rengeteg olyan dolgot, amitől bárkinek felfordulna a gyomra. Kicsit bizarr, hogy az én legnagyobb félelmem egy elutasítás, egy negatív visszacsatolás. A lehetőség, hogy esetleg nem vagyok elég jó, apám azt látja, hogy selejt vagyok, ijesztőbb egy inferusnál, egy dementornál vagy egy akromantulánál.

 Felemelem a pálcám, nem is gondolkodom túl sokat, csak egy nonverbális bűbájjal szétoszlatom a képet; egyszerű, nagy michelin lufiember lesz apámból, mielőtt a szívem túlzottan felgyorsulna, mielőtt túlzottan elkapna az a jeges remegés. Az ilyen dolgok olyan, mint egy tapaszt leszedni: minél gyorsabban csinálod, annál kevesebb ideig szenvedsz miatta.

 - Kell segítség?- tudom, hogy valószínűtlen, hogy a mumus célba vegyen, de felkészülök rá, hogy újra elé álljak, ha Haseltine nem érzi magában az erőt. Fogalmam sincs, hogy ki ez a férfi, de mindig van valami ijesztő benne, amikor valakinek nem egy küplopsz, egy sikító szellem vagy Voldemort a mumusa, főleg, ha az a valaki egy tinédzser lány, és a mumusa egy felnőtt férfi. Nem tudok sokat a hollóhátasról, de az biztos, hogy nem beszél túl sokat, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy most le fogja küzdeni ezt a kihívást.

 Rámosolygok, kissé biztatóan. Tudom, hogy jár velünk RAVASZ szintű SVK-ra, úgyhogy elméletileg nem szabadna semmilyen problémának lennie egy mumussal szemben, a gyakorlatban még a legjobbaknak is lehetnek váratlan hiányosságai.