Plumbridge

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

Imádtam Írországot, minden kis részletével együtt, annyira, amennyire Angliát sosem. Mindig is szerettem utazni és új helyeket felfedezni, tavaly pedig úgy éreztem azalatt a néhány, rövidke kis hét alatt, hogy hazaérkeztem. Imádtam. És még mindig. Pláne, ahogy közben végre finoman összefontam az ujjaimat Jasperrel.
Ő volt a másik dolog, amit imádtam, kénytelen voltam ezt mostmár beismerni. Az iskola vége óta alig telt el néhány, sebesen elsuhanó hét, és mégis olyan erővel csapott arcul a hiánya, hogy alig kaptam tőle levegőt. Persze, hiszen előtte tulajdonképpen össze voltunk zárva, szóval... ez normális, nem? Ez most megint egy olyan dolog volt, amelyet nem éreztem még előtte, szokatlan volt és furcsa, de... jó, azt hiszem. Ja. Határozottan jó volt.
Közelebb furakodtam az oldalához, hogy még így is minél közelebb helyezkedhessek hozzá és az illatához, ami úgyszintén annyira hiányzott - tegnap érkeztem, így már volt időm rajta csüngeni, de ez nem volt elég. Talán legközelebb elcsórom az egyik pólóját, és azt fogom ölelni, ha hiányzik... Ó, Merlinre, kezdtem mániákus lenni. Mostmár biztos, hogy Jasper Flynn teljesen megőrjít, ettől pedig talán félnem kéne egy kicsit. Még a végén komolyan bedilizek, és rángatni fogom magammal a Roxfortba is... Óó, a Rox...
Nem, nem, most nem gondolunk az iskolára! Nyár van, végre, amit ki kell élvezni. Én pedig pontosan ezt tettem, a fiú illatába burkolózva.
Végigvezettem tekintetem az utcán - csendes, apró kis falu volt, de engem egészen elvarázsolt a bája, a saját világukba merült, erre-arra sétálgató emberek, a kellemes kirakatok. Különleges volt látni egy kis darabot Jasperből. Talán csak én égtem valami "minden tetszik" lázban, ami mondjuk szintén elképzelhető volt, de tényleg minden olyan idilli volt... Mondom. Megőrültem. Azért remélem, nem változik mindjárt minden pinkké, az már kissé túlzás lenne.
- Aranyos helyen laksz - vigyorogtam fel rá, és nekibiccentettem a fejemet a vállának pár pillanatra, ahogy továbbpislogtam a fejünk felett kúszó, kissé szürkés felhőkre. Kissé beborult, de kellemesen meleg délután volt. - Bár még jobban tetszene, ha bárányok járkálnának az utcán is.
Végigpillantottam néhány könyvesbolt kirakatán, benéztem az ablakokon. Olyan békés volt minden és mindenki. Ez pedig különösen jól esett London nyüzsgése után, ahol minden sarkon azon rettegtem, hogy beleszaladok Karenbe, vagy apába. Nem is tudom, melyik lett volna a rosszabb - igazából egyikük sem mozdult ki gyakran, talán inkább Karen, néha bekattant, és eljárkált zumbaórákra, vagy hasonló baromságokra, mert maga sem tudta, mit kezdjen apa pénzével. Lassan egy éve... egy éve nem hallottam semmit apáról az egyetlen, tavaszi levelét leszámítva, és ez megint egyre jobban égetni kezdte a mellkasomat. Hiszen mégiscsak az apám volt. Legalább egy levelet írnom kellene neki, hogy jól vagyok... De hiszen ezt már sokkal hamarabb meg kellett volna tennem, miért nem tudom végre rávenni magam? Így a bűntudat csak egyre rosszabb lesz, ideje tennem is valamit. Arra egyelőre nem igazán álltam készen, hogy találkozzak vele, de egy levél... egy levélbe nem fogok belehalni.
Egy halk kis sóhajjal elüldöztem a gondolatokat, helyette pedig ismét oldalra lestem, hogy ki is szúrtam egy lila kis cégért, hogy felcsillant a szemem. Felbámultam Jasperre, miközben ujjaimmal eljátszadoztam az övéin.
- Veszel nekem fagyit? Ígérem, megkóstolhatod majd te is - vigyorogtam rá angyalian. Írország, Jasper Flynn, édesség... tökéletes. Lelassítottam, és el is kezdtem húzni a kis bódé felé, ahonnan különben mintha levendulaillat is áradt volna, de talán csak beképzeltem, ám ekkor valaki oldalról nekem ütközött, olyan lendülettel, hogy engem meg csak Jasper fogott fel, a vállam pedig tompán megsajdult. Remek... mégis kinek voltam ilyen rohadtul útban, amikor tök üres az egész utca? Vetettem egy pillantást az alak felé, de mielőtt elérkeztem volna az arcáig, a hangja betöltötte a levegőt.
- Jasper?
Furcsa, hideg bizsergés szaladt erre végig rajtam - de nem a jóféle. Inkább az a tüskés, fenyegető fajta, amitől furcsa szájízed gyűlt. És aztán végre ráfókuszáltam a lány szemeire - a tompán csillogó, sötét íriszekre, amelyben ott sejlett valami, valami furcsa, ami csak méginkább elbizonytalanított. A tekintete kifürkészhetetlen volt, szinte zavaros. És ismerte Jaspert. Úgy tűnt, ahogy kimondta a nevét, hogy... nagyon is jól ismerte.

[Plumbridge]

 

Plumbridge

2001. július közepe
Cicamica
 
„Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...”

Furcsa érzés kerített hatalmába az egész nappal kapcsolatban. Nem tudom miért, de akármennyire is szerettem volna látni Cassent, a gyomromba valahogy görcs állt, így amint kiléptem az utcára, abban reménykedtem, hogy a számban lógó cigaretta majd kicsit lenyugtat. Már nem azért, mert ideges lettem volna, egyszerűen csak nem akartam összehányni magamat. Az viszont megnyugtatott, hogy Cassen mellettem van. Örültem, hogy eljött hozzánk igazából… már vissza sem engedtem volna a családjához, mert akkor ő visszamegy a Roxfortba…
Igazából nem akartam neki ilyesmiről beszélni. Nem akartam elrontani a nyarunkat azzal, hogy már azt tervezgessük, mi lesz, ha megkezdem az akadémiát. Csakhogy most már megvoltak a felvételi elbeszélgetések is, amik valószínűleg jól sikerültek. Anyámat mindenki ismerte a medimágus szakmában, én pedig nagyon könnyen bebújtam ez mögé, még ha nem is voltam túl büszke rá. Egyszerűen erre a szakmára születtem, muszáj volt bejutnom.
– Aranyos helyen laksz – mondta, miközben hozzám bújt. Talán észre sem vette, milyen feszülten cigarettázom. – Bár még jobban tetszene, ha bárányok járkálnának az utcán is.
Hümmögve fújtam ki egy jó adag füstöt a levegőbe, mielőtt kissé kérdőn felé fordultam volna. Nem értettem a bárányos megjegyzést, mégis haloványan elmosolyodtam rajta. Valahogy ő olyan ember volt, aki körül az ember csak nehezen tudta rosszul érezni magát. Erről árulkodott a bál is… azt nem élveztem volna még ennyire sem nélküle.
– Mit akarsz te bárányokkal? – vontam fel a szemöldököm, majd úgy húztam, hogy a legszebb utcákon keresztül tartson ez a kis séta. Pulmbridge tényleg gyönyörű volt, még ha nem is volt éppen központi hely. Csak egy bájos, öreg angol kisváros volt vidéken… sőt talán inkább falu. Ha jöttek is erre turisták, azok egy óra alatt körbe fotózták a helyet.  
A cigarette közben leégett, így a következő kukánál elnyomtam. Cassent azt hiszem lefoglalták a kirakatok, szóval lehet észre sem vette… ezt nem, de a hülye fagyis helyet azt mindjárt. Láttam, ahogyan tudatosul benne, mit is lát s már éreztem is a vesztemet.
– Veszel nekem fagyit? Ígérem, megkóstolhatod majd te is – magyarázta és úgy vonszolt, mintha máris igent mondtam volna.
– Hé! – mondtam a szokásos morcos, színtelen hangon, de nem sok esélyem volt Cassen és a tömény cukor közé állni, így hát húzhatott, amerre csak akart, én meg követtem az utasításait… egészen addig, míg valaki bele nem ütközött, ő meg nekem. Így megtorpantam, hogy ne csak a saját egyensúlyomat nyerjem vissza, de őt is megtartsam. – Mi a fasz… – mordultam egyet… de aztán meghallottam azt a hangot… a hideg kirázott. Talán a szám is tátva maradt, éreztem, ahogy lesápadok.
Ez lehetetlen! Az agyam ellenkezett minden porcikájával, ahogy megláttam a sötét szempárt, a hullámos tincseket. Erősebben megszorítottam Cassen ujjait, mint kellett volna… mert valami zsibbatság futott végig a testemen, azt hittem nem tudom majd megtartani magamat. A lábam összecsuklott és mintha egy pillanatra az agyamban megszakadt volna valami. Csak sötétet láttam és alig volt annyi lélekjelenlétem, hogy minden erőmmel Averyre támaszkodja. Az illata felrázott, egyetlen másodperc alatt, de ahhoz, hogy talpon maradjak valamibe meg kellett kapaszkodnom… s láttam a lányt, de nem hittem el, hogy ő az.
– Bea… te… te…. – Kétlem, hogy valaha is dadogtam volna eddigi életemben. De most kísértetet láttam. – Ez nem lehetsz te.
Beszéltem erről Cassenek? Aligha.
– Pedig én vagyok. Tudod te, hogy mióta próbálom felvenni veled a kapcsolatot? – kérdezte. közben megnéztem magamnak. Idősebb volt és nőiesebb, mint amikor elveszítettem. Én védekezés képpen mégis átkaroltam Cassen vállait és szorosan magamhoz hoztam. – Szia, Beatrix vagyok! – nyújtotta a kezét a lány felé. Nem akartam, hogy beszélgetni kezdjenek, de még mindig az ájulás kerülgetett.
– Milyen aranyos kis csajszit szedtél össze… – Bea szemében féltékeny fény csillant, ahogy ezt kimondta.
– Igen és ma kettesben akarunk lenni – mondtam talán túl durván is.

