Bájitaltan terem

[Revan]

Potions & Emotions

Hatodév, Bájitaltan
2005. március 10.

Annak ellenére, hogy ez a tantárgy áll a legtávolabb tőlem, Oakley professzor magyarázatait és előadásmódját mindig nagyon élvezem. Szeretem, hogy mindenkinek tényleges visszajelzést ad már akár az óra elején az aktuális teljesítményével, haladásával, válaszainak helyességéről vagy érdekességeiről. Jól látható, hogy az évfolyam jelentős része is motivált abban, hogy hozzászóljon a témához, bár O’Hara mintha tőle megszokottan megint csak azért ülne itt, mert mindig azért ő sem cirkálhat az égen edzés címszóval. Tuffin azonban meglep azzal, hogy egyetlen ötletet, példát sem tud vagy akar említeni a professzor kérdésére. A szorgalmasabb tanulók közé tartozom, de jól tudom, hogy neki az enyémnél is jobb RBF eredményei voltak, különösen bájitaltanból. Vagy talán a flörtölés a Mardekár kviddics kapitányával vonta el a kérdésről a figyelmét?
Oldalra pillantok a tőlem valamivel távolabb ülő másik csapatkapitányra, szemöldökömet finoman felvonom, fejem pedig alig észrevehetően a páros felé bököm egy lassú, de sokatmondó szemforgatással összekötve. Vajon ő is látta azt, amit én? Hallottam azokat a pletykákat persze, és nagyon remélem, hogy azok tényleg nem többek rosszindulatú szóbeszédeknél. Zafira, te sokkal jobbat érdemelsz nála!

Nagyon érdekesnek tartom az óra elméleti részét. Történetesen nem a professzor által említett esetre céloztam, az az ügy még nekem is újdonság volt, de mindenképpen tanulságosnak tartom.
A látomások mellett épp a Haseltine által is említett, memóriazavarral kapcsolatos problémák jutottak először eszembe nekem is, bár ahogyan a professzor is említi, kifejezetten a mágikus traumákból, esetleg emléktörlő bűbájokra vonatkozó panaszok jöhetnek kizárólag szóba.
Az Enver által említett dementorok nekem például eszembe se jutottak. Egyszer még gyerekként azt hiszem, hogy találkoztam eggyel, jócskán azelőtt, hogy tudtam volna, mit jelent az, hogy alohomora. Nem hiszem, hogy valaha is el fogom felejteni azt a fojtogató, mindent behálózó ürességet, ami mintha elszipolyozta volna azt a maradék örömöt is a világból. Kiráz a hideg a gondolatra, hogy mégis mekkora veszélyben voltam, és még csak nem is tudtam ezekről semmit. Még a muglikhoz kötött az életem, de a varázslóháború hatásai az ország minden szegletébe eljutottak.
Morgenstern válasza méltán vívja ki a professzor elismerését. Amennyire tartok tőle, különösen az ominózus üstfelborítás incidens óta, ugyanannyira tudom tisztelni és csodálni őt azért a különleges látásmódért és mély ismeretért, amivel rendelkezik. Nekem eszembe se jutott az itt tanító professzorok munkáit elolvasni, hacsak nem ők adták ki kötelező vagy ajánlott olvasmányként. Jövőre szeretnék egy évkönyvet csinálni az évfolyamunknak, hogy mindenki vissza tudjon emlékezni ezekre az időkre. Biztosan neki szavaznám meg a címet arra vonatkozóan, hogy az, aki a legtöbbet eléri majd közülünk. Morgenstern mindig emlékeztet arra, hogy még mindig mennyire keveset tudok a varázslóvilágról. Akármennyi időt is töltök a könyvtárban vagy Roxmorts felfedezésével, mindig van valami, ami szembesít azzal, hogy mennyire keveset is tudok, és milyen apró porszem is vagyok ebben a nagy halmazban.
- Professzor úr... - emelem a kezem, hol a tanárra, hol pedig  Morgensternre pillantva. Azt hiszem, hogy mindent nem sikerült megértenem a magyarázatából, még ha nagyjából következtethetek is arra, hogy mit is jelent az a szó.
- El tudná magyarázni, kérem, hogy mi az az időnyerő? - nem először fordul elő, hogy akár evisendnek tűnő dolgokban is kérdeznem kell. Nem a varázslóvilágban nőttem fel, ez pedig sajnos mindig hátrányt fog jelenteni, mert hiába igyekszem, állandóan feljönnek azok a dolgok, amik mindeddig rejtve maradtak előlem. Szeretném jobban megérteni azt, amit Orin mondott, és az értékes tudását magamévá tenni. A tudatlanság és annak elismerése pedig nem bűn, sőt, kulcsfontosságú abban a szerepe, ha fejlődni akarsz.

Hiába kapkodok, a főzettel jócskán lemaradtam. Nem veszem észre, hogy az égett hunyorszirup egy kicsit odatapadt az üst aljára, ahogyan azt sem, hogy nem a megfelelő kést használtam a szeleteléshez. Nagyon megküzdöttem azért az Elfogadható jegyért, amit tavaly az RBF vizsgára kaptam, és az Amortentia harmadszori, nagy nehezen sikeres elkészítését is rengeteg könny és izzadság előzte meg.
A mozsárban még nagyjából helyesen össze tudom őrölni a cickafarkat és a boszorkányfüvet, de hiába öntöm bele az üstbe az őrölt holdkővel együtt, és kezdem meg a főzet keverését, már látom, hogy valami nem jó. A gyökér darabkái egyszerűen nem oldódnak fel a szirupban. Mint folyami hordalék, magasodnak a főzet tetején, ellenállva az összes próbálkozásomnak. Megszámolni sem tudom már, hogy milyen irányba és hányszor keverem azt, könyörögve nekik, hogy csináljanak valamit. Elég egyetlen, kétségbeesett pillantást vetnem Sienna és Revan üstje felé, hogy lássam, az enyém egyáltalán nem akar és nem tud úgy kinézni, mint az övék.
Gyorsan átfutom ismét a táblát, a hibák után kutatva, de nem szúrom ki a legfontosabbat – a kést. Bár az sem másodlagos szempont, hogy eleve odaégettem a hunyorszirupot. Az instrukciók csak gúnyosan bámulnak vissza, de nem érkezik el hozzám a felismerés. A felszálló gőztől a szemem szúrni kezd kissé, a kezeim pedig remegnek. Hirtelen nagyon melegnek érzem magam körül a levegőt, és minden olyan zajos. A professzor utasításait igyekszem megjegyezni arról, hogy mit is kellene kezdenem ezzel a bűbájjal. De csak görcsösen, alig észrevehetően remegő kézzel markolom a keverőpálcát az üstben. Megpróbálok venni egy mély levegőt, a tüdőm viszont mintha egy feszes ökökké zsugorodna össze. Lassan elengedem a keverőeszközt, és falfehér arccal kezembe veszem a pálcám, de nem tudok egyetlen szép emléket sem felidézni, ami a varázslathoz kell.

Bájitaltan
VI. évfolyam

2005.03.10. délután

  Érzem, hogy egy apró grimasz megmarad a szám sarkában, ahogy azt nézem, hogyan gratulál az egyik szobatársam O’hara győzelméhez, ami nyilvánvalóan nem a játék iránti hirtelen rajongásnak szól. Nehéz olyan agresszív és lekezelő embert elképzelni, mint a Mardekár kapitánya, úgyhogy nem tudom felfogni, hogy miért akarna kedves lenni vele bárki- azt főleg nem, hogy miért flörtölne vele. Persze, talán én vagyok az utolsó, akinek ezen a téren tanácsot kellene adnia, tekintettel az első és egyetlen párkapcsolatomra. Néha még másfél év után is azt érzem, hogy erről beszélnek mások.

 Ami a válaszokat illeti, mindenkié összetett és pontos, különösen  Revan nővére mond sok olyan dolgot, ami nekem eszembe sem jutna. Mindig ijesztő és lenyűgöző egyszerre az a lány, és újra és újra, amikor látom megvillanni, eszembe jut nem csak az az ominózus eset Yuria Travers leforrázásával, hanem a párbajunk, és egy jövőben vívott hipotetikus párbaj lehetősége. Soha nem féltem a kihívásoktól, a fájdalomtól és a vereségtől sem megmérettetésekben, de ő gyakran megijeszt.

 Majdnem jelentkezem, hogy megválaszoljam a professzor helyett Ophelia kérdését, de végül úgy döntök, hogy átengedem a lehetőséget. Az Időnyerő az egyik leggonoszabb dolog lehet, amit feltaláltak: elég erős hozzá, hogy kívánj tőle, de túl gyenge, hogy valóra váltson bármit. Hányszor reméltem, hogy egyszer elmehetek apáért? Persze, összedőlne minden, ha meg is tehetném. Már akkor is hagy sebeket, ha soha nem veszed a kezedbe, soha nem használod, csak tudsz róla; mintha másodszor élnéd újra, amit minden fiatal varázsló. Gyerekként azt hittem, hogy csak eleget tanulok, csak egy pálcaintés lesz, mielőtt egyértelművé vált, hogy a halál a mágia felett áll. Az Időnyerő sem sokkal jobb.

 Elsőre eszembe sem jut, hogy milyen komplex a feladat, még egy bíztatónak szánt mosolyt is küldök Ophelia felé, aki bizonyára csak túlidegeskedi ezt az egészet. Tudom, hogy rengeteg munkát öl az iskola jobbá tételébe, és valószínűleg nem elégedett magával, de azt hiszem, hogy végül egyszerű lesz. Azután elkezdem én is átgondolni ezt, és lefagy a mosolyom a türkiz folyadék derengésében.

 Nincs igazán biztos pontom.

 Eszembe jut apám ölelése. Régről, annyira régről, hogy alig emlékszem már. Meleg, mint a teásbögre forró érintése a tenyereimen. Eszembe jut, hogy milyen boldog lehetne, hogy a csapatunk kapitánya lettem, hogy ilyen jól haladok előre a tanulmányaimban, hogy egy napon én is auror leszek. Látni próbálom a mosolyát. Látom őt a Minisztérium véres padlóján, szétszabdalva, mintha az a túl élethű rémálom lenne, olyan, amit harmadikban láttam. Túl jól emlékszem a maró érzésre, amikor megtudtam, mi történt vele, összefolyik a félelemmel, hogy mit szólna most, ha látna. Nyelek egyet, hogy leküzdjem az iszonyt. Nem tud apa lenni az, akire gondolok.

 Megpörgetem a pálcámat az ujjaim között. Eszembe jut rengeteg boldog pillanat az új családommal, a közös vakációk, a rohanó fák az országút mellett, ahogyan hátrahagyják az autónkat, melynek utasterében kellemesen kaotikus mugli zene szól. Látom az otthonomat. A lift gombjait, a kis kopást a csengőnk mellett a falon, a kutyalábnyomos lábtörlőt; hallom a porszívót, a zúgást, hallom, hogy az öcsém most is játszik valamivel, chips és gyorsétel van a szobájában, rám mosolyog, ahogy benyitok. Tényleg a nővérének lát.. Elteszem a pálcámat. Elrejtem a baglyomat. Elrejtem az életemet. Az álmaimat. Nem létezik az ember, akit szeretnek. Mosolygok, örülök, de vigyázok minden szóra. Hazudok, újra és újra. Boldog vagyok otthon is, de így is elég ez a varázslathoz? Ezzel a keserűséggel is? A folyamatos óvatossággal, színjátékkal, azzal együtt, hogy félek, hogy elszólom magam?

 Tíz perc elszalad, és kezdek pánikba esni. A vágyam, hogy auror legyek, hogy tovább vigyem apám munkáját, talán nem elég erős, és veszélyesen sok keserűséget visz. A kviddicset, a repülést, bármennyire szeretem, csak a professzor diplomás példájával egy szinten látom. Felsejlik pár emlék 2003 nyaráról, de az is, hogy ki állt mögöttem a koncerteken, kivel vágtunk át a Külváros utcáin éjjel. Keresek valami olyat, ami egy konkrét esemény, egy meghatározó pillanat, pedig egy kis zörgés a pad másik feléről emlékeztet, hogy itt volt végig.

 Pár mély levegővétel után oldalra nézek Revanra. Szinte úszhatnék a pozitív emlékekben, szép gondolatokban vele, de nem jut eszembe semmi igazán negatív, ami elterelhetne. Még az is melegséggel tölt el, amikor arra a hosszú éjszakára gondolok, ami azt követte, hogy leleplezte azt a férget, és ami után teljesen magam alatt voltam. Revan akkor is itt volt. Revan mindig itt volt nekem. Revan mindig itt is lesz.

