Bájitaltan szertár

Az alagsori Bájitaltan tanteremhez tartozik ez a kicsiny helyiség, aminek két ajtaja van. Az egyik összeköti a teremmel, a másik a folyosóra nyílik. Mindkét vasveretes, nehéz ajtón lakat lóg, valamint egy figyelmeztető tábla, miszerint a diákoknak tanári engedély nélkül szigorúan tilos a belépés.
Belül, a falakat végig egész polcrendszer futja körbe, padlótól a plafonig. A maradék szabad felületet pár ólomüveges vitrin és megkopott tároló fedi, s a világításról az ajtó melletti falikar gondoskodik.
Minden fontos nyersanyag megtalálható itt, aminek a tantermi tárlószekrény már nem adott helyet, valamint a veszélyesebb holmikat is őrzi a kis szertár.

[ISSA]

ISSA

2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Végigsimítottam a karomon, megborzolva a mardekáros egyenpulóver kis bolyhait, amelyek már a sok használattól váltak ki. Hideg volt... Végigjárta a folyosókat, én pedig halványan megborzongtam ettől. Igazából nem voltam álmos, de ettől függetlenül szívesebben töltöttem volna az időt a hálókörletben, vagy mondjuk a klubhelyiség meleg kandallója körül. Már lassan eltelt az első hónap, de én még mindig nem egészen zökkentem vissza a nyáron felvett ritmusból, hogy sokáig fent maradok, aztán sokáig alszok. Sajnos ez a kastélyban csak ritkán történhetett meg... és hát az általában unatkozó Wampus akkor is felkeltett, általában a fejemre mászott, és csak azt éreztem, ahogy egy nagy, szőrös izétől nem kapok levegőt. Azt persze sosem értette, miért lököm le magamról... egészen olyan fejet vágott ilyenkor, mintha igazából nem lenne tudatával azzal, hogy kishíján megfojt.
Nem rajongtam ezekért az éjszakai járőrözésekért. Nem mintha annyira féltem volna, vagy valami... de ha már itt vannak az aurorok, miért nem ők csinálják? Persze, ők is a folyosókon lézengtek, nem csak nappal de éjszaka is, és ilyenkor akárhányszor összefutottam valamelyikükkel, meg kellett persze mutatnom a jelvényemet, meg minden... Nem volt túl sok hasznuk, egyáltalán nem.
Az egész helyzetnek nem volt sem értelme, sem haszna, de igyekeztem inkább nem ezen bosszankodni. Unottan sétáltam végig a folyosón, ahogy átkaroltam közben magam, ujjaimmal karomon doboltam, és kibámultam az ablakon át a holdfényes éjszakába... Amikor is egyszercsak valamiféle hang cikázott bele a folyosó békés csendjébe. Megálltam, és a zaj forrásának az irányába fordultam, arra gyanakodva, csak az egyik auror járkál erre. Mostanában azért nem gyakran merészkedtek ki a diákok akkor, amikor nem volt szabad... szerintem egy kicsit mindenkit megijesztettek a közelmúlt történései... ami persze nem volt túlzottan meglepő. Indultam is volna tovább, annyiban hagyva az egészet, de ekkor újabb hang következett - és ez már jobban kivehető volt, pontosan, mintha valami apró tárgy puffanna a földön.
- Hmmm... - mormogtam elégedetlenül, és megfordulva a hang irányába indultam. Hát jó, akkor nézzük meg... Amúgy is itt volt az ideje újra felvenni a komoly prefi-arcot, azt hiszem.
Már akkor feltűnt a fény, ahogy a folyosó végére értem, és hamar rájöttem arra is, hogy a Bájitaltan szertárból szűrődik ki. Talán csak az egyik tanár volt? Valamiért kételkedtem ebben... Sokszor eljártam erre, hiszen nem messze volt a klubhelyiségünk sem, de sosem találtam itt Miss Tachibanát, vagy bármelyik más professzort a szertárban turkálni. Ide pedig másoknak nem volt belépése... ugyebár...
- Helló? - szólaltam meg, még mielőtt teljesen elértem volna az ajtót, ami egyébként nem volt teljesen becsukva, pont így ömlött ki a fény a homályos folyosóra. Megérintettem a kilincset, és végre befordultam az ajtókeretbe, bepillantva az üvegcsék százai közé... és egyből kiszúrtam az ismerős alakot. - Merlinre... te?!
Akaratlanul gördült ki a számon a kérdés, ahogy felismertem az egyik háztársam. Nem is akárkit... Issa Mounirt... vagy akármi is volt a neve. Nem tudtam róla semmi különösebbet, azon kívül, hogy ahol ott volt ő is, az egyet jelentett a káosszal, és ez pontosan elég volt. Az eddigi találkozásaink sem voltak túl pozitívak.
- Mit keresel te itt? - sóhajtottam fel. Valamiért kételkedtem benne, hogy egy tanár megbízásából ügyködött idebent.

Avery

2001. szeptember 29.

Nem hiszem, hogy az aurorok annyira jó munkát végeznek a Roxfortban, mert simán ki tudtam lógni a klubhelyiségből és gond nélkül eljutottam a Bájitaltan szertárba. Ugyan lebuktam Belby professzor előtt, hogy mik a terveim, de ettől függetlenül nem terveztem feladni a célomat, hogy végül valahogy mégiscsak animágus legyen belőlem. Lehet, hogy kicsit túlságosan is makacs voltam, amiért megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy elkészítsem a bájitalt és tényleg animágussá váljak. A körülmények mind ellenem szóltak, hiszen konkrétan lépten nyomon lebuktam a kis játszmáimmal.
Nem tudom egyébként miért vagyok ennyire szerencsétlen, eddig azért azt gondoltam magamról, hogy viszonylag jól tudok bármit csinálni anélkül, hogy lebuknék közben. De hát ez van, kezdem elveszíteni a kontrollt. Sokszor eszembe jut mostanában az apám, miket mondott és miket akart, hogy megtegyek. Soha nem leszek olyan mint ő, de tényleg soha, ezt már megígértem magamnak.
Lefirkáltam egy darab pergamenre, hogy milyen hozzávalók kellenek pontosan a bájitalhoz. A szertárba nem volt nehéz bejutnom, de odabent hamar rájöttem, hogy nem voltam tisztában a rendszerrel ami itt bent volt. Kapkodva kerestem a hozzávalókat, hiszen tudtam, hogy este most már a prefektusok mellett az aurorok is róják a köröket a folyosókon. Nem kellene eggyel sem összefutnom, bár mint említettem nem hiszem, hogy túl jó munkát végeznének.
– Helló?  – szólt hirtelen egy hang, mire majdnem kiejtettem egy fiola valamit a kezemből.
– Hát ezt komolyan nem hiszem el… –sóhajtottam fel, miközben betömtem a zsebeimbe mindent, ami eddig a kezemben volt.
– Merlinre... te?! – kérdezte ugyanaz a hang és mikor megfordultam hát persze, hogy a prefektus csaj állt mögöttem. Talán nem lepte meg, hogy pont engem talált itt. –  Mit keresel te itt? – sóhajtott fel. Legszívesebben én is felsóhajtottam volna, elvégre mi a francért kell mindig mindenkinek rosszkor rossz helyen lennie? Kicsit kezd az az érzésem lenni, mintha igazából itt mindenki engem figyelne meg. Lehet, hogy paranoiás is vagyok most már.
– Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, de ha éppen tudni akarod, alvajáró vagyok – válaszoltam halálosan nyugodt hangon, ez volt a legkézenfekvőbb magyarázat. Nem mintha bíztam volna abban, hogy beveszi, de nem fogom felfedni a titkaimat. Felőlem levonhat pontot vagy szólhat a professzoroknak, hogy kapjak még több büntetőmunkát, az sem igazán érdekel. – Mire magamhoz tértem már itt voltam a szertárban. Érdekes… bár elég közel van a klubhelyiséghez – tettem hozzá és igyekeztem ártatlan képet vágni, bár tudom, hogy ez nem az erősségem. Nem szeretek magyarázkodni, de sejtettem, hogy Belby már betervezett nekem egy büntetőmunkát és McGalagony is megtudta, hogy megrongáltam egy könyvtári könyvet, úgyhogy fogalmazzunk úgy, hogy ez az évem nem indult a legjobban a Roxfortban. Mondjuk… melyik indult jól? Hagyjuk is.
– Most ki akarsz hallgatni, vagy mi van? – kérdeztem, bár sejtettem, hogy ezzel nem loptam be magamat a szívébe. De most mit mondjak neki? Semmit sem tud rólam, csak, hogy fura a nevem és nekem is zöld a nyakkendőm. Már rég letettem róla, hogy bárki megértse, hogy mit miért csinálok, hiszen nagyrészt én sem értem magamat, egyszerűen csak lázadok minden és mindenki ellen.

