Déli kilátó

T e l i h o l d k o r
to; Leonard J. Flint


2004. április 24.
Sorra tűnnek el mellőlem a srácok,
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 ● outfited: szokásos

Őszintén, én számítottam rá, hogy nem sokáig leszek egyedül. Tipikus randihelynek tűnik ez, vagy hát... szerintem. Arra viszont nem számítottam, hogy Leonard lesz az, aki kellemesen fütyörészve szeli a lépcsők fokait felfelé. Ha akarom, ha nem, a döbbenet kiül az arcomra, ahogy a háztársam nézem, hisz mi nem így ismerjük. Én is bárhányszor láttam, mindig dagadt a homlokán az ér, vagy a nemtörődöm, flegma arckifejezés ült ki az arcára, abból tudtuk, hogy legalább nem rakta senki idegbe. Dehogy mosolyogni? Szent meggyőződésem volt, hogy ő arra képtelen, pedig aztán, mennyivel másabb arca volt abban a fél pillanatban, míg rá nem jött, itt vagyok. Egyből rosszul érzem magam, holott tudom, semmi okom rá, hisz az mindig benne van a pakliban, hogy a hely nem tátong.
- Ígérem, nem mondom el senkinek - épp csak megrándul a szám, de a szavakat teljes komolysággal ejtem ki. Eszembe sincs megtépázni a hírnevet, amiért ő olyan szépen megdolgozott egy ilyen pletykával. Noha ha nem is tudom, sejtem, hogy az iménti srác se áll távol attól, aki alapjáraton lenni szokott, valószínűleg ő is csak bújik. Azt már sokszor megtapasztaltam, itt mindenki szerepet játszik, mindenki rejteget valamit, és mindenkinek van csigaház, épp csak a ház más.
Talán ez így is van rendjén, én sem futkosom a homlokomon a felirattal, hogy apám sokszor a lelket is kiveri belőlem, és azt se tudom elképzelni, hogy ezt a jelentéktelen információt bárkivel is megmerném osztani. Talán neki is vannak ilyenjei, csak ő épp más módot választott, amivel ezeket elrejtheti. Végül is, ha nem kerül senki a közelébe, nem is talál rajta fogást, ugye. Nem egy rossz taktika az sem.
- Amúgyis soványka vagy, ideférsz, ha gondolod. – tetézi, mikor épp nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, biztos rendben van-e. Utoljára épp azon morogni hallottam, hogy egyesek mennyire nem ismerik a tapintatosság fogalmát, mert valami csaj richtig nem hagyta békén. Jó, én azt a részét is megértem, de tényleg. Nem egy rosszképű fiú ő.
- Hát... köszönöm - felmászom mellé, és szerintem senkit nem ér meglepetésként, hogy az az egyszerű rugaszkodás is csak harmadszorra sikerül, sőt még a kezeim is beleremegnek abba a másodpercbe, míg a saját súlyom kell tartanom. Sose tették fel a kérdést, miért nem kviddicsezek, talán ez lehet az oka. Oké, ez határozottan irónia volt, talán még az ütőt se bírnám el, nemhogy lengessem is meg. A táskám azért közénk helyezem, mintegy jelezve, pontosan tudom, hol húzódik az a határ, ami még mindkettőnknek kényelmes, és nem szül kellemetlen helyzeteket, bár... a zavar így is hamar eluralkodik rajtam, így a kopott tornacipőm orrát vizslatom inkább, és hagyom, hogy a hajam előre omolva eltakarja az egész arcom.
Azonban nem tehetek róla, egy ponton halkan elnevetem magam, még ha az aprócska megjegyzés teljesen komolynak is tűnik.
- Mondanám, hogy magamra vállalom, de az esés szögét, a magasságot és az éghajlati viszonyokat figyelembe véve, ha innen kizuhannék, nem nagyon tudnék utána mondani semmit - elfordítom a fejem közben, hogy letekintsek az ablakon. Bármennyire is rossz a helyzet, bármennyire is ki akarok kerülni mindabból, amiben vagyok, még egyszer se fordult meg a fejemben, hogy a könnyebbik utat válasszam.
- Te hogy állsz a vizsgáiddal? Ez az év vége mindig nagy stresszfaktor - húzom el a szám, mert hát a tavalyit is végig izgultam, hát még idén.

A hold reflektora



2004.04.24

Simple casual
♫ Music ♫

Strange Enola

"Holdnak fénye, ablakból táncol,
leül mellém, gondtalan, örök.
a látvány teljesen ideláncol,
de nem bánom, sose bántam."

Nem örültem társaságnak. Nagyon nem. Jobb szeretek egyedül lenni, ha csajozni vágynék, akkor arra külön beszélek meg találkozót. Magányra vágytam. A holddal, a csillagokkal és a tó felszínén megbújó, kósza kis csillámlással. Nem is ismerem ezt a lányt, ami még tetézi a rossz érzésemet, nem tudok, hogy hozzáállni, még csak pletykákat sem hallottam róla. Oké, vézna és folyton sátrakban mászkál és csöndes. De nem fut el előlem, még így sem, hogy a találkozás kellemetlen lett. Milyen szép lány és így elhanyagolja a testét, haragszom ezért rá, én rengeteget edzem a formámért, a testünk a templomunk. Na mindegy, nem az én dolgom.
- Ígérem, nem mondom el senkinek - nyöszörögte, amikor mellé léptem és felpattantam a párkányra. Szigorú tekintettel néztem fel rá, majd fújtattam egyet még mindig dühösen.
- Azt ajánlom is. – válaszoltam, majd lenéztem a semmibe, miközben lelógattam a lábam. Ha innen lezuhannánk, tényleg annyi lenne a életnek és bár soha nem lennék képes magamtól eldobni, elég hülye voltam ahhoz, hogy nekirontsak vagy tíz felfegyverkezett rend tagnak, hogy megvédjem a háztársaimat. Még csak nem is a barátaim. Narekkel volt egy balhénk és ráadásul ezután szerettem volna megvédeni őt. Persze aztán randiztunk, de az amolyan baráti dolog volt, véletlen kerültünk össze, majd egy bulin ismét próbáltam megvédeni, de végül ő védett meg engem. Olyan ő is, mint a testvérem. Monstro meg...mindig megette a sütijeimet.
- Hát... köszönöm – válaszolt, majd elkezdte a felmászásnak hívott húzós műveletét, aminek háromszor állt neki. Unottan néztem a tevékenységet, de már csak büszkeségből sem segítettem neki. Magának köszönheti, hogy ilyen soványka, érje el amit akar a maga erejéből. Persze, ha előre dőlne, elkapom, azért azt nem akarom, hogy baja essen. Végül nem volt szükség ilyesmire, magától felkapaszkodott és még a táskáját is közénk tette. Ezzel megint felbosszantott. Lázadásképpen megfogtam és vissza leraktam a táskáját a földre. Ha rám nézett panaszos arccal vagy kérdőn, hűvös kijelentéssel válaszoltam.
- Ne tedd oda a táskád, ahol enni fogunk. – válaszoltam, majd elővettem a becsomagolt sütiket és kitettem közénk. Óvatosan kihajtogattam, amiben három citromos pite volt és mellé tettem a két csomag minden ízű drazsét is. Azt is szétnyitottam, majd az egyik csomagot felé nyújtottam. – a sárga színű cukrok az enyémek. – közöltem ridegen.
- Két citromos süti a tiéd, nekem elég egy. Jobban rád fér. Én sütött…loptam a konyhából. – motyogtam a végét zavartan, majd a tájra emeltem a tekintetem, ahogy elvettem egy kisebb sütit.
- Mondanám, hogy magamra vállalom, de az esés szögét, a magasságot és az éghajlati viszonyokat figyelembe véve, ha innen kizuhannék, nem nagyon tudnék utána mondani semmit. – magyarázta, mire teli szájjal unottan néztem rá. Igaza volt, az a legrosszabb, bár az is nagy szó, hogy ennyit beszélt egyfolytában. Nem szóltam érte, de nem is válaszoltam, megrántottam a vállam és ismét a látképet figyeltem.
- Te hogy állsz a vizsgáiddal? Ez az év vége mindig nagy stresszfaktor. – törte meg a kellemetlen csendet, mire én nagyot sóhajtottam. – Muszáj jól állnom velük. Kitűnő vagyok és ez nem változhat. – feleltem egyhangú szigorral a hangomban, akár egy robot, mintha csak édesapámat ismételtem volna, ahogy az íróasztala mögül megszidott egy V érdemjegyért.
- Ha valami nem megy kérj segítséget a Kis Kékségtől. Vagyis…áá Monstro mindig így hívja. Harlingtól. – magyaráztam, miközben ismét beleharaptam a sütibe. – szívefen korrepetál. – tettem hozzá teli szájjal.  

