Bájitaltan terem

[Revan]

Potions & Emotions

Hatodév, Bájitaltan
2005. március 10.

Annak ellenére, hogy ez a tantárgy áll a legtávolabb tőlem, Oakley professzor magyarázatait és előadásmódját mindig nagyon élvezem. Szeretem, hogy mindenkinek tényleges visszajelzést ad már akár az óra elején az aktuális teljesítményével, haladásával, válaszainak helyességéről vagy érdekességeiről. Jól látható, hogy az évfolyam jelentős része is motivált abban, hogy hozzászóljon a témához, bár O’Hara mintha tőle megszokottan megint csak azért ülne itt, mert mindig azért ő sem cirkálhat az égen edzés címszóval. Tuffin azonban meglep azzal, hogy egyetlen ötletet, példát sem tud vagy akar említeni a professzor kérdésére. A szorgalmasabb tanulók közé tartozom, de jól tudom, hogy neki az enyémnél is jobb RBF eredményei voltak, különösen bájitaltanból. Vagy talán a flörtölés a Mardekár kviddics kapitányával vonta el a kérdésről a figyelmét?
Oldalra pillantok a tőlem valamivel távolabb ülő másik csapatkapitányra, szemöldökömet finoman felvonom, fejem pedig alig észrevehetően a páros felé bököm egy lassú, de sokatmondó szemforgatással összekötve. Vajon ő is látta azt, amit én? Hallottam azokat a pletykákat persze, és nagyon remélem, hogy azok tényleg nem többek rosszindulatú szóbeszédeknél. Zafira, te sokkal jobbat érdemelsz nála!

Nagyon érdekesnek tartom az óra elméleti részét. Történetesen nem a professzor által említett esetre céloztam, az az ügy még nekem is újdonság volt, de mindenképpen tanulságosnak tartom.
A látomások mellett épp a Haseltine által is említett, memóriazavarral kapcsolatos problémák jutottak először eszembe nekem is, bár ahogyan a professzor is említi, kifejezetten a mágikus traumákból, esetleg emléktörlő bűbájokra vonatkozó panaszok jöhetnek kizárólag szóba.
Az Enver által említett dementorok nekem például eszembe se jutottak. Egyszer még gyerekként azt hiszem, hogy találkoztam eggyel, jócskán azelőtt, hogy tudtam volna, mit jelent az, hogy alohomora. Nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni azt a fojtogató, mindent behálózó ürességet, ami mintha elszipolyozta volna azt a maradék örömöt is a világból. Kiráz a hideg a gondolatra, hogy mégis mekkora veszélyben voltam, és még csak nem is tudtam ezekről semmit. Még a muglikhoz kötött az életem, de a varázslóháború hatásai az ország minden szegletébe eljutottak.
Morgenstern válasza méltán vívja ki a professzor elismerését. Amennyire tartok tőle, különösen az ominózus üstfelborítás incidens óta, ugyanannyira tudom tisztelni és csodálni őt azért a különleges látásmódért és mély ismeretért, amivel rendelkezik. Nekem eszembe se jutott az itt tanító professzorok munkáit elolvasni, hacsak nem ők adták ki kötelező vagy ajánlott olvasmányként. Jövőre szeretnék egy évkönyvet csinálni az évfolyamunknak, hogy mindenki vissza tudjon emlékezni ezekre az időkre. Biztosan neki szavaznám meg a címet arra vonatkozóan, hogy az, aki a legtöbbet eléri majd közülünk. Morgenstern mindig emlékeztet arra, hogy még mindig mennyire keveset tudok a varázslóvilágról. Akármennyi időt is töltök a könyvtárban vagy Roxmorts felfedezésével, mindig van valami, ami szembesít azzal, hogy mennyire keveset is tudok, és milyen apró porszem is vagyok ebben a nagy halmazban.
- Professzor úr... - emelem a kezem, hol a tanárra, hol pedig  Morgensternre pillantva. Azt hiszem, hogy mindent nem sikerült megértenem a magyarázatából, még ha nagyjából következtethetek is arra, hogy mit is jelent az a szó.
- El tudná magyarázni, kérem, hogy mi az az időnyerő? - nem először fordul elő, hogy akár evisendnek tűnő dolgokban is kérdeznem kell. Nem a varázslóvilágban nőttem fel, ez pedig sajnos mindig hátrányt fog jelenteni, mert hiába igyekszem, állandóan feljönnek azok a dolgok, amik mindeddig rejtve maradtak előlem. Szeretném jobban megérteni azt, amit Orin mondott, és az értékes tudását magamévá tenni. A tudatlanság és annak elismerése pedig nem bűn, sőt, kulcsfontosságú abban a szerepe, ha fejlődni akarsz.