[ISSA]

ISSA

2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Nem mondom... legalább feldobta az estémet ez a kis incidens. Vagy inkább a napomat, semmi érdekes nem történt ugyanis mostanában, Jasperrel csak levelekben tudtunk kommunikálni egyelőre, és hát Sophie-val sem tudtunk annyiszor összefutni, mint szerettünk volna. Neki ott volt a pasija, az a Teddy gyerek... amit még mindig nem értettem, na de mindegy is... szóval ja, szerelem, meg tanulás, meg minden ilyesmik. Azt hiszem, az utolsó év erről szólt. Meg arról, hogy Wampus megrágja a tankönyveimet.
Szóval ahogy bedugtam a fejemet az ajtón, és realizáltam, ki áll odabent, egy kis részem még örült is neki, hogy nem tanár. Az annyira uncsi lett volna... persze rajtakaphattam volna mondjuk két aurort is, na, ahhoz képest még egy az Issa figura is semmiség volt.
– Nem hiszem, hogy magyarázattal tartozom neked, de ha éppen tudni akarod, alvajáró vagyok – kezdte, mire felszaladt a szemöldököm. – Mire magamhoz tértem már itt voltam a szertárban. Érdekes… bár elég közel van a klubhelyiséghez.
Csak pislogtam rá egy pillanatig, hogy ezt most tényleg komolyan mondja-e. Vártam, hogy felröhög, vagy hogy legalább csak valami apró árny átsuhan az arcán, ami leleplezi, hogy hazudik... de semmi nem történt. Rezzenéstelen arccal pislogott rám, én meg kissé zavarodott fejjel vissza rá.
- Ahaaa... és gondolom a lakatot is álmodban szedted le - biccentettem fejjel az ajtó felé, aztán visszanéztem a srác arcára, tekintetem pedig lassacskán a zsebe felé vándorolt, ami úgy tűnt, mintha nagyon meg lenne tömve valamivel. Érdekes...
– Most ki akarsz hallgatni, vagy mi van? – kérdezte, én meg egy halk kis sóhajjal visszalestem a folyosó felé. Hát tény, nem nagyon hittem el ezt az alvajárós sztorit...
- Persze, minden vágyam kihallgatósdit játszani az éjszaka közepén... - mormogtam, aztán visszanéztem rá. Csípőre akartam tenni a kezemet, de aztán realizáltam, hogy azzal már tényleg nagyon túlpörgött prefektusnak tűnnék, így végül csak összefontam karjaimat magam előtt. - Oké, felőlem visszamehetünk a klubhelyiségbe békésen is, és hajlandó  vagyok elfelejteni a történteket, feltéve persze, ha visszapakolsz mindent a helyére - lestem a zsebe felé -, vagy pedig...
Hirtelen újabb hangok csendültek meg a folyosón, mire egyből befogtam a számat. Léptek és susogások voltak, amelyek erősen sejtettem, hogy nem egy másik prefektustól származnak. Ez a szakasz a Mardekár klubhelyiségéhez esett legközelebb, eddig már nem nagyon jöttek el a többi házból... Szóval aurorok? Remek.
- Merlinre... - dünnyögtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve beljebb léptem, és becsuktam a szertár ajtaját. Igyekeztem óvatosan, hogy a nehéz ajtó ne zendüljön nagyot a folyosón... én nem akartam lebukni, hogy aztán aurorok rángassanak vissza a klubhelyiségbe, még akkor sem, ha tulajdonképpen nem az én hibám lett volna. Mármint, nem én settenkedtem be ide cuccokat lopni! De a gyökér aurorok biztosan nem hitték volna el, hogy nem bűntárs vagyok. Feszülten pillantottam az ajtó felé, ahogy a hangok egyre tisztábbak lettek.
- Merlinre esküszöm, hogy hangokat hallottam erről... biztosan már megint kiszökött valami kölyök... - morgott az egyik figura a folyosón, úgy hallatszott, nem is olyan messze. Csak abban reménykedtem, a srác csendben marad... csak nem akarhatta bemártani saját magát is.

Avery

2001. szeptember 29.

