Kelly Pincéje

[A tolvaj nyomában]

TO; Edward


2003. április 02.
A tolvaj nyomában

Eddig nem sok kollégám van, akivel mugli fegyverekről tudok beszélgetni. Most talán változni fog a helyzet. Valamiért a régi öregek már belefásultak a harcokba, ők már leginkább csak irodai munkát akarnak, kivéve talán az olyanok, mint én is, akik az íróasztal mögött nem tudnak ülni. De ők sem bajlódnak mugli fegyverekkel. A fiatalok pedig a Szeszély ellenére nem hiszik azt, hogy egyszer szembe kerülhetnek olyan helyzettel, amikor a varázslat csődöt mond. De majd belátják, hogy nem minden olyan, mint amilyennek az akadémián oktatják.
Közben elkezdünk nézelődni is. Nem gondolom, hogy mindjárt az elején belefutnánk valami értékes és különlegesbe, de biztos vagyok benne, hogy nem kell majd sokáig járnunk. És ha már sikerül elhitetni az árusokkal, hogy nem éppen razziát tartunk, akkor könnyebben előveszik majd azokat a termékeket, amiket most még az asztal alatt tartanak egyígéretes vevőre várva.
- Mindenképp vigyázni fogok, de szerintem Hopkirk amúgy is tűzálló. A sárkányoknak annak kell lenni, nem?
- Szóval az asszony egy sárkány?
Ismerem a Hopkirk családot és el kell ismernem, tényleg tudnak elég elviselhetetlen módon viselkedni. Remélem, azért a magánéletben nem teljesen olyanok, mint amilyennek a Minisztériumban mutatják magukat, mert akkor eléggé kellemetlen lehet otthon a légkör. Minden elismerésem akkor társamnak, hogy bírja vele az együtt létet.
A gyűrűket alaposabban megnézve, és egy kis bűbáj segítségének felhasználásával hamar kiderül, hogy nincs semmi mágikus bennük. Vagy ha van is, az nem mutatja meg magát nekem. Persze ez csak az én véleményem, ettől függetlenül még lehet benne valami romlott. Társam azonnal rá is jön, hogy miként lehetne kideríteni a módját, mi a helyzet a gyűrűkkel, bár nekem egy kicsit furának tűnik a módszer. Bár, eléggé meglepő számomra, mikor megérzem a kezét csattanni a fenekemen, ezt nagyon régen nem éreztem már, és főleg nem férfitól.
- Azért próbára tettem őket. Feltétlenül áruld maj el, milyen edzéstervet követsz.
- Egyszer eljöhetnél velem, semmi ördöngösség nincs benne.
Miután sikerül újra elengednem magam, csak ennyit tudok kinyögni. Nem is tudom mi mást kéne, hiszen a burkolt bókra azért valahogy reagálnom kéne, de egyelőre inkább úgy érzem, hogy nem megy. Viszont mielőtt még megtehetném, valami felkelti a figyelmem néhány asztallal később. Picit magammal vonom Edwardot ahhoz a részhez. Több gyűrű található itt is, és néhány nyaklánc is, amik közül az egyik határozottan hasonlít a keresett darabhoz.
- Ha itt találjuk meg a gyűrűket, visszaadhatod a kölcsönt most Te.
- A helyzet az, hogy azzal nem sokra mennénk. Tudod, nem igazán van valaki, aki mellett hűtlenkedhetnék.
Csak suttogom a végét, hogy Edwardon kívül más ne nagyon hallhassa. Ami viszont kicsit keresztbe húzza a számításainkat az az a hang, amelyik közeledik, és mivel nekem háttal van, még csak esélyem sincs arra, hogy elhárítsam a veszélyt.
- Milton auror! Mi szél hozta erre? Csak nem egy újabb razziát tart?
Persze ettől főleg a közelben lévők kezdenek furán izgágáskodni. Társamra nézek, mert félek az álcánk csak eddig tartott, de még talán sikerül kihúznom magunkat a csávából.
- Fox! – fordulok a férfi felé. - Néha én is beléphetek egy ilyen helyre magánemberként. Meg aztán ez a fiatalember itt egy kis segítségre szorul. Talán körbe kéne vezetned.
Ellépek Ed mellől és hagyom, hogy Fox végigmérje őt. Most remélem, hogy nem szimatolja ki rajta azt, hogy auror, mert így talán előnybe kerülhetünk. Csak egy jó trükk, és ő akár konkrétan ahhoz az asztalhoz is el tudja vinni, ahol az általunk keresett áruk vannak. Most társamon múlik, hogy mennyire sikerül eladnia magát nem aurornak.

Kincsvadászat
2003. április 2.

    

