a múlt kísértete

Vakegér, London



2001. június 29.

A MÚLT KÍSÉRTETE



Miss Liu
Vakegér, Zsebpiszok köz
2001. 06. 29.

Wade Rivers csendes ücsörgött egy korsónyi sör felett a Vakegér legsötétebb sarkában. Már egészen megszokta ezt a kocsmát az alvilági arcokkal és az őrültebbnél őrültebb figurákkal, akik… vagyis aki leginkább Elliot O’Mara volt. A férfit már hosszú ideje megfigyelte, munkára bírta, lényegében azért, hogy Phillip Rowle-nak jelentéseket tegyen róla s hogy szemelőtt legyen. Ez volt Mr. Rowle legfontosabb kívánsága. Azonban ez a munka a végéhez közeledett, most hogy a megbízója megkapta, amit akart s nem sok minden maradt Wade-nek Londonban. Ezért hát beült még egyszer a kocsmába, azonban tanakodni, hogy ideje lenne-e tovább állni, visszatérni New Yorkba.
Egyelőre nem jutott tovább a kérdésfelvetésnél, hiszen szerette ezt a helyet. Ide nem nagyon tévedtek aurorok, nem kellemetlenkedtek az emberrel, ha az csendesen iszogatott csupán a sarokban, éppen a kandalló mellett, ahol most ő is ült. Az egyetlen bökkenő csupán annyi volt, hogy bár szívesebben gondolt volna arra, hogy ma van itt utoljára, igazából megint csak O’Mara akart vele találkozni. Az a kis törpe, ha valamit a fejébe vett, hát végig is vitte, így Wade nem tudott ellenkezni, belenyugodott, hogy ma este bizony itt ül és ha belerángatják valamibe, nem hagyhatja el Londont.
– Kérsz valamit? – lépett oda hozzá szinte azonnal a csapos lány, ahogy kiürítette a korsó sört. Ariane macskaszerű alkata egészen tetszett neki, de volt mégis benne valami, ami taszította. Maga sem tudta, hogy pontosan mi az, talán éppen O’Mara, aki rendszeresen felvágott neki, hogy ezt a „hegyet” – igen, magát Ariane-t – jó párszor megmászta már. Wade mindig beleborzongott, ha így fogalmazott… nem azért, mert ő olyan tisztességes férfi lett volna, egyszerűen csak képtelen volt elhinni, hogy egy ilyen szarházi kis tolvaj ennyire jó nőt kapott meg, pláne azok után, amiket tudott róla és arról a nyálgép Forestről.
– Még egy sört… és mivel O’Mara egy órán belül bármikor beeshet… – tartott egy kis hatásszünetet – egy lángnyelvet is hozz kérlek, jég nélkül. Arra valamiért mocskosul allergiás mostanában.
A lány kacsintott egyet, majd sarkon fordulva egész egyszerűen elindult a pult felé. Wade egy kicsit megbámulta, majd az üres asztallapra bámult. Valóban hiányzott onnan egy pohár… de nem is ez zavarta meg igazán, hanem az ajtónyílás és az azt követő illat, amit már biztosan tudott, hogy érzett valahol. Sok féle emberrel találkozott a munkája során, ezért nem tudta archoz kötni. Talán egy régi megbízója volna? Ki tudja… mert ő biztosan nem. Így hát felpillantott és meglátta az ázsiai nőt, aki minden egzotikus vonása ellenére rendkívül emlékeztette O’Marára. Egy része reménykedett benne, hogy ez nem a férfi legújabb álcája, mert amikor megjelent Ariane az italokkal az egyenesen felé indult meg.
Úgy sejtette valami tévedés lesz itt. Nem emlékezett erre a nőre, csak az illatára. De az egyre erőteljesebben hatolt felé, mintha csak egy pofon lenne újra és újra, hogy észhez térítse. Ő mégsem tudta, hogy ki ez. Elliot O’Mara álcájának túl jól sikerült volt az alak. A kacsesség persze benne is megvolt, lévén, hogy tolvaj. De a mozdulatai nem voltak ennyire finomak, ennyire nőiesek.
– Segíthetek, Miss? – érdeklődött mély, kissé dörmögős hangján.

Ghost

That’s enough pain,
When is this going to end?

outfit

Elliot elintézte a találkozót ezzel a pasassal. Wade Rivers – a neve Wade Rivers. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha nincs is neve. Nem vallottam be Elliotnak, de már a gondolattól is rosszul voltam, hogy találkoznom kell azzal az emberrel, aki minden bizonnyal lemészárolta a családomat. Tudom, hogy Elliot szerint ő csak valószínűleg az eszköz volt, felbérelték vagy ilyesmi. De komolyan azt hitte, hogy ettől majd sajnálni fogom? Nem érdekelt, hogy mennyi pénzt kapott ezért vagy egyáltalán miért tette. Az érdekelt, hogy tényleg ő volt-e és ha utasították, akkor vajon ki állhat a háttérben.
Tudom, hogy én erősködtem, hogy legyen meg ez a találkozó. Ennek leginkább az volt az oka, hogy tényleg szerettem volna lezárni a múltam ezen részét. Már nem az Azkabanban ülök és már elegem van. Elég volt a fájdalomból meg a néma szenvedésből, én nem ilyen ember vagyok. Újra a régi akartam lenni, akkor is, hogyha most egyedül vagyok. Csak pontot akarok tenni a végére.
A Vakegér szörnyű helynek tűnt, de annyira nem érdekelt. Igazából úgy voltam vele, hogy teljesen mindegy milyen ruhát húzok fel, valószínűleg így is úgy is ki fogok lógni a tömegből. Ez a Zsebpiszok köz közepe, hát persze, hogy látszik rajtam, hogy nem ide való vagyok. Abban reménykedtem, hogy Elliot már itt lesz legalább, de nem volt sehol sem. Ellenben Wade Rivers itt volt és attól függetlenül, hogy még sosem láttam szemtől szemben egyszerűen csak tudtam, hogy ő az.
–Segíthetek, Miss? – kérdezte, miközben megálltam az asztal mellett ahol üldögélt. Talán ő is azt remélte, hogy Elliot ér majd ide először. Igazából lehet, hogy Elliot nem is említette, hogy én is itt leszek.
– Maga Wade Rivers? – kérdeztem minden habozás nélkül, majd kihúztam az egyik széket és leültem vele szemben. A kérdés felesleges volt, egyszerűen tudtam, hogy ő az.– Biztosan nem emlékszik rám, Irene Liu vagyok. Nemrég vettem vissza a lánykori nevemet, azelőtt Mrs. Pye voltam. – tettem hozzá, vártam, hogy valamilyen érzelem megjelenjen az arcán. De hát ez egy bűnöző, mit jelentene neki egy-két halál? Valószínűleg annyi embert megölt már azóta, hogy Adam és a lányok arcára már nem is emlékszik. Talán ezzel is csak védeni akarja magát, hogy nem emlékszik rájuk.
Ha Elliot itt lett volna akkor lehet, hogy jobban visszafogtam volna magamat. De úgy éreztem, hogy most már tényleg mindegy. Itt van ez a gyilkos, a kérdéseimre pedig nála vannak a válaszok. Tehát ha el fogja nekem mondani, hogy ki utasította és miért, akkor nyugodtan távozhat és azt csinál felőlem amit akar. Engem jelenleg csak a saját családom sorsa érdekelt.

