A Griffendél öltözője

A Griffendél kviddicscsapatának öltözője. Itt öltöznek át kviddicstalárjaikba a csapat tagjai. A lányok és fiúk részét egy szekrénysor választja el egymástól.

To: Miles

2001. november 4.

Még mindig remegett a gyomrom. Éreztem, ahogy a sebességtől összekócolt hajamba hiába fúrom be az ujjaimat, nem akarnak helyreállni… s ez még csak egy edzés volt. Persze ezek után nem nagyon akartam Edwardra pillantani, szinte éreztem a zsigereimben, hogy na most majd ki fog csinálni, mivel voltam olyan szerencsétlen, hogy megint megcsúsztam azon az átkozott seprűn egy élesebb kanyarnál – igen, akkor amikor bemelegítéskor körbe repültük a pályát – és majdnem leestem. Aztán ezt még háromszor megismételtem, mikor megijedtem, hogy arcon találnak a gurkók. A kvaffal elvoltam, könnyen védtem ki a támadásokat, még azokat is, amik amúgy nehéznek számítottak. Ezért választottak ki a szeptemberi válogatón, a gyorsaságom miatt. Na meg az sem volt hátrány, hogy negyedik évfolyamos lévén még nem voltam túl nagytermetű, s úgy hallottam ez kifejezetten előnyös, ha az ember őrző. Ez vajon igaz lenne? Nem gondolkodtam még ilyesmi.
Az öltözőben, míg a többiek ruhát váltottak, én azzal voltam elfoglalva, hogy az egyentalárom beakadt gombját próbáljam kiakasztani. Ez is csak egy újabb bénaság voltam listámon… és szinte éreztem magamon a csapatkapitányunk tekintetét. Le fog szúrni… ki fogja tekertni a nyakamat… Nagyot nyelve pillantottam hátra s szembesültem vele, hogy amúgy már csak ketten vagyunk az öltözőben.
Hirtelen zavarba jöttem és nem akartam levetkőzni, már-már attól félve, hogy esetleg a kicsit nyegle testalkatomat is sérelmezni fogja és akkor aztán nézhetek majd. Nem akartam, hogy máris kidobjon a csapadtból, habár a bénaságomat elnézve minden oka meglett volna rá… ráadásul fogalmam sem volt, mennyire lehet szigorú kapitány. Ennyire még nem ismertem, csak annyit hallottam, hogy minden csaj oda van érte… ami mondjuk érthető, mert az a tipikus túl jól kinéző srác, aki mellett nehezen tűnhetne ki bárki más. Elismerem, tényleg jóképű, szó se róla!
Megköszörültem a torkomat és csak szerencsétlenül piszkáltam a taláron a gombot. Épp egy pillanatra néztem csak a szakadt farmeromra, a bakancsomra és a bordó pulcsimra, ami ott várakozott a padon, hogy visszahúzzam. Nem nyúltam hozzá, csak megint Miles felé fordultam, hogy magyarázkodni kezdjek… mert még is csak azt láttam a legjobbnak, ha mondjuk azt kamuzom, hogy fájt a hasam vagy nem aludtam jól.
– Azt hiszem, ma nem voltam túl jó passzban… tudom, hogy a válogatón sokkal jobban ment a repülés… de az az igazság, hogy akkor nem fájt így a hátam… – magyaráztam, de olyan szarul kamuztam, hogy tudtam, ezt most nem fogja benyelni. Szóval kihúztam magam, amennyire tőlem telt. Azért kicsit meglapogattam jelzésként a derekamat, hogy ott aztán nagyon-nagyon fáj… de könyörgöm, csak nem rég lettem tizenöt éves – konkrétan három napja –, hogyan hazudjak olyan profin, mint egy felnőtt? Nem vártam el ezt magamtól… odahaza is csupán az érzelemmentesség ment, mármint azzal fedni a fájdalmat, amiről nem akartam beszélni.
Egy pillanatra talán el is komorultan a gondolattól, de ahogy találkozott a tekintetem Miles hideg szemeivel, megint zavart lettem. Remegő kézzel túrtam a hajamba… aztán megpróbáltam terelni a szót, mielőtt lenyakazna: – Szereted a vajsört? Elmehetnénk a csapattal inni egyet, állítólag a hónapban megint kimehetünk Roxmortsba…

Az edzés remekül ment, ha nem számoljuk bele Bates öngyilkos merényleteit. Totális szét volt csúszva a srác, holott tudom, hogy a válogatón ettől sokkal jobbat repült. Edzés után amúgyis mindig én maradok itt utoljára, hiszen az én feladatom hogy bezárjam az öltözőt és rendet hagyjak a srácok után. Kifejezetten kapóra jön, hogy tudjak beszélni a sráccal. Vagy csak szerencséke volt a válogatón – amit kétlek, mert amúgy zseniálisan védett ma is, olyanokat hogy csak pislogtam – vagy valami szar van, amiről nem szólt nekem. Márpedig nekem előbb kell tudnom minden hülyeségéről, mint az anyjának, mert nem engedhetem, hogy a csapatom szétcsússzon egy ilyen apróság miatt. Én olyan kapitány vagyok aki odafigyel a csapatára, elvárja a kölcsönös tiszteletet és rendet tart, és ebbe nem fér bele az, hogy Sebastien ilyeneket csináljon az edzésen.
Nem kérdezem, meg hogy miért nem öltözik, úgy látom mondani szeretne valamit. Kíváncsian fürkészem, tekintetemmel bátorítom, hogy mondja csak bátran, mit akar. De aztán csalódnom kell, mert a simán a szemembe hazudik. Sokkal jobban értékelném, ha az igazságot mondaná, tekintetem megkeményedik és elhidegül.
- Ne hazudj nekem. Mondd meg, ha valami problémád van, mert tudnom kell róla. Számíthatsz a diszkréciómra, mindegy milyen gáz a szitu. De még egy ilyen orbitális kamuzás és kiraklak. – Nem, természetesen nem raknám ki, mert ha egy kicsit koncentráltabban dolgozik számtalan lehetőség van benne, és szüksége van a csapatunknak rá. Nem akarok nagyon ráijeszteni, hiszen annyira kisfiú még, de azért érezze csak, hogy hol a helye. Időközben én is elkezdek átöltözni, a talár és a póló fázisok között előbukkannak a hátamat borító hegek. Ezzel azt hiszem, csak rákontrázok kicsit a parájára.
- Nem akarom a szívbajt hozni rád, még a végén itt esel össze – válaszolok a terelésre, miközben magamra kapom a pólóm – de nem szeretem ezt a kerülgetést. Legyél egyenes és őszinte, és akkor talán meghívlak egy körre – nézek rá megenyhülten, mielőtt a pulcsimat is magamra kapnám.

