Azkaban

Azkaban a varázslók börtöne. Egy hatalmas sziklára építették, valahol a Jeges-tenger közepén. Vastag falak, erős rácsok, és számos védővarázslat tartja odabent az embert. Őrei egykor dementorok voltak, de Shacklebolt kinevezésével elűzték ezeket a lidérceket. Azkaban most várja, hogy feltöltsék üresen tátongó celláit.

edward
paint it black
outfit

Ella Walker esete megrázó és sokkoló volt. Undorodtam az ilyen jellegű ügyektől, de sajnos nem válogathattam a munka terén. Voltak emiatt pillanatok ,- mint pont ez is -, hogy kifejezetten gyűlöltem a Minisztérium alkalmazottja lenni. Csakhogy megtanultam a kemény évek alatt, meg persze anyám nyomására, hogy vannak dolgok, esetek, kényelmetlen szituációk, amiktől nem hátrálhatunk meg. És hogy mint mindennek, a munkának is akad kifejezetten olyan aspektusa, amitől a gyomrod is felfordul. Nos hideg vérrel meggyilkolni egy hat éves kislányt… igen, pont ez az eset.
A tárgyalás két évig húzódott a bizonyítékok egyértelműsítése miatt és egész mostanáig a gyilkos, aki mint kiderült nem csak ezzel az egy szerencsétlen lánykával végzett az Azkabani cellák egyikét élvezte.
Sötét és esős nap volt ez is Londonban, mint az összes többi a hét eddigi részében. A kövér esőcseppek lágyan szálltak alá hol erőteljesebben hol gyengédebben, éppen milyen kedvük volt vagy felettük a sötétlő égbolt mennyire döntött haragos kedvében. Mintha csak az ég is siratta volna, ami történni fog vagy ami már amúgy is megtörtént évekkel ezelőtt. A fekete wizengamoti dísztaláromat húzom fel, bár alá felveszem a vörös kosztümöt, mert az Azkabani kivégzés után sietnem kell vissza a helyemre. Ma még két másik tárgyaláson is részt kell vennem és akad egy halom papírmunka is, no meg pár törvénymódosítási javaslat, ami vitatémát képezi már három hónapja. Annak sem ártana a végére érni.
Mély sóhajjal nézek bele a tükörbe és a benntartott levegőt kifújva fordulok meg majd indulok a nagy robosztus kandalló felé a nappaliba. Gyűlölök hopp porral utazni, de hát az Azkabanhoz nem lehet csak úgy hoppanálgatni. A kormos levegő marni kezdi a torkom ahogy belépek kissé összegörnyedve és amint hangosan kimondom az úti célt a lángok nemcsak a torkom de a szemem is csípni kezdik miközben a lakásom berendezése eltűnik a szemem elől hogy egy jóval sivárabb és közel sem csalogató környezetnek adjon teret.
Mély torokköszörüléssel lépek ki a fogadóbizottságom elé. Elnézem az arcokat, s a gyászos ábrázatok egyértelműen sugallják ez itt kurvára nem egy vidám hely. A hársfa pálcám előveszem, de csak a biztonság kedvéért ha valamelyik elcseszett dementor esetleg úgy gondolná ki akarja szívni belőlem az életet.
- Vigyenek a fogolyhoz…
Közlöm szárazon, mert nem érzem szükségét sem bemutatkozásnak sem pedig jópofizásnak. Ugyan minek is? Azért vagyok itt hogy egy ember, egy bűnös, egy gyilkos fejére olvassam a bűneit amit elkövetett és szemtanúja legyek annak, ahogy megkapja a híres dementorcsókot. Ugyan az Azkaban nem épp kicsi, s bár a Sötét Nagyúr hatalma utáni halálfalók sorait is megritkították már így is a legtöbb cella tele van. Egyszerűen kell a hely.
- Már beelőzték… kisasszony.
Döbbenten fordulok az enyhén púpos valószínű együgyű varázsló irányába. Valószínű ha tehetné jobb munkát találna ő is, de hát senki nem tudja megválogatni hova is születik…
- Hogy micsoda?
Hangom felér egy ostorcsapással. Egyrészt sérti az egoizmusom hogy valakinek, bárkinek volt képe engem… engem beelőzni. Másrészt pedig… hogy gondolták hogy bárkit is odaengedhetnek ehhez az emberhez… előttem?
- Az auror úr azt mondta…
- Nem érdekel ki az és mit mondott…. azonnal vezessenek oda!
A düh forrong bennem. Nem tudom a hely hozza-e ki ezt belőlem, vagy a dementorok amúgy is passzív agresszív jelenléte, esetleg mert simán túl akarok lenni az egészen és elszabadulni innen… de bárhogy is, egyszerűen nem tudok megbarátkozni a gondolattal hogy második lettem. Ilyen még sosem fordult elő.
A púpos meglepően gyorsan közlekedik testi deformitása ellenére, én pedig határozott léptekkel követem. A cipőm sarkának ritmikus koppanását visszaverik a tömör hideg falak. Az egyik folyosószakaszon a sűvítő szél és a háborgó óceán nyújtja a nem túl idilli kilátást s nem is olyan távol a fekete csuklyások néznek néma ómenként velem farkasszemet. Mennyire személytelen lehet itt meghalni…
Az egyik fekete x-el jelzett ajtó előtt megállva int a kísérőm, hogy megjöttünk. Bólintok neki egyszerűen köszönetképpen, majd határozott mozdulattal nyitok be .
- Mégis hogy képzeli, hogy…
Kezdem de rögtön el is akadok az elém táruló látványnak köszönhetően…

to miss Melanie Hopkirk
2001. Október

 