  Nem nehéz a barátságunkból meríteni szép emlékeket és álmokat. Ahogy behunyom a szemem, minden vele aranyból van, még az olyan hétköznapok is, mint a közös órák, a hosszú vonat utak vagy a lépcsőkön tett életveszélyes műveleteim. Bármilyen álmom, bármilyen vágyam van, nem tudom elképzelni nélküle; talán egy barátság nem elég mély Oakley professzor bűbájához, de nem tudok elképzelni semmi hasonlóan tisztát. Az olyan dolgok, mint a kviddics, nyilvánvalóan nem elegendőek, minden más szennyezett; Revan a bizalom, az a rengeteg megosztott titok, az összes megetetett macska, az összes ébredés, az összes hosszú álom.

  Próbaképp teszek néhány pálcamozdulatot, de simán menni fog ez a része, nem ez lesz nehéz. Várnék még, de tudom, hogy ez csak félelem, úgyhogy vetek egy pillantást a szemem sarkából a padtársamra, azután halkan ismételgetni kezdem a varázsigét, miközben a pálcám hegyét a folyadékra irányítom. Nézem a kis gyűrűket fodrozódni. Nem is annyira emlékként, inkább jelenségként érzem magamban Revant, miközben előások mindent, amit tudok, múltról és jövőről.

 Sepelio. Itt ül mellettem évek óta.
 Sepelio. Jóban, rosszban. Nincs semmi, ami közénk állhat.
 Sepelio. Bízom benned. Láttál a legrosszabb állapotomban, és még mindig itt vagy.
 Sepelio. Akkor is itt maradtál, amikor az ostobaság tüzében égtem, és Barclayról beszéltem mindig, mint egy rossz lemez.
 Sepelio. Az őszi napfényben mintha mézből, aranyból és fényből lenne a koronád.
 Sepelio. Senkit nem láttam úgy szeretni, ahogyan te szeretsz minden állatot.
 Sepelio. Ez a világ túl gonosz ahhoz, hogy ne legyen valami szörnyű véged…
 Sepelio. Nem!
 Sepelio. Melletted leszek, és bármitől megmentelek, ahogy te is engem.
 Sepelio. Melletted nem félek. Nem vallok soha kudarcot.
 Sepelio. Nyár van. A házam nappalija. Játszol egy fekete kneazlelel, nekem pedig repül a szívem, miközben nézkek.
 Sepelio…

 Csak egy pillanatra érzem meg a tengerparti eső illatát. Érzem a sót, a keserűséget, félelmet, amelytől apró könnyek gyűlnek a szememben, de a víztől remélem a többi kedves illatot, amelyre jól emlékszem arról az óráról. Nem jönnek, a csalódás pedig szomorú mosolyt hagy maga után. Reméltem, hogy csoda történik, hogy elsőre sikerül.

 Mégis, örülök, ahogy Revanra nézek, miközben lopva letörlöm azt a pár kóbor könnyet, melyet remélhetőleg senki nem kapott el - igaz, most mindenki így érezheti magát. Örülök.

Örülök, mert elég volt, amit feléd érzek.

Bájitaltan
2005. március 10.

Bár azt mondhatnám, hogy a bájitaltan terem álmosító félhomálya együttes erővel a különböző hozzávalók aromájával és a készülő főzetekből felszálló gőzzel(/néhol égett füst) tompítja el a tudatomat. Azonban sajnos nem ez a helyzet. Bár a válaszok egy részére én is gondoltam, de egyszerűen egyre kevésbé merek hangot adni a gondolataimnak. Annyi bizonyos, hogy ilyen választékosan nem tudtam volna megfogalmazni a válaszaimat, mint a többiek. Az is zavar, hogy a válaszadást, még ha nem is teljesen korrekt, házpontokkal díjazza a professzor, így mivel én nem válaszoltam, nem is gyűjtöttem házpontot... Noha legalább nem is veszítettem, ami pozitívum, azt hiszem. Ezen kívül érzem magamon a bíráló, ellenszenves, lenéző, barátságtalan tekinteteket. Fogalmam sincs, hogy vajon ezeket csak beképzelem, vagy valóban ott vannak, nem is nagyon akaródzik körbe néznem. A korábbi vidámságom egy szempillantás alatt elillan, mintha csak egy kósza emlék volna. Ilyenkor ismét azt érzem, hogy mind a mugli világban, mind pedig itt is teljesen kívülálló vagyok. Próbálok mindenkivel kedves lenni, próbálok gondtalannak és boldognak látszani. Nem tudom, hogy ez  utóbbi sikerül-e, vagy csak annyira érdektelenek a többiek, hogy nem törődnek vele. A legtöbb embernek megvan a maga kis közege, a barátai, akikhez tudnak fordulni nyugodt szívvel a problémáikkal, akik mellett biztonságban érzik magukat és boldogok.

Boldogság.
Boldog emlékek.

Van egyáltalán olyan boldog emlékem, amely elég erős lehet a főzet befejezéséhez?
Elég vagyok egyáltalán ahhoz, hogy ezen a kurzuson ülhessek?
Vajon azért érzek így most, mert felszínre tört az önbizalomhiányom?

Akarva-akaratlanul Orin Morgensternre nézek. Hűvös tökéletessége, magabiztossága mindig is lenyűgözött, ahogy az is, hogy látszólag nem törődik mások véleményével, csak hogy elérje a kitűzött céljait. Ambiciózus, mellette szorgalmas is és ráadásul eszméletlen tehetséges is. Ő tényleg egy olyan ember, aki hatalmas tettekre hivatott. Ezzel szemben én, bár jó vagyok a tanulmányaimban, de semmiből sem vagyok a legjobb. Mint szürke kisegér, elveszek a nagyok között. Végig tekintve a többieken, mindenkiről elmondható, hogy van olyan aspektusa, amiben a többiek felett áll.

Bár az alap főzettel hamar készen leszek, a varázsigénél megtorpanok. Csak úgy suhannak megállíthatatlanul a percek, én pedig magam elé meredve próbálok használható boldog emlékek után kutatni, ám az önsajnálat mély bugyraiból nehéz kikecmeregni. Akármilyen boldog emléket találok, már jön is az ellenérv, hogy az miért nem elég jó. És ez így megy hosszú-hosszú perceken át. Kínomban elkezdek rajzolgatni girbe-gurba vonalakat a pergamenemre, ahová a főzet összetevőit, lépéseit is felírtam, valamint nagy össze-visszaságban a többiek válaszait a professzor úr kiegészítésével.

Az idő vészesen fogy, most már ideje lesz egy boldog emlékkel előrukkolnom, vagy kukázhatom ki a főzetemet.

Kneazle szőr.

Megakad a tekintetem ezen az összetevőn. Hogyan is feledhettem el? Hogy nem gondoltam erre?
Habár az emberek folytonos játszmáival, álszent képmutatásával, maguk köré vont vaskos és magas falaival, valótlan mosolyaival, bájolgásaival sosem tudtam azonosulni, az állatok és varázslények mindig őszinték. Ezt csodálom bennük annyira. Ezért érzem biztonságban magam, mikor őket figyelem. Ezért érzem otthon magam közöttük. Ezért vagyok olyankor boldog.

Igen, ez az érzés kell nekem.

Hagyom, hogy átjárjon, miközben előveszem a homokórát. Tudom, hogy kevés az időm. Rosszul osztottam be a sorrendet, nem gondoltam arra, hogy ennyire meg fog gyűlni a bajom a varázslattal. Hibáztam, tudom. De a hibáimból tanulok.

Az érzés magával repít. Az őszinte csodálat, és a szeretet ezek iránt a tiszta élőlények iránt. Azonban mellette ott an az a keserűség is, hogy a saját "fajtársaimmal" képtelen vagyok kijönni. Ott nem találom meg azt, amit oly kétségbeesetten keresek.

Ez megteszi.

Lehunyom a szemem, a pálcamozdulattal egyetemben nagyon halkan, szinte alig hallhatóan elmormolom a bűbájt:

-Sepelio.

Az orromat megtölti a friss nyári zápor utáni fenyőerdő a lovak megnyugtató szagával keveredő illat. Valami azonban hiányzik, nem az igazi.

Vajon azért nem sikerült, mert kicsúsztam az időből? agy mert nem volt elégséges a gondolat? Ezt nem tudom. Két dologban azonban bizonyos vagyok: 1.: a legközelebbi próbálkozásnál már tudom milyen vonalon keresgéljek, 2.: változtatnom kell. Magamon és a hozzáállásomon is. Ehhez viszont segítségre lesz szükségem...

[i'm the coldest]

U N D E R  Ω  P R E S S U R E

under

                     pressure
                                                   i can promise
                                                                                      i'm the coldest

+18! szégyenítés, társadalomkritika, trauma említése.
        Még karbatett kézzel hallgatom Oakley professzor kritikáit a válaszokra, megpróbálom, ha elméletben is, de jegyzetelni az összes lényegét. Nem tisztem pozitívan értékelni, miután nem járultam hozzá az eredményekhez - és azok elvárhatóak is ezen a szinten - de vannak közöttük olyanok, amelyekre sosem gondoltam volna. Ugyan szinte hallom azt az üres és alaptalan vádat, hogy sztahanovista vagyok, de nem tudok elképzelni fontosabb időtöltést önmagunk fejlesztésénél, és mélyen megvetem azokat, akik restnek bizonyulnak rá.
        Különösen undorítónak találom a szerelmi bájitalok érvét, kizárólag azért, mert eleve van tárgya ennek az érvnek: mi is lehetne gyomorforgatóbb, mint ostoba férfiak kényszeres vágya uralni azt, amit kicsinységük okán nem érhetnek fel? Scrimgeour bizonyára tudna erről mesélni, legalábbis ha lehet hinni a szóbeszédnek, amelyet akaratomon kívül tudtam meg, de bizonyára segítő kezet nyújtanék neki, ha úgy döntene, hogy annak a féregnek, akihez szerencsétlenül köze volt, meg kellene szabadulnia néhány testrészétől. Nebelwald bizonyára tudna mesélni róla, mi történik ezzel a típussal, amint kérdőre vonják a vélt nagyságát.

        Csak egy biccentéssel jelzem Traverse felé, hogy örülök, hogy ezúttal is kitünteti magát - bár eddig is szigorú voltam vele, mert nem vallom azt az ostoba elvet, hogy a megértés és pátyolgatás nagysághoz vezetne, de már-már elégedettnek is nevezhetném magam a kapcsán. Ez nem mondható el O'haráról, akinek nem gratulálni kellene, hanem körbeállni és legsötétebb félelmeivel addig szégyeníteni, amíg ráébred azon sajnálatos körülményekre, melyeket ignorálni látszik. Különben sem értem, Tuffin miért érzi szükségesnek még nagyobbra fújni a léggömböt, amelyet a tőrrel kellene megközelítenünk - már ha nem volna olyan szomorúan liberális demokrácia ez az ország.  
        Emlékszem apám néhány megjegyzésére az emléktörlőkkel kapcsolatban, mindig aljasnak találtam a munkásságukat: mindenkit annak találok, aki nyíltan és nagyokat hallgat arról, ami történt, ezt pedig kötelezően betartatja a rábízottakkal. Nyilvánvalóan nem végeztek jó munkát, ezt a muglik mitológiája is mutatja - Haseltine, akit első alkalommal úgy hittem, 'Heli'O'Dorának' hívnak, felidézi bennem a kellemetlen asszociációt, mielőtt inkább újra munkához látnék.

        Büszkén kihúzom magam Oakley professzor szavaira, és ahogy eddig, most is mély hálával tartozom felé, amiért nem hagyja magát befolyásolni olyan jelzőktől, amelyek az egyszerű elme menedéke. A Roxfort mindig büszkén állította magáról, hogy a legkiválóbbak egyike, a mi tisztünk pedig ennek bizonyítása - nem érzek sem ki nem érdemelt örömöt, sem álszerénységet a teljesítményem okán, ahogy másnak sem kellene. Langley kérdése is épp ennek szól: a tudás kutatásának minden lehetséges helyzetünkben. A nagyság nem trón, hanem egy kerek asztal, mely egy sokajtós terem közepén foglal helyet.
        -Köszönöm, Oakley professzor! - még kérdezni szeretnék a látókról és a sepelio különböző hatásairól is, de ennek nem most van itt az ideje. Csak a húgom lenne olyan ostoba, hogy kérdésekkel tartsa fel a bájitalfőzés szoros menetét, most azonban mindannyiunk szerencséjére Revan áldásos csendben végzi a maga dolgát. Remélem, épp elég évet töltöttünk együtt hozzá, hogy senkinek eszébe se jusson összehasonlítani bennünket.. Futólag felírom a német nevet a tábláról, bár már most tudom, hogy nem fogom angolul olvasni, ezért erre várnom kell a szünetig legalább. A német sosem érződik a maga fényével teljesnek fordításban, az angol egységesítő könnyedsége és semlegessége messze elmarad mögötte.
        
