Kelly Pincéje

◂ a régi időkre▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Az, hogy nem tudtam feloldódni Vincent társaságában nem feltétlenül csak az ő hibája volt. Talán kicsit úgy éreztem mellette, hogy kísért a múltam, mert annyira emlékeztetett Forestre. Nem kellett volna eleve rá gondolnom, de mindig ott lesz, mint egy kis tüske, ezt pedig örök életemre magammal fogom cipelni már. Mégis csak a férjem volt három évig, persze, hogy nyomot hagyott bennem… de az érzés volt furcsa volt, hogy Vincentben, az unokatestvéremben is őt láttam. Jó, nem teljesen. Csak abban, amit elmondott a Tiával való kapcsolatáról.
Nem kellett volna belefolynom persze a nőkkel való viszonyába. Régen voltam lánnyal és az sem volt éppen kellemes esemény. Az egyik bosszú volt, a másik vigasztalás, előtte pedig minden káoszba fulladt, amibe csak belevágtam. Nem voltam büszke magamra. Mindig is azt hittem, átlátok embereken, de a valóság az volt, hogy csak egy dologhoz értettem. A megszerzéshez. A megtartás viszont olyan távol állt tőlem.
– Volt rá lehetőség, egyszer a férjed akadályozta meg, de végül vagy így vagy úgy, de meghiúsult. Nem nyúltam hozzá.– Fejtette ki végül, pedig tényleg nem volt közöm hozzá. Nem kellett volna beleszállnia a csipkelődésembe, amit a kellemetlen érzések váltottak ki belőlem.
– Aiden. Hát igen. – Bólintottam sokatmondóan.
Valójában tényleg elég jól tudott időzíteni. Rám is hányszor rám nyitott, mikor véletlenül pont tök meztelen voltam… persze az aligha volt olyan véletlen, mint ami Vincent esetében történt. De akkor is. Aiden mindig tudta, hogy éppen hol a helye. Az unokatestvéremet is megóvta adtól, hogy megkeseredett, összetört szívű hülyét csináljon magából. Ha elengedné ezt a Tia témát, még talán egy rendes lányt is találna.
Jobb is volt erről elterelni a témát. Tényleg nem sok közöm volt hozzá… bár tanácsot adhattam volna, de nekem sem jött be a legtöbb. Neki miért lett volna másképpen? A nőkhöz még annyira sem értettem, mint a férfiakhoz. Megbántani persze képes lettem volna bármelyiket, hogy aztán sírva mondjanak el mindennek. Nem egyszer csattant már pofon is a képemen, csak azért, mert éppen kegyetlenül őszinte óhajtottam lenni. Nem. Nem volt nekem való a csajozás, hiába tetszettem meg olyan soknak.
Vincent szerencsére beleegyezett, hogy nem nyúlt engedély nélkül a lábamhoz. Ez már kecsegtető kezdése volt a mai napnak.
– Azt azonban hozzátenném, ha úgy érzem veszélyben az életed, gond nélkül meg fogom tenni újra. Habozás nélkül, nem félve a következményektől. Szeretlek Elliot és neked több okod van élni, mint nekem, tehát tégy ez esetben, ahogy jónak látod.– Tette hozzá aztán, amire kicsit elhúztam a számat.
Tényleg ráfért volna egy rendes kapcsolat. Még a társkereső rovat is jobb volt a semminél, lassan ott tartottunk.
– Remek ötlet! Mindenképpen képpel, mozgóképeset akarok!
– Másmilyen szóba sem jöhet. De a fotózáson ne vágj savanyú képet, mintha itt lenne a világ vége. – Sóhajtottam fel és magam elé vettem az italomat. Már le is húztam a tartalmát, hogy kellemesen felmelegítsen. Engem annyira nem tett boldoggá, hogy Vincent magára erőltette ezt az állelkesedést a társkereső kapcsán. De talán megértette, amit mondtam neki.
– Mellesleg pont annyi okom van élni, mint neked. – Tettem hozzá halkan. Nem mondtam el Vincentnek, mit érzek. Elég volt, ha Aiden tudta. Fáradt voltam, éreztem, ahogy az a sok átok, amit a testem elnyelt dolgozik és leszívja az energiáimat. Már lassan húsz éve, hogy mindenféle varázstárgyakkal érintkeztem. Nyomot hagytak a testemen és elkezdtem sorvadni. Hogy ez meddig tart azt nem tudtam, de ezt az időt, akármennyire is vágytam a kalandot, a családommal kellett töltenem. Ezt még Vincent sem tudta meggyógyítani.