wild hunt's end

Esik, hát persze. Mintha itt mindig esne, mintha a természet kitartóan próbálná tisztára mosni a fekete kőfalakat a mocsoktól, amit azok magukba zárnak. Pedig ezt a feketét nem lehet lemosni. Ide nem a bocsánatos bűnök elkövetői kerülnek.
Az arcomon is érzek egy-egy hideg tűszúrást, majd ahogy a víz megindul lassan a bőrömön lefelé, hogy eltűnjön a fekete talár magas gallérja alatt. A köveken is éppígy halad, és épp ennyire semmit érő.
Zsebretett kézzel fújom ki a cigifüstöt, aztán figyelem, ahogy a szürke gomolygáson áttörnek az ezüstösen csillogó, zuhanó cseppek. Akár a pisztolygolyók. Ideje menni, lezárni ezt az ügyet.
Csúnya esetnek mondják. Gyerekgyilkos. Erre a szóra habzó szájjal ugrik a társadalom minden jóra való tagja, de néhány kevésbé jóra való, kisstílű bűnöző is, akinek itt a határ az emberölésben. Ráadásul sorozatos is. Gyászoló anyák, őrjöngő apák, kusza és véres nyomok. Csúnyának mondják. Én viszont szinte sajnálom, hogy lezárul.
Belépek a folyosóra, amelynek sötétjével nehezen küzd meg a pislákoló fáklyafény. Ajtók mellett megyek el, lépcsőkön ballagok le. Néhol néma csend van, néhol nyüszítés és hörgés. A jeges huzat sűrűsödik körülöttem, a foglyok panaszos hangjai szánalmas vinnyogásba csapnak át.
- Expecto patronum - mondom ki hangosan csak azért, mert szeretek felvágni a rabok előtt, akik közül jó néhányat én juttattam ide. Mély, kissé rekedt hangom végigseper a folyosón, fehér fény villan, s a gyöngyházasan derengő, vad tekintetű angol véreb a nyomomba szegődik. A dementor kelletlenül ellebben az útból, hogy máshol folytassa a lakmározást.
Azt füllentettem lent a mi kis púpos barátunknak, hogy még egy utolsó kihallgatást óhajtok megejteni a fogollyal, négyzemközt. Igazából csak ki akarom élvezni a győzelmem, ha már teljesen feleslegesen ide rángattak egy munkanap közepén, hogy jelen legyek munkám gyümölcsének learatásakor. De a fekete x-szel jelölt ajtó mögött némileg csalódás ér. Jobb lett volna, ha ott helyben megölöm, és azt mondom, hogy ellenállt. De már mindegy.
A dementor a cella közepén lebegett, de metsző, halálszagú jelenléte betöltötte az egész, egyébként nem túl nagy teret. A pasas a helyiség sarkában kuporgott, vinnyogott vagy pityergett, vagy mi. Hát igen, sokan vannak,  akik a rémtetteket csak addig bírják, míg nem velük történnek. Undorodom az ilyen alakoktól, ha már kemény gyilkos legényt játszik, most is lenne az, de persze nem. Egy újabb szánalmas alak, akit jól tettem, hogy ide juttattam.
- Idáig nem értettem, miért nem nyílt kivégzést tartanak, de neked ez valójában jutalom, nem igaz? Sok galleont fizettél érte, gondolom - mondom csevegve, lesajnálón, és keresztbe fonom a karjaim magam előtt.
- De nem eleget - vigyorgok a dementor aszott pofája felé, melyről már a csuklya is lekerült.
- Lassan a testtel, ennek meg kell adni a módját. Mint minden gyilkosságnak, ugye? - pillantok megint vissza a gyilkos felé.
- Van egy dementor is itt, de nekem tőled fordul fel a gyomrom - közlöm kissé bosszúsan. Nem csak a viselkedésétől, de koszos és bűzlik is, kár, hogy ezt a patrónus nem tudja tőlem távol tartani. Ha valódi véreb lenne, már megdöglött volna. De a tag nem reagál, megbénítja a pokoli bestia, ami folyamatosan, lassan szívja el belőle a boldogság maradék morzsáit is. Nem sajnálom érte, tekintve, hogy mi okozott neki örömet értéktelen élete során. Mégis kénytelen vagyok javítani a helyzetén, és fejemmel intek a kopónak, mire az fogát vicsorítva, fehéren izzó tekintettel előre lépve az ajtó felé űzi lebegő, fekete társaságunkat.
- Sajnos eszednél kell legyél, hogy végighallgasd, és utoljára átgondold, miért jár ki neked a halál csókja - szögezem le a tényt, és elegánsan kaján vigyorral figyelem, ahogy a pillanatnyi megkönnyebbülés értelmet enged a férfi tekintetébe - s ezzel együtt elönti a pánik.
- Könyörgöm, ne…
- Mégis hogy képzeli, hogy… - vágódik ki hirtelen az ajtó, mire én felvonom a fél szemöldököm, az ürge a sarokban még jobban összeugrik, a dementor viszont mostmár kevésbé kelletlenül foglal helyet azon a területen. Intek a patrónusnak, az pedig tudja a dolgát, haragos morgással áll a belépő hölgy és a dementor közé, majd a gusztustalan varázslényt a távolabbi sarokba űzi.
- Ejnye kisasszony, már aggódtam, hogy lekési a csókot! - jegyzem meg színpadias udvariassággal, aztán enyhe, kaján mosolyt villantok az elítélt felé, és elszórakozom sápadt arcán. Gavallérosan intek a hölgyeménynek, hogy befáradhat a mostmár szabaddá váló úton, és nem átallom közben jól végigmérni. Tudtam, hogy küldenek majd valakit, aki büntetésül még utoljára a képébe mondja ennek a hulladéknak, miket követett el… De ez a nő inkább az én bűneimet olvasná a fejemre, és csak kettesben, nem ilyen vacak társaságban és helyszínen.  Hogy gondolta a vezetőség, hogy az elítélt, élete utolsó pillanataiban egy ilyen üdítő arctól hallja a szarságokat, amikért halálra ítélték? Amikor mondták, hogy küldenek valakit, hogy engem megkíméljenek a formaságoktól,  egy irodistát képzeltem el, nem… Őt.
- Halljuk, amit hallanunk kell, aztán jöhet a csók - biccentek a nő felé még utoljára megengedvén magamnak egy kis gúnyos élvezetet, majd nemtörődöm képpel, keresztbe font karokkal dőlök neki hátammal a fal egy olyan részének, amely a lehető legkevésbé mocskos. Nem zavartatom magam, és a rinyáló pasas, az izgalomtól hörgő dementor és a gülüszemű púpos helyett egyes egyedül a kisasszonyt mustrálom. Tudom, hogy volt a jelentésben ott volt a Hopkirk név, de az alapján egy ráncos, vén csoroszlya jutott az eszembe. És itt nem erről volt szó. Közel sem.