- Szóval az asszony egy sárkány?
- Valami tüzes, az biztos…
Szeretetteljesen somolygok, miközben sejtelmesen ingatok a fejemmel egy szemtelen “talán”-t. Ha Melanie legilimentor titokban, és ez a beszélgetés kiderül, legfeljebb majd jól megbüntet a szemtelenségemért. Pedig nem is olyan nagy titok, hogy néha hasonlítgatom varázslényekhez, bár szemtől szembe előbb szoktam emlegetni a főnixet - és ahhoz pont paszol ez a - reméljük, csak köznapi és ártalmatlan - arany csat. Mert ez például egy apró megcsalás esetére sem lenne rossz engesztelő ajándék.
- Egyszer eljöhetnél velem, semmi ördöngösség nincs benne.
Bólogatok, de aztán visszatérünk a munka nem kevésbé izgalmas másik részéhez, és kutakodunk tovább.
- A helyzet az, hogy azzal nem sokra mennénk. Tudod, nem igazán van valaki, aki mellett hűtlenkedhetnék.
Megértően bólogatok, bár én úgy értettem, hogy fordított esetben is valószínűleg részemről is hűtlenkedésnek számítana a dolog, akkor is, ha ő kezdi. De azt tudtam, hogy nem házas. Minden esetre…
- Ha kell egy szárnysegéd…
Halkan dörmögtem volna vissza, de az ajánlatot félbeszakította valami rókaképű, ravaszdi alak, aki hátulról akad ránk, és minden jel szerint Miltont nemcsak ismeri, de sajnos a foglalkozásával is tisztában van. Jó hangosan, ráadásul.
- Milton auror! Mi szél hozta erre? Csak nem egy újabb razziát tart?
Egy pillanatra átsuhan az agyamon rókavadászatot tartani, és megnyúzni ezt a tenyérbemászó valakit, de aztán elhessegetem a késztetést, és a helyzetet mentendő érdeklődő képet vágok.
- Auror? Haver, komolyan?
Úgy bámulok Miltonra, mint ha most látnám először. Ő meg remélem, kapcsol, és belemegy a színjátékba. De közben vissza is válaszol az ismerősének.
- Fox! Néha én is beléphetek egy ilyen helyre magánemberként. Meg aztán ez a fiatalember itt egy kis segítségre szorul. Talán körbe kéne vezetned.
Ahogy szóba kerülök, lezseren kezet nyújtok az idegen felé.
- Üdv, Mr. Fox. Alec Nott, nagyon örvendek.
A bátyám csak öt évvel idősebb nálam, és a neve nem mond túlságosan sokat, legfeljebb annyit, amennyit a vezetéknév fémjelez. A legtöbb Nott nem egy szentéletű… Még az sem, aki aurorként dolgozik, nemhogy bármely más családtagom.
- Milton nem is említette a foglalkozását…
Cinkosan pillantok Gabrielre, mintha valami zsiványságon kaptam volna, holott… Talán épp én viszem bele magunkat. De mondják, a csúszás irányába húzz, úgyhogy gyorsan találok is valami magyarázatot arra, miért is vagyunk itt.
- …de így már értem, honnan tud ilyen jó helyet a kincsvadászatra! Szülinappal egybekötött lánykérésre készülö, és kéne egy pár karikagyűrű, meg egy ajándék, ami elég nagy, csillogó és csajosan rózsaszín ahhoz, hogy a - leendő - asszony ne is gondolkodjon elutasításon vagy félrelépésen…
Huncutul vihorászva adom elő a szituációt, remélve, hogy ezzel lefedem a lehető legtöbb cuccot az eltűnt dolgok közül.
- Nem lennék hálátlan, boldogan fizetek közvetítői díjat…
Meg is lapogattam a zsebemet, amiben csörgött még néhány galleon. Ezzel még kicsit tovább ütöttem a vasat, mert mi lenne a hideg svindlerszíveknek jobb hevítője a pénznél? A körülöttünk lévő árusok, akik eddig hallották a beszélgetést, talán erre már másként kezdtek mocorgászni, kevésbé idegesen, de nemkisebb izgalommal. Már csak az a kérdés, meggyőztem-e mr. Foxot is.

[A tolvaj nyomában]

TO; Edward


2003. április 02.
A tolvaj nyomában

Mondhatni, még a legjobb terveknél is előfordulhat néha, hogy homokszem kerül a gépezetbe. Persze, ez olykor nem is annyira zavaró, de mikor lebuktatják az ember álcáját, akkor azért lehet nagyon idegesítő a helyzet. Most is ez történik velem, és bár elsőre azért eléggé megriaszt a dolog, tudom, hogyha mind a ketten megőrizzük a hidegvérünket, nem lesz baj.
Persze addig még el kell jutni, és a csat, ami éppen társam kezében van még lehet egy jó ajándék is a kedves párjának. De mondjuk akkor nem lesz elég, ha a fülébe jut, hogy miként nevezi a háta mögött az asszonyt. Másrészről viszont nem ártana végre kicsit komolyabb területre terelni a témát, mint az elrabolt ékszerek.
- Ha kell egy szárnysegéd…
Épp egy gyűrűt nézegetünk, mellette pedig egy nyakláncot, amikor elhangzik egy mondat. Nos, nem tudom, erre mit mondhatnék.
- Köszi, de azt hiszem, a házas élet nem nekem való.[color]
És itt elsősorban arra gondolok, amit Elliotnak az elmúlt egy évben át kellett élnie mellettem. Ha nem egy erős asszony kerül mellé, akkor egy olyan hírbe, hogy meghaltam, akár bele is roppanhat. A munkám a legfontosabb az életemben, aki ezzel nem tud megbarátkozni, az nem is fog tudni mellettem boldogan élni. A saját boldogtalanságom pedig bőven elég nekem.
De eltérve erről az eléggé depressziós témáról, jobb, ha most a munkára figyelek inkább, ami nem is olyan könnyű, ha közben megzavarnak, és nem akárki. Valaki olyan, akinek többször borsot törtem az orra alá, és most úgy tűnik viszonozni akarja ezt a szívességet. A totális lebukás esélye, most a társamtól függ. Ha sikerül jól eladnia magát, és mellé még én is rájátszok, akkor nem lesz baj.
- Auror? Havar, komolyan?
- Valamiből meg kell élni.
Rántom meg a vállam, mintha nem éppen a legfontosabb információ lenne. Azért nagyjából fel tudom mérni a hírnevem következményeit, de a háború óta, és mióta hivatalosan nem látnak együtt Elliottal, azért nem szereplek annyit az újságokban, így ugyanolyan arctalan senki leszek, mint már kollégám.
Persze, azért kell tartani az álcánkat, szóval jó lenne, ha sikerrel járnánk. Fox megrázza Ed kezét, de látom rajta, hogy még nem adta be olyan könnyen a derekát. Egy kicsit még muszáj lesz színészkednünk. Ez abból is látszik, hogy ő nem hajlandó bemutatkozni neki.
- Milton nem is említette a foglalkozását…
- Ha tudtad volna mivel foglalkozom, akkor talán eljössz? – teszem fel a kérdést kicsit rosszallóan. - Jó pénzt fizetsz ezzel a kiruccanással, nem hagyhattam ki az alkalmat.
- Ezt nehogy elhiggye neki. Milton a legföldhözragadtabb auror akivel valaha találkoztam. Még soha nem hallottam olyanról, hogy ő a rossz oldalra állna.
- Változnak az idők. Macmillan hatalomra törése óta kicsit megváltozott a helyzet. 
Még mindig nem győztem meg teljesen, és ezt teljesen jogosnak is tartom, de ha legalább annyira nem jutunk előrébb, hogy eltűnjön és békén hagyjon, akkor igazából itt fel is adhatnánk.
- …de így már értem, honnan tud ilyen jó helyet a kincsvadászatra! Szülinappal egybekötött lánykérésre készülő, és kéne egy pár karikagyűrű, meg egy ajándék, ami elég nagy, csillogó és csajosan rózsaszín ahhoz, hogy a – leendő – asszony ne is gondolkodjon elutasításon vagy félrelépésen…
Elismerően nézek társamra, mert ezzel nagyjából lefedte azoknak a tárgyaknak a listáját, amiket mi keresünk. Ahogy látom Fox elgondolkodik rajta, hogy mi legyen a következő lépés. Ha lelép most mellőlünk, akkor buktuk a küldetést, az emberek többsége tudni fogja, hogy nem éri meg velünk keveredni, ha marad, akkor egyenesben leszünk, mert legalább egy-két asztalhoz elvezet, ahol érdekesebb dolgokat lehet találni. Még akkor is, ha nem pont azokat, amiket mi keresünk.
- Nem lennék hálátlan, boldogan fizetek közvetítői díjat…
- De csak utánam, ez a kis színjáték nem volt betervezve, szóval akár el is húzhatsz innen Fox.
Nagyjából két percet állunk néma csöndben, miközben egymást méregetjük. Azt hiszem, ez már jót jelent, és mikor megszólal az lesz a legjobb.
- Kövessen, Mr. Nott. Alain Fox vagyok, és a mai napon az Ön kísérője. Milton viszont itt marad, amíg mi nézelődünk.
Fél siker, de nekünk ez is elég lesz egyelőre. Majd lassan utánuk megyek, ha kezdenek eltűnni már nagyon a szemem elől. Persze, ha társam belemegy, hogy kettesben menjenek tovább.