        A bájital gyorsan elkészül, ahogy azt Oakley professzor előre jelezte is, valóban nem a megfőzése jelenti a kihívást. Ugyanakkor nem vagyok ideges, legalábbis addig, amíg nem kell átgondolnom a használandó emlékeket. Kimondatlanul is utálom a hasonló feladatokat, bár értem, mire szolgálnak, de a két érzés nem zárja ki egymást: azon kapom magam, hogy elfog valami szorongáshoz hasonló, amit gyorsan el is nyomok. Ilyesminek nincs helye ebben a teremben, a gyenge elme menedéke a félelem és szégyen, én nem félek a szégyentől. Hagyom, hogy az hullámként csapjon át rajtam újra és újra, mert nem szabad félnem. A félelem a barátom, épp úgy, akár a fájdalom.
        A koncentráció könnyű lesz, magam vagyok a szigorú fegyelem, de a.. boldogság gondolata is fokozza az iménti jeges félelmet a gerincem mentén. Nem félhetek, a félelem az elme gyilkosa. Én nem vagyok Revan, nem vagyok mások segítségére szoruló gyermek.
        
        Ismerem a bájital keletkezésének történetét, látom annak okait, amiért nem sikerülhetett az korábban Oakley professzornak, mintha átadnám magam is annak a sejtelemnek, hogy nekem sem fog. De ökölbe szorítom a kezem, halkan kifújom a levegőt, mintha újabb körre készülnék az iskola körül: szembe fogok nézni a félelmemmel, megengedem, hogy átcsapjon felettem és rajtam, mielőtt bölcsőjében megfojtanám.
        Erre fogok gondolni, csak erre: Benzaitenre, az ösvényre, amelyet kijelölt számomra a realitás. Óvatosan írom le a spirálokat az óramutató járása után, még a légzésemre is ügyelek. Látom magam, amint átveszem a koronát és jogart apámtól, a húgom emléke megfakul, elhordja valami nosztalgikus sakura-szirmos tavaszi szél, a legszebb álmom, a legnagyobb vágyam, és..
 
        Egy pillanatra megállok, mintha üregtörés hangját hallanám legbelül. Mások bizonyára nem figyeltek fel rá, képzeltem csak, nem hagyhatom, hogy a félelem uralkodjon rajtam! Tudom, milyen illatot kell éreznem, marokra ragadom a pálcám és folytatom a mozdulatot, de hirtelen mintha kevesebb levegőt kapnék - csak meg kell ragadnom valami ostoba emléket, valami negédes kis momentumot a múltból, és túl is estem rajta. Látom apámat, amint kilép az ajtón, a búcsúszavai nagyságot ígérnek a jövőben, és.. És nem engem néz közben. Mielőtt elkaphatnám a gyűlöletem, az áthullámzik rajtam, kiszorítva a félelmet. Átadom magam neki.
        Kellemesnek találom az illatot, de tudom, hogy sosem éreztem korábban: ilyen illata lehet a bibliai gyilkos haragnak, amelyet érzek. Talán valahol idézi a kellemes kevlárt és a borzongató benzint, de alig-alig, mintha ott sem volna. Kudarcot vallottam, ennek tudatában teszem le a pálcám és fogadom meg, hogy nem alszom, amíg nem kutatom fel a hibám okát, és ha kell, a félév hátralévő összes szabadidejét ennek fogom áldozni: nem vagyok hajlandó elfogadni a vereségem tudatát. Sosem voltam, és sosem sajnáltam a fájdalmat, nehézséget az eredményért cserébe. Csak én lehetek önmagam legnagyobb ellensége, és ha kell, ismét elpusztítom magam újra, meg újra, meg újra, amíg el nem tudom készíteni ezt a bájitalt.

Fel sem pillantott, amikor Tuffin ledobta magát az asztalához, így némi meglepettséggel kapta fel a fejét, amikor a lány váratlanul megszólította őt.
- Gratula a győzelemhez – mosolygott rá Anne-Rose.
Connor csak némán pislogott, nem igazán tudta hová tenni ezt a kedves, de annál váratlanabb gesztust, amit az ősi rivális Griffendél ház egyik tagjától kapott.
Ez csapda… - morogta a jól ismert belső hang, de aztán megpillantotta a lány válla fölött Langley-t, aki épp sokatmondó pillantást váltott Tavish-sel, sőt mi több, mintha éppen felé, Connor irányába bökött volna. Ezen aztán úgy felpaprikázta magát, hogy már csak azért is mosolyt erőltetett az arcára és úgy döntött, hogy ha azzal felidegesítheti a másik kettőt, már csak azért is kedves lesz Tuffin-nal, ha csapda, ha nem.
- Köszönöm! – felelte sután. Azért csodákat ne várjunk tőle…
Visszafordult a főzetéhez, egy pillantásra sem méltatva a többi háztársát, akik épp a nézésükkel kívánták keresztre feszíteni őt, amiért szokásához hűen némán vett részt a tanórán, és nem kalimpált a padból kiesve, hogy Oakley őt szólítsa fel következőnek. Legalább különbnek érezhetitek most magatokat, ti évfolyam hősei. Nagyon okosat mondtatok ezúttal is, ó bölcsek bölcsei – morogta a hang.
Eközben egymás után adagolta a leírt összetevőket a főzethez, gondosan ügyelve rá, hogy betartsa a pontos előírásokat. Meglehet nem volt egy szószátyár típus, viszont ha munkára adta a fejét, akkor cserébe roppantul precíz volt. Élvezte azokat a pillanatokat, amikor nem volt szükség agyalásra, csupán elegendő volt a megfelelő ütemben a megfelelő lépéseket végrehajtania, hogy valami elfogadhatót, kivételes esetekben pedig valami egészen jót alkothasson. Talán ez volt a kulcsa annak, hogy sikerült RAVASZ-szintig eljutnia. Az egészen biztos, hogy nem a szorgalma juttatta el ilyen messzire…
- Most, hogy mindenki megoldotta az első lépéseket, elérkeztünk az utolsó és legnehezebb lépéshez, a Sepelio-bűbájhoz – hangzott egyszer csak Oakley professzor bejelentése. - A Sepelio használata közben végig aktív koncentráció szükséges, ehhez újra át kell élniük néhány élményüket: a legszebb álmukat, a legnagyobb vágyukat, a legjobb emléküket. Valamit, ami folyamatosan boldoggá teszi Önöket.
Connor elkomorodott. Arról nem volt szó, hogy efféle önismereti feladatok elé állítják őt, aki hírhedten hadilábon állt a saját érzéseinek dekódolásával. Fogalma sem volt róla, hogy miféle emlék után kellene kutatnia. Voltak kézzelfogható vágyai, amiket ha felidézett kellemes borzongás fogta el őt: például saját maga az ír nemzeti válogatott mezében; illetve voltak gyerekes képzelgései, amiket soha senkinek sem vallott volna be: szintén saját maga, Ginny Weasley társaságában egy meghitt kis szobában a félhomályban. Ezek azonban, bármilyen kellemes érzéseket is váltottak ki belőle, próba nélkül is meglehetősen gyengének tűntek. Tudta jól, hogy ennél mélyebbre kell nyúlnia önmagában, és olyasvalamit kell keresnie, ami akár egy patrónus megidézéséhez is elég erős lenne.
A hirtelen jött csendben a felismerés egyszerre volt szívszaggatóan boldog és fájdalmas. Visszaemlékezés volt, egy boldog és rövid gyermekkorra. Ezúttal nem kívülről látta önmagát, mint azoknál az álomképeknél, amiket gyengeségük miatt elvetett, hanem belülről. Szinte visszarepült a múltba, és ismét ott találta magát a régi szobájában, egykori játékai között. A földszintről mennyei illatok érkeztek az emeleten helyet foglaló gyerekszobába, ő pedig gyorsan felugrott az ágyáról, félredobta a játékkatonát, amit mindaddig a kezében tartott, és a finom illat nyomába eredt. Ki a folyosóra, le a lépcsőn, át az előszobán, be a konyhába. Ott találta őt… Az édesanyja boldogan mosolygott rá a kezében tartott hatalmas jénai tányér fölött. A kedvencét főzte. És ekkor hirtelen megpillantotta a tizenhat éves önmagát, aki a semmiből tűnt fel a konyhájukban. A fiú, azaz Connor, azaz ő maga átvágott a szobán, és átölelte az édesanyját úgy, ahogy ahogy a jelenben már nem tudta. Ez a pillanat, ez az elképzelt, csodálatos momentum mintha vérző sebet hasított volna a szívén.
- Sepelio – suttogta alig hallhatóan, furcsán fátyolos, rekedtes hangon.
Az orrát ismerős aromák töltötték meg. Érezte a seprűápoló gyantát, a frissen nyírt gyepet, a vadnarancsot és a szibériai fenyőt. A főzet meglepő módon tökéletes volt. Édesanyja a túlvilágról segített neki…
Váratlanul felpattant az üstje mellől, motyogott valamit Oakley professzornak arról, hogy rosszul érzi magát, majd kivágtatott a teremből. Nem akarta, hogy bárki láthassa a szemében gyűlő könnyeket.

Csak diszkréten tartom fél szememet az osztály talán alakuló drámáin, és mellettem elcikázva váltott pillantásokon, miközben a bájitalommal foglalatoskodok, de ameddig nem engem érint, nem kell foglalkoznom vele. Mondom ezt, miközben foglalkozok vele... De hasznos lehet tudni ilyesmikről - csak szép csöndben a háttérből - és nem hagyatkozni csak többedkézből hallott történetekre. Vagy ez a kifogásom a teljesen önkényes kíváncsiságra, de úgysem számít a különbség, ameddig nem terjesztem tovább, azt pedig nem szokásom csak úgy a hecc kedvéért.
De amint a tábla felfedi újabb titkait, jobb dolgom is akad, egyből jegyzetelek. A diák-szappanopera csak időelütés, ameddig felszínre nem törhet a valódi tudásvágyam. Szorgosan körmölöm a részleteket, a Sepelio bűbáj rejtvényét, aztán ...pislogok csak a leírtakra. Nem segít maximalistának lenni, egyből a lehetséges legjobbra hozni ki az eredményt, de tagadjam meg magam, és érjem be a technika csak első lépésével? Én?
Összetett, rossz érzéseket is szinte kerülgető, de összeségében pozitív. Vannak ilyen emlékeim? Vagyok hajlandó felidézni, akár csak elismerni őket?
Sokáig csak töprengek, meg-megfordítom a homokórám, szugerálva a középpontján átáramló homokszemeket, mint ha puszta akaraterővel feltartani akarnám egy pillanatra ...csak pótcselekvés gyanánt. Rápillantok néha az üstömre, hogy a szinte kész bájital viselkedjen.
De nem tudom csak itthagyni, ráfogni hogy nem sikerült az óra vége előtt. Én?

