Fekete-tó

[AMYCUS]

AMYCUS

2005 eleje

so loved, so absent, so cruelly dead

trágárságok

A levegő túlságosan hideg, már-már éles, ahogy mélyre szívom a sötétedést, és megteszem az utolsó métereket.
Ez a legédesebb - amikor már látod a célt. Hiába dübörög túl erősen a szíved, hiába érzel minden dobbanást a bőrödön lüktetni. Hiába fáj már a tüdőd, fáj a torkod, fáj a lábad, ha ez? A szemeid előtt lebegő pont, amit kitűztél magadnak, a tudat, hogy képes vagy elérni, a párás levegővételek a megfagyni kívánó levegőben, a korábbi eső ködmaradéka a bőrödön, a nedves fű illata az orrodban. Ha ez a fajta csípős fájdalom valójában képes eltereleni a figyelmet arról, ami igazából a legjobban fáj.
Egy részem sosem akar megállni. Egy másik részem pedig levegőért kiált, mikor végre megteszem. Olyan ördögi paradoxon, amitől ég a bőröm, ahogy megtámaszkodok a fában, ujjaim alatt horzsolódik a finom moha, a ki-kibukkanó törzs darabjai durvák, eléggé sértik a bőrömet ahhoz, hogy kellemetlen legyen - nem eléggé, hogy elkapjam a kezem.
Szeretem ezt az érzést. Igazából kergetek mindent és akármit, ami kicsit is hasonlót okoz. Ami elég erős ahhoz, hogy felülírja a gondolataimat, hogy kipréselje tüdőmből a levegőt, hogy érezzem, ahogy égek, mintha még mindig léteznék - még mindig nem döntöttem el, hogy ez hazugság-e, vagy hogy igazából számít-e, ha igen, de megéri keresni. Megteszem újra és újra, egyre többször, és néha eszembe jut, hogy mi marad majd belőlem a végére?
Valószínűleg semmi.
Kifújom a levegőt, kiegyenesedek, hogy hátratúrjam a hajamat - már egészen sötét van, a háttérben megcsillannak a kastély ablakain átderengő fények. A klubhelyiségekben valószínűleg már tart a szokásos esti vibrálás, de talán még a vacsorának sincs vége. Szeretem ezt az időszakot - vagy inkább, elhúzódni előle, amikor csak tehetem. Megtanultam már kitapasztalni, hogy mikor jön el az a pont, amikor mindenki visszaterelődik a falak közé, amikor a birtok végre üressé és csendessé válik.
Majdnem mindenki.
Nem tűnik fel egyből, igazából. Szeretek elidőzni futás után, megvárni, amíg lassacskán elcsendesül a pulzusom, amíg a testem visszatér alapállapotába, amíg elkezdem érezni a hideg nyelvét végigfutni pulóverem alatt. Van valami keserűen romantikus az átmenetben, mert egyértelműen kellemetlen. De mégis van benne valami szánalmasan emberi, amiért vágyok rá.
A tavat is szeretem, igazából. Igyekszem értékelni azokat a kis apróságokat a kastélyban és körülötte, amiket észreveszek, kapaszkodok beléjük, mint egy gyerek, talán mert valójában emlékeztet azokra az évekre, amikor még nem voltam ennyire kiélezve a rothadásra, és észre tudtam venni azt, ami szép. Amikor a vízben előbb tűnt fel, hogy hogyan csillan meg rajta a nap, mint a koszos, iszapos foltok, amelyek a felszínén úsznak.
Nem tudom, hogy miért telik ennyire sok időbe. A saját szánalmas kis nosztalgiázásom, lehet. Vagy az, hogy valójában? Megszoktam, hogy ilyenkor egyedül vagyok. Vagy túl korán jövök ki, vagy túl későn, és tudom, hogy ilyenkor ha elvétve látok is valakit a távolban, az valószínűleg egy kviddicsedzésről ballag épp vissza az öltözőbe, maximum egy Hagridi látogatásból.
Nem egyenesen a vízből kifelé.
Hihetetlen az a hajlandóság, amivel a szívverésem lecsendesedik, csak hogy még az se zavarjon bele a képbe - mert általában én mindenhol szörnyeket látok, és a tóból kisétáló alak? Egészen könnyedén lehet az. Még logikus is volna.
Nos. Vitatható, hogy egy ilyen alakot mernék-e szörnyetegnek nevezni.
Nem tudom, miért nem fordulok el. Valójában pedig... valószínűleg lehetetlen volna akkor is, ha megpróbálnám. Vannak azok a jelenségek, amik kívánják magukra a figyelmet, amelyektől elfordulni egyszerűen csak istenkáromlás, és megpróbálni is minimum főbenjáró bűn, így egyszerűen csak? Logikusnak tűnik, hogy ne tegyem.
Nem, mintha a lelkemnek nem lenne már amúgyis teljesen mindegy.
Így talán akkor meg pláne.
Valahol egészen zavaró, hogy nem vagyok elég közel, hogy a részleteket is lássam, valahol viszont... valószínűleg inkább biztonságos így, még majdnem tisztességes, hiszen? Egészen véletlen az, hogy ő pont az a helyet választotta megmártózni, ahol az én futásom végződik. Alapvetően... még zavarna is a gondolat, de igazából van valami a jelenetben, ami miatt nem tudok haragudni.
Ettől függetlenül valószínűleg itt az idő sarkonfordulni, mielőtt ő teszi meg.
Kerüljünk-el-mindenkit alapon.
Nem illik meztelen fürdőzőket bámulni-alapon, még akkor sem, ha amúgy tél van, és... kurvahideg?
Amúgyis mi a francért állok még itt-alapon...
A felcsendülő szavak végigfolynak koponyámban. Le a gerincem mentén. Végigperzselik a bőrömet.
Onnan pedig az elmozdulás gondolata is egy pillanat alatt lehetetlenné válik.
Amycus Carrow.
Ismerem a hangját. Nehéz volna nem ismerni, valójában - túlságosan központi. Túlságosan... ott van mindenhol. A bőröm alatt, akkor is, ha véletlenül mégsincs ott. Túlságosan jellegzetes. Túlságosan... édes? Az a fajta, ami a nyelved hegyén marad akkor is, amikor már rég nem kellene érezned. Amitől nem mindig kapsz levegőt, de nem is biztos, hogy akarsz.
Az az arc sem sokkal jobb, amit visel hozzá. Ezek szerint pedig - bár erre voltak azért már bizonyítékek talárban is -? Az a test sem. Ebben pedig mind van valami... elképesztően irritáló.
Ami nem tud nem ingerlő lenni.
Egyszerű volna elsétálni - természetes, és valahol mégis... fájdalmasan természetellenes. Erőt veszek magamon, hogy átmozdítsam tekintetemet vállán át a tóra, és egy lélegzetvétel erejéig figyelem a Hold halovány lenyomatát a víztükrön.
- Kérek.
Halálos ítélet, valószínűleg.
Óvatos az a mozdulat, amivel ellököm magam a fától, már-már átgondoltnak tűnik, pedig? Nyilvánvalóan közel sem az.
Ellenben legalább nagyon erősen koncentrálok, hogy tekintetemet a tavon és az afelett elnyúló égen tartsam, miközben közelebb sétálok - mert van valami egy télen, épp fürdőzésből visszatérő alak tényében, amitől egyszerűen csak nem lehet elsétálni.
Saját belátásom szerinti tisztes távolságban állok meg, és összefonom karjaimat magam előtt, valamiféle... védekező-mechanizmusként, nem, mintha nekem kellene takargatnom magam, ugye.
- Túl meleg volt napközben? - érdeklődök visszafogottan, és ekkor már megint nem tudom visszafogni pillantásomat, hogy visszaszaladjon a bőrére. Végig a vállán, a lapockái között, a hátán...nem.