– Csak neked több az időd… – dünnyögtem a végére. Talán nem hallotta meg. Mindenesetre intettem a lánynak, hogy hozzon még egy italt.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Talán ezért hiányoztak az utazásaim. Nem volt ennyi dráma az életemben, nem volt család, aki beleszólhatott volna a dolgaimba, vagy bárki, akivel veszekednem avagy békülnöm kellett volna. Nem voltam túl jó ebben.  Nem tudtam, hogy kérjek bocsánatot, sosem ment igazán és most sem érzem, hogy hogyan közelítsek Elliot felé. Haragudott rám én pedig közönnyel viseltem ezt a terhet, persze én nem nehezteltem egy pillanatig sem. Szerettem a családomat, a testvéreimet, a szüleimet és a távolabbi rokonokat is, mint amilyen a velem szemben ülő duzzogó kis manó volt, de nem tudtam mit kezdeni a jelenlegi helyzettel.
Nem lettem persze megdicsérve, amiért még nem volt semmi kapcsolatom a recepciósommal, pedig ha Elliot látná. Sokkal jobb csaj, mint, aki most itt éppen nekünk szervírozza az italt, ha egyszer is betette volna a lábát a rendelőmbe, tudná, igen is nagy teljesítmény volt visszafognom magam. Persze hálát adok Aidennek, amiért jókor volt rossz helyen, lehet napokig nem tudtam volna megbocsátani magamnak, amiért elrontottam egy épülő kapcsolatot, de hé, milyen kapcsolat lehet az, ahol az egyik fél azt várja, éppen mikor léphet félre. Hm…lehet újra kellene ezt gondolnom?
– Másmilyen szóba sem jöhet. De a fotózáson ne vágj savanyú képet, mintha itt lenne a világ vége. – válaszolt, mikor fellelkesedtem a hirdetés feladására, miszerint nőt keresek magamnak. Vicces volt ebbe belegondolni, hogy pont az én arcom szerepelne egy párkereső oldalon. Bármikor szerezhettem magamnak nőt, akármilyen konferencián vagy utazáson vettem részt, sosem feküdtem le egyedül a hotelszobámban. Valószínűleg Elliot arra gondolt, hogy állandó partnert kellene találnom magamnak. Akivel leélhetném az életem hátralévő részét, olyat, mint amilyen neki Aiden. Bár ez is elég irracionális gondolat, ugyanis ő úgy gondolja, csak azért vannak együtt, mert egy manó annak idején áldást bocsátott rá és azóta élnek boldogan, együtt. Nem értek én ehhez. Egyszer megpróbáltam Tiával, de elszúrtam, mert ez nem nekem való. Nem tudok elnézést kérni, nem tudok osztozkodni vagy partner lenni bármiben is. Egy önző, egoista ember vagyok, aki csak akkor segít, ha arra feltétlenül szükség van.
Erre a gondolatmenetemre fújtattam is egyet és reménykedtem benne, hogy Elliot nem mondott ez idő alatt semmit, amire reagálnom kellett volna, éppen elég rossz volt a számlámon.
– Mellesleg pont annyi okom van élni, mint neked. – ezt meg mire mondta. Honnan jött ez, talán mondott előtte valamit, jajj Merlinre, erre valami mélyen szántót kellene mondanom.
- Ebben annyira nem vagyok biztos. Neked van kiért élned, nekem nincs senkim. – válaszoltam közönyösen, persze magamon viselve pajzsként hordott mosolyomat. – de, hé, ez így is van jól, nem kell engem szánni, így érzem jól magam. – próbáltam rögtön megnyugtatni, hiszen nem hiányzott, hogy azt higgye sajnáltatni próbálom magam.
– Csak neked több az időd… - motyogta válaszul, mire én hunyorogva közelebb hajoltam.
- Hogy? Mi van több nekem? Ne magad elé beszélj, nem hallak ebben a hangzavarban! – ordítottam hátra mérgemben, hiszen már tényleg untam ezt a zenének nem nevezhető zajt, amit a zenegépből ordítattak már ideérkezésem óta. Persze erre morgást és keresetlen szavakat kaptam válaszul, mire legyintettem egyet és ismét Elliothoz fordultam.
- Bocsánat, de ez a zene valami borzasztó, nem is értem, hogy tud valaki ilyet hallgatni. – rántottam meg a vállam, miközben a hölgyemény már hozta is nekünk az új körünket.