To: Miles

2001. november 4.

Hányingerrel vegyes gyomorfájdalmat éreztem, ahogy Miles szemébe néztem. Az ujjaim szerencsétlenül remegtek meg a talárom gombján, nem akartam előtte levetkőzni… így is éppen eléggé leégettem magam, nem akartam, hogy még a satnya testemet is meglássa. Aztán még valami hülye szöveg is kicsúszott az ajkaimon a hátfájásról. Szinte láttam, ahogy megkeményedik a tekintete, éppen ezért folytattam a magyarázást annak reményében, hogy némi jópofizás még kihúzhat a szarból. Csak most kerültem a csapatba, nem akartam azonnal ki is kerülni onnan. A szerencsétlenkedés persze mindenképpen Sebastianes volt, de valahogy ki kellett magam húzni ebből a szarságból. 
– Ne hazudj nekem. Mondd meg, ha valami problémád van, mert tudnom kell róla. Számíthatsz a diszkréciómra, mindegy milyen gáz a szitu. De még egy ilyen orbitális kamuzás és kiraklak. – A szigorra azonnal nyeltem egyet.
Ha kirak a csapatból nem csak a furcsa, problémás srác leszek, hanem az is, aki magára haragította a suli legnépszerűbb srácát és mellesleg az egyik legmenőbb kviddicsjátékost, Miles Edwardot. Nem akartam magamnak ilyen gáz hírnevet. Így is majdnem biztos voltam benne, hogy néhányan sejtik, vérfarkas vagyok… még Jack is rájött, pedig ő nem a legokosabb ember a Roxfortban – annak ellenére sem, hogy a legjobb barátom.
Nem mertem megszólalni, csak figyeltem, ahogy Miles öltözködik. Természetesen tökéletesen sportos volt velem ellentétben… még a hátán olykor-olykor láthatóvá váló hegek ellenére is. Inkább el kaptam a tekintetem, hogy ne kapjon rajta a bámészkodáson, bár az inkább elismerés lett volna. Kigomboltam egy gombot végre a talárom, de csak úgy pótcselekvésnek.
– Nem akarom a szívbajt hozni rád, még a végén itt esel össze – mondta és közben a pólóját húzta. – de nem szeretem ezt a kerülgetést. Legyél egyenes és őszinte, és akkor talán meghívlak egy körre. – Ahogy a pulcsijáért nyúlt gyorsan én is kibújtam a talárból, hogy magamra rángassam a bordó pólómat és a fekete garbót, mert amúgy nagyon nagyon fáztam. Addig nem is mertem megszólalni, míg normálisan nem állt rajtam a ruha… és még akkor is totál vörös volt a fejem. Láthatta, hogy milyen sovány vagyok, ha felém nézett, mert lássuk be, mióta betöltöttem a tizennégyet egyre rosszabbul viseltem a telihold közeledtét. Az étvágyam egyre inkább megromlott, ráadásul az oldalamon lévő hatalmas karmolás nyom is, mintha vörösebb lett volna. A többi csak olyan sérülés volt, amit magamnak okoztam az átváltozásoknál, egy két marás okozta heg itt-ott a bőrömön.
– Ha őszinte lennék nem biztos, hogy meghívnál bármire… – motyogtam inkább csak magamnak, semmint neki. Van egy… egy gyógyíthatatlan betegségem – sóhajtottam aztán. Nem, ez nem volt hazugság, mármint a kórságot és a gyógyíthatatlanság tekintve. Azonban vérfarkasnak lenni nem jelentett tényleges betegséget. Kinyitottam a számat, mintha mégis úgy gondolnám, hogy jobb a teljes őszinteség, de akkor meg csak dadogni kezdtem: – Vé… vé… – kezdtem, mégsem sikerült kimondani a szót.
Nagy nehezen megráztam magam és nagy szemekkel pislogtam Milesra. Még annál is sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint amilyen hír… mármint ő itt a nagymenő srác… én meg a szerencsétlen névtelen kis senki, akiről legfeljebb annyit tudnak, hogy az ostrom után egy időre a Mungóba került. Ezt is leginkább csak az évfolyamtársaim tudták rólam. Ezt leszámítva mindig visszahúzódó voltam.
– Sajnálom, csak… nem vagyok épp valami jól a kórság miatt. De egy pár nap és túl leszek rajta…

Ez a fiú fél tőlem. szinte tapintható a feszültség, ahogy rémül tekintetét ide-oda kapja. De vajon miért tart tőlem ennyire? Ilyen rossz hírem lenne? Az egy dolog, hogy nm bánok kesztyűs kézzel a csapatommal, de a legtöbben szeretnek, vagy nagyon jól tudnak nyalizni. Mindenesetre nem tetszik nekem, hogy ilyen bizonytalanul áll hozzám. A legfontosabb az őszinte és tiszta bizalom.
Fürkésző tekintetem nem kerüli el az oldalán lévő hatalmas karmolásnyom. Hogy is lehetne nem észrevenni? Nem egy apró karcolás, amit csak úgy kikerülne az ember tekintete. Ebből és az értelmetlen dadogásából már kezdem sejteni, hogy mit szeretne, vagyis inkább nem szeretne velem megosztani. Nem nehéz kitalálni, ha valakinek van egy kis sütnivalója és képes az orránál tovább látni.
- Sebastian – szólítom meg kedvesen és közelebb lépek hozzá. Minden fenyegetés vagy düh elszállni látszik arcomról, mostmár maximum a magasságom lehet ijesztő, de ezen hamar segítünk. – Ülj le – kérem meg, miközben én is leteszem a fenekem a nem éppen kényelmes padra. Persze, ezek nem arra lettek tervezve, hogy hosszú órákig ücsörögjön rajtuk az ember, de ha hosszú órákig kell ücsörögni rajtuk akkor addig fogunk. Mert addig nem engedem el, míg nem beszélt. Szembe kell néznie vele, hogy nem titkolhatja örökké a világ elől, és fontos tudnom erről, már csak az edzések és a meccsek időpontjai miatt is. Ha tényleg az a helyzet áll fent, amire gondolok akkor szükséges lesz egy megbízható csereőrzőre, illetve egy naptárra. Mert nem hagyhatom veszni a tehetségeket egy ilyen miatt. Ha képes játszani, akkor játszani fog, és nem fogom csak azért kitenni a szűrét. De ehhez szükségem van bizonyos információkra, amiket nem fogok tudni csak úgy kitalálni. Beszélnünk kell róla.

To: Miles

2001. november 4.