A MÚLT KÍSÉRTETE



Miss Liu
Vakegér, Zsebpiszok köz
2001. 06. 29.

Wade még mindig döbbenten figyelte, hogy egy látszólag teljesen átlagos nő sétált oda az asztalához. Persze O’Mara szépfiús külseje után már nem kellett volna meglepődnie azon, hogy bűnözőből mindenféle akad. Voltak, akik egész egyszerűen átlagosak voltak, mások pedig túl csinosak… de akadtak egyenesen feltűnő alakok is. Ilyen volt Elliot O’Mara és a formás nőcske is, akit egyébként a legtöbb fogatlan kocsmatöltelék alaposan meg is nézett magának, mikor belépett. Wade Rivers pedig úgy érezte, asztala máris túlságosan az érdeklődés középpontjába került. Így hát úgy gondolta, jó lesz megszabadulni a nőcskétől.
Amint feltette a kérdést, ajkaihoz emelte az italos poharat, hogy aprót kortyoljon belőle. Jól esett neki most az alkohol meleg, égető érzése a torkában.
– Maga Wade Rivers? – kérdezte, majd szinte habozás nélkül kihúzta a szemközti széket, hogy leüljön. Nos emberünkben éppen ezen a ponton tudatosult, hogy asztala még jó ideig a veszélyes arcok figyelmének középpontjában maradt. Termete miatt sokan megbámulták őt magát is, de azért mindig megtalálta a módját, hogy beolvadjon a környezetébe. Így volt ez a Vakegérben is, ahol a Londonban töltött idő alatt rendszerint meghúzta magát.
– Ki kérdezi? – kérdezett vissza és letette a poharát az asztalára, hogy a száját piszkálgassa. Kezdett az az érzése lenni, hogy nem Elliot O’Mara álcázott arca pillant rá vissza, de azért mégis csak köze van hozzá. Vagyis a férfi egészen egyszerűen csőbe húzta éppen őt, a világ legjobb bérgyilkosát, kifutóemberét… egy olyan valakit, akire panasz még nem sok volt az elmúlt időszakban, ha munkáról volt szó.
– Biztosan nem emlékszik rám, Irene Liu vagyok. Nemrég vettem vissza a lánykori nevemet, azelőtt Mrs. Pye voltam.
Nem mondott neki semmit a név. Wade nem sok arcot vagy nevet jegyzett meg, egyszerűen azért, mert úgy érezte nem akart emlékezni azokra, akiknek elveszi az életét. Rideg maradt, hogy ne rázza meg, rideg maradt, mert ez volt az egyetlen járható út egy ilyen szakmában. Nem akart beleőrülni, nem akarta élvezni mások bántalmazását. Egyszerűen csak végezte a dolgát, hogy ő maga is életben maradjon ebben a kegyetlen világban.
– Nem ismerem magát. – közölte nyugodtan, majd a pult felé mutatott, ahol a feketehajú, sovány csaposlány éppen poharakat törölgetett. – Kér esetleg egy italt? Ha hosszan akar cseverészni, akkor talán szükség lesz rá – tette hozzá.
A nő szemében olyan érzések ültek, amit már látott párszor. Ilyen esetekben az Exmemoriam segített a legtöbbet, csakhogy itt egy kocsma kellős közepén nem lett volna helyénvaló előrántania a pálcáját. Talán, ha valamelyik kiéhezett alak veszélybe érezné a legjobb nőt a környéken, neki esne. Az pedig nem megfelelő következményekkel járna.
– Mit akar?

Ghost

That’s enough pain,
When is this going to end?

outfit

Nem igazán tudom meghatározni milyen érzések kavarogtak bennem, miközben Wade Rivers velem szemben ült. Az arcára volt írva, hogy semmit nem mondd neki a nevem. Tehát minden bizonnyal a férjem neve sem mondana neki semmit. Ha köze is van a családom halálához, akkor sem fog rá emlékezni. Neki egy ember halála semmit sem jelenet, látszott rajta. Nem akartam ok nélkül ítélkezni, de nem volt itt Elliot, hogy vissza tudjam fogni magamat. És ki hibáztathatna amiatt, hogy mérges vagyok? Valószínűleg ez az ember az, aki elvett tőlem mindent csak azért, mert valaki hatalmas fizetséget ajánlott fel neki. Hogy tud az ilyen tükörbe nézni vajon?
– Nem ismerem magát. Kér esetleg egy italt? Ha hosszan akar cseverészni, akkor talán szükség lesz rá – mondta végül.
– Nem kérek semmit sem – válaszoltam, nem igazán voltam ivós hangulatban. Ennek az embernek a társaságában pedig egyáltalán nem szerettem volna alkoholt fogyasztani.
– Mit akar? – kérdezte, láthatóan tényleg nem értette, hogy miért vagyok itt, de nem szólaltam meg rögtön. Figyeltem minden rezdülését, talán kezdett ideges lenni, mert nem tudta, hogy ki vagyok és mit akarok tőle. Igen, ez határozottan idegesíthette vagy talán az zavarta, hogy annyian bámulnak ránk. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok mindennapi vendég a Vakegérben, de gondolom láttak már hozzám hasonló boszorkányt errefelé.
– Azt akarom, hogy emlékezzen, mert maga ölte meg a férjemet és a gyerekeimet – válaszoltam ridegen. Tudni akartam, hogy ki bízta meg és valahogy ki fogom belőle szedni. Ha kell szerzek igazság szérumot vagy bármilyen varázslatot kipróbálok, akár tiltottakat is, hogy emlékezzen és beszéljen.
Lehet bármilyen hidegvérű gyilkos, de az nem lehet, hogy csak így elfelejti, hogy kik bízzák meg és mivel. A tudat, hogy ott járt a házamban csak még mérgesebbé tett. Ahogy az is, hogy ennyire semmibe veszi az emberi életet és most nem csak arról van szó, hogy megölte az én családomat, hanem arról, hogy ki tudja még hány ártatlant ölt meg csak azért, hogy eltartsa magát. Tudom, hogy én is bosszút akartam állni mindig is azon, aki tönkretette az életemet, de megölni nem hiszem, hogy képes lennék bárkit is.