◂ a régi időkre▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

16+

Vincent drámája már-már bosszantó volt. Nem, én tényleg segíteni akartam neki, de nem szerettem, ha valaki vak volt arra, ami ott volt előtte. Ez pedig az ő esetében a lehetőség volt. Az ember nyalogathatta évekig a sebeit egy tönkrement kapcsolat miatt, de közben elment mellett az élet és olyan pillanatok, amiket talán nem kellett volna veszni hagyni. Én is sírhattam, mikor Forestet elhagytam azon a tengerjáró hajón és egyszerűen visszahoppanáltam a Királyságba. Nem hazudok, meg is tettem. A szívem ezer darabra tört és úgy hittem, vége a világomnak… de akkor jött Aiden. A csillogó barnaszempár, a nedvességtől csatakos haj… a mellkasára tapadó póló. Aggódott értem, én pedig azonnal beleszerettem, mintha ez az egész meg sem történt volna korábban… minta nem is hetek teltek volna el a szakítás óta, hogy életem szerelmének azt mondtam: nem tehetjük többé ezt egymással.
Sosem mondtam Aidennek, hogy nem gondolok Nat Forestre életem szerelmeként. Az volt. Nagyon is, hiszen nélküle még csak az az ember sem lettem volna, aki képes Aidennel szembe állni és elismerni, hogy akarja. De egy életnek annyi szakasza van, hogy talán ebbe belefért egy új nagy szerelem is. Talán előbb-utóbb ezt Vincent is belátja. Én ezért kutattam a manót, mert tudnom kellett, hogy ez a fellángolás, ami közöttünk volt, tényleg szerelem-e… vagy csak az a kis mágia tette meg a végső hatását. Tudnom kellett, hogy biztos legyek benne.
Hihetetlen volt, hogy azt mondta, több okom van élni, mint neki. Mégis milyen őrült mond ilyet? Senkinek sincs több vagy kevesebb oka… ez nem házasságtól, gyerekektől és hasonlóktól függ. Én mindig is hittem benne, hogy senki sem jön ok nélkül a világra. Ezért hát, még a lábam gyógyításáért sem kéne kockáztatnia az életét. Volt benne valami furcsán depresszív, amit talán már nekem is nehéz volt kezelni… pedig én pontosan ugyanilyen voltam, ha hagytam magam elsodorni a keserű érzéseknek. Most erősebb voltam, de látott volna két vagy három éve, amikor kicsúszott a talpam alól a talaj, mikor engedtem ennek a rengeteg keserűségnek.
– Ebben annyira nem vagyok biztos. Neked van kiért élned, nekem nincs senkim.  – Felelte. Ostobaságokat beszélt már megint… talán, ha nem most mondtam volna, hogy nem haragszom rá, képen is töröltem volna, de legalábbis nyakon öntöm a drága whiskyvel. – de, hé, ez így is van jól, nem kell engem szánni, így érzem jól magam.
– Saját magadon kívül senki sem szán téged. Azok a sebek csak azért léteznek még, mert te akarod, hogy létezzenek… a legtöbb dolog csak elhatározás és lelkierő kérdése. – Nem tudom, miért mondtam ezt neki. Nem kellett volna azt várnom tőle, hogy olyan legyen, mint én… de én is az O’Marák között nőttem fel. Szívós, erős népség, akik a végsőkig talpon maradnak. Ha az én makacsságom nincs is meg benne, talán a szülei igén.
– De ha jól érzed magad, akkor nagyon is van annyi okod élni, mint nekem.
Aztán még oda dünnyögtem egy fél mondatot. Szerencsére az unalmas mugli zene éppen ekkor erősödött fel és nem hallotta jól a szavaimat. Vagy legalábbis nem értette, mire gondolok és ezt egy cseppet sem bántam. Nem volt kedvem a problémáimról és a félelmeimről beszélni. Azokról csak Aidennek és nekem kellett tudnunk.
– Hogy? Mi van több nekem? Ne magad elé beszélj, nem hallak ebben a hangzavarban! – Kiáltott hátra Vincent. Sok jóra nem számítottam tőle amúgy sem, de az a hőbörgés, amit kaptunk. Nem akartam megveretni magamat feleslegesen.
– Bocsánat, de ez a zene valami borzasztó, nem is értem, hogy tud valaki ilyet hallgatni.
Vállat vontam.
– Mindegy is, inkább igyunk. – Szó szerint kikaptam a lány kezéből a poharamat és már le is húztam a tartalmát. Mire leengedtem a kiürült üveget, már nem a pincér lány, hanem egy nagydarab fickó állt ott. Egyenesen Vincentet szemelte ki magának. Talán éppen a zenegépes társaságból jött oda.
– Mi a bajod, cicafiú? – Kérdezte morogva és egészen az unokatestvérem képébe hajolt. – Ha nem tetszik valami, vidd a csajodat máshova inni!
Kész. Elszakadt.
Egy pillanat alatt elmúlt a nyugodt, békés Elliot állapot. A testem összerándult a bunkóságra, majd egyetlen rúgással bokán rúgtam. Persze nem borult fel ennyitől, így felpattantam és lendületből vetettem rá magam, amitől legalább eldőlt.
– Tudod ki a csaj? A kurva anyádat! – káromkodtam és ökölbe szorítva a kezemet belevertem a képébe.