Hiába kapkodok, a főzettel jócskán lemaradtam. Nem veszem észre, hogy az égett hunyorszirup egy kicsit odatapadt az üst aljára, ahogyan azt sem, hogy nem a megfelelő kést használtam a szeleteléshez. Nagyon megküzdöttem azért az Elfogadható jegyért, amit tavaly az RBF vizsgára kaptam, és az Amortentia harmadszori, nagy nehezen sikeres elkészítését is rengeteg könny és izzadság előzte meg.
A mozsárban még nagyjából helyesen össze tudom őrölni a cickafarkat és a boszorkányfüvet, de hiába öntöm bele az üstbe az őrölt holdkővel együtt, és kezdem meg a főzet keverését, már látom, hogy valami nem jó. A gyökér darabkái egyszerűen nem oldódnak fel a szirupban. Mint folyami hordalék, magasodnak a főzet tetején, ellenállva az összes próbálkozásomnak. Megszámolni sem tudom már, hogy milyen irányba és hányszor keverem azt, könyörögve nekik, hogy csináljanak valamit. Elég egyetlen, kétségbeesett pillantást vetnem Sienna és Revan üstje felé, hogy lássam, az enyém egyáltalán nem akar és nem tud úgy kinézni, mint az övék.
Gyorsan átfutom ismét a táblát, a hibák után kutatva, de nem szúrom ki a legfontosabbat – a kést. Bár az sem másodlagos szempont, hogy eleve odaégettem a hunyorszirupot. Az instrukciók csak gúnyosan bámulnak vissza, de nem érkezik el hozzám a felismerés. A felszálló gőztől a szemem szúrni kezd kissé, a kezeim pedig remegnek. Hirtelen nagyon melegnek érzem magam körül a levegőt, és minden olyan zajos. A professzor utasításait igyekszem megjegyezni arról, hogy mit is kellene kezdenem ezzel a bűbájjal. De csak görcsösen, alig észrevehetően remegő kézzel markolom a keverőpálcát az üstben. Megpróbálok venni egy mély levegőt, a tüdőm viszont mintha egy feszes ökökké zsugorodna össze. Lassan elengedem a keverőeszközt, és falfehér arccal kezembe veszem a pálcám, de nem tudok egyetlen szép emléket sem felidézni, ami a varázslathoz kell.

Bájitaltan
VI. évfolyam

2005.03.10. délután

  Érzem, hogy egy apró grimasz megmarad a szám sarkában, ahogy azt nézem, hogyan gratulál az egyik szobatársam O’hara győzelméhez, ami nyilvánvalóan nem a játék iránti hirtelen rajongásnak szól. Nehéz olyan agresszív és lekezelő embert elképzelni, mint a Mardekár kapitánya, úgyhogy nem tudom felfogni, hogy miért akarna kedves lenni vele bárki- azt főleg nem, hogy miért flörtölne vele. Persze, talán én vagyok az utolsó, akinek ezen a téren tanácsot kellene adnia, tekintettel az első és egyetlen párkapcsolatomra. Néha még másfél év után is azt érzem, hogy erről beszélnek mások.

 Ami a válaszokat illeti, mindenkié összetett és pontos, különösen  Revan nővére mond sok olyan dolgot, ami nekem eszembe sem jutna. Mindig ijesztő és lenyűgöző egyszerre az a lány, és újra és újra, amikor látom megvillanni, eszembe jut nem csak az az ominózus eset Yuria Travers leforrázásával, hanem a párbajunk, és egy jövőben vívott hipotetikus párbaj lehetősége. Soha nem féltem a kihívásoktól, a fájdalomtól és a vereségtől sem megmérettetésekben, de ő gyakran megijeszt.

 Majdnem jelentkezem, hogy megválaszoljam a professzor helyett Ophelia kérdését, de végül úgy döntök, hogy átengedem a lehetőséget. Az Időnyerő az egyik leggonoszabb dolog lehet, amit feltaláltak: elég erős hozzá, hogy kívánj tőle, de túl gyenge, hogy valóra váltson bármit. Hányszor reméltem, hogy egyszer elmehetek apáért? Persze, összedőlne minden, ha meg is tehetném. Már akkor is hagy sebeket, ha soha nem veszed a kezedbe, soha nem használod, csak tudsz róla; mintha másodszor élnéd újra, amit minden fiatal varázsló. Gyerekként azt hittem, hogy csak eleget tanulok, csak egy pálcaintés lesz, mielőtt egyértelművé vált, hogy a halál a mágia felett áll. Az Időnyerő sem sokkal jobb.

 Elsőre eszembe sem jut, hogy milyen komplex a feladat, még egy bíztatónak szánt mosolyt is küldök Ophelia felé, aki bizonyára csak túlidegeskedi ezt az egészet. Tudom, hogy rengeteg munkát öl az iskola jobbá tételébe, és valószínűleg nem elégedett magával, de azt hiszem, hogy végül egyszerű lesz. Azután elkezdem én is átgondolni ezt, és lefagy a mosolyom a türkiz folyadék derengésében.

 Nincs igazán biztos pontom.

 Eszembe jut apám ölelése. Régről, annyira régről, hogy alig emlékszem már. Meleg, mint a teásbögre forró érintése a tenyereimen. Eszembe jut, hogy milyen boldog lehetne, hogy a csapatunk kapitánya lettem, hogy ilyen jól haladok előre a tanulmányaimban, hogy egy napon én is auror leszek. Látni próbálom a mosolyát. Látom őt a Minisztérium véres padlóján, szétszabdalva, mintha az a túl élethű rémálom lenne, olyan, amit harmadikban láttam. Túl jól emlékszem a maró érzésre, amikor megtudtam, mi történt vele, összefolyik a félelemmel, hogy mit szólna most, ha látna. Nyelek egyet, hogy leküzdjem az iszonyt. Nem tud apa lenni az, akire gondolok.