Még mindig remegett a gyomrom… talán mert majdnem kiböktem két remegés, hogy vérfarkas vagyok. Talán ez lett volna a helyes, hogy beavassam… a csapatom kapitánya volt, ha másnak nem is mondtam volna el, neki minimum tudnia kellett volna. Mégsem mertem kimondani. Olyan volt ez, mintha leprás lennék… nem tudtam kimondani anélkül, hogy ne jöjjön a megbélyegzés. Egyedül Jack, a legjobb barátom nem ítélt el azért, aki vagyok. Nem én választottam ugyanis ezt, hanem azok a halálfalók, akik berángattak azon a napon a tiltott rengetegbe és letepertek a földre, a száraz avar porladó darabjai a ruhámra tapadtak, belegabalyodtak a hajamba, s ahogy kapálóztam… hiába volt minden… mert éreztem a marást az oldalamon, a hátamon, a lapockáim között. Iszonyatos, bénító fájdalom volt… akárcsak az első átváltozás. De ezt hogyan érthetné meg bárki is? A legtöbben csak a fenyegetést látják a vérfarkasokban, pedig a legtöbben ezt nem választják…
Megigazítottam a pulcsimat, hogy ne lássa Miles a karmolásokat. Tudtam, hogy kiszúrta, mert éreztem magamon a tekintetét… s azt is tudtam: ez sokkal komolyabb magyarázat volt a viselkedésemre, mint a szavaim. A szemeibe pillantva egyértelmű volt, hogy leesett neki, mi történt velem.
– Sebastian – szólított meg kedvesen és közelebb lépett hozzám. Ahogy felpillantottam rá, kicsit megrezzentem. Ilyen közelről egészen más hatása volt… egyrészről hatalmas és vállas volt, az arca némi szigorúságot tükrözött, de legalább dühösnek nem tűnt. Persze már tudtam egy ideje, hogy nem értek az emberekhez. Az érzelmek leolvasás ment a legnehezebben egy-egy arcról. Edward meg kicsit az a rideg fajta volt, akiről aztán végképp nehéz megállapítani bármit is. – Ülj le.
Nyeltem egyet, először csak figyeltem, amint helyet foglal a padon. Egy pillanatig haboztam, majd kapkodva huppantam le, de nem mertem ránézni, inkább a cipőm orrát szuggeráltam remélve, hogy az majd ad valami jó tippet, hogy most úgy mégis mit csináljak. Tudtam, hogy szín kell vallanom, mert bár rájöttem, őszinteséget vár. Kellett már egy jó pontot szereznem Edwardnál. Zavaromban lóbálni kezdtem a lábamat, mint valami kisgyerek, a tenyereimet a combom alá nyomtam, mintha melegíteni akarnám őket… valójában csak fogalmam sem volt, hogy mit csináljak.
– Gondolom láttad a marás nyomait az oldalamon – kezdtem kicsit rekedten. Nem beszéltem nyíltan senkivel erről… jobbnak láttam megőrizni a titkomat. Még a szüleimnek sem részleteztem, min mentem át. Őket így is eléggé megrázta, ami velem történt… na meg, hogy a gyerekkori emlékeim jó részét elveszítettem. – Kicsi voltam, mikor történt… a háború alatt a halálfalók kiszemeltek maguknak… – magyaráztam és éreztem, hogy pislogás közben könnyek gyűlnek a szememben, de minden erőmet bevetettem, hogy ne sírjak. Nem akartam Edward előtt még jobban leégni, már így is egy töketlen hülyének néztem ki a szemében.
– Ez volt a büntetés, hogy muglik a szüleim. Ezért lettem vérfarkas… – de nehéz volt kimondani ezeket a szavakat. Éreztem, ahogy a nyomukban kiszáradt a torkom. – Mostanában kicsit rosszabbul viselem a telihold előtti időszakot… talán a hormonális dolgokkal függ össze… – magyaráztam egyre halkabban, mintha szégyellném magam… talán kicsit így is volt.

Megrendít, hogy ennyire fél tőlem. Sosem tapasztaltam még ezt. Persze, látszik, hogy jóval magasabb és izmosabb vagyok nála, így akár a köztünk lévő méretkülönbség is okozhatná ezt. De tudom, hogy a fiatalabbak valamiféle furcsa tisztelettel néznek rám, hiszen nem egyikük életét mentettem meg, vagy ha ők nem is tartoztak ebbe a csoportba hallották, hogy mi mindent tettem a nagyobbakért. A kinézetem és ez a kultusz pedig elhiteti velük, hogy különleges vagyok, és ezért úgy is kell velem bánni. Holott igazából egy vagyok közülük. Persze, bátor, vagy inkább vakmerő volt részemről, hogy egy csapat felnőtt halálfalóval álltam neki párbajozni a többiek védelmében, de nem is gondolkodtam, csak tettem amit helyesnek láttam. Ettől ugyanaz a kétségbeesett, céltalan fiú maradtam, aki azelőtt is voltam. Nem lettem más. Ugyanolyan érző és emberi vagyok, akármennyire is nem látszik arcomon, ha szomorú vagyok vagy dühös.
Olyan, mint egy rettegő kisfiú. Életbe lép a bennem lobogó családi ösztön, szeretném megvédeni és megvigasztalni, hogy nem lesz semmi baj. Már nem. Csendesen egy zsebkendőt nyújtok felé. Látom a könnyeket a szemében, és szeretném ha tudná, hogy sírni nem szégyen. Jobb, ha kiadja az érzelmeit, mintha magában tartja. Tudom milyen az, mikor negatív érzések nyomják a szívedet és nem tudsz tőlük szabadulni. Ezzel telt a negyedévem, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, holott semmi sem volt. Aztán megtanultam a saját káromon, hogy muszáj erről beszélni, és dolgozni rajta, hogy ne alakuljon át valami sokkal többé és nagyobbá.
- Megoldjuk, rendben? – Kicsit macerás lesz, de ennyit megér. Beszélnem kell Madame Pomfrey-val, hogy ő mit tanácsol, hogyan lehetne a legjobb. Biztos vagyok benne, hogy tud valami bájitalt, ami segít, hogy kicsit energikusabb legyen és jobban viselje a holdtöltéket. – És ne szégyelld magad emiatt, megértetted? Rendkívül bátor vagy, és erről nem kívánok vitát nyitni. – Nem vagyok fenyegető, sokkal inkább szeretettel fordulok felé. – Én megértem min mész át. Vagyis nem teljesen, de egy részét értem – pontosítok kicsit. Mert persze, el sem tudom képzelni milyen lehet egy életen át küzdeni a kórsággal, de tudom milyen egy ilyen heget és történetet cipelni magunkkal.

To: Miles

2001. november 4.