[– Mi a bajod, cicafiú?]

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

+16

Ez lenne tényleg az a közeg, amit élvezek? Bűzös, dohány és italszagú késdobáló kocsmák, kiszolgáló hölgyek társasága vagy kollegák, akik örülnek, hogy elszakadhatnak az Elliot által ismert családnak nevezett intézménytől és kegyetlenül beisznak. Ennek a közepében éreztem jól magam? Semmi felelősség, megállapodás, pedig már benne voltam a korban. Lehet Elliotnak van igaza, keresnem kellene egy lányt, aki teljes szívéből szeret, megházasodni és családot alapítani. Elhagyni az utazásokat, a kocsmatúrákat, legfőképpen pedig önmagam sajnáltatását és az önutálatot, amit még mindig a Tiával való szakításom óta éreztem. Én csesztem el, mégis cefetül érzem magam. Lehet direkt tettem tönkre a kapcsolatot, mert megijedtem a felelősségtől, megijedtem az elkötelezettségtől. Nem tetszett, hogy esténként a kanapén összebújva néztük a vígjátékokat egy kis édesség társaságában. Nem volt jó érzés mellette ébredni reggelente, figyelni ahogy szuszog a pici, fittos nóziával, ahogy álmosan rám pislog apró, gomb szemeivel, mint egy kis plüssmacska. Nem volt jó vele eljárni konzultációk utáni afterpartikra, együtt táncoltunk, módjával ittunk és időben hazakeveredtünk és nem csináltam magamból hülyét a kollégák előtt, akik irígykedtek rám, hogy állhatott velem össze egy ilyen gyönyörű angyal. De, jó volt. Piszkosul jól éreztem magam ez idő alatt és borzasztóan hiányzik. Ha felajánlanák, hogy egy napot vele tölthetnék így az életemért cserébe, belemennék. Odaadnám ezt a szánalmas önpusztító életet azért az egy napért, amit vele tölthetnék és Merlinre mondom, boldogan dobnám fel a pacskert másnap.
– Saját magadon kívül senki sem szán téged. Azok a sebek csak azért léteznek még, mert te akarod, hogy létezzenek… a legtöbb dolog csak elhatározás és lelkierő kérdése. – válaszolt ridegen és kíméletlenül. Olyan tipikus Elliot stílusban. Mosolyra derült az arcom és ez nem megjátszott volt. Őszinte. Ijesztő, hogy ennyire a vesémbe lát, félelmetes ez az ember.
- Nem lehet, hogy az a manó az erdőben a rokonod? – kérdeztem végül hátradőlve a székemben, tartva egy biztos védelmi vonalat, mintha ez a távolság elég lenne Elliot őszinte válaszaival szemben.
– De ha jól érzed magad, akkor nagyon is van annyi okod élni, mint nekem. – tette hozzá, mire leengedtem a falat és sóhajtottam egyet, egy jó nagyot, még a pult mögül előjövő hölgy is hallhatta.
- Igazad van, te gazfickó. Elmehetnél a gyagyás Monty mellé agyturkásznak. – msoolyogtam keserűen, mikor még magyarázott valamit, de nem hallottam ettől a fülsüketítő zenebonától. Hangot is adtam ennek, nehogymár ne lehessen egy jót beszélgetni egy kocsmában, még akkor is, ha ilyen alacsony a színvonal.