 Megpörgetem a pálcámat az ujjaim között. Eszembe jut rengeteg boldog pillanat az új családommal, a közös vakációk, a rohanó fák az országút mellett, ahogyan hátrahagyják az autónkat, melynek utasterében kellemesen kaotikus mugli zene szól. Látom az otthonomat. A lift gombjait, a kis kopást a csengőnk mellett a falon, a kutyalábnyomos lábtörlőt; hallom a porszívót, a zúgást, hallom, hogy az öcsém most is játszik valamivel, chips és gyorsétel van a szobájában, rám mosolyog, ahogy benyitok. Tényleg a nővérének lát.. Elteszem a pálcámat. Elrejtem a baglyomat. Elrejtem az életemet. Az álmaimat. Nem létezik az ember, akit szeretnek. Mosolygok, örülök, de vigyázok minden szóra. Hazudok, újra és újra. Boldog vagyok otthon is, de így is elég ez a varázslathoz? Ezzel a keserűséggel is? A folyamatos óvatossággal, színjátékkal, azzal együtt, hogy félek, hogy elszólom magam?

 Tíz perc elszalad, és kezdek pánikba esni. A vágyam, hogy auror legyek, hogy tovább vigyem apám munkáját, talán nem elég erős, és veszélyesen sok keserűséget visz. A kviddicset, a repülést, bármennyire szeretem, csak a professzor diplomás példájával egy szinten látom. Felsejlik pár emlék 2003 nyaráról, de az is, hogy ki állt mögöttem a koncerteken, kivel vágtunk át a Külváros utcáin éjjel. Keresek valami olyat, ami egy konkrét esemény, egy meghatározó pillanat, pedig egy kis zörgés a pad másik feléről emlékeztet, hogy itt volt végig.

 Pár mély levegővétel után oldalra nézek Revanra. Szinte úszhatnék a pozitív emlékekben, szép gondolatokban vele, de nem jut eszembe semmi igazán negatív, ami elterelhetne. Még az is melegséggel tölt el, amikor arra a hosszú éjszakára gondolok, ami azt követte, hogy leleplezte azt a férget, és ami után teljesen magam alatt voltam. Revan akkor is itt volt. Revan mindig itt volt nekem. Revan mindig itt is lesz.

  Nem nehéz a barátságunkból meríteni szép emlékeket és álmokat. Ahogy behunyom a szemem, minden vele aranyból van, még az olyan hétköznapok is, mint a közös órák, a hosszú vonat utak vagy a lépcsőkön tett életveszélyes műveleteim. Bármilyen álmom, bármilyen vágyam van, nem tudom elképzelni nélküle; talán egy barátság nem elég mély Oakley professzor bűbájához, de nem tudok elképzelni semmi hasonlóan tisztát. Az olyan dolgok, mint a kviddics, nyilvánvalóan nem elegendőek, minden más szennyezett; Revan a bizalom, az a rengeteg megosztott titok, az összes megetetett macska, az összes ébredés, az összes hosszú álom.

  Próbaképp teszek néhány pálcamozdulatot, de simán menni fog ez a része, nem ez lesz nehéz. Várnék még, de tudom, hogy ez csak félelem, úgyhogy vetek egy pillantást a szemem sarkából a padtársamra, azután halkan ismételgetni kezdem a varázsigét, miközben a pálcám hegyét a folyadékra irányítom. Nézem a kis gyűrűket fodrozódni. Nem is annyira emlékként, inkább jelenségként érzem magamban Revant, miközben előások mindent, amit tudok, múltról és jövőről.

 Sepelio. Itt ül mellettem évek óta.
 Sepelio. Jóban, rosszban. Nincs semmi, ami közénk állhat.
 Sepelio. Bízom benned. Láttál a legrosszabb állapotomban, és még mindig itt vagy.
 Sepelio. Akkor is itt maradtál, amikor az ostobaság tüzében égtem, és Barclayról beszéltem mindig, mint egy rossz lemez.
 Sepelio. Az őszi napfényben mintha mézből, aranyból és fényből lenne a koronád.
 Sepelio. Senkit nem láttam úgy szeretni, ahogyan te szeretsz minden állatot.
 Sepelio. Ez a világ túl gonosz ahhoz, hogy ne legyen valami szörnyű véged…
 Sepelio. Nem!
 Sepelio. Melletted leszek, és bármitől megmentelek, ahogy te is engem.
 Sepelio. Melletted nem félek. Nem vallok soha kudarcot.
 Sepelio. Nyár van. A házam nappalija. Játszol egy fekete kneazlelel, nekem pedig repül a szívem, miközben nézkek.
 Sepelio…

 Csak egy pillanatra érzem meg a tengerparti eső illatát. Érzem a sót, a keserűséget, félelmet, amelytől apró könnyek gyűlnek a szememben, de a víztől remélem a többi kedves illatot, amelyre jól emlékszem arról az óráról. Nem jönnek, a csalódás pedig szomorú mosolyt hagy maga után. Reméltem, hogy csoda történik, hogy elsőre sikerül.

 Mégis, örülök, ahogy Revanra nézek, miközben lopva letörlöm azt a pár kóbor könnyet, melyet remélhetőleg senki nem kapott el - igaz, most mindenki így érezheti magát. Örülök.

Örülök, mert elég volt, amit feléd érzek.

Bájitaltan
2005. március 10.