Kiszáradt torokkal, könnyfátyolos szemmel pillantottam Edwardra. Nem kellett volna csak így beavatnom a részletekbe… mert az emberek erre rohadtul nem kíváncsiak általában. A legtöbben elborzadnak, vagy azt gondolják megérdemlem. Ez tényleg átok volt, s nem csak a nevében volt benne. A varázslótársadalomban minden vérfarkas veszélyes szörnyetegnek számított, hogy ma már egészen kezelhető volt ez az állapot.
– Megoldjuk, rendben? – kérdezett vissza a lehető legkedvesebb hangon Miles.
Éreztem, ahogy egy könnycsepp kifolyik az arcomon, végig az állam felé. Nem azért, mert meghatott, hanem még a korábbi történetmesélés hatása alatt voltam. Nem voltam képes felfogni, hogy minden szó, ami elhagyta az ajkaimat értő fülekre talált.
Nyeltem egy nagyot, de éreztem, túl gyenge lenne a hangom most megszólalni. Csak bólintottam egyet… én is meg akartam oldani, hogy kviddicsezhessek. Engem ez tett boldoggá, a sebesség, a magasság, a seprű. Nem volt más hobbim és ebben legalább jónak éreztem magamat… talán Edward is, nem véletlenül engedett a csapat tagjának lenni.
– És ne szégyelld magad emiatt, megértetted? Rendkívül bátor vagy, és erről nem kívánok vitát nyitni. – Folytatta, én meg közben hosszan fújtam ki a levegőt. Össze akartam szedni magamat, hogy ne úgy érjen véget ez a beszélgetés, hogy csak bőgök. – Én megértem min mész át. Vagyis nem teljesen, de egy részét értem.
Lehajtott fejjel bámultam le a cipőm orrára. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam és mondjak valamit. A bőgés hatására a zavarom többé-kevésbé elmúlt, így ez nem jelenthetett akadályt. Nem égett az arcom a pírtől, sem a fülem hegye… Miles sokkal rendesebb volt, mint amire számított. Nem az a rideg szépfiú volt, akinek a pletykákban állították be. A szavaiban tényleg megértés csengett.
– Kö… köszi… – nyögtem ki rekedten. – A lelki részével megbirkózom… a többi az, ami nem megy egyedül. – Tettem hozzá aztán és kihúztam magam. Valahogy úgy kellett tűnnöm, mint aki tényleg komolyan veszi, mert ez egyelőre aligha látszott meg a viselkedésemen: – Vettem nem rég egy új bájitalt, ami segít az energiaszint fenntartásában, de csak az átváltozást követő napon ajánlott alkalmazni – magyaráztam. Az aranyszínű főzetettel teli fiolát kihúztam a talárzsebemből, hogy megmutassam neki. Az utolsó fillérjeimet is ráköltöttem a roxmortsi hétvégén, szóval nagyon reméltem, tényleg hatásos lesz.
– Ha ez neked így megfelel, akkor én az adott helyzethez képest megpróbálom a legjobbat nyújtani. – Folytattam és visszadugtam a fiolát a zsebembe, majd végül felkeltem a padról. Még megvártam a válaszát, de lassan ideje volt visszatérni a napi rutinhoz… és eltűnni a bőgés után a szemei elől. Ehhez persze elegendő házi mennyiség várt rám, szóval nem jelenthetett tényleges gondot a dolog.

[Sebastian]

Sebastian
2001/12/31 - 2002/01/01
előzmény
16+



"I will burn the heart out of you"

Nem tudja, miért ingerli a rosszabbik oldalát az a mordulás. Van valami furcsa zöngéje, ami kellemetlenül kapar fel a tarkóján és égnek mereszti ott a pihéket. Meglehet tudat alatt emlékezteti valamire, amit azonban jelen formájában egyszerűen csak nincs luxusa boncolgatni. Ha elkezd ugyanis úgy istenigazán a kígyó fejével gondolkodni, menthetetlenül kiesik a szerepből, az ugyanis messze inkompatibilis Nightingale hevesebb, szenvedélyes vérmérsékletével.
- Ha mégis... - Hangja kimélyül kissé, a hidegben szabályosan forrónak ható lélegzet a harapás nyomán csiklandoz. - Biztosan találunk rá módot, hogy kiengeszteljük, hm? - A harapott bőr érzékenysége, a hang tónusa, a mozdulat, amivel végül magával húzza valami tűrhetetlen türelmetlenségről árulkodva mind kiszámított lépés egy vérvörös-méregzöld színekkel felfestett sakktáblán, amin Nightingale magányos kis parasztja már évek óta egyedül áll. A játéknak valójában réges-rég vége van, de a sárvérű a mai napig nem ismerte fel, mikor kell csak szimplán megadni magát. Ő pedig megengedi neki. Nem mert bármi értékeset látna benne, hanem mert egyszerűen bicskanyitogató, hogy egyetlen feláldozható, jelentéktelen kis báb miként lehet még mindig életben, ha mindenki más pályán kívül végezte már körülötte. Mi több... ide-oda sétálgat oldal és oldal között, amíg újabb bábukat állít be maga mellé. Wolfgang. Thane. Bates. Fraser.
Értelmetlen. Nincs benne vezetői potenciál. Sem az égvilágon semmi vonzó, amivel magához kössön másokat és mégis valahogy megjelennek mellette. A maga pofátlan módján pedig kiirthatatlanul terjeszkedik mások képében, mint valami megállíthatatlan fertőzés, amire van ugyan ellenszer, de hagyja pusztítani a maga nemében, amíg rá nem jön miért. Mi olyan kibaszott különleges, hogy még a kígyók is körülötte tekeregnek, mintha muszáj volna? Az ő fivére egy dolog. Amit viszont múltkor Fraser művelt a kedvéért, túlmegy minden logikai határon.
Nos. Nem mintha benne ne lenne kellő potenciál előrángatni a múltból megfelelő problematikus egyedeket.
Mindig is tökéletesen működött nála a multifunkció. A koponyája olyan, mint a kígyófészek; milliónyi gondolat tekereg benne egymással kivehetetlenül összegabalyodva és mégsem megfojtva mindazt, amire valóban koncentrálnia kell.
Óh. Hogy le akarja szopni.
Elneveti magát a gondolatra, ami egészen úgy tűnik, mintha a mi hova fér be témának szólna. És egy kicsit talán annak is.
- Nincs miért aggódnod. - Még vidámságot nyomokban őrző hangjába belemászik az a fűszeres, várakozó, türelmetlen gondolat. Kinyúl a fiú álláért, rásimít hüvelykjével az alsóajkára, finom presszióval veszi rá, hogy kinyissa a száját. Lusta mozdulattal simít rá a nyelvére. - Biztos lehetsz benne, hogy befér.
Hmh. Még a végén meg sem kell húznia, elég ha torokra élvez, aztán elküldi a picsába. Amilyen bizonytalan a srác, valószínűleg elég nagyot ütne, de... miért is végezne félmunkát az ügyben?
Olyan könnyen löki odabent az ajtóhoz a sötétben, hogy az szinte fáj. Megvan ennek is a maga fűszere, de személy szerint jobban élvezi, ha küzdenek alatta. Ha megtörhet. Sőt. Ha elég ideje lenne a fiúval, hát hetekig nevelhetné a megfelelő béklyók között pontosan olyanra, ahogy az neki tetszik. Soha többé nem nézne Nightingalere.
Ki tudja. Ha eléggé megihleti a dolog, talán ezt fogja tenni.
Nem hagy időt gondolkodni egészen addig, amíg már nincs mivel a farkán kívül. Ez a tehetség nem veleszületett, viszont behatóan tanulmányozott sportág, aminek a töredékét sem kell elhasználnia arra, hogy felhúzza úgy istenigazán.
Megint az a morgás. Végigfut rajta a borzongás, ami a pózban jólesőnek hat, de a hideg rázza tőle. És fogalma sincs miért, holott a ruhaszaggatásra felüti benne a fejét valami hitetlenkedő gondolat. Ebben a nyeszlett testben egyszerűen csak nem lehet ennyi erő. Hmhm. Csak nem titkolunk valamit, Bates?
- Térdre. - A hangja konkrét parancsnak hangzik, ellentmondást nem tűrően hasít bele a sötétbe. Nem elég kegyes ahhoz, hogy meg is hagyja így szemérmesen az élményt, a néma pálcaintés nyomán visszafogott fény lobban fel az öltözőben. A rögtön követő másodlagos mágiát, ami kívülről mindezt észrevétlenné teszi, már nem érzékelni a levegő vibrálásában, olyannyira rácsatlakozik az előzőre. A galagonya végül visszacsúszik a zsebébe, ő pedig lepillant a srác fejére.
- Biztosan elképzelted már párszor. Mutasd meg mire gondoltál.