T e l i h o l d k o r
to; Leonard J. Flint


2004. április 24.
Sorra tűnnek el mellőlem a srácok,
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 ● outfited: szokásos

Nem mondom, hogy nem fog el olykor-olykor a késztetés, hogy katapultáljak innen, de aztán meg úgy vagyok vele, hogy míg nem hangzik el a szájából a "Takarodj" kifejezés, nem hagyom ki ezt az alkalmat. Sok diák tényleg nem foglalkoztat egyáltalán, de azért a háztársaimmal szemben van bennem némi kíváncsiság, és Leonardtól is elcsíptem egy olyan pillanatot, amit ha másnak mesélnék, biztos nem hinné el. Azonban gyorsan közlöm vele, ez kettőnk között marad.
- Azt ajánlom is. – halványan és épp csak, de elmosolyodok. Pontosan olyan látszatot kelt, mint aki zavarban van, de azt azért kétlem.
- Mosolyoghatnál többet is, teljesen más tőle az arcod - megvonom a vállam kósza megjegyzésem után, tudom, hogy valószínűleg a következő tekintettel fel is nyársalna, de nem bírom megállni, hogy ezt magamban tartsam. Sose vártam segítséget, így most se kezdek sápítozásba, vagy felhívni őt az illem hiányára, hát megszenvedek én azzal a párkánnyal, még ha maga a hadművelet ciki is. Tényleg rá kéne gyúrnom valami sportra, de... a fáradtság, és az alvás hiánya valahogy sose összeegyeztethető vele, és akkor a lelki dolgokról még nem is beszéltem.
Csak pislogok, mikor a táskám a földön landol, gyanítom az arcomra is kiül az értetlenség, amit csak tetéz a következő megjegyzésével.
- Ne tedd oda a táskád, ahol enni fogunk. – a szemöldökeim is magasba szaladnak, és ösztönösen próbálom a falba passzírozni magam, mintegy óvintézkedésként, mikor hirtelen mozdul. Oké, vannak traumáim  és ösztönös reakcióm, nem ellene szól, tényleg. De talán most majd megérti, miért nem én vagyok a Roxfortos szociális élet etalonja. Nekem már az is fura, hogy nem másodpercenként, csak úgy két percenként tekintgetek az ajtó felé, amikor elfog a menekülhetnék.
- Szóval.... te mindig hozol magaddal sütit meg cukrot, hátha valakivel együtt tudsz... vacsizni? - a gyomrom persze elárul, mert ahogy a süti a perifériámba kerül, úgy meg is kordul a gyomrom, jelezve, hogy az a vacsora nálam rendesen kimaradt.
- Megeheted az összeset, nem szeretem a drazsét - vallom be félszegen, még grimaszolok is mellé. Ez történik, ha elsőre kifogsz valami irtó undit, aminek az ízét még mindig érzem a számba, ha arra gondolok, és ki is ráz a hideg. Szóval így köszönöm, de nem óhajtok kísérletezni többet.
-  Én sütött…loptam a konyhából. – egy pillanatra megütközök, de aztán már szinte vigyorgok, ahogy elveszem az egyik sütit. A citromot szeretem alapból is, úgyhogy semmiképp se lehet rossz.
- Ezt tényleg te.... loptad a konyhából? Marha finom - természetesen azután szólalok csak meg, hogy lenyeltem azt a falatot, de máris merészebben majszolom tudva azt, hogy tényleg jó. Zavarba hozni meg nem igazán akarom, meg nem kockáztatnám a világért se, hogy az ablakon túl találjam magam.
Bólintok, mikor a vizsgákra esik a szó, és közli, hogy nem igazán lehet nem kitűnő. Mondjuk a mentalitással nem értek egyet, rákényszeríteni valakit, hogy egyfolytában bravúrozzon igazán nem fair, és el is veszi a tanulástól a kedvet.
– szívefen korrepetál. – a kifejezés, ami miatt megáll a kezemben a süti, és most én nézek rá talán csúnyábban a kelleténél, de....de...de ez sértő, na.
- Kítűnő vagyok... többnyire - még ki is húzom magam, és tényleg amolyan ezt most kikérem magamnak hangnemben osztom meg vele. Ha valamire büszke vagyok magammal kapcsolatban, az a hajamon túl a tanulmányi eredményem. Oké, oké becsúszik egy-egy VF, de azért az inszomniám a ludas, sajnos nincs ráhatásom, és képes vagyok a végletekig elmenni, hogy ki is javíthassam.
- Vagyis, sajnálom, csak... - azért valahol észbe kapok, hogy nem kéne így beszélnem, és miután az egész süti a gyomromban kötött ki, a talárom úját gyűrögetve, tekintek ki a holdra, ha már egyszer itt vagyok.
- Igazából... nekem is annak kell lennem, de nem szülői kényszer - még én se hiszem el, hogy ezt így magamtól elmondtam, magamról, nem is nézek voltaképp a háztársamra, a falnak vetem a hátam meg a fejem.
- A szüleid nagyon szigorúak? - próbálom terelni a témát, és most már rá is tekintek Leonardra.

A hold reflektora



2004.04.24

Simple casual
♫ Music ♫

Strange Enola

"Holdnak fénye, ablakból táncol,
leül mellém, gondtalan, örök.
a látvány teljesen ideláncol,
de nem bánom, sose bántam."