[s hallgattuk hajnalig]

s hallgattuk hajnalig

a szekfűk sóhajait.

─────── •●• ───────

18+! tw: bántalmazás, szerhasználat, szexuális utalások, öngyilkosságra utalás
        Szeretném azt hinni, hogy gyermeki báj az, amivel viszonyulok a mindenkori idegenhez — de inkább csak türelmetlenség, amiért másokon gúnyosan mosolyognék. Az én arcom máshogy nem is tud, az sem őszinte, mikor kérdezek — gyermeki bájom egy használt zsebkendő, amelyet pont úgy gyűrök a zsebembe, ahogy megfogadom, legközelebb kimosom majd, hogy aztán sose tegyem.

        Tethys szerint mindketten veszélyesek vagyunk mások józanságára — és tudom, mikor azt mondja, én, többször látja Alecet, mint saját magát, ahogy a tükröződő felületek sem róla szóltak, gyermekségének gyönyörű önzősége mindig tehetetlen maradt apáméval szemben. Hallgatnom kellene Tethysre — a szavaira, azok fonákjára. Nem gyermeki báj volt ez, az sosem járt közel hozzánk, elkerült bennünket, mint családi tragédiák kliséit a pillanatnyi reális szerencse: ez türelmetlenség volt.

        Türelmetlenség a saját végzetem iránt — beteljesületlenség, mert életemben egyszer voltam szerelmes, és az is a saját végzetembe volt. Azt üldöztem a downer ending drámaírók által milliónyi szempár gyönyörűségére megénekelt ismétlődésben, a füst alakjában, és most a félhomályban. Persze az ilyesmit nem lehet, nem is illendő kimondani: manapság ki nem akar meghalni? A terheket viselje más, az ondót nyelje le más: a halhatatlanságban csalódni nem lehet, csak amíg el nem érjük.

        Különben pedig rettegtem tőle — Tethys gintől alkonyuló tudata mélyebbre tudott nyúlni, mint ébren bármikor. Megérezhette, hasonló a hasonlót — én ismertem a kegyetlenségét, aranykeretes, műgonddal válogatott kegyetlenségét, amellyel magához nyúlt, csodáltam, hogy kielégülést talál az öngyűlöletben. Én mindig túl sok, máskor túl kevés voltam: a nevem öt szótagja túlígért, alulteljesített. Még meghalni sem tudnék úgy, ahogy mások éltek.

        Elmosolyodom, pedig alig-alig ismerős a hang, még nem sejtem. Még villámlik csak. Még egy kicsit közelebb. Még nem félek mástól — a ruháim nélkül sem. A halál még gyönyörű szikrázás tudatunk tejútján, benne messzire gurul puszta emberségünk — még nem ismertem senkit, akitől féltem volna. Az ágy közös, a párna nem.

        Nahát.. Egy griffendéles? A halál ígéretével tartózkodásában, mindig súlyosan görnyedve a hősi halál ígéretétől? Talán egyik sem — talán inkább őrültség. Faszság. Szent Johannánk is kezdte valahol.

        Nem lépek közelebb, és amúgy sincs a kezemben a pálcám — egyszerűbb volna nyúlnia a dobozért. Nem keresem a tekinteted, az megcsalja még az érzéket, füst és tükör. A testtartásod olvasom, jeleit, motívumait — és hogy mire emlékszem belőled. Nem ismerlek, de nem jelent semmit — megálltál, már veszélyes vagy, veszélyes vagyok.

        Generic frenchie, mondaná a művelt angolság — kurva fáradt, vagy fordítva. Szerencsére nem vagyok elég művelt, a francia kultúrának azonban annál nagyobb rajongója igen. Idézhetném neked de Sade legszebb pillanatait, még borító takar, még elképzelem, most már az arcod. Most már látlak.

        — Lehet, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb öngyilkos, akivel valaha beszéltél. Talán most már túl shy vagyok, talán elnézést kellene kérned és megnyugtatnod, hogy nagyon ügyes vagyok. — nem tűnsz prêt-à-porter kiadásnak, vártam valamilyen Marcus Aurelius féle word saladot az élet értelméről és per vagy a faszomról. Végül mégis lehajolok, felveszem a dobozt: feléd tartom.

        — De ha mégsem, igazat kell adnom neked: nincs jobb ok az öngyilkosságra, mint egy motiváló beszéd, rögtön érzed a késztetést, hogy újra csalódást kelts valakiben, aki annyira sok önsegítő könyv után most érzi a pillanat varázsát. Allons enfant de la patrie! — visszafordulok a víztükör felé, fújok pár karikát: egy sem sikerül, bizonyára hálátlan közönség vagy, kevéssé értékelvén azt, amire a számmal vagyok képes. Lehajolok, lassan kezdek csak öltözni — a kielégülés ezúttal orális, ahogy egy remek tragédiában mindig.

        Szerencsére nincs szükségem mindkét kezemre — vagy a két szememre, azok csak a nézéshez vannak, itt nem tartogatnak meglepetéseket azok a vérrel mázot évszázadok: minden jogász tudja, ha egy kérdésre nincs válasz, A Nagy Francia Forradalom mindig válasz. Mindenre válasz. Most persze látom, hogy nem csak egy remek dolog származott el belőle — nincs meglepetés abban, szép vagy, mint a liberté, égalité, bisexualité. Ou la mort.