To: ál-Noah (Morrow)

2001. december 31. – 2002. január 1.


18+

Megnyugtatott Noah, amikor azt mondta szerinte is elfér a számban… egy részem még mindig aggódott az együttlétek ilyen formája miatt. Valahogy fulladás, öklendezés jutott róla eszembe, ahelyett, hogy az kellemes lehetne… ezért dadogtam összevissza, mint valami kisgyerek. Akartam, de mégis féltem tőle, ezt persze neki inkább meg sem említettem.
Ahogy elhúzódott, az ajkaim megremegtek. Nem tudom miért, de ahogy odaszorított az ajtóhoz, egészen másfajta erőket éreztem végig cikázni a testén… és ez is tetszett. Olyan volt, mintha egy új oldalát mutatná meg, pedig eddig is szenvedélyes és vad volt, mégis egészen másképpen. Éreztem, milyen szűk a nadrágom, hogy megint minden porcikám őt akarja. Talán ezért is szakadt ki belőlem megint a farkas azzal a morgással s a ruhák szaggatásával. Noah megértette ezt, talán szerette is…
– Térdre. – Parancs csendült az öltöző sötétjében, aztán felsejlett a sápatag, ezüstös fény. Hirtelen nem emlékeztem, hogy láttam-e valaha némán varázsolni Noah-t… talán igen, de most ez is valahogy egészen más erővel töltötte meg a helyiséget. Nem tudom miért. Valahogy önmagában komolyabbnak tűnt mint máskor.
Talán haragszik rám? A gondolat úgy csendült, mint valami furcsa felismerés. Tehettem bármit – amilyen szerencsétlen voltam –, hogy önkéntelenül is, de magamra haragítsam. Igen… mi másért bánna ilyen keményen velem? A gondolatot és a miérteket gyorsan elnyomta a forróság, ami megült a nadrágomba és ami egy finom kis morgást préselt ki belőlem megint.
Engedelmeskedtem neki. Ki akartam engesztelni, hogy ne haragudjon rám többé… hogy ne akarjon megint másokkal összefeküdni. Meg kellett tennem, hogy végre azt mondja, járunk… mert járni akarok vele. Ez most már egy tény volt, amit felismertem és amit nem tudtam többé figyelmen kívül hagyni. Túl önző voltam ahhoz, hogy át engedjem másnak. Főleg, hogy nem is csak én, Sebastian Bates, a negyedéves diák, hanem Sebastian Bates, a vérfarkas is vágyott rá. Ez pedig még veszélyesebbé tette az egészet… talán egy hisztisebb napon még követelőztem is volna érte.
– Biztosan elképzelted már párszor. Mutasd meg mire gondoltál. – Jött a folytatás, miután végre ténylegesen térdre kerültem előtte.
– Hát nem igazán… nem igazán… – motyogtam szerencsétlenül, de a tekintetem ebben az alig valami kis fényben is a nadrágjára vándorolt. Engedelmesen gomboltam ki, és húztam le róla egy egész kicsit, éppen csak annyira, hogy helyet kapjak.
Éreztem, ahogy az arcom egészen kipirul már csak attól is, hogy az alsógatyájával játszanak az ujjaim. Nem mertem egész egyszerűen lehúzni… nem is tudom, valahogy azt hittem, majd segít és nem nekem kell megmutatni. Remegni kezdett mindenem, mert éreztem, hogy elrontom, miközben ő csak szexre vágyik.
– Bocsi… – makogtam és lesütöttem a szemeimet. Ujjaim végül csak fogást találtak az anyagon, hogy lehúzzák róla. Talán még sosem láttam ilyen közel az arcomhoz, ijesztőnek tűntek a méretek. Az ajkaim megint megremegtek, mégis odahajoltam, hogy finom csókót leheljek rá. Szokni akartam mindent, az ízét, a méretét… de fogalmam sem volt, hogyan vágjak bele. Ezért éppen csak a számba vettem és néhány szerencsétlen mozdulattal próbáltam mímelni, amit Jack magyarázott.