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

A levegőt ellepte körülöttünk Jasper cigarettájának füstje, de valahogy már ez sem zavart. Az együtt töltött idők alatt egyre jobban hozzászoktam a kissé csípős aromához, és talán egy kicsit meg is kedveltem, szimplán mert rá emlékeztetett. Jó érzés volt összefont ujjakkal, némán átszelni az utcákat. Nem volt szükség beszélgetésre, a csend kényelmesen telepedett meg köztünk, és elég volt csak a lélegzetvételeit és lépteit hallgatnom, hogy elfelejtkezzek mindenféle hülye stresszről, amit általában magamnak kreáltam... Mint a továbbtanulásos hülyeség. Nyár volt, szóval igyekeztem legalább most elterelni fejem felől a felhőket, és azzal nyugtattam magam, ha tényleg vészesen megközelít majd a határidő, úgyis döntök majd valahogy... A döntések különösképpen nehezek voltak számomra. Mindent annyiszor átgondoltam, hogy a szálak teljesen összegabalyodtak és csak zavarosabb lett az egész. Így talán lehet, hogy tényleg nem gondolni rá a legjobb, amit tehetek... Túlságosan is rányomta ugyanis a hangulatomra magát a a feszült tudatlanságom.
Plumbridge levegője viszont mintha valami különleges dologgal lett volna átitatva, hogy egészen lementem alfába, és a kis felhők megszakadozni látszottak, aminek nagyon örültem. Ez a kis falu tényleg gyönyörű volt. Egyszerű, de gyönyörű. London nyüzsgő bűze után mintha levegőt venni is felemelő lett volna itt.
Az oldalt elterülő, aranyos kis cégéreket vizslattam, amikor kiszúrtam egy fagyizót, és erre persze egyből fellelkesültem. Hát persze, hogy ez hiányzott a mai napból! Egy kis édesség. Nem sok mindent szerettem igazából a nyárban - ami persze itt általában nem volt valami forró és napsütötte -, de a fagylalt az határozottan az volt. Még ha utána néha meg is fájdult a torkom, hiszen mondjuk a jeges gömbök és egy hirtelen lezúduló eső, ami jól eláztat, nem feltétlen voltak jó barátok... de erre az eshetőségre most sem gondoltam - hiába gyülekeztek azok a jól ismert, szürkés kis fellegek odafent -, csak esélyt sem adva Jaspernek a menekülésre, húzni kezdtem a kis épület felé. Aztán jött a káosz. A mindent elsöprő, barna szemű káosz.
Éreztem, ahogy Jasper megfeszül mellettem, megszorította az ujjaimat, de én is csak a lányt figyeltem. Azt a furcsa, sűrű tekintetet... Ami a fiúra tapadt, mintha csak fel akarta volna mérni minden apró kis porcikáját. Ez a bámulás pedig akaratlanul is kiváltott a belsőmből valami furcsa háborgást, de mielőtt ennek akárhogyan is jelét adhattam volna, éreztem, ahogy Jasper rám támaszkodik, hogy egy pillanatra kiszaladt belőlem a levegőt. Ó, bakker, Jasper... vajon feltűnt neki, hogy feleakkora vagyok, mint ő? Vagy negyed, abban a pillanatban legalábbis eléggé úgy éreztem. Aggódóan pillantottam felé, és karjára csúsztattam tenyeremet, ahogy visszanyerte az egyensúlyát.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle halkan, de igazából nem voltam benne biztos, hogy meg is hallja.
– Bea… te… te… – Kissé megfeszültem erre. Olyan bizonytalanul csengett a hangja, ahogy még sosem hallottam, és ez nem tetszett. Ki a fene ez a Bea? – Ez nem lehetsz te.
Visszafordultam a lány felé, és minden erőmmel igyekeztem elnyomni magamban, hogy mennyire zavar a jelenléte. Szép volt - sötét szemek és haj, pont az ellentétem, igazából semmiben nem hasonlítottunk, ami hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy egy jó dolog-e, vagy sem.
– Pedig én vagyok. Tudod te, hogy mióta próbálom felvenni veled a kapcsolatot? – kérdezte, és a fenébe, még a hangja is olyan ártatlanul aranyosan csengett, hogy egy másik univerzumban valószínűleg szimpatikus is lett volna, most viszont egyedül olyan érzéseket kavart fel bennem, amikről nem is igazán tudtam, hogy léteznek bennem... Aztán egyszercsak a lány felém fordult, és még a kezét is nyújtotta.
– Szia, Beatrix vagyok! – Végigfuttattam fejemben, Jasper valaha is említett-e Beatrix nevű akárkit, de nem volt ismerős, egyáltalán. Mindenesetre halovány kis mosolyt erőltettem ajkaimra, ami talán csak azért sikerült, mert közben a fiú közelebb húzott magához. Megráztam a kezét.
- Avery vagyok - biccentettem, és azzal győzködtem magam, hogy aranyos lány, akit semmi okom utálni, amikor egyszercsak fellobbant valami kis ellenséges fény a szemében.
– Milyen aranyos kis csajszit szedtél össze… – jegyezte meg, én meg inkább elhúztam a kezem. Hát, úgy tűnik, nem is én vagyok itt a legféltékenyebb... Így viszont már nem tűnt bonyolultnak megtippelni, hogy kije is volt ő Jaspernek.
Összehúztam egy kissé a szemöldökömet, de a fiú megszólalt, mielőtt akármit is mondhattam volna. Talán nem is volt baj.
– Igen és ma kettesben akarunk lenni.
Igazából egy kissé bizonytalan voltam, mit kéne tennem. Megkérdezni tőlük, hogy akarnak-e beszélgetni egy kicsit kettesben? Annak nem igazán örültem volna, azt hiszem, még ha talán helyes döntés is lett volna. Bár Jasper nem úgy tűnt, mint aki felhőtlenül boldog, hogy felbukkant ez a csaj, legyen ő akárki is... Így csak kicsit közelebb húzódtam hozzá, oldalához simulva. Úgy tűnt, Beatrixnak nem tetszik a válasz... Mert a pillantása csak még a furcsább lett.
- Jasper, ne csináld! Beszélnünk kell, te is tudod... - Rám pillantott, valószínűleg, hogy egyértelművé tegye; kettesben. - Annyira hiányoztál! Talán... én nem hiányoztam neked?
Olyan szemeket eresztett Jasperre, mint valami kidobott kiskutya, én meg visszafogtam egy sóhajt. Ez az egész egyre kellemetlenebb... Fellestem a fiúra, hátha kiolvasok valamit a tekintetéből. Igazából erősen lángolt a mellkasomban, hogy nem szeretném őket egyedül hagyni, de ha Jasper arra kér, akkor megteszem. Pedig eddig minden olyan kellemes volt... miért kellett felbukkannia hirtelen az exének?

[Plumbridge]

Plumbridge

2001. július közepe
Cicamica
 
„Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...”