        — De árulj el nekem valamit, jó Ser Skylar Hermes Devereaux, milyen journey vett rá, hogy épp most pusztítsd ifjonti tested-lelked a, feltételezem, futással? A cigaretta alapján kétlem, hogy az egészséges döntések, és amúgy is.. A futás valóban egészségessé tesz, DE MILYEN ÁRON? — még nem végeztem, mikor feléd fordulok: most nézlek, látlak is. Azt, amit a félhomály enged, mint drámában a váratlan szereplő — és a dramaturg hookja.

[AMYCUS]

AMYCUS

2005 eleje

so loved, so absent, so cruelly dead

trágárságok

Túlságosan szép ahhoz, hogy igaz legyen, túlságosan igazi ahhoz, hogy inkább csak bárcsak ne volna az.
Friss festmény a falon, fényes aranykeretben - nem tudod levenni róla a szemed, és ezt pontosan tudja. Nem az ő hibája, erre teremtették, a legdrágább festékekkel, a legkiemelkedőbb ecsetekkel, hiába hullott le már róluk a máz; van, ami az értékéből sosem veszít, nem hajlandó rá. Nem tudsz mellette elsétálni anélkül, hogy állad ne moccanjon, hogy ne fordítsd utána a fejed, hogy ne üljön meg a gondolat a fejedben, amit folyosókkal arrébb tudsz csak levedleni, és próbálsz diszkrét lenni, próbálsz úgy tenni, mintha, de a szemed nem hazudik. Elsétálsz mellette, és úgy érzed, hogy rádhullanak a megszáradt kis festékdarabok, de ha megállnál és végighúznád a vásznon az ujjad? Nem maradna rajta semmi.
Hogyan is tudnám nem ismerni? Nem kell róla tudnom semmit hozzá - mert Amycus Carrow az a jelenés, amely ha felbukkan a folyosón, én inkább letérek a másikon. Amely ha túl közel kerül, inkább menekülök. Mert túl sok az a fény - túl vakító az az aranyburkolat, túlságosan fémes az íze, túlságosan csillog, a bőrömön érzem, és nem kérek belőle.
Mert túl hangos. Mert túlságosan létezik.
Túlköltöm a róla alkotott képet. Megteszem, mert lehetetlen nem megtenni - mert tényleg mindenhol ott van.
A tanórákon, hátam mögött suttogva a mellette üllőnek.
Vacsoránál, túl elegánsan emelve ajkához a kelyhet.
Az udvaron, ahol valaki lelkesen elkívánja a cigarettát a szájából, meg azon kívül mást is, ha már ott maradt a tekintete.
A klubhelyiségben, ahogy két összekuncogó lány nyelvéről gördül le a neve.
A hálókörletben.
És a tó partján, ami eddig a nyugalmat és a csendet jelentette.
Idegesítenie kellene, de van benne valami - mintha a ruháival levedlette volna azt az állandó aranykeretet is magáról? Nem, ez így ebben a formában nem igaz. Az a bőréhez ragadt, ahhoz a - majdnem - pofátlanul szép bőrhöz, de mégis más a fénye így.
Vagy talán csak nincs itt más, aki visszaverhetné azt a bizonyos fényt. Akinek el kellene magyaráznom, miért nem sétálok el - ő az egyetlen, aki ezt kérhetné, és egyelőre mégsem teszi.
Addig pedig nem töröm magam, amíg nem elkerülhetetlenül szükséges.
Túl végletesnek érzem. Amycus Carrow mellett vagy túlságosan is könnyű elmenni - menekülni -, vagy lehetetlen. A kettő állandóan egyszerre van jelen. Olyan könnyű volna a szavaira is egyszerűen csak nem figyelni, nem látni bennük többet játéknál, műsornál, műanyagnál, túl sokszor átfestett könyborítónál. Pont annyira, amennyire elveszni bennük.
Nyúlok, hogy elfogadjak egy szálat a felkínált dobozból, de közben pillantásom egy pillanatra az övét keresi. Vagy talán inkább abban keres valamit? Egyetlen lélegzetvételig. Amíg lejjebb nem csordul tekintetem, amely talán lehetne illetlen is, de végeredményben? Ő az, aki felkínálja magát.
Mondhatnánk azt, hogy egy olyan világ, ahol még Amycus Carrow is meg akar halni, már egészen biztosan veszedelemre van ítélve és egyszerűen csak érdemtelen benne létezni tovább; de annyira fájdalmasan buta gondolat volna, hiába esnek most itt valószínűleg térdre a hátam mögött a rajongó kislányok és fiúk ártatlan lelkei. Valójában? Legyen akármennyire is komolytalan, vagy legyen a vártnál sokkalta őszintébb, ez valami olyasmi, amit ismerek, olyasmi, amit látok, az az aprócska kis összefüggő ecsetvonás a festményen, még ha az nem is több egyébként, mint a művész aláírása.
Arra az ajkát megfestő franciára azért kicsit megrándul a szám - nem mosoly, de talán egykor az lett volna.
- Szívesen segítek a víz alatt tartani a fejed, ha azt szeretnéd. - Hangom már-már kegyetlenül könnyed, pedig lehetne együttérző, kérhetnék valójában bocsánatot; szemem ellenben még mindig azokon az aprócska kis szépséghibákon pihen. - Persze tudom, az úgy már nem lenne az igazi.
Annyira szép, hogy igaz legyen, annyira túlságosan igazi.
- Az tagadhatatlan, hogy a körülmények tökéletesen adottak hozzá.
Még utoljára megengedem magamnak, hogy megcsusszanjon rajta pillantásom, ahogy a ruháiért hajol, majd átterelem figyelmemet a cigarettára. Túlságosan rózsaszín és túlságosan kérdőjeles, hogy mi van benne - ajkaim közé csúsztatom, és előhúzom a pálcámat. Aprócska kis láng gyullad, némán, mintha zavarni se akarna, épp csak annyi időre, hogy felizzon a szál vége, és le tudjam lélegezni a slukkot, azt a finom, kellemes kis bizsergést a fejemben, a feszítést a torkomban.
Egyetlen pillanat, amíg kiélvezhetem a füstöt - ahogy a nevem ajkairól csordul le, megborzongat. Már-már megrezzent. Visszakapom felé a fejem, és már nyitnám a számat, hogy majdnem tökéletes - bár tagadni nem tudom, hogy az ott középen sokkal jobban mutat, mint amit a szüleim pazaroltak rám; bár lehet, hogy csak az ő szájából? -, de aztán a szó megül a torkomban, nem születik meg, és inkább csak becsukom a számat.
Érthetetlen, hogy miért ez az a rész, amitől muszáj vagyok elpillantani a tó felé. Nem az, amiben meztelen, nem az, amiben olyan könnyedén beszél a halálról, mintha csupán verset költene egy régi ismerősről, egy kedves, már-már szórakoztató emlékről. Talán az, ahogy a nevemet mondja. Talán az, hogy valami személyesre tapint rá, olyasmire, amit nem véletlenül csinálok túl korán vagy túl későn - de talán az, ahogy rám néz. Hogy egyáltalán rám néz.
- Van, aki úszik - télen, jeges vízben -, van, aki fut. Minden az egyensúlyról szól, nem? - A víztükröt figyelem, ahogy a hold derengve visszabámul rám azon keresztül; egy hazugság, egy tükörkép, egy lenyomat, olyan közel, mintha meg is tudnám érinteni, ha nagyon akarnám. - Egyébként meg szeretem, amikor már csend van.
Egy újabb slukk, talán hogy tereljem a figyelmet, a sajátomat legalábbis egészen biztosan, és miközben még a cigit ízlelgetem nyelvemen, visszapillantok a szálra, óvatosan megforgatom ujjaim közt.
- Azért remélem, hogy nem most jön a coup de théâtre, hogy mérgezett.