[Sebastian]

Sebastian
2001/12/31 - 2002/01/01
18+



"I will burn the heart out of you"

Noah tudná egyetlen szó nélkül is, hogy fél tőle. Hogy valójában abszolút nem áll készen a témára és mégis... ezen a ponton ő is engedne neki, de nem így. Egy átbulizott éjszaka után, némi alkohollal a szervezetében, ami feloldja kicsit a gátlásait. Rávezetve szépen a saját farkára, pontról-pontra irányítva, hogy mit csináljon...
Seth is tudja, hogy fél tőle. Érzi rajta. Nem tudja nem beleolvasni a reakciókba, az eddig megmutatott jellembe. Abba a veszett gátlásosságba, amely a korosztálynak olyannyira sajátja és mégis mintha Bates esetében súlyosabb volna az átlagnál...
Nightingale és Morrow között a helyzetben a legnagyobb különbség, hogy bár mindketten tudják, amit tudniuk kell, az utóbbit egyszerűen csak nem hatja meg.
A félelem a kezében fegyver. A bizonytalanság egy manipulációs eszköz. A kimondatlan gondolatok és kérdések energiabefektetés nélküli védelem, amit nem kért és mégis megkapott. Sebastian Bates olyan tökéletesen felkínálja magát neki, hogy az már-már fájdalmas is lehetne. Ha lennének ilyen jellegű emberi érzései. Nem... Seth valami más. Még csak nem is nevezhető pszichopatának, mert rendelkezik a megfelelő érzelmi skálával, azok mégis valamiképpen betegesen eltorzultak. Kifacsartak. A Morrow család nevelési módszereinek tökéletesre csiszolt díszpéldánya.
Kemény vele. Tisztában van vele, hogy deviál Nightingale alapvető jellemétől, de tekintve milyen gyorsasággal húzta fel a fiú vágyait, ennyit még megengedhet magának. Persze ezen kívül is rengeteg apróság van, de az emberek többsége ezeket egyszerűen csak... megmagyarázza magának. Az utolsó utáni gondolat, hogy akit maguk előtt látnak, az valójában mégsem az, akinek gondolják és az emberi pszichológia már csak olyan, hogy feltölti a maga összetapasztó magyarázataival az eltérő részleteket. Ma kicsit más. Más a hangulata. A mugli ruha teszi. Az új parfüm. Talán alkohol. Változtak az érzések. Ez csak egy új oldala. Talán haragszik rám.
Morrow tisztában van az emberek ezen oldalával és lelketlenül ki is használja azt.
Az a morgás nagyon komolyan az idegein táncol. Nem érti mi van benne, ami ilyen mértékig nyugtalanítja és kifejezetten irritálja a tény, hogy egy óvatlan pillanatban képes némi keménységen túl is kizökkenteni vele. Nem engedheti meg magának, hogy rászóljon, mert valahogy biztosra veszi, hogy Nightingalenek ez... bejön.
Kárpótolja a dologért a tény, hogy a srác kimondottan... engedelmes, ez pedig természetéből fakadóan is megsimogatja a hiúságát. Mondhatnánk, hogy nem neki szól, de az ő parancsára teszi és ez már olyasmi, amit a fiú nem tud visszacsinálni.
- Miért nem? - Biccenti oldalra az állát, pillantása megsimogatja a srác vonásait, ahogy az a nadrágjával szemez. - Komolyan egyszer sem játszottál el a gondolattal milyen érzés lehet a szádba venni? - Lenyúl érte, ujjai végigcirógatják az arcát, míg a nadrág kissé lejjebb csúszik rajta. Szinte érzi mennyire forró a bőre saját zavarától. Mennyire... ártatlan.
Mennyire nagyon tönkre fogja tenni.
Nem segít neki. Végignézi a zavart, a remegést, a bizonytalanságot. A bocsánatkérésre elmosolyodik.
- Ssh. Nincs semmi baj, ráérünk. - Ujjai feljebb moccannak az arcán, megcirógatja a halántékát, a fülét. Ahogy az alsónadrág lecsúszik róla, végigpillant "saját magán". Sok mindenért cseszegetheti Nightingalet, de azt nem verheti rá, hogy ne lenne szép farka.
Keze hátramoccan a fiú tincsei közé, halkan sóhajt a csókra. Csak akkor szorulnak meg ujjai a hajkoronában, mikor tényleg a szájába veszi és nekiáll mozogni rajta.
Hmh. Hát tényleg nem gondolta túl a dolgot.
- Héhéhé. Csak finoman. - Elhúzza a srác fejét a hajánál fogva, kicsit felfelé irányítja, hogy kénytelen legyen szembenézni vele. - Előbb csókolj meg. Újra és újra, amíg megbarátkozol az érzéssel. Lassan. Hosszan. - Visszahúzza magához a fejét, de ezúttal a tövéhez, hogy onnan irányítsa a végéig finoman vezetve a mozdulatsort.
- Úgy csókolj, ahogy te szeretnéd, hogy én tegyem veled. Használhatod a nyelved. És simogathatsz is közben. Szeress egy kicsit, Sebastian.

To: ál-Noah (Morrow)

2001. december 31. – 2002. január 1.