Nem. Nem, ez lehetetlen volt. Bea meghalt, legalábbis még az aurorok is így gondolták, ezért emeltek neki egy emlékhelyet a Roxfort melletti kis temetőben. A hideg futkosott a hátamon még azok után is, hogy majdnem összeestem.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Cassen, ahogy nagy nehezen felegyenesedtem. Annak ellenére, hogy nála és Beatrixnál is sokkal magasabb voltam, hirtelen aprónak és sebezhetőnek éreztem magam. Nem szerettem ezt, nem szerettem, mikor a múlt megtalál, mert akkor hirtelen olyan erővel nyomtak össze az emlékek, hogy nem tudtam rideg és erős maradni. Nem, most ha rám nézett Cassen, láthatta, ahogy a szemem valami furcsa félelemtől csillog. Attól tartottam, hogy menten megbolondulok, azt pedig jó lett volna nem az ex-barátnőszerűm és a mostani barátnőm társaságában megtenni.
– Megmaradok – válaszoltam magamhoz képest rekedt, remegő hangon. Még a hülye is észrevehette volna, hogy valami bajom van… de mégis hogyan közölhettem volna be, hogy ez a csaj meghalt, miután összejöttünk? Mármint nyilván nem láttam a holttestét, de a Mungóba sem vitték el, nem kapott semmiféle ellátást és a sok azonosíthatatlan test között éppenséggel ott lehetett.
Nem akartam, hogy bemutatkozzanak egymásnak, de ez persze elkerülhetetlen volt. Bea nem ilyen volt… ő sosem kegyetlenkedett, de most ott csillogott a sötét szemeiben egy csomó olyan fény, amit azelőtt nem láttam. Miért akarna rajtam bosszút állni? Én végig őt kerestem az ostrom alatt. És még utána is olyan sokáig gyászoltam. Cassen előtt még csak barátnőm sem volt. Meg kellett próbálnom lerázni. Cicamicát is átkaroltam védelmezően. Érdekes, ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy valaha féltenem kell valakit Beatrixtól. Ő nem ilyen volt.
– Jasper, ne csináld! Beszélnünk kell, te is tudod... – jegyezte meg. – Annyira hiányoztál! Talán... én nem hiányoztam neked?
Még erősebben húztam magamhoz Cassent. Nem hatott meg különösebben Bea pillantása. Az igazat megvallva még mindig láttam benne azt a kegyetlen csillogást, amire a legkevésbé sem vágytam tőle.
– A múltidőt kiválóan használtad és ha most megbocsátasz, ez egy randi. – Olyan dühvel beszéltem, mintha ez tényleg az a Bea lenne, de nem ő volt. Egyrészt ő nem hagyott volna ennyi éven át kétségek között, ha életben marad, másrészt, nem erőltette volna soha ennyire rám magát.
– Várj! – Ragadta meg a szabad karomat, mielőtt még elindultunk volna. – Jasper, én szeretlek és tudom, hogy te is engem – tette hozzá és nem is nézett Averyre. Ettől undorodni tudtam volna. El is rántottam tőle a karomat és tettem hátrébb egy lépést. Valami nagyon nem volt rendben ezzel a helyzettel. Ez nem az én Beám volt. Ez valaki más volt.
– Leszarom! – Megfogtam rendesen Cassen kezét és elhúztam onnan. Nem érdekel, most nem lesz fagyi, a lényeg, hogy ennek a valakinek a közeléből eltűnjünk. Bea arcát viselte, de nem ő volt. Éreztem, hogy valami nem jó sugárzik belőle. Kizárt dolog, hogy hagyjam, hogy tönkre tegye ezt a napot… persze már megtette. Túlzaklatott voltam. Éreztem, ahogy minden porcikámban ott lüktet valami. Felkavart bennem egy csomó mindent, így addig rohantam, míg egy kis zsákutcába be nem tudtam húzni Cassent.
– Sajnálom… ez egy hülye – motyogtam és ingerülten újabb cigire gyújtottam volna rá, de annyira remegett a kezem, hogy a tűzzel nem boldogultam. Nem Avery előtt akartam pánikrohamot kapni.

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

Kezdett egyre kevésbé tetszeni ez a helyzet. Nem csak az, ahogy a lány bámult Jasperre... mintha csak az ő tulajdona lenne, mintha vérig sértené az, hogy nem az ő kezét fogta. De a fiú olyan volt, mint aki szellemet lát. Egyre inkább kuszává váltak a szálak, de hogy most rákérdezzek? Valahogy nem voltam kíváncsi mindkettejük verziójára, vagy inkább főleg Beatrix verziójára nem. Ahhoz túlságosan zavarosan viselkedett.
Jaspert nem ilyennek ismertem meg, és ezért is aggasztott az egész egyre jobban. Ki a fene ez a csaj, aki ilyen reakciót képes kicsalni belőle? És mégis egyre inkább úgy éreztem magam, mintha épp én lennék az, aki rossz helyen van... pedig nem. Beatrix volt az.
– A múltidőt kiválóan használtad és ha most megbocsátasz, ez egy randi. – Megkönnyebbültem, hogy ezt Jasper mondta ki, és nem én. Mégsem akartam olyan... barátnő szörnynek tűnni, akármennyire is zavart borzasztóan, ahogy ez a lány bámult Jasperre. Igazából a Roxfortban a fél Mardekár bele volt zúgva... a másik fele pedig fiú volt. Szóval végülis megszokhattam, de ez mégsem volt ugyanolyan, sokkal inkább kellemetlenebb, hiszen ez nem az iskola volt, tele a gyerekes, hülye kis drámákkal... Különben viszont ő sem tűnt sokkal idősebbnek. Mégsem volt még egy kicsikét sem ismerős.
– Várj! – ragadta meg a lány Jasper karját hirtelen. – Jasper, én szeretlek és tudom, hogy te is engem.
- Jesszusom... - motyogtam akaratlanul is. Mégis ki viselkedik így? Az előbb még olyan kedvesen mosolygott rám, de talán akkor is csak azt akarta, hogy mondjuk viszonzásképp átnyújtsam neki Jaspert, hogyáá, mindegy, én elleszek, vagy nem is tudom, de ez valami hihetetlen volt. Valahogy tökre nem voltam kíváncsi arra, hogy valami random csaj szerelmet valljon Jaspernek az utca kellős közepén, a randink kellős közepén.
– Leszarom! – közölte durván a fiú, aztán kézen ragadott, én pedig követtem, és ellenálltam a kísértésnek, hogy visszapillantsak.
- Jasper... Kérlek! - Még hallottam, ahogy utánunk szól, de nem foglalkoztam vele, és remélem, Jasper sem fog. Ha követett is minket Beatrix, egy idő után feladhatta, mert amikor befordultunk valami kis utcára, végre megint csak ketten voltunk, még ha a levegőben ott is lüktetett az általa generált feszültség.
– Sajnálom… ez egy hülye. - Halkan felsóhajtottam, és összefontam magam előtt karjaimat, ahogy az utca vége felé pillantottam, arra, amerről jöttünk, figyelve, hogy felbukkan-e a lány ismét. Az már tényleg kiakasztó lett volna. Már csak azért is, mert ha tényleg annyira szerette Jaspert, ahogy mondta, akkor nem akarhatta tovább kínozni. Eddig is észre kellett volna vennie, mit okozott a jelenléte.
- Oké... nyugalom! - Közelebb léptem hozzá, és finoman a karjára csúsztattam tenyeremet, hogy végigsimítsak azon, hátha akkor enyhül kicsit a remegése. Fájt így látni, egy kicsit belefacsarodott a mellkasom is. Hagytam, hogy ujjaim az övéire simuljanak, hogy meg tudja gyújtani a szálat. - Csak nyugodj meg, rendben?
Hagytam egy pillanatot, mielőtt kibuktak volna belőlem a kérdések. Nem akartam nyaggatni, de képtelen lettem volna megállni, hogy tudjam, ki is ő, és miért viselkedett így. Hirtelen már az addigi kis sétánk meghittsége sem érdekelt, sem az, hogy visszatérjünk a gyönyörű utcákra, csak azt szerettem volna, ha Jasper megnyugszik, és különben is tudtam, képtelenek lennénk már ugyanúgy folytatni ezt a napot, mint előtte... Úgyis Beatrixt keresnénk minden kis árnyban. Talán pont csak ennyi volt a célja, nem is az, hogy kövessen minket tovább... Inkább belevésni magát Jasper és az én agyamba. És ez úgy tűnik, sikerült is neki.
- Szóval... Ki ő? - kérdeztem aztán halkan. - Úgy értem... sejtem, de azért gondolom tudsz újat mondani.
Óvatosan pislogtam fel az arcára. Nem akartam túl mélyre faggatózni, de mégis azt éreztem, ezt most igenis van jogom tudni... Ezek után meg pláne. Alapesetben egy exnek nem kéne ennyire zakkantnak lennie, ez biztos.