Bár azt mondhatnám, hogy a bájitaltan terem álmosító félhomálya együttes erővel a különböző hozzávalók aromájával és a készülő főzetekből felszálló gőzzel(/néhol égett füst) tompítja el a tudatomat. Azonban sajnos nem ez a helyzet. Bár a válaszok egy részére én is gondoltam, de egyszerűen egyre kevésbé merek hangot adni a gondolataimnak. Annyi bizonyos, hogy ilyen választékosan nem tudtam volna megfogalmazni a válaszaimat, mint a többiek. Az is zavar, hogy a válaszadást, még ha nem is teljesen korrekt, házpontokkal díjazza a professzor, így mivel én nem válaszoltam, nem is gyűjtöttem házpontot... Noha legalább nem is veszítettem, ami pozitívum, azt hiszem. Ezen kívül érzem magamon a bíráló, ellenszenves, lenéző, barátságtalan tekinteteket. Fogalmam sincs, hogy vajon ezeket csak beképzelem, vagy valóban ott vannak, nem is nagyon akaródzik körbe néznem. A korábbi vidámságom egy szempillantás alatt elillan, mintha csak egy kósza emlék volna. Ilyenkor ismét azt érzem, hogy mind a mugli világban, mind pedig itt is teljesen kívülálló vagyok. Próbálok mindenkivel kedves lenni, próbálok gondtalannak és boldognak látszani. Nem tudom, hogy ez  utóbbi sikerül-e, vagy csak annyira érdektelenek a többiek, hogy nem törődnek vele. A legtöbb embernek megvan a maga kis közege, a barátai, akikhez tudnak fordulni nyugodt szívvel a problémáikkal, akik mellett biztonságban érzik magukat és boldogok.

Boldogság.
Boldog emlékek.

Van egyáltalán olyan boldog emlékem, amely elég erős lehet a főzet befejezéséhez?
Elég vagyok egyáltalán ahhoz, hogy ezen a kurzuson ülhessek?
Vajon azért érzek így most, mert felszínre tört az önbizalomhiányom?

Akarva-akaratlanul Orin Morgensternre nézek. Hűvös tökéletessége, magabiztossága mindig is lenyűgözött, ahogy az is, hogy látszólag nem törődik mások véleményével, csak hogy elérje a kitűzött céljait. Ambiciózus, mellette szorgalmas is és ráadásul eszméletlen tehetséges is. Ő tényleg egy olyan ember, aki hatalmas tettekre hivatott. Ezzel szemben én, bár jó vagyok a tanulmányaimban, de semmiből sem vagyok a legjobb. Mint szürke kisegér, elveszek a nagyok között. Végig tekintve a többieken, mindenkiről elmondható, hogy van olyan aspektusa, amiben a többiek felett áll.

Bár az alap főzettel hamar készen leszek, a varázsigénél megtorpanok. Csak úgy suhannak megállíthatatlanul a percek, én pedig magam elé meredve próbálok használható boldog emlékek után kutatni, ám az önsajnálat mély bugyraiból nehéz kikecmeregni. Akármilyen boldog emléket találok, már jön is az ellenérv, hogy az miért nem elég jó. És ez így megy hosszú-hosszú perceken át. Kínomban elkezdek rajzolgatni girbe-gurba vonalakat a pergamenemre, ahová a főzet összetevőit, lépéseit is felírtam, valamint nagy össze-visszaságban a többiek válaszait a professzor úr kiegészítésével.

Az idő vészesen fogy, most már ideje lesz egy boldog emlékkel előrukkolnom, vagy kukázhatom ki a főzetemet.

Kneazle szőr.

Megakad a tekintetem ezen az összetevőn. Hogyan is feledhettem el? Hogy nem gondoltam erre?
Habár az emberek folytonos játszmáival, álszent képmutatásával, maguk köré vont vaskos és magas falaival, valótlan mosolyaival, bájolgásaival sosem tudtam azonosulni, az állatok és varázslények mindig őszinték. Ezt csodálom bennük annyira. Ezért érzem biztonságban magam, mikor őket figyelem. Ezért érzem otthon magam közöttük. Ezért vagyok olyankor boldog.

Igen, ez az érzés kell nekem.

Hagyom, hogy átjárjon, miközben előveszem a homokórát. Tudom, hogy kevés az időm. Rosszul osztottam be a sorrendet, nem gondoltam arra, hogy ennyire meg fog gyűlni a bajom a varázslattal. Hibáztam, tudom. De a hibáimból tanulok.

Az érzés magával repít. Az őszinte csodálat, és a szeretet ezek iránt a tiszta élőlények iránt. Azonban mellette ott an az a keserűség is, hogy a saját "fajtársaimmal" képtelen vagyok kijönni. Ott nem találom meg azt, amit oly kétségbeesetten keresek.

Ez megteszi.

Lehunyom a szemem, a pálcamozdulattal egyetemben nagyon halkan, szinte alig hallhatóan elmormolom a bűbájt:

-Sepelio.

Az orromat megtölti a friss nyári zápor utáni fenyőerdő a lovak megnyugtató szagával keveredő illat. Valami azonban hiányzik, nem az igazi.

Vajon azért nem sikerült, mert kicsúsztam az időből? agy mert nem volt elégséges a gondolat? Ezt nem tudom. Két dologban azonban bizonyos vagyok: 1.: a legközelebbi próbálkozásnál már tudom milyen vonalon keresgéljek, 2.: változtatnom kell. Magamon és a hozzáállásomon is. Ehhez viszont segítségre lesz szükségem...