18+

Minden szerencsétlenség, ami csak létezett bennem hirtelen egyetlen pontba összpontosult. A nadrág levétele tűnt ebben a pillanatban a legnagyobb akadálynak, mintha még nem téptem volna le róla egyszerűen… de olyan szokatlan, olyan más volt ez a helyzet. Nem találtam benne magam, hiába volt itt ő is. Nem tudtam volna megmagyarázni, mi a baj… de tudtam, hogy meg kell tennem, mert haragszik vagy legalábbis elgondolkodhatott rajta, hogy meg akar szabadulni tőlem. Megérteném, hogy haragszik rám… nagyjából mindenhez béna vagyok, ami neki természetes.
– Miért nem? – Kérdezett vissza, mikor azt mondtam, hogy nem képzeltem el. Egyszerűen csak túl bátortalan voltam belegondolni, milyen érzés lehet őt érezni a nyelvemen, az ajkaimon… ahogy újra és újra végig szaladok rajta rövidebb-hosszabb mozdulatokkal. Már ennyi is elég volt, hogy teljesen elvörösödjek. – Komolyan egyszer sem játszottál el a gondolattal milyen érzés lehet a szádba venni? – Az ujjai hidegnek tűntek a bőrömön. Az arcom ugyanis még mindig égett a zavartól.
Nem tudtam válaszolni, egész egyszerűen nem ment. Csak dadogni tudtam egy szerencsétlen bocsánatkérést. Jobban örültem volna, ha megmaradtunk volna a korom sötétnél és nem látja az arcomat, miközben zavartan piszkálom a nadrágját és nézek szembe vele odalent… mintha csak valami nehéz feladat lenne.
– Ssh. Nincs semmi baj, ráérünk. – Az ujjak közben az arcomon, a halántékomon simítottak végig, finoman érintve a fülemet. Ha nem lettem volna ilyen feszült, biztosan belesóhajtottam volna. Talán kicsit fel is mordultam volna… de nem, ez most nem jött olyan természetesen és ez valószínűleg neki is feltűnt. Éreztem, ahogy az ujjai megfeszülnek a tincseim között, majd egész egyszerűen hátrébb húzta a fejemet magát.
–  Héhéhé. Csak finoman.
– Bocsánat… nem… nem… – akartam fájdalmat okozni. Ez a válasz jött volna, de az ajkaim egész egyszerűen kiszáradtak és nem tudtam többé szólni. Egész egyszerűen a határán álltam annak, hogy kikészüljek… az egész helyzettel valami nem volt rendben és nem tudtam miért. Eddig Noah közelében biztonságban éreztem magam, most viszont minden idegennek és sokkal félelmetesebbnek hatott. – Előbb csókolj meg. Újra és újra, amíg megbarátkozol az érzéssel. Lassan. Hosszan.
Megremegtem, ahogy közelebb húzott magához, de nem akartam. Nem akartam ezt most, az ujjaim felsiklottak a combjára. Nem feszítettem még meg a karomat, de készen álltam rá, hogy eltoljam. Ő mondta, hogy csak azt tesz velem meg, amit akarok… és ezt most nagyon nem akartam. Hangosan kapkodtam a levegőt, érezhette, a bőrén milyen hevesen fújtam ki.
– Úgy csókolj, ahogy te szeretnéd, hogy én tegyem veled. Használhatod a nyelved. És simogathatsz is közben. Szeress egy kicsit, Sebastian.
Már nem számítottak a korábbi gondolatok, hogy haragszik vagy, hogy esetleg van valaki más. Nem tudom miért de csak azt akartam, hogy kerüljön tőlem távolabb… furcsa volt, mintha nem ugyanaz lett volna, akivel korábban beszéltem. A bőre illata is olyan idegen volt.
– Ne… – Megpróbáltam hátrébb tolni, s épp elég volt bennem az erő ahhoz, hogy sikerüljön. Csakhogy ahogy taszítottam el, az ujjai megtépték a hajamat, amire csak felmordulni tudtam.
– Valami… valami… más… – nyögtem ki nagy nehezen és elhúztam tőle a fejemet úgy, hogy akár az ujjai között maradhatott egy-két szál a hajamból. Éreztem, ahogy húzódik a fejbőrőm… de nem érdekelt. Csak akkor nyugodtam meg kicsit, mikor a hátam neki csapódott az öltözőajtajának és remegve, hangosan kapva levegő után, távolabb kerültem tőle. Nem érdekelt, hogy a hideg földön ülök… éreztem, hogy ez egy pánikroham előjele. A szívem vadul kalapált, remegett minden tagom. Soha, de soha nem éreztem magam így Noah-val.

[Sebastian]

Sebastian
2001/12/31 - 2002/01/01
18+



"I will burn the heart out of you"

Seth Morrow érti az embereket. És néha nagyon nem. Nem érti, mit eszik Nightingale ezen a srácon. Egy értelmes mondatot képtelen kinyögni jóformán, egy szimpla kérdéstől is zavarban van és még annyira sem hajlandó, hogy elképzelje egyáltalán, milyen lehet vele lenni különböző módokon. Az első kettő egy dolog, de a harmadik egyszerűen csak érthetetlen. Éretlen. Gyerek.
Persze ő nem értette azt sem, fivére mit eszik Nightingalen. Ha félre is tekint attól a ténytől, hogy sárvérű. Ha hajlandó túlmenni azon, hogy azonos nemű... az égvilágon semmilyen vérörökséget nem hordoz, képtelen öregbíteni a Morrow nevet, alkalmatlan az ő világukra. Nagyszájú, hangos, gyerekes, csapongó, flegma, trágár és önmagában még csak nem is különösebben vonzó. Nulla karrierlehetőség. Semmi érték, de cserébe tengernyi érte hozott áldozat. Nightingale jóformán minden, ami irritálja az életben. Fivére halála óta ez egyenesen a gyilkos indulatig fejlődött, még ha vérszomjas pillanatait sikerül is pórázra vernie valami hosszabb, aljasabb és kielégítőbb kedvéért.
Meghalni könnyű. Szenvedni. Na az valóban nehéz.
Ez a kölyök itt előtte szenved. Nem azért, mert valóban ártott volna neki. Egyszerűen csak azért, mert pszichológiailag végtelenül, szánalmasan gyenge.
- Hé, nem történt semmi baj. - Szól még puhán, belül magában némán sóhajt. Van egy határ, amíg képes izgatni magát a saját beteges gondolataival, de ez az előadás viszonylag rövid úton képes lesz felpuhítani a hangulatot. Elszórakoztathatná magát a srác szenvedésének tényével, de ez ebben a formában egész egyszerűen csak képtelen a szexuális oldalára hatni. Óh, nagyon is felfogja a combjaira tapadó ujjakról, hogy mire készül. Képes olvasni abból a nagyon nyilvánvaló testbeszédből. Szánt szándékkal folytatja ennek ellenére is és amikor végül eltaszítja magától, tökéletesen mímeli Noah meglepett, megbántott arcát. Az utóbbi csupán néhány szívdobbanásnyi fény a szemekben pont ahogy az a szerencsétlen csinálja. Amiről azt hiszi, nem tűnik fel senkinek, mielőtt rendezi a vonásait pont úgy, ahogy most ő is teszi. Aggodalmasra.
- Bates... - Szól halkan, megrebbenve ereszti a hajszálakat kicsit hátralépve. - Ne haragudj, nem akartalak... rákényszeríteni. - Pillantása megtapad a fiún, elnézi azt a remegős alakot. Lassan, de biztosan ürül ki a pillantása, míg végül kelletlenül szusszan.
- Nyugi. Nem fogom a szádba erőszakolni, vagy ilyesmi. - Középmély hangja kifejezéstelenül kong, pillantása elhagyja a srácot, a saját nadrágjára néz inkább, ahogy elrendezi magát, fehúzza a cipzárt és bekapcsolja a gombot.
- Még ha nagyon úgy fest, ki is nézed belőlem. - Kezeit zsebre dugja, a barna íriszek üresnek és tompának tűnnek a meleg fényben.
- Komolyan Bates? Adtam bármi okot valaha is, hogy így reagálj rám? - Vállait megemeli, értetlenül csóválja a fejét, oldalra pillant az egyik fáklya lángjába, az állkapcsában megfeszül egy izom, mintha mondani akarna valamit... aztán inkább mégsem teszi.
- Ez... - Fanyar mosoly rándul a száján, ahogy visszapillant a srácra. A következő szívdobbanással le is olvad róla, mintha soha nem is létezett volna. - Ez így nekem nem megy. Nem tudok olyasvalakivel lenni, aki ilyen kibaszottul nem akar valójában. Persze... feláll rám, hm? De az, hogy tegyél érte. Hogy hajlandó legyél valóban megadni azt, amire nekem van szükségem. Hogy egyáltalán rákérdezz... vagy netán elképzelj velem bármit és rájöjj, hogy ez neked még kurvára korai, hogy valójában mennyire gyerek vagy hozzám... az már nem megy, ugye? - Kivár egy pillanatot, az sem érdekli különösebben, ha itt már valóban pánikrohamot kapott a fiú. Kapjon. Ha szerencséje van, megfullad itt magában és nem jelent többet problémát. Nem képes sajnálatot érezni emiatt. Azon túl, hogy itt minden személyes, ez kimondottan nem az. Ez egy általános tény.
- És félre ne érts. Ez nem egy kihagyott szopás miatt. Ha azt mondod, nem akarod, megértettem volna. Basszameg, még csak nem is én hoztam fel! - Elneveti magát, röviden, örömtelenül aztán megindul a srác felé. Ha nem mozdul magától félre, hát takarásból indítja azt a pálcamozdulatot, amivel egyszerűen csak oldalra csúsztatja az ajtóból.
- Mindegy. Ne raboljuk többet egymás idejét, hm? - Ujjai rátapadnak a kilincsre, hűvös pillantása, a tónusa már egy az egyben hasonlít arra, ahogy Madam Pomfreyval beszélt látszólag egy örökkévalósággal korábban. - Javaslom legközelebb válassz olyasvalakit, aki megfelel az igényeidnek. Én is ezt fogom tenni. - Kitárja maga előtt az ajtót, a Nox már csak kegyelemdöfésként érkezik.
- Ez volt az utolsó beszélgetésünk, Sebastian Bates. - Az ajtó halkan csukódik mögötte, Sebastian pedig magára marad a sűrű sötétségben.