– Mindegy is, inkább igyunk. – válaszolt Elliot, miután elnézést kértem tőle. Tényleg nem hallottam mit mondott és látszólag ez zavarta is, mert úgy kapta ki a lány kezéből a Whiskyjét, mintha legalábbis amaz nem akarta volna neki odaadni. Magam is elvettem óvatosabban az én italomat és belekortyoltam, nem akartam lehúzni, úgy ahogy az unokaöcsém tette, szerettem kiélvezni a finom aromáját, a lágy, krémes fanyarságot és az a melengető érzést, ahogy végigszalad az ember torkán egészen a gyomráig. Ah, ezért imádtam a Whiskyt. Már éppen letettem volna a poharamat, mikor láttam, hogy egy marcona alak maga mögé tolta a pincérlányt és nem is általlott olyan közel hajolni hozzám, hogy megcsapott a füstös, olcsó sör szaga, amit valószínűleg percekkel ezelőtt diktált le a torkán.
– Mi a bajod, cicafiú? – Kérdezte nem egészen kedves, művelt hangnemben, miközben próbáltam nem az arcába hányni a szájszagának ótvar harmoniájától, mely keményen megmelengette az ingerenciáimat. – Ha nem tetszik valami, vidd a csajodat máshova inni! – hátrébb dőltem a székemben, hogy egy kis levegőhöz jussak, de ekkor már nem igazán tudtam szóhoz jutni, Elliot ugrott. Ettől féltem, reméltem, hogy el tudom rendezni a dolgokat azzal, hogy meghívom egy italra, de unokatestvérem nem ilyen volt. Én utáltam verekedni és párbajozni, nem voltam rossz benne, de utáltam koszos, izzadt, büdös és csatakos lenni, nem állt jól a zúzódás és a monokli, a földön való fetrengéstől is ódckodtam.
Bokán rúgta a tagot, majd utána már veszett macska módjára vetette rá magát. Köpni, nyelni nem tudott a tag, nem gondolta, hogy a kisebb cicafiú fog rátámadni, főleg, miután ilyen macsó fenyetéssel jött az asztalunkhoz.
– Tudod ki a csaj? A kurva anyádat! – ordított a férfira, mire én lehúztam a maradék Whiskymet, felkeltem és megpróbáltam volna leszedni Elliotot a fickóról, de már elindult a lavina. Két másik alak közeledett felénk és nem hinném, hogy elnézést kérni jöttek oda, így, ahogy egy kedves kollégám tette mindig, megelőző csapásként az egyik fejéhez vágtam az üressé vált poharamat.
- Hallod ezt Elliot. Kettőnk közül te lennél a csaj. – nevettem el magam végül, de túlbecsültem az erőmet és a magabiztosságom, valószínűleg az alkohol hatására, mert bár ártalmatlanítottam az egyik alakot, a másik megragadta a grabancom és átdobott az asztalon, ahol eddig ültünk.
- Íjjjj…ezt éreztem. – nyögtem, ahogy feltápászkodtam, de már közeledett is felém a fickó, majd mint egy tank, úgy lökte alrébb az asztalt. Felálltam vele szemben, felemeltem a kezeimet és felkészülem az ütésre, elhajolok, majd viszonzom egy jobb egyenessel lesz, ami lesz, de nem hagyom magam.