Nem igazán mondanám, hogy kellemetlenül éreztem magamat, amiért pont a saját házam prefektusa talált rám, de megnyugtatóbb lett volna, ha mégsem történt volna semmi ilyesmi. Kezdem tényleg elveszíteni a kontrollt, amivel az a baj, hogy a végén csak hülyeségekbe keveredek. Még csak szeptember van, lehet, hogy nem kellene most kirógattatnom magamat a Roxfortból. Persze, a hülye apám akkor biztosan megint felbukkanna és ajánlana valami nagyon jó egyezséget. De ki a fene akarna visszamenni Egyiptomba? Én biztosan nem, nem érdekelnek a sötét kis mesterkedései. Igazából örültem volna, hogyha nem jut olyan sűrűn eszembe apám meg Egyiptom, de a paranoia miatt már nem tudtam néha másra sem gondolni. Ezért is kellett a bájitallal foglalkoznom, mert az elvonta a figyelmemet ezekről, de ezt mégis ki értené meg? Kevesen ismernek igazán jól itt engem, az én családom pedig elég régimódi, előbb-utóbb vagy kényszerítenek, hogy visszatérjek a sivatagba és az legyek, akinek születtem vagy keresnek másik örököst. Ez utóbbi pedig nem tűnt eléggé könnyen kivitelezhetőnek, hiszen apám mint tudjuk elég „bájos” ember volt.
– Persze, minden vágyam kihallgatósdit játszani az éjszaka közepén... – morogta a prefektus és összefonta a karjait maga előtt. Gondolom nagyon idegesítettem és nem hitte el, hogy alvajáró vagyok, de ezért nem tudtam hibáztatni. Éppenséggel nem is különösebben érdekelt, hogy hisz-e nekem vagy sem, az emberek első reakciója általában az, hogy én mindig csak hazudok. – Oké, felőlem visszamehetünk a klubhelyiségbe békésen is, és hajlandó  vagyok elfelejteni a történteket, feltéve persze, ha visszapakolsz mindent a helyére, vagy pedig...
–  Most azt hiszed, hogy loptam? Pont innen, mégis miért tenném? Alvajáró vagyok, nem tolvaj!  – vágtam vissza mérgesen, habár tisztában voltam vele, hogy a zsebeim elárulnak. Na mindegy, addig kell ártatlannak tettetnem magamat, ameddig csak tudom. Azonban hamarosan a folyosó felől újabb hangok érkeztek, valaki közeledett arra és komolyan azt kezdtem gondolni, hogy ez életem legelcseszettebb napja.
– Merlinre...– dünnyögte a lány és meglepő módon becsukta a szertár ajtaját.
–  Nem akarsz feladni az auroroknak?  –kérdeztem, egy kicsit meglepett, de tényleg. Azt hittem majd kapni fog ezen az alkalmon, hogy lerázzon és gyorsan visszatérhessen az idióta prefektusi feladataihoz. Hallottam, hogy odakint két felnőtt beszélget, biztosan aurorok lehettek, másra nem tudtam gondolni, hiszen most a diákok után az aurorok vannak a legtöbben az Roxfortban.
–  Idióta aurorok…  – morogtam mérgesen, majd odaléptem az ajtó mellé és elővettem a pálcámat. –  Disaudio! – suttogtam és reméltem, hogy ennyi elég lesz arra, hogy legalább minket ne halljanak meg. – Colloportus! – tettem hozzá az ajtó kilincsére mutatva a pálcámmal. Az volt a sejtésem, hogy majd megpróbálnak benyitni, de talán egy időre ez majd elvonja a figyelmüket arról, hogy itt most bujkál valaki. Reméltem, hogy sikerült összezavarnom őket, majd visszafordultam a prefektus felé.
–  Félsz az auroroktól vagy mi? Ha itt rád találtak volna neked semmi bajod nem esett volna, ott villog rajtad a fényes prefektusi kitűző –jegyeztem meg, hát nem véletlen, hogy engem sosem próbáltak meg kinevezni prefektusnak azt hiszem, nem is való hozzám ez a szerep. –  Engem meg simán beköphettél volna, biztos kaptam volna valami király büntetőmunkát –tettem hozzá gúnyosan. Nem tudtam, hogy még ennyi időt kell itt töltenünk, de nagyon úgy tűnt, hogy a két auror még egy ideig nem akar elmenni a közelből. Hallottam, hogy kint diskurálnak valami roppant érdekeset, úgyhogy inkább leültem az egyik polc mellé a földre, hogy kivárjam mikor lesz elég tiszta a levegő ahhoz, hogy elhúzzak. Amiket meg sikerült megszereznem eszem ágában nem volt visszatenni a helyére, már túl régóta húzom ennek a bájitalnak az elkészítését, most már nem állíthat meg senki és semmi. Ebbe beleértettem a prefektust is.

[ISSA]

ISSA

2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Volt valami az aurorokban... az összes auroroban. Mintha mindenhol ott lettek volna, de közben semmi érdemlegeset nem csináltak. Olyanok voltak, mint egy csapat fennhéjázó kölyök, csak nagyképűen mászkáltak a folyosókon, de valamiért biztos voltam benne, hogy ha tényleg bekövetkezne a baj, ugyanolyan haszontalanok lennének. Utáltam ezt az egészet... hogy így kell eltöltenem az utolsó évemet itt. Az iskola már nem volt ugyanaz, pláne nem, ahogy az egyenruhások fel-le keringtek mindenfelé.
–  Nem akarsz feladni az auroroknak?  – bámult rám meglepetten a srác, mire csak a plafon felé fordítottam a tekintetemet, és reménykedtem persze közben, hogy a szavai nem jutottak el a kint járőröző aurorokhoz. Azt még nehezebb lett volna kimagyarázni, hogy mit keresünk a szertárban ketten, csukott ajtó mögött.
- Talán szeretnéd, hogy feladjalak nekik? - kérdeztem vissza suttogva. Az őszinte válasz azonban az volt, hogy nem, tényleg nem akartam... Nem voltam igazából annyira kegyetlen prefektus, mint amilyennek mindenki gondolt, és azért nem szívesen toltam volna be valakit az aurorok orra elé. A professzorok mások voltak, persze... de az aurorok idegenek voltak és furcsák... nem illettek a Roxfortba.
Figyeltem, ahogy megbűvöli a kilincset, aztán a polcsorokra pillantottam. Jópár fiola hiányzott innen-onnan, de persze azok a tanárok is lehettek... De biztos voltam benne, hogy ott lapul néhány Munir zsebében is... vagy mi a fene volt a neve. Mit keresett volna itt bent különben? Alvajáró, ugyan már... ennyire hülye azért a szőke fürtjeim ellenére sem voltam.
–  Félsz az auroroktól vagy mi? Ha itt rád találtak volna neked semmi bajod nem esett volna, ott villog rajtad a fényes prefektusi kitűző. Engem meg simán beköphettél volna, biztos kaptam volna valami király büntetőmunkát.
Olyan fejet vágtam, mint aki nagyon elgondolkozik a szavain, és bólogattam is mellé egy sort, miközben csípőre tettem a kezemet, nem is leplezve a nemtetszésemet. Inkább hálásnak kellett volna lennie, hogy nem köptem be tényleg... hogy mindenki milyen hálátlan és bunkó! Nem ez volt az első alkalom, hogy kicseszhettem volna Minorral... á, nem, márcsak a neve sem érdekelt. Tulajdonképpen miért is vagyok ilyen jószívű?
- Tudod mit? Majd én kitalálok neked valami büntetőmunkát! Ne aggódj, nagyon fogod élvezni... - Ahogy a srác lehuppant a földre, én is hátrébb léptem hogy a falnak dőlve csússzak a földig, de a polcokról persze totál elfelejtkeztem. Egyből bele is ütköztem, hogy az üvegek halkan felcsendültek, de aztán ahogy odakaptam - hogy nehogy leüssek valamit -, a kezemmel véletlen meglöktem az egyik bájitalos üvegcsét, amely amúgy is a polc szélén egyensúlyozott... És nem volt annyi szerencsém, hogy a földre csapódva a tartó ne törjön szilánkokra. A benne lévő élénk rózsaszín lötty azonnal szétfutott a padlón.
- Hooppá... ugh! - Önkéntelenül mordultam fel ahogy megéreztem a bájitam mardosó bűzét, és az orromhoz kaptam, hogy befogjam azt ujjaimmal, ne is érezzem a szagot. Merlinre, mi ez?! Nem remekeltem Bájitaltanból... ötletem sem volt, mit törtem épp össze. Csak azt tudtam, hogy elviselhetetlen szaga van, és léptem is az ajtó felé, hogy a kilincs felé kapjak... de persze az zárva volt.

Avery

2001. szeptember 29.