edward
paint it black
outfit

Az elém táruló látvány közel sem szokványos. Hogy miért? Mert egy fekete csuklya, egy rohadó kéz és egy ördögien hideg, jeges érzés kerít hatalmába. Lassan fut ez fel a gerincem mentén, csigolyáról csigolyára, mintha egyenesen a szívem és az agyam akarná elérni. Nem csoda ha megbénulok és még azt is elfelejtem hogy a pálcával a kezemben könnyű szerrel meg tudnám védeni magam. Hála Merlinnek erre valójában nincs is szükség, mert egy kutyaszerű ezüstös kék jelenség, egy gyönyörűen és fényesen ragyogó patrónus kisegíti szorult helyzetem. Ahogy a patrónus a dementort a cella hátsó sarkába űzi úgy tűnik tova a dermedt hidegség is. A közénk ékelődött távolságot tudom hogy a bűbáj tartja fenn, de máris a levegő emelkedik pár fokot az addigi deresből, bár melegem ettől még most sincs.
- Ejnye kisasszony, már aggódtam, hogy lekési a csókot!
A mély bariton nem szólal fel hangosan de jóval határozottabb és mélyebb mint vártam. Lassan fordítom a tekintetem a hang irányába közben persze felmérve a nem túl tágas terepet. A másik sarokban egy ágrólszakadt, koszos és mocskos alak kuporog csíkos rabruhában, szemében vad csillogással. Nem tudom megőrült-e vagy szimplán már teljesen felizgatta a halál közelsége, de nem is igazán érdekel. Undorító féregnek tűnik a szememben, aki eltaposni való habár igazából még a drága cipőm talpát is sajnálnám beszennyezni vele.
Nem, ő nem igazán érdekes.
A tekintetem hosszasan megállapodik azonban azon a férfin, aki egyértelműen a patrónus gazdája, s aki… legalább egy fejjel magasabb tőlem. Széles vállai, karizmatikus alakja még ebben a lehangoló cellában is jelentőséggel bír. A modorán már van némi kivetni való, de az arca vonásaiból nehéz megállapítani hogy a sármosan öntel vagy a jóképűen pofátlan kategóriába tartozik-e. Ami igazán meglepő, hogy az ő jeges kék szemei is vadul csillognak, de ebben a pillantásban nincs őrület hanem sokkal inkább szenvedély. Az a fajta, amitől könnyen zavarba jön az ember lánya.
Még én is.
Szelíden megköszörülve a torkom lépek bentebb, noha nem igazán akaródzik ez őszintén szólva. Csakhogy nem válogathatom meg a feladatköreimet és a lehetőség most egyöntetű. Már épp szóra nyitnám a szám, de torkomra forr a szó, ahogy az auror hanyagul a falnak vetve magát közbe vág.
- Halljuk, amit hallanunk kell, aztán jöhet a csók…
Nem tudom mi bosszant leginkább. A stílusa? A hangtónusa? A hanyagsága? A dirigálása? Vagy csak a dementor és a lehangoló azkabani légkör? Na meg a tudat hogy beelőzött…
Vagy valójában minden egyben.
De a csók említése, ahogyan kiejti ezt a szót a száján, mintha nem is arra gondolna amire valójában gondolnia kellene… vagy csak én érzem ezt ki?
- Mostmár elmehet…
Fordulok meg a púpos kísérőm felé, majd intek a pálcámmal és az ajtó az orra előtt csukódik be nagy hirtelenséggel. Majd lesütöm a szemem a koszos padlóra ahogy visszafordulok hogy aztán újra a férfira emeljem.
- Hogyne… - vetem oda flegmán, miközben közelebb lépek felé. Mennyi lehet köztünk? Másfél méter? Talán annyi se. Nem célom behatolni a privát szférájába, megsértve a nagy egoizmusát ami süt róla, de tudatni akarom vele a testbeszédemmel is, a tekintetemmel meg különösen, hogy én aztán nem félek tőle.
Minekután nincs szükségem saját patrónusra, bőven elég az övé így összefonom a karjaim hasonlóképp mint ő, de a pálcám ettől még biztonsági okokból a kezemben marad.
Így nézek farkasszemet vele és ha kell egy ezer varangydudváért is állni fogom a sarat ellene!
- Csak előtte megkérdezném, mégis hogy gondolta hogy az ítélőszék által kijelölt illetékes személy előtt látogatja meg a foglyot? Mert hát ugye a protokoll…
Hangom vészjósló, mint a vad vihar sötét fellegei az óceán távoli látómezőjén. A protokoll, amit ezzel kibaszott mód megszegett. Ami miatt egész nyugodtan felnyomhatnám és fel is fogom. Pláne ha továbbra is így néz. Leszarom ki ez és mennyire hiszi magáról azt, hogy övé a világ…

to miss Melanie Hopkirk
2001. Október

 


zene

Itt majdnem minden szürkésfekete, vagy annak árnyalata. A nyirkos kövek, a szakadt anyagok, a távozó puposka haja, az éhesen és türelmetlenül toporgó dementor körül lengedező fekete lepel… De ennek a nőnek a kiábrándítóan unalmas wizengamotos talárja alól vörös anyag lebben néha elő. Az egyetlen szín közel és távol, ami valamire való. Olyan nekem, mint a bikának a vörös posztó, csalogató, izgató… Bosszantó.
- Hogyne… - lép felém fújtatva, de bizonytalanul teszi, és hiába várom, nem folytatja a megkezdett mozdulat sort. Mosolyt csal az arcomra. Kedvem lenne rágyújtani egy cigire, kívánom ehhez a tűzhöz a füstöt.
- Csak előtte megkérdezném, mégis hogy gondolta hogy az ítélőszék által kijelölt illetékes személy előtt látogatja meg a foglyot? Mert hát ugye a protokoll…
Felvonom a szemöldökömet, mert láthatóan rém büszke rá, hogy ő itt illetékes személy. Pedig nagyjából úgy illik e helyre, mint a trágyadomb tetejére egy szál tulipán.
- Rendkívüli kihallgatás. Engedélyt kaptam rá a börtönőröktől, egyébként pedig a nyomozás vezetőjeként jogom is van hozzá. Bárhol, bármikor - vágom a képébe mézesmázosan, s én viszont nem átallok egy lépésnél többet is megtenni felé. Megállok előtte, farkasszemet nézve a dühtől csillogó szemeivel. Lehetnénk egymás tükörképei, a mozdulat, az összefont karok, a tartás egész egyforma, de a tükör torz, mint a cirkuszban, mert a testalkat és az arc mégis egész más. A fogoly a lábunknál ide-oda kapkodja a fejét közöttünk, meg a kutya és a dementor között, de nem zavartatom magam, elvégre ő aztán biztos nem siet, hát mi minek is kapkodjunk?
- És ha nem lenne az ajtón egy böszmenagy fekete kereszt, a kijelölt illetékes személy arcról tán meg se ismerte volna az emberünket -  pirítok rá szenvtelenül. Hiszen én hoztam be ezt a szennyládát, a szentségit! Úgyhogy kicsit még teret engedek az egómnak.
- Ha nem olvasta volna a jelentéseimet, legfeljebb azt tudná róla, amit a Prófétából olvasott, a műkörmösnél - pillantok jelentőségteljesen a szép kis körmöcskéi felé. A legápoltabb körmök a környéken - gondolom. Elmerengek, hogyan is festenének az említett nyomdatermék fekete-fehér lapjait lapozva. Vagy hogyan szántanának végig bizonyos bőrfelületeken… Az arcomra kiül a pofátlan vigyor.
- Ha már protokoll… Biztos benne a kisasszony, hogy ezt épp itt van helye megtárgyalnunk? Nekem nem sürgős, de magának mintha itt dolga lenne - bökök egy apró, gunyoros mozdulattal a fickó felé, aki mintha kicsit jobban eszére talált volna, s a dementorról meg rólunk időnként az ajtó felé pislogott.
- Utána megihatunk egy szíverősítőt, és megtárgyalhatjuk a protokollt is, ha esetleg szüksége lenne rá - teszem hozzá. Az ivászat egyébként a nem hivatalos protokoll része. Noha nem vagyok egy nagy alkoholista, az ilyen alkalmakhoz nem árt némi kísérő. Nem ez az első alkalom, hogy látok valakit kinyúvadni, de terepen, szemtől szembe legyőzni még akkor is egész más, ha az illető egy rohadék, és mindenhogyan megérdemli. Csatározás közben kevesebb a zavaró rimánkodás, nyekergés és egyéb roppantul kínos magatartás, amilyet most a harmadik jelenlévő produkál.
- Kérem… Hölgyem… - vinnyog, mire megcsóválom a fejem, és egy apró intéssel a szemére bűvölök fekete kendőt. Na most kezd csak igazán vinnyogni. Összezárnám én a száját varázslattal is, csak az elképzelhető, hogy a dementornak problémát okozna. Ahelyett egyszerűen elnéámítom, így hang nélkül tiltakozik.
- Ha befejezte, csak füttyentsen a kutyának - teszem hozzá a nőcske felé intve lazán, továbblendítve az eseményeket, és bámész tekintettel újból a falnak vetem a hátam, csak most itt, a közelében, ahol még érzem a kellemes illatát. Határozottan jobb, mint pár lépéssel odébb.