◂ a régi időkre▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

16+

Jó volt a lelkizés, de fárasztó is. Sokszor volt az az érzésem, hogy ültem, hallgattam őket, szerintem jó tanácsot adtam - mintha akkora élettapasztalatom lett volna - és amikor őszintén elmondtam mi bánt, nem ezt kaptam vissza. Megsértődtek, ahelyett hogy megoldani akarták volna a problémákat vagy éppen nem vettek elég komolyan. A Nat Foresttel való házasságom is ilyen apró tüskék tarkították. Kimondtam, hogy többet akartam vele lenni, a válasz pedig annyi volt, hogy valakinek dolgoznia kell. Ha azt mondtam, én másképp gondolom a gyereknevelést, az orrom alá dörgölte, hogy felelőtlen vagyok. Nem akart meghallgatni, mert a tökéletes világképébe nem tudott egész egyszerűen beilleszteni. Én meg feladtam a próbálkozást. Nem együtt akart velem lenni, hanem engem akart, mintha valami dísz lennék.
- Igazad van, te gazfickó. Elmehetnél a gyagyás Monty mellé agyturkásznak.
- Csak ráhibáztam... - vontam vállat. Nem volt nekem való mások meghallgatása. Én erős voltam, mindennel szembe mentem, akkoris ha belül ezer darabra tépett szét egy helyzet. Mást úgysem érdekelt, én meg el tudtam viselni. Már megszoktam. Egyedül a válás viselt meg annyira, hogy csak ülni és sírni tudtam, na meg aludni. Újra és újra, míg meg nem gyógyultak a sebeim.
Felállhattam volna, hiszen ennyi lelkizés pont elég volt egy napra. Vissza akartam kapni a boldogságomat, amit Aiden jelentett, az új életünk. Talán annyira boldog voltam, hogy el sem mertem hinni, hogy megérdemlem, ezért folyamatosan menekülni akartam... mintha félnék, hogyha ő dob el magától, akkor csak mélyebbek lesznek a sebek. Ennek ellenére maradtam mindig vele.
A távozás nem történt meg, ellenben egy részeg nagydarab beszólogatása, majd megtámadása nagyon is. Lendületesen döntöttem le a lábáról. Talán kicsi vagyok, nem épp izmos, de volt tapasztalatom verekedésben és kitartásban. Ki sem nézték belőlem ezek a szarrágók, hogy nem rég még erdőkben éltem, másoktól védtem meg magam, ha kellett.
- Hallod ezt Elliot. Kettőnk közül te lennél a csaj.
- Te is kérsz egyet? - vetettem oda Vincentnek, miközben képen vágtam a nagydarabot ököllel. Ha nem lett volna részeg, nehezebb feladattal találom szembe magamat. Szerencsére Vincent nagy száját lekötötte a nagydarab két barátja, vagy cicafiúja - ha már így fogalmazott -, így nem volt ideje tovább veszélyesen élni.
Még egyet behúztam a fickónak. Ekkora elégelhette meg, mert a következő lendülettel rám gurult, lenyomott a földre. Nem törheti be az orrom...- koncentráltam erősen, próbálva kiszabadulni a szorításból. Az ütése nem ott ért, hanem az arcomon, aminek randa monokli lesz az eredménye. Nem akartam aprított hús lenni ennek a végére, így amennyire tudtam, ficeregtem tovább. Lendületesen rúgtam a lábai közé, ha más nem ennek elégnek kell lennie, hogy leszereljem. Ha nem is kapom el a golyóit rendesen, legalább megijedhet annyira, hogy kicsit engedjen a szorításon.
Ezt használva ki, kászálódtam ki alóla, majd egy mozdulattal oldalba rúgtam azt, aki éppen Vincentet gyepálta. A combom éppen ekkora jelezte, hogy nem kéne folytatni a dolgot. Le kéne ülni, pihenni... mint valami elcseszett öregembernek.
- Péppé veretjük magunkat! Túl sokan vannak! -  mondtam Vincentnek. Legszívesebben persze előrángatta volna a pálcámat, hogy megpörköljem őket egy kis bombardával... de nem akartam az Azkabanba menni muglibántalmazásért. Ez volt a hiba. Túlságosan előre helyeztem a családomat. Látni akartam még őket. Így nem tudtam rendesen megvédeni magamat és a következő pillanatban a nagy darab pasas felkapott, majd szó szerint kidobott az ajtón az utcára.
Nagyot nyekkenve érkeztem a járdára, éppen hasra. A bordáim éppen elegendő méretű ütés szenvedtek el, így kis nyöszörögve pillantottam a fószerre, aki most leginkább egy kisbabára hasonlított a könnyes szemeivel: - Egy romantikus dalt sem tudtok értékelni! - rúgott még egyszer belém, majd hátat fordított és visszament a kocsmába. Ezen a ponton nem bírtam ki és akár mennyire is fájt minden mozdulat, elröhögtem magam.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

