Könyvtár

[i still tastethe past]

i still taste
the past


2001. december 16.
style

Noah

Pörögnek a fejemben a képek. Az utolsó évem egy kalap szar. Emlékszek sok mindenre... sok sötét és fájdalmas képre, de mégis ez összekeveredett az idővel és háttérbe került, mert valahogy nem azok voltak a fontos dolgok, amik a Roxfortban történtek, hanem amik azon kívül. A Roxfortban elhittem, hogy enyém a világ... halálfaló lettem, tartoztam valahova, hatalmam volt, Feryllben társat éreztem... miközben persze rettegtem tőle, de még így is kivívta a tiszteletemet és úgy mentem utána, mint a többi talpnyalója. Azt hittem, jó úton járok... Nem érdekeltek Voldemort szavai, nem érdekelt semmi, csak a közelgő háború és a fejem felett lebegő félelem: mi lesz a családommal? Aranyvérű vagyok... talán jobban jártam volna, ha egyszerűen csak meghúzom magam, kimaradok mindenből és nem próbálok hősködni. Mert azt akartam. Hős lenni, megvédeni őket az akkor még nem is közelgő veszélytől... És nézd, mi lett a vége, Aiden.
Különlegesnek és erősnek éreztem magam, mintha a világ a talpam alatt lenne. Emlékszem, mennyire kifordultam magamból... túlcsordult bennem a kegyetlenség és a gyűlölet, kitört minden, amit addig visszafogtam. Az apám szeretetének és a hovatartozásnak a száraz, fájdalmasan repedező hiánya... Talán születésem óta nem voltam más, mint valami üres váz, ami csak telt a sötétséggel. Feryll szavai beleégtek a koponyámba... különlegesnek nevezett, én pedig azóta is beleborzongok, ha eszembe jut. Kért dolgokra... meg kellett neki mutatnom a hűségemet... én pedig rosszul voltam a gondolattól, hogy bántsak valakit, akit nem ismerek.
- Képes lennél rá? - Belebámulok Nightingale szemébe, amik megcsillannak a sötétségben. Mintha csak ismerne... mert nem, nem kérnék bocsánatot. Sosem voltam rá képes... és talán nem is leszek.
- Melyik igény az erősebb, hm? - Figyelem, ahogy ő is ellöki magát a szekrénytől, aztán oldalra pillantok. Nem, mintha nehezemre esne ránézni... nála nagyobb és fájdalmasabb hibáimmal is szemeztem már. - Az, amelyik képtelenné tesz rá, hogy kiejtsd a szádon éppúgy, ahogy a köszönöm se megy. Vagy az, hogy megalázz egy olyan bocsánatkéréssel, amiről azt sem tudod biztosan, miért teszed?
Kicsit horkanok a szavaira, de ahogy szóra nyitnám ajkaimat, ő olyan gyorsan mozdul felém, mint egy támadó oroszlán. Megmarkolja a galléromat és a hátam mögötti sornak vág, hogy a könyvek összecsengenek fülem mellett. Nem okoz különösebb fájdalmat, épp csak a hátam mély hegébe suhan bele egy kellemetlen kis nyilallás, de az hamar tovább is mosódik. Becsukom a számat, és lepillantok rá, de nem moccanok meg. A kezemben pihenő pálcával könnyedén visszatámadhatnék... és mégsem teszem.
