Fekete-tó

Palievés


2002. Február 14.

love is a burning thing

Az rendben van, hogy az ívelt üveg torzítja a képet, de ezúttal mintha érdekes kifejezéseket is produkálna a másik arcára. Ez egész… Huncut. Már majdnem megijeszt, de ahhoz elég, hogy csak mélán mosolyogjak az össze-vissza beszéléshez, és még jó, hogy nincs itt egy bögre bogárszem, mert simán belemérném a tésztába azt is.
-Varázsdolog lehet. A varázsló találmányok néha mégfurábbak tudnak lenni, mint a bűbetlenek.
Nagyban bólogatok, így van. És bizonyos  boszik dolgai meg még furábbak a varázslók dolgainál is. A fura az új izgis.
De azért jó, hogy most nem vált a dolog őrülten kalandosba. Épp elég volt az iménti tűzeset, meg most Luci és a csónak közeli találkozása.
- Persze, persze. Inkább csak hangos volt. De köszönöm - mondja, én meg szusszanok egyet megkönnyebülve, most már újra vidáman, és a habra bökök.
- Szerintem elég keménynek tűnik ahhoz, hogy belerakjuk abba, ami nálam van - emelem fel a nálam lévő tálat a krémmel, amit a többi hozzávalóból kutyultam.
Amíg a két komponensű palacsintatészta süteményszerűvé alakul félig, majdhogynem fel sem tűnik, hogy közben még közelebb kerültünk egymáshoz. Az, hogy magához ölel a derekamnál, és úgy hallgatjuk a vaj sercegését, érezzük a karamellizálódó cukor illatát, így teljes kép. Később jövök csak enyhén zavarba, mikor észreveszem, így ülünk már egy ideje, de ez is elmúlik, mert talán így tökéletes, nem feszengős, csak úgy jött, és egész természetes. A szívem azért egyre hevesebben ver, ugrál a kis színjátszós ló-tetkó tőle, de ez megint a jófajta ugrabugra.
-Hm?
- Csak… Eddig jó - jelentem ki bizonytalanul, de formálódó elégedettséggel. Kicsit hitetlenül is mosolygok, rá is csodálkozom az egész helyzetre, nem jellemző az életemben ez a békés, megnyugvós pillanat. Mikor inkább felhagyok a pattogással, és belefelejtkezem olyan egyszerű finomságokba, mint a másik kellemes illata, vagy barna íriszének szép csillogása. Ez valami, amit kifejezetten Lunának köszönhetek.
-Ó, csak el ne felejtsük megfordítani!
- Igaz… Nehogy megint elégessünk egy csomó kalóriát - helyeslek, és megborzongok, mikor eszembe jut az imént lángoló serpenyő. Jó is, hogy Luci akcióba lendül, míg mozgolódik, legalább ezt kevesebb eséllyel veszi észre. Egész profi mozdulatokkal bírja mozgásra a palacsintakorongot, meg is lep, hogy nem dobja fel azzal a lendülettel, mint a szakácsok szokták a mugli tévében.
-Segítesz vele?
- Persze… Izé… - nyújtogatom a nyakam, mert hoztam én kést meg villát, hogy a végén ne úgy essünk a desszertnek, mint az állatok. Kartávolság határában van a villa, de el nem mozdulnék Luna mellől, így inkább nyújtózom, és fohászkodom, hogy ha nem érem el pont, akkor nőjön még fél centit a kezem. De aztán megvan. Óvatosan, hogy a serpenyőhöz magához ne érjek, átfordítom a palát, ami biztató sercegéssel kezd sülni a másik oldalán is.
Előkerül egy tiszta tányér, itt lesz majd a helye a készeknek. Most már igazából nem túl sok energiát igényel maga a készítés, egész pontosan két-három percenként egy fordítást vagy újratöltést. Érzem, hogy várunk valamire - vagy csak én várok? De meg is ijedek tőle, a tétlen közelségtől, a vonzástól, amit megint csak nem tudom, én érzek-e...
- Átvegyem? Ne csak te dolgozz, kemény meló ez… Megfogom én, még az is lehet, hogy feldobom - ajánlom, hogy történjen valami, meg mert csak nem hagy nyugodni az itt-ott látott extrémebb taktika az átfordításra. Meg aztán, ha kettőnkről van szó, valaminek a levegőben kell röpködnie...

-Igen, és már csak óvatosan össze kell... öhm,.. Miraaa, ezt most direkt így mondtad!- Belegondolva, egész rég jöttem már rendesen zavarba. Mira jó hatásának tudom be, hogy inkább ilyen pirulgatós, de igazából szórakozunk módon jellemző rám újabban.
Nos, itt egy hagyományos zavar, csak hogy el ne felejtsem, milyen is. És mégis, eközbe most is jót nevetek rajta, őszintén, nem csak kínos-heherészek. Csak pirosabban. Oké, tegyük hozzá, hogy ez mind csak onnantól számít, hogy észrevettem az áthallást. Na de most mi lessz itt!
-Igen, onnan lehet tudni, hogy elég kemény, hogy még így is benne marad- követem el ádáz bosszúmat, miközbe Mira összedolgozza a tészta két felét, a szükséges kontextushoz csak fejjel lefele fordítva a tálat, amibe a hab volt. Kegyetlen ördögi démon vagy, Lu.
Azzal meg ne is foglalkozzunk, mit gondolhatna ezek alapján, ha kívülről hallana minket valaki. Itt van helyette ez a gyönyörű pár perc például, hogy csak ülünk együtt, amég a palacsinta sül.
-Mhm, tökéletes- duruzsolom egyetértően, boldogan bólogatva, és közelebb is hajtom a fejem kicsit Miráéhoz. Úgy odabújnék teljesen is ahhoz a csábító nyakához, csak akkor ott is maradnék miközbe túlsül a palacsinta, és óóó, a palacsinta, jó, hogy eszembe jutott!
-Hát, ami azt illeti, nekem lenne elégetnivalóm azér- pislogok le a derekam irányába röviden, -...de igen, sokkal jobb úgy, ha előbb finom és megettük.
De mostmár a kezembe van a serpenyő, nem a "lángon", így már nem fog túlsülni, amég megfordítjuk. Sokkal szomorúbb lenne a súlyomról morfondírozni, ha még egy odaégett palacsintát is gyászolni kéne, netalán holtába még Mirát is ijegetni akarná, mint a karamella itt korábban. Na azt már nem!
De ez a veszély nem is fenyeget, jobban fenyeget inkább a nyersen maradó fél palacsinta, Mira egy-két inch híján épp nem éri el innen a villát. Még ha ez egy közelebb hajolással orvosolható is lenne.
-Mit szólsz ...ehhez?- helyezkedek kicsit, közelebb bújva hozzá, ahogy azóta is átkarolom. Illetve, és ha ő is felismeri a trükkösen kreatív manővert: Vele együtt hajolva közelebb a villához, hogy elérje.
Tudom, mer ha fordítva ültünk volna ugyanígy, nekem sem akaródzott volna elhajolnom őtőle, erre a rövid pillanatra sem. Így meg nem is kell.
Megvan a villa, innentől minden megvan a boldogsághoz. Csöndes, békés percek együtt, közbe még egyre növögető palacsintatorony is, mi több kéne még? Oké, egy-két dolgot még el tudnánk képzelni biztosan, ami nem épp rontaná az élményt.
-Ó, persze, ha szeretnéd! Én meg majd elkapom, ha véletlen túl messzire akarna repülni.
Bele sem gondoltam, hogy meló lenne, meg csapatmunka igazából, Mira fordítja a palacsintákat, és csak tartom a serpenyőt. De láthatóan izgatott a dobálós fordítás kapcsán, és egy külön boldogság már csak így látni is, ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle? És ahogy átadom a serpenyő nyelét, van benne még egy plusz kis ártatlanka izgalom is, ahogy a kezünk összeér a csere közbe, mer hát véges hely van ezen két kéznek, és leejteni sem akarjuk. Én meg csak átveszem addig a villát - bár így most nem sok haszna lesz, kétlem, hogy azzal én a levegőből el tudnám kapni a palacsintát - és csak lelkesen, csodálattal figyelem Mira mutatványát.
Bármeddig el tudom nézni áhítattal az ügyességét, a kviddicsedzéseihez képest meg ez igazán semmiség lesz, és hipp-hopp megsütjük a maradék palacsintát is.
Amit aztán ugyebár csak nem hagyhatunk meg dísznek.