Mondhatjuk, hogy nem így terveztem ezt a mai napot, sőt… azt hittem, hogy ennél sokkal egyszerűbben és gyorsabban ki tudom pakolni a Bájitaltan szertárt és aztán úgy el tudok majd tűnni, mintha soha nem is jártam volna itt. Hát azt hiszem, hogy ezek után majd kétszer is átgondolom, hogy akarok-e egyáltalán az éjszaka közepén ilyesmit csinálni. Lehet, hogy itt lenne az ideje mindent feladnom, mert már kicsit unom, hogy mindig akadályokba ütközök.
Jelenleg a legnagyobb akadály a prefektus csaj volt… ha eszembe jutna a neve biztosan egyszerűbb lenne, de hát nem vagyunk barátok. Tudom, hogy Mardekáros, de ettől még nem kell ismernem, nem igaz? Engem sem ismer minden egyes Mardekáros, csak azok, akik egy kicsit is tudnak az aranyvérű családokról. Na igen, néha a családnév sokkal nehezebb teher, mint az ember gondolná. Megráztam a fejemet, nem akartam erre gondolni, főleg nem a prefektus csaj társaságban.
– Tudod mit? Majd én kitalálok neked valami büntetőmunkát! Ne aggódj, nagyon fogod élvezni... – mondta, miután kérdőre vontam, hogy miért nem dobott fel az auroroknak. Értem én, hogy mindenki kellemetlenül érzi magát, amiért itt van ez a csomó vadidegen nő meg pasas, de hát pont azért vannak itt, hogy a hozzám hasonlóak ne csináljanak hülyeségeket, nem? Nyilván nem, de azért az elég érdekes, hogy így is el tudtam jutni ide a szertárba simán, úgy, hogy egyetlen egyel sem találkoztam a folyosón. És nem tudom milyen rendszer szerint járőröznek.
–  Már alig várom. Ne fogd vissza magad, bármit kitalálhatsz –válaszoltam unott hangon, azért reménykedtem benne, hogy nem kell órákat itt töltenem vele. Füleltem egy picit, hátha hallom még kint beszélgetni az aurorokat. De akkor a lány irányából hangos csörömpölést hallottam és mire odanéztem már valami élénkrózsaszín cucc már a földön folydogált szerteszét.
–  Hooppá... ugh! – csak ennyit morgott a lány, de nem figyeltem rá, rögtön felkeltem a földről.
–  Oh, bassza meg! – morogtam az orrom alatt, kegyetlen büdös volt a rózsaszín cucc. Ilyet miért tartanak itt egyáltalán? Közben mintha a lány megpróbálta volna kinyitni az ajtót, de hát az esélytelen volt, miután varázslattal zártam be.
– Nyugi, megoldom! – mondtam, miközben a kezemmel eltakartam az orromat, de a rózsaszín valaminek a szaga még így is elviselhetetlen volt, lassan öklendeznem is kellett. Próbáltam valami varázsigére gondolni, ami segíthet, de az agyam nem funkcionált rendesen, azt hiszem ez is a fura bájital mellékhatása lehetett.
–  Héj, nyissátok ki az ajtót!  –valaki ezerrel kopogott az ajtón kintről, biztos voltam benne, hogy aurorok vagy egy professzor.
– Re… reparo… – motyogtam szerencsétlenül, de elkezdtem köhögni ettől a szagtól és a pálcám nem azt akarta csinálni, amit én. Mire észbe kaptam csak annyit láttam, hogy a fal mellett álló polcok elkezdenek mozogni és hamarosan még több üvegcse csapódott a földre. – A rohadt életbe! – tettem hozzá köhögve, odakintről meg még mindig kopogtattak. Komolyan ezek nem ismernek egyetlen ajtó nyitó varázslatot sem? Igazából most már nem számított mi történik, életem végéig csinálhatom majd a jobbnál jobb büntetőmunkákat, kivéve ha most dönt úgy McGalagony, hogy kirúg. Sajnos az sem lepne meg, ez pedig rekord lenne így szeptember végén még tőlem is.
– Héj, prefektus? Jól vagy? –kérdeztem, mert nem hallottam már egy ideje a hangját, de mivel jelenleg az egész Bájitaltan szertár romokban hevert volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan több bájital hatását is érezhetjük, hacsak nem tudja valamelyik nagyon okos végre kinyitni az ajtót a másik oldalról.

[ISSA]

ISSA

2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

A dühöm nagyon hamar átcsapott valami másba, ahogy az a büdös izé végigfolyt a padlón. Hogy mibe? Hááát... most mondjam, hogy féltem? Igazából sosem voltam a legjobb Bájitaltanból, méghozzá azért, mert kissé ijesztőnek találom ezt a sok cuccot, amit egymásba öntünk és kavarunk meg főzünk... Ó, Merlin szerelmére, ez miért ilyen rohadt büdös? Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem épp valami mérgező gázt szabadítottam világra. Nem álmaim halála volt egy másik mardekárossal megposhadni az egyik szertárban.
–  Oh, bassza meg! – hallottam a fiú hangját, én pedig megpróbáltam az egyik még csupasz felületre tántorogni, de a rózsaszín lötty olyan sebesen futott szét a padlón, hogy esélyem sem volt. Egyből elérte a bakancsom talpát.
– Nyugi, megoldom! – Kissé kétségbeesetten bólintottam egyet, közben pedig a kezem egyből a kilincsre vándorolt, de persze hiába. Az előbb ugyanis bezárta mögöttünk Issa... Francba! Előrántottam a pálcámat persze azonnal, de ahogy megcéloztam volna az ajtót egy megfelelő varázslat után keresgélve elmémben, annak túloldaláról hangok csendültek.
–  Héj, nyissátok ki az ajtót! - Megrezzentem, ahogy elkezdték verni az ajtót, és közben visszapillantottam Issa alakjára. Remek, így még nagyobb bajban vagyunk... nehezen ismertem el, de az én hibámból. Vettem volna egy mély levegőt, de a szagra fulladozni kezdtem és felköhögtem, hogy muszáj volt pulóverem ujját orrom elé szorítanom.
A fiú közben mintha egy varázslattal próbálkozott volna a hátam mögött, de csak a még több földre csattanó üveg hangját hallottam. Fenébe... rendben, szedd össze magad, Avery! Ki kell nyitni ezt a rohadt ajtót... Kinyitottam a számat a varázslatra, de erre újra csak köhögni tudtam.
– Héj, prefektus? Jól vagy? – Próbáltam csillapítani a fulladozásomat, miközben éreztem, hogy a bájitalok szinte pezsegni kezdenek a lábam alatt ahogy egymáshoz érnek a különböző főzetek. Merlin szerelmére, mibe kerültünk... A pálcám hegyét erősen nekinyomtam a kilincsnek.
- Persze... remekül... - feleltem rekedten, bele pulóverem anyagába. Aztán megpróbáltam kihasználni azt a fél pillanatot, amíg tudok beszélni, hogy kinyögjem a varázslatot. - Alohomora!
Kérlek, nyisd ki! Végigszaladt a hátamon az izgatott bizsergés, és szinte megugrottam ahogy éreztem a zárat kattanni. Sebesen löktem ki a nehéz ajtót hogy feltáruljon a nyílás, és ahogy kimenekültem a helyiségből, megragadva a fiút is valahol húztam magam után.
- Merlinre! - hallottam az egyik felnőtt hangját, ahogy krákogva kaptam levegőért. Nem tudtam, pontosan mire érti, nekünk szól vagy pedig hozzá is elért ez a lehetetlen bűz... de nem is érdekelt, csak az, hogy végre újra átjár a tiszta oxigén. Nekitámaszkodtam a falnak, és kicsit még mindig zihálva lestem a szertár felé, aminek szerencsére az egyik auror becsukta az ajtaját, hogy ne jöjjön ki a szag. - Most aztán nagy bajban vagytok! Mégis mi a Merlin seggét kerestetek ti odabent?
Végighúztam a fogaimat alsó ajkamon. Gondolkozz, Avery, gondolkozz... tiszta volt, hogy kénytelen voltam elővenni a rosszabbik mardekáros énemet, de muszáj volt kitalálnom valami hazugságot, csak hogy ne küldjenek mindkettőnket a tanév végéig bagolyürüléket takarítani.
- Aa... a Szeszély volt - magyaráztam, és próbáltam összeszedni minden tehetségem, hogy valamennyire hihetőnek hangzzak. - Én prefektus vagyok, és csak le akartam kísérni a Gyengélkedőbe az egyik háztársamat... - sandítottam Issa felé. - A klubhelyiségünk itt van a közelben. Erre jöttünk el, a szertár pedig megőrült...
Nem tudtam, beveszik-e vagy sem. Mindenesetre legalább nem esett nehezemre nagyon komoly és elesett fejet vágni, hiszen még mindig fájt kicsit a mellkasom és a torkom az előbbi köhögőrohamtól.