Kincsvadászat
2003. április 2.

    

- Valamiből meg kell élni.
Majdnem hangosan felröhögök, de ezt csak kedélyes jókedvnek álcázom. Rávágnám, hogy azért van egy határ. Ráadásul már a prostik is kaphatnak nyugdíjat, de végül nem teszem. Már csak azért sem, mert nincs pontos információm róla, hogy nyugdíjas kurvából van kevesebb, vagy nyugdíjas aurorból. Mindkét szakma elég… kemény. De az egyikben több a színjáték.
- Ha tudtad volna mivel foglalkozom, akkor talán eljössz?Jó pénzt fizetsz ezzel a kiruccanással, nem hagyhattam ki az alkalmat.
- Mivel auror vagy, azt mondom, jó pénzt.
Szélesen somolygok, az eszemben pedig az jár, hogy nincs olyan pénz, ami jó lenne, mert minden knúthoz a világon vér tapad, és különösen az enyémekhez, mert azokat vagy csalással, vagy zsarolással, vagy korrupcióval szereztem. Amelyiket meg nem ezekkel, azokért levadásztam egy bűnözőt. Talán ezért adom olyan sikeresen a stiklist. De nem én vagyok itt az egyetlen.
- Ezt nehogy elhiggye neki. Milton a legföldhözragadtabb auror akivel valaha találkoztam. Még soha nem hallottam olyanról, hogy ő a rossz oldalra állna.
- Változnak az idők. Macmillan hatalomra törése óta kicsit megváltozott a helyzet.
Ez pedig igazából elég hiteles állítás. Bár én most nem mutathatom, de mélyen egyetértek, mert ez valóban így van. Persze, egy vezetőségi váltás bárhol izgalmas helyzetet teremt, de a rendfenntartásnál aztán pláne. Itt életek múlhatnak azon, éppen milyen szél fúj.
- De csak utánam, ez a kis színjáték nem volt betervezve, szóval akár el is húzhatsz innen Fox.
Én csendben, lazán feltartott kezekkel állok ártatlanul, mutatván, hogy nekem mindegy, valaki mutasson valamit, ami megtetszik. És milyen mázli, hogy ezt a párperces farkasszemezést végül a róka nyeri.
- Kövessen, Mr. Nott. Alain Fox vagyok, és a mai napon az Ön kísérője. Milton viszont itt marad, amíg mi nézelődünk.
- Bocs, haver, a kiszállási tuti illet Téged is. Nekem mindegy, csak valaki mutasson valami érdekeset, mielőtt le kell lépnem.
Színpadiasan fakadok ki, aztán követem Mr. Foxot. Egy középkategóriás dolgokat árusító fazonhoz lép, de halkan rámordul:
- Kiemelt ügyfelünk akadt…
Közben gyanakodva hátra-hátrasandít, vajon Milton figyel-e minket. Az árus, akinek idétlenül nagy füle és kapafoga van, közben a pálcájával a standjára bök, aminek a felső rétege majdhogynem átlátszóvá válik, mintha kiábrándító bűbájt szórt volna rá. Az áttetsző tárgyak és asztallap alatt egy második felület válik láthatóvá, de ez vörös bársonnyal van letakarva. Csak néhány tárgy fekszik ott, de azok… Kivételesek. Főleg, mert ott az egyik hiányzó oroszlános gyűrű.
- Hm.
Próbálom leplezni az izgalmamat, és kedvetlenséget tettetek. Direkt nem nézek túl sokat az oroszlán felé, inkább a többi dolgot mustrálom.
- Nem is tudom. Hé, Milton, tárgyban nem akarod a fizetésed? Mit is mondtál, melyik házba voltál, griffendél, ugye? Van itt egy gyűrű, ami tetszene.
Fox meg a tapsifüles árus kissé megfeszülnek, és látom, hogy a a főnöknek gyanakodva a pálcájára siklik a keze az inge alatt, de egyelőre nem fog támadni, hiszen még nem nagyon van oka rá. És hogy lesz-e mindjárt, az  Gaberielen múlik…

[A tolvaj nyomában]