Palievés


2002. Február 14.

love is a burning thing

-Igen, és már csak óvatosan össze kell... öhm,.. Miraaa, ezt most direkt így mondtad!
- Gondolod? - válaszolok vissza egy kérdéssel, és úgy mosolygok, mint aki pont most törte ketté a feje felett a glóriát, hogy a felét ördögszarv-szerűen illessze vissza. Bár, ha ez így lenne, a másik felet neki nyújtanám. Mindkettőnk képe egész vörös hozzá, hogy hitelesen adhassuk az impet.
-Igen, onnan lehet tudni, hogy elég kemény, hogy még így is benne marad - állapítja meg, én pedig már csak heherészek rajta, amennyit ki bírtunk a tésztakészítésből hozni, azt kihoztuk. És még palacsinta is lesz.
-Mhm, tökéletes - hangzik el később az ítélet, és egyetértek. Látom, hogy a tekintete továbbmegy, tágra nyitom a szemem, mert az a terület nekem ismeretlen még. Nem mintha félnék, de nem tudom, mi van ott, és ez elbizonytalanít annyira, hogy ne csábítsam oda őt, mert ki tudja? Talán mást talál, mint amit vár. Talán elrontanám…
-Hát, ami azt illeti, nekem lenne elégetnivalóm azér...de igen, sokkal jobb úgy, ha előbb finom és megettük.
- A-a. Te és a palacsinta is így tökéletes - sóhajtom, és kicsit féltékenyen nézek most az ő kettősükre, mert én még olyan kis sületlennek érzem magam. Jó, a palacsintát is meg kell még frdítani, de az már legalább félkész.
-Mit szólsz ...ehhez? - kérdezi, és… És én nem szólok semmit, lesütöm a szemem, somolygok egy kicsit úgy magamban, míg megszerzem a villát, aztán felnézek rá. Közel vagyunk nagyon, akkor is, ha a készülgető palacsinták néha elterelik a figyelmünk.
-Ó, persze, ha szeretnéd! Én meg majd elkapom, ha véletlen túl messzire akarna repülni.
- Az biztos - mosolygok rá, és hálás vagyok, mert egészen bízom is a szavaiban. Jól esik, hogy van egy biztnság mellette, egy kis nyugalom, és nem csak úgy belevetem magam a dolgokba védőháló nélkül, ahogy szoktam. Szokatlan, de jól esik. Mint a körém fonódó karja is, vagy az a melegség, amit érzek a közelében.
Már én tartom a seprenyő, de odáig nem jutok el, hogy az aktuális áldozatot fel is dobjam. Megáll a mozdulat a levegőben, amikor a palacsinta felett átnézek a tó irányába, és meglátom a vízből kikandikáló fejet. Nagy szemekkel, pengevékonyre préselt, kifejezéstelen szájjal pislog ránk egy emberszerű, de attól sokkal csúnyább lény. Sose láttam élőben sellőt, de úgy sejtem az LLG órákon tanultak alapján, hogy ez  - vagy ő? - az a csúnybbik fajta, amelyik itt amúgy is otthonos ebben a tóban.
Nagyon bámul minket, két óriásira guvasztott szeme szinte világít a lámpafényben. Bár sötét van, és messze, ide látom, hogy nagyokat szimatol. Óvatosan Lunára pillantok a szemem sarkából.
- Te is látod? - suttogom, sőt ez igazából tátogás, hangot nem merek kiadni. Aztán újra a lény felé nézek, odavezetem tekintetemmel a másikat, ha ő még esetleg nem vette volna észre a társaságunkat.
- Most mi legyen? - kérdezem ugyanolyan hangtalanul, és még a palacsintasütőn se mere mozdítani.

-Deee, vagy száznegyven font vagyok, az már túlsúlynak számít- erősködök még, de azér jól esnek Mira szavai. Hozzá is teszem végül egy hálás mosollyal: -De... ha szerinted ez is tökéletes, neked elhiszem.
És Mira irígykedő pillantására a hozzátevéshez is hozzáteszem: -Te pedig nem is lehetnél tökéletesebb! Te még sportos is vagy. Meg bátor. Kalandos. Itt nekem kéne irjgykednam.
Vagy szegény palacsintának, neki sajnos még egyértelműen hátra van a másik oldala, mielőtt csatlakozhat hozzánk a tökéletességbe. De együtt ezen is segítünk, miután a villát megszereztük a megfordításhoz.
-Látod, együtt pedig mindent megoldunk- vigyorgok Mirára játékosan, miközbe végre tényleg elindul a palacsintatermelés.
Amég meg nem akad, pont az izginek hangzó, dobálós mutatvány előtt.
-Mira..?
A másik kezemmel is átkarolom, bár most előről, védelmező módon, miközbe követem a tekintetét a tó felé, hogy mit látott odakinn.
-Ugye... ugye de nem tud kijönni a partra..?- kérdezem én is olyan hangomat vesztve, mint ő. Velünk mér történik mindig valami, amikor néhány pillanatnál tovább jól érezzük magunkat? Ez itt most csak mi kettőnkre tartozik, ne piszkáljon bele senki!
Félősen szorítok egy kicsit még Mirán, mielőtt bocsánatkérő pillantással elengedem, nem is tudom, hogyan bátorodva tettekre. Egy-két kész palacsintát beleteszek a habhoz hsznált, azóta üres tálba, pálcát ragadok, és a tálat kilebegtetem a tóra. Talán az illatok csalták ide a sellőt, tessék, akkor vigyen belőle, és minket hagyjon magunkra. A főzőlapot a biztonság kedvéér beljebb varázsolom, mer nem tudom, megfogni hol lehetne, amikor forró, aztán elővarázsolok egy újabb pokrócot, ami függönyként kiteríti magát a csónak nyitott felére. Kár a tájér, amit így nem látunk, de tessék minket most békén hagyni. Végül félősen visszabújok Mira mellé, a biztonság érzését keresve a pillantásába, a közelségébe. Én most nem aggódni akarok, hanem vele lenni.
-Bocsánat, csak... Ez a mi esténk, csak ránk kéne tartozzon... az ott maradjon ki belőle.