Lélegzetvisszafojtva fordulunk be a sarkon. Egy óvatosan elsuttogott homenum revelio, hogy biztos ne járjon senki a közelben - élükön Friccsel - közben tágra nyílt szemekkel figyelünk a macskája, erre libegő kísértetek, és még ébren maradt festmények után. Ahol nem ég fáklya, csak az ablakokon beszűrődő holdfény segít látnunk, de ez is az élmény része. Része a folyamatos feszültség, hibátlanul nyomtalannak maradni, tudni minden rövid utat, nem akadni bele trükkös lépcsőfokokba - valószínűleg ösztönösen felkiáltanánk, ha váratlanul belefutunk bárkibe, magunkat buktatva le. Lehetnénk engedékenyebbek, sok festmény legfeljebb morogna egy sort, sok apróbb zajt kimagyarázna magának egy járőröző prefektus, de a kihívás része a tökéletesség.
Nem nehéz tudni mára a Szükség Szobájáról, amennyi eseményhez kötődik a neve a közelmúltból, de valahogy mindig elmaradt, hogy felfedezzük személyesen. Tegnap végeztünk az utolsó RBF vizsgáinkkal, már csak a dátum van hátra az évből, nem hagyhattuk megkoronázatlanul.
Aoife egy falikárpit felé int, majd feltartja mindkét hüvelykujját. Balettozni "tanuló" trollok. Egy rejtekhelyet keresünk, csak magunknak. Óvatos, finom léptekkel haladok el a falszakasz előtt. Ahogy forulok, összetalálkozik a pillantásunk. Csak a szempár fehérjét tudom kivenni, az átható kékkel csak emlékezetből egészítem ki. Az árgus tekintet a folyosó végének szól mögöttem, de így is érzem oly jellegzetesen szinte a lelkembe nyársalódni.
Végül elősejlik az ajtó a fal kövéből, és besurranunk rajta.
Nem nagy helyiség - ami természetesen nem jelent semmit ebben a teremben - szinte már otthonosnak is mondható. Az egyik sarokban egy pár kényelmesnek látszó fotel, és könyvespolcok, a kötetek mellett ominózusan érdekes tárgyakkal telerakva.
-A koponya egyértelműen te vagy- veszem le az egyik polcról, és elfojtok egy nyögést, ahogy sokkal nehezebbnek bizonyul, mint számítottam rá. Látszólag kos lehet, bár a szarvak textúrája szinte inkább idéz sárkányt, és a szemei közt a homlokában fenyegető íveket formázó vasberakás tart egy kék kristályt. Aoife vigyorogva veszi át megvizsgálni, fene az ízlését. Ha én wicca vagyok bizonyos ismerőseim szerint, őróla megesküdnének hogy hobbiból mutat be sátánista véráldozatot. De így szeretjük.
-Nyugi, rólad se feledkezett meg a szoba. Akár meg is örökíthetsz minket- vigyorog a koponyával pózolva, és valóban, a szembe sarokban festőállvány, és festékek és szenek, grafitok egész arzenálja várakozik egész csábítóan. Legközelebb talán.
-Ha meg tudod tartani addig,..- somolygok, és már el is kezdek összeválogatni egy színpalettát, mint ha komolyan gondolnám. Hallom, ahogy Aoife jobb belátásra térve az én korábbimhoz hasonló kecsességgel emeli vissza az ominózus dísztárgyat a polcára.
A szoba végében virágzó futónövényekkel körülnőtt ablak néz a birtokra, bár nem vagyok benne biztos, létezik-e kívülről is. Örömmel látom, hogy a virágok valódinak bizonyulnak.
-A vizsgákra?- csatlakozik hozzám az ablakban Aoife egy laposüveggel, meg két ezüstcsészével, amiknek csontszerű, hegyes végű, mozgó póklábaik vannak, mert persze hogy. -Ezt csak én hoztam- jegyzi meg a laposüveg kapcsán, de rég nem illene meglepődnöm tőle a csempészárun sem.
Aoife tölt, a szaga alapján az ital lényege kimerül abban, hogy erős és a házirenddel szembemenő. A csészék lábai lomhán kapálnak, ahogy koccintunk. Próbálok nem grimaszolni egy óvatos kortytól, és inkább csak nézem, ahogy Aoife gyakorlatiasan húzza le az egészet. Aztán pimaszul vigyorog az én még nagyrészt teli csészémen, egyszer esküszöm felcserélem azokat a kihívóan felvonódó szemöldököket.
...egyelőre csak kiigazítok előlük egy fekete tincset. Talán kicsit hosszan időzök el a lélekbevájó szemeken, attól nézhetnek ki olyan ijesztően, ahogy az írisze teljes köríve látható gyakran. Valamelyikőnk közelebb húzódhatott, hacsaknem mindketten

Nem.
-Sepelio- morgom el halkan a varázsigét, visszahúzva a gondolataimat az üstöm fölé.
Azért csinálja ezeket, mert tudja, hogy fel tud vele húzni, amin túl jól szórakozik. És ennyiről van szó.
A vegyes, általános virágillat egész kellemes lenne, ha nem azt jelölné, hogy ennél sokkal élesebben felismerhető kéne legyen, egész pontosan emlékszek a keresett eredményre.
Kicsit indulatosan tehetem le a pálcát, koppan az asztallapon a tenyerem alatt. De úgyis elég későn kezdtem, Oakley biztos bele fog kötni, de ha van még, aki nem végzett mostanra, sem volt annyira hangos. Csak jobban kéne sikerülnie, büszke specialitásom érteni a ritka varázslatokhoz, és ez minden.

Hatodév és Oakley professzor

E különös, szürke világban, hol a szavak olykor tompán koppannak a lélek peremén, figyelem őt. Nem mintha különösebben akarnám, s mégis – a szemem az arcára tapad, akár egy régi pergamenre, melyet századok pora takart be, s most óvatos kezek próbálják megfejteni titkát. Szavai könnyedén gördülnek elő, mint avítt könyvek lapjairól lepergő betűk, de mögöttük ott lappang valami megfoghatatlan árnyalat, valami mély, régi fáradtság. Olyan ember hangja ez, aki túlságosan jól ismeri a világ rögös vonalait, aki tudja, hogy a sors mintázatai ritkán változnak, hogy a varázslatok, bármily csodásak, nem mindig hoznak megváltást.
Ó, és az a tekintet! Ha valaha volt pillantás, amely szavak nélkül is mesélt, úgy ez az. Egy-egy kérdés után, amely mélyebbre hasít, mint amilyennek szánták, egy futó pillanatra elréved, mintha gondolatai egy elfeledett időbe siklanának vissza, ahol a lehetőségek talán más utat rajzoltak volna. Egy kérdés ott bujkál a nyelvem peremén, nyugtalanul és lázasan, mint egy el nem mondott álom. "Hisz még abban, hogy a mágia egyszer majd képes lesz megváltoztatni ezeket a végkifejleteket, professzor?" De némán nyelem el. Mert tudom, mi lenne a válasz. És mert félek attól, hogy ő is tudja.
A hunyorszirup sötéten csorgott az ónüst aljára, ragacsos sűrűséggel terült szét, ahogy a tűz melegétől lassan megindult benne az élet. Figyeltem a felszínén megjelenő apró buborékokat – először csak néhány reszkető gömböcskét, majd egyre többet, míg végül a főzet forrásba nem lendült. Egy pillanatra sem engedhettem, hogy túlhevüljön. Az ezüst kés hidegen simult az ujjaim közé, ahogy az aszfodélosz gyökerét ujjpercnyi darabokra metszettem. A penge surrogása egyetlen tiszta hang volt a terem háttérzajában. Gondosan, egyenként dobtam a forrásban lévő hunyorszirupba a vágott gyökérdarabokat, figyelve, ahogy elmerülnek és színüket lassan kioldják a sűrű folyadékba.
A boszorkányfű és a cickafark illata kesernyés-földes volt, ahogy a mozsárban őröltem őket. Az apró növényi rostok engedelmesen morzsolódtak szét, amíg puha, egyenletes porrá nem váltak. Melléjük szórtam az őrölt holdkövet – hűvösen csillogó szemcsék keveredtek a sötét zöldesbarna porhoz. Egyetlen határozott mozdulattal öntöttem az üstbe az elegyet, és figyeltem, ahogy a színek azonnal feloldódnak a főzet mélyén. Kezem automatikusan követte az előírt mozdulatsort. Hétszer az óramutató járása szerint, tizenháromszor az ellenkező irányba, majd újra hétszer az eredeti forgásirányban. A keverőkanál csúszása egyre sűrűbbé vált a bájital selymes felszínén. Tudtam, hogy ha túl gyorsan mozgatom, a textúra megbomlik – de ha túl lassan, az összetevők nem keverednek megfelelően. A főzet végig forrásközeli állapotban maradt, ahogyan kellett. A kneazle szőrök vékony, aranyos fonálként hullottak a felszínre. Kevertem – kilencszer az óramutató járásával ellentétes irányban, a mozdulataim pontosan követték az előírást. A főzet színe lassan mélyült, míg el nem érte azt a titokzatos árnyalatot, amelyről tudtam, hogy helyes.
Ahogy a professzor szavai elértek hozzám, egy pillanatra megdermedtem. A Sepelio-bűbáj mindent elmondott: a koncentráció, a belső egyensúly, a tisztánlátás. Nem volt kérdés, hogy én is nekivágok, hogy megtaláljam azt az érzést, amely képes életre kelteni a bájitalt. Felkészültem. A homokóra a fiókban halk kattanással csúszott a kezem alá, és miközben a homok finoman pergett lefelé, bezártam a külvilágot. A teremben minden mozdulat elhalt, mindössze a csend és a belső gondolatok maradtak. Kezem az asztalon pihent, pálcám ott hevert előttem, de most nem a kezem, hanem a gondolataim irányítottak. Nem kellett sok idő, mire kikristályosodott, mit is szeretnék látni magam előtt.
Egy meleg nyári délután képe bontakozik ki előttem, a langyos szél finoman mozgatja a függönyt, ahogy a napsugarak aranyló csíkokban szűrődnek be az ablakon. Anyám ott áll mellettem, és együtt sütünk – a konyhát betölti a sütemények édes illata, a friss liszt finom pora, a tészta lágy, kézbe simuló tapintása. Nevetésünk könnyed dallamként száll a levegőben, miközben próbálunk nem beleragadni a cukros masszába, de persze újra és újra elnevetjük magunkat. Az arcunk lisztes, az ujjaink ragacsosak, és minden pillanat tökéletesen tiszta, zavartalan boldogság. Olyan ez, mintha egy időtlen álomban lennénk, ahol nem létezik más, csak mi ketten és a melegség, ami ezt az emléket körülöleli. Még most is érzem anyám mosolygó tekintetét a szívemben, azt a kimondatlan, mégis mély kötődést, amely azóta is elkísér.
Ahogy a varázsige egyre erősebben áramlik bennem, a környezetem is mintha eltűnne, és egyre inkább csak a régi emlékek maradnának. Az anyukám keze, ahogy a tésztát keveri, a szavak nélküli megértés, hogy mindketten ugyanazon a hullámhosszon vagyunk. Az asztal körül kavarog a finom lisztpor, mintha a napfény minden egyes szemcsét megvilágítana. Az anyám hangja, ahogy a süteményekről mesél, és én figyelem, ahogy a kezei minden mozdulata olyan magabiztosan formálja a tésztát, mintha minden egyes percét együtt töltöttük volna ezen a földön. A konyhában ringó csend és nevetés keveredik, mint a legszebb dallam, amit csak az élet adhat. Egy pillanatra úgy érzem, mintha ott lennék, abban a régi konyhában, a szívem tiszta öröme közepén. Az idő, mintha megállt volna, és minden pillanat örökre belém égett volna. Ahogy az anyukám rám mosolygott, és lisztes kézzel megérintette az arcomat, én pedig csak nevettem, anélkül, hogy bármi is elrontotta volna azt a pillanatot.
A Sepelio-bűbáj rezdülései, a pálca mozdulata, és az érzelem, ami belőlem tör elő, mind összeolvadnak ebben a pillanatban. A meleg sütés illata, az anyám jelenléte, a világ összes boldogsága és békéje ott van, abban az egyszerű nyári délutánban, amit most újra megélek, mintha csak én magam volnék egy része annak a boldogságnak. A varázslat, amit most megpróbálok létrehozni, ugyanazt az érzést hívja elő bennem: egy olyan tiszta örömöt, amit semmi sem árnyékolhat be. Ahogy az emlék egyre mélyebbre húz, valami megváltozik a levegőben. A bájital felett gomolygó gőz nem csupán a főzet saját, jellegzetes illata; van benne valami meleg, valami ismerős. Egy enyhén parázsló tűz füstös-megnyugtató illata keveredik a levegőben, mintha egy rég elfeledett kandalló parazsai élednének újra. És ott van még valami más is – egy finom, édes illat, amely puhán, szinte alig észrevehetően tölti be a teret. Mintha vajjal és vaníliával átitatott tészta sülne valahol a háttérben, mintha a múlt egyetlen illatként térne vissza hozzám. Egy röpke pillanatig nem is vagyok biztos benne, hogy az illat valóban a bájitalból szivárog elő, vagy az emlék annyira élénk, hogy a valóságba is átszűrődik.
A pillanat töredéknyi ideig tökéletes – az emlék, az illatok, a múlt melegsége körülölel, mintha anyám keze simítaná végig az arcomat, ahogy gyerekkoromban. Aztán valami hirtelen megbillen bennem. Az idill éles kontrasztban áll a valósággal, a kellemes illat egyetlen szempillantás alatt fojtogatóvá válik, mintha valami idegen erő kapaszkodna belém, letépve rólam az emlékek védelmét. A gyomrom összerándul, a torkom összeszorul, és tudom, hogy nincs időm habozni. Lassan, de határozottan tolom hátra a székem, igyekszem észrevétlen maradni, ahogy csendben kisietek a teremből. A folyosóra érve gyors léptekkel haladok, amíg biztos helyet nem találok, hogy rendezzem magam. Amikor visszatérek, arcom sápadt, kezeim kissé reszketnek, de hangtalanul visszaülök a helyemre, és erőt veszek magamon, hogy folytassam a munkát, mintha semmi sem történt volna.
Ahogy visszatérek, érzem, hogy a gyomrom még mindig remeg egy kicsit, de igyekszem egyenletesen lélegezni. A terem csendjében csak a bájitalok halk rotyogása hallatszik, és a homokórák egyenletes pergése. A saját üstöm felé pillantva azonnal látom, amit már sejtettem: a főzet sötétebb, zavarosabb lett, az állaga pedig túl sűrűvé vált, mintha az elhagyott varázslat hiánya egyensúlytalanságba taszította volna az egészet. Nem is kell megérintenem, hogy tudjam: teljesen tönkrement. Egy gyors, bocsánatkérő pillantást vetek a professzorra – nem akarom megszakítani az óra csendjét, de tisztában vagyok vele, hogy tiszteletlenség lenne úgy tenni, mintha minden rendben volna. Lassan visszaülök a helyemre, nem próbálkozom az üst tartalmának megmentésével. Már nincs értelme. Összekulcsolom az ujjaimat az ölemben, és igyekszem fegyelmezetten várni az óra végét, bár az elmém még mindig zaklatott a korábbi élménytől.
A boldogság önmagában nem volt elég. A varázslat mélységet kívánt, egyensúlyt a fény és az árnyék között – de bennem nem volt árnyék. Nem volt ott az a félelem, az a fájdalom, amit a professzor mondott, csak a tiszta emlék, az anyám melege, a nevetésünk könnyedsége. És ez kevés volt. Ahogy próbáltam kitartani a varázslatot, a pillanat megingott, mintha egy festményből hirtelen kifolytak volna a színek. A bátyámnak itt kellett volna lennie. Az ő árnyékának ott kellett volna húzódnia a háttérben, ahogy mindig is tette. De nem volt sehol. Nem kísértett, nem figyelt a peremről, nem vetett rám egyetlen kíméletlen, csipkésre mart tekintetet sem. És ezzel megint cserben hagyott.
Körbenézek a teremben, figyelve a többieket. Van, aki még mindig a homokórát nézi, elmélyülten idézi fel emlékeit, mások már a varázsigét mormolják, pálcájuk finom ívet rajzol a levegőbe. Néhány főzet halványan izzik, mások csupán lassan kavargó folyadékok maradtak. Én viszont csak ülök, mozdulatlanul. A kezem még mindig a pálcámon pihen, de már nem próbálkozom. A főzetemmel nem érdemes.
Lassan lehunyom a szemem. A terem hangjai elmosódnak, az üstök halk fortyogása, a pergamenek sercegése távoli, jelentéktelen neszekké fakulnak. Csendben várom az óra végét, a pillanatot, amikor ez az egész már csak egy újabb hiba lesz a mögöttem sorakozó emlékek között.