A MÚLT KÍSÉRTETE



Miss Liu
Vakegér, Zsebpiszok köz
2001. 06. 29.

Mr. Rivers mindent megtette, hogy emlékei összes bugyrát átkutatva rájöjjön, ki ez a nő. Nem volt neki cseppet sem ismerős, leszámítva, hogy Elliot O’Mara mozdulatait ismerte fel az övéiben. Az ő mozdulataiban is látta a kecsességet, csak sokkal, de sokkal nőiesebb formában. Ebben pedig volt valami furcsa, amitől a hátán végig futott a hideg. O’Mara ugyanis nem nagyon tetszett neki, ezt az Irene Liut viszont hosszú percekig el tudta volna nézegetni magának.
– Nem kérek semmit sem – válaszolta a nő, mikor felajánlotta, hogy meghívja egy italra. Nem, mintha reménykedett volna benne, hogy majd elfogadja. Az ugyanis egyértelmű volt, hogy Miss Liu leginkább mérges rá és nem azért sétált oda az asztalához, mert lenyűgözte a maga két méterével vagy a vonzó, férfias külsejével. Szóval várta, hogy a nő rámondja az áldást. Éppen csak intett egyet Ariane felé, hogy ő még azért szívesen ledöntene egy lángnyelvet.
– Ezt őszintén sajnálom – bökte oda csak úgy mellesleg, aztán elővette a komolyabb hangnemét. Már szinte biztos volt benne, hogy a nő az egyik munkája során került vele kapcsolatban. A szemében látta a megtört csillogást, ami a megsebzett emberekre jellemző. Talán hibázott? Nem lepte volna meg. Mint minden emberrel, vele is előfordult. Számított rá, hogy előbb-utóbb fel fog bukkanni egy csalódott rokon, akinek nem tudja majd megmagyarázni, hogy neki ez csak egy munka volt. A bérgyilkosok élete ilyen. A bosszú rajtuk csattan, még ha nem is ők akarták igazából elvenni azt a bizonyos életet.
Wade általában nem gondolkodott munka közben. Megpróbálta nem magába szívni a környezetet, sem pedig a jajveszékelést. Neki egy dolga volt: véghezvinni azt, amihez mások túl gyávák és ezért elegendő pénzt kapott. Wade maga volt a bosszú megtestesülése. Mindenhol és mindenki levezette azt, ami vele történt.
– Azt akarom, hogy emlékezzen, mert maga ölte meg a férjemet és a gyerekeimet – válaszolta a nő.
Nagyot sóhajtott. Közben megérkezett a következő adag ital és csakhogy húzza az időt egy picit, aztán ahogy lenyelte a kortyot, megint Irene szemeibe nézett. Az a kis fény, mintha még erőteljesebben csillogott volna.
– Biztosíthatom róla, hogyha meg is öltem őket, akkor nem magam terveltem el. Engem csak megfizettek érte – mondta kimérten és már azon gondolkodott, hogyan törölhetné a nő emlékeit, anélkül, hogy a feléjük bámuló, kiéhezett fickók neki esnének. Persze nem Irene-ra haragudott, hanem O’Marára, aki minden bizonnyal többet tud már róla, mint az addig sejtette. Elliot nem tudott ugyanis róla, hogy bérgyilkos. Előtte csak egy új összekötő szerepében tetszelgett, miközben Phillip Rowle-nak tett jelentéseket a kicsi fiacskájáról.
– Általában nem figyelem meg, hogy kiket ölök meg. – Magyarázta kissé teszetoszán, amitől most még inkább láthatóak lettek azok a bizonyos óriásgének. – De szerencséjére csak kevés munkám volt Angliában. Így, ha megmondja, pontosan mikor és melyik városban történt, talán szolgálhatok információval… na meg azt is megígérhetem, ha engem bérelne fel, segítek a kis bosszújába. Nem vagyok lojális az egyszeri megbízókhoz, így nem jelent gondot. – Tette hozzá, hátha egy kis pénzt kereshet megint.

Ghost

That’s enough pain,
When is this going to end?