Avery

2001. szeptember 29.

Nem akartam szándékosan tönkre tenni az egész Bájitaltan szertárt. Mármint esküszöm azt mertem hinni, hogy majd lazán megszerzek mindent és aztán lelépek, meg majd úgy fog tűnni, mintha soha nem is jártam volna itt. De hát mit mondhatnék? Azt hiszem üldöz a balszerencse, mert mostanság semmi sem úgy sikerül, ahogy eltervezem. Na de tényleg, én őszintén nem akartam itt ekkora felfordulást csinálni. Ráadásul mást sem akartam volna belerángatni, de a prefektust sikerült. Hát remélem, hogy emiatt azért őt nem hurcolják meg. Lehet, hogy egy bunkónak tűnök alapban (és valljuk be az is vagyok), de azért nekem is van szívem és a prefektus nem érdemelte meg, hogy miattam szívjon. Persze szívesen hergeltem meg már konkrétan vártam, hogy mikor robban, de azért na… nem akartam én ezt, nem így.
Akármi is volt abban az elsőnek elszabaduló bájitalban szörnyen köhögnöm kellett tőle és akkor még nem is beszéltünk az összes többiről. Ha meglátják a professzorok, hogy mit műveltem itt, akkor tényleg az év végéig minden egyes nap csinálhatom a jobbnál jobb büntetőmunkákat. McGalagony pedig egészen biztosan megfontolja a kirúgásomat. Szegény anya, ha ettől nem fog szívrohamot kapni, akkor nem tudom mitől.
– Baszki… –morogtam két köhögés között, miközben azt hiszem a prefektus megoldotta az ajtó kinyitását. Éreztem, hogy kihúz maga után a szobából és még köhögtem odakint egy sort, mire megláttam a két szerencsétlen aurort.
– Most aztán nagy bajban vagytok! Mégis mi a Merlin seggét kerestetek ti odabent? – kérdezte az egyik eléggé idegesen. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy valami csípős odaszólást vágjak az auror fejéhez, de a lány gyorsabb volt nálam és talán ez jobb is volt.
–  Aa... a Szeszély volt. Én prefektus vagyok, és csak le akartam kísérni a Gyengélkedőbe az egyik háztársamat... A klubhelyiségünk itt van a közelben. Erre jöttünk el, a szertár pedig megőrült... – magyarázta és közben rám sandított egy percre. Megmondom őszintén az tényleg meglepett, hogy hazudott… mármint az én kedvemért. Érdekes.
– Pontosan ez történt. Mármint alvajáró vagyok és a klubhelyiségben beütöttem a fejemet… mindegy, hosszú történet, nem éreztem jól magamat, ezért indultunk a Gyengélkedőbe –erősítettem meg a prefektus szavait. Nem mintha nagy reményeim lettek volna, hogy elhiszik, de hát egy próbát megért. Arról nem beszélve, hogy az előbbi eset után talán amúgy is el kellene mennünk mindkettőnknek a Gyengélkedőre.
– Megőrült a szertár? –kérdezte eléggé szkeptikus hangon a szertár ajtajához közelebb álló auror.
– Igen, elég félelmetes volt –válaszoltam és próbáltam a megrúgott kiskutya képemmel ránézni. Az a baj, hogy az ilyen színjátékok nem tartoznak az erősségeim közé, szóval kételkedtem benne, hogy nekem hinnének, de talán a lány szenvedése valódibbnak tűnt az enyémnél.
– Erről azért szólnunk kellene az igazgatónőnek, nem igaz? –kérdezte a kollégáját az auror, én pedig a lény felé pillantottam. Ha ebből most kimászunk valahogy, akkor tartozok neki egy köszönettel és egy bocsánatkéréssel is. Oké, ez utóbbi nehezen fog menni, de megpróbálkozom vele. Tudom, hogy a nem túl bájos stílusomról vagyok híres, de néha képes vagyok normális emberként is viselkedni meglepő módon.
– Jól vagy? –kérdeztem tőle halkan, miközben a két auror éppen azt vitatta meg, hogy vajon most mit csináljanak. Komolyan ezeket azért küldték ide, hogy megvédjenek minket?

[ISSA]

ISSA

2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Szinte el is felejtkeztem a fulladozásomról, ahogy végigsuhant a hátamon valami rettegéshez hasonló borzongás. Az auror felcsattanását persze meg is értettem valamennyire, habár továbbra sem gondoltam hogy osztaniuk kéne azt észt, hisz tulajdonképpen egyáltalán nem tartoztak ide... De azért attól féltem, hogy mi lesz, ha ezek tényleg elrángatnak minket az igazgatóiba. McGalagony biztosan nem repesne örömében, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg már Fawcett professzor is alszik, pedig ő még talán meg is védene minket, mégiscsak a házvezetőnk... És ő csapja a szelet a bájitaltan tanárnak is, nem? Óóó, mennyire jól járnánk vele... dehát biztos voltam benne, hogy nincs ekkora szerencsénk.
– Pontosan ez történt. Mármint alvajáró vagyok és a klubhelyiségben beütöttem a fejemet… mindegy, hosszú történet, nem éreztem jól magamat, ezért indultunk a Gyengélkedőbe – csatlakozott be Issa is a hazugságba, aminek azért nagyon örültem. Meg a sötétnek is, hogy a folyosói gyertyáinak lágyan rezgő fényében talán annyira sem tudják leolvasni az arcomról, hogy nem mondok igazat... Nem vagyok én annyira jó hazudozó, vagyis hát nem gondolnám magam annak, pláne, hogy utána folyton bűntudatom van.
– Megőrült a szertár? – kérdezett vissza az egyik auror, sütött a hangjáról a hitetlenkedés, ami igazából nem lepett meg... bár... pont a Szeszély miatt vannak itt, akkor meg mit nem hisz el azon, hogy már megint felbukkant és megtámadott két ártatlan diákot?
- A Szeszély egyre veszélyesebb dolgokat produkál - tettem hozzá kissé duzzogva, és átöleltem magam, ahogy lepillantottam a cipőmre, amelynek orra és valószínűleg talpa is úszott a különböző bájitalok erősen rózsaszínnek tűnő keverékében.
– Igen, elég félelmetes volt – egészített ki a fiú is a másik oldalról, és ahogy felé pillantottam láttam az arcára erőltetett ártatlan arckifejezést is, ami azért meglehetősen röhejesen nézett ki erről az oldalról... pláne, hogy közben még láttam magam előtt a bájitalokkal teli zsebes alakját is, ahogy azt próbálta nekem beadni, hogy alvajáró. Úgy tűnik, ez a sztori népszerű volt, hiszen itt is bevetette, de persze ettől nem hittem el jobban.
– Erről azért szólnunk kellene az igazgatónőnek, nem igaz? – gondolkodott hangosan az egyik auror a társa felé fordulva, hogy legszívesebben felsóhajtottam volna, de az utolsó pillanatban még azért visszafogtam. Persze így még mindig fennállt az igazgatói látogatás esélye, ami még frusztrált kicsit... McGalagony professzornak mindenképpen nehezebb lehet hazudni, mint ennek a két figurának a sötét folyosó közepén.
– Jól vagy? – hallottam meg aztán Issa suttogását megint, hogy bólintottam egyet felé, aztán újra visszanéztem az aurorok felé. Annyira elmerültek a diskurzusban, hogy talán még azt se vették volna észre ha egyszerűen elsétálunk.
- És te? - kérdeztem vissza, és közben visszacsúsztattam a varázspálcámat a helyére, gondolva, hogy erre úgyse lesz már szükség. Hirtelen aztán a két fickó visszafordult felénk, és az egyik méregetett minket egy darabig, mielőtt megszólalt volna... kicsit megijedtem, hogy hirtelen realizálta, hogy éppen át akarjuk csapni őt is, meg a társát is, olyan fejet vágott ugyanis, mint aki minimum kísértetet lát... ami persze a Roxfortban még csak meglepő sem lett volna. Bár szerintem Nick volt a legrosszabb, azzal a fura cilinderével meg a félig levágott fejével... fúj...
- Elkísérünk titeket a Gyengélkedőre - makogta aztán, és biccentett fejével az említett helyiség irányába, hogy a szívem nagyot dobbant, de meg is indultam, nehogy meggondolja magát. Merlinre...!