[i'm the coldest]

U N D E R  Ω  P R E S S U R E

under

                     pressure
                                                   i can promise
                                                                                      i'm the coldest

+18! szégyenítés, társadalomkritika, trauma említése.
        Még karbatett kézzel hallgatom Oakley professzor kritikáit a válaszokra, megpróbálom, ha elméletben is, de jegyzetelni az összes lényegét. Nem tisztem pozitívan értékelni, miután nem járultam hozzá az eredményekhez - és azok elvárhatóak is ezen a szinten - de vannak közöttük olyanok, amelyekre sosem gondoltam volna. Ugyan szinte hallom azt az üres és alaptalan vádat, hogy sztahanovista vagyok, de nem tudok elképzelni fontosabb időtöltést önmagunk fejlesztésénél, és mélyen megvetem azokat, akik restnek bizonyulnak rá.
        Különösen undorítónak találom a szerelmi bájitalok érvét, kizárólag azért, mert eleve van tárgya ennek az érvnek: mi is lehetne gyomorforgatóbb, mint ostoba férfiak kényszeres vágya uralni azt, amit kicsinységük okán nem érhetnek fel? Scrimgeour bizonyára tudna erről mesélni, legalábbis ha lehet hinni a szóbeszédnek, amelyet akaratomon kívül tudtam meg, de bizonyára segítő kezet nyújtanék neki, ha úgy döntene, hogy annak a féregnek, akihez szerencsétlenül köze volt, meg kellene szabadulnia néhány testrészétől. Nebelwald bizonyára tudna mesélni róla, mi történik ezzel a típussal, amint kérdőre vonják a vélt nagyságát.

        Csak egy biccentéssel jelzem Traverse felé, hogy örülök, hogy ezúttal is kitünteti magát - bár eddig is szigorú voltam vele, mert nem vallom azt az ostoba elvet, hogy a megértés és pátyolgatás nagysághoz vezetne, de már-már elégedettnek is nevezhetném magam a kapcsán. Ez nem mondható el O'haráról, akinek nem gratulálni kellene, hanem körbeállni és legsötétebb félelmeivel addig szégyeníteni, amíg ráébred azon sajnálatos körülményekre, melyeket ignorálni látszik. Különben sem értem, Tuffin miért érzi szükségesnek még nagyobbra fújni a léggömböt, amelyet a tőrrel kellene megközelítenünk - már ha nem volna olyan szomorúan liberális demokrácia ez az ország.  
        Emlékszem apám néhány megjegyzésére az emléktörlőkkel kapcsolatban, mindig aljasnak találtam a munkásságukat: mindenkit annak találok, aki nyíltan és nagyokat hallgat arról, ami történt, ezt pedig kötelezően betartatja a rábízottakkal. Nyilvánvalóan nem végeztek jó munkát, ezt a muglik mitológiája is mutatja - Haseltine, akit első alkalommal úgy hittem, 'Heli'O'Dorának' hívnak, felidézi bennem a kellemetlen asszociációt, mielőtt inkább újra munkához látnék.

        Büszkén kihúzom magam Oakley professzor szavaira, és ahogy eddig, most is mély hálával tartozom felé, amiért nem hagyja magát befolyásolni olyan jelzőktől, amelyek az egyszerű elme menedéke. A Roxfort mindig büszkén állította magáról, hogy a legkiválóbbak egyike, a mi tisztünk pedig ennek bizonyítása - nem érzek sem ki nem érdemelt örömöt, sem álszerénységet a teljesítményem okán, ahogy másnak sem kellene. Langley kérdése is épp ennek szól: a tudás kutatásának minden lehetséges helyzetünkben. A nagyság nem trón, hanem egy kerek asztal, mely egy sokajtós terem közepén foglal helyet.
        -Köszönöm, Oakley professzor! - még kérdezni szeretnék a látókról és a sepelio különböző hatásairól is, de ennek nem most van itt az ideje. Csak a húgom lenne olyan ostoba, hogy kérdésekkel tartsa fel a bájitalfőzés szoros menetét, most azonban mindannyiunk szerencséjére Revan áldásos csendben végzi a maga dolgát. Remélem, épp elég évet töltöttünk együtt hozzá, hogy senkinek eszébe se jusson összehasonlítani bennünket.. Futólag felírom a német nevet a tábláról, bár már most tudom, hogy nem fogom angolul olvasni, ezért erre várnom kell a szünetig legalább. A német sosem érződik a maga fényével teljesnek fordításban, az angol egységesítő könnyedsége és semlegessége messze elmarad mögötte.
        
        A bájital gyorsan elkészül, ahogy azt Oakley professzor előre jelezte is, valóban nem a megfőzése jelenti a kihívást. Ugyanakkor nem vagyok ideges, legalábbis addig, amíg nem kell átgondolnom a használandó emlékeket. Kimondatlanul is utálom a hasonló feladatokat, bár értem, mire szolgálnak, de a két érzés nem zárja ki egymást: azon kapom magam, hogy elfog valami szorongáshoz hasonló, amit gyorsan el is nyomok. Ilyesminek nincs helye ebben a teremben, a gyenge elme menedéke a félelem és szégyen, én nem félek a szégyentől. Hagyom, hogy az hullámként csapjon át rajtam újra és újra, mert nem szabad félnem. A félelem a barátom, épp úgy, akár a fájdalom.
        A koncentráció könnyű lesz, magam vagyok a szigorú fegyelem, de a.. boldogság gondolata is fokozza az iménti jeges félelmet a gerincem mentén. Nem félhetek, a félelem az elme gyilkosa. Én nem vagyok Revan, nem vagyok mások segítségére szoruló gyermek.
        