outfit

Wade Rivers teljesen érdektelennek tűnt, mint akinek egy emberélet tényleg semmit sem jelent. Tudom, hogy mi a foglalkozása, de akkor sem akartam elhinni, hogy létezik ennyire érzéketlen ember. Az esetek többségében én is próbálok érzelmek nélkül hozni döntést, mert az csak megnehezít mindent, de ennyire nem tudok üres lenni, mint amilyen ez az ember volt. Az volt a benyomásom róla, hogy ő csak az üzletet látja egy ember életében és lehet, hogy aggódnom kellett volna a saját életem miatt is. De végül is minek? Nem sok értelmét láttam már régóta annak az életnek, amit most élek a férjem és a gyerekeim nélkül.
– Biztosíthatom róla, hogyha meg is öltem őket, akkor nem magam terveltem el. Engem csak megfizettek érte – mondta Wade, de a szavai csak még nagyobb fájdalmat okoztak. Fogalma sem volt arról a veszteségről ami engem ért, semmit sem értett, pont azért, mert egyetlen érzelem sem volt benne.
– Ez egy cseppet sem nyugtat meg – válaszoltam végül, de éreztem, hogy a torkom kiszáradt. Talán mégis kellett volna kérnem valamit inni, de nem szívesen iszogattam azzal, aki megölte a családomat. Egyébként meg hol késik már ennyit Elliot? Ezt a helyzetet láthatóan nem tudtam egyedül kezelni.
–  Általában nem figyelem meg, hogy kiket ölök meg. – folytatta halálosan nyugodtan. –  De szerencséjére csak kevés munkám volt Angliában. Így, ha megmondja, pontosan mikor és melyik városban történt, talán szolgálhatok információval… na meg azt is megígérhetem, ha engem bérelne fel, segítek a kis bosszújába. Nem vagyok lojális az egyszeri megbízókhoz, így nem jelent gondot. – tette hozzá.
– Én sem bíznám meg magát egynél több alkalommal, ha így lenne, úgyhogy köszönöm, de az ajánlatával inkább nem élnék – válaszoltam kimérten. – A falu neve, ahol meggyilkolta a családomat Burton-on-the-Water, a háború alatt történt – tettem hozzá, de képtelen lettem volna konkrétabban kifejteni.
Még most is láttam magam előtt a férjemet, ahogy holtan fekszik a földön. De annál a látványnál csak Mia és Ella apró holtteste volt borzalmasabb. Azt hittem, hogy ezek az emlékek már nem tudnak ennyire kifordítani a megszokott rideg közérzetemből, de mégis. Nem tudok felejteni, nem tudom kitörölni ezeket a gondolatokat a fejemből, ahogy nem tudom kitörölni a családom létezését sem az emlékeimből. Fáj és soha semmi nem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt, de talán tényleg nem érdemeltem meg ezt a boldogságot és ezért kellett ilyen borzalmas véget érnie az egésznek.
– Nos… emlékszik rá, hogy ki bízhatta meg? És esetleg van valamilyen tippje, hogy hol találhatnám meg? – kérdeztem végül határozottabb hangon. Wade talán tényleg nem volt fontos, ő gyilkolásból él, talán az arcok és a nevek tényleg nem jelentenek neki semmit. De az aki megbízta az már más tészta és még mindig tudni akartam az okokat. Leginkább azért, hogy békében elengedhessem Adam és a gyerekek emlékét, hogy tényleg megpróbáljak normális életet élni. A múlt szellemeit hátra kellett hagynom valahogy, habár volt egy olyan érzésem, hogy az a fájdalom soha nem fog elmúlni.

A MÚLT KÍSÉRTETE



Miss Liu
Vakegér, Zsebpiszok köz
2001. 06. 29.

Wade Riverst ritkán lepték meg. A legtöbb ember, aki megvádolta volna gyilkossággal, minden bizonnyal azonnal neki támadt volna… mert az érzelmi dolgoknál gyakran az sem számít, ha egy seregnyi részeg tolvaj, gyilkos és csempész a szemtanú. Az pedig csak a ráadás volt, hogy ebben a helyzetben bizonyára Miss Liu formás hátsófelét támogatták volna, semmint a Cartwright által ellenségként kezelte kétméteres óriást.
– Én sem bíznám meg magát egynél több alkalommal, ha így lenne, úgyhogy köszönöm, de az ajánlatával inkább nem élnék – mondta kimérten aztán a nő. Cseppet sem úgy reagált, ahogy Wade elvárta volna. Érzelmi kitörésekre és hasonlókra számított, nem csevegésre arról, hogy mégis miképpen történt meg az a bizonyos eset. A férfi nem sokra emlékezett, de tény, ami tény, nem sokszor járt Angliában a háború alatt. Ha tehette meghúzta magát Amerikában, csak egyszer-egyszer látogatott ide, hogy gyorsan elintézze a munkát. Egyszer egy finnyás halálfaló bízott rá egy mugli családod, egy második alkalommal pedig valami nőcske akart féltékenységből gyilkoltatni. Gyanította, ez az utóbbi eset lehetett az, aminek köze volt Irene Liuhoz. – A falu neve, ahol meggyilkolta a családomat Burton-on-the-Water, a háború alatt történt.
Wade csettintett a nyelvével, jelezve, hogy valami igazából rémlik neki. Megpiszkálta maga előtt a poharat, mert hirtelen felötlött benne annak a képe, ahogy a kisgyerekek riadtan meredtek rá… s a nő aki soha nem mutatkozott be neki igazán, csak szánakozva ráförmedt és elkábította a két kislányt és a szüleiket. Aztán felemelte a hangját: Nem ezért hoztam ide! Rivers! Szedje már össze magát! Wade persze megremegett, azelőtt nem ölt gyereket. Legalábbis közvetlenül nem. Gyújtott fel házakat, robbantott fel búvóhelyeket, de nem nézett a szemükbe. Mindenesetre megtette. Aztán pedig azért is megtett mindent, hogy elfelejtse.
– Nos… emlékszik rá, hogy ki bízhatta meg? És esetleg van valamilyen tippje, hogy hol találhatnám meg?
Megköszörülte a torkát, majd intette Arianénak, hogy hozz a következő italt. Az előtte lévő maradékot gyorsan felhörpintette, hogy legyűrje a bűntudatát. Tudta nagyon jól, hogy azok a gyerekek nem voltak rosszak, nem érdemelték ezt. De jó pénzt kapott értük, neki pedig arra mindennél nagyobb szüksége volt.
– Miss Liu… a maga ügye sokkal bonyolultabb, mint most hiszi – válaszolta, de most inkább emberként szólalt meg, semmint bérgyilkosként. – Ha tudnám a nevét, gond nélkül kiadnám. Találkoztam a hölggyel, ott volt a házukban, mikor dolgoztam, mert végig akarta nézni, ami történt.
Közben megjött az újabb ital. Ariane arcán látszott, hogy érzi, olyan történik, aminek nem kellett volna éppen itt. Még távolról is a nőt és Wade-et méregette. Nem úgy, mint a fickók, akik a nyálukat csorgatták rá. Neki rossz érzése volt a helyettel kapcsolatban.
– Sosem mutatkozott be nekem, így a nevét nem tudom. Ráadásul az arcát állandóan egy csipkemaszkkal fedte el. – Magyarázta Wade a lehető legőszintébben. – Annyi bizonyos, hogy nagyon gazdag lehetett és a férjébe szerelmes volt. Azt mondta, azért kell megbüntetnünk magát, mert elvette tőle Adamet… ez volt a férje neve igaz? – kérdezte. Valamiért ösztönösen segíteni akart ennek a nőnek. Talán azért, mert érezte rajta azt a fajta kétségbeesést, amit magán is a tükörben, mikor holtan találta szüleid odahaza.