Palievés


2002. Február 14.

love is a burning thing

-Deee, vagy száznegyven font vagyok, az már túlsúlynak számít. De... ha szerinted ez is tökéletes, neked elhiszem. Te pedig nem is lehetnél tökéletesebb! Te még sportos is vagy. Meg bátor. Kalandos. Itt nekem kéne irjgykednem.
- Nem kéne pedig - figyelmeztetem csendes mosollyal. És bár mondhatnám ugyanazt. Bár hihetnék neki, és értenék egyet a szavaival. De sok hazugságot elhittem már ahhoz, hogy az igazat se merjem. Ráadásul nem magamtól lettem ilyen, legyen az bármilyen is.Sportos, mert sokat menekülök a múlt elől, a jelen elől, a jövő elől is. Bátor vagy vakmerő? Ott vékony a határvonal, és bizony nem vagyok benne biztos, hgy a jó oldalon állok. Kalandos… Cartwright, mikor befogadott, azt mondta rám, hogy szerencsétlen. És abból a szempontból igaza is volt, hogy valahogy mindig történik valami.
Egy szerencsém viszont mégis van. És ez nem az én tulajdonságaimon múlik, vagy azokon a dolokon, amijeim vannak. Nekem a mások a szerencsém. Kezdve azzal, hogy Mezzi megmaradt nekem, aztán a nevelőapámmal vagy Elliot barátságával… És főleg Lunával. Talán egy szerencsétlent is érhet néha szerencse.
Fordul egyet a palacsinta, szisszen, ahogy a nyers fele a forró vasra esik, és következik a finom, karamelles-vajas, vaníliás gőz. Nagyot sóhajtok, mintha azt szimatolnám, pedig hiába, nem nyomja el annak az illatát, akihez hozzásimulok.
-Látod, együtt pedig mindent megoldunk - néz rám úgy, hogy jó, még nála a serpenyő, én menten elejteném. Úgy szeretnék hinni neki... Hogy inkább hazudok.
- Az biztos - mondom, és talán nem füllentés, ha nem pontosítok, hogy azokra a dolgokra gondolok, amiknél az “együtt”-ön van a hangsúly. Vannak dolgok, amikbe soha nem keverném bele. Épp elég baj, hogy a rémálomban ő is majdnem csapdába esett, és az csak az egyik nagybb volumenű életveszély, amivel szembe kell néznünk. Van az én saját, nem éppen bátor kalandos projektem, amit lehet, hogy együtt sem tudnánk megoldani. És amúgy sem vonnám bele őt egy… vagy három… gyilkosságba…?
-Mira..?
Engem a palacsintadobálás meg a fura vizilény látványa rángat ki a gondolataimból, őt meg talán az én réveteg döbbenetem. Ahogy a másik karja is körém fonódik, nagyjából meg is nyugszom. Hiszen aki a Birtokon él, az csak nem eszik diákot, nem igaz? Palacsintát éppen lehet, de embert biztos nem. És Lunának igaza volt, ezt is megoldjuk együtt. Illetve… Ő nagyon határozottan megoldja.
-Ugye... ugye de nem tud kijönni a partra..?
- Nem… - ingatom a fejem, de elég bizonytalanul mondom ahhoz talán, hogy Szöszkét ez még nem nyugtatja meg, de legalább tettlegességre sarkallja.
Nagyon elegánsan tudja felszívni magát. Jobb kedvre derülök, ahogy megkínálja a vendégünket egy olyan “mindegy, vegyél, csak menj már innen” jellegű kóstolóval.
A tavi lény pókerarccal, lassan kinyúl nyálkás ujjaival a lebegő tálért, megragadja, majd azzal együtt csigalassúsággal elmerül. Még hátrahagy egy-két bugyborékot, aztán elsimul utána a tó tükre.
Luna még függönyt is varázsol nekünk, még kuckósabb hangulatot teremtve.
-Bocsánat, csak... Ez a mi esténk, csak ránk kéne tartozzon... az ott maradjon ki belőle - mondja, én meg csillogó szemekkel vigyorgok rá.
- Viccelsz? Nagyon tetszik, hogy ilyen határozottan léptél fel ellene. És igen, igazad van… A mi esténk... - mondom elgondolkodva. Majd máskor szomorkodom és szorongok az életen. Ki tudja, hány ilyen esténk lesz még? Most jobb dolgom van. A múlt elől elbújok inkább, a jövő a függöny túloldalán rekedt egyelőre. A jelent ne rontsa el egyik sem.
Közelebb hajolok Lunához, lehunyom a szemem, és megcsókolom. Csak így, eyszerűen, mert jól esik. El is felejtem, hogy a kezemben van a palacsintasütő, csak eltartom oldalra, nehogy hozzánk érjen, mert hát forró. Nem foglalkozom vele, van itt finomabb dolog is. Csak kicsit később vonja magára a figyelmem, amikor furcsán sercegni kezd. Csak kinyitom a szemem, és oldalra sandítok, aztán muszáj elszakadnom a másiktól, hogy felnevessek. Mert a palacsinta átfordult így is, magától, sőt aztán megint, és megint, ugrálva-fészkelődve, mintha nem tudná eldönteni, hogy súlytalan legyen-e, vagy csak tökéletesre sült.

-De te annyi minden vagy, amiről én csak álmodozni tudnék- erősködök még, nagyrészt a róla szóló szavaimhoz ragaszkodva, hogy de ne tagadja őket.
Öhm... ezt most meg úgy értettem vajon, hogy én csak álmodozni tudnék arról, hogy olyan legyek, mint Mira, vagy hogy róla, mer mennyire csodálom ezekér a tulajdonságaiér. Is, az egész lényével együtt.
Oké, Lu, ez a téma túl mély most neked, gyere el szépen a szélétől, mielőtt beleesel. Nézd, milyen szép pillanatok vannak pont most a valóságba, nem akarod kihagyni őket.
Inkább hiszek is magamnak, és sütögetjük a palacsintákat csapatmunkába, félkarúan ügyeskedve, mer közbe természetesen egymásba karolva is kell lennünk, semmiképp sem máshogy ...legalábbis amég meg nem zavar a kéretlen vendégünk.
Aggódva pislogok még egy sort az új függönyre - miután az azon és a víz tükrén túli sellőre így már nem tudok - és kicsit bűntudatom is van a mogorva bánásmód miatt, de tényleg nem tartozott rá a mi dolgunk. Legyen el a palacsintájával, így is nagylelkűség volt, hogy adtam belőle.
-Ó.- Egy pár pillanatig eltart, hogy rendesen tudatosulnak Mira szavai, egy kicsit elpirulok, és büszkén kihúzom magam. Egy kicsit. Egyfelől magamhoz mérten, másfelől meg mer nagyonsok hely amúgy sincs a csónakplafonig, és inkább nem ütném be a fejem meginn. Szóval... Mira szerint hősies volt, ahogy elküldtem a betolakodónkat egy tál palacsintával.
Nem is kellemetlen érzés. A következő meg még annyira sem.
Talán ösztönösen hajolok közelebb én is Mira mozdulatára, kellemesen pirulva fülig, és nagy szívdobbanással viszonozva a csókot. Először a sercegést is megpróbálnám figyelmen kívül hagyni, de ahogy az ajkaink elválnak egymástól, csak odakapom a tekintetem, talán kicsit ijedten is. De eszembe jut a serpenyő előző magányakciója, és nem, ha rajtam múlik, semmi nem ronthatja el Mira számára mégegy pillanatát ennek az estének. Megkönnyebbülve nevetek fel, ahogy végül csak egy szaltózó palacsinta fogad minket a serpenyőbe, nem meginn lángok.
-Ez... ez most szerintem nem én vagyok- somolygok Mirára, cuki gondolat, hogy olyan boldog volna, hogy oda se nézve palacsintát süt tőle.
Mégis, néhány váltott, derült pillantás után finoman átveszem tőle a serpenyőt, hogy ne kelljen azér ennyit tartania, a palacsintát a többi tetejére csúsztatom, a serpenyőt pedig csak leteszem egy félreesőbb rész homokjára, biztos ami biztos, semmi máshoz ne érjen, amég forró. Van itt most elég nagyon finom dolog. Meg a palacsinták is.
Visszatérve mellé, ismét átkarolom Mirát mindkét kézzel, ezúttal védelmező helyett gyengéden, és odahajolva hosszú, szenvedélyes csókkal viszonzom a tőle kapottat.
-De... ha lehetek egy kicsit bátor, akkor...- teszem hozzá végül, a mondat vége gyanánt óvatosan egy lágy csókot lehetve Mira karcsún és kicsit szeplősen annyira vonzó nyaka hajlatába.
-...de... csak ha nem bánod.- Felpillantok meginn rá, még a közelségébe veszve, de valahol kicsit aggódva is azon, vajon túl nagyot léptem-e, nem voltam-e túl hirtelen neki. De talán - reménykedek benne - ide is igaz, hogy tetszett neki a bátorságom. Ez is, a pillanat hevébe, csak úgy jött, csak nem álltam le gondolkozni rajta.