+16

Lehet, valójában ez hiányzott. Egy kis bunyó, egy kis csete-paté, ami jelzi számomra, hogy még nem veszett el teljesen a fiatalságom, hogy még igenis képes vagyok tivornyázni, képes vagyok élni. Persze, lehet igaza van Elliotnak, ez vagyok én. Sajnáltam, hogy belekeveredett, bár ő ütött először, mint már említettem én nem vagyok az a verekedős fajta, de ekkora mennyiségű alkoholt követően jól esett kicsit összerúgni a port a helyiekkel. Tiával sosem éltem át ilyesmit, mert mindig rám szólt, hogy hé, elég volt az italból, mert még megárt, vagy ha összeszólalkoztam valakivel, mindig jött és elnézést kért a nevemben, majd elráncigált a tett helyszínéről. Mi volna, ha most itt lenne. valószínűleg most is kifelé ráncigálna, hogy ne balhézzak, Elliotot pedig jól leteremtené, hogy miért kell verekedést kezdeményezni, csak azért mert beszóltak neki. Okos enged, mondta mindig és pont annyira volt ezen szokása idegesítő és egyben megnyugtató. Volt benne valami varázslatos, valami kellemes, tudtam, mindig ott van, ha elkapna a macsó virtus és visszaránt a földre, oda, ahol ő és a teljes nyugodt élet vár rám.
- Te is kérsz egyet? – kérdezte Elliot, miután nevetve odaszóltam, bár nem igazán válthatta be ígéretét, elég volt nekem a két megtermett cimbora, akik úgy tűnt, rendesen ellátják a bajomat. Persze, úgy gondolták a barátomnak elég egy nehézfiú, mert alacsonyabb nálam, belőlem többet nézhettek ki, ami hízelgő, de megmerném kockáztatni, Elliot keményebb, mint én, ha kettő lenne belőlem is, simán elbírna velünk. Záporoztak az ütések ellenfelemtől, olyan keményen tolta, le se tudtam engedni a védelmem, valószínűleg ért a küzdősportokhoz vagy csak spenótot evett, mielőtt idejött volna, akárhogy is, ha így folytatódik, nem igen lesz lehetőségem visszavágni. Ekkor jött Elliot és megmentette a seggemet, oldalba rúgta a fickót, mire én felordítottam örömömben.
- Így kell ezt Cimbora! - Kiáltottam, mikor megjelent előttem a korábban pohárral fejbe hajított úriember, kinek fejéből több helyen ömlött a vér és ő már nem volt olyan elnéző, mint a cimborája, nyíl egyenes, tökéletesen eltalált pofonja szinte betolta az orromat az arcomba, úgy zuhantam hanyatt a padlón, mintha egy átmulatott este után ágyba szenderedtem volna.
- A picsába…eltörted az orrom. – kaptam a fejemhez, de nem igazán tudtam sajnáltatni magam, arra pedig megint csak nem volt esély, hogy visszavágjak, két kezet éreztem a vállaimon, majd úgy rántottak fel a padlóról, mintha rongybaba volnék. Két gyomros és egyből megroskadtak a lábaim, nem is tudtam ellenkezni az ellen, ami ezután jött. Filmbeli jelenet, úgy hajítottak ki az ivó ajtaján, hogy még a lábam is felemelkedett a földről. Ekkor már a másik tag pont megrúgta Elliotot, én közben azon gondolkoztam, mim fáj jobban, az orrom, az oldalam, amire estem, vagy a derekam, amikor az asztalra hajítod az a benga állat.
- Egy romantikus dalt sem tudtok értékelni! – ordított még az ajtóból a férfi, mire felültem a hideg járdán és ránéztem a nevető Elliotra, majd a férfira. Sóhajtottam egy nagyot, majd egy enyhe mosoly kíséretében vettem elő belső zsebemből a bontatlan doboz cigimet és meggyújtottam a szintén belső zsebemben lévő tartalék gyújtómmal. Ugyanis a többi cuccom, mind benn maradt. Sípolt az orrom, ahogy próbáltam levegőt venni, a vér pedig ömlött belőle, de nem igen zavart, beleszippantottam egy mélyet a cigibe és felemelt fejjel engedtem ki a levegőre. A cigit a számban hagytam, két ujjamat óvatosan az orrnyergeimre helyeztem, ismét szívtam egy mélyet a dohánytermékből, majd gyors rántás és egy roppanás kíséretében az orrom a helyére csúszott.
- Aaaaaaaztaaaaa rohadd, bénkübes….kúvva….!! – kiáltottam, ahogy a fájdalom széthasított az orrom területén, még a cigi is kiesett a számból, ahogy odakaptam. Néhány másodperc és jobb lett, de a fájdalom még mindig durva volt, felvettem a cigit, majd ráemeltem a tekintetem unokaöcsémre.
- Nem dudom…említetteb-e bár, de nem tudog veregedni. – magyaráztam orrhangon, majd előre hajtottam a fejem és letöröltem a vért a számról.
- Ellátnáb az orrobat. Benjünk. – vetettem oda neki könnyes, szemekkel, majd még egy utolsó keserveset szívtam a cigiből és elnyomtam a járda szegélyen. Felkeltem a földről, majd kezet nyújtottam Elliot felé, hátha szeretne mostmár ő is feltápászkodni a hideg járdáról.
- De hé…nézzük a jó oldalát. Ingyen ittunk. – mosolyogtam keserűen.