Ghost

That’s enough pain,
When is this going to end?

outfit

Csak az járt az eszemben, hogy Elliot most már igazán előkerülhetne. Fogalma sincs róla, hogy ez a helyzet mennyire nehéz most. Lehet, hogy Wade Rivers csak egy bábú volt ebben a sakkjátszmában és parancsra cselekedett, de ettől még az ő kezén szárad a családom vére. Nem volt kellemes a társaságában lenni, beszélgetni sem akartam vele különösebben, de mégis nála volt minden információ amire szükségem volt nagy valószínűséggel. Mondjuk ebben eleinte kételkedtem, sokkal inkább úgy tűnt, hogy neki nem sokat jelent egy ember élete.
–  Miss Liu… a maga ügye sokkal bonyolultabb, mint most hiszi. Ha tudnám a nevét, gond nélkül kiadnám. Találkoztam a hölggyel, ott volt a házukban, mikor dolgoztam, mert végig akarta nézni, ami történt. – mondta Rivers végül, őszintén meglepett, hogy némi érzelmet hallottam a hangjában.
– Ott volt a házamban? –kérdeztem halkan, miután Rivers megkapta az újabb adag italát. Emlékszem, hogy láttam valakit, amikor megtaláltam a holttesteket, de a sötétben nem láttam annak a valakinek az arcát. Akár ez a pasas is lehetett az, éppen csak egy pillanatig láttam ott a sötétben egy alakot. Persze, akkor talán mélyen belül azt hittem, hogy az az alak engem is meg fog ölni, de mégsem tette.
–   Sosem mutatkozott be nekem, így a nevét nem tudom. Ráadásul az arcát állandóan egy csipkemaszkkal fedte el. – magyarázott tovább és ismét meglepett, hogy ennyire őszinte. Nem mintha ettől értékesebb embernek tartottam volna, mint amilyen. –   Annyi bizonyos, hogy nagyon gazdag lehetett és a férjébe szerelmes volt. Azt mondta, azért kell megbüntetnünk magát, mert elvette tőle Adamet… ez volt a férje neve igaz? – kérdezte aztán.
– Igen –bólintottam, de csalódtam. Nem erre számítottam. Komolyan azért kellett a férjemnek és a gyerekeimnek is meghalnia mert valami buta nő fülig szerelmes volt Adambe és féltékeny volt rám amiért elvettem tőle mindent? Ilyen tényleg történhet az életben?
Nem szóltam egy szót sem hosszú percekig, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet olyan bolond, hogy ilyesmi miatt elrendezze egy család lemészárlását. Úgy éreztem magamat megint mint aki a sötétben tapogatózik és egyáltalán nem örültem annak, hogy csak Wade Rivers van itt velem most.
– Ezt nem tudom elhinni… ez még csak nem is rendes indíték arra, hogy megöljenek valakit. A gyerekek… ők mit tehettek arról, hogy ez a bolond beleszeretett a férjembe? –kérdeztem, de nem vártam választ, vagy legalábbis nem Riverstől vártam választ. Egyszerűen csak gondolkodtam, de sehogy sem akart összeállni ez a kép nekem. Talán azért, mert a féltékenykedés soha nem volt a kapcsolatunk része, Adam és én egyszerűen csak boldogok voltunk. Hosszú évekig szerettük egymást, el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd nélküle kell szembenéznem az élettel. Kezdtem dühös lenni és tudtam, hogy most már ha bele is halok akkor is megtalálom azt a nőt, aki képes volt egy ilyen döntést meghozni. Ha nem is Adam miatt, de Mia és Ella miatt meg kellett találnom ezt a szerencsétlent.
– Mennyi pénzt kér azért, hogy felkutassa ezt a nőt? –kérdeztem, habár nem voltam benne biztos, hogy bíznom kellene ebben az emberben. De Elliot nem volt itt, így nem tudtam racionális döntést sem hozni. Nem azt akartam, hogy Rivers megölje azt a nőt, csak keresse meg és hozza el hozzám. Én már túl sok energiát öltem ebbe a kutatásba és kezdek így is beleőrülni, tehát kellett a segítsége valamilyen szinten.

A MÚLT KÍSÉRTETE



Miss Liu
Vakegér, Zsebpiszok köz
2001. 06. 29.

Wade kellemetlenül érezte magát határozottan, ezért ivott még egyet inkább. Nem akart a nő szemébe nézni s nem azért, mert az ő kezén száradt a szerettei vére. Ehhez már hozzá volt szokva annyira, hogy kellően érzelemmentesen kezelje a dolgokat. Egyszerűen csak zavarta, hogy nem tud többet mondani a kártékony nőszemélyről, aki felbérelte. Őt nem érdekelte mi lesz vele, az a munka már ki volt fizetve, de azt még bérgyilkosként is belátta, hogyha valaki az ő szolgáltatásait kéri az vagy nagyon kegyetlen, vagy veszélyesen kétségbeesett. A maszkos nőre talán mindkettő igaz volt.
– Ezt nem tudom elhinni… ez még csak nem is rendes indíték arra, hogy megöljenek valakit. A gyerekek… ők mit tehettek arról, hogy ez a bolond beleszeretett a férjembe? – kérdezte. Valószínűleg az ő helyében Wade-nek is ez lett volna az első kérdése. Erre azonban nem volt válasz. Az emberi elme elég érdekes dolgoktól tudott megborulni, de a szerelem volt az egyik elsődleges indíték. Ezután már csak a pénz jöhetett volna, mert azért is rendszerint imádtak gyilkotatni.
– Tudja, a legtöbben szerelemből ölnek – válaszolta Wade kimérten és elkortyolta az újabb adag alkohol végét. Már nem akart többet inni, sem pedig itt maradni, kellően kellemtelen helyzetbe sodorta már így is magát. Megköszörülte hát a torkát és hozzá tette: – Ahogy most magácska is, úgy a legtöbb ember érzelmi alapokon hoz meg döntéseket. Az érzelmek azok, amik irányítanak. Ezen kívül csak a pénz tud hatalmas mozgatórugó lenni és a leggyarlóbb dolgokat is kihozni az emberekből. – Tette hozzá és visszatette az asztalra a poharat, éppen csak egy pillantást vetve rá, majd tekintete visszavándorolt Irene arcára. Sajnálta, pedig ő ritkán érzett bármit is. Nem volt soha senkivel gyengéd, nem volt szerelmes, nem érzet szeretet sem, mióta a szülei meghaltak. Kiképezte magát, szó szerint saját magát arra, hogy úgy élje az életét, ahogyan teszi.
–  Mennyi pénzt kér azért, hogy felkutassa ezt a nőt? – kérdezte aztán és Wade megkönnyebbült, hogy végre az üzletről beszélhetnek. Nem akart többet halott gyerekről és férjekről cseverészni, pont eleget látott már ilyesmit.
– Egyelőre semmit. Tekintse ezt szívességnek, amit talán máskor megadhat. Ha az magának megfelel, biztonsági okokból O’Marán keresztül érintkezzünk mostantól. – Magyarázta, hiszen a tolvaj most is rendesen becsapta, hiszen arról volt szó, hogy ők ketten találkoznak. – Azt hiszem, ért a titkos találkozók megszervezéséhez.
Wade felállt, némi galleont tett le az asztal szélére, majd biccentve a nő felé egész egyszerűen távozott. Csak odakint, mocskos kis utcában pillantotta meg a tolvaj, amint egyenesen a bejárat felé közeledik. Elliot O’Mara egy egoista törpe volt s ma sem tűnt többnek annál, hiába bújtatta magát a legmárkásabb ruhákba. Feltűnő volt, idegesítő, hangos. Wade el sem tudta képzelni, hogy ilyen tulajdonságok mellett milyen módon válhatott éppen ő London legjobb tolvajává.
– Odabent vár a barátod – köpte oda a szavakat Wade, mikor egymás mellé értek, de nem állt meg. Egyetlen lépést sem lassítva, haladt tovább.