Palievés


2002. Február 14.

love is a burning thing

Álmot említ, de én tudom, hogy jobb lenne, ha nem. És nem csak azért, mert pironkodós zavarba hoz ezzel. Én valójában rossz álom lennék. Ha alszom, csak rémképeket látok, és igazából nem is csak a legutóbbi furcsa Rend bűvölte eset miatt, már előtte is. Ébren jobb. A valóság egy-egy kézzel fogható, színes-illatos részlete jobb, mint ami az egész világról a fejemben jár, vagy ami én volnék igazából.
Most például sokkalta jobb.
- Ez... ez most szerintem nem én vagyok
- Közvetve szerintem de. De inkább nem vitatkozom veled, nehogy kikapjak - teszem hozzá, és végül is nem mondtam ki hangosan, hogy ez az egész fura palacsintaforgolódás pedig miatta van. De jobb is, hogy elveszi a kezemből a serpenyőt, és biztos távolba helyezi, mert hát lehet, hogy elejteném. Végig követem a tekintetemmel, ahogy mozdul, valahogy rajta felejtem. Aztán ahogy átkarol, és visszacsókol, már inkább becsukom a szemem. Nem, én ilyent nem szoktam álmodni. Ilyen szépet és jót…
-De... ha lehetek egy kicsit bátor, akkor…
Felvonom a szemöldökömet, de inkább kíváncsian, mint gyanakvón. Meg kicsit kábán is az előbbiektől, igazából én is bátorságból csinálok itt most sok mindent, de úgy tűnik, nem csak egyedül. Pedig amilyen csinos és kedves, gondolom nem csak itt a Roxfortban van múltja szerelmi területen, talán neki nem olyan új a terep.
Nekem vitathatatlanul az, de olyasmi ez, mint felfedezni egy új helyet, vagy új illatot, vagy új ízt. Csak még sokkal izgalmasabb.
- Csak bátran - kuncogom, és kicsit megborzongok attól, ami történt. De ez az a jófajta libabőr.
-...de... csak ha nem bánod.
Finoman ingatom a fejem válaszul, aztán hogy pontot tegyek a néma feleletre, visznzom az iménti gesztust. Hiszen úgyis olyan közel vagyunk, nem nagy lépés. Fizikailag legalábbis nem. Érezni a haja illatát, beletemetkezni kicsit a vidám, világossőke függönybe, rácsodálkozni, hogy milyen bársonyos, selymes…
Bár egy kicsit az megijeszt, hogy nem tudom, hová is tartunk, meddig is megyünk. Sodródok még, ez most így pont tökéletes, de csak sejtem, hogy ilyen nyugodt vizeken maradunk, és nem-e keveredünk hirtelen vadvizi raftingba, nem beszélve a kotnyeles sellőkről. De ez most így pont elég, én egy kicsit félős leszek, ő egy kicsit bátorságot vesz magán. A palacsinta lehet, hogy kihűl, de ráérünk vele, és van itt hév, ami pótolja azét. Sőt.

-Hát olyannak ismersz engem? ...Vagy szeretnél?- teszem hozzá sejtelmesen somolyogva, csábos pillogással, de a végét már el is kacarászom. Az nem én lennék, tőlem soha nem kapna ki. De olyan jó, könnyed érzés, ha vele vagyok, szabad, aggodalmak nélküli. Máskor nem lenne bátorságom, sem önbizalmam ilyen humorhoz - és valljuk be, flörtöléshez - de így, Mirával kettesbe, olyan szabadnak érzem magam, eszembe sem jut szinte, hogy ilyet ki sem mernék mondani.
És egyértelműen nem kikapás, ami ezt követi.
Még a bőréhez érő ajkakkal elmosolyodok az apró mozdulatra, amit a megborzongásából érzek, csak érzem rajta valahogy, hogy tetszett neki. Mire megerősíti szóba, már tudom. Van valami meghitt ebbe, forró, óvatos bátorkodás, egy-egy lépés tovább, közelebb, felváltva. Aprót sóhajtva felsimítok Mira hátán, ahogy viszonozza ezt a nagyon izgalmas és személyes puszit, arccal odabújok a fejéhez, beleszimatolni a haja, bőre illatába.
Nagyon jó idő lett itt hirtelen...
Visszahúzódok csak annyira, ami szükséges ahhoz, hogy egymásra nézhessünk, egy részem ennyit is nehezen akarna engedni, de úgy nagyjából Mira füle mellettről nehéz lenne rámosolyogni játékosan, valamibe sántikálósan.
-De... mintha említettél volna valami antigravitációs csónakot...- Körbelesek somolyogva, bízva babba, hogy érteni fogja. Így a függönnyel végülis elég zárt tér van a csónak alatt, hogy működne bizonyos kedvenc varázslatunk, és miközbe van elég helyünk kényelmesen elférni, most a falak sincsenek messze, bármelyik irányba csak egy karnyújtás lenne, és nem röpködnénk irányíthatatlanul. És mostmár meg sem nagyon zavarna minket más.
Természetesen ha Mirának is van kedve hozzá, könnyed súlytalanságba is folytathatjuk a ...bátorkodást.

Szabad a helyszín

◊ itt vagyok, itt vagyunk◊
2003.04.12.

◊ Hugo ◊
Nehezebb titkolni a való érzelmeket, mint színlelni a valótlanokat.

zene ◊ Elephant Gun outfit ◊ simple

Szeretem a tavaszt, mert ilyenkor nyílnak a legszebb virágok, és olyan bizalmat ébreszt fel bennem, hogy minden ami rossz, legyőzhető, minde újrakezdhető. Elönt az érzés, hogy majd csak lesz valami, és a valami, az jó lesz. A levegőnek is megváltozik az illata, érezni benne a nyíló virágok hol édeskés, hol kesernyés illatát, amitől megnyílik az ember lelke. Bár még hűvös van, de mégis sokkal jobb már kint tölteni az időt, mint a kastélyban, ahol megreked a hideg, és kevésbé tűnik varázslatosnak, mint télen, például hallowenkor. Elkezdtem rajzolni a társlgóban, de akkor arra fele járkált Alf, meg az a vörös hajú srác, és inkább eljöttem. Nincs kedvem vitázni, vagy tűrni a beszólásait. Igyekszem kedves maradni, de néha komolyan belelépnék annak a tökmagnak a szájába. Még egy évet kell kibírnom, aztán...hát ezaz. Hogy nem tudom, mi lesz aztán. Év elején még egészen biztos voltam benne, hogy lénygondozó leszek, de mostanában inkább a magivarrás érdekel, meg a tervezés. De valahogy mégsem ez szomorít el a legjobban. Hanem, hogy...hogy megint egyedül leszek. Napok óta nyugtalan vagyok, és nehezen alszom el. De ez ma mind nem is számít, nem kell, hogy számítson, mert jó idő van, a nap süt, és itt a tónál gazán felszabadító érzés kap el. Mondtam Hugonak, hogy itt talál, ha gondolja társulhat hozzám. Még mindig nehezen tudom szavakba önteni a télen történteket, annyira megviselt. Mármint nem konkrétan az ott történt dolgok miatt, hanem, mert...talán egy kicsit jobban megértettem Hugo helyzetét, és olyan idiótnak éreztem magam aznap...álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen rossz a helyzet a szüleivel. És talán már megértem, vagy ha nem is, de közelebb kerültem az okhoz, hogy Hugo miért tanul ennyire eszeveszettül sokat. Hogy tartsák valamire, hogy bebizonyítsa, hogy van olyan jó, mint Amy. Ami teljes hülyeség, mert így is van olyan jó, mint Amy, és amúgy egetrengető baromság hasonlítgatni őket, szóval szívből utálom azt a két némbert. Ha legközelebb találkozom velük, talán a szemükbe is vágom, hadd tudják csak meg! Azt, hogy Hugo milyen okos, milyen nagyszerű és...hogy...a francba is, hogy azt hiszem belezúgtam. Vagyis nem, dehogyis, azt nem kell megtudniuk, össze vissza repdesnek a hülyébbnél hülyébb gondolataim. Lehoztam magammal egy wicca könyvet, de annyira cikáznak a gondolatok a fejemben, hogy inkább csak lehunyom a szemem, és hanyatt fekszem. A nap kellemesen süti az arcom és a szeplőim, aminek mondjuk egyáltalán nem tesz jót a nap, de most az sem zavar. Egy naposabb nap után ellepnek a szeplők, és a kencék sem tudják teljesen eltűntetni. A pattanásokkal könyebb lenne  dolog, de a szeplők...azok túl makacsak. Körübelül két percig fekszem nyugodtan, de aztán az aggodalom újból bekúszik az agyamba. Én jövő év végén elmegyek innen, és akkor...menjek el úgy, hogy nem mondom meg neki, mit érzek? De mi lesz akkor, ha elmondom, ő ettől kényelmetlenül érzi magát, feszengeni kezd, és soha többet nem beszélünk, vagy ha beszélünk is, sok lesz a kínos csend, és elkerül. Bár...ha elmegyek innen, akkor talán mindegy is. Akkor nem kell majd kerülnie. engedd el Beth, hagyd, hogy a nap cirógassa az arcod. Most nincs hangzavar, csak a tóban csobbanó halak, állatok és egyéb lények hangjai. Szeretek víz közelében lenni, sokszor csak bámulni. Sőt inkább kívülről bámulni, mint csónakézni, úszni, vagy bármit csinálni a vízben. Nézni, nézni a legjobb. De megérinteni is...hallani a hangját...