[Plumbridge]

Plumbridge

2001. július közepe
Cicamica
 
„Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...”

Igen. Inkább tűntem egy gyáva menekülős féregnek, minthogy ott ácsorogjak a Beatrix arcú idegen társaságában. Az agyam nem tudta elfogadni, hogy ez a gonosz kis valaki ugyanaz a kedves lány, akit annak idején úgy szerettem. Persze akkor még mindketten sokkal fiatalabbak voltunk. Ő volt az első lány, akit megszerettem igazán, ő volt az első, akinek a barátja akartam lenni s akinek a csókjára vágytam. Közel sem volt bennünk annyi szenvedély, mint most Cassennel. Egyszerűen csak jó volt és voltak napok, amikor hiányzott az a melegség, amiket Bea adott. De az nem ez a lány volt.
Ahogy megtorpantam egy valamivel nyugodtabb utcában azonnal rá kellett gyújtanom megint. Nem tehettem róla remegett mindenem, éreztem, ahogy a feszültség szép lassan szétmar belülről. Végig dörzsöltem a homlokomon remélem, hogy majd megnyugszom ennyitől. Már elég szar volt így is a dolog… nem lett volna jó egy pánik rohammal megspékelni így a végére.
– Oké... nyugalom! – mondta Avery és olyan kedvesen érintette meg a karomat, hogy még fel is sóhajtottam tőle, mintha csak egy halom feszültség távozna belőlem ennyitől is. Annyira szerettem az érintését, de ezt sosem mondtam ki, mert állandóan adtam a hideget. Valahol ez voltam én persze, de ettől annyi kimondatlan dolog maradt közöttünk. Nem akartam ilyen lenni, de mégis ilyen voltam… van ennek értelme? Ha nem, hát akkor is így volt, pedig Cassen olyan tüzet izzított fel bennem, ami még engem is olvadásra késztetett. –  Csak nyugodj meg, rendben?
Lassan bólintottam egyet, majd a számhoz emelve a cigaretátt mélyet szívtam belőle. Aztán még egyet sóhajtottam.
–  Szóval... Ki ő? – sejtettem, hogy mára már annyi a nyugodt randinak és bőven lesznek kérdések. Ráadásul ezek olyanok voltak, amiket kénytelen leszek megválaszolni, mert Cassen nem érdemelte meg, hogy titkolózzak előtte. Végig olyan kedves volt, nem csinált jelentet és még csak féltékenynek sem tűnt annyira, amit most éppen eléggé díjaztam. – Úgy értem... sejtem, de azért gondolom tudsz újat mondani.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy többnek hiszed ezt, ami – válaszoltam és egy hát falának támaszkodtam. A cigit bedugtam a számba és megfogtam Cassen kezét, hogy közelebb húzzam magamhoz. – Bea sosem volt a barátnőm. – Finoman megpusziltam, mintha csak azt akarnám éreztetni vele, nekem csak ő van. Tényleg így volt. Cassen előtt senkit sem neveztem a barátnőmnek.
Nehéz volt mindezek ellenére is arról beszélni, ami Beatrix valaha volt nekem. Már nem szerettem szerelemmel, de tényleg hiányzott a gyengédsége, amivel megcirógatta az arcomat, vagy csak a nevetés, mikor mondtam valami cseppet sem vicceset. Ő olyan laza, felszabadult lány volt. Cassen nem hasonlított rá, ő másképp volt aranyos és kedves… de talán éppen ettől egy kicsit jobban illett hozzám.
– Bea volt az első szerelmem, pont a háború évében ismertem meg jobban és csak egy csók történt közöttünk… egy nappal az ostrom előtt. De ő eltűnt, amikor betörtek a kastélyba és soha többé nem láttam. Mindenki meg volt róla győződve, hogy meghalt, még a családja is. Ezért van egy sírja az iskola melletti emlékhelyen. – válaszoltam és megérintettem Cassen szőke tincseit, csakhogy lefoglaljam a másik remegő kezemet is. – De sosem volt a barátnőm.

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

Bosszantott a lány felbukkanása. Azért, mert félbeszakította a délutánunkat, és mert felzaklatta Jaspert. Különös volt őt így látni... máskor mindig olyan nyugodt volt, már-már hűvös, de ahogy egyre jobban megismertük egymást és közelebb kerültünk, sikerült bepillantanom mélyebben is az arca mögé. Nem volt ő igazából olyan érzéketlen ember, mint amilyennek tűnt. Nem csak egy jóképű váz, amilyennek mások gondolták. És nagyon jó érzés volt ezeket az apró dolgokat felfedezni benne.
Nem tudtam hibáztatni azért, mert még nem mesélt ezelőtt Beatrixról... Az idő, amit együtt töltöttünk, többnyire nem a múltról és annak sötét foltjairól szólt. Vele igazából nagyon könnyű volt megfeledkezni ezekről a kis foltokról. Ő valószínűleg nem is tudta, hogy mennyire. Most pedig valami különös módon szinte fájt ilyen zaklatottnak látni.
A halk kis sóhajára, és arra, hogy nem húzódott el, egy kicsikét közelebb araszoltam én is. A pillanatnyi kis csendben még cirógattam kicsit ujjait, amíg végül betöltötte a levegőt cigijének jellegzetes aromája ismét.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy többnek hiszed ezt, ami. - Felpillantottam az arcára, és miközben közelebb vont egy kicsit, végül nekidőltem a mellkasának, hogy befészkeljem magam ismét abba a illatfelhőjébe, ami még a cigi csípős füstjén keresztül is kellemesen ölelt körbe. – Bea sosem volt a barátnőm.
- Tényleg? - böktem ki meglepetten. Valahogy egyértelműnek tűnt az, hogy egykor együtt voltak. Különben a lány viselkedése még betegesebbnek hatott... ami persze talán nem is kellett volna, hogy annyira meglepjen. De talán, ha egykor együtt lettek volna, könnyebben el tudok tekinteni afelett, hogy szerelmet vallott Jaspernek az utca közepén, előttem.
– Bea volt az első szerelmem, pont a háború évében ismertem meg jobban és csak egy csók történt közöttünk… egy nappal az ostrom előtt. De ő eltűnt, amikor betörtek a kastélyba és soha többé nem láttam. Mindenki meg volt róla győződve, hogy meghalt, még a családja is. Ezért van egy sírja az iskola melletti emlékhelyen. – magyarázta, miközben hajamat kezdte piszkálni. – De sosem volt a barátnőm.
Kicsit összehúztam a szemöldökömet a szavaira, és egy leheletnyivel hátrébb is húzódtam, hogy rendesen fel tudjak nézni az arcára. Ez persze borzalmasan hangzott... annyira, hogy kicsit össze is kavarta az érzelmeimet. Arra a fordulatra, hogy Jasper eddig halottnak hitte a lányt, nem számítottam. Viszont ez teljességgel megmagyarázta a sokkolt arcát. Azonban volt pár dolog, amit így végleg nem értettem.
- Dehát... akkor miért nem akartál vele beszélni? Hogy elmagyarázza, hová tűnt, hogy eddig miért nem vette fel veled a kapcsolatot, és... - Kicsit megcsóváltam a fejemet. Ez most fontosabb volt, mint az, hogy egykor szerette. - Jasper, én megértem, ha beszélni szeretnél vele.
Persze nem rajongtam volna a dologért, de az emberek... nem szoktak csak úgy eltűnni minden különösebb indok nélkül, hogy még a szüleik is halottnak hiszi. Ez pedig ebben a pillanatban felülírta azt az ellenszenvet, amit iránta éreztem az előbbi miatt. Mi a fene történhetett vele az elmúlt pár évben? Ez a gondolat egy kicsit aggasztott... pedig nekem aztán nem sok közöm volt hozzá.
Egy kis sóhajjal újra lenyúltam Jasper kezéért, és az ujjait piszkáltam egy darabig. Miért ilyen bonyolult az élet? Ahogy jobban belegondoltam, milyen lehetett ez a néhány év Jaspernek, abba belesajdult a szívem. Reménytelen reménykedés. Nem akartam volna ilyet megtapasztalni... Pláne nem olyan fiatalon. Nekem nem sok komoly emlékem volt a háborúról, szerencsére. Megúsztam, de persze inkább ez volt a ritka, mintsem a veszteség.
Felpillantottam az arcára, és egy pillanatig a világos tekintetét fürkésztem.
- De ha tényleg nem szeretnél vele beszélni, akkor hazamehetnénk - vetettem fel aztán halkabban, és lassacskán összefontam az ujjainkat is, egy finom, ismerős mozdulattal. Ezek az apró kis mozdulatok lassan teljesen megszokottá váltak. - Majd máskor folytatjuk a sétánkat.