TO; Edward


2003. április 02.
A tolvaj nyomában

Hogy nem megy minden a legtökéletesebben a kutatás során, pont jól is jön nekünk. Először kicsit megijedtem, hogy Fox mindent el fog rontani, de látva Ed színjátékát, én még ha nem is adom a legjobbat, biztos vagyok benne, hogy legalább ő fog sikerrel járni.
Akárhogy is folytatódik majd a kis kalandunk, az lesz a legjobb, ha innentől kezdve inkább a társamra terelem a figyelmet, mert egyébként könnyen elbukhatunk. Persze, aki nagyon jól ismer, annak nagyon nehéz is lesz eladni magam olyannak, aki akármilyen okból is átáll a sötét oldalra, de ha jól játszom a szerepem, akkor talán jutunk valamire, és nem lesz sikertelen ez a kis kiruccanásunk.
Feszülten figyelek arra, hogy mi történik a kis hármasunkban, és nem is tagadom, megkönnyebbülök, mikor Fox elkezd barátkozni a társammal. Egy kicsit háttérbe vonulok, nem akarom nagyon rájuk erőltetni magamat, azzal még elijeszthetem vagy lebuktathatom magunkat felfedve valódi szándékunkat. Mondjuk még így is nehezebb lesz úgy lelépni a visszaszerzett lopott ékszerekkel, hogy ne essen csorba az inkognitónkon és legközelebb is visszajöhessünk. Akár együtt, akár külön-külön.
- Bocs, haver a kiszállási tuti illet Téged is. Nekem mindegy, csak valaki mutasson valami érdekeset, mielőtt le kell lépnem.
- A kiszállási… – morgom.
Azt hiszem, hogy minden remekül megy, mert Edward elvonul Foxszal egy kicsit távolabb az egyik asztalhoz. Itt már nem értem, hogy mi történik, de abban biztos vagyok, hogy valami olyasmi, ami előrébb viheti az ügyünket. Persze, igyekszem feltűnés mentesen követni őket, ezért lassan araszolok utánuk, közben pedig nézelődök picit. Úgy teszek, mintha nem is figyelnék rájuk, de azért a társamnak nem kell túlságosan is hangosan kiabálnia értem.
- Nem is tudom. Hé, Milton, tárgyban nem akarod a fizetésed? Mit is mondtál, melyik házban voltál, griffendél, ugye? Van itt egy gyűrű, ami tetszene.
Kicsit unottan, komótosan megyek oda hozzájuk. Ránézek a kérdéses gyűrűre, és azonnal felismerem a képről, amit korábban kaptunk.
- Nos, valójában Hollóhátas vagyok, de van Griffendéles ismerősöm, és mostanában lesz a születésnapja is, szóval, nekem megfelel tárgyban is.
Kicsit közelebb hajolok a portékához, de abban a pillanatban érzem a feszültséget felém áramolni. Bassza meg, az emberek ösztönösen megérzik, ha katasztrófa közelít feléjük. Azt hiszem, hiába győztük meg Foxot, az emberek ettől még óvatosak. Kiegyenesedem és a mellettem álló párosra nézek.
- Nekem jöhet a gyűrű, persze, ha Fox nem akarná inkább.
Végül pedig társam felé fordulok.
- Mondjuk egy szép nyakéknek jobban örülnék. Az asszonyt inkább azzal lehetne kiengesztelni az utóbbi időben elkövetett engedetlenségeimmel kapcsolatban.
Ha másra nem, arra biztos jó lenne ez, hogy az egyik gyűrűnek tudjuk a helyét. A nyaklánc sem lenne rossz fogás, a kettő együtt pedig még jobb.
- Esetleg van még ebből a gyűrűből? Lehet kéne alapítanom egy rendet. Olyanok kapnák, akik már voltak az ügyfeleim.
Most már csak az kell, hogy valamelyikre ráugorjanak. Vagy elküldenek a fenébe, vagy hamarosan két legyet ütünk egy csapásra. Viszont, nem én vagyok Fox ügyfele, szóval most minden Edwardon múlik.

Kincsvadászat
2003. április 2.

     

Milton remekül adja a sértett, sötét aurort, aki csak a pénzre hajt. Itt még azt gondolom, bőven van esélyük megcsípni valami értékeset, és ha mást nem, hát néhány dalos pacsirtát. Azért kiengesztelem valamennyire az oroszlános izével.
- Nos, valójában Hollóhátas vagyok, de van Griffendéles ismerősöm, és mostanában lesz a születésnapja is, szóval, nekem megfelel tárgyban is. Nekem jöhet a gyűrű, persze, ha Fox nem akarná inkább.
Hát, pénz beszél. Persze,a kisebbik házifeladat, hoyg visszaszerezzük a csecsebecséket, legalábbis számomra a fontosabb része a dolognak mindig az elkövető kézre kerítése. De ahogy a galleonok realizálódni látszódnak, az valahogy mindenkit meggyőz. Van itt más vásárló is, kérdezősködnek, fizetnek persze, de túl nagy figyelem van rajtunk. Szerencsére Milton kívánalma kevésbé népes vizekre terel bennünket.
- Csak ez az egy van.
Ezt válaszolja az árus a gyűrűre, kissé kimérten, de arra én le is csapok. Nem baj, ha mutatok ezeknek a szarkáknak egy kis csillogást. Az remekül eltereli a figyelmet, és oldja a feszültséget.
- Elviszem. A tősgyökeres mardekáros családom el lesz ragadtatva tőle.
És ez egyébként igaz is lenne. Talán, ha lezárul a nyomozás, és a gyűrű többé nem bizonyíték, elkunyizom a leltárból, és mindenféle idétlen családi rendezvényen megjelenek benne. De egyelőre még nagyon is csak egy nyom, és reméljük, elvezet a tetteshez valamilyen formán. Kis vászonszütyőbe kerül (és nem kerüli el a figyelmem, hogy az árus is csak a textillel érintve fogja meg az ékszert, úgy ügyeskedi bele a tárolóba), majd a kezembe adják, én pedig készségesen fizetek, mivel ez a minisztérium pénze egyrészt, msárészt nyomkövetésre is alkalmas.
- Akkor Neked meg valami nyakláncot… Szerintem valami csajos rózsaszínt kellene. Nem tudom, nálad hogy van, de nálam az asszony ha nem aranyat halmoz fel, akkor mindent, ami rózsaszín.
- Akad egy olyan is… Felső kategóriás áru. De az nem itt…
Mr. Fox ravaszdi suttogásra fogja, én meg adom a palimadarat, és közelebb hajolok, és vonom Miltont is. A gyűrűs árus, mivel ő a negyedik kerék, szerintem csak a birkaszellem miatt, de szintén közelebb dől.
-  És csak komoly vevőknek.
Kicsit lefitymálón pillant Milton felé, aztán vagy meggyőzi, vagy úgy tesz, mintha sikerülne meggyőzni őt, minden esetre int nekünk, meg az árusító kollégájának, hogy menjünk vele. Először úgy tűnik, a falhoz lép a terem bejárata mellett, de aztán rákoppint a pálcájával, és egyszerűen keresztülsétál rajta. Mi pedig, nyomunkban a másikkal, kénytelenek vagyunk követni, ha eredményt akarunk elérni.
A falon át egy sokkal kisebb helyiségbe jutunk. Abban nem vagyok biztos, hogy ez még a Kelly pincéje, mert egy privátabb üzletszerűségnek tűnik. Talán ahogy Fox koppintott, a portál egy bizonyos útirűnyra állt át. De izgalmas helyre jutottunk, ez biztos.
A falakon körbe üvegvitrinekben szemkápráztató ékszerek és csicsás tárgyak sorakoznak, a helyiség közepén pedig egy nagy, ékszertartó pult áll, sok fiókkal. A felső lapja ennek is üvegezett. Ide lépünk mind a négyen, hogy megcsodáljuk a benne rejlő kincseket, és az egyik sarokban ott csillog a Nílus piramis formájú szeme is. Nehéz nem lenyűgözve bámulni. Csakhogy más is látható a tükröződő üvegfelületben, mégpedig az, hogy a két fickó pálcát ránt a hátunk mögött. Mr. Fox orvul a halántékomnak szegezi fegyvere hegyét, a másik pasas kissé kevesebb rutinnal, de Miltonra fogja az övét. Én még adom az ártatlan vevő szerepét, aki semmit sem ért, mivel pálcát úgysem tudnék már időben rántani. Ahelyett meglepetten és aggodalmasan tartom fel kezeimet, és abban reménykedem, hogy legalább Miltonnak vagy sikerült előkapni, vagy majd improvizálunk valamit erre a kényelmetlen állapotra.
- De uraim…
Belekezdenék a csitításba, de hiába.
- Csak nem gondoltátok, hogy beengedek két aurort ide a személyes "irodámba", és aztán hagyom, hogy élve és emlékeik teljes birtokában távozzanak?
Mr. Fox ravaszdi képén kapcsi vigyor terül szét. Pofátlanul erősen nyomja a varázsvessző végét a koponyámnak, és már nem veszkődöm színjátékkal, hanem bosszúsan fintorgok, mert ez holnap is tuti meg fog látszani - ha azt még megérem.
- Nem, nem… Itt maradtok szépen. Már csak az a kérdés, mit kezdjünk veletek.Vegyük el az emlékeiteket? Végezzünk veletek rögtön, vagy még élve fosszuk ki a zsebeiteket? Két auror és egy zsák galleon… Micsoda fogás…
A zsivány mohón vigyorogva élvezte ki a helyzetet, de remélem, már nem sokáig. Valamit csak kitalálunk mindjárt…