        Ismerem a bájital keletkezésének történetét, látom annak okait, amiért nem sikerülhetett az korábban Oakley professzornak, mintha átadnám magam is annak a sejtelemnek, hogy nekem sem fog. De ökölbe szorítom a kezem, halkan kifújom a levegőt, mintha újabb körre készülnék az iskola körül: szembe fogok nézni a félelmemmel, megengedem, hogy átcsapjon felettem és rajtam, mielőtt bölcsőjében megfojtanám.
        Erre fogok gondolni, csak erre: Benzaitenre, az ösvényre, amelyet kijelölt számomra a realitás. Óvatosan írom le a spirálokat az óramutató járása után, még a légzésemre is ügyelek. Látom magam, amint átveszem a koronát és jogart apámtól, a húgom emléke megfakul, elhordja valami nosztalgikus sakura-szirmos tavaszi szél, a legszebb álmom, a legnagyobb vágyam, és..
 
        Egy pillanatra megállok, mintha üregtörés hangját hallanám legbelül. Mások bizonyára nem figyeltek fel rá, képzeltem csak, nem hagyhatom, hogy a félelem uralkodjon rajtam! Tudom, milyen illatot kell éreznem, marokra ragadom a pálcám és folytatom a mozdulatot, de hirtelen mintha kevesebb levegőt kapnék - csak meg kell ragadnom valami ostoba emléket, valami negédes kis momentumot a múltból, és túl is estem rajta. Látom apámat, amint kilép az ajtón, a búcsúszavai nagyságot ígérnek a jövőben, és.. És nem engem néz közben. Mielőtt elkaphatnám a gyűlöletem, az áthullámzik rajtam, kiszorítva a félelmet. Átadom magam neki.
        Kellemesnek találom az illatot, de tudom, hogy sosem éreztem korábban: ilyen illata lehet a bibliai gyilkos haragnak, amelyet érzek. Talán valahol idézi a kellemes kevlárt és a borzongató benzint, de alig-alig, mintha ott sem volna. Kudarcot vallottam, ennek tudatában teszem le a pálcám és fogadom meg, hogy nem alszom, amíg nem kutatom fel a hibám okát, és ha kell, a félév hátralévő összes szabadidejét ennek fogom áldozni: nem vagyok hajlandó elfogadni a vereségem tudatát. Sosem voltam, és sosem sajnáltam a fájdalmat, nehézséget az eredményért cserébe. Csak én lehetek önmagam legnagyobb ellensége, és ha kell, ismét elpusztítom magam újra, meg újra, meg újra, amíg el nem tudom készíteni ezt a bájitalt.