[Plumbridge]

Plumbridge

2001. július közepe
Cicamica
 
„Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...”

Nem tudom miért mondtam el kétszer, hogy Beatrix nem volt a barátnőm. Talán azért, hogy Avery ne legyen féltékeny, vagy ne utálja annyira ezt az egész helyzetet. Most először látogatott meg itthon, erre máris ilyen hülyeséggel kell szembesülnie… és igen ez még nekem is hülyeség volt, nem gondoltam volna, hogy éppen ma tér vissza egy halott az életembe. Bea ugyanis halott volt, mert ez a lány, akivel az előbb találkoztunk, csak a testét viselte, a lelkét nem. Ő sosem nyomult volna így, sosem méregette volna Cassent ellenségként és nem próbálta volna meg tönkre tenni a randimat. Az igazat megvallva elég csendes, de jó fej lány volt. Soha senkivel nem tett volna semmi rosszat.
– Dehát... akkor miért nem akartál vele beszélni? Hogy elmagyarázza, hová tűnt, hogy eddig miért nem vette fel veled a kapcsolatot, és... – magyarázta Cassen. Míg beszél, beleszippantottam a cigarettába. A füst végig cirógatott a tüdőmön, megnyugtató nyomot hagyva maga után. Talán már nem zakatolt annyira a szívem, de az agyam megállás nélkül kattogott a történeteken. – Jasper, én megértem, ha beszélni szeretnél vele.
Figyeltem, ahogy megérinti a kezemet… ahogy az ujjaimat piszkálja és nem értem mi a jó büdös francról beszél. Mégis hogyan gondolhatta, hogy Beával akarnék beszélni, miközben vele randizok? Randizok! Ez már nem is az. A barátnőm és a barátnőmként jött ide. Vagyis csak és kizárólag vele akarok időt tölteni, nem pedig egy idegen lánnyal… mert lássuk be az a Beatrix idegen volt.
– Cassen… de hát be sem ütötted a fejed… – Nevettem fel, volt valami édes benne, hogy ennyire könnyen feláldozná magát. Még a cigaretta is kiesett a számból, de cseppet sem zavart. Kihúztam magamat, rálépve a füstölgő cigire és a másik kezemet elhúzva tőre megsimogattam az arcát. – Tudod ki vagy te? Az én barátnőm és a barátnőm mindig elsőbbséget élvez minden más lánnyal szemben. – Suttogtam, hogy egy kicsit megnyugtassam.
– De ha tényleg nem szeretnél vele beszélni, akkor hazamehetnénk – mondta. Finoman összefűzte az ujjainkat, én meg a hüvelykujjammal óvatosan megcirógattam a kézfejét. – Majd máskor folytatjuk a sétánkat.
Bólintottam és egy teljesen másik irányba indultam. Ez ugyan hosszabb séta, de legalább nem kellett arra felé menni, amerre korábban Bea volt. A lánynak még a közös időnk alatt sem mondtam meg a címemet, csak a városka nevét ismerte, ahol felnőttem. Ezért találhatott itt ránk, de a házhoz talán nem jön el… ha csak nem követ észrevétlenül. Mindenesetre hátra néztem, mielőtt elfordultunk volna. Szerencsére nem volt a nyomunkban senki sem.
– Úgyis szerettem volna jobban megmutatni a szobámat… – válaszoltam kisvártatva, majd kicsit gyorsabbra vettem a lépteimet is. Nem akartam még véletlenül sem belefutni egy újabb kellemetlenkedő alakra.
Az ötperces séta innen tíz perces volt, de nem érdekelt. Legalább Cassen is megnézhette a házakat, amiknek nagyrésze igencsak öreg volt, több száz éves. Pont ez volt a jó ebben a városban, minden olyan volt, amilyennek megépítették. Hagyományos, tiszta, szép. Senki sem rongált meg semmit. Ez pedig valamilyen módon mindig megnyugtatott engem. Egyfajta folytonosságot adott.
– És itthon… – mondtam a kapu előtt, amit azonnal belöktem Cassen előtt.

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

Tényleg nem értettem, miért nem akarja meghallgatni legalább Bea válaszait. Hiszen évekig semmit nem hallott róla, azt hitte, halott... Jasper meg legalább olyan értetlenül bámult rám, mint ahogy én rá. Persze elképzelhető volt, hogy csak én voltam túl érzelmes már megint... Igazából nem is kellett volna Bea gondjaival foglalkoznom, mégis azon agyaltam, mi történhetett vele, ami arra késztette, hogy így megszakítsa a kapcsolatot mindenkivel, és... Merlinre, legyél már egy kicsit önző, Avery! Az a lány azt kiabálta az utca közepén a szemem előtt, hogy mennyire szereti Jaspert, épp máglyán kéne elégetnem gondolatban, nem? Egy részem ezt is tette igazából, csak a nagyobb már megint inkább együttérzett.
– Cassen… de hát be sem ütötted a fejed… – nevetett rám Jasper, mire lebiggyesztettem az alsó ajkamat. Már készültem is volna tovább érvelni az igazam mellett, de ő folytatta, orgánuma pedig könnyedén elnyomta az enyémet. – Tudod ki vagy te? Az én barátnőm és a barátnőm mindig elsőbbséget élvez minden más lánnyal szemben.
Erre halkan sóhajtottam egyet, és aztán inkább mégiscsak csendben maradtam. Ez túl édesen hangzott a szájából ahhoz, hogy veszekedni kezdjek, még a bensőm is egészen belebizsergett. Így inkább csak közelebb hajoltam, és hagytam, hogy a szám megtalálja az övét egy kis csókra, mielőtt a gyomromban fellángoló kis pillangók egészen másra vettek volna rá. Aztán egy aprócska kis sóhajjal húzódtam hátrébb a forró, puha ajkaitól, és fellestem a szemeibe.
- Oké... a barátnőd vagyok - egyeztem bele, és úgy döntöttem, akkor nem is boncolgatom tovább a témát, csak a vállához dugtam arcomat, és néhány pillanatig a közelségét élveztem. Elmozdulni sem akartam innen, nem hogy majd egyszer hazamenni, vagy pedig vissza a Roxfortba... beszéltünk már róla, de így is olyan ijesztően bámultak rám a közelgő szeptember árnyai. Egyre inkább úgy éreztem, nem akarok úgy visszamenni oda, hogy Jasper már nem fog odajárni, pedig muszáj volt.
Végül elindultunk vissza hozzájuk, a kis séta közben pedig csend uralkodott köztünk, ám ezt nem bántam. Így is kényelmes volt, még ha kicsit feszített is, hogy vajon Bea a közelben bolyong-e... Néha hátra is pillantottam, csak hogy erről meggyőződjek, mert egy második találkozó valószínűleg már az előzőnél is kellemetlenebb lett volna.
– Úgyis szerettem volna jobban megmutatni a szobámat… – jegyezte meg aztán Jasper, mire mosoly kúszott az ajkaimra. Közelebb húzódtam hozzá, hogy egy pillanatra a füléhez hajoljak.
- Az ágyad így is elég kényelmesnek tűnt... - válaszoltam, és közben a házuk alakja is kirajzolódott végre előttünk. Végigpillantottam az épületen, és inkább elhessegettem mindenféle rémképet, ami a házról és Beatrixról jutott eszembe... mostmár tényleg nem akartam rá gondolni, bőven elég volt ennyi. Ha Jasper sem idegeskedik miatta, nekem sem kell.
– És itthon… – nyitotta ki Jasper előttem a kaput, mire halványan elmosolyodtam, és beléptem azon. Végigpillantottam az udvaron, fel a szomszéd házra - pontosan ugyanilyen otthont képzeltem el magamnak is, egy nyugalmas kis ír faluban, egy nyugalmas kis kertesházzal... Persze tavaly nyár óta elég nyilvánvaló volt, hogy az élet sokkal kiszámíthatatlanabb annál, mint hogy ennyire előre lehessen tervezni. Fellestem Jasper arcára, ha átszeltük az udvart, és beléptünk a házba is.
- A szüleid? - érdeklődtem a bent uralkodó csendet hallva, és kibújtam cipőmből is. Otthonos kis hely volt ez, olyan, ahova jó volt belépni... legalábbis így tűnt, de persze ez nem jelentett sokat. Az a ház is otthonosnak tűnt, ahol apával és Karennel laktam, közben pedig a levegő hideg volt és üres, olyan, ahova már hazamenni is utáltam... és amit egy idő után apa jelenléte sem töltött fel.
Ha továbbra sem hallottam meg Jasper szüleire utaló jeleket, akkor visszaléptem a fiúhoz, és lábujjhegyre álltam, hogy ismét elérjem a száját az enyémmel.
- Szóval, akkor megmutatod jobban a szobádat? - mormoltam az ajkaira, aztán egy rövid csókot is leheltem azokra, mert egyszerűen képtelenség volt ellenállni nekik. A csókja már-már túlságosan is jó volt, függőséget okozó.