Ghost

That’s enough pain,
When is this going to end?

outfit

Miért éreztem úgy, hogy nagy hibát követek el? Wade Rivers volt az egyetlen kapcsolatom a tetteshez, de mégis kellemetlen érzés kezdett eluralkodni rajtam. Nem kellett volna segítséget kérnem ettől az embertől. Ez túl elhamarkodott döntés volt, de most már nem vonhattam vissza a kérdést, nem fordíthattam hátat. Elliot túl sokat késett, kicsit úgy éreztem, hogy magamra hagyott. Nem erről volt szó, tudhatta volna, hogy én nem fogom tudni kezelni ezt az egészet egyedül.
– Egyelőre semmit. Tekintse ezt szívességnek, amit talán máskor megadhat. Ha az magának megfelel, biztonsági okokból O’Marán keresztül érintkezzünk mostantól. Azt hiszem, ért a titkos találkozók megszervezéséhez.   – mondta Rivers, majd felállt az asztal mellől és magamra hagyott.
Még levegőt is elfelejtettem venni azt hiszem, egy kész roncsnak éreztem magamat, de örültem, hogy Rivers elment és egyedül lehetek. Intettem a pultosnak, aki azonnal odajött az asztalhoz.
– Hozzon valami erős italt, magára bízom, hogy mit –mondtam, majd a kezébe nyomtam pár galleont.
Csak az járt az eszembe, hogy mégis mi a fenét csinálok? Miért mentem bele ebbe a játékba? Akárki is van ennek az egésznek a hátterébe valahogy úgy gondoltam, hogy minden szálat ő mozgathat. Lehet, hogy Wade Rivers most belement abba, hogy segít, de az a nő akkor is mozgatta őt korábban. Ha több pénzt kap tőle, akkor megint átpártol hozzá – a gyilkosok ilyenek, nem igaz? Nem szabadott volna hinnem neki, hogy tud segíteni, de akárhányszor eszembe jut a nap, amikor meghalt a családom úgy érzem, hogy képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Akkor történnek ilyenek, az utunk New York-ba is egy ilyennek köszönhető azt hiszem. Talán ideje lenne feladnom.
Mire megérkezett a cseppet sem bizalomgerjesztő színű italom újra nyílt a Vakegér ajtaja és végre egy ismerős alakot pillantottam meg. Azt hiszem lesz miről beszélgetnünk Elliot-al, nyilván ő is azt fogja gondolni, hogy teljesen megőrültem.

a múlt kísértete


Irene
2001. június 29.

outfit

Éreztem, hogy az egyik seb megint vérezni kezd a csuklómon. Még mindig szédelegtem. Nem csak a vérveszteségtől, hanem attól is, hogy mennyi kegyetlenséget tettem le. Hatalmas teher volt, amit évek óta viseltem és mindenkire veszélyes volt, nem csak rám. De éreztem, ahogy eltompított a hiánya, ahogy visszakerültem arra a pontra, ahonnan indultam két éve… s azt is tudtam, hogy nem lesz több erőm bizonyos varázslatokhoz, amikhez eddig volt. De nagyon is megértem megszabadulni a szalagtól.
Mintha kiáltott volna valaki, vagy legalább úgy hallottam volna a hátam mögött, ahogy befordultam a Zsebpiszok köz felé az Abszol útról. Meglehet csak képzeltem, mint azt az apró sötétséget, amit a szemem sarkából mindig láttam. Még gyenge voltam, időről-időre elkapott valami furcsa képzelődés. Édességre vágytam, hogy kicsit felvidítson, melegség járjon át.
– Odabent vár a barátod – ekkor fogtam csak fel, hogy aki elsétált mellettem az Wade volt. Nem néztem utána, nem érdekelt, amit mond, bár egyértelműen Irene-ra célozgatott. Igen, rohadtul elkéstem, már csak abból kiindulva is, hogy Rivers nem éppen vajsörtől bűzlött, hanem jó adag lángnyelvtől. Ezek szerint Irene-nak sikerült vele beszélni. Rivert ismerve nem ivott volna ennyit kínos helyzet nélkül.
Mordultam egyet, úgy indultam meg a Vakegér felé, ami már ott volt egyébként a láthatáron. Ariane éppen kint ácsorogtott előtte és dohányzott. Ahogy mellé értem röviden biccentettem, megérezve a méz hasonlító, édes illatát. Furcsa, hogy voltak idők, amikor még tetszett, amikor össze akartam vele minél többször bújni, most meg már csak egy összekötő lett. A kacsintásból, amivel viszonozta a köszöntést, persze tökéletesen tudtam: ő is emlékszik a kettőnk múltjára.
– Bocsáss meg… – súgtam oda Irene-nak, ahogy megálltam az asztal mellett. Az üres poharak elárulták, merre ült pontosan Wade, de én inkább egy másik széket választottam, majd kihúzva a zsebemből a zsebkendőmet, betakartam a vérző csuklómat. Undorító volt, még éreztem magamon a vér fémes bűzét… de igazából ahhoz képest, hogy egy órája még mindenem tocsogott a vörös löttyben, mostanra egész kulturáltnak tűntem.
– Volt egy kis dolgom, ami elhúzódott – válaszoltam kissé szégyenkezve, bár a szívem mélyén egészen megkönnyebbültem, hogy megszabadultam a szalagtól. Végre láthatom Noah-t… végre a kezembe foghatom… végre lehetek apa. Még mindig nem fogtam fel igazán. Olyan hihetetlen volt, hogy nekem van egy fiam. Nekem, aki még azt sem merte elképzelni, hogy valaha családja lesz. Nem is nőttem igazán fel soha a feladathoz, megragadtam valahol ott… tizenöt évesen, amikor kicsaptak a Roxfortból és sosem lettem igazán felnőtt.
Ahogy Ariane visszatért a kocsmába intettem neki. Csak bólintott egyet, mire én visszafordultam Irene felé. Egészen ragyogott a sok mocskos tolvaj, csempész és gyilkos között, nem meglepő, hogy mindegyik őt méregette az asztala vagy éppen a korsója mögül. Valószínűleg jól tettem, hogy nem várattam meg ennél jobban. A ferde orrú csempész a sarokban már egyenesen csorgatta rá a nyálát.
– Sikerült valamit kiszedned Wade-ből – kérdeztem, közben Ariane kecses mozdulattal tette le elém az italát, a melleit egyenesen az arcomba nyomva. Nem, mintha zavart volna, de az utóbbi időben nem voltam ilyesmihez szokva. Régen kezdett ki velem nő… vagy nem? Ki tudja, annyira lefoglalt egy csomó másik dolog, hogy időm sem volt ilyesmin agyalni.