Fel sem pillantott, amikor Tuffin ledobta magát az asztalához, így némi meglepettséggel kapta fel a fejét, amikor a lány váratlanul megszólította őt.
- Gratula a győzelemhez – mosolygott rá Anne-Rose.
Connor csak némán pislogott, nem igazán tudta hová tenni ezt a kedves, de annál váratlanabb gesztust, amit az ősi rivális Griffendél ház egyik tagjától kapott.
Ez csapda… - morogta a jól ismert belső hang, de aztán megpillantotta a lány válla fölött Langley-t, aki épp sokatmondó pillantást váltott Tavish-sel, sőt mi több, mintha éppen felé, Connor irányába bökött volna. Ezen aztán úgy felpaprikázta magát, hogy már csak azért is mosolyt erőltetett az arcára és úgy döntött, hogy ha azzal felidegesítheti a másik kettőt, már csak azért is kedves lesz Tuffin-nal, ha csapda, ha nem.
- Köszönöm! – felelte sután. Azért csodákat ne várjunk tőle…
Visszafordult a főzetéhez, egy pillantásra sem méltatva a többi háztársát, akik épp a nézésükkel kívánták keresztre feszíteni őt, amiért szokásához hűen némán vett részt a tanórán, és nem kalimpált a padból kiesve, hogy Oakley őt szólítsa fel következőnek. Legalább különbnek érezhetitek most magatokat, ti évfolyam hősei. Nagyon okosat mondtatok ezúttal is, ó bölcsek bölcsei – morogta a hang.
Eközben egymás után adagolta a leírt összetevőket a főzethez, gondosan ügyelve rá, hogy betartsa a pontos előírásokat. Meglehet nem volt egy szószátyár típus, viszont ha munkára adta a fejét, akkor cserébe roppantul precíz volt. Élvezte azokat a pillanatokat, amikor nem volt szükség agyalásra, csupán elegendő volt a megfelelő ütemben a megfelelő lépéseket végrehajtania, hogy valami elfogadhatót, kivételes esetekben pedig valami egészen jót alkothasson. Talán ez volt a kulcsa annak, hogy sikerült RAVASZ-szintig eljutnia. Az egészen biztos, hogy nem a szorgalma juttatta el ilyen messzire…
- Most, hogy mindenki megoldotta az első lépéseket, elérkeztünk az utolsó és legnehezebb lépéshez, a Sepelio-bűbájhoz – hangzott egyszer csak Oakley professzor bejelentése. - A Sepelio használata közben végig aktív koncentráció szükséges, ehhez újra át kell élniük néhány élményüket: a legszebb álmukat, a legnagyobb vágyukat, a legjobb emléküket. Valamit, ami folyamatosan boldoggá teszi Önöket.
Connor elkomorodott. Arról nem volt szó, hogy efféle önismereti feladatok elé állítják őt, aki hírhedten hadilábon állt a saját érzéseinek dekódolásával. Fogalma sem volt róla, hogy miféle emlék után kellene kutatnia. Voltak kézzelfogható vágyai, amiket ha felidézett kellemes borzongás fogta el őt: például saját maga az ír nemzeti válogatott mezében; illetve voltak gyerekes képzelgései, amiket soha senkinek sem vallott volna be: szintén saját maga, Ginny Weasley társaságában egy meghitt kis szobában a félhomályban. Ezek azonban, bármilyen kellemes érzéseket is váltottak ki belőle, próba nélkül is meglehetősen gyengének tűntek. Tudta jól, hogy ennél mélyebbre kell nyúlnia önmagában, és olyasvalamit kell keresnie, ami akár egy patrónus megidézéséhez is elég erős lenne.
A hirtelen jött csendben a felismerés egyszerre volt szívszaggatóan boldog és fájdalmas. Visszaemlékezés volt, egy boldog és rövid gyermekkorra. Ezúttal nem kívülről látta önmagát, mint azoknál az álomképeknél, amiket gyengeségük miatt elvetett, hanem belülről. Szinte visszarepült a múltba, és ismét ott találta magát a régi szobájában, egykori játékai között. A földszintről mennyei illatok érkeztek az emeleten helyet foglaló gyerekszobába, ő pedig gyorsan felugrott az ágyáról, félredobta a játékkatonát, amit mindaddig a kezében tartott, és a finom illat nyomába eredt. Ki a folyosóra, le a lépcsőn, át az előszobán, be a konyhába. Ott találta őt… Az édesanyja boldogan mosolygott rá a kezében tartott hatalmas jénai tányér fölött. A kedvencét főzte. És ekkor hirtelen megpillantotta a tizenhat éves önmagát, aki a semmiből tűnt fel a konyhájukban. A fiú, azaz Connor, azaz ő maga átvágott a szobán, és átölelte az édesanyját úgy, ahogy ahogy a jelenben már nem tudta. Ez a pillanat, ez az elképzelt, csodálatos momentum mintha vérző sebet hasított volna a szívén.
- Sepelio – suttogta alig hallhatóan, furcsán fátyolos, rekedtes hangon.
Az orrát ismerős aromák töltötték meg. Érezte a seprűápoló gyantát, a frissen nyírt gyepet, a vadnarancsot és a szibériai fenyőt. A főzet meglepő módon tökéletes volt. Édesanyja a túlvilágról segített neki…
Váratlanul felpattant az üstje mellől, motyogott valamit Oakley professzornak arról, hogy rosszul érzi magát, majd kivágtatott a teremből. Nem akarta, hogy bárki láthassa a szemében gyűlő könnyeket.

Csak diszkréten tartom fél szememet az osztály talán alakuló drámáin, és mellettem elcikázva váltott pillantásokon, miközben a bájitalommal foglalatoskodok, de ameddig nem engem érint, nem kell foglalkoznom vele. Mondom ezt, miközben foglalkozok vele... De hasznos lehet tudni ilyesmikről - csak szép csöndben a háttérből - és nem hagyatkozni csak többedkézből hallott történetekre. Vagy ez a kifogásom a teljesen önkényes kíváncsiságra, de úgysem számít a különbség, ameddig nem terjesztem tovább, azt pedig nem szokásom csak úgy a hecc kedvéért.
De amint a tábla felfedi újabb titkait, jobb dolgom is akad, egyből jegyzetelek. A diák-szappanopera csak időelütés, ameddig felszínre nem törhet a valódi tudásvágyam. Szorgosan körmölöm a részleteket, a Sepelio bűbáj rejtvényét, aztán ...pislogok csak a leírtakra. Nem segít maximalistának lenni, egyből a lehetséges legjobbra hozni ki az eredményt, de tagadjam meg magam, és érjem be a technika csak első lépésével? Én?
Összetett, rossz érzéseket is szinte kerülgető, de összeségében pozitív. Vannak ilyen emlékeim? Vagyok hajlandó felidézni, akár csak elismerni őket?
Sokáig csak töprengek, meg-megfordítom a homokórám, szugerálva a középpontján átáramló homokszemeket, mint ha puszta akaraterővel feltartani akarnám egy pillanatra ...csak pótcselekvés gyanánt. Rápillantok néha az üstömre, hogy a szinte kész bájital viselkedjen.
De nem tudom csak itthagyni, ráfogni hogy nem sikerült az óra vége előtt. Én?