Bár itt ül mellettem ez a fura lány, azért jó ötlet volt feljönni ide. Ma is szép a hold, úgy ragyog a tó felszínén, mintha csak a testvérére nézne le, bírálóan, segítően, mintha csak segítné, hogy megfelelően utánozza őt. Jobbra nézek, az erdő felé, ahol a gyenge szellő húzza-vonja a fák lombkoronáit, szinte dalra kezdenek a levelek suhogásával és táncra perdülnek, ahogy követik a szél ritmusát.
- Mosolyoghatnál többet is, teljesen más tőle az arcod. – mondta teljesen megzavarva a meditációmat, majd lenyelve a falatot rá se emelve a tekintetemet válaszoltam tömören, ridegen. – Felejtsd el. – nem vagyok valami kedves tudom, de nem vagyok dajka, sem életmód tanácsadó vagy barát. Utálom az emberek lelki problémáit kezelgetni, mindenki küzdjön meg a démonaival egyedül.
- Szóval.... te mindig hozol magaddal sütit meg cukrot, hátha valakivel együtt tudsz... vacsizni? – vacsizni? Honnan tudhattam volna, hogy ő is itt lesz. Flörtölni próbál? Elég gyengén adja elő. Megadóan sóhajtok, de nem akarom elmondani neki, hogy azért kínálom fel neki, mert egyébként szeretem megosztani a tulajdonom másokkal.
- Nem. Nem készültem háztárssal való vacsira. Elkeveredett a randira invitáló leveled. – böktem oda csípősen, majd ismét nagyot haraptam a sütiből, amivel be is kebeleztem a végét, a legjobb részét. A kemény, roppanós vége, ami olyan volt akár a mézeskalács.
- Megeheted az összeset, nem szeretem a drazsét. –fintorgott, amikor megkínáltam az édességgel. Nem sértett meg vele, megrántottam a vállam, majd válaszul megfogtam egyet és felé mutattam.
- Ez a cukor olyan, mint az élet. Lehet édes, finom, de lehet éppen rossz. Te döntesz, hogyan kezeled. – magyaráztam bölcsen, majd azzal a lendülettel bekaptam egyet és elkezdtem rágni. Merlinre, ez sárízű…undorító. Elkerekedett szemekkel néztem a lányra, idenéz, figyel? Nem, nem bírom. Kiköptem végül, így a mesteri mondókám visszafelé sült el. Megtöröltem a számat, miközben ujjammal felé mutattam. – meg…ne…szólalj… - köpködtem továbbra is próbálván palástolni hibás döntésem és leégésem a cukros anekdotával. 
- Ezt tényleg te.... loptad a konyhából? Marha finom – nem tudom, hogy sikerült-e palástolnom a cukros malőrömet, de a sütimet legalább megdícsérte. Büszkén húztam ki magam, majd eképpen bólintottam felé. – Hogyne lenne finom…tettem bele…tettek bele szegfűszeget is…kiérzik. – magyaráztam, megint majdnem lebuktatva magam. Havonta egyszer leszoktam lógni a konyhába és sütök egy ilyen sütit, imádom, ez a kedvencem, mást nem is nagyon tudok csinálni. De a citrusos ízvilág, szinte megrészegít.
- Kítűnő vagyok... többnyire. – tértünk rá végül a tanulásra, amire elégedetten bólintottam. Nem nagyon szokta kellemetlen helyzetbe hozni a házunkat, így nem is próbáltam ellenkezni vele, azt hittem valamelyik tantárggyal volt nehézsége, ezért ajánlottam Hardingot a figyelmébe. – Ne sajnáld, végre hallottam a hangod. – válaszoltam neki, miután észrevette magát, hogy magabiztosabban fellépett velem szemben. Letettem a mézes töklevet is közénk, majd mikor megrándult és a falnak fordult csak elmosolyodtam magam.
- Ne ijedezz. Nem harapok. Igyál inkább. Finom. – mondtam, majd kérdésére, miszerint a szüleim szigorúak-e elkomorodtam. A holdat bámultam, majd arra felé is mutattam. – Nézd csak. Ilyenkor a legszebb. Látni lehet ilyenkor rajta azokat a furcsa jeleket. Olyan, mintha házak lennének. Kráterek, de mindig eljátszom a gondolattal, hogy azok mások. – magyaráztam neki, figyelmen kívül hagyva a kérdését.
- Szerinted mire hasonlít most? – kérdeztem elmerengve.

T e l i h o l d k o r
to; Leonard J. Flint


2004. április 24.
Sorra tűnnek el mellőlem a srácok,
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 ● outfited: szokásos

   – Felejtsd el. – valahol azért megrökönyödök kicsit. Hol a horkantás? Hol a fintor? Komolyan az eddigi tapasztalatok alapján, ezt vártam tőle, vagy valami leteremtést, hogy foglalkozzak a saját dolgommal, és ne az övével. Vagy azt, hogy fogja magát és elmegy, mert úgy gondolja, az éjszakai panoráma látványa, nem ér neki ennyit. Erre két szó. Biccentek, mert amúgy ez is olyan, amibe ha akarnék se tudnék  belekötni, se tetézni. Azonban vitathatatlan, hogy másodszor lep meg úgy a nap folyamán, hogy én köpni-nyelni nem tudok.
Arról meg nem tehetek, de a következő kijelentése rendesen megnevettet.
- Nem. Nem készültem háztárssal való vacsira. Elkeveredett a randira invitáló leveled. – akármennyire is odaszúrta, én ezen tényleg nagyon jót nevetek. Már alapból engem meg a randit egy lapon említeni elég szürreális számomra, elvégre... csak van oka annak, hogy még nem boronáltak össze senkivel, de hogy még levelet is írjak. És most még jól is esik. Akárhogy gondolkodom, nem tudom felidézni, mikor nevettem ilyen jót utoljára, szóval Leonard még ha nem is sejt ebből semmit, lógok neki egyel.
- Na látod, pont ezért, ha randira hívnálak, azt biztosan személyesen tenném. Mi sem esik jobban, a szemtől szembeni visszautasításnál, talán még egy lesajnáló tekintet mellé - vigyorgok tovább, még rá is nézek, hogy lássa, nem feltétlenül gondolom én ezt komolyan. Még soha nem fogalmazódott meg bennem olyasmi, hogy bárkit is randira hívjak. Egyrészt az a fiúk dolga, másrészt, időm sincs ilyesmire.
- De az is lehet, simán csak leütnélek, elvinnélek és odakötöznélek egy székhez... mennyi kellemetlenséget elkerülnék... - próbálok valami irtó fenyegető látszatot kelteni, de tekintve az előbbi malőrt, a Hollóhátas is pontosan tudja, mennyire könnyedén kivitelezhető ez számomra, így abszolút nincs mitől tartania.
Elfogyasztom én is a maradék sütit, de nyúlok utána egyből a másikért. Ő mondta, hogy kettő lehet az enyém, hát élek vele. Jobban ízlik, mint az a nyamvadt drazsé, amivel kapcsolatban csak rossz tapasztalatom van, így azt hárítom is szépen.
- Ez a cukor olyan, mint az élet. Lehet édes, finom, de lehet éppen rossz. Te döntesz, hogyan kezeled. – bólogatok az eszmefuttatásra, azt nem mondom, hogy kellően ösztönző volt ahhoz, hogy újabb kísérletet tegyek, de érdeklődve figyelem, ahogy bekapja a drazsét. Nos, ami azután történik, ember legyen a talpán, aki kibírja nevetés nélkül. Szerencsére nem nyerítek, mint egy ló, így még kellemes is, legalább is anyu mindig szerette hallgatni, ahogy nevetek. Lehet, hogy háztársam ezzel nem nyűgözöm le, tekintve, hogy rajta nevetek, de ez elég. Közelebb hajolok kicsit, csak hogy a zacskóból csenjek egy kék színűt, abból csak nem lehet gond. Azért óvatosan közelítek vele a szám felé, bizalmatlanul vizslatom a kis édességet, de hát mi történhet? Maximum én is beégek.
- Hmmm... áfonyás - még a szemem is felcsillan a kellemes tapasztalat után, és mosolyogva rágcsálom el, csak a kezeim teszem fel, hogy én aztán nem kommentálom az előbbit. Bárhogy is sikerült, hatott.
- Ha iszol rá, talán egy kicsit jobb lesz - adok tanácsot óvatosan, de valahol tényleg sajnálom szegényt, azonban a fejem elrejtem a talárom nyakába, amennyire csak tudom, hisz mondta, hogy meg ne szólaljak. És most annyira jó itt, nem akarok előidézni egy Flint robbanást, azt már hallottam elégszer.
A sütit viszont megdícsérem, imádom ezt az ízkavalkádot, sose rajongtam a túl édes dolgokért, talán még a szemem is behunyódik, ahogy egy újabb nagyobb harapással pusztítom el a maradékot.
– Hogyne lenne finom…tettem bele…tettek bele szegfűszeget is…kiérzik. – mosolygok, ma már túl sokat is, kezdem is rosszul érezni magam emiatt, mert hogy van képem nekem mosolyogni, mikor... mikor...
- Tényleg tehetségesek ezek a manók - dicsérem meg burkoltan, mert ez legalább igaz. Anyu is remekel a konyhában, de rólam ugyanez nem mondható el, talán majd a következő szünetben, majd, ha.... hazamegyek. És ezzel el is szúrom a saját jó hangulatom, nem akarok hazamenni.
– Ne sajnáld, végre hallottam a hangod. – újra meglepődök, hisz nem ezt vártam. Tény, kifakad se igen szoktam, de akkor is sértő volt ledegradálni engem, azt pedig nem igazán szoktam hagyni. A pálcika jelző, meg a húzzál magadra nagyobb zsákot megjegyzésekre csak legyintek, azok leperegnek, mert csak azt látják, bele senki nem gondol, hogy mindennek megvan a maga oka, na de hogy a tanulmányi eredményem minősítsék, olyat, amiért évek óta keményen küzdök, na azt azért nem nyelem le. Persze bocsánatot kérek, és ezért döbbent meg az, amit mond.
- Tudom, tudom.... felejtsem el. De tényleg jobban áll ez, mint az a flegma, ki ha én nem arc... - pislogok mellé, szándékosan terelve erre a témát, mert igenis zavarba akarom hozni, addig se velem foglalkozunk. Mert igen, valahol érzem, hogy a pír az arcomba szökött, hisz én tökéletesen elvagyok ezzel a láthatatlan életvitellel.
Nézem a közénk kerülő töklevet, majd némi habozás után, óvatosan nyúlok érte, és iszok pár kortyot. De aztán gyorsan vissza is teszem, néma hálát rebegve neki, hogy nem kezd a viselkedésem miatt cikizni, azonban... a tekintetem megint megtalálja az ajtót, és rám jön a mehetnék.
- Szerinted mire hasonlít most? –  és érzem is a késztetést, egészen a kérdésig, amit nekem szegez. Én is a holdat kezdem el figyelni, és lágy mosoly kerül az arcomra.
- Régen, mikor kisebb voltam, apukámmal sokat túráztunk, csomószor kint aludtunk a szabadban, és volt egy mese, amit mindig mesélt. Volt egyszer egy idő, amikor a Hold nem volt még teljesen kihalt, és különféle csodálatos lények lakták a krátereit. Voltak itt tündérek, törpék és varázslók, akik együtt éltek a Hold titokzatos világában.
A Hold felszíne tele volt kráterekkel, amelyeket a meteorok becsapódása okozott. Ezek a kráterek mélyek és veszélyesek voltak, de az itt élő lények megtanulták, hogyan használják ki azokat a lehetőségeket, amelyeket ezek a kráterek nyújtanak.
A tündérek például a kráterekben éltek, és csodálatos házikókat építettek a holdkőből és a csillagporból. Ezek a házikók ragyogtak a Hold fényében, és tele voltak varázslattal és mesebeli tárgyakkal.
A törpék inkább az alagutakat használták, amelyeket a kráterek kialakítottak. Ezek az alagutak számos szinten át húzódtak, és a törpék itt bányásztak aranyat és ezüstöt, amelyeket kincsesládákban tartottak meg.
A varázslók pedig használták a krátereket a varázslatok kifejtésére. A kráterek mélyében, ahol az árnyék és a fény találkozott, varázslatos energiák szabadultak fel, amelyeket a varázslók a varázslataikhoz használtak.
Azonban az idő múlásával a Hold lassan elhagyatottá vált, és a lények egyre kevesebben lettek. A kráterek azonban még mindig ott állnak, és ha nagyon figyelmesek vagyunk, még ma is megtalálhatjuk a tündérek varázslatos házikóit, a törpék bányáit és a varázslók varázslatos helyszíneit. És ha szerencsénk van, talán még egy-egy mesebeli lényt is találhatunk a Hold titokzatos krátereiben - biztos vagyok benne, hogy korántsem adom elő olyan jól, mint ő, és abban is, hogy amúgy az egész egy logikai hülyeség, de vállat vonok.
- Szóval én is mindig házaknak nézem őket, és ilyenkor sokszor felszökök és figyelek, hátha elkapok egy tündért is - nevetem el magam halkan, mert mostanra nyilván nem hiszek ebben, mióta tudom, hogy a Holdon nem lehet élet, de kis koromban nagyon éltem, és.... akárhogy is nézzük, az apám akkor még az apám volt, nem az aki most. Nem olyan rossz ezekre az időkre gondolni, hiába tűnik annyira távolinak. Ezt a napot meg egyenesen felírom, mert idejét se tudom, mikor hagyta el utoljára ennyi összefüggő mondat a szám.