[s hallgattuk hajnalig]

s hallgattuk hajnalig

a szekfűk sóhajait.

─────── •●• ───────

18+! tw: bántalmazás, szerhasználat, szexuális utalások, öngyilkosságra utalás
        — Nem, azt hiszem, a szakkönyveink azt már gyilkosságnak nevezik, és hogy mutatna az a sok vörös a bordón? Nem, jobban örülnék, ha inkább valamilyen fallikus szimbólum szerepelne a történetben, ahogy ez már illendő: predesztinál jelen, múlt, jövő. — jóízű az ajánlatod, ha tudom is, nem egészen őszinte. Vagy az, de nem személyes még — még nem ismersz annyira, hogy a puszta vérontás gyönyörén túl az életemet kívánd.

        Talán neked adhatnám, bár sokan igényt formáltak rá — ki az arcát az enyémhez simítva, ki csak kapkodó lélegzete végén reményekkel a magány messze űzésére. Épp ezért kellene megadnom magam neked: nem vagy gyilkos típus. Szép vagy, akár a múlandóság — nem lehet nem elköteleződni benned, neked.

        Egy ártatlannak kellene hagynom — merevvé bennem a szándékot humor teszi csak, semmiség. Apróság, hímzett zsebkendő, ugyanazzal a monogrammal, amit apánk is apjától örökölt. Régi játékaink: a bőrödben észak felé a régi és új mutat. Neked kellene hagynom, utolsó lélegzetem belőled venném, jellemfejlődésedből, közös örökségünkből e kurva században.

        Szerencsére nem hallod, amire gondolok — hogy többre értékelem keresetlenséged, gesztusgyakorlásod. Tudod, mert mind tudjuk: mi vagyunk a béke évfolyama, kötelező érvénnyel ragyogó eufóriában, mert mások megtették az igen nagy szívességet, hogy vérükkel öntözzék ezt a birtokot — hogy mi most megírhassuk beadandóinkat.

        Értékelem, talán túlságosan is, milyen könnyűnek találtatsz. Neked megbocsájthatónak tűnik — talán csak ki vagyok éhezve egy igazi beszélgetésre, ami túlmutat az arcom, és ha már, a te arcod élének pontosságán. A történetre, amiben több vagyunk, mint eleve elrendelt figurák egy rothadó táblán, újra és újra, és újra ugyanabban a szerepben.

        — A csendet? A Roxfort, és épp a tornyod lehet a saját személyes poklod. Nahát, Ser Devereaux! Ön azért fut, hogy megőrizzen valamit, ami nekem nem különösebben értékes. Nem ismerem még hozzá, talán ezért is létezik még? Egyetlen cigaretta, és máris úgy beszélek, mint kibaszott Fitzgerald? — csiklandós nosztalgia, fehér kerítés a ház előtt. Nem abból a világból jöttél, ahonnan én: nem érzem, hogy fejet hajtsak kötelező szövegkönyveinknek.

        Te nem tudod, miért mosolygok rád — aligha megkülönböztethető a szürke összes árnyalatában, hogy mosolyog Gatsby, hogy az író. Szürreális vagy, de nekem minden az — és sosem szűntem meg várni, hogy újra és újra reálisnak azt tartsam, ami nem való, ami csak valahol csillagképeinkbe írva képzelhető el részleteiben. Lehet, hogy a neved sem véletlen — de még nem tudsz róla, a szüleid sem tudhatták, mikor a tinta megszáradt a pergamenen.

        Már létezik egy éned, akinek én adtam nevet — már tettestárs vagy, már a te kezedben is penna, és hogy akaratlan, tudatlan, természetes, emberi is. Közelebb lépek, csak kicsit vagyok magasabb nálad. Persze, a jó dolgokból mindig kevesebbet adnak.

        — Nem, ehhez tartok tőle, túlságosan amerikai vagyok. Sosem pazarolnék el valamit, amit elpazarolhatok, utána pedig kikérem magamnak. Vagy a futásra gondolsz? Az maga Eris almája, még a végén nekem kell tartanom a te fejed. — már egymás mellett állunk, innen könnyebb hazudni. Inkább te nekem, mint én neked —nekem most nincs rá okom, a tiéd lehet a világ minden kifogása. Az őszinteség amúgy is egy gyanúsan rojtosra olvasott Lolita az ember párnája alatt: beismerni sosem lehet, generációs kötelesség, jobb volna leszokni róla. 

        — Vagy téged is a halálvágyad késztet az ismerd-meg-hazádat-körutazásra a szabadban? Igazad lenne, mindennek megvan az ellenszere. Az életé, az igazi, valódi életé például az egészség. — messze fújom a füstöt a fejünk felett, de már az arcod figyelem, számolom, mint kapzsi faszfejek pénzüket. Valami drága dolgot, megszokásból is — a pénzt senki nem kérdezi meg. A telihold sem védheti meg magát a holdfogyatkozástól.