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱Nekem azt mondták, hogy egyszer te is szerelmes leszel ︱β


Ω time 20030412beat: i m m u n i s s á _ v á l u n k Ω

Zaklatott vagyok, mert az utóbbi időben nem iagzán... aélakulnak úgy a dolgok, ahogy azt szeretném. Egyre csak Amyn kattog az agyam vagy Beth-szen. Iagzából egyik keserédes őrületből keveredek át a másikba, és a kettő között csak annyi a közös vonás, hogy ugyan olyan tehetetlennek érzem magam. nem szeretem ezt az érzést általában tudom a válazsokat a kérdésekre, a találóskérdésekre meg főleg, de ez rajtam is kifog. Amy miért reagált úgy a zenére? És miért zavarodom meg Beth közelében? Igyekszem én normális lenni vele, de lassan úgy érzem megfontoltabb kapcsolatban vagyonk vele, mint amilyen kapcsilatba bárki is képes kerülni egy Jane Audetin könyvekben. Amy szerette ezeket a romantikus történeteket, midnig is elvarázsolt tekintettel böngészte a lapjait, arról álmodozva, hogy egy nap ő is ugyan úgy belehabarodik az ő hercegébe, mint a lányregények szereplői. De ő arra a sordsra jutott, hogy egy üvegpalotába zárt hercegnő legyen, és a hercege a saját tébolya volt. Vörös villámcsapás alakjában, amik az ember mellkasára nehezednek. Bárcsak élhetné a megérdemelt életét. egyre inkább lekiismeret furdalásom volt, hogy ő nem élhet és én igen. De közben meg itt van Beth és nem is tudom, utána azért van lelkiismeret furdalásom, mert igazából nem akarok vele helyet cserélni. és ettől szánalmasnak érzem magam. Mert gyáva vagyok és önző, egy utálatos testvér.
tanulni próbálok, de nem megy. a hálókörzetünk olyan kellemes hangulata sem bűböl el anynira, hogy újúlt erővel vessem bele magam a tanulásba, egyszerűen csak ücsörgök a mágiatörténet házfeladat felett, és csak nézem, nézem és nem megy. Nem megy, az agyam képtelen egy értelmes mondatot is írni. Mert vagy Beth aranyos mosolyára gondolok, hvagy a nővérem sápadt szellemére, ahogy ott ül nap nap után az ágyon és pereg el mellette az élet. Ettől a képtől pedig olyan szomorú leszek, hogy a lelkem is belesajdul. lehuynom a szemem, és próbálok mély levegőt venni, hogy kifújjam a nyomasztó gondolatokat, hogy aztán végre... végre tudjak koncentrálni. DE csend van. zavar a csend is, a máskor olyan jól eső csend... most geyszerűen kínoz. A csend fájdalmas akkor, amikor az embernek hangosak a gondolatai. Csak sóhajtok, és becsapom hangosan a könyvemet. talán túl indulatosan is, mert a mellettem ücsörgő Marco rémülten kapja fel a tekintetét, miközben a pennája végigkaristolja a pergament.
- Ne haragudj. haszáld az enyémet, az úgyis üres - mormogom, és elé torlom a papírosokat, miközben magamra kapok egy kötött pulcsit, és megidnulok az iskola folyosóin. Magam se tudom hogy merre keringek, de aztán egyszer csak kint vagyok a fekete tó baljós partján. beth mondta, hogy itt lesz, de... én csak jöttem a lábam után, nem is... Meg hát ha igen... Ő egy nagyon jó barátom, és... olyan szépen libeg a haja a szélben, és valahogy olyan aranyos fénypont ezen a szomorkás parton, és... ő tényleg egy nagyon jó barát... szóval... csak emiatt jöttem ki, ugye. Nem azért mert már most is zavarba hoz, és érzem a fura feszültséget a hasamban.
Közelebb és közelebb megyek hozzá, aztán egyszer csak lehuppanok mellé a fűbe, olyan lendülettel, hogy meg is ijesztem. Aztán megint sóhajtok egyet.
Még most is úgy érzem, szörnyű, hogy megszülettem. Akkor Amy még itt lenne. És ő tanulna, ő robogna az álmai felé. és anyáék meg... nekik úgyis mindig csak egy lányuk volt. Amy.
- Szia - köszönök halkan és az ujjiammal a füvet tépkedem magam mellett. - Szerinted vannak a vízben szép dolgok is, nem csak halálosak? - dünynögöm elgondolkozva, aztán megint fásultan sóhajtok. Iagzából megerőltethetném magam. Hogy legalább beth öde hangulatát ne rontsam el. valahogy a közeleben minidg olyan... furcsán más lesz.

◊ itt vagyok, itt vagyunk◊
2003.04.12.