A hold reflektora



2004.04.24

Simple casual
♫ Music ♫

Strange Enola

"Holdnak fénye, ablakból táncol,
leül mellém, gondtalan, örök.
a látvány teljesen ideláncol,
de nem bánom, sose bántam."

Mogorván emelem fel a tekintetem, ahogy Enola elneveti magát. Nem viccnek szántam. Mi ezen olyan rém nevetséges. Mindegy, ha nevetni akar, hát tegye, ezért nem szúrom le őt, amúgyis olyan gyámoltalan kis egér, miért rontanám el a jó kedvét. Sóhajtok egy nagyot, olyan nyűg ez az egész.
- Na látod, pont ezért, ha randira hívnálak, azt biztosan személyesen tenném. Mi sem esik jobban, a szemtől szembeni visszautasításnál, talán még egy lesajnáló tekintet mellé. – válaszolt végül, mire iagazat adva neki, tényleg lesajnáló tekintettel meredtem rá. Így talán a húgom szokott rámnézni, mikor szánalmasnak tartja a kirohanásaimat, vagy megint el kell otthon sikálnia valami félresikerült női ügyemet.
- De az is lehet, simán csak leütnélek, elvinnélek és odakötöznélek egy székhez... mennyi kellemetlenséget elkerülnék... -
- Szánalmas. – válaszoltam ridegen. – Ha negatív önkritikával illeted magad, főleg mások előtt az gáz. Ne csináld. – tettem hozzá, ahogy majszoltam, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy semmi morzsa nem maradt se rajtam, se az ujjaimon, folytattam mondanivalóm lényegét. – Hidd el, mások becsmérelnek eleget. Ha te is gáznak tartod magad, akkor akár tényleg le is ugorhatnál. Vagy, tehetsz is ellene és élj úgy, ahogy az neked megfelel. Ne másnak, úgy élj, ahogy neked jó. – néztem rá szigorúan, majd felkészülve egy esetleges ugrásra készen álltam, hogy megragadjam a karját. Talán erős volt ilyet mondanom, de lehet pont erre volt szüksége.
- Azt mondjuk megnézném, hogy te megemelsz engem. – rántottam meg végül a vállam játékosan, célozva ezzel arra, hogy el se bírna, de talán egy ütés tőle arra lenne max elég, hogy fájdalmat okozzon.
Végül a cukros malőröm nem marad megtorlatlanul, jó ízűt nevet rajtam, ami pár ér megmozdulását eredményez a halántékomon. Kedves a nevetése, meg elméletileg most zavarban kellene lennem, esetleg a nevetésének örülni, hiszen, azt mondják, ha egy férfi meg tud nevettetni egy nőt, már nyert ügye van. De ezek a dolgok engem hidegen hagytam. Kellemes a nevetése, de nem hoz elő belőlem semmilyen érzés vagy gondolatot. Megrántom a vállam, nem szólok, jobb, hogy jó a kedve, minthogy önmarcangoló szövegekkel fárasszon egy ilyen gyönyörű estén.
- Hmmm... áfonyás. – közölte, miután ő is megpróbálkozott egy cukorkával. Talán az én idétlen cselekedetem ösztönözte erre, vagy a mondókám nem tudom, bár valamiért reméltem, hogy jó ízűt talál magának. Ez a cukorka nem rossz alap esetben, érdekes és tényleg véleményes, többet rejt magában, mint holmi ízvilágot. De ezt kevesen gondolják így. Sajnálatos.
- Örülök. Az áfonyás tényleg finom. – bólintottam kellő tapasztalással, majd ismét kipróbáltam egyet, ami legalább kenyér ízűnek tűnt. Gond nélkül elrágcsáltam.
- Tényleg tehetségesek ezek a manók – dícsérte meg a sütit, miután befejezte a befalását. Nem agonizáltam rajta, hogy neki adtam két darabot, tényleg elég nyeszlett, nekem meg igazából csalás lett volna, jobban féltem a tökéletes alakom annál, minthogy bepusziljak három sütit, de úgyse bírtam volna ki. Még el is felejtettem volna a korábbi malőröket, mikor ismét elkezdte firtatni, hogy jobb tetszik neki, ha mosolygok és kedves vagyok. Sóhajtottam egy nagyot és beletörődve, hogy úgysem fogja ezt abbahagyni, hiába undokoskodok vele, elmagyaráztam a nézőpontomat.
- Nincs kedvem szerepet játszani. Ha nem vagyok boldog, nem fogok bolondok módjára vigyorogni, hiába áll jól. Ha jól érzem magam mosolygok, tudok, igen. – feleltem neki nyersen és beláttam, végül bár nem ez volt a terv, tényleg bunkó módon válaszoltam. Nem akartam elvenni a jó kedvét, ezért hozzátettem. – Nincs most rossz kedvem…nem azért, csak mindennek megvan a maga ideje. – remélem ezzel kicsit enyhítettem a szorongásán, bár felőlem bármikor elillanhat, ha nem tetszik neki a társaságom.
Végül csend állt be köztünk, főleg, mivel elkezdett a családom felől érdeklődni. Nem akartam erről beszélgetni, egyrészt lehangoló, másrészt semmi köze hozzá. Inkább kellemesebb dolgokról kellene társalognunk, ezért felhoztam a holdat. Úgy tűnt, partner az általam kialakított álomvilág hasonló szemléltetésében és elmesélt egy történetet, amit az édesapjától hallott még kiskorában.
Érdeklődéssel emeltem rá a tekintetem és szinte ittam a szavait. Gyönyörű történet volt, aranyos és varázslatos. Néhány részletnél szugerálni kezdtem a holdat, hátha megtalálom azokat a dolgokat, amiket mesélt.  Mikor a végén elkuncogta magát, sóhajtottam egyet. Olyan félét, mint amikor elégedetten hátradőlsz és álomra hajtod a fejed, mert tudod, minden rendben van.
- Mekkora hülyeség. – mondtam szinte suttogva és elmosolyogtam magam. Amolyan őszinte, gyermeki mosoly volt. – de gyönyörű történet. Biztos nagyon szeretheted apukádat. – tettem hozzá felnézve az égre és vettem egy lemondó mély levegőt, ahogy apámra gondoltam. Ő gyerekkoromban volt, hogy a holdról való ábrándozásom miatt vert meg és korholt le.
- Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer felrepülök a holdra. Ott magam lehetek, szabadon. – magyaráztam teljesen elmélázva, majd miután ráeszméltem, hogy ezeket hangosan mondtam ki, krákogtam egyet. – Öhm…izé vegyél még egy cukrot. – emeltem felé a cukros zacskót, majd ügyetlenségemben ráborítottam a tartalmát.