[- Tartsa legalább két-három percig forrásban a főzetet, Ms. Langley, utána kérem, próbálja meg tíz percen belül az utolsó lépést! Nem baj, ha nem sikerül, csak próbálja meg!]

Bájitaltan
VI. évfolyam

2005. március 10. (Csütörtök), 2:00 p.m. - 4:00 p.m.

Csendben figyelem a diákok munkáját, akik szinte mind nagyon jól, nagyon keményen dolgoznak a bájitalon, amelyről jól tudom, hogy elképesztően nehéz. Ez a mély önismeret egy felnőtt varázsló számára sem lenne igazán magától értetődő. Az ember nem szívesen néz bele magába, nem feltétlenül azt találja ott, amit szeretne.

 Elég egy pillantást vetnem Ms. Langley főzetére az asztal mögül, hogy lássam, nem igazán fog tudni részt venni a munka érdemi részében. Az, hogy itt van ma, bizonyítja, hogy ennél összetettebb dolgokra is képes, még ha hátul is van az évfolyamon. Biztos, hogy az idegeskedés okozza ezt. Tudom, hogy az elődeim csak hagynák ezt, Piton professzor talán megjegyzést is tenne, én viszont nem csak a legjobb diákok professzora vagyok. Felállok, kezemben egy lezárt fiolával, és a hugrabugos prefektushoz lépek, akinek nonverbálisan kiürítem az üstjét. Készültem a biztonság kedvéért tartalékkal, bár az eredmény nem ugyanaz, mintha a friss, forrásban lévő főzettel dolgoznánk. Beleöntöm a tartalékot a lány már üres üstjébe, ami türkiz színben világítja meg az arcát.

 - Tartsa legalább két-három percig forrásban a főzetet, Ms. Langley, utána kérem, próbálja meg tíz percen belül az utolsó lépést! Nem baj, ha nem sikerül, csak próbálja meg!- rámosolygom a lányra, mielőtt visszatérek az asztalomhoz. Nem tudom, hogy mi lesz a vége, de tanulni van itt mindenki, úgyhogy nem zavar, hogy nem lesznek a legmagasabb minőségűek a bájitalok.

 Akkor csak pislogni marad időm, amikor Connor O’hara hirtelen feláll, és kiviharzik a teremből. Nem tudom, hogy tényleg rosszul van-e, és egy pár másodpercig gondolkodom rajta, hogy talán utána megyek, de inkább az órán kívül látom értelmét annak, hogy beszélgessek vele. Biztos rengeteg nyomást érez magán most, hogy közeleg a meccse a Hollóhát ellen, főleg annak fényében, hogy többen elvitatják a legutóbbi alkalommal elért eredményeit- akkor is, ha végül nem ő csalt, hanem az ellenfelei. Ez ugyanakkor nem elfogadható ok rá, hogy elhagyja a tantermemet.

 Látom, hogy sok szép eredmény készült, de egyelőre nem kezdek értékelni, csak egy bíztató mosollyal nézek Ms. Tuffinra, majd Mr. Ashfordra. Ránézek Ms. Morgensternre is, akinek első ránézésre nagyon jó lett a bájitala… azután a felette terjengő füst színéből rájövök, hogy valami nagyon nincs rendben.

Házpont összesítő:

Griffendél: +5 pont
Mardekár +15 pont
Hollóhát: +25 pont
Hugrabug: +5 pont

- A tanóra három körös. Következő tanári hozzászólás: 2025.04.10.
- Az órán való részvétel mindenki számára kötelező, aki nem jegelt, és felvette az órát. Az igazolatlan távolmaradás pontlevonással jár.
- A többi diák megszólítása esetén a neveket a következő színkódokkal emelhetik ki:

#BD2118 (Griffendél), #557105 (Mardekár), #1d4d9d (Hollóhát), #EFB521 (Hugrabug)

[Revannal]

Potions & Emotions

Hatodév, Bájitaltan
2005. március 10.
+18! Önsértés, öngyilkosságra való utalások

Nem irigylem társaim sikerét. De megkövezem magam a kudarc miatt. Tisztán a lépéseket számolva, reálisan nézve ennél jóval bonyolultabb főzeteket és kombinációkat elvégeztünk már. A táblára vésett utasításokat újra elolvasom, de már csak felületesen, nem kapaszkodok abba a reménybe, hogy az talán felfed számomra egy titkot, a fülembe súg egy tanácsot, amivel a főzetem legalább elfogadható szintre menthető volna. Lopva pillantok csak körül, miközben egy szúrós, nehéz érzéssel küzdök a mellkasomban. Minden levegővétel egy-egy újabb erőfeszítés, mintha egy láthatatlan kéz helyezne súlyt a tüdőmre.
A többiek már rég a bűbájjal foglalkoznak. Van, aki talán végzett is vele, de már ezt sem tudom biztosan. Saját, zavarodott gondolataim zúgnak fülemben, a külvilág apró neszei pedig összemosódnak körülöttem. A percek épp olyan nyúlósak, mint az a ragacs az üst alján, ami valaha hunyorszirup volt.
Én vagyok az egyetlen, aki még a bájital könyv szerinti bájitalkészítési lépéseinél bukott el.
Én vagyok az egyetlen, akit a kudarc megbénított, és nem tud győzedelmeskedni felette.
A világ összeszűkül körülöttem. Hiába vagyok évfolyamtársaim között, én valahogy végtelenül egyedül érzem magam azzal az undorító, csípős és égett szagú kotyvalékkal, amit ezen idő alatt produkálni tudtam. Erőtlenül remeg meg pálcás kezem – a zsebembe is süllyesztem azt, mielőtt meglátják, hogy mennyire megvisel a dolog, és milyen gyenge is vagyok valójában. Majd jobb kezem körmeivel belemarkolok bal alkaromba, és belevájom őket úgy, hogy annak nyoma maradjon. Szükségem van arra, hogy emlékeztessen a jelenre. Maradék kontrollom utolsó lépcsőfoka, ahonnan nem zuhantam még le teljesen.
Ránézni sem tudok az üstre, amikor Oakley professzor kiüríti azt. Megszűnik a csípős, mostanra már nyilvánvalóan égett szag, ezzel együtt pedig egy kicsit, legalább egy kicsit enyhült a rám nehezedő súly is, ahogyan azonnal elfogadom a főzettel szembeni vereséget. Legalább nem kell tovább küzdenem. Összefonom karjaimat mellkasom előtt, meleg ölelésbe foglalva magam, tudattalanul kizárva ezzel még jobban a külvilágot, és csak bátortalanul küldök egy hamis mosolyt Sienna felé viszonzásul. Közel álltam ahhoz, hogy kövessem O’Hara példáját, de érzem, hogy ha most felállnék, a lábaim cserben hagynának. Mindezek ellenére az alig észrevehető hála kiköszön tekintetemből, amikor az futólag találkozik a professzoréval. A türkizkék folyadék valósággal megvilágítja az arcomat.
Erőltetem magam, hogy visszaemlékezzek a pontos utasításokra a varázslat kapcsán, mialatt kivárom a professzor által kívánt időt a folyadék felmelegedéséig, de roppant nehezemre esik kiszakadni jelen állapotomból, és bármilyen kellemes emlékre visszaemlékezni. Elengedem magam a szorításból, majd ismét nyirkos, izzadt, de mégis jéghideg tenyerembe veszem a pálcámat. Emlékszem az amortentia kellemes illatára, egyenesen megbűvölt saját üstöm tartalma, amikor végre sikerült helyesen elkészítenem azt.
Megannyi kellemes emlékkel gazdagodtam az évek során, új kapcsolatok és barátságok születtek, azonban az intés visszhangzik koponyámban: csak egy kellően erőteljes élmény, legszebb vágyaink, meghatározó, pozitív élményünk lehet elég arra, hogy a varázslat sikerüljön. Először a közelebbi múltból merítek. A prefektusi fürdő nyugalma, amikor egy sikeres, cselekvésekkel teli nap végén megpihenhetek, a klubhelyiségünk otthonos kényelme, ahová háztársaimmal visszavonulhatok, és mindazok a nevetésekkel teli, őszinte pillanatok, amikben osztozhatok diáktársaimmal. Például amikor prefektustársainkkal hajnalban egy eldugott folyosón üldögéltünk járőrözés címszóval, és olyan dolgokról beszélgettünk, amiket nem szoktunk egyébként megosztani mindenkivel. Amikor Travers először nevezett a keresztnevemen, és nem csak egy titulus vagy vezetéknév voltam. Amikor együtt simogattunk az unikornisokat Anne-Rose-zal, Holdennel, Soffival és Revannal, miután minket engedtek közel először az összes évfolyamtársunk közül Legendás Lények órán.
Majd még mélyebbre nyúlok emlékeim labirintusában. Eszembe jut az az este, amikor hirtelen úgy döntöttem, hogy nem akarok visszajönni, mert minden túl sok volt, és ezt a hiányt az életemben csak egy újabb halál tudná bepótolni. A fagyos csempéken feküdtem, az amortentiám emlékét pedig felkavarja az összetört parfümös üvegem. Valaha a kedvenc illatom volt, de már képtelen vagyok rosszullét nélkül elviselni. Holden hangja mégis meg tudott kapaszkodni bennem annyira, hogy visszarántson az élők közé. Talán egy nap nem ébredek majd fel, és valaki átveszi majd a helyem. Talán lesz olyan még, hogy nem tűnik fel senkinek, ha nem vagyok többé.
Szemeim nem tudnak hazudni, talárom ujjával pedig feltörlöm az első könnycseppet.
Volt idő, amikor még ő is itt élt köztünk ebben a világban. Megmosolygom az emléket, amikor Percival engedett nyerni valamilyen játékban, és megtanított arra, hogy nem a győzelemért, hanem a társaságért játszunk. És ott van Millicent is, akivel a nehézségek, a feszültségek és szüleink egymás ellen való hangolása ellenére mégis eljutottunk a közös, jó pillanatokig – még ha jelenleg talán picit ellenkezik is. Még a legjegesebb levele is egy pici szelete az otthonomnak, amit a kastély bármennyire is próbál kiszolgálni, de helyettesíteni sosem lesz képes azt. Ajkaim megformálják a varázsigét, még ha ki nem is mondom azt. A főzet illata nem közelíti meg az amortentiában érzett, eső előtti, jellegzetes hatást. De egy hangyányit talán mégis kellemesebb kivörösödött szemeim és remegő kezeim árán.

Bájitaltan
2005. március 10.

Nem túl gyakran lepődök meg mások reakcióin, de az erőltetett műmosoly, valamint a suta "Köszönöm!" O'Hara szájából egyszerre komikus, és letaglózó. Végül csak egy tőlem visszafogottnak számító vigyorral nézek vissza rá.

-Máskor is! - közben azon agyalok, hogy beteg szegény? Ilyen reakciót még sosem kaptam tőle, nem is vártam volna ezer év múlva sem. Mondjuk úgy tartja a mondás: 'Vak tyúk is talál szemet'.