Avery

2001. szeptember 29.

Lehet, hogy hülye voltam alapban, de az nem az én stílusom volt, hogy másokat is bajba keverjek. Mármint, miért tettem volna ilyet? A prefektus tulajdonképpen sosem ártott nekem, nem voltunk barátok, de ellenségek sem. Azt nem akartam, hogy miattam esetleg neki is büntetőmunkát kelljen végeznie meg hogy nézett volna az már ki? Azért mégiscsak egy prefektusról van szó. Mindegy, úgy voltam vele, hogyha ez az egész eset tényleg eljut McGalagonyig, akkor ő is úgyis engem fog csak elővenni, hiszen ismeri az „előéletemet”.
Mikor a lány bólintott, hogy jól van azért egy kicsit jobban éreztem magamat. Végül is nem miattam tört össze az első bájitalos üveg… csak az utána következő ötszázról tehetek én.
– És te? –kérdezte hasonlóan halkan, mint én, miközben a két auror még mindig valamit egyeztetett. Az a helyzet, hogy nem lepett meg a szerencsétlenkedésük. Végül is, ők nem diákokhoz vannak szokva, hanem gyilkosokhoz meg elmebetegekhez. Azt hiszem. Nem egészen tudom, hogy mit csinál egy auror.
– Igen, végül is nem haltam meg – vontam meg a vállamat és inkább elfordultam tőle. Nem bírtam, ha valaki egy kicsit is aggódott értem. Mármint, nem hiszem, hogy ő aggódott volna értem, de visszakérdezett, hogy jól vagyok-e és gondolom nem csak udvariasságból tette. Vagyis lehet, hogy igen, nem tudom, túl hosszúra nyúlt ez az éjszaka azt hiszem.
– Elkísérünk titeket a Gyengélkedőre – mondta végül valamelyik auror, ami őszintén meglepett. De az is lehet, hogy egyszerűen csak nem örültek volna, hogyha McGalagony szúrós szemekkel méregeti őket, amiért felverték az éjszaka közepén.
– Az jó lesz, még mindig nem érzem jól magamat – válaszoltam és még produkáltam is pár köhögést, ami nem esett nehezemre, szinte még éreztem a bájitaok által okozott furcsa illatkavalkádot az orromban.
– Akkor haladjunk végre –morogta a másik auror, aki kicsit lemaradva követett minket. Most őszintén nem tudtam, hogy merjek-e még mondani valamit addig, amíg el nem jutunk a Gyengélkedőre. Óvatosan betettem a kezemet a zsebembe, szerencsére azért egy-két dolgot sikerült így is eltulajdonítanom. A prefektusra sandítottam, gondolom, szerinte az lenne a helyes, ha az alapanyagokat visszatenném oda, ahonnan elvettem. De eszem ágában nem volt ezt tenni, nekem kellenek ezek, el kell kezdnem azt a hülye bájitalt megcsinálni, mert egyébként semmi értelme annak, hogy olvasgatok az animágiáról. Meg amúgy is jó lenne már végre valami előrelépés ebben az egészben, ezt pedig a prefektus nem értheti meg.

[ISSA]

ISSA

2001. szeptember 29., este
a Roxfort folyosói

Halkan sóhajtottam egyet, ahogy az auror kibökte, hogy a Gyengélkedőre megyünk. Nem voltam benne biztos, hogy azért, mert tényleg hittek nekünk, vagy csak ők sem voltak teljesen biztosak abban, mi mást kéne tenni... de engem aztán nem zavart. Miután Issa imitált pár köhögést is mellé, megindultam utánuk a sötét folyosón át a Gyengélkedő felé, ami innen nem is volt olyan messze.
Ahogy magunk mögött hagytuk a szertárat, az persze frusztrált egy kicsit, hogy mit fog szólni ehhez mondjuk Tachibana professzor, ha meglátja holnap... bár biztos vagyok benne, aki ebben rutinos, annak néhány pálcaintés mindezt feltakarítani. Nem mintha én nem hetedéves vagyok... Ráadásul prefektus, meg minden, ennek az egésznek meg se kellett volna történnie. Miért is nem hagytam gondolkodás nélkül, hogy az aurorok csak rajtakapják a srácot, ahogy a szertárból lopkod? Merlinre, én meg az a jó szívem...
Persze az aurorok morgolódtak még egy sort, mire elértük az ajtót, nekem pedig átfutott az agyamon, hogy vajon Madam Pomfrey alszik-e valaha? Csak mert a Gyengélkedő egy olyan hely volt, amelyet éjjel-nappal látogatni lehetett, a javasasszony pedig mindig úgy tűnt, mint aki tökéletesen készen áll bárki torkán lenyomni egy kis bájitalt.
- Köszönjük! - pillantottam az egyik aurorra, aki csak bólintott egyet, majd a társára nézett, mintha csak azt kérdezte volna tőle, hogy most mi legyen a következő lépés. Addigra én már nyúltam is a kilincsért, hogy benyissak a sötét, tompa holdfényben úszó helyiségbe.
- Menjetek be, mi pedig beszélünk az igazgató nővel - jelentette ki végül a másik, mire bólintottam is, majd beléptem a Gyengéledőbe és megvártam, hogy Issa is kövessen. Az ajtó csak ezután zárult be, azon át pedig még hallottam az aurorok beszélgetésének és lépteinek hangjait.
Itt már kissé hosszabban fújtam ki a levegőt, miután körbenézve láttam, hogy néhány szuszogó egyénen - akik valószínűleg kviddicsjátékosok lehettek, folyton azok sérültek meg - kívül senki nem volt körülöttünk, egyelőre a Madam sem tűnt fel.
- Ez húzós volt... - jegyeztem meg továbbra is meglehetősen halkan, és összefontam magam előtt a karjaimat. Csak azután fordultam teljesen Issa felé, hogy felhúzott szemöldökkel a zsebei felé pillantsak. - De még szerencse, hogy itt vagyunk, mostmár elmondhatod Madam Pomfreynak is, hogy alvajárás kínoz.
Persze, nem akartam feltétlenül gonoszkodni, az amúgy sem volt igazán az erősségem, de azért jól esett egy kicsit csipkelődni. Könnyűszerrel elvehettem volna tőle a fiolákat... de aztán az megint hogy nézett volna ki? Madam Pomfrey elkezdett volna sipítozni, hogy kiraboltuk a szertárat, és az egész kezdődhetett volna az elejéről. Mindenesetre maga a tény kissé aggasztó volt, hogy mire kell neki ez a pár cucc... és az egyértelmű volt, hogy nem valami iskolai feladathoz.
- Bagolytrágyát szeretsz jobban takarítani, vagy esetleg besegíteni Hagridnak az állatkáival? - kérdeztem aztán csevegő hangnemben, máris tervezgetve a büntetést a fejemben, hiszen incidens a büdös bájitalokkal ide vagy oda, ezt nem felejtettem el... remélem, Issa sem gondolta, hogy megússza. - Óóó, vagy tudok egy még jobbat...
Aztán hirtelen felbukkant az egyik sötét sarokból a Madam, és sebesen át is sietett az ágyak közt, valami furcsa pizsamaszerűségben. Szóval tényleg itt alszik...
- Maguk meg mit keresnek itt? Merlinre... üljenek le! - mutatott az ágyak felé azonnal, meg se várva, hogy válaszoljunk, majd pedig, ahogy felvázoltuk neki, mi történt, ő persze már lelkesen bele is vetette magát a kotyvasztásba, hogy aztán lenyomhasson valami gusztustalan ízű löttyöt a torkunkon, mint általában.