T e l i h o l d k o r
to; Leonard J. Flint


2004. április 24.
Sorra tűnnek el mellőlem a srácok,
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 ● outfited: szokásos

  – Szánalmas. –  tudom. Reflexből vágnám rá, egy hetyke vállrándítással kísérve. Bár fájnia kellene a szavainak, vagy legalább elgondolkodnom rajta, mégis csak mosolygok mintegy beletörődve. A kezem magam elé teszem, és a másikkal simogatom, pont úgy, mint aki valami fájdalmas ponton akar enyhíteni. Nem nézek rá.
- Nekem így jó - halkan beszélek, és most tényleg megvonom a vállam.
- Nem mindenkinek vágya kitűnni a tömegből, én addig érzem jól magam, míg a világon senki nem vesz észre. Nem vágyom a figyelemre, nem is tudnám, hogy kezelni, hisz könyörgöm... még ha felelnem kell is képes vagyok elájulni - ezen a ponton a hangom azért bosszússá válik, mert egyedül ez zavar egy kicsit. Hogy ez az... egész, hátráltat a tanulmányaimban.
- És nem vagyok Nora, én nyugodtan hajtom le a fejem úgy is, hogy ma nem kelt szárnyra rólam egy pletyka se. Eloise-al is miket csinálnak... nekem miért lenne erre szükségem? És becsmérelnek? Hát... azt nem nekem mondják, úgyhogy nem tudok vele mit kezdeni - megint a cipőm orrát szuggerálom, kényesnek kellene lennie a témának, de nem érzem azt, hogy zavarban lennék.
- Tudod... van olyan élethelyzet, mikor inkább leszel valami szürke kisegér, minthogy megkockáztasd, olyat is észrevesznek, amit nem akarsz megmutatni. Ez tudatos. - és mindezt sztoikus nyugalommal, a háztársam szemeibe nézve közlöm. Jó, igen, elárultam neki egy titkom, hát ez van.
- Szóval nem Flint, nem ugrok - mosolyodok el a végén halványan, de elégedetten, mert úgy néz ki, végtére is jól csinálom, amit csinálok.  
- Azt mondjuk megnézném, hogy te megemelsz engem. – veti fel, és egy pillanatra összeszűkítem a szemem.
- Azt mondjuk én is - elnevetem magam, tudom, hogy nem bírnám el, még megütni se tudnám úgy, hogy azt ne egy legyintésnek érezze, de ez is így van jól. Meg, nincs okom őt bántani. Oké, nyers... de legalább őszinte, és van egy stílusa, de még mindig jobb ez, hogy a szemedben is ilyen, mint az aki a szemedbe kedves, és amint elfordul, már megy is rólad a pletyka.
Én esküszöm, nem akartam őt kinevetni, de ez az egész szituáció előcsalta belőlem, és nem... nem vagyok képes megbánást mutatni, inkább veszek egy cukrot, had lássa, hatottak azért rám a szavai. Amennyire tartottam, akkora boldogság önt el, hogy nem megint egy förtelmes íz kerül a számba. Az áfonyával még el is vagyok.
- És ezeket önként eszik. Nincs gond vele egyébként, de amikor olyan undit kapsz ki... - persze, nem megy olyan könnyen elfelejteni életem első traumáját, a fintor is újra kiül az arcomra, és addig ott is marad, míg a sütire nem terelődik a szó. Az legalább tényleg finom volt.
Meg is dicsértem Leot, noha burkoltan, de valahogy akartam, hogy tudja, tényleg jót sütött, bár szerintem ezzel is tisztában van, mint ahogy annyi minden mással. Azonban nem is hagyom, hogy komfortosan érezze magát, egyből visszatérek az előbbi témára. Mosolyognia kellene.
- Nincs kedvem szerepet játszani. Ha nem vagyok boldog, nem fogok bolondok módjára vigyorogni, hiába áll jól. Ha jól érzem magam mosolygok, tudok, igen. – megmosolyogtatnak a szavai, biccentek is mellé, hogy én teljes mértékben megértem ezt.
- Látod? Én is ugyanígy vagyok. Nem akarom nagyképűséggel, vagy sok álbaráttal kompenzálni azt, ami nincs. Jó, persze más a kettő, én nem tudom, hogy aranyvérűeknél mi az aranyszabály, szerintem te vagy az első, akivel beszélek - és persze, hogy érdekel, náluk otthon hogy mennek a dolgok, de már nem egyszer tapasztaltam, kellemetlen téma számára a családja, így nem firtatom csak azért, hogy kielégítsem a kíváncsiságom. És azt is lefogadom, még akkor se tudnék teljesen mindent átlátni, ha most kiselőadásba kezdene. Szerintem ez olyan, hogy csak akkor érted meg, ha beleszületsz.
Kellemes a csend is, nem érzem, hogy mindenáron meg kellene tölteni, és nem is kezdek agyalásba, mire gondolhat most. Én is a holdat bámulom, és bár nem egyszer megfogadtam, nem emlékszem vissza azokra az időkre, nem bírom megállni. Egy idő után el is mesélem a háztársnak, mivel traktált az apám, még régen. Régen, amikor még hittem a mesékben, és elbújtam, hogy meglessem a Mikulást éjjel. Valahol szeretnék azokba az időkbe ragadni, akkor minden annyira jó volt.
– de gyönyörű történet. Biztos nagyon szeretheted apukádat. – megfordítja a mellkasomban a tört a szavaival. Hirtelen feszülök be, mégis magamra erőltetem a mosolyt.
- Szerettem... de a mi családunk is áldozattá vált a háború során. Eltemettük két bátyámat, apa legyen a talpán, aki kibírja ezt úgy, hogy a régi marad. Még csak okolni se tudom, mikor a fejemhez vágja, nekem kellett volna inkább odavesznem - szinte csak suttogok, és bár ez is távol áll mindattól, ami miatt képtelen vagyok már apaként tekinteni rá, úgy érzem, ez befogadhatóbb. De mocorgoni kezdek, így is túl sokat beszéltem, és hálásan pillantok rá, mikor menteni próbálja a helyzetet.
– Öhm…izé vegyél még egy cukrot. – azért a hirtelen váltás megdöbbent kicsit, de még csak átgondolni sincs időm, a zacskó tartalma az ölemben köt ki.
- Ezt mind? Köszönöm, de attól, hogy kifogtam egy kellemesebb ízt, még nem nőtt meg a bizalmam a drazsék iránt - vigyorogva szedem össze a cukorkákat a tenyerembe. Aztán az égre nézek, de így sötétben nagyon nehéz megállapítani azon bármit is.
- Mennyi lehet az idő? - mert hogy azért vissza kellene érni, mielőtt kelni kezdenének az emberek. És tényleg nem hiányzik, hogy bárki rajta kapjon minket. Ötödik éve vagyok, és eddig még mindig megúsztam büntetőmunka és pontlevonás nélkül.