[Plumbridge]

 

Plumbridge

2001. július közepe
Cicamica
 
„Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...”

A szobámban akartam lenni, az ágyamon akartam lenni Cassent csókolgatva. Ki akartam verni a fejemből Beat és hogy az az arc mennyire megváltozott, amit egykor úgy vágytam cirógatni. Minden más lett, minden sokkal-sokkal másabb, nem csak ő, hanem én is. Már nem illettünk össze és nem is akartam. Cassen volt az első helyen és éppen ezért nem voltam hajlandó magam mögött hagyni, hogy azzal az idegen, Beatrix tekintetű lánnyal beszélgessek. Majd, ha úgy akarom, akkor esetleg megejthetjük azt a beszélgetést, de az nem ma lesz.
Még éreztem magamon, ahogy odabújt hozzám. Az illata az én ruhámra tapadt és reméltem, hogy még hosszú ideig ott marad. „Oké... a barátnőd vagyok” – idéztem fel magamban a mondatot, miközben a kertkapu kulcsát kerestem a zsebemben és a szemem sarkából rápillantottam. Hát nem is lehetne más, mint a barátnőm, már hosszú hónapok óta és remélem még jó sokáig így marad. Tudtam, hogy ő is érezte azt, amit én… hogy jön a szeptember, elfoglaltak leszünk más-más városban és minden nehéz lesz. De nem érdekelt, inkább egész éjszaka fent maradok és tanulok, csakhogy egyetlen szabad napom legyen minden héten őt látni.
– Az ágyad így is elég kényelmesnek tűnt... – mondta, miközben megpillantottuk a házat, én még mindig a kulcs után matattam. Sajnos hajlamos volt eltűnni, ugyanis mágikus védelemmel volt a ház és az is ellátva, mióta Vincent gyerekkoromban megtámadott. Anyámék mindent megtettek, hogy ez ne ismétlődhessen meg, de én ennek ellenére is rettegtem. Bár még kisfiú voltam, azért láttam a Prófétában, hallottam a rádióban, hogy a legbiztonságosabb védelmet is át lehet törni.
– De ez egy különleges ágy, csak akkor kényelmes, ha én is benne fekszem – magyaráztam és ahogy beléptünk a kertbe, kulcsra zártam magunk mögött az ajtót. A kulcs a kezemben láthatatlanná változott, úgy dugtam vissza a zsebembe. Bentről csend szűrődött ki, egyetlen lépés vagy beszélgetés zaja sem hallatszott, ahogy végig sétáltunk a klasszikus, zöld pázsitos udvaron. A kert békéjét nem zavarta meg semmi, csak anyám gyógynövényes kertje rajzolódott ki távolabb.
– A szüleid? – kérdezett rá aztán Avery is, mikor kinyitottam a ház ajtaját és beléptünk az előszobába. Eddigre már bizonyára neki is feltűnt a csend. Ahogy kibújt a cipőjéből, én is lerúgtam az én fehér sportcipőmet, hogy a talpam a hideg talajt érhesse. Egészen jól esett, pedig nem volt az a kifejezetten kánikula azért.
– Gondolom elmentek valami fontos dolgot intézni… – motyogtam, ahogy odalépett elém és hozzám érintette az ajkait. Hát lehet ennek ellenállni? Ha igen, nekem akkor sem megy. Átkaroltam és közelebb húztam magamhoz.
– Szóval, akkor megmutatod jobban a szobádat? – kérdezte, de én csak még közelebb vontam, hogy még mélyebben csókoljam és szépen, lassan eljussunk a szobámig, ami amúgy közevetlenül a konyha mellett nyílt. Egyszerű, régi bútorokkal berendezett szoba volt, de pont ilyennek szerettem.
– Melyik része érdekel? – suttogtam az ajkai közé a kérdést, ahogy ledöntöttem az ágyamra és finoman fölé másztam. Nem nagyon érdekelt a válasz, de azt hiszem őt sem… így legurultam róla és levettem a hosszúujjú pólómat. Egészen megfeledkeztem róla, hogy most nem egy sötét szertárban vagyunk, így azonnal észrevehette a könyököm hajlatához igencsak közel lévő, vörös sehelyet, amin jól kivehető volt: „halál.”
– Franc… – Suttogtam és eltakartam a tenyeremmel, de addigra már minden bizonnyal késő volt.

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

Szerettem volna egy kicsit átpörgetni a hazafelé tartó utat. Hozzá akartam simulni az ágyán, a kanapén, igazából mindegy, hogy hol. Csak az számított, hogy vele legyek, hogy érezzem az ölelését. A karjaiban valahogy annyira egyszerű volt semmi másra nem gondolni rajta kívül. Szinte még Bea gondolatát is sikerült teljesen elzavarnia a szavaival, amelyek még mindig ott lüktettek bennem. Persze, már én is úgy tekintettem rá, mint a barátomra... De mindez tényleg kimondva azért máshogy hatott. Még azokat az ide-oda verdeső pillangókat is sikerült felébresztenie a gyomromban.
– De ez egy különleges ágy, csak akkor kényelmes, ha én is benne fekszem - közölte Jasper, ahogy beléptünk a kapun, én meg halkan felkuncogtam.
- Nem is feküdnék bele nélküled - bólogattam felé, majd körbepillantottam a kis kertben, ahogy átvágtunk azon az ajtóhoz menet.
A ház csendes volt, hiába füleltem a szülők zaja után. Persze nem feltétlen bántam volna, ha tényleg nincsenek itthon... Egy idegen házba amúgy is olyan furcsa volt belépni, pláne ha még a lakók is ott vannak. Nem akartam rossz benyomást tenni rájuk. Alapvetően nem okozott gondot új embereket megismerni, de Jasper szüleinek a gondolata valamiért kissé idegessé tett. A ház viszont ugyanolyan néma maradt, mint egy pillanattal ezelőtt.
– Gondolom elmentek valami fontos dolgot intézni… – Jasper lehelete az ajkaimra csapódott, én pedig lehunytam a szememet, ahogy végre teljesen összesimult a szánk. A csókja egyből el is felejtette velem a szülők gondolatát, és csak a kellemes borzongás maradt, amely végigkúszott lassan a bőrömön. A kezeim felcsúsztak a nyakáig, hogy így is kicsit közelebb préseljem magamhoz, néhány ujjam pedig belemerészkedett a kócos, világos tincsek közé. Nem is igazán tudom, hogyan jutottunk el a szobájáig... Már csak azt éreztem, ahogy a hátam a matracot éri, ő pedig felém gördül.
– Melyik része érdekel? – Újra megborzongtam, ahogy a kérdés az ajkaim közé ért. Hogy lehetett rám ekkora hatással? Már a hangja is elég volt ahhoz, hogy minél inkább le akarjam nem csak róla, de magamról is hámozni a ruhákat.
- Ez tökéletes lesz - dünnyögtem két csók között, és halkan sóhajtottam egyet, ahogy hátrébb húzódott levenni a pólóját. Végigfuttattam a mellkasán a tekintetem... Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Jesszusom, túl sok megválaszolatlan kérdés. De a látvány most mégis sokkal élvezetesebb volt, mint egy raktárban, ahol az orrom hegyéig is alig láttam el. Közelebb csusszantam hozzá, hogy ajkam ismét megtalálja az övét, de még mielőtt lehunytam volna a szememet, a pillantásom megakadt valami vöröses pacán a karján... Aztán kicsit odafókuszálva hamar rájöttem, hogy az nem csak valami paca, és annyira ledermedtem, hogy még a kezem is megállt a vállán.
- Jasper...? - Csak ennyit tudtam kinyögni, ahogy kibetűztem a szót. Mi a fene? Rosszul látok? Nem, biztosan nem... Dehát...
– Franc… – Jasper eltakarta a sebhelyet, de már mindegy volt. A szívem a torkomban dobogott, ahogy hátrébb húzódtam tőle, és feltoltam magam ülő pozícióba az ágyon. Hiába nem láttam már, még mindig a szemeim előtt égett a kis felirat... Halál. Egy pillanatig nem is mertem Jasper arcára nézni, a takarót bámultam. Mi a fene ez...? Ő okozta volna magának? Dehát miért karcolna bele bárki is valami ilyesmit a bőrébe? Kellett egy pillanat, hogy beszívjam a levegőt, majd lassan fellestem az arcára.
- Mi a fene, Jasper? - kérdeztem halkan, és igyekeztem megállítani az agyamat, hogy elkezdjen elméleteket gyártani. Sosem láttam még ezt... hát persze, hogy nem, hiszen mindig hosszúujjúban járt. Ha fel is tűrte az ujját, akkor sem fedte fel a kis feliratot.