To: ál-Noah (Morrow)

2001. december 31. – 2002. január 1.


18+

Éreztem, ahogy a pánik egyetlen erőként uralkodik el a testemen. A korábbi izgatottság és vágyakozás eltűnt… megijedtem és nem úgy, mint máskor. Most valahogy Noah nyugtató szavai sem úgy hatották rám, mint máskor. Valami más volt, nagyon más és ez megtapadt minden gondolatomon, minden rezdülésemen. Talán csak haragudott, talán csak én rontottam el valamit, de nagyon.
Hiába mondta, hogy nem akart kényszeríteni, hogy nem akarja. Én még is úgy löktem el, mintha legalábbis ezzel próbálkozna. Figyeltem, ahogy megigazítja magán a ruhát, de közben túl kevés levegőhöz jutottam, a szívem őrülten kapkodott. A mellkasomra kellett szorítanom a kezemet, mintha attól félnék, hogy menten kiszakad onnan és belehalok ebbe az érzésbe… ebbe a fojtogató érzésbe.
–  Komolyan Bates? Adtam bármi okot valaha is, hogy így reagálj rám? – Láttam rajta az értetlenséget, de nem tudtam válaszolni. Nem jutottam levegőhöz, a gondolataim pedig úgy kavarogtak, hogy képtelenség lett volna kibogozni őket. Egyik kapaszkodott a másikba, mint valami őrülten száguldó vonat, ami nem áll meg egészen addig, míg nincs vége. Tudtam, hogy gyűlöl, hogy mindent elrontottam, mert nem sikerült úgy, mint máskor… alapból is haragudott, mert ilyen szerencsétlen voltam. Talán ezért volt más illata, ezért viselkedett másképp. Hiányzott az, amikor csak két szerencsétlenül járt srác voltunk a folyosón, nem voltak mások… csupán ő és én, ahogy egymásba gabalyodtunk.
– Ez... – Az arcán az a fanyar mosoly olyan volt, mintha nem is ő volna. Hogyan válhattam ki belőle ilyesmit? Hogyan változtathattam ennyire meg csak azzal, hogy nem tudtam kielégíteni? Eddig olyan türelmes volt hozzám… még ha közben másokkal is feküdt össze. –  Ez így nekem nem megy. Nem tudok olyasvalakivel lenni, aki ilyen kibaszottul nem akar valójában. Persze... feláll rám, hm? De az, hogy tegyél érte. Hogy hajlandó legyél valóban megadni azt, amire nekem van szükségem. Hogy egyáltalán rákérdezz... vagy netán elképzelj velem bármit és rájöjj, hogy ez neked még kurvára korai, hogy valójában mennyire gyerek vagy hozzám... az már nem megy, ugye?
Nem volt igaza. Tudtam, hogy ezekben nincs igaza… én mindent megtettem, hogy csak engem lásson. Legalábbis meg akartam tenni, lefoglalni az idejét, hogy eszébe se jusson másokkal lenni. De valahogy mintha mégsem akart volna közel engedni magához. Csak egy negyedéves gyerek voltam… sosem tudtam volna olyat nyújtani, amit egy nálam idősebb. Pedig én akartam… akarom…
–  És félre ne érts. Ez nem egy kihagyott szopás miatt. Ha azt mondod, nem akarod, megértettem volna. Basszameg, még csak nem is én hoztam fel!
– Noah… – Próbáltam felé nyúlni. Megindult felém, de nem tudtam elérni, mert egyetlen pálca mozdulattal félre lökött az ajtóból, hogy a testem egészen a mocskos földre dőljön. Hangosan felzokogtam, ami bár szánalmasnak hatott, legalább végre levegőhöz jutottam, ahogy a testemen végig szaladt a fájdalmas remegés.
– Mindegy. Ne raboljuk többet egymás idejét, hm? – Hallottam, ahogy a kilincsért nyúl, de nem is ez rázott meg. Inkább az a pillantás, amit elkaptam. Hideg volt, más mint amit tőle megszoktam. Nem tudtam elképzelni, mivel érdemeltem ezt ki… talán nem vagyok tökéletes… de… – Javaslom legközelebb válassz olyasvalakit, aki megfelel az igényeidnek. Én is ezt fogom tenni. – Az ajtó kitárult és bent beállt a sötétség. – Ez volt az utolsó beszélgetésünk, Sebastian Bates.
Megint felzokogtam, ahogy ezekkel a szavakkal becsukódott mögötte az ajtó, én pedig ott maradtam a sötétben. Éreztem, ahogy a testem egészen átfagyva reszketni kezd a földön… mégsem mozdultam meg, hogy felkeljek. Élni sem akartam… nekem ő fontos volt. Fontosabb volt, mint amilyen én voltam neki valaha is. Még csak járni sem akart velem. Szipogva löktem fel magam a földről, remegő térdekkel indultam meg az ajtó felé, a farkas érzékeimet követve. Jack kellett… szükségem volt rá, mert csak rá számíthattam.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.