A hold reflektora



2004.04.24

Simple casual
♫ Music ♫

Strange Enola

"Holdnak fénye, ablakból táncol,
leül mellém, gondtalan, örök.
a látvány teljesen ideláncol,
de nem bánom, sose bántam."

Elmélyedve hallgatom Enola szavait, nem igazán értettem egyet vele, mert igazából félreértette a mondandómat. Én se szeretek kitűnni, engem kitüntetnek. Ha békén hagynának, ahogy azt mindig elvárom, nem lennék pletykák célpontja, nem mondogatnák rólam, hogy bunkó, meg idegbeteg. Ha hagynának magányosan sétálgatni és a holdat bámulni, ha sportként kezelnék a kviddicset és nem társasjátéknak, ahol minden boldogság és szivárvány, nem lennék dúrva és agresszív. Ha egy komoly élvonalbeli meccsen találnák magukat, ott sem finomkodnának velük, de lényegtelen, ez az én bélyegem, rámnyomták ezt a pecsétet. De ez nem jelenti azt, hogy kritizálnám magam. Nem, ha feladom, akkor mindennek vége, nincs cél, nincs értelme az életnek és ezt akár szürke egérként is el lehetne érni.
- Nem azt mondtam, hogy tűnj ki a tömegből. Én se azért vagyok hírhedt, mert az akarok lenni, hanem mert azzá tesznek. – válaszoltam, miután közölte, hogy tudatosan szorul a háttérbe és önkéntesen vállalja a kisegér szerepét. – Arról beszélek, hogyha van egy álmod, amit szeretnél elérni, azért küzdj meg és ne gondold azt magadról, hogy bárkinél is kevesebbet érsz. – mondtam neki felé fordulva. – Próbáld meg bármi is az, amire vágysz, különben biztos nem fogod elérni és bánni fogod, hogy nem próbáltad meg, akár szürke kisegérként vagy a zajos Nora féle kisugárzással, mindegy. – fejeztem be mondandóm, majd ezzel ejtettem is a témát a magam részéről. Azt kezd az életével, amit akar, nem az én dolgom, hogy megmondjam, mit hogy csináljon, meg ránézésre elég magabiztos, csak félszeg és visszafogott. Én meg aztán tényleg utáltam mások lelki világát ápolgatni. Szerencsére visszatértünk egy számomra kedvesebb témára, a cukorra.
- És ezeket önként eszik. Nincs gond vele egyébként, de amikor olyan undit kapsz ki... – válaszolt a miközben megráztam a fejem. Nem érti talán a korábban elmondott hasonlatomat, de nem ismétlem meg magam, ígyis magamhoz képest sokat beszélek, amit utálok. Lesznek az életben akadályok, amiket túlélünk, akár egy-egy rossz ízű cukorka, de mikor viszont eljön a boldogság pillanata egy áfonyás cukorka képében, az mámomító érzés. Mennyi sárga cukrot megettem már, míg nem találtam egy citromosat. Mosogatólé ízű, banános, méz, rohadt barack és még sorolhatnám. Na de amikor ráharapok egy citromosra. Mámorító.
- Látod? Én is ugyanígy vagyok. Nem akarom nagyképűséggel, vagy sok álbaráttal kompenzálni azt, ami nincs. Jó, persze más a kettő, én nem tudom, hogy aranyvérűeknél mi az aranyszabály, szerintem te vagy az első, akivel beszélek – felvontam a szemöldököm. Köztünk úgy változnak oda-vissza a témák, mint ha pinpongot játszanánk a mugli világban. – Nem vagyunk mi más faj. Milyen aranyszabályról beszélsz? Ugyanúgy élünk, mint mindenki más, csak más a társadalmi helyzetünk. – korholtam le, miután furcsán nyilvánult meg az aranyvérűekkel kapcsolatban. Egyáltalán nem különbözünk a fél vagy a sárvérűektől, csupán rangi előítéletek alapján, meg persze, rendben, vannak, akik undorodnak a többi vértől, édesapám most szíjat hasítana a hátamból, mert egy félvérrel beszélgetek. Ezek a dolgok azonban engem hidegen hagynak. Ugyanolyan értékes lehet egy mugliszületésű is, mint egy aranyvérű, más dolog mondjuk, hogy nekem is tartanom kell a normákat, például Enolával nem jelenhetnék meg nyilvánosan.
- Szerettem... de a mi családunk is áldozattá vált a háború során. Eltemettük két bátyámat, apa legyen a talpán, aki kibírja ezt úgy, hogy a régi marad. Még csak okolni se tudom, mikor a fejemhez vágja, nekem kellett volna inkább odavesznem. – nagyot sóhajtok és megrázom a fejem. Erre aztán tényleg nem volt semmi szükség. Nem kellett volna ezt elmondania, nem vagyunk barátok és nem vagyok jó mások szívének pátyolgatásában.
- Sajnálom. – mondtam kicsit határozatlanul. –de akkor már értem, miért érzed kevésnek magad. – mondtam fintorogva és a semmibe bámultam. – Minden ember különleges és nem szabadna másra ráerőszakolni a saját elhatározásukat. Apáink bekaphatják. – püffögtem a semmibe, miközben az arcom düh és undor fogta el. Szerencsére saját bakimnak köszönhetően sikerült elvonnom a figyelmet a mérgemről és Enola ölébe öntöttem a cukrokat. Ha tudtam volna, hogy kell zavarba jönni, talán most jött volna el az ideje, de lehet éppen abban voltam, nem tudom.
- Enola. Most elvörösödtem? – kérdeztem tőle komoly arckifejezéssel, miközben a lány összeszedte a cukrokat. Kiváncsi vagyok, most zavarba jöttem-e vagy a testem valamilyen úton most jelez-e az agyamnak, hogy ez az a fajta biológiai kényszer, amit nem érzek meg.
- Mennyi lehet az idő? – kérdezte. Lehet ezzel a cukros manőverrel pont annyira megijesztettem, hogy el akar menni. Nem baj, amúgyis sok mindent kellene átgondolnom.
- Nem tudom. – rántottam meg a vállam. – Menj, ha akarsz.