[Plumbridge]

Plumbridge

2001. július közepe
Cicamica
 
„Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...”

Olyan finomak voltak a csókjai… annyira akartam, annyira, de annyira. Már egészen elvette az eszemet a forróság, ahogy a testünk újra és újra egymáshoz simult. Ezért kaptam le olyan könnyen a felsőm és hittem azt, hogy minden rendben lesz. Egészen addig a pontig tartott ez, míg nem tudatosult bennem, hogy ott van a seb a karomon, ott van vérvörösen, feltűnően a felirat „halál.” Nem akartam, hogy meglássa a girbegurba betűket Cassen, mert akkor meg kell magyaráznom neki mindent. Ezzel persze fennállt az esélye, hogy szerencsétlen sorsú hülyének fog tartani és többé nem vesz komolyan… nem akartam amúgy sem sajnáltatni magamat. Már így is elég volt, hogy a Bea-történetbe beavattam.
– Jasper...?
Nem akartam ezen a hangon hallani a nevemet. Felültem az ágy szélére, hogy hátat fordítsak neki, de addigra már minden bizonnyal túl késő volt… ahogy ahhoz is, hogy csak úgy letakarjam a tenyeremmel a sebhelyet. Minden porcikám remegett, mintha lebuktam volna, hogy valami rosszat tettem. A szívem olyan hevesen vert, hogy az már szinte fájt s éreztem, hogy légszomjam van. Hangosan, egyenetlenül kapkodtam a levegőt, egy gombóc is nőni kezdett a torkomban… tudtam jól, minek a szélén állok. Így kezdődtek a pánikrohamok, amiket gyerekként éreztem. Azok szinte mindig majdnem megfojtottak és csak akkor tudtam megnyugodni, ha az anyám mellettem volt. Ahogy nőttem nyomtam el magamban őket, ha rám is törtek a számra tapasztottam a kezem, hogy ne hallja senki. Aztán egyre kevesebb lett belőlük és Vincent emlékei is szép lassan halványabbá vált egy-egy éjszakát leszámítva, amikor aludni sem tudtam, csak vártam, hogy lecsapjon rám.
– Mi a fene, Jasper?
A tenyerembe temettem az arcomat. Hosszú percekig nem tudtam megszólalni, majd szép lassan az ujjaim beletúrtak a szőke hajamba, hogy hátra tűrjem a tincseket. A tenyerem már rég lecsúszott a feliratról, ha akarta megnézhette magának jobban. Vajon egy depressziós hülye gyereknek tart és azt hiszi, hogy én véstem magamra? Elgondolkodtam ezen, de aztán szóra nyitottam az ajkaimat. Nehezemre esett beszélni, mert a gombóc még mindig makacsul ott ült a torkomban és minden porcikám remegett. Szerencsétlennek éreztem magam.
– Nem én csináltam – közöltem reszketeg hangon, majd nyeltem egyet és úgy fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Nem akartam megijeszteni vagy valami hasonló. – Nem próbáltam meg soha ártani magamnak… ez csak… ez csak… – Elcsuklott a hangom, de annyi lelki erőm azért akadt, hogy ne bőgjem el magam.
Nem akartam még szerencsétlenebbnek tűnni, de nem nyúltam a pólómért. Kár lett volna tovább rejtegetni a történtek emlékékt.
– Anyám… anyám… mikor kicsi voltam a lakhelyünk környékén dolgozott bábaként. Egy nő el akarta hajtani a magzatot… és… de olyan súlyos vérzése volt, hogy nem maradt életben és a férje folyamatosan anyámat fenyegette, hogy megbánja, amit tett. – Magyaráztam kissé kuszán. Úgy éreztem nem vagyok teljesen észnél. – Egyszer bemászott a szobámba és a bőrömbe véste egy átokkal ezt a feliratot…

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

Olyan hirtelen rebbent szét az a forrón izzó köd körülöttünk, mint a madarak. Még az ajkamon égtek a csókjai, éreztem bőrömön az érintését, és mégis az ágy két külön sarkába húzódva meredtünk valamerre... Én őt figyeltem, legalábbis felváltva kapkodtam a tekintetem az arca és a karja között.
A szívem csak nem akart lelassítani, ugyanolyan erővel dobogott, hiába próbáltam nyugtatni magam, hogy ez csak egy sebhely... dehát nem volt az. Nekem is voltak hegeim, mint például az a csúnya csík a vállamnál, amit még a hisztis Tessától szedtem be. De ez nem csak egy kis karcolás volt, hanem egy felirat, egy szó, és még csak nem is egy név... Persze az sem lett volna jobb. Egyáltalán nem. Halál?! Úgy éreztem, mint akinek lebénul az agya, és képtelen voltam rendesen gondolkodni.
Az ágy szélére húzódott, félig háttal nekem, de egyelőre nem kúsztam közelebb. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, és a reakciója méginkább tetézte a bizonytalanságomat. Sőt, egy kicsit meg is ijesztett. Szerettem volna megkérdezni, ugye nem ő okozta-e magának, habár belegondolva, ha más, az sem lett volna jobb semmivel. Ahogy a levegőt kezdte kapkodni, felhúztam a lábaimat, és egészen erősen szorítottam magamhoz térdeimet. Istenem, nem akartam őt így látni... ma már másodjára. Ez nem az a Jasper volt, akit én megismertem, és egyszerűen utáltam, hogy bármi is ezt váltja ki belőle.
Egy picikét közelebb csusszantam aztán, ahogy a tenyerébe temette az arcát. Akármi is volt ez a hülyeség a kezén, rosszul esett látni a fájdalmát... Még sem mertem átölelni, fogalmam sem volt, hogyan reagálna, hogy egyáltalán erre van-e szüksége ebben a pillanatban. Csak az ajkamat rágcsálva figyeltem oldalról, és halkan belélegeztem egy nagy adag levegőt.
- Jasper... - kezdtem ezúttal egy picivel lágyabban. Meg akartam nyugtatni valahogy, bárhogy, habár azt sem tudtam, hogyan folytassam, hogy mit mondjak neki.
– Nem én csináltam – szólalt meg aztán helyettem, és felém fordult. Nehezemre esett ránézni, de már nem is a sebhely miatt... nem akartam látni azt a fájdalmat, ami az arcát árnyalta. – Nem próbáltam meg soha ártani magamnak… ez csak… ez csak…
Összefacsarodott a szívem, ahogy felé nyúltam, és megérintettem a kezét. Finoman végigsimítottam a kézfején, aztán ha hagyta, óvatosan összekulcsoltam ujjainkat is. Miért ilyen borzalmas ez a nap...? Eddig valami mindig megtörte a pillanatot, amikor már kezdett egészen jó lenni, és egyelőre nem tudtam eldönteni, Bea volt-e a kiakasztóbb, vagy ez.
– Anyám… anyám… mikor kicsi voltam a lakhelyünk környékén dolgozott bábaként. Egy nő el akarta hajtani a magzatot… és… de olyan súlyos vérzése volt, hogy nem maradt életben és a férje folyamatosan anyámat fenyegette, hogy megbánja, amit tett. Egyszer bemászott a szobámba és a bőrömbe véste egy átokkal ezt a feliratot…
Kiszakadt belőlem egy sóhaj, és feltérdelve átmásztam a maradék távot kettőnk között, hogy átkaroljam végre Jasper nyakát. Éreztem, hogy könnyek csípik a szememet, de összeszorítottam azokat, és inkább csak belenyomtam az arcomat a fiú meleg bőrébe a nyakánál. Mondanom kellett volna valamit... de képtelen voltam. Túlságosan sokkolt az információ, egyszerre keserített el és dühített fel... Ki a fene csinál ilyet? Ezek a szavak keringtek csak a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy ez az egész igaz.
- Jaspeer... - sóhajtottam fel, és közben arra is rájöttem, percek óta csak a nevét ismételgetem. De nem tudtam semmi értelmeset kibökni... Így maradt az ölelés, hacsak nem tolt hátrébb magától. - Én úgy sajnálom...
Rengeteg kérdés jutott volna eszembe, de úgy döntöttem, nem feszegetem tovább a témát. Egyszerűen csak nem akartam tovább erről beszélni... Elég volt ennyi szörnyűség mára, elég volt Beatrixből, elég volt ebből az elmebeteg emberből, aki Jasper kezébe véste ezt a szót. Inkább csak finoman elhelyezkedtem Jasper ölében, és egy kicsikét hátrébb húzódtam, hogy kidörzsöljem az én könnyeimet is a szememből, aztán finoman végigsimítsak az arcán.
- És azt is sajnálom, hogy olyan bunkónak gondoltalak a suliban... - kezdtem halkan, az állát piszkálgatva. Szerettem volna inkább elterelni az előbbiről a gondolatait... És a sajátjaimat is. - Tudod, igazából egészen rendben vagy.