Oakley professzor feláll az asztaltól, ez a mozgás pedig felkelti a figyelmemet. Tekintetemmel végig követem a tanárt, ahogy Oph-hoz sétál, és kiüríti az üstjét, és egy előre elkészített főzetet önt bele. Bár most az arcát nem látom, de ismerem eléggé, és sejtem most milyen csalódott lehet most. Ez a mai óra sokunkat megvisel a mély önismereti részével. Talán most lenne itt az ideje, hogy meglepjem az ajándékával? Amit már oly' régóta akartam átadni neki, de végül sosem mertem. Féltem a visszautasítástól. Most is félek, de az előző pozitív visszajelzés egy picit segít. Ophelia pedig az évek alatt a legjobb barátommá vált. Hogy ez mikor történt magam sem tudom, de először mindig hozzá megyek, ha bajom van. Előtte nem félek megnyílni jobban, még ha nem is igazán hiszem el neki, amit már évek óta próbál a fejembe sulykolni. A táskámra tekintek. Bár nem látom a kis dobozkát, pontosan tudom, hogy néz ki. Ahogy a tartalmát is látom lelki szemeim előtt. Egy nagyot sóhajtok. Meglátjuk, mit dob a gép...

Még nagyban a gondolkodás fázisában lézengek, közben pedig ködös tekintettel nézek végig évfolyamtársaimon. Kicsit meg is rezzenek, mikor szemem sarkából látom, ahogy O'Hara felpattan a helyéről és megindul kifelé. Mintha... de csak mintha furán csillogtak volna a szemei. Biztosra nem tudom megmondani, túl gyorsan történtek az események. Az üstje fölé hajolok, csak úgy kíváncsiságból. Vagy Amortentia-t főzött, vagy sikerült neki a Sepelio főzet. Szépen lassan visszacsüccsenek a helyemre, s eltározom ezen információkat a többi titok közé, amiket őrzök.

Talán túl sokat foglalkozom másokkal, de nem tehetek róla. Jobb érzés nekik segíteni, ha tudok, mint a saját tökéletlenségemmel foglalkozni. Nincs is rosszabb, mint reggel a tükörbe belenézni, és a saját arcképemmel szemezni. Olyankor minden kudarcom, minden hibám, minden rossz emlékem újra az arcomba nevet, gúnyosan, fájón. A mostani sikertelenségem is csak egy a sok közül. Annyiban talán más, hogy most feléled bennem a bizonyítási vágy. A küzdőszellem. Jobb akarok lenni. Ha nem is a legjobb, de olyan, akit a legjobbak elismernek. Valószínűleg nagy szerepet játszik ebben az egészben, hogy el szeretném terelni a gondolataimat egy érzésről.
Oakley professzor mosolyára kihúzom magam, és viszonzom azt. Utoljára a lovasversenyeimen éreztem így magam. Ott is az a lényeg, hogy kihozd magadból a legtöbbet, és nem az, hogy jobb legyél másoknál. Légy jobb, mint a korábbi önmagad. Ha tudásodhoz mérten mindent képes vagy beleadni, akkor már egy igazi győztes vagy!
Orin Morgensternre pillantok ismét. Tehetséges, szorgalmas, intelligens, szép, elegáns, félelmet gerjesztő, rideg, kimért, tiszteletet parancsoló. Szöges ellentéte annak, ami én vagyok. És bár tudom jól, hogy jobb sosem leszek nála, de kell egy cél, kell egy rivális, akit túl akarok szárnyalni. Ez pedig, bár akaratán kívül, de Ő lesz.

[i'm the coldest]

U N D E R  Ω  P R E S S U R E

under

                     pressure
                                                   i can promise
                                                                                      i'm the coldest

+18! szégyenítés, társadalomkritika, trauma, utalás fizikai erőszakra.
        A vereség tudata árhullámként önt el, míg körmeimet a tenyerembe vájom és megpróbálom megkeresni a kudarcom okát. Találok megnyugvást a gondolatban, hogy míg mások ilyenkor elfordítják másik arcukat, mert úgy őrizkednek a szégyentől, ahogy vérszívó a fénytől, én nem adom meg magam ezen kényelemnek. Senki nem lehet olyan kegyetlen bírálóm, mint én leszek, nem tűröm meg ezt a gyengeséget a legapróbb részletekben sem!
        Halkan, gyorsan lapozni kezdem a jegyzeteket, sorokat, jeleket nem hagyok fedetlen - mint fájó fejen a kínok, átjárom az összeset, betűről-szótagra. A bájitalom nem okozhatta, az a leírásnak megfelelő árnyalatú, nem is szennyeződhetett semmivel. Egyre csak éget a vereség heve, összeszorítom az állkapcsom. Itt kell lennie, meg fogom találni! Verdammt ostobaság, végül nem ad magyarázatot egyik sem.

        Ha azok közé tartoznék, akik most kitüntetéssel tekintenek értelmetlen bukásukra, örömmel a hibákra, empátiának nevezett öntömjénezéssel javítandó hézagjaikra, talán elfogadhatnám, nem lehet minden sikeres. Ha minden sikeres, valójában semmi sem az - de azt nehezen állom meg, hogy az asztalra ne vágjak, vagy a lábába ne rúgjak tehetetlenül. Gyilkos haraggal hátraevetem újra meg újra a hajam, egy másik különösen ostoba szokást követve, de Oakley professzor óráján nem engedném meg magamnak soha azt a gesztust, hogy szabad utat adjak neki.
        Mikor azonban O'Hara ismét a szégyenteljes megfutamodást választja, legszívesebben megragadnám és a falhoz vágnám a koponyáját egyszer, kétszer, háromszor. A Dargan senseitől tanult légzéstechnika az utolsó mentsváram, csak az segít felismernem, hogy a gyűlöletemnek valójában nem ez a heréknél is kevesebb férfiak kifogása a tárgya. Nekem nem vele, saját magammal van dolgom.

        Visszafordulok az üstömhöz, közelebb hajolok, olyan közel, ahol már semmi nem bújhat el, semmi nem maradhat gyönyörű - ahogy minden undorítóvá, emberivé lesz a közelségben. Különösnek tűnik, mintha nem is sepelio volna, de más természetesen nem lehet - a halovány édes aroma belepi felületét, itt is érzem, ha jobb is volna haragból meginni az egészet. Elképzelem, hogy perzselné a nyelőcsövem, kényszeríteném magam, hogy az megújuljon újra meg újra, míg csak el nem tudja viselni. Ennél a szégyennél a fájdalom bizonyára jobb érzés volna.
        Hajolj még közelebb, Orin Morgenstern, és ismerd el: ez az üst vagy, értelmetlen tartalma. Mérgezőnek tűnő füstje, tökéletesnek tűnő felszíne, használhatatlansága. Fogadd be az egészet, mártózz meg a kínos bukás minden ízében, engedd átcsapni azt magadon: tedd le a lelked, hagyd a holtakat a halottaiknak, mert nem maradt mást. Nincs ott számodra semmi. Nincs ezen a világon erő, amely el nem szunnyad egyszer, Tōhoku is elmúlik egyszer, a gyűlöleted is elmúlik egyszer.
        
        Felveszem az egyik kikészített apró üvegcsét, mellette a tőr - megtisztítottam már, újnak látszik, sosem használtnak. Kínoz valami mosolyféle - az önmagát felmentő fejletlenség most mindent megengedne számomra, az önsértést is. Nincs fénye, sem fonákja, a fizikai fájdalom gyermekek játéka a képességem alatt: de elképzelem, milyen volna, ha vérrel fogadnám meg, hogy soha többet nem hagyom magam elbukni.
        Sosem számítottam senki másra, csupán önmagamra, sosem volt szükségem senki másra, csupán önmagamra. Beletöltöm a bájitalt az üvegcsébe, leteszem azt Oakley professzor asztalára, mielőtt befejeződne az óra. Nem élek a fájdalom könnyűségével, tekintetet elfelhőző felmentésével: aki a fájdalomba menekül, önmagát veszti és nem látja annak okát a vörösön-bíboron át.
        
        - Oakley professzor, ígérem önnek, nem hagyok magamnak szabad percet, amíg nem sajátítom el ezt a bájitalt! Nem keresek kifogásokat, elrontottam és megérdemelném, hogy házpontokat vonjon le tőlem vagy büntetésbe küldjön, de ígérem önnek, hogy ez többet nem fordul elő. Köszönöm, hogy megengedi újra, mélyen sajnálom, hogy szégyent hoztam a házunkra! - mélyen meghajolok, de valahol belül még két marokra tudom fogni az egyre hangosabb könnyeimet. Ez a sensei mindig őszintén és tisztelettel fordult felém, érte sem engedhetem meg ezt a hanyagságot, miközben a világot várom magamtól.
        A Roxfortban természetesen nem büntetik a középszerűséget, mégis úgy érzem, undorító, amit tettem. A helyemre visszafelé vetek egy gyilkos pillantást a húgomra, ő azonban bizonyára nem bántja magát ezekkel a félelmekkel - nem, azok csupán az én koponyámban érzik otthon magukat.
 
        Az elutasítás hidege még belepi az arcom, míg az eszközeimet a szekrény polcára, a pergameneket a táskámba helyezem - ennek nem így kellett volna történnie, de nem tudom, hol kereshetném a hibát. Magamban, ez világos, ennek megadom magam: de a pihenésnek nem, próbálom felidézni az összes mozdulatot, amelyet tettem az utóbbi fél órában.
        Talán motiválhatnám magam valamilyen büntetéssel - az ételt megvonni ostobaság volna, az adagok, amelyeket kidolgoztam, eleve sem hagynak morzsákat sem az élvezet számára a szigorú grammok közt. Edzhetnék többet? Nem szívesen mondanék le a kendóról, de ha abban találok örömet, közben az órai teljesítményem pedig ilyen hitvány.. A testi fenyítés nem vezet célra, még az ellenem tervezett mágikus korlátok sem tartanak vissza attól, hogy önkéntelenül gyógyítsam magam. Míg ezen merengve hagyom el az alagsori termet - bízom benne, hogy Oakley professzor megtalálja számomra a fejlődés és bűnhődés leghatékonyabb módját.
        Az ember együtt élhet a fájdalommal, de nem élhet együtt a szégyenével.

Zauberträne
2005. február 10.

16+

   A Bájitaltan számtalan erősségem egyike, ez a bájital pedig egyáltalán nem komplex, úgyhogy nem nehéz befejezni az első lépéseket. Az összes titok, hogy mindennek, még a legegyszerűbb, leghétköznapibb feladatnak is teljes, osztatlan figyelmet kell szentelni, nem szabad elálmodozni; több faragás során elszenvedett sérülés is megtanított rá, hogy soha nem lehet valaki elég jó valamiben, hogy beérje azzal, hogy a felét vagy egy még kisebb részt ad magából.

 A bájital bonyolultabb részét, a bűbájt illetően rögtön látom is, hogy nem véletlenül RAVASZ szintű bájitalról van szó. Érzem, hogy elkap belül egy pillanatra egy rám egyáltalán nem jellemző, hűvös érzés, amelynek hatására összedörzsölgetem a kezeimet, amely egy kicsit megnyugtat, mint régen, amikor... ezek a gondolatok természetesen a legkevésbé sem segítenek most.

 Nem is Oakley professzor véleményétől félek; tudom, hogy ha nem is kapok túl jó eredményt ma, könnyedén kijavítom. A türkizkék bájitalok fényében, ahogy körülnézek, a társaim arcára, akik közül többen már mélyen belemélyedtek lelkük legmélyére, eszembe jut, hogy ez a bájital egy teszt a célkitűzésem szempontjából is. Ha nem sikerül elég jól, az azt jelenti, hogy komoly hiányosságaim vannak a lelkek, emberi személyiségek megértése szempontjából, az pedig egy elengedhetetlen lépés lesz a Halhatatlanság elérésének szempontjából- akár Herr Morgenstern útját nézzük, akár az enyémet. Nem hiszem, hogy képes lennék olyan bábot alkotni, amely egészségesen, stabilizált állapotban megtart egy lelket, ha nem vagyok képes megtalálni a saját belső szikráimat sem.

 Mik volnának ezek?

 Orin irányába nézek egy pillanatra. Elég őszinte vagyok magamhoz, hogy tudjam, a közös emlékeink sem lehetnek részei ennek a bájitalnak: a legjobb pillanatainkban szövetségesek voltunk, élveztük egymás társaságát és intelligenciáját, de soha nem működhettünk volna. Egy szövetség pedig gyorsan véget tud érni, és mióta tudom, hogy ő nem azt a szerepet tölti be, nem volt más soha számomra, csak egy zsákutca- egy zsákutca, ahol könnyen meghalhattam volna, de élve kiverekedtem magam belőle. Talán egy-két dolog jó volt... de csak felületesen, néhány percig.