Miss Hemmings, túl késő van


2004. április 24.
Miss Hemming és Mr. Flint

Magam sem tudtam pontosan mennyi idő volt, de már bőségesen benne voltunk a takarodóban, hiszen éppen ezzel egy időben kezdtem meg a szokásos járőrözésemet a folyosón. Én voltam a soros és nem is bántam, este a kastély csendesebb volt, az ember megállhatott elmélázni egy-egy tájkép előtt, ahol a legelésző bárányok bégettek. A nyugalom volt a menedékem az elmúlt hónapok furcsaságai után... furcsaság, hát igen, végül is így is lehet nevezni egy szállást, meg az apasági járadék haviszintű fizetését, amihez még mindig nem igazán szoktam hozzá. Bár tény, azóta kevésbé van bűntudatom, hogy nem tudok hazajárni minden hétvégén a családomhoz.
Megköszörültem a torkomat, ahogy tovább léptem az egyik festménytől a déli torony irányába vezető lépcsősor felé. Nem volt kedvem ma küzdeni senkivel, hiszen legutóbbis a Fleming gyerektől úgy kellett elrángatnom le Fayt, hogy ne tegyen kárt benne. A házvezetőjük azóta alaposan meg is büntette őket. Remek. Bár mindenki így reagálna rá. Maria a hollóhátasokkal kicsit elnézőbb volt persze, amit mondanom sem kell, nem támogattam. Évekig voltam a Hugrabug házvezetője, a szigor meghozta a gyümölcsét. Megnyerték a házkupát, aktívan részt vettek a feladatokban és egészen normális társaság hagyta el a kastélyt.
Ahogy haladtam fölfelé, beszélgetés hangja csapta meg a fülemet. Nem a festmények diskuráltak a diákokról, ezek fiatal, élettelteli hangok voltak. Sóhajtottam egyet és tovább haladtam, hogy hamarosan, a holdfényében ismerős alakokat pillantsak meg.
- Szép jóestét. - Köszöntem rájuk szigorú hanggal, majd ugyanazon lendülettel megálltam a két hollóhátas tanuló mögött. Képtelenség lett volna nem felismerni Flint és Hemmings-t. Mindketten jól - még ha nem is kimagaslóan - teljesítettek az óráimon, könnyen megjegyeztem a nevüket. - Mondanom sem kell, hogy a takarodó már régen elkezdődött, tehát, hogy a kérdésére is válaszoljak Miss Hemmings, túl késő van.
Kihúztam magam és végig mértem őket. Érzékelhették, hogy a magyarázat nem érdekel különösebben.
- Öt pont fejenként a Hollóháttól. - Közöltem szigorú arckifejezéssel, mintha tényleg semmiféle érzéseim nem lennének. - Természetesen a takarodó időpontjának figyelmen kívül hagyása egyéb büntetést is von maga után. Holnap délután, négykor mindketten az irodámban büntetőmunkára jelentkeznek. - tettem hozzá és intettem nekik, hogy induljanak meg szépen a klubhelyiségük felé. Ha ez nem sikerült, hát még óvatosan terelgetni is kezdtem őket.

[virágzó cseresznyefát,]

T e l i h o l d k o r
to; Leonard J. Flint


2004. április 24.
Sorra tűnnek el mellőlem a srácok,
mindegyiknek jobb dolga akadt.
Zajos magányban foszforeszkálok
a sápadt fényű telihold alatt.

zenéd: Chopin - Nocturne op.9 No.2 ● outfited: szokásos

  – Arról beszélek, hogyha van egy álmod, amit szeretnél elérni, azért küzdj meg és ne gondold azt magadról, hogy bárkinél is kevesebbet érsz. – ezen a ponton rájövök, hogy valami nálam félre siklott, és le is hajtom a fejem.
- Van álmom, küzdök is érte, csak.... van, amihez idő kell, kevés a küzdés - sóhajtok fel a padlót bámulva. Tény, ha rajtam múlna, már rég valami kis lakásba mennék haza London közepére, hisz megvan hozzá mindenem. Még segítség és pénz is, de... nem vagyok nagykorú.
- De köszönöm - némi hallgatás után, csak rámosolygok, mert sejtem mennyire volt kedve ezzel foglalkozni, és mégis...persze, tény az is, sokkal jobban esnének a szavai, ha nem lenne az arcára írva, mekkora nyűg ez neki, de nem akarhatok mindent is. Leo így is rendesen meglepett, ami felett nem hunyhatok csak úgy szemet.
Persze, a cukorkáról könnyebb beszélni, és még vicces is, hogy a nagy szavak után kifogott valami ékkövet a zacskóból. Még úgy meg is értem, amit mondani akart, de.... öt éven keresztül így voltam, ahogy és jó volt. Tudom én, vannak mérföldkövek, meg minden, meg hogy az embernek egy idő után elege lesz, és maga lép a változás útjára. Nekem még nem jött el az idő. Talán félek is, hisz akárhogy is nézem azt, ami most van, azt legalább ismerem. Az új helyzetek meg ijesztőek.
Azonban megint sikerül olyan témára eveznem, ami miatt kapok egy fejet, és már meg is bánom, hogy felhoztam. De nem tehetek róla. Nálunk nincsenek túl jó véleménnyel az aranyvérűekről, ami érthető. A családom egyik fele holt biztos, hogy már sárga az irigységtől, apu meg újonnan kit nem utál? Azokat a neveket könnyebb lenne felsorolni, ha a nagyszüleimet kérdezem róluk, ők meg legyintenek.
– Nem vagyunk mi más faj. Milyen aranyszabályról beszélsz? Ugyanúgy élünk, mint mindenki más, csak más a társadalmi helyzetünk. –  a korholás viszont jogos, így még a nyakam is behúzom, és fintorgok egyet. Nem akartam én megbántani, ebből is látszik, jobb ha nem beszélek. Hisz azt szokták mondani, ami nem megy, azt ne erőltesd.
- Sajnálom - azért halkan, de bocsánatot kérek, rá viszont nem nézek a Hollóhátasra, nem akarom, hogy most amiatt szekáljon, mert elvörösödök. Abban viszont biztos vagyok, neki se egyszerűbb, főleg mikor látom a dühöt az arcán.
Vállat vonok, a közöny kiül az arcomra, ahogy a történetem egy csekély részét mesélem, és csak egy kicsit érzem rosszul magam, mert füllentek, de... az én valóságommal nem dicsekedne senki. És ha már ilyen apróság ilyen reakciót vált ki Leoból, talán jobb is, ha nem tetézem, és csendben maradok.
– Minden ember különleges és nem szabadna másra ráerőszakolni a saját elhatározásukat. Apáink bekaphatják. – a végére azért elnevetem magam, lelkesen bólogatok is, hogy egyet értsek vele. Talán rosszul kellene éreznem magam, amiért nem török ki könnyekben, és nem nyúlok zsebkendő után, de... sose tettem ezt. Fájni fáj, de hol van az attól, amit úgy általában kapni szoktam... Ezzel a fájdalommal könnyedén megbirkózom. A másik már nehezebb dió.
- Bekaphatják  - még nyomatékosítom is, mennyire egyetértek ezzel, pedig Merlin a tanúm rám, sose káromkodok, és most valahol még jól is esik. Az se szegi kedvem, hogy egy halom cukor kerül az ölembe, csak nevetek, de hamar abbahagyom azt is, mikor észbe kapok, hogy azt azért nem kellene.
- Enola. Most elvörösödtem? – a kérdés annyira váratlan, hogy a homlokom ráncolom, és értetlenül meredek Leora. Mi van? De óvatosan közelebb húzódok kicsit, hisz azért nincs fényes nappal, hogy preimer plánba láthassam az arcát, úgyhogy jó alaposan megnézem, bármennyire is kellemetlen.
- Határozottan. Igen - biccentek is mellé, majd szinte azonnal növelem is a távolságot kettőnk között. És érzem, vissza is kell vonulnom, szóval lepattanok, mert az valahogy könnyebben megy, és összeszedem a drazsék maradékát, mikor meghallom a hangot, amitől megfagyok a mozdulatban, és még levegőt is elfelejtek venni.
- Szép jóestét. - mélyet sóhajtok, és behunyom a szemem. Igen, ezt akartam elkerülni, és emiatt nem is csapódok soha senkihez. Szinte érvágásként hat az öt pont, ami Miattam vonnak le. Miattam.  Csak most tűnik fel, hogy a falba karcolt valaki egy virágzó cseresznyefát, remélem nem fogják még azt is rám verni.
- El...el..el..nézést - habogok, mert arra vagyok képes, és gyorsabban fejezem be a mutatványt, majd kapom fel a táskám, mert hiába is  mondanám, hogy mi csak kiültünk ide élvezni a tavaszi szellő jótékony hatásait, sejtem mennyire hatná meg ez Lancaster profot. Szó nélkül indulok vissza kulbhelyiségbe, még el is csípem Fricst, ahogy kárörvendően nevet, miközben valamelyik növényt locsolja.  Fintorgok, és megadva a jelszót, roppant hősiesen be is kúszok a klubhelyiségbe, majd a szobámba. Talán... talán.. azért illett volna elköszönni nem?
- Természetesen a takarodó időpontjának figyelmen kívül hagyása egyéb büntetést is von maga után. Holnap délután, négykor mindketten az irodámban büntetőmunkára jelentkeznek. - nyögök fel, ahogy elnyúlok az ágyamon. Még sose voltam büntetőmunkán, és már előre tudom, mekkora élvezet lesz ezt Leoval elvégezni. Sóhajtok, mert az álmot persze hiába várom. Az nem jön.