edward
paint it black
outfit

Arcom rezzenéstelenül fogadja a közel sem kellemes kritikát. Oh, mit is vártam? Meg sem lep, hogy henceg és olyan szófordulatokat használ mint ’rendkívüli kihallgatás’ vagy hogy ’nyomozás vezetője’, no meg… ’jogom’.
Az meg már végképp nem csodálatra méltó mekkora örömmel a szemében dörgöli mindezt az orrom alá, mintha csak ettől lenne igazán több. Meg jobb. Felettem álló. Holott… alantas munkakör az övé is, lássuk be.
- És ha nem lenne az ajtón egy böszmenagy fekete kereszt, a kijelölt illetékes személy arcról tán meg se ismerte volna az emberünket
Lassan fújom ki a bent tartott levegőt. A bennem növekvő feszültség nem ül ki arcomra, mindössze a pálcámat szorítom immár egyre jobban fehéredő ujjakkal. Kedvem lenne ebbe a borostás arcba egy jófajta rontást küldeni hogy a benne lévő egó végre a helyére kerüljön, de nem a roxforti folyosókon vagyunk hanem a kurva való életben. És itt nem tehetem meg ezt, bármennyire is akarom.
- Ha nem olvasta volna a jelentéseimet, legfeljebb azt tudná róla, amit a Prófétából olvasott, a műkörmösnél…
Anyád!
Gondolom magamban cinikusan s sajnálom hogy nem legillimentor a másik, de arcomról továbbra sem tud semmit leolvasni maximum ugyanolyan gunyoros mosolyt a szám szegletébe bújkálni, mint amilyen az ő képére kiül. Állom továbbra is a tekintetét, noha a közelsége zavar, ahogy az is miként felém magasodik. Szar bevallani, de gyomrom összeugrik és vadul ráng, hiába nem lenne okom félni tőle vagy bárkitől ebben a teremben. Talán nem is a dementor jelenti itt az igazi veszélyt hanem a saját munkatársam…
- Ha már protokoll… Biztos benne a kisasszony, hogy ezt épp itt van helye megtárgyalnunk? Nekem nem sürgős, de magának mintha itt dolga lenne…
Ahogy a fejével a fogoly felé int miközben továbbra is engem bámul a kék szemekkel, rádöbbenek hogy bizony nincs értelme itt az erőfitogtatásnak, mert igen… kötelességem van. Pedig nevetséges de nem akaródzik elszakadni a tekintetétől, ami olyan mintha egész a vesémig lelátna. Olyan könnyű lenne belefulladni, mint az óceán sötétlő vizébe.
Érdekes ez… Henry Mirol tudott egyedül eddig hasonló borzongást kiváltani belőlem, de hála Merlinnek a hosszú palást eltakarja a csupasz karomat, ami libabőrös a férfitól.
- Utána megihatunk egy szíverősítőt, és megtárgyalhatjuk a protokollt is, ha esetleg szüksége lenne rá…
Nem tudom eldönteni hogy ez egy kibaszott csapda-e amibe csalogat a pillantásával, teljes testtartásával várva, hátha belesétálok mint egy ostoba vad és az ő ragadozója vagy épphogy gunyoros kioktatása folytatásra lel ebben az alkalomban.
Nem. Nem adom meg neki az élvezetet hogy ennyire könnyen nyerjen vagy megkapja azt, amire ácsingózik. Mert igen… ebből a tekintetből egyértelműen kiolvasható, ahogy a szája feszes és sármos mosolyából hogy nagyon is akar valamit.
- Nem, arra nem lesz szükség.
Hangom fagyos ahogy elfordulok és nem törődve tovább az aurorral a köpenyem zsebébe nyúlok. Ő ezen idő alatt kendőt varázsol az emberünk szemére, és még el is némítja hogy legalább csend boruljon ránk. Síri néma csend… amit nekem kellene megtörnöm.
Az egész belsőm izzik, részben a haragtól, a megalázottságtól, de attól az undortól is amit a feladatom iránt érzek. A pergamen végiggurul a kezemben, a cirádás betűk szép sorjában sorakoznak. Csak fel kellene olvasni, semmi több… Csakhogy mégis ez az első kivégzésem itt.
Némán, nonverbálisan megidézem a saját patrónusom. Nem azért mert nem bíznék a vadászkopóban, hanem mert szükségem van saját védelemre, ami hozzám tartozik és senki mástól nem függ. A főnix kecsesen tűnik elő ezüstös kékséggel. Ez a kék is a partnerem pillantására emlékeztet, de őt most ignorálom. Meglehet végig.
Miután a patrónusom a vállamra ül, mély levegőt véve felolvasom a halálítéletet amit a Tanács kiszabott.
- John Perovski, magát a Wizengamot ítélőszék többszöri gyermekgyilkosság vádjával záratta ide. A bizonyítékok alátámasztásával és bűnének beismerésével a Tanács a dementorcsók általi halált jelölte ki, mely a mai napon végrehajtatik két tanú jelenlétében. Merlin tüzén égjen bűnei miatt!
Nem több ez pár percnél mégis végtelen óráknak tűnik, pláne hogy a rab vergődve fekszik előttem és a hangom irányába fordul. Egyenesen felém.
Mikor elhallgatok nyelek egyet és egyetlen erős füttyentéssel jelzek a másik patrónusnak, hogy hagyja a fekete csuklyást, tegye csak a dolgát. Az pedig engedelmesen vissza is massírozik gazdájához. Közben összetekerem a pergament, aminek a tetején ott szerepel a név. Az auror neve.
Gunyoros mosollyal veszem tudomásul, hogy már értem miért is kaptam ezt a bánásmódot. Edward Nott neve nem sokak előtt ismeretlen, az arrogáns seggfej stílusa pedig legalább ugyanennyire köznyelven forog.
Acélos tekintettel figyelem az elém táruló jelenetet. Részben nem akarok előtte gyengének tűnni, másrészt valahol elbűvöl a halál eme különös módja… Zöldesbarna szemeimbe beleég a látvány, tudom, még álmaimba is kísérteni fog. Csak az utolsó pillanatban, akkor fordítom el a fejem és pillantok le a földre, ahol a látóterembe a férfi patrónusa meg a cipője vetül.
A kudarc belülről mardos, mert sejtem hogy feltűnt neki a megingásom. Hát még ezt se tudom rendesen csinálni… bassza meg! S ahogy feltekintek az arcába, vágyva a kék szemekre félek a benne visszaköszönő gúnytól, elítéléstől és undortól.  Hát ajkaimba harapok és próbálom zabolázatlan szívverésem csitítani legalább, de azt sem túl sok sikerrel.