Köszönöm a játékot! 

l o l,
g o  t o  h e l l
 


2002. február 14.
to; Jason

Unalmas. Rohadtul unalmas volt, ahogy Seth-et és Grayt bámultam, meg ott volt a másik két pincsije is… valami Adwell meg az, amelyiknek fogalmam sincs, mi a neve. Ezek voltak ott a Palacsinta napon, ahova eleve el sem kellett volna mennem annak reményében, hogy Seth esetleg észrevesz. Soulier vagyok, nem egy nyamvadék Adwell vagy a másik kettő. De nem, neki ez kell. Napok óta nem szóltam hozzá kígyónyelven. Igazából sehogyan, csak néha-néha így hozzá csapódtam a társasághoz, mintha még lenne értelme.
Ezúttal, míg ők a gyerekes szarságaikat tervezték, én az újdonsült fehér kígyómmal a csuklóm körül ücsörögtem. Szeléné lett a neve, mint a Hold istennőjének, mert bizonyos fényviszonyok között a pikkelye ezüstösen csillant meg. Tetszett, ahogyan ide-oda siklott a bőrömön, vagy amikor a szemembe nézett és értettük egymást. Egészen más világokat nyitott meg előttem, nem volt időm olyanokon gondolkodni, hogy éppen kit zaklassak, mint egy óvodás. Főleg így, hogy még anyám sem volt a közelemben.
Egyszerűen csak felpattantam, rápillantottam Grayre. Azok a zöld szemek egészen másmilyenek voltak, mint eddig… tudtam, hogy sikerült elcsábítanom, de nem számított. Már nem akartam tőle semmit. Csak végig nyaltam a számon, hogy nézzen jól meg magának, aztán egyszerűen hátat fordítottam és elindultam kifelé. Ilyenkor volt jó a folyosókat, járni, mikor mindenki más a klubhelyiségben volt és leckét írt.
Végig sétáltam a klubhelyiségtől a Bájitaltan teremig és valahol a szertár előtt álltam meg… mintha zaj szűrődött volna onnan… valami furcsa nyöszörgés, aztán egy mélyebb hang, meg még egy mélyebb hang. Akár Seth bandája is lehetett volna, de azokat magam mögött hagytam. De a hangos ismerősek voltak.
Hagyd annyiban… menj tovább… Próbáltam magam rávenni és léptem is egyet odébb. Csak egy aprócska lépés volt, de aztán sóhajtottam egyet és visszafordultam. Feltéptem az ajtót, hogy megnézzem kik vannak odabent. De csak az a szerencsétlen hugrabugos srác volt, akivel állandóan összeütköztem a folyosón. Nem foglalkoztam vele, csak egy nyomi volt. Egy sima nyomi… most mégis úgy állta körbe három nagydarab srác, mintha a világ legszörnyűbb dolgát követte volna el.
– Helló – köszöntem halkan, hátha végre felém fordulnak. Eddig láthatóan észre sem vették a jelenlétem. – Mit csináltok? – Kérdeztem csak úgy mellesleg, majd felemeltem a kezemet, amin Szeléné tekergett.
– Mi a szart akarsz, Soulier? Menj vissza Morrowhoz, hogy bepelenkázzon. – Közölte az egyik. Erre a kígyó felágaskodott és kitátotta a száját, mintha marni készülne. – Vidd innen azt a dögöt!
– Hallod ezt, dögnek nevezett… – motyogtam az állatnak, mire az hangos sziszegéssel húzta ki még jobban magát.
– Ne uszítsd… – Kezdtek el egyszerre hátrálni mindannyian. Én meg csak kegyetlenül elmosolyodtam, ami már-már betegesnek hathatott. Nem számított, a lényeg az volt, hogy elég ijesztő legyen.
– Várj még… – Súgtam a kígyónak sziszegve, mire a három nagyarc elmenekült a szertárból és még be is csukták maguk után az ajtót. Ezután pillantottam rá a srácra. – Szia. Louis vagyok.– Nyújtottam felé a kezemet, mikor a kígyó szép lassan csillapodni kezdett a karomon.

[title:Tudsz sziszegni?]

title:
Tudsz sziszegni?

2002. február 14.