Ghost

That’s enough pain,
When is this going to end?

outfit

Még az alkohol keserű íze sem tudta elnyomni azokat a gondolatokat, amik minduntalan visszatértek hozzám. Nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy könnyű lesz a történtek végére járni. Bár igazából soha nem hittem, hogy könnyű lesz, csak abban bíztam, hogy megtalálom a magam igazát. De ez a nyomkeresés és a vakvágányok elvették minden erőmet. Hiába beszéltem Rivers-el nem voltam benne biztos, hogy véget fog érni ez az út. Pedig már szerettem volna elégtételt szerezni, szerettem volna lezárni ezt a részét a múltamnak. Baj, hogy új életre vágytam? Megérdemlem egyáltalán ezt?
Elliot azonban megérkezett és bocsánatot kért, állítólag volt valami elintéznivalója, ami kicsit elhúzódott. Nem akartam kérdezősködni, mert azt gondoltam, hogy ő sem igazán akar fecsegni. Már én sem igazán szerettem volna itt tölteni az időmet ebben a lyukban, de valahogy úgy éreztem, hogy az asztal mellől még nehezebb lett volna felállni. Lehet, hogy ezek már tényleg az őrület jelei.
–  Sikerült valamit kiszedned Wade-ből? – kérdezte Elliot.
– Nem tudja a nevét a nőnek, aki megbízta – válaszoltam és még saját magamnak is feltűnt, hogy mennyire lehangoltnak hangzott a válaszom. Persze, valóban ennél többre számítottam, amikor Elliot elintézte ezt a találkozót. Egy névvel talán beljebb lettem volna, de ehelyett most annak a segítségére kellett támaszkodnom, aki végül beteljesítette a családom szörnyű sorsát.
Kezdtem utálni, hogy mindig csak segítséget kérek mindenkitől. Elliot, most ez a Wade Rivers… mi jön még? Miért nem tudom a problémáimat megoldani csak egyedül én? Ha ennek az egésznek vége, akkor úgyis egyedül maradok és kénytelen leszek valami új időtöltést találni magamnak. Az auror pálya már nem tesz boldoggá, de az az igazság, hogy egyre kevesebb dolog tesz amúgy is boldoggá mióta nem az Azkabanban vagyok.
– Azt mondtam Riversnek, hogy fizetek neki, ha megtalálja azt a nőt, ami lehet, hogy hiba volt. Nem kellene megbíznom abban, aki megölte az egész családomat. – mondtam halkan, miközben az üres poharakat néztem az asztalon. Nem tudtam megítélni, hogy jó döntést hoztam-e vagy nem. Azt vártam, hogy Elliot azt mondja, hogy nincs semmi baj és jól tettem, amit tettem. – Rivers szerint jó lenne, ha továbbra is te szerveznéd a találkozóinkat és rajtad keresztül tartanánk a kapcsolatot. –tettem hozzá, mielőtt még bármit mondhatott volna. Azért reméltem, hogy nem csak egy szenvedő szerencsétlent lát bennem, de hát mindenkinek megvannak a maga sebei, még Elliotnak. Nála jobban talán senki sem érti meg, hogy min megyek keresztül.

a múlt kísértete


Irene
2001. június 29.