to miss Melanie Hopkirk
2001. Október

 


wild hunt's end

- Nem, arra nem lesz szükség.
- Hát persze - somolygom az orrom alatt, de nem pedálozok tovább. Erőlködés nélkül is elérem, amit akarok, ha akarom. Kértem már randevút ennél kellemesebb helyen, az igaz.
Titkon elismerően figyelem a főnixet, még sosem láttam hasonló patrónust. Csupa stílus ez a miss Hopkirk. És nem hibáztatom, mindenki a maga patrónusa oltalmában van igazán biztonságban. Miközben felolvassa a sorokat, inkább sehová se nézek, leginkább a falon pihentetem a szemem. Ugyanaz az unalmas szöveg, minden alkalommal. Merlin tüzén már rohadt nagy tömeg lehet odalenn a pokolban, ahová emez is kerül nemsoká.
Ásítok egyet, és felnézek. Harsan a füttyszó, de egy pillanatig még nem történik semmi. A véreb rezzenetlenül áll, a szeme sarkából engem figyel. Kaján félmosollyal sandítok a nőre, aztán vissza a kutyára, és némán bólintok, mire a kopó engedelmesen oldalamra áll.
Így ér hát véget ez a történet. Megannyi feszültség, üldözés, bujkálás, beépülés és harc után ennyi, ilyen üres, ilyen lelombozóan unalmas vég. A dementor már nem zabál, új prédát keres a padlóra hanyatlott, kiürült test felett, mert ilyenek ők, sose laknak jól, végtelen a bennük lakozó falánkság. Megértem. Én is az új feladatomon gondolkodom, rendezgetni kezdem a teendőket, de a mellettem állóra nézvén ezt aztán egy kicsit félre teszem.
- Na. Ügy lezárva.
Épp felnéz. Épp elkapom, mi van a tekintetében, de most nincs semmi az arcomon, csak szenvtelenség. Ha ez a munkája, hát majd megszokja. Hozzáedződik az ember, a gyakorlattal, a korral és a rutinnal… De még fiatal. Még elbűvölően küzd magával.
Megtöröm a halotti csendet azzal, hogy ellököm magam a faltól, és az ajtóhoz sétálok, majd kitárom a hölgy előtt, széles mozdulattal.
-  Csak Ön után, miss Hopkirk - somolygom finoman, továbblépve a hátunk mögött fekvőn. Az már a múlt.
- Majd púpos barátunk rendet rak - teszem hozzá, és a nő után lezseren húzom be az ajtót. A koppanás végigvisszhangzik a csendes folyosón, mint egy utolsó gyászos dobszóként az egész esemény lezárásául.
Szótlanul ballagok a nő után, gondolom siet vissza ő is a kandallókhoz, keresztül folyosókon, nyitott teraszon. Az eső megint szemerkél, de még mindig hasztalanul igyekszik a köveket mosni.
Amint megérkezünk a kandallókhoz, azonnal látszik, hogy probléma merült fel.
- Kisasszony… Uram… Rettentően sajnálom, elnézésüket kell kérnem, de a kandallók… A Szeszély lehet… Nem működnek - hebegi az egyik azkabani foglár kezeit tördelve. Az égre emelem a szememet, bár csak a komor kőplafont látom. Hallgatok, majd a nő úgyis hangot ad nemtetszésének. A szerencsétlen, akinek ezt volt balszerencséje közölni velünk, áll leforrázva, és próbálja menteni a menthetőt:
- Néhány óra, és bizonyára elhárítjuk a problémát. Már… Már küldtünk baglyot… Legfeljebb fél nap… - Amikor befejezi, én csak ennyit fűzök hozzá:
- Picsába. - Majd köszönés helyett csak biccentek egyet, úgy mindenki felé, és az ajtó irányába indulok, ami a teraszra nyílik. Innen nyilván nincs hoppanálás, nekem viszont erre nincs időm. Bár, összezárva egy csinos hölggyel fél napra… De nem ezen a helyen. És talán nem ezzel a nővel, tekintve  a korábbi válaszait.
Úgyhogy kilépek a szabad ég alá, és a peremhez sétálok. Előveszek a zsebemből egy kis dobozkát, s halkan kipattintom a fedelét. Az avatatlan szem játéknak nézné, ami benne található, de én vigyázva leguggolok vele, és különleges gonddal, óvatos mozdulattal helyezem le a kőre az aprócska motorbiciklit. Majd felegyenesedem, és lustán rábökök a pálcával.
A hangtalan varázs hatására a jármű életnagyságúvá növi ki magát. Csodás darab, igazi régiség, egy nagy becsben tartott, makulátlan Harley Davidson az. Minden csepp eső meglátszik rajta, én pedig elegánsan húzok kesztyűt, s azzal letörlöm azt a pár foltot a kilométeróráról, aztán ruganyos mozdulattal átvetem a lábam a nyereg felett. A gép szívében feldübörögnek a bűvös paripák. Pegazusok, tekintve, hogy a motor természetesen repülni fog, amint megpöccintem a gázt.
De még nem indulok neki. A gondolattól összefut a szemöldököm, de aztán vállat rántok, s halvány félmosoly kúszik ajkam szegletébe. Hátra fordulok, a nyitva hagyott ajtó felé, amelyen át pont látszanak a kandallók, meg a bent egybegyűltek.
- Velem tart? - kérdezem ártatlan képpel, a vállam felett. Egyik kezem már a kormányt fogja, de a másik udvariasan a hátsó ülés felé int. A szemem pedig az ő zöldesbarna tekintetébe fúródik. Magam sem tudom, milyen válaszban reménykedem, de határozottan várom azt a választ.