És köszönöm szépen a játékot 

A hold reflektora



2004.04.24

Simple casual
♫ Music ♫

Strange Enola

"Holdnak fénye, ablakból táncol,
leül mellém, gondtalan, örök.
a látvány teljesen ideláncol,
de nem bánom, sose bántam."


Megint elszomorítottam. Lehet mondjuk alapból ilyen. Egy Narek vagy egy Wheeland símán tudják kezelni az undok megjegyzéseimet, de az ilyenek, mint Hemmings vagy Harding magukba roskadnak már csak, ha csúnyán nézek rájuk, akkor is. Mindegy, ez van, nem így let tervezve az éjszaka, de ezzel kell beérnünk.
- Van álmom, küzdök is érte, csak.... van, amihez idő kell, kevés a küzdés. – motyogta a padlót szugerálva, a végén pedig megköszöni nekem, amit mondtam. Még mosolyog is. Ez új, ilyen még nem fordult elő velem. Lehurrogok valakit és megköszönik, sőt mi több, még mosolyognak is mellé. Hűha, itt valami nagyon jót mondhattam, vagy ez a lány szereti, ha lekorholják. Érdekes, az biztos. Egyszer olyan, mint egy leveleitől megfosztott, kiszáradt fa, másszor pedig olyan, mint egy virágzó cseresznyefa. Mindegy, megint csak megrántom a vállam, ami csoda, hogy ennyi rángatást követően nem ugrik ki a helyéről, de hát nem tehetek róla, ez a lány kikészít.
Aztán ismét egy virágzó fa hasonlatával élve, jön megint egy negatív kritikával az aranyvérűekkel szemben, ami pedig ismét csalódást keltő érzelmeket ébreszt bennem vele szemben. Tpipkus nő, döntsd el éppen mi jár a fejében. Lehetetlen. Egyszerűbb lenne megalkotni a fiatalság forrását. Miután ismét majdnem a fejét vettem ezért, elnézést kér, ami után kicsit megenyhülök. Szeretem, ha belátják igazam van, mert egyrészt tovább nem kell az adott problémával foglalkozni, másfelöl a továbbiakban is hasonlóan fognak vélekedni az adott dologról.
Ahogy itt üldögélünk az ablakban, érezhetően hült az idő is, a tavaszi szellő is megérkezik és beletűr a hajamba. Miután ráterelődött a szó a családjára és az apjára, kurtán igazítom meg a kósza tincseket és úgy mondok neki véleményt a dologról. Nem szívesen teszem ezt, mert semmi közöm nincs a családi dolgaihoz és nem is érzem azt, hogy neki erről kellene beszélnie egy majdnem idegen háztársával, de nem szólom meg ezért. Nekem is hozzá hasonlóan sanyarú sorsom van otthon, így megértem mit érez, így inkább apáink felé intéztem a kelleténél őszintébb trágár megjegyzéseket, ami tetszett neki. Megint elnevette magát és a korhadt fából ismét cseresznyefa vált belőle. Többet kellene nevetnie, jobban áll neki, mint egy a depressziós külső.
A cukrok kiömlése pedig aztán hab volt a tortán, miután a lány összeszedte őket és kezébe fogta, közelebb hajolt hozzám. Nem zavart a közelsége, őt láthatóan annál inkább, ahogy tudott olyan gyorsan távolodott el tőlem ismét.
- Határozottan. Igen. – válaszolt végül, mire ökölbe szorítottam a kezem és kezdtem elraktározni magamban azokat az érzéseket, amik a cukor kiöntéstől eddig a pillanatig elöntöttek.
- Ez az. Köszönöm. – lelkendeztem, ahogy fogdosni kezdem az arcom és még egy mosolyt is megláthatott a lány, ami viszont Lancester professzor hangját hallva el is halt nyombam. Hogy nem hallottam meg, hogy bejön az ajtón és felcammog a lépcsőn. Váratlanul ért, leengedtem a védelmem.
- Szép jóestét. – köszönt szigorúan, ami már magában véve nem jelentett jót. Jó tanár volt, szerettem is az óráit, de nagyon szigorú volt a diákjaival és sokat is várt el tőlük. Tudtam, ez a kis móka rengeteg pontjainkba fog fájni és mehetek megint büntetőmunkára.
- Öt pont fejenként a Hollóháttól. – közölte szigorú hangtónusát megtartva, mire bennem is felment a pumppa. Méreggel telt arccal fordultam felé, de hirtelen eszembe ötlött mi történt, mikor Smith professzornak mondtam ellent. Nem akartam a tüzzel játszani, így nem szóltam semmit, ökölbe szo-rítottam az ujjamat és bólntottam.
- Természetesen a takarodó időpontjának figyelmen kívül hagyása egyéb büntetést is von maga után. Holnap délután, négykor mindketten az irodámban büntetőmunkára jelentkeznek. – nagyszerű, Enolával. Nem mellesleg ő az oka mindennek. Ha nem let volna itt, nem hallotta volna meg a beszélgetésünket. tíz pontunkba került és mi less, ha ezt elmondják apámnak. Ne…nekem végem van.
- Bocsásson…meg professzor…Enolát…én hívtam ide, őt ne büntesse…kérem. – nyöszörögtem visszatartva a dühömet, de kezemből szinte már serkent a vér, úgy nekiszorítottam az ujjaimat. – Kérem…professzor. Ne szóljon az édesapámnak. – tettem még hozzá, majd remélve, hogy a professzor egy kicsit elnéző lesz a kérésemet illetőleg Enola után mentem. Örültem, hogy hamarabb kiment, így nem hallhatta, hogy próbáltam kivédeni őt. Nem is tudom, mi ütött belém, pedig egyértelműen az egész az ő hibája. Ez nem tett jót az önbecsülésemnek, a hétvégi meccset azt hiszem sok-sok gurkóval locsolom meg az ellenfelet.

Köszönöm a játékot!