        Már-már úgy gondolok rád, mintha mindig itt lettél volna — és talán így is volt, lenyomatod, alakod úgy tapintható ezen a jeleneten érkezésed előtt is, ahogy szeretteink melege bútorainkon, illatuk ruháinkon. Talán pár percre vagy az: Tethys is engem látott, apjává látott engem. Ilyen közel a végzetemhez telítkezel vele, játszótársam leszel — ha utoljára szólsz is hozzám, már emlékszem rád, már hiányozni fognak szavaid, már sírni tudok utánad. Valaki után, akivé tett a pillanat. Akaratlan áldozat vagy, szerencsére valami tisztábbé, mint ami vagyok: csak egyetlen őszinte vágyamé. Csak az ért el hozzád, pillanat csak. Pillanat.

        — Na és mondd csak, Ser Skylar Haydée Devereaux, ha ez a világ vége.. bizonyos értelemben biztosan, minden nap véget ér a világ valaki számára. Akkor te mivel töltenéd utolsó perceidet? Kérlek, hagyjuk meg közhelyeinket a hanyatló nyugat ópiumául.. ki tudhatja, nem utoljára beszélünk-e? Lehet, hogy holnap nem jársz erre időben, quelle horreur! — mosolyogni van kedvem, megkeresem a laposüvegem. Hideg a fém, hiába bűvöltem korábban már — ezt is odakínálom neked.

[AMYCUS]

AMYCUS

2005 eleje

so loved, so absent, so cruelly dead

trágárságok

- A fulladás valójában egy meglehetősen letisztult halál, még véres sem lennék tőle.
Nem, mintha valójában igényt tartanék az életére - az túl értékes, tudom, hogy az én kezeimben nem lelne érdemre. Azok túl szürkék, túlságosan tele vannak hazugsággal, és nem azzal az elegáns fajtával, nem azzal, ami vérvösöre és méregzöldre pingál, arany és ezüst szegéllyel; ez fakó, repedezett, még az ő fényét is elvenné.
Volna benne valami édesen tragikus, valami olyasmi, amit a régi klasszikusok megírnak, aminek szimbolikájából később félistenekről suttognak. Ez a gondolat pedig már több oldalról is sokkal inkább szórakoztató, de már-már keserűen, csípősen - úgy, mint a jéghideg, esti levegő a meztelen bőrön, a vízcseppek tehetetlen csorgadozása a fagy és a még meleg test között.
Érdemtelennek érzem magam már most is - az ő cigarettájával a számban, az ő testét figyelve, a meztelen bőrt, annak azon kis részleteit és repedéseit, amiket látni sem volna jogom. Nem is szükséges túlromantizálni - nem vagyok az a típus. Az, aki valamivel kiérdemli, hogy közvetlen közelébe kerüljön, az ajkai közé, az ágyába, olyan közel, amíg már felejti, hogy hol kezdődnek saját gondolatai, és hol a Amycus Carrowé, amíg az íze már teljesen eluralja minden érzékét, amíg már tudja, hogy soha többé nem fog tudni mást kívánni rajta kívül, és onnantól? Az egész létezés jelentőségtelen.
Valahol már-már egészen természetellenes valójában, hogy most itt állok. Hogy felém pillant. Hogy hozzám beszél. Hogy nem érződik műnek.
Betudom a hidegnek. A jeges víznek. Annak a cigarettának, ami már egy ideje valószínűleg füstöl a szájában, amit talán megelőzött még néhány. Ha pedig egy kis szerencsém van, talán legközelebbre azt is elfelejti, hogy egykor megálltam neki.
- Ahogy említettem, az egyensúlyról szól az egész. - Mert a torony sűrűje, a pirosak hangja, ereje, a hő, amivel lángolnak? Valójában egyszerre pokol és valamiféle menedékhely. Amiben ha megtalálni önmagad nem is, de legalább elveszni annyira könnyű. Amiből kilépni a csöndbe? Olyan éles, annyira jól esik, hogy az kontrasztot ver a bőrödre, és azt érzed. És igazából ennyi az egészben a lényeg - érezni valamit, bármit. Megkapaszkodni benne, ameddig csak lehetségs. Ameddig engedi. - Sajnos Fitzgeraldot illetően nem vagyok eléggé kultúrált; mondd, ő is gyakran tesztelte saját halandóságát télen, egy jeges tó társaságában?
Kicsit oldalra biccentem államat, mintha annyira érdekelne a válasza, mintha csak innám a szavait; de valójában talán tényleg érdekel. Addig a lehető leginkább, amíg nem rólam van szó, ameddig a beszélgetésben én egy elmosódó kis tényező vagyok, egy kis jégdarab, ami elúszkál a vizen egészen addig, amíg nyomtalanná nem olvad. Könnyű volna elhinni egyébként, hogy Amycus Carrow így tekint az emberekre - eltűnő, jelentéktelen, cserélődő dísztárgyak. Nem baj, ha eltörik, mert mindig kerül a helyére egy másik. Egy szebb, egy jobb. De ahogy kimondja a nevemet? Ahogy tudja a nevemet. Az egy egészen furcsa bizsergést nyal végig tarkómon. Le a bőröm alá, csontig.
Általában ilyen mélységben a félelemmel szoktam találni. Talán most is félnem kellene?
Attól a mosolytól egészen biztosan. Ez az a mosoly lehet, amiről ők suttognak - a vacsoránál, a klubhelysigében, mellettem elrebbenve a folyosón. Úgy érzem, hogy súlya van a bőrömön, annál inkább, ahogy még közelebb lép. Követem szememmel a mozdulatot, apró, jelentéktelen is lehetne, de valójában hogyan volna az? Minden, amit Amycus Carrow tesz, egy előre tervezett ecsetvonásnak tűnik a vásznon; vagy csak bámulatosan jól hazudik.
Mindkét lehetőség veszélyes.
Beszívom a levegőt, és örülök, hogy sokkal inkább érzem benne a dohányfüstöt, mint őt. Remélem, hogy nem jön még közelebb, tényleg, mert már így is fojtogató - az volt a fánál támaszkodva is, az a nagyteremben is, és valami gonosz hang azt suttogja agyamban, hogy ezentúl még a griffendél torony sem tud majd elég távol lenni.
Figyelem, ahogy beszél, visszafogott mozdulatokkal emelem a számhoz a szálat ismét, hátha úgy könnyebb lesz. Valójában már talán ha mérgezett volna, az sem érdekelne, van valami sajátosság ebben az egész jelenetben, amiben még meghalni is lehetne, az is helyén volna. Gyönyörű, kegyetlen, bizarr, bőven túlaranyozott módon.
Azt a bizonyos halálvágyat túl közel érzem bőrömhöz, több szempontból is. Minden szempontból is.
- Talán - lassan kezdem, mintha nem lennék benne biztos, hogy vár-e egyáltalán választ. Vagy talán csak azt nem tudom, hogy akarok-e szolgálni neki eggyel. - Talán igen. Minden nap érdekes látni, meddig tudom túlfeszíteni, mielőtt vége lenne. - Megállok egy pillanatra, szinte már habozok. Egyetlen pillanatig. Nem a jobb belátásom győz; a tekintete. - De talán minden nap egy kicsit mást kergetek vele. Attól függ. Épp meg akarok halni, vagy valami másik fajta öngyilkos gondolat rávitt, hogy élni akarjak?
Mélyet szívok, ismét elpillantok, ezúttal a háta mögött a kastély felé, ez a tó már túlságosan is áruló, ahogy az a hold is, az vagyok én is, a saját szavaim, ez a kurva cigaretta a kezemben, a füstje a számban, a torkomban, a fejemben. Szeretném elhajítani inkább, mégis úgy kapaszkodok bele, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont a világon. Jelenleg talán az is.
És már megint a nevemet mondja. Vibrál a bőrömön, majdnem, hogy fáj. Egy részem felfigyel - már nem eléggé, mint az előbb -, szeretne közbeszólni, szeretné kijavítani, egy másik pedig szinte már szórakozik, próbálja kitalálni, hogy ez egyszerű játék-e csupán számára, egy megfejtetlen találóskérés, amire makacs módon azért sem kéri a választ, majd rájön ő - vagy igazából nem is érdekli a válasz, hiszen ez az ő világa, ezek az ő szabályai, az ő ecsetvonásai a vásznon.
Azelőtt mozdul vissza felé figyelmem, hogy előkerülhetne a laposüveg, a rózsaszín szál - amennyi még maradt belőle -, megül egy pillanatra ajkamon, ahogy elgondolkozok. Könnyebb lenne úgy, ha közben nem őt nézném.
Úgy talán eszembe juthatna bármi más is, ugye?
A kurva életbe.
Finoman hozzáütögetem a szálat alsóajkamhoz, és valamiért még mindig őt nézem, talán mert olyasmi, mint a katasztrófa - borzalmas, gyönyörű, nem tudod elvonni a tekinteted. A kérdés veszélyes, túlságosan is veszélyes.
Megcsúszik a pillanat, amíg végre a laposüvegért nyúlok. Ürügyként használom, hogy lepillantsak rá, amíg iszok egy kortyot, szeretném, ha a gondolataim is annyira lehűlnének tőle, mint a fém, de az ital mardos, torokra érve már sokkal inkább forró, mint sem, túl hamar csap össze párává a maradék cigifüsttel.
Most már szinte tapintható a saját halálom. Vajon gyönyörű zárásként a tó lesz az okozója, vagy maga Carrow?
- Itt és most? - Visszabiccentem felé a laposüveget, figyelem a hűvös párát, ami megül a fém oldalán, majd ismét felnézek rá. Az a pár kis centi éppen elég ahhoz, hogy őrjítő legyen. - Valószínűleg kipróbálnám azt, amiről mindenki beszél, amolyan már minden mindegy alapon. - Téged. Nyilván. Szeme kékjét figyelem, mintha abban megérteném létezésének igazi formáját. Elillanó naivság. - Par curiosité, bien sûr. - Elillanó az a mozdulat is, amivel tekintetem letér a szájára; egy pillanat csupán, egyetlen lélegzetvétel, volt-nincs. - De még szerencse, hogy nincs világvége.