edward
paint it black
outfit

Hosszú, szinte már végtelennek tűnő csend borul ránk. Vagy csak a pillanat felejtett el tovább vándorolni az idő folyamában? Magam se tudom, de ahogy rám néz, szenvtelen arccal abba most épp nincs semmi lenézés vagy pökhendiség. Leginkább talán közönyös vagy csak én nem tudok semmit leolvasni. Bárhogy legyen is, ő ocsúdik fel először és lép el a faltól könnyed eleganciával mintha ez legalább annyira természetes közege lenne mint bármi más. Holott nem is az.
- Na. Ügy lezárva.
- Igen, itt végeztünk.
Bólintok és a tekintetem gondosan kerüli a terem közepén fekvő holttestet. Az udvariassága, ahogy ajtót nyit más körülmények között megbotránkoztatva megmosolyogtatna, de jelen esetben nem jelenik meg semmi az arcomon. Talán a ddementor negatív hatásának tudható be ez.
Szinte fellélegzem mikor kint vagyunk, a folyosón. S bár nem jobb itt a levegő de máris melegebbnek és komfortosabbnak érzem. Mindenféle szócséplést elkerülve határozottan indulok el arra, amerre jöttem. Szinte már várom hogy beléphessek a kandalló tüzébe és magam mögött tudhassam ezt a lidérclakta helyet, a nem túl kellemes társaságommal egyetemben.
Csakhogy mint minden, ez sem lesz sima menet. Már abból ki lehet érezni hogy valami nem stimmel, mekkora felfordulás van odabent. A foglárok jönnek és mennek és az egyik közölve a rossz hírt vállalja a hős halálnemet képletesen szólva.
- Fél nap? Maga most szórakozik velem ugye? Nekem azonnal vissza kell térnem a Miniszériumba, érti? AZONNAL!
A nyomaték kedvéért még bele is mászok az ipse képébe, hogy érezze már a haragom súlyát és legyen oly kedves ehhez mérten intézkedni.
A mögülem felhangzó káromkodásra csak félig fordulok hátra, épphogy látva Nott szögletes állát megfeszülni. A hangja mély, és veszélyt jóslóan szenvedélyes. Titkon nagyon is tetszik. Megborzongok tőle, de a karom hála Merlinnek továbbra is rejtve van. A testem pedig ennyire tudom kontrollálni. Nem foglalkozom a továbbiakban vele hogy mit és hogy csinál, egyértelmű hogy neki is lenne jobb dolga mint itt dekkolni, de hát… mi a francot csinálhatnánk? Azon kívül persze hogy próbálom kifaggatni az azkabanit hogy mégis milyen más alternatívát javasol. Persze semmit. Nincs itt egy kurva seprű se, meg semmi. Egyetlen kibaszott kandallóhoz van kötve az egész rendszer.
Már a hajamba túrnék és szívem szerint üvöltenék egy jó nagyot, mikor felhangzik egy mély moraj, ami közel sem szokványos. Kérdő tekintettel fordulok a hang irányába, s a nyitott ajtón át ledöbbenve nézem a kibontakozó képet.
A férfit, egy ébenfekete motoron ülve, sármosan magabiztos félmosollyal és kérdő tekintettel… amitől normál esetben minden nő elalél, de így hogy egyenesen rám pillant. S annak a jeges kék tekintetnek az üzenete nekem szól.. csakis nekem...
A szívem kihagyva egy ritmust vadabb táncba kezd nyomban.
- Velem tart?
Ha őszinte akarok lenni rögtön rávágnám, hogy nem. Az aztán kizárt. Gyűlölöm az efféle masinákat, és pláne hogy ettől a férfitól kérjek szívességet. Csakhogy ha nem ez a lehetőség, mégis mi más marad? Óvatos, lassú és megfontolt lépésekkel indulok meg felé, felmérve az eszközt, mintha egy különösen veszélyes vadállatot mustrálnék.
Nem akarok felülni rá. Nem tetszik Edward önelégült képe sem. De az a baj, hogy a kényszer nagy úr.
- Csak ha biztonságos…
Tudom, hogy ostobaság mert tudom hogy nem az. És ezzel is csak a hiúságát legyezgetem. Körbekerülöm alaposan felmérve nemcsak a motort, a férfit is rajta, aki mintha erre született volna...
Bízhatok benne? Nagyon jó kérdés…
- Mi az úti cél?
Nem szeretném ha Skóciába dobna ki mert épp ahhoz szottyan kedve és Walesbe sincs épp dolgom. De ha London a válasz természetesen az ajkaimba harapok és… nagy nehezen de beleegyezően bólintok.
Óvatosan dobom át a lábam mögötte igyekezve minél nagyobb távolságot tartani tőle és csak a karjába kapaszkodni, ameddig feltétlen muszáj. De így is érzem a kabát alatt duzzadó izmokat és azt, hogy ezen, rajtam, milyen jól mulat.
Mikor már fent ülök mögötte jövök rá, hogy itt bizony nem sok lehetőségem van stabilan maradni csakis ha belé kapaszkodom. Nyelve egyet csúszok kissé előrébb és a köpeny csuklyáját a szemembe húzva hajtom le a fejem. Ha már megalázó a helyzet ne lássa az arcom még csak kicsit se a válla felett hátrasandítva, és így az eső sem fog az arcomba verni. A homlokom a hátának szorítom, érzem a kabát szövetén át az illatát, amitől a gyomrom szaltózik egyet. Ezért utálni kezdem magam, meg őt is, hogy ilyen hatással van rám, majd hogy ezt bővítsem a kezem félszegen felfut a mellkasán hogy keresztbe fonják a testét.
Lehunyom a szemem és mély levegőt veszek. Várom hogy a motor felbőgjön majd halk sikkantással veszem tudomásul mikor a szerkezet megindul energiát kapva hogy itt esélyem se lesz távolságtartásra. Az elemeknek megadva magam szorosan hozzá simulok hát és várom, hogy életem nem épp legkellemesebb utazása egyszer csak véget érjen. Az azkaban környékén még elkísér a főnix minket de aztán megadóan szertefoszlik ahogy egyre inkább az auror illata tölti be az orrom és a tudatom.

to miss Melanie Hopkirk
2001. Október

 