[Plumbridge]

 

Plumbridge

2001. július közepe
Cicamica
 
„Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...”

Remegtem. Remegtem, mintha csak most sétált volna ki a szobámból Vincent, vérző sebhelyet hagyva maga után. Nyeltem egyet és szorosan lehunytam a szemeimet, mert féltem, hogyha rápillantok Cassenre, akkor megbánom, hogy hagytam magam úgy elkapni annak a hévnek. De beszéltem, mert beszélnem kellett, hogy értse, én sosem tennék ilyet magammal, én nem vagyok olyan. Sosem voltam annyira depressziós, hogy ártsak a saját testemnek, leszámítva a cigarettát. Azt folyamatosan szívtam, ha rám jött valami furcsa, kínzó érzés.
Avery kezének puha érintése megnyugtatott. Ahogy kinyitottam a szemeimet, láttam az összekulcsolt ujjainkat, amik tökéletesen illettek egymáshoz. Aztán átkarolta a nyakamat, hozzám simult a teste annyira, hogy érezzem a szívveréést. Nem bírtam ki, hogy ne vonjam még inkább magamhoz, finoman lehelve a nyakához egy cseppnyi forró levegőt.
– Jaspeer... – mondta ismét a nevemet, én pedig még kicsit meg is szorítottam. Jól esett őt a karjaim között érezni, kétségek nélkül. Más talán megkérdőjelezte volna a történetemet, de Cassen elfogadott és megértetett, ahogyan az egy igazi barátnőtől várható is volt. – Én úgy sajnálom...
Félrehúztam a haját a nyakától, hogy lágyan a bőrére pusziljak. Hálás voltam neki mindazért, amit értem tett. A melegsége, a kedvessége ebben a percben mindennél többet jelentett. Már nem csak a szenvedély volt az, ami ilyen közel engedte hozzám, hanem az a kedves megértés is, amivel minden iránt viseltetett velem kapcsolatban. Még Beartixnak is átengedett volna néhány órácskára, ha úgy akarom… és most feltétel nélkül is bízott bennem, nem gondolva egy őrült depressziósnak, aki vagdossa magát. Csak őszintén aggódott.
Engedtem végül, hogy elhúzódjon. Megpillantottam a könnyeit és elszomorított, hogy miattam áztatják az arcát… de az érintése az arcomon hamar megnyugtatott megint. Nem engedhettem el, még ha a Roxfort is áll majd közénk szeptembertől, én akkor is őt akartam minden porcikámmal most már… és tisztább szívvel, mint valaha. Értem sírt. Értem aggódott. Soha senki sem tett ilyet a szüleimen kívül.
– És azt is sajnálom, hogy olyan bunkónak gondoltalak a suliban... – mondta, én pedig szomorkásan elmosolyodtam. – Tudod, igazából egészen rendben vagy. – Finoman megcsókoltam, hogy aztán ujjaim végig fussanak az arcán, egészen a hajvonaláig. Jól esett érinteni a selymes tincseket, közelebb hajolva érezni az illatát.
– Nem ismertük egymást. Én is csak egy felszínes fruskának gondoltalak, aki túlzottan is adja az ártatlant… el akartalak rontani… de már nem így van. – Még egy csókot leheltem az ajkaira, hosszabban, szenvedélyesebben fejezve be, mint korábban. Imádtam az ízét, a testéből áradó hőt. Ez biztonságérzetet is adott most már. – Azt hittem, undorodni fogsz tőlem, ha meglátod a sebemet. – Tettem hozzá, egészen az ajkai közé lehelve a szavakat. Odacsókoltam az arcára, a fülébe, a nyakára. Hálás voltam, nagyon-nagyon hálás.
– Tudod, ezek után kizárt, hogy megszabadulj tőlem… remélem tudod… – vigyorodtam el, kezem finoman próbálta lehámozni róla a ruhát. Nem voltam olyan vad, mint korábban. Nem voltam túlfűtött, egyszerűen csak érezni akartam még inkább, hogy biztonságban vagyunk mi ketten együtt. Gyengédséget akartam adni és kapni, hogy megnyugtassam mindkettőnket.

[JASPER]

JASPER

2001. július közepe
o u t f i t

Olyan jól esett szorosan hozzásimulni és belesimulni az ölelésébe. A világ így egy kicsivel szinte jobb helynek tűnt, még ezek a borzalmak is háttérbe szorultak, csak mi ketten voltunk és a kellemes biztonság, amelyre az ölelésében találtam. Nem is akartam elengedni. A világ olyan... durva volt és kegyetlen. Nem akartam elengedni és kibújni az ölelésből, mert akkor ezek a rossz dolgok megtaláltak. Így már Beatrix és az a sebhely sem érdekelt annyira, csak ő, és az, hogy érzem a forró leheletét nyakamon. Éreztem az ajkát a nyakamon, mire végigszaladt rajtam a kellemes hideg, nem az a bántó és szúrós fajta, amely a szavaival együtt érkezett, miközben elmondta, mi történt vele.
Belenyomtam arcomat a nyakába, igazából nem is akartam látni a sebhelyet még szemem sarkából sem. Nem voltam benne biztos, mikor leszek képes ránézni... de valamikor le kell küzdenem, mert nem akartam, hogy Jasper rosszul érezze magát emiatt. Mindenesetre inkább elkezdtem fecsegni valamiről, hogy lefoglaljam a saját és az ő gondolatait is, el akartam terelni a figyelmet erről a sok hülyeségről, ami most történt. Talán, ha szerencsénk van, már nyugtunk lesz, és elég volt a szarságokból mára, talán Bea sem leskelődik az ablakon... Nem, nem akarok Beára gondolni, még ennyire sem. Elhessegettem őt a fejemből, és inkább megsimítottam Jasper arcát.
– Nem ismertük egymást. Én is csak egy felszínes fruskának gondoltalak, aki túlzottan is adja az ártatlant… el akartalak rontani… de már nem így van. – Hagytam, hogy a szája megtalálja az enyémet, és lehunytam a szememet, ujjaim pedig közben elkalandoztak a hajáig, hogy hátrasimítsam a homlokába biccent tincseket. Merlinre, mennyire nem akartam visszamenni szeptemberben a Roxfortba... de még csak innen sem hazautazni Londonba, vagy egyáltalán kimozdulni az öléből. Ahogy lassan szétváltak az ajkaink, úgy is közel maradtam, és ahogy újra végigsimítottam az arcát, ujjaimmal megcirógattam az ajkait.
- Már így is elrontottál - válaszoltam halkan, és nyomtam egy kis csókot a nyakára. Olyan érzéseket váltott ki belőlem, mint soha senki... nem véletlen nem voltam már képes az órákra sem koncentrálni az utolsó hónapokban, folyton csak ő járt a fejemben.
– Azt hittem, undorodni fogsz tőlem, ha meglátod a sebemet - súgta az ajkaimra, mire haloványan megcsóváltam a fejemet, és kiélveztem az ajkait a bőrömön.. Túlságosan jó érzés volt, és egyre inkább jobb elfoglaltságnak tűnt, mint a beszélgetés. Végigtúrtam a haját, összeborzolva a világos tincseket, és halkan sóhajtottam egyet, ahogy újra hátrébb húzódott egy kicsit, épp csak annyira, hogy közénk férkőzzön a hideg levegő.
– Tudod, ezek után kizárt, hogy megszabadulj tőlem… remélem tudod… – Hagytam, hogy lehúzza rólam a pólómat, aztán újra nyaka köré vontam a karjaimat, és halkan felkuncogtam.
- Oké, jól hangzik... - Vissza is húztam magamhoz újra, hogy visszasimuljak a kényelmes melegébe, és ajkaink megint összetalálkozzanak. Nem is akartam tőle megszabadulni... és csak reménykedtem, hogy szeptembertől a távolság nem váj közénk gátat. Már így is annyira hiányzott, ha csak pár napig nem láttuk egymást, azt biztosan nem éltem volna túl. De most erre sem akartam inkább gondolni, csak és kizárólag kettőnkre. Arra, hogy milyen finom a csókja, milyen jó az illata... és hogy akármerre is vannak a szülei, remélem, egy ideig még nem szeretnének hazaérni.

Köszönöm a játékot!