◊ Hugo ◊
Nehezebb titkolni a való érzelmeket, mint színlelni a valótlanokat.

zene ◊ Elephant Gun outfit ◊ simple

Elképzelem, hogy nyári szünet van, és én valami matracon fekszem, közben ringat a víz, az arcom meg fújja a kellemes lágy szellő. A víz felfröccsen, a vízcseppek a bőrömhöz érnek. Hugoo..
- Jesszus, de megijedtem. Szi...szia-a..
Olyan mély sóhaj szakadt ki belőle, hogy ha szél formájban távozott volna a tüdejéből, valószínű már Kansasben lennék. Arcvonásai most is valami feszültséget sugároznak, és kicsit meg is ijedek, hogy történt valami Amyvel, de akkor valószínű már lerohant volna vele. Mindenesetre gondolom, hogy nincsenek jó fejlemények, Amy nem lett jobban, és a szülei sem foglalkoznak vele többet.
- Szia -
Feltápászkodom a fekvésből, és felülök mellé. Kezei a füvet tépkedik. Én is ezt teszem, mikor tépelődök valamin. Biztos ő is...de mielőtt bármit kérdeznék, vagy mondanék, idebök egy furcsa, különös kérdést.
- Szerinted vannak a vízben szép dolgok is, nem csak halálosak?
Halálosak? Leül mellém, és ez az első gondolata. A fejem enyhén megrázom, és a víz felé bámulok.
- Persze hogy vannak. De...miért kérdezed?
A kezeire nézek, ahogy azóta is tépkedi a füszálakat. Valami nagyon bánthatja...a végén még nem mrad fű körülötte, annyira kitépkedi őket. Szelíden a kezére rakom a kezem, jelezve, hogy hagyja abba a fű tépkedését.
- Hugo..történt valami? baj van?
Persze, hogy van, csak nem tudom mi. De tudja, hogy nekem mindent elmondhat, és biztos, hogy kitalálunk valamit. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy, nem igaz? Ha úgy alakul a helyzet, idén nyáron is lehet nálunk, azon ne kell aggódnia, hogy a nyári szünetben hol fog lakni, Sosem hagynám, hogy otthontalan legyen, vagy valami gyanús helyre keveredjen. A szemem sarkából látom, amint pár diák sziluettje közelít a tóhoz. Az első pár pillanatig még nem vagyok benne biztos, hogy hozzánk jönnek, mert a tóhoz mások is kijárnak, nem csak a hollóhátból, a hugrabugból is. De amint elég közel érnek, rá kell jönnöm, hogy célirányosan jönnek. Érzem, a csontjaimban érzem, és azt is, ha nem bírnak magukkal, prefektusság ide vagy oda, valami meggondolatlan dolgot fogok csinálni. Egy hollóhátas és egy Griffendéles srác tart felénk, kaján vigyorral az arcukon.
- Na mi van Theron, akkor nem kell a Baldron fiú? Melyik csapatban vagy te végülis?
Tudtam, éreztem, hogy kötekedni akarnak. Baldron...áh, persze, ezért utál. De hogy jönnek ők ahhoz, hogy beleszóljanak brmibe is?
- Sziasztok, nektek is szép napot. Basszus, elfelejtettem, mikor is lett közötök mások magánéletéhez! Annyira bosszantó, hogy ilyen tudálékosak. Méghogy a lányok a pletykásak! A francokat! Nm szoktam beszélgetni a Baldron fiúval, kimondottan utál. Azt sejtem, hogy Hugo miatt, mert nagyon tetszik neki, de azt...azt végülis nem tudtam meg soha, hogy Hugo mit érez. Sőt. Igazából nem tudom, hogy tényleg..hogy meleg e. Bár amennyire szerencsétlen vagyok, még talán az is lehet...Kissé kimegy a vér belőlem, amit a fiúk rögtön észre is vesznek.
- Mi a baj Hepburn? Nem esik jól neked mi? Beth, életed végéig is várhatsz erre itt...ugye Theron?
Gúnyosnak nevetnek, én pedig egyszerre sápadok el, és forr bennem a düh. Próbálom nem elveszíteni a fejem, de olyan szívesen rájuk szabadítanék egy rémdenevér rontást...de az a jelvényembe kerülhet...a kezem mégis autiomatikusan a pálcát markolja, és már lendül is. Az Oppungo az első, ami eszembe jut, és a közelünkben lévő rágcsólók. A pálca lendül, a rágcsálók támadnak. A srácok próbálják leporolni a lábukról, a karjukrlól, de elég nehéz lerázni a szőrősöket magukról. Már egymásról ütögetik, de inkább csak egymást ütik. El is feledkeznek arról, hogy nincsenek egyedül, annyira leköti őket a közelharc. Nevetnék, ha egy másik szituációban találtak volna, és kívülről nézném, de így...csak keserű szájízzel nézem. Mikor már eleget ütötték egymást, futásnak erednek, az állatok pedig utánuk. Én pedig Rémesen pocsékul érzem magam ezek után. Nem is a rágcsálók miatt, hanem amiket mondtak. Nem tudom, mit mondhatnék én, pedig ezek után valamit...valamit kell nem? nem akaor több kínos csendes közöttünk. A pirulás helyett a szín kiszökik az arcomból, a kezem is olyan erőtlen hirtelen. Jó, hogy ülök, mielőtt még el is ájulok Hugo karjaiba.

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱Nekem azt mondták, hogy egyszer te is szerelmes leszel ︱β


Ω time 20030412beat: i m m u n i s s á _ v á l u n k Ω

beth-re sikerül ráhoznom a frászt, ami nem is csoda, hiszen valljuk be eléggé szellemsápadt bőröm van eleve, és hát nem éppen én vagyok az élettől duzzadó kamazsok egyik mintapáldánya. Őszintén szóval csodálkozom, hogy nem ahggattak még rám semmilyen sápadtságos becenevet. Vagy lehet már van, és egyszerűen csak nem is tudom... Nem tűnik fel. Igazából eléggé elveszek a gondolataimban, meg ilyenek. Mostanában többször is, mert hát Beth is olyan anyaros meg kedves velem. Végül is barátok vagyunk, ez természetes ilynekor nem? Mármint tényleg csak ő és Alfonz az, akik hozzám is szólnak, még ha az utóbbi talén túlságosan is erőszakosan teszi ezt. Szeretném azt hinni, hogy valamennyire tényleg a barátjuk vagyok. VAgy ilyesmi.
Nem is tudom, hirtelen hogy kerülök én ide ki, de aztán eszembe jut, hogy nagyjából az geész világ zavar és idegesít, meg hát utálom az életemet is, legszívesebben választanék egy másikat, ahol rendes családom van és rendesen jüban vagyok a nővéremmel, és nem vesziíti el abban az életben az ezsét teljesen. Valahogy... Még mdinig nehéz eléfogadni, hogy ilyenné vált, hogy ez lett belőle, én meg csak tovább gyötröm magam vele, és nem tudok túllépni ezen. Ahogy anyáék sem, de őgy mániákusak. Én csak szeretnék Amynek segíteni, de nem tudom hogyan. És még csak vissza sem adhatom az életét.
- Persze hogy vannak. De...miért kérdezed? - kérdez vissza, miközben leülök mellé. Beth közelében a gondok is egy kicsit kisebbnek tűnnek, és én is valéahogy egy picit le tudok szakadni arról a fájdalmas körhintáról, ami állandóan azt zakatolja, hogy tönkre tetted Amyt.
- Nem tudom, itt olyan recés fogú sellők vannak, még a végn ha túl közel megyünk belerántanak a vízbe - dünnyögöm aztán. Még nehéz megszokni ezt a sok csuda dolgot ami körbeveszi az iskolát, és oké, hogy  amuglik világában is vannak vezsélyes dolgok, monjuk piranják, de azért sellők, meg sárkányok...
- Hugo..történt valami? baj van? - kérdezi Beth, de amikor éppen kiböknék valami választ a tekinte elvándorol én pedig követem, és látom, ahogy pár diák szándékosan közelít felénk.
- Na mi van Theron, akkor nem kell a Baldron fiú? Melyik csapatban vagy te végülis? - kérdezik, mire én együtt pattanok fel Beth-szel, csak ő valahogy gyorsabban vág vissza, Érzem közben hogy elvörösödöm, mert mintha annyira sok közük lenne hozzá. Hirtelen nem is értem, hogy mire céloznak, főleg, hogy erősen kétlem, bármiféle érzelmeket táplálhatna irántam vagy ő vagy más, mert... nem tudom, semmi szexepilem nincs, de persze ez a zavart elpirulás elég ahhoz, hogy ők hangosan röhögjenek, mintha igaz lenne, hogy Alfonz meg én. Te jó ég, hát még csak egy alsóbb éves!
- Sziasztok, nektek is szép napot. Basszus, elfelejtettem, mikor is lett közötök mások magánéletéhez!  - kiabál rájuk Beth, de azt hiszem neki se megy az a határozott kiállás, mint nekem, bár egészen aransoaan néz ki szeplőstől, ahogy el is pirul, csak hirtelen már nem is értem, hogy ki-ki miatt pirul el. Vagy miért. Ezt tezsik az emberrel a hormonok? Bárcsak felnőtt lennék végre!
- Mi a baj Hepburn? Nem esik jól neked mi? Beth, életed végéig is várhatsz erre itt...ugye Theron? - erre már én is felcsattanok, és mérgesen rántom elő a pálcámat. Beth láthatóan teljesen begurul, nekem meg úgy érzem meg kell védenem, így közelebb lépek és gyorsan megtaszítom az egyiküket, aki a nagy lendülettől hátra esik. Nem vagyok verekedős, de nagyon mérges leszek, nem gúnyolhatják ki Beth-szt mellettem. A fenébe, hogy nem tudok még némítani.
- Soha nem bezsélhettek így vele! Pofix! - mormogom, és pont akkor, amikor Beth rágcsálói kergetni kezdik őket, legalább az egyikük még kiabálni se tud, csak hümmög bánultan. Fekdúltan sóhajtok, aztán Beth szemébe nézek, hogy kicist lenyugodjak.
- Beth! Beth? Mi történt veled? - ereszkedem le mellé, és aggódva rázogatni kezdem a vállkát, miközben az arcunk kínosan közel kerül egymáshoz.