 Elég önző vagyok hozzá, hogy tudjam, boldog voltam, amikor először láttam azzal a szememmel, amely először meggyógyult, hogy hol fogok élni. Bármilyen kegyetlen gondolat, valószínűleg előbb szerettem a napi három étkezés, a meleg, a puha ágy gondolatát, utána terjedt ki azokra az emberekre, akik megadták nekem. Persze kiterjedt végül. Ha megkérdeznék tőlem, hogy szeretem-e azt a két embert, aki nevelt, akik a szüleim, habozás nélkül rá tudnám vágni, hogy igen, legalábbis magamban- szóban biztosan valami szellemes választ adnék („lehet nem szeretni valakit, aki ilyen jó divatérzékkel megáldott fiút nevelt?”).

 Ha a legszebb emlékeimre gondolok, gyakran feltűnnek bennük a háztársaim, különösen Soff, akivel rengeteget beszélgettünk a divatról, a süteményekről, állatokról, olyan dolgokról, amelyek elvonnak kissé a küldetésemtől. Soffi Lowe egy meleg pont az életemben, a vele töltött beszélgetések, akár járőrözések gondolatára most is mosolyognom kell. Soffi egy rózsaszín pont, olyan, amelyiknek örökre ott kell lennie.

 Rengeteg egyéb élmény tölt meg fénnyel, elégedettséggel: az első bábom, amikor először alkottam valamit, ami úgy nézett ki, mintha élne. Az alkotásaim, a kemény munka eredményei, melyekre ránézek egy hosszú nap után, és látom, hogy ismét alkottam valami megismételhetetlent, nem csak büszkeséggel töltenek el, sokszor érzem magam tőle teremtőnek, aki megpihen a hetedik napon, és nézi, ahogy táncolnak. Én persze jobb leszek a mitológiai teremtőnél, mert valami jobbat, valami többet fogok alkotni, fejlesztett változatot.

 És természetesen ott van Ő. Scrimgeour sajnos eltakarja előlem Revant, de mindig úgy érzem, hogy képes lennék bármire, amikor az arcára nézek. Olyankor azt érzem, hogy nem csak repülni tudnék, de meg tudnám változtatni a Mágia törvényeit, a valóságot átálmodnám erre a létsíkra. Revan tökéletes- ő Herr Morgenstern leendő istennője, ő az a lány, aki a pléden aludt a tó partján, amikor jöttek a kneazle-ök, a lány, aki tökéletes. Vagy tökéletes lesz- eszembe jut a Névtelen Báb, amely viseli otthon az arcát, és amely már az esszenciája nélkül, félkészen is megölelt.

 Warmheit.

 Végig koncentrálok, amikor megkezdem a bűbájt. Nem hagyom az elmémet kalandozni, nem kap kitérőt, pihenőt, nem rettenek el azoktól a gondolatoktól sem, melyeket mások tisztességtelennek tartanának. Érzem, hogy kivörösödik az arcom, miközben látom a kis holdakat, melyek az apró aranybolygó körül keringenek, némelyik nagyobbnak is tűnik, de a bolygó gravitációja mégis nagyobb. Akarok mindent arról a bolygóról: a levegőjét, a vizét, a gyümölcseit, a fényt, amely visszaverődik a felszínéről.

 Valamilyen citrusos növény- talán citrom. Gyalult fa. Por- a por hordozza több dolog emlékét.

 Vörös arccal nézek a főzetre, mely jó lett, de nem tökéletes. Talán nem is lehet tökéletes főzetet alkotni elsőre, de csendben felnézek Oakley professzor irányába, azután újra Revan felé, akit most meg is tudok nézni egy pillanatra. Nyelek egyet, összeszorítom a lábaimat, azután ránézek újra a főzetre.

 Egy napon el fogom érni a halhatatlanságot. Mit dir.

C O O K I E ♡ J A R

•     •    •     •    •     •     •  

౨ৎ ˚｡ ೀ

君と探そう
秘薬のレシピ
誰か足りない
cookie jar
甘いのが欲しい
•     •    •     •    •     •     •  

        Bár folyton Nialen felé kellett pillantania - és néha el is kapta a fiú tekintetét, amitől kuncogott is kicsit, már csak azért is, mert Oakley professzor megtiltotta, és olyankor mindig jobban kell - végül Princess Soffility nem vallott kudarcot a bájital elkészítésében. Legszívesebben hosszas beszélgetésbe bonyolódott volna Enverrel az árnyalatokról, ő mit lát benne, kihez illenének igazán a színek, de az óra második felében már pisszegniük sem volt szabad.
        Boldog volt attól, hogy a professzor szerint helyes volt a válasza, bár egy ideig merengett rajta aprítás-kevergetés közben, vajon milyen szökőárról lehet szó, talán történt valami a tóval, amiről lemaradt? Az apja gyakran mondta neki, hogy a hozzá hasonló lányoktól senki sem várja, hogy értsék a világ működését, amúgy is jobb volna, ha nem nem próbálna gyertyát gyújtani az örök sötétség termeiben, de az utóbbit nem egészen értette, és kicsit szomorúnak is találta.

        Kicsit félve vette a kezébe a pálcáját, kapirgálta előbb kicsit az épp epres-cicamintás körmeivel, majdnem el is ejtette, míg egyik lábáról a másikra állt az üst mögött. Bizonytalanul rámosolygott Zafirára, de nehezére esett koncentrálni, Nialen folyton ott járt az eszében, ahogy az is, amit még decemberben mondott neki a jövőről. Annyira boldog volt, hogy újra jóban lehetnek, ez talán lehetett volna az egyik emlék, de mint hideg árnyalatú blush az olíva bőrön, folyton felhívta magára a figyelmét.
        Megpiszkálta a kis homokórát - aminek határozottan jót tett volna egy masni vagy egy szalag, ezt némán is elismerte - és megpróbálta összekanalazni a gondolatait, amelyek hirtelen a szélrózsa minden irányába látszottak szaladni előle.

        Egyelőre non-verbálisan, de valahogy elkezdte a bűbájt és a kavargatást is - még ha meg is kellett emelnie hozzá az egyik lábát, és a biztonság kedvéért közelről bele is bámult közben a főzetbe, ami csillagos éjszakára emlékeztette, lepelként borult a lelkére. Látta újra magukat újra a birtok egyik szép, rózsaszín plédjén egy augusztusi éjszakán: csak ő és 엄마, titkokról suttognak, nevetnek. Az volt az utolsó, de pont ezért ez a legdrágább - kedves akcentusával Princess Soffilitynek nevezi, megkérdezi, hogy érezték magukat aznap délután Nialennel, szép volt-e a bunki, amit együtt építettek, finom süteményeket kóstoltak-e, táncoltak-e a lemenő nap fényében, mielőtt Traversék eljöttek a fiukért?
       Nialen mindig ott volt azokban az években, átölelte óvatosan 엄마 temetésén, később azt is megengedte, hogy befonja a haját. Nagyon szereti Nialent és most már azért tudna sírni, mert olyan boldog, hogy ismét jóban lehetnek, hogy újra fontosak lehetnek egymásnak.

         Nem sokkal később félve illatolta meg az elkészült bájitalt, de fél szemmel most is az unokabátyját leste, vajon az övé milyen lett, ő vajon figyel-e? Nem akarta megzavarni sem Opheliát, sem Anne-Rosiet, pedig annyira kíváncsi volt, hevesen dobogott a szíve. Alig tudott nem egyhelyben topogni, kerek cipője orra folyton hozzáért a székhez, ahogy pipiskedett a főzete felé, érzi-e már a megfelelő illatjegyeket?
        Csak akkor kapta fel a fejét, mikor O'Hara megint elrohant, de még mindig haragudott a fiúra, amiért olyan gonosz volt mindig Zafirához, hogy nem is volt kíváncsi rá, most miért ment ki. Talán a közelgő meccs miatt izgult, ezt még Princess Soffility is meg tudta érteni, már előre elképzelte az összes megjegyzést, amit aznap reggel és az utolsó sípszó után fog hallani.

        Udvariasan és csak kicsit zizegve várta meg, míg a professzor odajön hozzájuk értékelni a munkájukat, közben is nyújtogatta a nyakát hátrafelé, mint egy kis hattyú - talán nem egy elegáns, durcás fajta, mint Nialen, de egy kisebb, roségold változat? Hümmögve neki is látott, hogy lefirkálja az egyik félig üres pergamenre, de aztán még idején a szája elé kapta a kezét és elnémult: mások még nem végeztek egészen, ő pedig nem akarta megzavarni senki munkáját.
        Az üstből mintha érezte volna az amortentia egyik elemét, de a többi vészesen hiányzott. Princess Soffility azonban nem érezte magát szomorúnak már, az értékelés után vidáman szökellt ki a teremből abban a tudatban, hogy végre átadhatja a kis rajzot tartalmazó levélkét, és megnézheti Nialen arcát, mikor kiszóródik belőle a szivárványszín glitter.

        

Bájitaltan 2005. március idusa előtt öt nappal


18+ - káromkodás, még több káromkodás, general Nialen bullshit, szexuális utalások

   Kurvára fogalmam sincs, hogy tudtam ilyen jól befejezni a főzetet hiba nélkül, amikor végig Soff irányába néztem. A gondolataim el-elkalandoznak a főzettől, egyrészt a szokásos faszságokon töröm a fejem, másrészt viszont mindig azon kapom magam, hogy a tekintetem összeakad a lányéval, és ahogy beszívom a forró illatot, érzem, hogy a gőz vörösbe borítja az arcomat.

 Megint kibaszott hülye vagyok- megint meggyőzöm magam róla, hogy csak képzelem, hogy kémkedik utánam, képzelem, hogy eljátssza. Amikor az eszem beszél, tudom, hogy kibaszottul kavar valamit, mert nem lehet ilyen naiv- de azt akarom, hogy tévedjek. Azt akarom, hogy ne legyen igazam, azt akarom, hogy tényleg kedveljen, tényleg jóban legyünk újra, bármennyire álmodozás ez csupán...

 És akkor, itt van ez a kibaszott bájital. Ez a bűbáj. Felsóhajtok, ahogy belegondolok, hogy mi minden tesz boldoggá, és azokat hogyan kúrja szét az élet. Hogyan baszódott el a gyerekkorom tökéletessége, amikor lementem tejért, vagy csokoládéért, vagy Merlin szőrös fasza tudja már, hogy miért. Aznap este, amikor lefeküdtem aludni, volt egy húgom, aki az idegesítő hülyeségei ellenére is a barátom volt, volt egy anyám, aki mindig érzelmi biztonságot nyújtott, amikor történt valami, amit kurvára nem ismertem volna be senkinek, de segítségre volt szükségem, és volt egy apám. Egy apám, aki hős volt, ravasz, de bátor, mert befogadott valakit, akit kedvelt, hogy megvédje, akkor is, ha kockáztatott, közben viszont nem állt az akkor vesztesnek tűnő oldal mellé. Aztán az egész elpusztult. Érzem Yuria csuklóját az ujjaim között, ahogy elkaptam a kezét, amikor megpróbált felpofozni, egyetlen egyszer, mielőtt a földre löktem. Érzem anyám felkarjait, ahogy megfogom őket, erősen és határozottan, hogy távolabb tartsam az ölelést. Érzem a hideget azon az ostoba fogantyún, ahogy elfordítom, hogy megtöltsem apám tüdejét vízzel... megfogom egy pillanatra, csak egy pillanatra a kurva üstöt, a forróság segít. Fújok egyet, azt mondom magamnak, hogy a fájdalomtól, nem a frusztrációtól, a haragtól, az elkeseredéstől.

 Valaki kémkedik utánam. Elhiteti, hogy fontos vagyok neki. Szeretném, hogy igaz legyen, akarom, hogy igaz legyen. Akarom, hogy ne legyen méreg azokban a süteményekben, akarom, hogy azok a mosolyok őszinték legyenek, le akarok kúrni egyet magamnak, hogy nem, baszdmeg, mit veszíthetsz mégis? Szerinted kviddicsezne, ha kém lenne, te szerencsétlen faszfej? Miért csinálna neked ennyi süteményt? Miért játszaná el, hogy ennyire naiv? Haragosan meredek az üstre, amelynek íves felületén látom eltorzult tükörképemet. Irigylem Orint. Ő senkitől nem vár útmutatást, soha nem enne meg valamit, ami mérgező, csak azért, mert éhezik. Nem adná fel, nem sajnálná magát.

 Újra a hollóhátasok felé nézek, miközben még piros ujjaimmal a kezembe veszem a pálcámat. Bármennyire szánalmas, Oakley professzor instrukciói alapján ez tesz boldoggá. Az emlék, ahogy együtt játszunk, akkor még ott van az ő testvére és az én testvérem, négyen nevetünk, miközben a szüleink figyelnek apám erkélyéről. Eszembe jut az illata a téli szünetből, amikor elbújtunk abba a párnákból és takarókból emelt erődítménybe. Ahogy megérintettem. Eszembe jut, ahogy megettük együtt a süteményeket, ócska szörppel. Ahogy a kezembe vettem a ceruzát, ahogy megrajzoltam a hattyút neki azon a nyomorék SVK órán a filozófiáról.