play with:
sziszegő srác

Az egész nap kellemes volt. Csak egyszer vesztettem el a szemüvegemet, és csak a reggeli közben akartak kigáncsolni a felsőbb évesek. Igazából nem tudom melyik házhoz tartoztak, mert mint mondtam elhagytam a szemüvegemet. Aztán persze elesés közben rájöttem, hogy a talárom zsebében volt. Nem igazán értem, hogy került oda. De még jó, hogy varázsló vagyok és tudok varázsolni. Szóval igen ez egy könnyed átlagos nap, mint amilyen a többi is. Igzaából még ezek ellenére sem gondolom azt, hogy sok ellenségem lenne.
A nap lassan telt el, én meg éppen beadtam egy dolgozatot, Tachibana tanárnőnek... amit azt hiszem egy hónappal ezelőtt kellett volna? vagy még később? Igazából nem tudom, de ahogy a dolgozatra és rám nézett a professzor, már lehet ő sem emlékezett arra, hogy mi is ez, meg hogy én ki vagyok. Minden esetre, csak nem fogok megbukni belőle, mert nem éppen az erősségem a Bájitaltan. Hadd legyek őszinte, nem tudok koncentrálni. Valahogy sokkal érdekesebb dolgok kötnek le, mint például az, hogy vagyon hogy nézett ki az a valami aminek a szemgolyóját sütjük bele a főzetbe, meg ilyenek.
SZóval éppen angolosan távoztam, és azon gondolkodtam, vajon mégis de most tényleg mit szólna az öcsém és a húgom ahhoz, ha elmodnanám nekik, hogy amúgy tudok varázsolni? Mondjuk még ezzel várnom kéne addig, míg nagykorú nem leszek. Akkor legalább fel is tudnék vágni nekik. És jelenleg nem akarom, hogy eltörjék a pálcám meg ilyenek. Apa csalódott lenne. De sokszor tényleg egészen nehéz tartani a számat. Nem is tudom, apa hogy bírja ki. Bár ő maga mögött hagyta az egész varázslósdit és most barista valami kávézóban. Azt hiszem anya egy életre elvette a kedvét a Minisztériumtól is.
A következő pillanatban azt veszem észre, hogy valaki megragad és szabályosan belök a szertárba. Értetlenül pislogok, hogy a főnix tolléra, mégis mi folyik itt. Három Mardekáros egyed áll előttem, és úgy érzem magam, mint Bilbo a Hobbitból. Mert ezek hatalmas trollok. De tényleg hatalmas tagbaszakadt mardekárosok, és gonoszan vigyorognak.
- Hm üdv, nagyon szépen köszi ezt a hirtelen meginvitálást valami titokzatos klubbgyűlésre, de azt hiszem összekevertetek valakivel, szóval megyek is - magyarázom de aztán megtaszítanak és belőlem meg kiszalad egy nyögés, ahogy a falnak csapódom.
- Hova hova ilyen sietősen Bright? - kérdezi az egyik gonosz vigyorral a száján mire én hümmögök egyet.
- Tulajdonképpen arra gondoltam, hogy teszek egy békés kis sétát a parkban, és megpróbálok becserkészni néhány villangót, akik az aljnövényzetben rejtőzködnek. Közben békésen elgyönyörködnék a hóesésben, és innék egy kis forrócsokit. Apropó, nektek sem ártana, határozottan úgy tűnik kint vannak az idegeitek - magyarázom, miközben ők olyan arcokat vágnak, amiket nem igazán lehetne barátságosnak nevezni. De mielőtt a legtermetesebb troll megszólalna, kinyílik az ajtó, és még egy Mardekáros gyerek lép be rajta. Ez az egész kezd valami groteszk rituális áldozati akármihez hasonlítani.
- Helló. Mit csináltok? - szólal meg az új srác a teremben, én meg igazán kíváncsi vagyok ki is ez pontosan, de mindeki hirtelen elém áll és én nem látok semmit. Nem sok mindent értek, hogy mi történik az elkövetkező percekben, de sziszegést tuti hallok. Aztán meg a trollk kereket oldanak, és én kettesben maradok a sráccal, aki sziszegett? Fogalmam sincs. Közben dörzsölgetem még a gyomrom is, mert bár férfiasan kezelem azt hiszem a fájdalmat kissé még kellemetlenül émelyító az a gyomros amit a hablatyolásom után kaptam.
- Szia. Louis vagyok - nyújtja felém a kezét, én meg teljesen belefeledkezem a kezén tekergő állat bámulásába.
- Kígyó! - kiáltok fel. - De menő. Mármint de tényleg. Te sziszegtél vele? Az de király - magyarázom miközben rázogatom a kezét. - Ez a kommunikáció olyan, mint a filmekben is? Egyébként Jason vagyok. Remélem te nem akarsz rituálisan feláldozni. AZt hiszem rágós lennék neki. Meg hát nem biztos, hogy ízlene neki a szemüvegem.

l o l,
g o  t o  h e l l
 


2002. február 14.
to; Jason

Unalmas. Megint csak unalmas, bár a kígyós mutatvány még az én komor kedvemet is egy pillanatra feldobta. Valahogy erősnek éreztem magam, nem úgy, mint amikor az anyám a sarokba szorított és átkok sokaságával tört rám… akkor mindig éreztem, hogy a varázslatok milyen mértékben menetelnek át a testemen, hogy egész egyszerűen nem volt erőm, csupán térdre rogytam s hagytam magam megtörni. Vicces, hogy ezeknek a nagydarab srácoknak eszükbe sem jutott valami átkot küldeni elém, csak azért, mert a kezemben volt egy amúgy egyelőre teljesen ártalmatlan kígyó és még párszaszó is hagyta el az ajkaimat. Ebben még önmagában semmi ijesztő nem volt… hacsak nem maga a tény, hogy Seth a rokonom. Ezt nagyjából mindenki tudta a suliba s neki volt azért egy híre.
Megvártam míg a három nagydarab kereket old, csak ezután néztem rá a srácra. A Hugrabugba járt, bár nem igazán ismertük egymást, de már láttam… láttam, ahogy páran piszkálják vagy valami hülyeség történt vele és pánikba esett. Ezekkel az alkalmakkal megpróbáltam úgy tenni, mintha nem is látnám. Igaz akkor még nem volt meg Szelené, hogy erőssé tegyen. Azelőtt nem volt más csak a bántat és az állandó fájdalom, amit anyám viselkedése hagyott emlékként a lelkemen.
– Kígyó! – Kiáltott fel, mikor tudatosult benne, hogy kettesben maradtunk a Bájitaltan szertár zárt ajtaja mögött. – De menő. Mármint de tényleg. Te sziszegtél vele? Az de király – folytatta, csak úgy ömlött belőle a szó. Mindenesetre nem állítottam le.
Legalább egyikünk beszélt és ez nem volt hátrány, mert megszoktam, hogy a szavak, amik elhagyják az ajkaimat nagyrészt sziszegések. Nem tudom, hogy miért törtem magam, hogy megpróbáljak Seth közelébe férkőzni… őt lefeljebb Adwell és a seggnyalása kötötte le. Engem észre sem vett. Jobbnak láttam elhatárolódni tőle, de még Graytől is és a magam életét folytatni úgy, ahogyan nekem tetszik. Talán Soulier a nevem, de ha vége a Roxfortnak… sőt, amint betöltöttem a tizenhetet, úgy lépek le otthonról, ahogyan lehet. Volt vagyonom, amit apám kifejezetten rám hagyott, s azt úgy használtam fel, ahogy nekem tetszett. Az pedig bizony egy jó messzi házra onnan, lehetőleg Franciaországban, jó lesz.
A fiú végül elfogadta a kézfogást.
– Ez a kommunikáció olyan, mint a filmekben is? Egyébként Jason vagyok. Remélem te nem akarsz rituálisan feláldozni. AZt hiszem rágós lennék neki. Meg hát nem biztos, hogy ízlene neki a szemüvegem.
Visszahúztam a kezem és óvatosan végig simítottam Szelené pikkelyes testén. Nem ágaskodott fel s nézett támadóan a fiúra. Amíg nem adtam rá a megfelelő parancsokat, vagy nem érezte a belőlem áradó megfelelő érzéseket, nem esett neki senkinek.
– Mi oka lenne bántani téged? – pislogtam rá értetlenül és odanyújtottam a karomat, amelyiken a kígyó pihent. – Simogasd meg most! – Kíváncsi voltam hatnak-e rá a parancsaim. Megvártam a reakcióját, mielőtt visszahúztam volna magamhoz a karomat és én is óvatosan végigcirógattam volna újra a nyálkás bőrt. Volt valami lenyűgöző ebben az állatban, az engedelmességével együtt, amivel kizárólag rám hallgatott. Sethnek esélye sem lett volna vele szemben.
– Nos, egyelőre nem áldozlak fel rituálisan azt hiszem… majd talán később. – Sóhajtottam és a lehető legkomolyabb képet vágtam hozzá. Persze, hogy csak szórakoztam vele. De olyan vicces volt, ahogy izgult és magyarázott. Valójában nem is tudom, láttam-e valaha aranyosabb dolgot ennél… aranyosat… Louis! Megráztam a fejemet.
– Tudtad, hogy mások smárolni járnak a szertárba?