[A tolvaj nyomában]

TO; Edward


2003. április 02.
A tolvaj nyomában
16+

Ahogy mondani szokás, amikor már nyeregben érzed magad akkor se lankadjon a figyelmed. Nem tudom ki találta ki pontosan ezt a mondást, de az biztos, hogy igaza van. Ezt a háború alatt nagyon is megtanultam, és azóta is, ha valamilyen beépített feladat előtt állok, nem árt, ha észben tartom.
Szerencsére a gyűrű nem az én esetem, még akkor is, ha ezt talán pont az a darab, amire nekem is szükségem van a nyomozás szempontjából. Nem hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt készült volna belőle másolat.
- Elviszem. A tősgyökeres mardekáros családom el lesz ragadtatva tőle.
- Akkor azt hiszem ennek búcsút mondhatok.
Nem mintha nagyon sajnálnám, de azért na. Legalább a látszat legyen meg. A válasz azonban nem várat sokára magára. Persze, el is fintorodok mindjárt. Csajos rózsaszínt? De miért? Persze, az asszonynak, de nem tudom melyik normális érzetű nő képes felvenni egy rózsaszín ékszert. Mindegy, a lényeg, hogy legyek látszólag kifizetve.
- Akad egy olyan is… Felső kategóriás áru. De az nem itt… És csak komoly vevőknek.
- Ha eddig nem bizonyította Mr. Nott, hogy komoly vevő, akkor nem tudom mi kell még hozzá.
Valamiért megszólal a hatodik vagy milyen érzékem, ezért inkább arra kezdek el figyelni miben sántikálnak. Főleg, hogy Fox rám néz, mintha én lennék ott a megtűrt személy. Persze, ez a jelen szituációban valahol igaz is, de attól még nem hagyhatom, hogy Ed egyedül menjen egy idegennel. Főleg egy olyannal, akit ő nem is ismer.
- Miért ne lehetnék komoly vevő annak ellenére, hogy elsősorban kísérőként jöttem el?
Nem tudom mi győzi meg végül Foxot, de velük együtt indulok meg a másik hely felé, ahol állítólag az a nagy szajré van. Az a bizonyos felső kategóriás dolog. De még később is jól jöhet ennek a barlangnak a helye. Valamivel muszáj lesz később sakkban tartanom. Mondjuk elsősorban azt hiszem, azért vagyok én most itt a bejáratánál, hogyha Nottal történik valami, akkor ne fogjak gyanút. Szóval akármit is terveznek az áru átadása mellett, biztos nem lesz kellemes a számunkra.
A hely, ahova kerülök akár egy mesebeli barlang is lehetne. Tele van lopott és talán eredeti holmikkal is, de tény, hogy ezek némelyike többet ér, mint a fél piac ott kinn. Szóval, a megérzésem nem csal, oka van annak, hogy ide hoztak minket. Bár a vitrinben lévő ékszerek érdekesek, és valóban ott van az is, amelyiket keressük, de ettől még nem leszek nyugodt. Akkor pedig végképp elszáll ez a nyugalmam, amikor megérzem a pálcát az oldalamba fúródni.
- Csak nem gondoltátok, hogy beengedek két aurort ide a személyes „irodámba”, és aztán hagyom, hogy élve és emlékeik teljes birtokában távozzanak?
Sejthettem volna, hogy Fox nem fogja olyan könnyen adni a bőrét, mint ahogy azt elsőre mutatta. Az viszont meglep, hogy felismerte Edwardot, mint aurort. Vagy van egy besúgója rólunk, a teljes aurori állományról, vagy túlságosan lerí rólunk, hogy azok vagyunk.
- Akkor, ha már itt tartunk, ugye nem gondolod komolyan, hogy majd te kerekedsz rajtunk felül?
Elkezdem ostromolni a mellettem álló embernek az elméjét. Igazából semmit sem találok benne, de arra ez az egész elég lesz, hogy megzavarodjon. Szándékosan nem úgy csinálom, mintha nagyon óvatos akarnék lenni. Egy pillanatra azonban mégis kiránt a koncentrációból Fox.
- Nem, nem… itt maradtok szépen. Már csak az a kérdés, mit kezdjünk veletek. Vegyük el az emlékeiteket? Végezzünk veletek rögtön, vagy még élve fosszuk ki a zsebeiteket? Két auror és egy zsák galleon… Micsoda fogás…
Ha lenne rá lehetőségem, akkor most megforgatnám a szemem. Ez az alak tényleg nem tudja még mindig mekkora hátrányban vannak? Még akkor is, ha társamnak nem sikerült pálcát rántani, ahogy nekem sem, még akkor is, előnyben vagyunk. Van egy hatalmas nagy előnyünk.
A kezemmel a kabátom mentén a combom irányában mozgok. Közben persze, igyekszem megint lefoglalni a férfi elméjét, hogy tudjam, mire készül, mennyi időnk van még. Hát, nem sok, szóval meglódítom a karom, kirántom a helyéről a fegyvert és lényegében lábon lövöm az engem fogva tartó árust.
- Basszad meg, Fox!
Ráfogom a fegyvert és egy pillanat alatt elsütöm megint. Ezúttal csak súrolja a golyó a vállánál, de ez így is bőven elég meglepetés, hogy társam a fegyvere vagy a pálcája után nyúljon. Mivel a mugli fegyverrel történt sebesülés nagy fájdalommal jár, az árus a földön fetreng és fogja a combját, miközben kiabál, a másik pedig szintén a sérülését nézi, de a szerencsétlen lövés miatt ő csak szimplán nem tudja mi történik körülötte.
- Nos, Mr. Fox, akkor hogy is volt az a két túszul ejtett auror és a zsák galleon esete? – A fegyvert még rá fogom, közben hátrálok a vitrin felé, hogy alaposabban megnézhessem a nyakláncot. - Azt hiszem, jó sok időt fog tölteni az Azkabanban, egyetértesz velem, Edward?