 Sepelio.

 Elképzelem, ahogy együtt repülünk.
 Az első roxmortsi hétvége A-val és D-vel.
 Elképzelem, ahogy futunk egy nagy eső elől, menedéket keresünk valahol, miközben az egész táj fekete lesz.
 Az első kviddics győzelmem, az elégedett érzés, hogy ünnepelnek.
 Elképzelem magunkat, ahogy meztelenül egymásnak simulunk a párnaerőd rejtekében, piros és izzadt az arca.

 Nevetve a vízbe ugrunk, mint régen.
 Megcsókolom.
 Sütünk együtt valamit, a konyhámban.
 Elmondom, hogy megöltem apámat.
 Elmondom, hogy gyűlölöm az ő apját. Elmondom, hogy azt gondolom, hogy kémkedik neki, hogy elvegyen mindent. Sír. Megölelem. Hiszek neki.
 Elmondom, hogy túl sok, túl nehéz minden, hogy félek.

 Velem van.

 Érzem, hogy ég az arcom, amikor megérzem a hideg süteményillatot, a cukor illatát. Nem olyan finom, mintha te sütötted volna, de egy kicsit... egy nagyon kicsit emlékeztet rá. Talán, mintha én csináltam volna, a te útmutatásoddal. Nem olyan finom, mint amit te csináltál nekem, de akár... akár ehetnél belőle. Szeretném viszonozni valahogy azokat a süteményeket.

 

 Nehezen nyerem vissza az öntudatomat, csak most jut el az agyamig, hogy Connor lelépett. Mindig meglep, hogy milyen keveset gondolok magamra, milyen kurva nagy rejtett kanyonok bújnak meg az elmémben. Utálom ezt, utálom felismerni, hogy nem tudom, hogy mi van. Legalább ez a része működhetne normálisan az életemnek, legalább azt tudhatnám, hogy ki vagyok, ha minden egy kibaszott nagy szopás. Ha már az a sorsom, hogy nincstelen legyek, amikor Grendel eljön értem, és azt mondja, hogy azért jött, hogy megöljön, de mivel látja, mekkora nyomorék vagyok, szívességet tenne velem, legalább azt tudhatnám, hogy ki a fasz az a Nialen Travers.

 Ahogy kimegyünk óra után a teremből, és Soff a kezembe nyomja a borítékot, hosszan nézem az arcát, még mindig kicsit kábultan. Mi lehet benne? Tényleg ezt akarom? Lehetnék csak erős, törődhetnék magammal, lehetnék gátlástalan, amely a leghasznosabb tulajdonság, mert még Yuriát, aki mindig is rosszabb volt nálam, hatalmas magaslatokig vitte. Tényleg ezt akarom most?

 Kinyitom a borítékot, csak hirtelen döbbenetet érzek, ahogy a glitter kirobban a tanterem előtti folyosón. Az arcodra nézek. Nem tudom elrejteni, hogy elmosolyodok, és nem érzem úgy, hogy meggyőzően eljátszhatnám, hogy haragszom rád.

[- A tanóra végére értünk. Nagyon köszönöm mindenki munkáját! Sokkal jobb eredmények születtek, mint elvárható lett volna, jobban teljesítették ezt a próbát, mint az Önök felett járó évfolyam. Az egyéni értékeléseket természetesen privátban kapják meg, írásban. Illetve szeretném még egyszer kihangsúlyozni Önöknek, hogy a bájital tökéletes elkészítése nem volt elvárás. Azért vannak itt, hogy fejlődjenek, a hibák a fejlődési folyamat természetes részei, és idővel kijavítjuk őket. Mindenki, aki megpróbálta, sikerrel teljesítette a mai órai munkát.]

Bájitaltan
VI. évfolyam

2005. március 10. (Csütörtök), 2:00 p.m. - 4:00 p.m.

- A tanóra végére értünk. Nagyon köszönöm mindenki munkáját! Sokkal jobb eredmények születtek, mint elvárható lett volna, jobban teljesítették ezt a próbát, mint az Önök felett járó évfolyam. Az egyéni értékeléseket természetesen privátban kapják meg, írásban. Illetve szeretném még egyszer kihangsúlyozni Önöknek, hogy a bájital tökéletes elkészítése nem volt elvárás. Azért vannak itt, hogy fejlődjenek, a hibák a fejlődési folyamat természetes részei, és idővel kijavítjuk őket. Mindenki, aki megpróbálta, sikerrel teljesítette a mai órai munkát.

Egyéni értékelések

Anne-Rose Tuffin: Kedves Ms. Tuffin! Nagyon köszönöm a munkáját! A főzete használható lett, és biztos vagyok benne, hogy amennyiben valóban úgy dönt, hogy gyógyítói pályára lép, gyakorlással tökéletesen fogja elkészíteni. Egyéni visszajelzésként azt javaslom Önnek, hogy bízzon magában, és nyugodtan szóljon hozzá az óráimhoz- azért vannak itt, hogy tanuljanak, senkitől nem várom el, hogy soha ne válaszoljon rosszul, és nincs is mit szégyellnie, ha nem ad tökéletes választ. 10 pont a Griffendélnek, a mai órai jegyét pedig Várakozáson Felüli eredményre értékelem.

Connor O'Hara: Kedves Mr. O'hara! Remélem, hogy jobban érzi magát az órám alatti rosszulléte után! Bár emiatt nem kellett volna értékelnem, a feladat érdemi részét elvégezte, és a bájitala jó minőségű lett. Szeretném megkérni Önt arra, hogy szóljon hozzá aktívan az óráimhoz- nagyon szépen dolgozik, és tudom, hogy rengeteg idejét és energiáját elviszi a Kviddics csapatunk vezetése, de szeretném, ha ez nem menne a tanulmányai rovására.  10 pont a Mardekárnak, a mai órai jegyét pedig Várakozáson Felüli eredményre értékelem.

Enver Nebelwald: Kedves Mr. Nebelwald! Köszönöm, hogy aktívan részt vett az órámon, és köszönöm Önnek a munkáját is! A bájitala használható minőségű lett, még ha nem is tökéletes, ez természetesen nem is elvárható első próbálkozásra. 10 pont a Hollóhátnak, a mai órai jegyét pedig Várakozáson Felüli eredményre értékelem.

Heliodora Haseltine: Kedves Ms. Haseltine! Köszönöm az órai részvételét és a munkáját! Örülök, hogy aktív volt az órámon, és láttam, hogy sok energiát tett bele a bájitalba, még ha végül nem is sikerült tökéletesen- a bájital tökéletes elkészítése természetesen nem elvárható elsőre senkitől. Egyéni visszajelzésként arra szeretném kérni, hogy ügyeljen a részletekre! A Mágiatudományban, és különösen a Bájitaltanban, egy olyan apró eltérés, mint egy betegség okának pontos megnevezése, könnyen jelentheti a különbséget a siker és a katasztrófa között. 10 pont a Hollóhátnak, a mai órai jegyét pedig Várakozáson felüli eredményre értékelem.

Nialen Travers: Kedves Mr. Travers! Köszönöm a munkáját, és az aktív órai részvételét! A bájitala használható minőségű lett, annak ellenére, hogy nagyon az utolsó pillanatban állt neki elkészíteni. Biztos vagyok benne, hogy még jobb eredményei lehetnének, ha kicsit több energiát tenne a tanulásba a Kviddics mellett. 10 pont a Mardekárnak, a mai órai jegyét pedig Várakozáson Felüli eredményre értékelem.

Ophelia Langley: Kedves Ms. Langley! Köszönöm a mai órán tanúsított munkáját és aktív órai részvételét! Minden órán kiderül, hogy rendkívül olvasott, és hatalmas tudása van, és hogy méltán van Önnél a prefektusi jelvény. Úgy vélem, az lenne a legfontosabb, hogy bízzon magában Ön is, a bájital keverési lépései olyanok, amelyek jóval könnyebbek a Rendes Bűbájos Fokozoat megszerzése során elvárt anyagnál. Nem gondolom, hogy tudásbéli problémáról van szó, és azt sem, hogy figyelmetlenségből használt nem megfelelő eszközt a bájital elkészítése során. Kérem, gondoljon arra, hogy McGalagony professzor és Fawcett professzor is látják, hogy megérdemli a bizalmat, és én sem gondolom másképp; bízzon Ön is magában. 10 pont a Hugrabugnak, a mai órai jegyét pedig Elfogadható eredményre értékelem.

Orin Morgenstern: Kedves Ms. Morgenstern! Mindig lenyűgöz az a hatalmas tudás, amelyet megmutat az óráimon, és amelyek láttán mindig úgy érzem, hogy Ön egy napon kíváló, megismételhetetlen szaktekintély lesz azon a területen, melyet majd választ. A bájitalát még elemzem, mert eddig nem volt példa rá, hogy mérgező lenne. Szeretném, ha tudná, hogy elsőre én sem tudtam megcsinálni ezt a bájitalt tökéletesen, és most is teljes felkészülésre és odafigyelésre van szükségem hozzá, hogy sikerüljön- a mágia több területe szükséges hozzá, és hogy őszinte legyek Önnel, nem vagyok benne biztos, hogy a Föld bájitalmestereinek ötödénél több képes lenne sikeresen elvégezni ezt. Bizonyos részek nem csak tapasztalattal, hanem a korral járnak ebben, ezért szeretném, ha tudná, hogy nem kívánom megbüntetni ezért az eredményért, és nem vagyok csalódott sem. 10 pont a Mardekárnak, a mai órai jegyét pedig Elfogadható eredményre értékelem. Illetve nagyon megtisztel vele, hogy felkeltette az érdeklődését ez a bájital, és amennyiben szeretné megismételni bármikor, kérem, egyeztessünk le heti egy vagy két alkalmat, és szívesen állok rendelkezésére.

Poppy Marlowe: Kedves Ms. Marlowe! Mivel nem kaptam igazolást arról, hogy milyen okból nem vett részt az órámon, és nem értesültem semmilyen körülményről, amely akadályozta volna Önt a részvételben, büntetőmunkát adok Önnek. Kérem, keresse fel szombat reggel 10:00-kor a Trófeatermet! Mr. Frics tájékoztatja Önt a büntetése részleteiről.

Sienna Scrimgeour: Kedves Ms. Scrimgeour! Nagyon köszönöm az órai munkáját, és az aktív órai részvételt! Külön köszönöm, hogy felhívta az osztály figyelmét a szerelmi bájitalok morális aggályaira. Hasonlóan több méreghez, az Amortentia is elsősorban önismeret szempontjából lehet hasznos egy fiatal bosozrkánynak vagy varázslónak, semmiképpen nem a bájital létrehozásának eredeti céljáért. A bájitala megfelelő minőségű lett. 10 pont a Griffendélnek, a mai órai jegyét pedig Várakozáson Felüli eredményre értékelem.

Soffi Lowe: Kedves Ms. Lowe! Köszönöm az aktív órai munkáját! Tudom, hogy mindig talál valamilyen szempontot az órai hozzászólásai során, amelyekre mások nem gondoltak volna, ezek a szempontok viszont éppen olyan értékesek, mint a klasszikusabb válaszok. Ami a bájitalát illeti, az egyik legjobb lett, és biztos vagyok benne, hogy még jobb lehetett volna, ha kicsit több figyelmet szentel a feladatnak. Sokat gondolkodtam a jegyén, végül úgy döntöttem, hogy megelőlegezem Önnek a bizalmat. 10 pont a Hollóhátnak, a mai órai jegyét pedig Kiváló eredményre értékelem.

William Ashford: Kedves Mr. Ashford! Köszönöm az órai munkáját, és az aktív részvételt! Figyeltem az órán bájitalkészítés közben, és azt gondolom, hogy nagyon közel volt a tökéletességhez, és szívesen megnéztem volna a bájitalát, ha nem kell megszakítania a munkát. Szívesen megnézném a bájitalát, ha szeretné megpróbálni újra egy későbbi időpontban órán kívül. Arra szeretném kérni, hogy nyugodtan szóljon hozzá az órákhoz bátran! Tudom, hogy rengeteget tud, ne féljen ezt megosztani velünk! 10 pont a Hollóhátnak, a mai órai jegyét pedig Várakozáson Felüli eredményre értékelem.

Zafira Tavish: Kedves Ms. Tavish! Nagyon köszönöm az órai aktív részvételét! Szívesen megnéztem volna a bájitalát, sajnálom, hogy nem készült el vele időben. Bár az órai feladatot így nem teljesítette, láttam, hogy a padtársainak próbált segíteni, úgyhogy ezt figyelembe vettem az osztályzatánál. A mai órai jegyét Elfogadható eredményre értékelem.

Házpont összesítő:

Griffendél: +25 pont
Mardekár +45 pont
Hollóhát: +65 pont
Hugrabug: +15 pont