outfit

Rosszul voltam. Ahogy leültem éreztem, amint megint rám tör a szédelgés. Minden erőmet be kellett vetnem, hogy tartsam magamat, még mindig túlzottan is erősen hatott rám valami… valami, amit elvesztettem. Éreztem az űrt, éreztem, hogy a szalag helyén nincs semmi, csak az átkozott sebhelyek, amik közül az egyik megint vérzett. Nem akartam, hogy Irene meglássa és aggódni kezdjen, éppen elég volt ebben Merelt belevonnom.
– Nem tudja a nevét a nőnek, aki megbízta – közölte cseppet sem meglepő lehangoltsággal Irene. Megértettem, hogy csalódott, nyilván azt várta ettől a naptól, hogy kap majd egy nevet és véget érhetnek a szenvedései, ha a bosszúját tervezgetheti. Éreztem már hasonlót, még ha az én férjemet nem is ölték meg. Nagyon közel álltam hozzá egyszer, hogy elveszítsem Natot és amikor megtaláltam csak egy gyenge, remegő embert találtam… meg kellett mentenem. Irene-nak ez nem adatott meg, ő csak annyit tehetett, hogy bosszút áll a férje gyilkosán.
– Azt mondtam Riversnek, hogy fizetek neki, ha megtalálja azt a nőt, ami lehet, hogy hiba volt. Nem kellene megbíznom abban, aki megölte az egész családomat. – Folytatta aztán, mert nem szólaltam meg. Inkább felemeltem az italomat és kortyoltam belőle egyet. A lángnyelv szokás szerint felmelegített, átjárt, mint egy ölelés… aztán jól fejbe csapott még egy lapáttal rátéve az amúgy is kellemetlen szédelgésre. –  Rivers szerint jó lenne, ha továbbra is te szerveznéd a találkozóinkat és rajtad keresztül tartanánk a kapcsolatot. – Egészítette ki aztán a mondandóját.
Bólintottam egyet. Talán tényleg így volt a legjobb. Ki más találhatná meg a legkönnyebben a megbízót, mint a bérgyilkos, akit felbérelt? Biztos voltam benne, ha most még nem is emlékszik Rivers mindarra, ami történt, idővel szép lassan feleleveníti az emlékképeit. Ha egy kicsit is olyan volt, mint én, egyszerűen nem nyugodhatott, míg fel nem göngyölíti ezt az ügyet.
– Azt hiszem, jól döntöttél. Ha Rivers a mi oldalunkra áll ebben a helyzetben az nem rossz dolog. – Válaszoltam, de azért megnéztem magamnak az arckifejezését. Ez az ember ölte meg a gyerekeit, a férjét. Nem lehetett könnyű döntés ezt meghozni… megszédültem megint és hirtelen Irene-ból is, mintha kettőt láttam volna. Megráztam a fejemet és ittam még egy korty lángnyelvet. Jól van Elliot, kibírod… végül is csak két évig hordtad azt az átkozott szalagot nap, mint nap. – Suttogta a hang gúnyosan, nem mutatva jelét annak, hogy eltűnne végre. Tehát nem a szalag váltotta ki a kegyetlen kis megjegyzéseket, azok még mélyebbről jöttek, még inkább a saját sötétségemből.
– Ő az egyetlen, aki kapcsolatba került a nővel, így ha valami beugrik neki, ami alapján elindulhat, van esélyünk, hogy gyorsan és hatékonyan kézre kerítsük – magyaráztam, aztán lesütöttem a szememet egy pillanatra, mielőtt folytattam volna. Nem akartam erről beszélni, de nagyon is kellett. – Ha megvan a megbízó van valami terved Riversszel? Csak mert őt biztosan nem lesz könnyű legyőzni… – masszírozgattam a halántékomat. Nem fájt a fejem, inkább valami furcsa, zsibbadt nyomást éreztem. Nem volt szabad elengednem magamat, mert már órák óta az ájulás és a hányás kerülgetett. Csak túl kellett lendülnöm a történteket. Erre pedig tökéletes volt, hogy azzal foglalkozzak, ami Irene-nel van.

Ghost

That’s enough pain,
When is this going to end?

outfit

Még mindig zavarosnak éreztem a gondolataimat, de Elliot egyetértése valamennyire megnyugtatott. Azt hiszem, nem is igazán volt más választásom, mint megbízni Wade Riversben – tulajdonképpen a lehetőségek nem adtak más esélyt. Ő volt az egyetlen, aki kapocsként szolgálhatott köztem és a nő között, aki megölette vele a férjemet és a gyerekeimet. Nem akartam elvakultan csak a bosszúra hajtani, de belül éreztem, hogy ezek az újabb fejlemények – már ha lehet ezeket annak nevezni – kezdik elhomályosítani a józan ítélőképességemet.
Olyan régóta szerettem volna megtudni a válaszokat, de most mégis féltem, hogy mi lesz. Mit fogok tenni ha már tudni fogom, hogy ki a tettes? Jelen pillanatban egyetlen cselekedetemért sem mertem volna felelősséget vállalni. A Vakegér hangulata kezdett igencsak fullasztóvá válni, haza akartam menni.
– Jól esik, hogy ezt mondod –vallottam be miután Elliot azt mondta, hogy jól döntöttem, hogy Rivers segítségét kértem.
–  Ő az egyetlen, aki kapcsolatba került a nővel, így ha valami beugrik neki, ami alapján elindulhat, van esélyünk, hogy gyorsan és hatékonyan kézre kerítsük. Ha megvan a megbízó van valami terved Riversszel? Csak mert őt biztosan nem lesz könnyű legyőzni… –magyarázta Elliot, miközben a halántékát masszírozta. Az igazat megvallva így jobban megnézve nem tűnt úgy, mint aki túl jó bőrben van. De nyilván nem akart róla beszélni, hogy milyen okból késett ennyit, én pedig inkább nem kérdeztem rá. Mindenkinek vannak titkai végül is.
– Nincs vele semmi tervem. Leginkább azt szeretném, ha eltűnne az életemből, amikor ennek vége van – válaszoltam őszintén. – Még az is lehet, hogy később megpróbál majd engem is megölni, nem tudhatom. – vontam meg a vállamat, de be kell valljam nem ijesztett meg a halál gondolata. Nem tudom, hogy miért nem, talán már semmi sem számított tényleg azon kívül, hogy megnézzem magamnak ki az, aki tönkretette az egész életemet.
Nem igazán tudtam máshogy gondolni arra a nőre, aki képes volt elintézni, hogy még a gyerekeim is meghaljanak. Úgy éreztem, hogy oka volt annak, hogy engem élve hagyott, de gondolom erre majd a nagy összetalálkozásunk alkalmával meg fogom kapni a választ. Most egyelőre el kellett hinnem, hogy Rivers nem fog csapdába csalni és tényleg elvezet hozzá, ez volt a legfontosabb. Minden más… hát nem igazán számított. Már olyan közel éreztem magamhoz az igazságot, de közben mégis ugyanaz a kérdés járt a fejemben még mindig, ami évek óta: miért éppen velem történt ez? Tényleg nem járt nekem ez az élet? Makulátlanul jó ember nincsen, de mégis úgy éreztem, hogy ok nélkül vették el ezt a boldogságot tőlem.
– Rivers most nem fontos, Elliot… az a fontos egyedül, hogy ne próbáljon meg átverni és elvezessen a megbízójához. – szólaltam meg pár perc után ismét, de semmi érzelem nem volt már a hangomban. Elfáradtam, pedig igazán nem kerültem közelebb a célomhoz, de ez az egész találkozó minden energiát kivett belőlem. Ezek után el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha tényleg találkozni fogok a közeljövőben azzal a nővel. Őszintén, talán az lenne a legjobb, ha az Azkabanba tudnám juttatni azért, amit tett. Kevés rosszabb dolgot tudok elképzelni, mint a Dementorok táraságát.