Kincsvadászat
2003. április 2.

     


exodium - what does the Fox say?

A csapda csak akkor csapda, ha nem keveredsz ki belőle. És mindig van kiút. Ha megtalálod.
- Akkor, ha már itt tartunk, ugye nem gondolod komolyan, hogy majd te kerekedsz rajtunk felül?
Mondanám, hogy minden fejben dől el, de az nem lenne annyira kézzelfoghatóan mágikus dolog, mint amit most Milton művel. Nekem ezek a fajta varázslatok nem mennek úgy, mint a durrbele fajták, így aztán mindig elismeréssel adózom affelé, aki ezeket magasabb szinten tudja űzni. Vagy legalábbis figyelemelterelésnek tökéletesen megteszi.
A lövés dörrenése nekem olyan, mint egy rajtjelző pisztoly elsülése. A hang miatt mindenki ösztönösen pislog egyet, s mire ezen túl vagyunk, én elő is kapom a pálcám, és a már lábonlőtt terjesztőt egy petrificusszal végleg kiállítom a játszmából. Szó szerint, mert furcsán nekidől az egyik polcnak, mint egy félig felborított szobor. Nincs idő azonban kárörömre, mert az újabb lövés Foxot teszi sebezhetőbbé.
A dörrenésnek szép kánonvokált ad a rókaképű ravaszdi vinnyogása, amire már csak pontot tesz, hogy őt is arcbaküldöm egy sóbálványátokkal. Neki aztán van helye, úgyhogy nagy dobbanással terül el hanyatt vigyázzban a padlón. A vállából kisebb-nagyobb vércseppek fröccsennek le a padlóra, de valahogy nem tudom sajnálni.
- Nos, Mr. Fox, akkor hogy is volt az a két túszul ejtett auror és a zsák galleon esete?
- Mint valami mese címe… Tündérmese tolvajoknak, mi?
Kedélyesen rötyögök, és odaállok Milton mellé, mintha egy múzaumban lennénk, és csak hobbiból megcsodálnánk a kiállított műtárgyakat. Még fel sem fogom egészen, hogy bármit is találunk itt, azt mind lefoglalhatjuk.
- Azt hiszem, jó sok időt fog tölteni az Azkabanban, egyetértesz velem, Edward?
- Nem egészen. Jó sok időt legelőször is velem fog tölteni a pincében, a kis kihallgató szobában. Az ott a Nílus szeme, kétség kívül…
A rózsaszín kő felé bökök az üvegen túl. Impozáns, még egy kevéssé ékszerszakértő tekintet számára is az. És biztos vagyok benne, hogy se Fox, se nem a másik balek lopta ezt el. Nem. Ez nem az ő szintjük, nekik csak továbbadták, mert ezzel kereskedni roppant kockázatos lett volna.
- … És én bizony kiderítem, honnan került ez a Te enyves kis mancsaid közé, Fox. Kiderítem. Minden. Rohadt. Eszközzel.
Most már nem a nyakláncba vigyorgok, hanem a hegyes orrú fickó ijedten ide-oda ugráló szemébe. Lehet, hogy már most vallana. Lehet, hogy ha feloldanám a sóbálbány átkot, megeredne a pofája, és eldalolná az összes dolgot, amit csak egy magafajta tapasztalt róka mondhat. Például egy furcsa, cicaszemű fickóról… De nem oldom még fel az átkot. Erősítést kell hívnunk, aztán felszámolni ezt a helyet - csak ezt, mert Kelly pincéjébe ez nem juthat vissza, hiszen azt nem akarjuk tönkretenni. Majd később foglalkozunk a csapdával, meg azokkal, akik helyettünk benneakadtak.

Köszi a játékot!
A helyszín szabad!