- Most jobb? - érdeklődöm aztán halálos nyugalommal. A mellkasomat elöntik a keserű képek, mégis higgadt marad a maszkom... pedig minél jobban kirajzolódik előttem az arca, annál jobban érzem, mit tettem.
- Adj valaki mást, akit okolhatok, Fraser. - Feryll. Charles kibaszott Feryll. És mégsem mondom ki. Mert nem ő tette... hogy foghatnám rá, ha nem az ő kezében volt a pálca, ha nem őt lökte a földre, ha nem őt állták körbe röhögve Gosdwellék. Ő csak a háttérből figyelt, beleolvadva a falakba... néha elgondolkodtam, hogy ő csak a fejemben létezik, és senki más nem látja rajtam kívül. Megrándulok, ahogy újra nekicsap a szekrénynek, ezúttal pedig a hegem már erősebben tiltakozik.
- Add bármi jelét, hogy tudod miért nem vagyok képes megbocsátani éppen neked. Persze... - Egyszerűen csak elenged. Hátrébb lép, én pedig megfeszült izmokkal figyelem minden mozdulatát. - Honnan a faszomból is tudnád.
Néma kis sóhajjal engedem ki a felgyűlt levegőt, ami szorítja és égeti a mellkasomat. Nem hinné el, ha azt mondanám, hogy pontosan tudom, mit érez... én sem hittem volna el pár éve. Csak figyelem, ahogy odébb lép, az egyre erőteljesebben kitörni akaró pálcámat pedig egyszerűen csak egy finom mozdulattal a zsebembe csúsztatom.
- Nem kell megbocsátanod. A helyedben én sem tenném - szólalok meg aztán, mielőtt folytathatná. - Nem kell mást gyűlölnöd... engem a legegyszerűbb, hidd el. Szóval hajrá! Gyűlölj. - Ellököm magam a polctól egy óvatos mozdulattal, a sajgás ugyanis csak nehezen apad. Mégis, a lehető legfesztelenebb mozdulatokkal nyúlok fel és igazítom meg az ingemet. - De ne becsülj alá és hidd azt, hogy nem tudom, mit érzel.
Azt kívánom, bárcsak jobban tudnám sajnálni. Bárcsak erősebb lenne a bűntudat... de apa és és a húgom kép olyan erővel nyom el mindent, hogy a griffendéles srác csak egy porszem... hiába és érdemelne ennél többet.
- Csak menj - int az ajtó felé. - Megvan, amit akartál, nem?
Legyűröm az ingert, hogy megérintsem a kabátomban lapuló könyvet. Visszanézek az arcára, aztán egyszerű mozdulattal csak a zsebembe mélyesztem kezeimet, és úgy lépek előre. Aztán mégis lelassítok.
- Amúgy is, mit érne az én bocsánatkérésem? Az a többiekből nem hozna elő megbánást... nem jelentene semmit. - Ellépek mellé, elérve a kis rácsos ajtót pedig kilépek a Könyvtár rendes területére. Itt már valamivel erősebb a holdfény. Egyszerűen csak elindulok az ajtó felé, ha pedig nem mond semmit, akkor lassan el is tűnök minden sötétségemmel együtt a Könyvtárból.