[s hallgattuk hajnalig]

s hallgattuk hajnalig

a szekfűk sóhajait.

─────── •●• ───────

18+! tw: bántalmazás, szerhasználat, szexuális utalások, öngyilkosságra utalás
        — Hmm, tudod, jó Ser Skylar Hoshea Devereaux, hogy megadjam magam a borzalmas nyelvészeti szóvicceknek, mindig azt gondoltam, hogy a fulladás egy kifejezetten erőszakos halálnem, és kifejezetten sokáig is tart közben. A vízben a legtisztább formája, de azt teátrálissá kell tenni a fikcióban.. — bizonyára elmond valamit valamelyikünkről a téma ízlelgetése, vagy akár az, hogy megadtam magam neked és a legsötétebb oldalamnak. A legsötétebb oldalam — a muglik összes kurva istene mentsen engem a nyelvészkedéstől, a bölcsészhumor az ízlés akasztófája.

        Mindig azt gondoltam, a halál gondolata édesebb a szerelemnél — a lebukó napot utolsó pillantásával csodáló időtlen magány megtelik általa valami nagy közös révülettel. Déjà vu — meghalni mindenki őszintén tud, szeretni talán egyikünk sem úgy, ahogy hiszünk benne.

        Én legalábbis nem vagyok hívő — bár nekem állna talán legjobban, a nagy orosz romantikusok nyomán vak dühvel és égő őrjöngéssel hinni a hit tagadásában: semmi nem lehet oly erős, mint az ember vágya meghatározni önmagát valamivel szemben. Benned talán lehetne is — szomorú tekintetedben, lappangó élni vágyásodban.

        De mégsem hiszek — csak a végzetünk iránt érzett, meg-megvillanó szenvedélyben. Az ujjaidban, amelyeket a cigaretta füstje orális fixációt ígérvén jár át — ígéretben, hogy talán jól szórakoznánk, ha te gyilkolnál meg. Hogy örökre ott maradnék veled, valakié lennék, valaki történetének kezdete, közepe, vége, meglátogatnálak a szellemek óráján, első gyermeked arcán, utolsó sóhajodban.

        Kegyetlen gondolat — mint a szerelem általában. Súlyos, tiszta, borzalmas.

        — Fitzgerald? Oh nem, ő inkább megházasodott. Ha engem kérdezel, az öngyilkosságnak vannak gyorsabb, tisztább, elegánsabb módjai is. — talán ez minden vágyad: megengedem, nem volna elképzelhetetlen. Fitzgerald is csak úgy, ahogy én, messze az óceánon nézhette Párizst, ha járt is ott — persze amerikaisága volt mindig akarni, ami nem kapható meg. Aminek születni lehet csak.