◂ a régi időkre▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Az oldalam, a karom, a lábam... gyakorlatilag minden őrülten lüktetett a fájdalomtól. Talán el is tört néhány apróbb csontom, de közel sem annyira, hogy ne tudjam elröhögni magam, mikor a nagydarab pasas elérzékenyült hangon ecsetelte, milyen szörnyű, hogy nem értjük meg az ő zenei ízlését. Engem aztán nem érdekelt, hogy mit bömböltetett odabent, de az annál inkább, hogy lecsajozott. Baszki, még csöcsöm sincsen. Mégis mi a francot hitt?
-  Aaaaaaaztaaaaa rohadd, bénkübes….kúvva….!!
Vincentre pillantottam, aki éppen ízes káromkodás mellett a törött orrát igyekezett helyre tenni, unalmas, muglis módszerekkel. Pedig aztán erre még egy-két bűbáj is akadt, amit nem, hogy az ő szintjén, de a Roxfortban is tanítanak. Na, nem mintha olyan sok ideig jártam volna a Roxfortba, hogy ez mély nyomot kellett volna, hogy hagyjon bennem. Nem tettem szóvá. Csak felvont szemöldökkel bámultam rá, mire megint megszólalt.
- Nem dudom…említetteb-e bár, de nem tudog veregedni. - Folytatta orrhangon.
- Sosem vettem volna észre. - Tört ki belőlem a röhögés. Jó, persze lehet belsővérzése van meg minden, de olyan idiótán nézett ki, ahogy ott bagózott törött orral. Azt is minek most? A stressznek már vége, levezettük. Bár talán csak Aiden szívja ilyen okokból. - Tudod mit Vincent, legközelebb megmutatom, hogyan kell beverni valakinek az orrát. Most viszont jobb lesz, ha szerzek magunknak valami erőset a fájdalomcsillapításra, mert ezzel a bűzrúddal sokra nem mész, azon kívül, hogy még inkább nem kapsz levegőt és még görényszagod is lesz. - Tettem hozzá és ahogy felültem a földön, kicsit megigazítottam a hajamat. Inkább tudni sem akartam, mennyire verték össze a képemet, de a testem rengeteg véraláfutással gazdagodott. Ezt éreztem, és láttam a ruhám szakadásain keresztül is.
- Ellátnáb az orrobat. Benjünk.- Egyezett bele. Fel is kelt a földről és felém nyújtotta a kezét. Belecsaptam a tenyerébe és kissé nyöszörögve, de talpra húztam magamat. Ennyi még nem kottyan meg, sántikálva, kissé szédelegve, de elindultam a legközelebbi kis utca felé, ahol talán nem akadtak bámészkodó muglik.
-  De hé…nézzük a jó oldalát. Ingyen ittunk.
- Amúgy is te fizettél volna. - Vontam vállat. Aztán megálltam a ház sarkánál. Vártam egy kicsit, hogy az utolsó mugli is eltűnjön az utca végében. Csupán ezután fordultam vissza a még mindig vérző képű Vincent felé. Meg sem lep, hogy összeverette magát... de komolyan. És ez a legszomorúbb ebben. Azt mondták, hogy valamiféle kalandor életet élt korábban, hát hol van az életben maradás szikrája? Gyanítom nem úgy volt kalandor, mint mondjuk én.. gondolom nem kellett ellopnia semmit vagy bujkálnia a korábbi élete elől. Én rejtőzködtem, mintha soha nem lett volna anyám vagy apám, mostohaapám, öcsém. Nem akartam, hogy rám találjon a szégyen.
- De az orrodat tényleg el kell látni, ha nem akarsz szar képet a társkereső hirdetésedhez. - Bólintottam végül. Egy betört pofát és egy ronda orrot nem javít fel a hajzselé, a szépen nyírt arcszőrzet vagy éppen egy jobban megválasztott ruha. Ezt én tudtam a legjobban, hiszen az én képeket már sokszor beverték. Ráadásul azért még nem is tettem különösebben, hogy összefoltozzam magamat. Meggyógyult az magától.
- Menjünk hozzánk. A Manó házába. Van otthon néhány bájitalom. - Mondtam és felé nyújtottam a kezemet. Ha megfogta és beleegyezett, már hoppanáltam is vele a konyhába.

A játék a Manó Házában folytatódik.