◊ itt vagyok, itt vagyunk◊
2003.04.12.

◊ Hugo ◊
Nehezebb titkolni a való érzelmeket, mint színlelni a valótlanokat.

zene ◊ Elephant Gun outfit ◊ simple

Biztos vannak a vízben kisebb, aranyos lények, bár nem tanulmányoztam soha mélyrehatóbban. Hugora emelem a tekintetem, a tekintete most is bánazosan zavaros.
- Nem tudom, itt olyan recés fogú sellők vannak, még a végn ha túl közel megyünk belerántanak a vízbe Gyanakodva nézem az arcát, nem szeretem, mikor halálos dolgokról, vagy a halálról beszél. Nem mintha azt hinném, mindjárt megpróbál távozni ebből a világból, de komolyan aggaszt a dolog. Kérdeznék még, de a baj szele  hamar lecsap ránk, és én elvesztem a józan eszem. Igaz, hogy időnként elveszítem a fejem, begurulok,de sosem annyira, hogy bárki is rám szólna, hogy hogy Beth, mégis mi a francot csinálsz?! Ha dühös is leszek, általában jogosan, és a csínytevéshez arányos büntetést szoktam kiadni. Az év vége felé egyre több a szabályszegű alsóbb éves, akik csatangolnak, és a weasly termékek széles kínálatával szórakoztatják egymást és bosszantanak engem. Mégsem szoktam a pálcám emelni soha, senkire, pedig rám többször is támadtak, ha csak egy pfixxal is. Merinre, hiszen milyen régen is volt, mikor Louis próbált meg segíteni, hogy meg tudjak szólalni! Futottunk Frics elől, beszöktünk a bagolyházba, ahol rém büdös volt. De Louis is itt hagy, és ...semmi sem lesz már a régi. Nem tudom, van e kedvem maradni egyáltalán nekem is. Mármin persze, hogy maradok, semmilyen körülmények között nem történhetne meg, hogy nem fejezem be a Roxfortot, csak az a kérdés, mennyire leszek megint magányos. Ez a pár tökkelütött ppont azért tud felhúzni ennyire, mert a jelenlegi legérzékenyebb pontomon találtak be.
- Hugo, nem ke..
Ahogy Hugo nekiindul az egyiknek, mintha kihagyna a szívem egy ütemet, és levegőt sem merek venni. A srác elesik, a társai bevédenék, ekkor kapom elő a pálcát, hogy a rágcsálókat rájuk uszítsam. Közben Hugo is rájuk küld egy pofixot, amiből arra a következtetésre jutok, hogy most Hugot is fecseszték. Vajon melyik részétől lett ennyire ideges? Mert felhozták a Baldron fiút? Biztos felzaklatta...a rágcsálók megtámadják a fiúkat, én pedig erőtlenül és zvaartan kuporodon vissza a helyemre. Fojtogat a sírás, de spha nem sírok nyilvános helyem, így kis erőlködéssel ugyan, de legyőzöm őket. Csak a víz felé bámulok, és várom, hogy a háttérben a jajgatások halkuljanak a távolodásukkal, és újból csend legyen. A víz most nyugodt. Úgy bámulok befelé, mintha azt akarnám, hogy meghipnotizáljon.
- Beth! Beth? Mi történt veled?
Gyengéden megragad a vállamnál fogva és rázni kezd. Erőt veszek magamon, és az íríszeimet az övébe fúrom. Nem is tudnék nagyon másfelé nézni, mert olyan közel van az arca az enyémhez, hogy megérzem, ahogy kifújja a levegőt. Egy ideig csak nézem, nem tudok, mit mondani, nincsenek kész válaszaim, de méga  félkészeket sem biztos, hogy ki merem mondani. Ilyen közel nem szoktunk lenni, és a szemeit sem láttam még ilyen közelről, ilyen részletesen. Olyan, mintha bele tudnék esni. Nem bírom ki, megszólalni úgysem tudok, helyette az ajkaim az övéire tapasztom, és megcsókolom. Fogalmam sincs, mióta zaklat ennek a gondolatnak a lehetősége, de sosem mertem megtenni. De nem bírom már tovább, akármi lesz, elviselem. Csak ezt am kétséget nem. Édesen és könyedén simulnak egymáshoz az ajkaink, és abban a pillanatban megszűnik minden rossz. Azt szeretném, ha megállna az idő, és soha nem lenne vége. Az első igazá, ártatlan szerelmes csókom én kezdeményeztem, és ettől nagyon de nagyon zavarba jövök. HIrtelen elfog a rettegés, hogy ellök magától, ezért hátrahúzodom, az arcom bizonyára messze van a fehértől.
- Én csak...ne haragudj.

[α ︱ b e t h ︱ α]