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Hónapok teltek el, mióta utoljára találkoztunk, mármint olyan értelemben, mint amilyenben az erdőben a manót hajszoltuk. Persze, meghívtak családi vacsorára karácsonykor, jót szórakoztunk a családdal és örökké hálás is leszek a meghívásért, de érezhető volt kettőnk közt a feszültség. Nem csodálom, olyan dolgot tettem, ami ellenkezik az önbecsülésével, a szabályaival és a saját maga köré felhúzott falak közé nyúlkáltam, tiltott zóna és talán már egy kicsit bántam. Az ő dolga nem igaz? Véletlen találkoztunk, elmélkednünk kellett volna a múlton és ráhagyni a problémákat. Mindenesetre nyílván nem vele fogom megbeszélni a Tia felett érzett fájdalmam, hiszen Elli az ő pártját fogja, ami jogos is, hiszen nincs épp eszű ember a földön, aki nekem adna igazat, engem is beleértve. Nem is ez a bajom, hanem, hogy ha azt akarnám, hogy szidjon valaki a hülyeségem miatt, hogy hagytam elmenni őt és nem becsültem meg eléggé, akkor csak belenéznék a tükörbe. Igen, marha vagyok, de ez már nem fog változni, azonban még mindig úgy gondolom, hogy Ellioton talán lehet segíteni. Aztán már, hogy az eredmény kedvező lesz-e számára, azt majd ő feldolgozza, mindenesetre én minden lehetőség létrejötte után ott leszek neki. Mert talán erre való a család, vagy, mert szeretem őt. Kis hülye, de még mennyire hogy szeretem ezt a kis hülyét, akire sosem fogok tudni felnőttként tekinteni. Mindig is az én kis unokaöcsém marad, akivel együtt játszottunk a romoknál.
Mondanám, hogy bátortalanul léptem be a kocsmába, ahová az időpontot lebeszéltem Elliottal, de nem, már párszor jártam itt. Nem a legjobb hely, de pont ezért megfelelő, ugyanis nem ismernek itt annyian, kevésbé futhatunk itt bele ismerős arcokba, talán Elliot is jobban megnyílik egy késdobálóban, mint egy olyan helyen, ahol felfedhetik a kilétét a címlapokról.
Egy kétszemélyes asztalt választottam magamnak, s bár zsúfolásig telve volt, szerencsére, a kétszemélyes asztalok, amiből volt összesen kettő, üresen álltak. Hát igen, baráti társaságok, kocsmatöltelékek és lelazulni vágyó munkások egyszerre megfordultak itt, na meg voltunk mi, akik próbáltak tisztázni egy kellemetlen cselekményt a múltban.
- Jóestét. – köszöntöttem egy csibész mosollyal az egyik szemrevalóbb felszolgálólányt, ahogy az asztalhoz közelített. Igen, már messziről feltűnt, hogy kifogott magának, nyilván ez vagy abból fakad, hogy nem sok jóképű férfi tért be ide eddig, vagy mert ez a munkaruhája és jól meg szeretne kopasztani. Bármelyik is legyen, két Whisky-t rendeltem jéggel és egy presszó kávét, majd nem is késlekedve meggyújtottam a cigimet, miközben a kezemmel dobolni kezdtem az asztalon és az ajtó irányából vártam Elliot érkezését. A hátam mögött talán billiárdoztak, a zenegépnél pedig a baráti társaság válogatta a szörnyűbbnél szörnyűbb muzsikákat. Majd csak megérkezik az unokaöcsém és eltereli a gondolataimat erről a zsibvásárról.