        Ah, egy fellow-öngyilkos. Rögtön szeretném látni, hogyan érsz véget — nem a vérontás öröméért, nem kegyetlenségből. Gyermekkori naplómban is ez állt: ami szép, halálában a legszebb. Egyszer napunk is kihuny, de nem várja csöndesen azt a végső éjt: és mi nem érjük meg.

        Talán a kontroll kívánata, talán korszellem — látni akarom, ahogy a sajátomat is. Még születésemen is osztozom, és nem kétlem, hogy bárhogy üldözöm, bárhogy kívánom, a halálom sem telhet magányban — ezt a történetet nem én írom, ha sosem szűnök is meg akarni azt. Talán pont ezért. De a tiéd...? Azonos pohárból iszunk, te meg én.

        — Többet kellene élned, hogy igazán áldozat legyen elveszíteni. A ragyogó halál feltétele a ragyogó élet, ami nem kétlem, egy lovag számára nem oly elérhetetlen. Fájnia kell, míg lélegzel, fájnia, mikor tudod már, nem teszed többé: fájnia, mikor elmúlik, vad gyönyörrel, minden szelídség nélkül. Bár talán nem volna túlzás azt mondani, hogy a futás is kimeríti ezen fogalmakat? — hozhattam volna valami erősebbet.

        — Hadd oszlassam el a kétségeid az alkoholisták kedvenc mondásával: valahol mindig világvége van. Itt és most is. — utánad én is iszom: először az üvegből, aztán a szemeidből, lélegzetedből. Egy ritka faszfej vagyok — élvezem az összeset, elképzelni arcod a hullámok között. Uncanny és otthonos — manie sans délire.

        Tudom, mit akarsz — ikre a kulcscsontomban végigfutó ideg lefelé az ágyékom felé, félúton lángra lobbantja egész Rómát. Fuck it — suttogják az ösztöneim, a megbaszódni ige mindkét jelentése őszintébb, mint amit mondani tudok. Amit mondani tudnak az ujjaim: napfogyatkozás. A telihold rabját sötét éjszakába taszítja a holdfogyatkozás.

        — Ser Skylar Husayn Devereaux, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz? — nem szolgálok magyarázattal, a földre ejtem a zárt üveget, előhúzom a pálcám. Könnyen jön, minden, ami szörnyű, erkölcstelen és undorító, második lényem: talán az első is.

        Imádom és gyűlölöm — mint a saját kínhalálom. Az apró kötél még apróbb hurkot vető árnyékát a nyakadon — meg nem szorítom, míg mélyen leszívom a füstöd, a lényed, amit megneveztem, megjelöltem. Aminek látni akarom végét, mert elloptam kezdetét, megragadtam jelenét, beletemettem az arcom, megharaptam, a fogaim nyomával vindikáltam.

        — Hagyjuk a hagyományos gyűrűket azoknak, akiknek násza nem fordítja meg a keresztet a falon, hmm? Azt mondják, két ember szövetsége a jövőnek szól: de a jövő is halállal ér véget. Ahogy mondtad, minden az egyensúly - és minden az, amit a világ végén teszünk. Az vagyunk, amit a másikból akarunk. — az övedhez érek közben, pálcával tartom a hurkot. Elképzelem, ahogy ketten lógunk rajta — hogy ez öl meg végül, amit a kezemben tartok, míg tenyérrel megtámasztom a bőrt.

        Megszegni minden erkölcsi, társadalmi szabályt, szokást, hagyományt, állandó közelségében élni a kínhalálomnak — aztán hosszú és fájdalmas halált halni beteljesületlenségem szövetségének holdfényében. Fognyomok. A körmeid árkai a bőrömben. Igen, ez emberségünk egyetlen boldogsága: érezni, hogy élünk, amíg fáj.

        Gyönyörű és borzalmas most — gyönyörű és borzalmas, ahogy kiszenved.

[AMYCUS]

AMYCUS

2005 eleje

so loved, so absent, so cruelly dead

trágárságok

- Valamiért azt feltételeztem, hogy ha már halál, akkor pont te a lehető legteátrálisabb módot választanád. Már csak a műsor kedvéért is.
Mert aki a való életben is a rendezett darab pofátlan főszereplője, ahhoz nem igazán illik semmi más elmúlásában sem.
És Amycus Carrow? Valójában nem csupán főszereplő - ő a vászon, a rendező, a díszlet, sőt, még valamilyen kicsavart módon egészen biztosan a nézősor is, mert nem is tudna ennél kevesebb lenni, méltatlan volna, üres.
Abban a bizonyos jelenetben meg egészen biztosan nem én lennék a halált okozó kéz; sokkal inkább valaki olyan, aki számít is, de azért elképzelni már-már szórakoztató. Ujjaim a hajában, ahogy megfeszülnek az izmai érintésem alatt, talán egy pillanatra még őszintévé is válna.
Mi az érdem az őszinteségben, persze. Felesleges rossz, hányinger, perzselő forróság, szaggató hideg. Divatos könyörögni érte, elvárni, kikényszeríteni a másikból, de igazából senki sem kíváncsi rá - nem arra, ami valójában az igazság, nem csak egy annak hitt lepel, amit könnyű ízlés szerint formázni. Az igazság mindig véres, elkeserítő, mocskos, és nem érdemli meg, hogy utána kapjunk.
Legalábbis könnyű ezt gondolni. Alapelvként felhúzni, ha amúgy a világ már ezerszer bebizonyította, hogy könnyed, jelentőségtelen hazugságokban létezni sokkal, de sokkal egyszerűbb. Mégis... Amycus Carrow a létezésnek azon fajtája, akiért emberek térde borulnak. Meg akarják érinteni, meg akarják ismerni, ők akarnak azok lenni, akiket a bizalmukba fogad, és ezt valahol mindig is szórakoztatóan szánalmasnak gondoltam, de vele szemben állva? Lehetetlen nem látni azt benne, ami ráveszi az embereket, hogy bálványként akarják imádni.
- Hmm. - Emlékszem, amikor még fontos témának számított a családi asztanál a házasság téma. Aztán... egyszercsak többé nem volt az. Persze apámnak biztosan vannak még elvárásai Cryus felé - valamilyenek biztosan, bár az sem kizárt, hogy egy adott ponton inkább engedte a témát. Szerintem a világ addig még mindig egy jobb hely, amíg Cryus nem találja meg következő áldozatát egy mit sem sejtő menyecske képében; bár nem kizárt, hogy onnantól rólam hajlandó volna elfelejtkezni.
Milyen naiv gondolat.
- Van, akinek igénye van a hosszas, évekig tartó szenvedésre. Gondolom.
Meg van, aki nem választja, és már csak akkor veszi észre, amikor már kurvára késő. De ez? Már nem olyan gondolatmenet, amelyen könnyedén el tudok csusszanni, amely a maga mögöttes, sötét és cseppet sem kellemes témaköre mellett? Most valahogy mégis lehet súlytalan.
Az ő érdeme. Önszántamból nem beszélnék ilyen dolgokról - akkor sem, ha ez csupán jelentéktelen kis gondolat-játék, egy műsor, aminek ezen a ponton már éreznem kéne, hogy én leszek az elszenvedője a közönségből, és talán érzem is, csupán... Nem érdekel? Mennyire... jellemtelen. Mennyire kurvára veszélyes. Mennyire borzasztóan őrjítő.
Még reménykedtem benne, hogy valamennyi túlélő ösztönöm maradt erre az életre, de persze az élet mindig talál utat, hogy bebizonyítsa: yeah, well, fuck you.
Ha néhány évvel ezelőtt mondja ezt nekem? Talán még fel is nevetnék; persze, hogy ragogyó lesz a halálom. Hogyan is ne lenne az? Az élet maga is az, néhány kis beárnyékoló tényező pedig nem elég arra, hogy ezt máshogy gondoljam. Ugye? Többet kellene élned, hogy igazán áldozat legyen elveszíteni. Szavai keserű ízt hagynak a számban, de nem azért, mert ne lenne igaza; ellenkezőleg. Túlságosan is igaza van, és ez már nem vicces, szórakoztató, vagy könnyed. Mert ami pár éve még csak árnyék volt a falon, mára már fekete, kiégett foltot hagyott, mert ami régen fájt? Az már nem tud, mert nincs olyan porcikám, ami ne fájna. Ahol ne tátongana valami szánalmas üresség, ami valahol még mindig gyászolja azt, amit elvesztett.
Vagy ami talán nem is volt ott sosem; csak a rajongó naivság, hogy majd egyszer.
Az a keserűség nem neki szól; saját magamnak. Saját elkeseredett gyermeki létemnek, ami olyan sokáig próbált kapaszkodni, és mégis miért.
Ami valahol, nagyon mélyen, kurvára elfelejtve? Még mindig nevet, én pedig csak olyan mélyre szívom azt a cigarettát, amennyire lehetséges. Szám oldala megindul valamerre - lehetne mosoly is, ha őszinte lenne, de ez? Már csak a színdarab része.
- Igazad lehet.