flying

Mindenttudó mosollyal kergetem vissza a nyelve hegyéről azt a csípőből jövő nem-et. Rá van írva a csinos pofijára is, de nem félek tőle, legfeljebb tényleg itt marad, és élvezi még egy fél napon át a hely vendégszeretetét.
Aztán úgy közelít, mintha legalábbis sárkányon ülnék. Nem mondom, hogy arra nem volt már példa, de ez most csak egy motor. Egész aranyos tehát a nő aggodalma.
- Csak ha biztonságos…
- Majd vigyázunk - vágom rá ördögi vigyorral, és még egyszer meglapogatom magam mögött a kényelmes, fekete bőrülést. Végigkövetem a szememmel, ahogy körbejár. Tetszik, hogy megszédít, a kormányra könyökölök, s lazán végigdobolok rajta ujjaimmal, míg döntésre jut. A motort figyeli aggodalmasan, pedig engem kellene.
- Mi az úti cél?
- Kezdetnek előre - rántom meg a vállam lezseren, de aztán mielőtt megint hangot adna úri nemtetszésének, idegőrlő kedélyességgel részletesebb magyarázatot is adok.
- Ha jól gondolom, a Minisztériumba szeretne visszamenni. Mily véletlen, én is ott dolgozom. Néhanapján - teszem hozzá. Még most, hogy csak említem is süt belőlem a kelletlenség. Nem az én asztalom a szépen csiszolt kőlapok és az unalmas, fehér pergamenek. Azokat meghagyom másnak, ha tehetem. Én terepen szeretek dolgozni. És minél nehezebb, extrémebb terep, annál jobb.
Nem maradok le egy mozdulatáról sem. Ahogy kecsesen lendül a lába, újra meglobogtatva előttem a vérvörös anyagot; ahogy keze édes kelletlenséggel kapaszkodót keres. Módfelett szórakoztató, főleg a dacos arckifejezésétől kísérve mindez. Muszáj vigyorognom, míg csak el nem helyezkedik, s eltűnik a hátam mögött. Egyre közelebb, és közelebb bújva.
Visszafordulok, és egy kárörvendőbb vigyor fut szét eddig sem épp illedelmes kifejezésű arcomon, ahogy megérzema szorosan körém fonódó kezeit. A szép körmök jól mutatnak a fekete bőrkabátomon, ehogy belekapnak, ez vitathatatlan. Teszek is róla mindjárt, hogy ott is maradjanak, és szorítsanak, jó erősen.
Ezt nem tudom megunni. Ezt a pillanatot, mikor odarúgok a vasparipáknak, s azok nagy rántással, hangos hörrenéssel lódulnak előre. Feldobja az elejét a motor, mint egy hirtelen megiramodó táltos. Orrbavág a menetszél, kisepri Azkaban állott, szennyes levegőjét nemcsak az orromból, de az egész tüdőmből. Hátrál előttünk a világ, száguld a föld a talpunk alatt a föld. Nem bajlódok azzal, hogy előre felrántsam a szerkezetet, ahelyett fékezés nélkül hajtok neki a terasz peremén túl tátongó mélységnek. Nem tudom megunni, de úgy tűnik, mindez fokozható. Mint egy tökéletes, vörös koktélcseresznye a fagylaltkehely csúcsán, olyan mindennek a tetejére az a helyes kis sikkantás, ami felszállásunk kíséri.
Versenyt repülünk a főnixszel, de aztán lehagyjuk, s az szertefoszlik. Meredeken felfelé tör a motor, az amúgy szemerkélő eső így sűrűbbnek és szúrósabbnak tűnik. De gondolom, a nagyját én kapom. A kisasszony a hátam mögé bújva lapul, én pedig kihúzom magam, és hagyom, hogy az arcomba vágjon a szél. Ugyan azt mondtam, a Minisztériumba tartunk - de azt nem mondtam, hogy egyenesen oda. És egyébként is, egy ilyen rangos potyautasnak kijár egy élménytelibb út.
Nekimegyünk a felhők falának. Még mindig nincsenek vattacukorból. Angyalok sem ülnek a szélükön. Csak bosszantó, jeges-párás természeti képződmények. Elveszik a világ, eltűnik Azkaban fekete szigete, s a körülötte hullámzó, acélszín tenger is. Unalmas szürkeség, és fucsa, tompa csend vesz körül minket, még a gép hangja is nyomottan szól. Aztán kibukkanunk a ködből.
- Felnézhet, ha akar - mondom csendesen; már nem kell túlkiabálnom a menetszelet, mert az alig van. Lassan, stabilan utazunk, elönt minket a napfény, a kék ég, alant pedig a felhők fehér, fodrosan gomolygó háta. Épp csak a talpunk alatt pár centivel.
Nekem ez a látvány nem új, és tán neki sem, mert tudja ezt egy repülő, egy seprű, egy thesztrál vagy bármi. De azért szép. Elmerengek rajta még egy pillanatot, mielőtt a műszerfalon kezdenék matatni. Megnyomok egy gombot, és elönt minket egy kiábrándító bűbáj hűvöse. Egy másik, a sokféle jelző közé félig besüllyesztett üveggömböt megpöccintek, és így szólok:
- Mágiaügyi Minisztérium. - A gömbben apró, fehér fényű nyíl jelenik meg, és mutatja a megfelelő irányt.
- Szokott repülni? - kérdezem mintegy mellesleg, aztán megvárom a választ, bár van egy sejtésem a kezdeti aggodalmaskodásából kiindulva. Utána meglódítom a motort, a jármű körül tovalebbennek a felhőfoszlányok. Hamar elérjük Londont, s a megfelelő helyen, ahol a jelző már határozottan lefelé mutat, alább kanyarodom. A Minisztérium mögötti félreeső sikátorban landolunk, óvatosan, alig döccenve rá a betonra, de meglehetősen nagy sebességgel még. Azért a végén egy elegáns drifttel állítom meg a járművet - persze csak akkorával, hogy nehogy elhagyjam értékes útitársam.
- Kisasszony - pattanok le, amint megáll a motor, és miss Hopkirk elenged, majd gavallérosan felé nyújtom a kezemet, hogy lesegítsem a vasparipáról.
- Remélem egy élmény volt - somolygom tenyérbemászón. Még az oldalamon érzem a szorítását - ebből következtetve minden bizonnyal. Az, hogy milyen élmény… Már egy másik kérdés.