Lélegzetvisszafojtva fordulunk be a sarkon. Egy óvatosan elsuttogott homenum revelio, hogy biztos ne járjon senki a közelben - élükön Friccsel - közben tágra nyílt szemekkel figyelünk a macskája, erre libegő kísértetek, és még ébren maradt festmények után. Ahol nem ég fáklya, csak az ablakokon beszűrődő holdfény segít látnunk, de ez is az élmény része. Része a folyamatos feszültség, hibátlanul nyomtalannak maradni, tudni minden rövid utat, nem akadni bele trükkös lépcsőfokokba - valószínűleg ösztönösen felkiáltanánk, ha váratlanul belefutunk bárkibe, magunkat buktatva le. Lehetnénk engedékenyebbek, sok festmény legfeljebb morogna egy sort, sok apróbb zajt kimagyarázna magának egy járőröző prefektus, de a kihívás része a tökéletesség.
Nem nehéz tudni mára a Szükség Szobájáról, amennyi eseményhez kötődik a neve a közelmúltból, de valahogy mindig elmaradt, hogy felfedezzük személyesen. Tegnap végeztünk az utolsó RBF vizsgáinkkal, már csak a dátum van hátra az évből, nem hagyhattuk megkoronázatlanul.
Aoife egy falikárpit felé int, majd feltartja mindkét hüvelykujját. Balettozni "tanuló" trollok. Egy rejtekhelyet keresünk, csak magunknak. Óvatos, finom léptekkel haladok el a falszakasz előtt. Ahogy forulok, összetalálkozik a pillantásunk. Csak a szempár fehérjét tudom kivenni, az átható kékkel csak emlékezetből egészítem ki. Az árgus tekintet a folyosó végének szól mögöttem, de így is érzem oly jellegzetesen szinte a lelkembe nyársalódni.
Végül elősejlik az ajtó a fal kövéből, és besurranunk rajta.
Nem nagy helyiség - ami természetesen nem jelent semmit ebben a teremben - szinte már otthonosnak is mondható. Az egyik sarokban egy pár kényelmesnek látszó fotel, és könyvespolcok, a kötetek mellett ominózusan érdekes tárgyakkal telerakva.
-A koponya egyértelműen te vagy- veszem le az egyik polcról, és elfojtok egy nyögést, ahogy sokkal nehezebbnek bizonyul, mint számítottam rá. Látszólag kos lehet, bár a szarvak textúrája szinte inkább idéz sárkányt, és a szemei közt a homlokában fenyegető íveket formázó vasberakás tart egy kék kristályt. Aoife vigyorogva veszi át megvizsgálni, fene az ízlését. Ha én wicca vagyok bizonyos ismerőseim szerint, őróla megesküdnének hogy hobbiból mutat be sátánista véráldozatot. De így szeretjük.
-Nyugi, rólad se feledkezett meg a szoba. Akár meg is örökíthetsz minket- vigyorog a koponyával pózolva, és valóban, a szembe sarokban festőállvány, és festékek és szenek, grafitok egész arzenálja várakozik egész csábítóan. Legközelebb talán.
-Ha meg tudod tartani addig,..- somolygok, és már el is kezdek összeválogatni egy színpalettát, mint ha komolyan gondolnám. Hallom, ahogy Aoife jobb belátásra térve az én korábbimhoz hasonló kecsességgel emeli vissza az ominózus dísztárgyat a polcára.
A szoba végében virágzó futónövényekkel körülnőtt ablak néz a birtokra, bár nem vagyok benne biztos, létezik-e kívülről is. Örömmel látom, hogy a virágok valódinak bizonyulnak.
-A vizsgákra?- csatlakozik hozzám az ablakban Aoife egy laposüveggel, meg két ezüstcsészével, amiknek csontszerű, hegyes végű, mozgó póklábaik vannak, mert persze hogy. -Ezt csak én hoztam- jegyzi meg a laposüveg kapcsán, de rég nem illene meglepődnöm tőle a csempészárun sem.
Aoife tölt, a szaga alapján az ital lényege kimerül abban, hogy erős és a házirenddel szembemenő. A csészék lábai lomhán kapálnak, ahogy koccintunk. Próbálok nem grimaszolni egy óvatos kortytól, és inkább csak nézem, ahogy Aoife gyakorlatiasan húzza le az egészet. Aztán pimaszul vigyorog az én még nagyrészt teli csészémen, egyszer esküszöm felcserélem azokat a kihívóan felvonódó szemöldököket.
...egyelőre csak kiigazítok előlük egy fekete tincset. Talán kicsit hosszan időzök el a lélekbevájó szemeken, attól nézhetnek ki olyan ijesztően, ahogy az írisze teljes köríve látható gyakran. Valamelyikőnk közelebb húzódhatott, hacsaknem mindketten

Nem.
-Sepelio- morgom el halkan a varázsigét, visszahúzva a gondolataimat az üstöm fölé.
Azért csinálja ezeket, mert tudja, hogy fel tud vele húzni, amin túl jól szórakozik. És ennyiről van szó.
A vegyes, általános virágillat egész kellemes lenne, ha nem azt jelölné, hogy ennél sokkal élesebben felismerhető kéne legyen, egész pontosan emlékszek a keresett eredményre.
Kicsit indulatosan tehetem le a pálcát, koppan az asztallapon a tenyerem alatt. De úgyis elég későn kezdtem, Oakley biztos bele fog kötni, de ha van még, aki nem végzett mostanra, sem volt annyira hangos. Csak jobban kéne sikerülnie, büszke specialitásom érteni a ritka varázslatokhoz, és ez minden.