A kérdésére még a felvezetés sem tud felkészíteni.
Egy pillanatra megakad a torkomon a cigifüst, bele is köhögnék, de van az a reflex, hogy ha valamit túl értékesnek ítélünk, akkor inkább csendben megfulladunk érte; a finom, bizsergető zsibbadás, a fel-felcsapó füst nyugtató simogatása bőrömön, a lopott szál eksztázisa túl nagyra becsült ebben a pillanatban, hogy akár egy slukkot is veszni hagyjak. Azért szemöldököm feljebb moccan, és habár torkom épp, mintha leégne, ajkam már-már őszintén mozdul. Még magamat is meglepem vele.
- Merlin se gondolta volna, milyen romantikus vagy, Carrow.
Figyelem a mozdulatait - van bennük valami veszélyes, ami kellene, hogy szöget üssön a fejemben. Egyetlen lélegzetvétel. Ennyi marad menekülni. Valószínűleg ki kellene használnom.
Az előkerülő pálca, az a kis kötél a nyakamon, a mágia sercegése a bőrömön. Egy pillanat sem kell igazán, hogy megfeszüljek tőle, hogy érezzem húsomban azt a riadt ellenállást, hogy a torkomban még megmaradt füst már ne számítson, hogy az már ne égessen, ellenben minden más; a hideg, téli levegő, a hold finoman hullámzó tükörképe, a pillantása. Megszületik az igény, hogy elfordítsam a fejemet; hogy meneküljek a kékek elől, hogy legalább még egy kis részem azt érezze, van bármennyi ura a helyzetben. És mégsem teszem meg.
Hirtelen magam sem tudom, hogy miért.
Érzem saját magam felszaggatódni a pillantása alatt, vagy éppen azon. Felakadok rajta, és nem tudok mozdulni. Egyetlen kis mozzanat volna előhúzni a pálcámat. Már reflex kéne, hogy legyen, hogy előhúzzam a pálcámat. Valójában meg még fájdalmasan nem az.
Óvatosan szívom be a levegőt, tartva minden hirtelen mozdulattól. Az a súlytalan kis kötél elviselhetetlen érződik nyakam körül. A vér íze a számban? Kellemetlen ismerős. Az az ideg, ami végigszalad izmaimban, ami felszánt bőr alatt? Már valóban inkább reflex, olyasmi, ami kíván még egy mély lélegzetet, mielőtt egyáltalán megkísérelne elnyugodni.
Nem biztos, hogy képes rá.
Követi pillantásom azt a következő mozdulatot az övemnél. Ez már tényleg halálos ítéletnek tűnik - elnézni róla. Hirtelen ellenkezik rá minden porcikám, ami teljes mértékben jogosnak találja a menekülést, könyörög érte a fülemben, túl hangos, túl nyughatatlan, mégis... az a feszült kis borzongás áruló. Kibaszott áruló, ami érthetetlen, mikor született meg, mert hasonló helyzetben? Otthon már ekkorra vért köhögnék, és ezt a testem pontosan tudja.
Tudja az elmém is.
Mindenem tudja.
De nem otthon vagyok. Ugye?
Aprón moccan az állam, hogy visszanézzek rá. Még mindig olyan óvatosan mozdulok, mintha csak félnék, hogy bármelyik pillanatban megszorulna az a csomó a torkom körül, és valójában? Minden porcikám erre készül. Az, hogy végül valahogy... közelebb lépek? Teljességgel őrültség. Teljességgel logikátlan, és testem olyan ellenséges feszültséggel reagál rá, mintha csak éppen lángok közé sétálnék be önszántamból, just for fun.
- Mondd csak... - lepillantok a pálcát tartó kezére, figyelem annak a kis kötélnek a végét, mint saját halálomat. - Mi a terved ezzel, hm? Nászunk jegyéül kurvaromantikusan felakasztani a fára, vagy... - Visszakad rá a tekintetem, és hirtelen kissé kiszárad a szám.
...vagy valami más.
Kurvára le kell szednem ezt a szart magamról.