[Aiden]

★★ Aiden ★★
2001.12.16

Naivak voltak. Mindannyian ebben az átkozott iskolában, ami egyik kezével adott, a másikkal elvett. És nagyon. Nagyon sokat elvett. Errefelé minden év veszélyes. A mágia, amit tanulnak nevetséges játékszer ahhoz képest, amivel a valóságban szembekerülnek. Talpaspoharat és ékszeresdobozt csinálnak a háziállataikból, megtanulnak szemöldököt növeszteni, lángokat színezni, megtáncoltatni az ellenfelet. Nevetséges szemfényvesztést nyeletnek velük sűrű adagokban, aztán szabályok ketrecébe zárják őket, nehogy egy óvatlan pillanatban visszaöklendezzék mindet. Házakba sorolnak mit sem sejtő elsősöket kérdés és utánagondolás nélkül nevelve tovább már a kezdetek óta létező ellentéteket. Aztán ha valaki épp lelkesen megszállja a bohócképzőt, hogy elbábozzon velük unalmas perceiben, mindenki tátog, mint hal a szatyorban. Az ellentétek hatalmat kapnak, a jellemek elbillennek a szélsőségeik felé és addig torzulnak és korcsosulnak, amíg valódi kegyetlenséggel egymásnak nem esnek. És később... később tapintatosan rá sem néznek a problémára, a sötétségre, ami bemászott a fejekbe, a veszteségre, ami ott sistereg a mélyben, mint valami levegőért kapkodó futótűz főnixi feltámadásra váró forró hamva.
Nem. Egyáltalán nem jobb. Válaszolhatna az ingerlően nyugodt kérdésre, de nem teszi. Félő, ha hangos szóval is tudatosítja magában, akkor üvölteni fog:
Csinálj valamit, hogy jobb legyen.
Miért vár éppen tőle valamiféle... lezárást? Valamit, ami semlegesíti benne ezt a mérget, ami szépen lassan, apránként felemészti, mert minél mélyebbre nyomja, annál kevésbé tud tenni ellene?
Miért dühíti ennyire, hogy nem emlékszik rá, ha ő maga is mindent megtett azért, hogy elfelejtse?
Talán csak irigyli. Amiért neki sikerült.
Talán csak veszettül ingerli a tény, hogy egyetlen átkozott mozdulatot sem tesz, amivel igazán fájdalmat okozhatna, hiába táncol pengeélen vele minden mozdulattal. Szinte kívánja, hogy adjon rá okot...
Talán ez a gondolat, ami rábírja végül, hogy visszanyelje magába dühét, talán valami egészen más. Bárhogy is, Fraser veszélyesen higgadt mozdulatai az idegein táncolnak. Nem adnak az égvilágon semmi feloldozást. Megrándul a szája a "Gyűlölj" parancsszóval szinkronban. Semmi mást nem szeretne jobban, mint ezt tenni. Ennyi. Ezt az egyetlen egy dolgot kell megtennie és...
- Magányos lehet. - A hangja valahogy egészen más tónussal cseng ezúttal. Valami, valahol változott, de nem lehet kitapintani igazán hol és micsoda. Nincs benne az a dühödt, istentelen feszültség, mintha odabent visszazárult volna egy doboz, amit talán sosem szabad nyitogatni. Sok-sok ládika közül egy, ami fiatal kora ellenére túl sok helyet foglal el a koponya rejtekében. - Mindig menekülni, beleburkolózni ebbe a leszarom köpönyegbe és hagyni, hogy a magamfajták ész nélkül gyűlöljenek. - Zsebre dugott kezekkel, hátát a falnak vetve figyeli a srác alakját. Már nem érzi odabent azt a tomboló haragot, csak szimpla... ürességet.
A kérdésre rápillant és állja a felemás szemeket. Nincs az égvilágon semmi, amit rejtegetnie kéne előle.
- Semmit. - Olyan egyszerű természetességgel jön a szó a szájára, mintha ez soha nem is lett volna kérdés. - Két dolgot kértem tőled. Egyik sem a bocsánatkérés. - Az utolsó szavakkal egyszerűen csak elfordul tőle és hagyja távozni. Fraser képtelen megadni azt, amit akar tőle, hát engedi, hogy csinálja azt amiben a legjobb; a menekülést.

Fogalma sincs, hogyan jutott vissza a klubhelyiségbe. Ha találkozott is aurorokkal visszafelé, nem szólították meg. Nem kell tükörbe néznie ahhoz, hogy értse miért. Támaszthat ugyanis egy iskola követelőző szabályokat, van az a hangulat, kisugárzás és helyzet, amiben mindenki érzi minimális életösztönnel, hogy nem tanácsos előrukkolni vele.
Mérhetetlenül üres belülről. A pillantása két feneketlen kút a hálókörletek felkapaszkodó félhomályában. Valahol félúton elfelejtette, hogyan kell mosolyogni, avagy bármiféle jóindulatot érezni a világ felé egyáltalán.
Mikor realizálja, hogy nem a saját szobájukba nyitott be, egyszerűen csak... elfogadja. Nincs pánik, nincs öröm, nincs rá az égvilágon semmi reakciója. Nesztelen léptekkel sétál el az ágyig és olyan természetességgel húzza el a griffendélvörös függönyt mintha minden nap ezt csinálná.
És úgy is van. Csak éppen máskor nem Bates mellé bújik be egyetlen átkozott szó, a legminimálisabb magyarázat nélkül elvárva, hogy amaz álomba ölelje. Mocskosul fázik belül, de amíg befúrja a fejét az álla alá, amíg magába szívja az illatát és érzi a teste melegét maga mellett, addig nem fagyasztják meg teljesen a túl hosszú pórázra szaladt gondolatok.
Nightingale nem tűnik másnak egy furcsa álomnál, mely hajnalra úgy tűnik el az ember ujjai közül, mintha soha nem is létezett volna.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!