α ︱ b e t h ︱ α

β︱Nekem azt mondták, hogy egyszer te is szerelmes leszel ︱β


Ω time 20030412beat: i m m u n i s s á _ v á l u n k Ω

Szerettem volna jobban elátkozni őket, még jobban, és még szörnyűbben. Igazából szörnyen gonosz is tudtam lenni, annyira sokat bántottam Amyt is, hogy belegondolni is rossz volt, Bosszúálló típus voltam, inkább illettem volna a mardekárba, mint a Hollóhátba, és a süveg mégis beosztott ugyan abba a házba, ahova Amyt is osztotta. Mintha valami isteni vagy sátáni gondviselés lett volna, de már most olyan mindegy volt. Ahogy minden más is mindegy volt, ami Amyhez köthető. Minden esetre még egy kopasztó bűbájt is megeresztettem feléjük, miközben menekültek, és sajnáltam, hogy nem láthattam, ahogy futás közben egyre nagyobb csomókban tűnik el a fejükről a haj. Utáltam, hogy ha valaki csak úgy bántani kezdte azokat, akik számítottak nekem, és most eljött az ideje, hogy férfi legyek és megvédjem azt is akit szeretek... Mármint... Szóval megvédjem Beth-szt...
De erre  gondolatra meglehetősen gyorsan elpirulok. El is hessegetem  zavarba ejtő gondolataimat, és inkább egy enyhe kis gonosz káröröm kíséretében Beth felé fordulok, aki szinte teljesen maga alá süppedve ücsörög a fűben, én pedig aggódva hajolok le hozzá, hogy megnézzem nem szenvedett-e ő is esetleg valami féle agyi károsodást így az idegességtől, vagy ilyesmi.
Oda is sietej, mert őszintén, tényleg megijedek. Olvastam mugli szakkönyvekben, hogymennyire veszélyes az agyvérzés, hogy idegességtől is lehet olyan baja az embernek, és aztán kész, lebvénul, vagy már sosem lesz igazán önmaga. Nem szeretném, hogy Beth ne legyen önmaga. Olyan aranyosan pislog, vagy motyog zavartan az orra alá, vagy pedig minden erejável próbát támogatni, mint ahogy azt a családom előtt is tette. Igazából ebben az enyhe pánikkal teli pillanatban, ahogy a szemünk egymás tekintetével találkozik, jövök rá, hogy mennyire fontos nekem igazából. Mennyire nem szeretném, hogy baja essen, hogy elveszítsem. Nélküle aztán tényleg nagyon-nagyon magányos lennék. Furcsán mélyen és hosszasan bámulunk egymás szemébe, és igzaából nem is nagyon tudom elszakítani tőle a tekintetemet, olyan furcsán megbaboonáz és úgy érzem, hogy akár örökké is el tudnám nézni. Zavaró feszültséget érzek a hasam táján is ami bizsergető és furcsán kellemes mégis. Megköszörülöm a torkomat, hogy megtörjem ezt a furcsa lassúvá vált csöndet, de nem sok mindent tudok kinyögni, mert akkor hirtelen Beth ajkai az enyémre tapadnak, és akkor még a világ zaja is megszűnik körülöttem. Mintha nem is a Roxfortba lennénk, hanem valahol máshol, ahol csak ketten vagyunk és... és hirtelen annyira megdermedek, hogy sóbálvánnyá válok. Sosem csókolt meg még senki, igazából nem tudtam elképzelni hogy ez valaha is meg fog történni velem, hogy megcsókolnak. Ahogy elhúzódunk egymástól, csak azt érzem, hogy rettenetes erővel önt el a pír, és talán nevettséges vörösségem pirosabb, mint Beth haja.
- Én csak...ne haragudj - magyarázza zavartan én meg csak köszörülgetem a torkomat, mintha csak megakadt volna ott egy morzsa és még mindig érzem az ajkai puhaságát az enyémet. El is takarom az arcomat a tenyeremmel, mintha csak el akarnék bújni, ami lehet nem túl jó reakció egy első csók után. De meg kell emésztenem a tényt, hogy a lány, aki azt hiszem végtére is elég régóta tetszik, csak úgy megcsókol egy olyan unalmas nyomit, mint én.
- Én ö... hát ö... izé... - motyogom, miután elveszem a kezemet az arcom elől, és még mindig nem merek Beth felé fordulni, félek, hogy valami cikit csinálnék, vagy beégetném magam, ami amúgy fura lnne, mert nem szoktam kínos helyzetekbe sodródni, annál józanabb és megfontoltabb voltam. További kínos motyogás tör ki belőlem, amit inkább csak értelmetlen hablaty. Beletúrok a hajamba, hogy valamit csináljak pótcselekvésként. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Csak a szemébe kellene néznem megint és minden normális marad, nem? Nem akarok elrontani semmit Beth-szel kapcsolatban. Szóval ránézek megint aztán az ajkaira, és végül egyszerűen nem gondolkodva, a testem magától mozdul előre, és csókolja meg újra egy kicsit bátrabban, miközben egyik kezemmel belesimítok Beth vörös, kellemes illatú tincsei közzé.
- Azt.. azt hiszem nem tudlak csak a barátomnak... tekinteni. Mármint ez most... szóval... tudod - motyogtam zavartan, nem találva a szavakat értelmetlen dünnyögésbe kavarodva.

◊ itt vagyok, itt vagyunk◊
2003.04.12.

◊ Hugo ◊
Nehezebb titkolni a való érzelmeket, mint színlelni a valótlanokat.

zene ◊ Elephant Gun outfit ◊ simple

Hirtelen úgy érzem, mintha az előbbi átkozódás hetekkel ezelőtt történt volna, és már nem is számítana. És valóban nem is számít. A látóköröm is teljesen beszűkül, már a körülöttünk lévő háttérzajt sem hallom, szinte olyan, mintha megsüketültem volna. A szám az ő száján. Most már kétségtelen, és teljes bizoonyossággal kijelenthető, hogy valamikor, nem tudom pontosan mikor és higyan, de beleszerettem Hugoba. talán tavaly nyáron kezdődhetett, a lényparkban. Nem tudom meghatározni, egyszerűen megtörtént. Akárhányszor meglátom, mintha kis apró szikrák cikáznának a testemben. Mikor megismertem,  még olyan...sokkal fiatlabbnak nézett ki, és én sem gondoltam soha, hogy bárkire is majd így nézek. Alapvetően én nem vagyok olyan típus. Inkább tanulok, olvasok. Bár mostanában ez egyre nehezebben megy, mert mindig a gondolataim közé úszik ő. Ahogy néz, ahogy a hajába túr. És igenis zavart, hogy a Baldron fiú mindig körülötte serte pertélt, mégha magamnak sem vallottam be igazán soha. Persze most meg nézd meg, elönt a pír, és...és....csak annyit motyogok, hogy ne hnaragudjon. Jesszus, most mit fog mondani? Mi van akkor ha, ha nem kellett volna megcsókolnom? Beth, nem hiszem el, hogy ennyire nem tudsz magadon uralkodni, te nem olyan lány vagy! Te okos vagy, értelmes, és nem..nem támadhatsz le fiúkat azzal, hogy megcsókolod! Zavartam nézem Hugot, bár legszívesebben elbújnék, de muszáj néznem az arcát, hogy leolvassam, elcsesztem e az egészet, és kerülni fog még jövőre is. De...aztán..eltakarja az arcát a tenyerével. Jézuska, én biztosan...el ..fogok..el fogok süllyedni. Nem mondom el majd senkinek, nehogy szárnyra kapjon, és mindenki kinevessen.
- Én ö... hát ö... izé...  Jaj, inkább ne is folytasd, értem, én, most megyek, és...és..elbújok valahova. Le a pincébe. Myrtillhez biztos nem, mert amilyen kis fruska, mindjárt pletykálni kezd. Valamit motyog, de olyan halkan és érthetetlenül, hogy fnem értem. De biztos olyasmit mmondhath, hogy sajnálja, de nem, ő nem érez így, maradjunk barátok. Uram atyám, én meg fogok hal...Hugo váratlanul visszacsókol. Nem csak egy rövidke, hanem újból, és intenzívebben. A szívem a torkomban dobog. Elhalkulnak az aggódódó gondolatok a fejemben, és csak arra tudok gondolni, milyen finom, és wáo. Wáo.  Ahogy a hajamal játszik, elönt a forróság, de úgy, amilyet még nem éreztem soha eddig.
- Azt.. azt hiszem nem tudlak csak a barátomnak... tekinteni. Mármint ez most... szóval... tudod . Nem is tudom pontosan tudom e, a fejem még tiszta köd, ha lenne színe, ilyen rózsaszínes, bíboros lenne, mert hát nem tudom, a szerelmet rózsaszínnek szoktál keírni, de az enyém inkább vöröses, lehet azért, mert a szívem még midnig nagyon ver, és ki is vagyok pirulva. Megpróbálom a szívveréssem lelassítani, és nem dadogva megszólalni.
- Én sem. Én képtelen vagyok rá...már egy ideje. A kezem megemelkedik, és kicsit megszorítja az övét. - Én..azt hiszem..féltékeny voltam Alfra is, mert..mert...féltem, hogy te is úgy érzel iránta, ahogy ő irántad. És hát én igenis úgy érzek, ahogy ő érez irántad, vagyis, én szerintem jobban, máshogy, vagyis persze nem tudhatod pontosan Alf hogyan is érez, de én meg határozottan beléd estem. De nem merem ezt most rázúdítani így egyszerre.