edward
paint it black
outfit

Nem sok esélyem van, még a kétes és bizarr válasz ellenére sem a döntés variálásában. Így kelletlenül ülök fel és szolgáltatom ki magam a viharnak, a motornak, meg a kényes szituációnak, hogy Nott-ot  már ne is említsem. Még félig lehajtott fejjel is érzem a szívdöglesztő és rettentően elégedett mosolyát. Gondolom megszokta hogy mindig, minden körülmények között az van, amit ő akar. Csak hát az a baj, amit még ő nem is sejt, hogy velem normál körülmények közt nem nagyon fog célt érni. Mert ha Henry Mirol lenne… de nem az. És bár az illatától pillangók repkednek a gyomromban, a viselkedésétől ellenben borsódzik a hátam.
Míg eme kettősségen merengek átcsapunk a szürke felhőrétegen, ami fölött már csak a szikrázó napsütésé a főszerep. Ez, mintha egy másik birodalom lenne, egy másik világ, s igazából szólnia sem kellene a másiknak hogy tekintsek fel… megteszem én azt magamtól is.
Az aranyló napsugarak a sötét felhőkre szép arany íveket rajzolnak és a tiszta levegőtől szinte könnyeznem kellene. Ahogy elvarázsol a látvány nem is gondolkodom csak ösztönösen döntöm a fejem a férfi hátára és halk sóhajjal nézem a páratlan színkavalkádot, amit a fény és árnyék csal elő. Olyan nyugodt és békés itt minden, hogy én magam is elfelejtem az eddigi és meglévő bajaim, s így a férfi illatával az orromban szinte a mennyország kapujában érzem magam.
A hosszú percek végtelen óráknak tűnnek egész addig mígnem Nott mély hangja meg nem töri az idilli csendet. Szinte a beleremegek ahogy kimondja az úti célt, de ugyanakkor meg is könnyebbülök, hogy nem visz tévútra és talán nem volt hiba mellé szegődnöm. Vagy hát egész pontosan… mögé.
- Szokott repülni?
- Ritkán és akkor sem épp ilyen formában…
Nem vagyok rossz seprűlovas, bár nem lételemem a széllel szemben szállni. Jobb szeretem az utazás elegánsabb és kényelmesebb módjait. Még a muglik repülői is kifinomultabbak azt hiszem. De ezt, mint sok minden mást nem kötöm a beszélgetőpartnerem orrára.
Nem tudom mennyi idő telhet el, negyed óra vagy talán több is, mikor újra ereszkedni kezdünk s az eső függönye már nem ér el minket. Londont most csak sötétlő, újabb vihart ígérő felhők szegélyezik ahogy a város házai és tömött utcái feltűnnek mint egy mini makett, de meglátszik a mocskos aszfalton hogy nemrég, még itt is eshetett ahogy közelebb érünk s minden normális méretűvé válik. Az óriási tócsákat elkerülve meglepően puhán sikerül földet érni, bár inkább jobban kapaszkodom biztos, ami biztos alapon. Már épp fellélegeznék mikor a megállás elég sajátos módját választja a férfi. Mikor teljesen állóra fékez úgy engedem el, mintha égetne a teste, és jó erőből a tenyerem élével belevágok a hátába.
Szívem szerint az arcába is sziszegnék valami nem épp kedveset, de inkább csak felocsúdni próbálok, mert ő mintha ezt fel se venné, egyszerűen lepattan a járműről és felém nyújtja a kezét gálánsan.
Ez is idegesítően jól áll neki így csak szemem forgatom, de elfogadom a segítséget és átfagyott kezem az övébe helyezem. Persze, nem csak a kezem hűlt ki a kalandban, hanem a testem azon része is, ami nem hozzá ért, így a lábam nem épp megbízható teljes egészében. Ráadásul a magas sarok sem épp a segítségemre siet mikor megbotlom, és kitartva a kezem pont a mellkasának kapaszkodva sikerül visszanyernem az egyensúlyom. Közel kerülök újra hozzá, most már szemtől szembe, de nem is ez zavar hanem a tenyerem alatt feldobbanó ritmikus szívverése, meg a tekintete, ami  -rá kell jönnöm- nem is jegeskék, hanem sokkalta inkább az ég meleg kékjére emlékeztet.
A tekintetébe pedig szinte látom a saját lelakott énem, aki így kizárt hogy beléphet a minisztériumba. Így míg ő hencegni kezd az utazásunkkal és mit sem törődve vele engedem el és nyúlok a zsebembe a hárspálcámért. A talárom középen lecsatolva két egyszerű bűbájjal rendbe hozom a külsőm, mert a kivillanó fekete melltartópánt, kissé kócos frizura és gyűrött szoknyaszegély nem épp szalonképen megjelenés a munkahelyemen, de amint végzek újra hivatalos és kimért leszek.
- Köszönöm a fuvart és a soha viszont nem látásra!
Közlöm üresen majd lazán faképnél hagyom. Már épp elismerő vigyorral gratulálok magamnak miközben a Minisztérium irányába tartok mikor megigazítva a karomon lévő taláromat jut eszembe, hogy bizony… valamit elfelejtettem.
- A picsába…!
Káromkodom el magam halkan és saját magam is meghökkenek hogy szinte ugyanazzal a hangúllyal teszem ezt, megnyomva hasonlóképp az i-t mint ahogy nem sokkal ezelőtt az auror tette az Azkabanban. Mély levegőt véve fordulok vissza és indulok meg felé, amennyiben ennyi idő alatt nem szívódott fel és veszem ki a talárom zsebéből a hivatalos kivégzési parancsot.
- Ezt elfelejtette aláírni.
Mondom szárazon és az orra alá dugom meg egy arany színű pennát is a piros zakóm belső zsebéből felé nyújtok. Na igen, az én saram, mert már ott meg kellett volna ejteni, de annyira legfoglalt minden más… meg ő…. hogy persze elfelejtettem.
Egy feszes és udvarias mosollyal kivárok, hogy a nevem mellett méltóztasson egy szignót tolni, ha persze nem, hát akkor majd tőlem durvább személyek, - mint mondjuk az anyám -, veszi a kezelésébe. Akkor nem lennék a helyében.
Így azonban csak egyet bánok… buktam a laza és stílusos, hideg és közömbös búcsút.

Záró

to miss Melanie Hopkirk
2001. Október

 


flying

A lenéző hangnemre, ahogy az általam választott közlekedési módot említi, csak a szemem forgatom mosolyogva, s beletaposok a gázba. Ez egy remek módja a mágikus légiközlekedésnek, ráadásul ebben stílus is van. Ha azt nem is számítjuk, még akkor is ott van az, hogy technikailag kihúztam a sárkánytrágyából ezzel a kétkerekű szépséggel, amit olyan nyilvánvalóan lefitymál. Meg is érdemli a bravúros landolást érte.
Meglepve veszem tudomásul a vehemens hátbaveregetést, aztán az orrom alatt röhögök halkan, míg elhagyom a vasparipa nyergét. Igazán bájos ez a nagy lendület, amelyhez annyi erő társul, hogy jó eséllyel még hátmasszázs esetén is enyhének nevezhető lenne ez a kezelés.
Aztán segítő jobbot nyújtok, s nem igyekszem mégsem megtámogatni, mikor nekem esik. Inkább kiélvezem a helyzetet, a kecses, hűvös ujjak érintését. Kellemesen megdolgoztatja a pulzusomat, legyen bármilyen durcás és a menetszéltől zilált is a körítés. Ezek együttese egyébként ad ennek az egész összjelenségnek egy apró extrát, mint egy jó ételnek a csípős paprika. Fekete fehérnemű, meg sem lep! Szinte vétek, amikor eltünteti az utazás nyomait magáról, olyan, mintha meg sem történt volna. De azért a morcos arckifejezést nem sikerül egészen elfednie, így mégis marad egy apró, de jelentős részlet.
- Köszönöm a fuvart és a soha viszont nem látásra! - vágja hozzám, én pedig keresztbe font karral dőlök a motornak, úgy vizslatom zavartalanul.
- Soha ne mondja, hogy soha - figyelmeztetem játékosan, de azért magam is várom, hogy távozzék - ugyanis akkor egy másfajta szögből is eszembe véshetem Miss Hopkirket. Még a járásán is felfedezni ezt a zabolátlan, ellenséges tüzet, főképp a fel-felbukkanó tűzvörös szoknya jóvoltából.
- A picsába…!
Ahogy megtorpan és felkiált, a fél szemöldököm érdeklődve a magasba lendül. Én még egy tapodtat se mozdultam, a szemem se vettem le róla - láthatja, amint visszakopog hozzám.
- Ezt elfelejtette aláírni - vágja a képembe a papírral együtt, de nem sietek szignózni, ó de mennyire nem!
- Elfelejtettem volna? - morfondírozok színpadiasan, s meghagyom kétségek közt, vajon véletlenül vagy szánt szándékkal mulasztottam el a formaságot.
Úgy veszem ki az íróeszközt a kezéből, hogy ügyelek rá, megérintsem közben. Aztán lezseren megforgatom a pennát, amely aranyszínű villanással húz egy kört előttünk.
- Akkor úgy tűnik, most van a soha - sóhajtom, és egy idegőrlően lassú aláírással koronázom meg a papírt is, és ezt az egész, roppant érdekes délelőttöt.

(Köszi a játékot, a helyszín szabad!)