◂ a régi időkre▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Gyorsan gomboltam a kabátomat az előszobának nevezett, ám inkább a konyha részének tekinthető kis bejárati részen. Aiden nem volt otthon, így tőle nem kellett búcsút vennem, ahogy Rosie is éppen Deannél töltötte a délutánt, míg a másik apukája érte nem megy. Így hát csak Cleo és Zeusz fejét vakargattam meg távozás előtt.
- Kint van a vacsorátok a konyhában, azzal foglalkozzatok. - mondtam nekik vigyorogva. Aztán nagy nehezen felegyenesedtem, végig simítottam a kabátomon. Mivel odakint, hűvös idő ellenére is hétágra sütött a nap egy napszemüveget is felkaptam. Addig sem ismer rám senki. Nem ismertem ezt a Kelly Pincéjét, ahova végül is Vincettel megbeszétlük a mai napi találkozót, így jobb volt az óvatosság. Legutóbb, még a párizsi kiruccanásunkon is Nat Forestet kérték rajtam számon. Több, mint két éve váltunk el és igen, akkor azt hittem, utána nincs éltem. De volt, nagyon is volt, ezért nem akartam, hogy lépten-nyomon a múltra emlékeztessenek.
Hoppanáltam, amint kiléptem az ajtón a ház előtti, fagyos részre. Jól ismertem Belfastot, tudtam, hogy melyik utcába érdemes érkezni... s valójában még Kelly Pincéje sem volt számomra idegen, ám odabent sosem jártam. Csak a környéket ismertem, hála az elmúlt évek nem kevés eseményének. Bosszantottam fel erre egy-két alakot, ahogy munkákat is vállaltam, így a régies kis kocsmához is könnyedén odataláltam.
Belökve az ajtót a már hagyományosnak nevezhető faburkolat fogadott. Az a szokásos kis füstös volt, alkohol szagú, ragadós, a maga módján nagyon is ismerős hely. Mégsem jártam még itt. Csak biccentettem a felszolgálólány felé, aztán kiszúrtam végre Vincent képét is az egyik kétszemélyes asztalnál. Nem volt persze meglepő, ismerős, O'Mara arckifejezése csak úgy vonzotta a tekintetemet. Azt mondják persze az ember egyetlen mozdulatból is felismeri a családtagjait, talán ezért sem veszett bele annyira a kora esti tömegbe.
Levettem a napszemüveget és úgy indultam meg asztal felé. Meglehet, késtem egy-két perc... vagy többet. De Vincent már elég nagyfiú volt, hogy kibírja.
- Hello - köszöntem. A hangom talán kicsit túl hideg is volt, de a legutóbbi kettesben töltött időnk nem volt éppen felhőtlen. Családi körben pedig könnyen elkerüli az ember, hogy a másikkal konkrét kontaktusba kerüljön. Beszélt helyettem más vele, én legfeljebb közbeszúrtam valamit.
Alapvetően megvolt a véleményem Vincentről. Nem igazán negatív, de az biztos, hogy már nem sok maradt benne abból a kölyökből, akivel a romoknál játszottam felfedezőst. Valahogy megragadt ebben a Tia dologban, ez egyértelmű volt. Ami nem működik azt el kell engedni, mert a vége csak a felesleges önkínzás lesz. Nálam jobban ezt aligha tudta valaki. Én is kiléptem a mérgező kapcsolatból, fájt és vérző seb maradt utána gyakorlatilag mindenhol a testemen. Túléltem. Azért éltem túl, mert lezártam. De nem akartam ítélkezni felette, valamibe egyszerűen jobb nem belefolyni.
A saját házasságom éppen eléggé lefoglalt. Képtelenség lett volna Vincent torz szerelmi életét is kormányozni. Ráadásul már nem is voltunk annyira jóban... legalábbis én úgy éreztem, hogy a sorsunk olyan fordulatot vett, amiben nem kapott többé helyet a régi kötelék. Lehet persze, hogy újra tudjuk alakítani, de valahogy furcsa volt. Én nem tudtam megnyílni, bár valójában nem is volt nagyon miről, ő meg el volt foglalva a saját bánatával. Mindketten másra figyeltünk, nem egymásra.
- Látom már van egy rajongód. - Állapítottam meg a minket bámuló felszolgálóra pillantva. - Szinte kár érte. - Vigyorodtam el kegyetlenül, majd átnyúlva az asztalon, megsimítottam Vincent kezét, mintha ez egy randi lenne. A lány zavart pislogással, elpirulva fordult el, én pedig elhúzódva az unokatesómtól nagy elégedett dőltem hátra.
Talán kegyetlen vagyok, de egy kicsit élveztem ezt az egészet.
- Máris jobb.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Nem zavart különösebben, hogy Elliot késett, a hölgy kedves mosolya és az elém lerakott rendelés kárpótolt minden kellemetlenségért, amit unokaöcsém okozott, nyilvánvalóan túlzás is lett volna megszólnom őt ezért. Elméletileg most én vagyok a rossz fiú, utáljuk Vinnie-t nap van. Szerecsére a kishölgy, ha jól láttam a névtábláját, Samantha, nem vallotta ezt a nézetet, akárhogy is alakul a talá-lkozónk Elliottal, van egy sanda gyanúm, hogy nála kötök ki.
Eközben hátul mulatoztak a népek, hangosak voltak, s bár nem éreztem zavarónak vagy fenyegetőnek a viselkedésüket, mégsem ehhez a hangulathoz vagyok szokva. Bárok, klubbok, az az én otthonom, ahol az ilyen fajta viselkedésért már kivül teszik az embert, de legjobban még mindig az a fránya zenedoboz zavart.
Megrántottam a vállam még egy utolsó mosolyt megeresztettem a felszolgáló hölgy felé megemelve a poharam, mikor láttam ahogy unokaöcsém megjelenik az ajtóban. Hirtelen felé fordítottam az italomat, mintha tényleg semmi sem történt volna köztünk, de lehet csak szerettem volna ezt így gondolni, vagy reméltem, hogy effelé fog fordulni az este. Nyugalommal figyeltem, ahogy átvág néhány asztal között, majd leül velem szemben és egy rideg köszöntéssel letudja az üdvözlést. Óh, ne már Elliot, mégis csak neheztel rám. Nyilván nem is az ő ötlete volt, hogy a karácsonyt náluk töltsem, vagy annak ellenére hívott meg, hogy haragudott rám, mondjuk ezt is kinézem belőle, mert családcentrikus és jó ember.
- Szervusz Elliot. – köszöntöttem vele ellentétben dallamos hangon, megtartva a mosolyt az arcomon, melyet akkor is fenn hagynék, ha görcsbe rándulna a fejszerkezetem tőle. Alapvető eszköz a fegyvertáramban, meg igazából szeretem is, a nők is odavannak érte, a csibész vigyor a legdrágább kincsem, amivel nem általlok sokszor visszaélni. Ez van, O’Marák egyik előnye, hogy ki tudják használni azt, amilyük van, legyen az negatív vagy pozitív.
- Látom már van egy rajongód. – nézett a pult mögött mosolygó leányzó felé, mire én csak szerényen felkacagtam. Éppen válaszoltam volna neki valami fricskát vagy vicces anekdótát a dologra, mikor hideg kéz érintése szakított ki a komfortzónámból és a jó kedvemből is. Meg is rázkódtam hirtelen ahogy láttam Elliot vigyorgó arcát, ahogy az asztal fölé magasodott, majd lenéztem és láttam, mi oko-zta ezt a kellemetlen rándulást, hát megsímogatta a kezemet, azzal a kacsójával, ami még percekkel ezelőtt kinn a minusz fokban fagyoskodott.
- Szinte kár érte. – tette hozzá az akciója mellé, mire leesett, miért volt ez a váratlan húzás és meglepetten tekintettem ki a lány felé, aki el is fordult tőlünk. Olyan hirtelen jött ez a fordulat, hogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.
- Máris jobb. – fűzte még hozzá, mikor visszaült a helyére. Pislogtam még mindig nagyokat hol rá, hol Samanthára tekintve, majd végül elnevettem magam. Jó ízűt kacagtam, csakis Elliotnak jutott volna eszébe ehhez hasonló aljas cselekedetet véghez vinni, de tetszett, nagyon jót mulattam a helyzetemen.
- Szép. Ejj, rég nevettem ilyen jót. – töröltem meg a szemem alját, majd mélyet szívtam a cigimből még mindig bele-beleprüszkölve a dohányfüstbe.
- Na de most mond meg, mit kezdjek így ezzel? – mutattam felé a kávéscsészémen lévő blokk hátuljára felkarcolt mobilszámot. – Bevehettük volna édeshármasba is. – kacsintottam felé, majd a mennyezet felé fújtam a cigim füstjét és belekortyoltam a kávémba.
- Engedelmeddel rendeltem neked is egy Whiskyt jéggel. – mutattam az előtte lévő italra, majd me-gemeltem a sajátomat és felé nyújtottam koccintásra.
- A családra és kettőnkre Cicám. – tettem hozzá mosolyogva, majd ha elfogadja a gesztust, bele-kortyolok az italba.

◂ a régi időkre▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Rég jártam egy jó kis, füstös kocsmában. Azt kell, hogy mondjam, az utóbbi időben Aiden kedvenc éttermeihez szoktam. Csendes borozgatásokhoz egy tál sajt felett vagy éppen koktélozgatásokhoz a saját szállodai teraszunkon. Ez az élet már kicsit távoli volt, annak ellenére, hogy a maga egyszerűségével még ragaszkodtam a gondolathoz, ide tartozom. Csak egy koszos tolvaj voltam, aki örült, ha felhörpinthetett egy korsó sört valamelyik ragadós bárpult mellett. Ennek éreztem magam, de nem ez voltam. Ha galleonra volt szükségem, elég volt csak Aidennek szólnom, máris megkaptam, ráadásul az Aranyfog is hozott némi bevételt. Látszott rajta, hogy szívvel csináltam, amit csináltam. Nem volt többé gondom semmire.
Az érkezésemkor kicsit görcsölt a gyomrom. Tudtam, hogyha tüske van az ember szívében valaki iránt, meg kell beszélni. Az összes kibaszott klisét ismertem, de eléggé nehezemre esett csak úgy „normálisan” viszonyulni Vincenthez. Még sírni is látott. A könnyeimhez pedig aztán végképp semmi köze nem volt.
Persze, ahhoz, hogy beszéljünk rendesen le kellett rázni a felesleges társaságot. Felőlem akármekkora bájgúnár lehetett, de azt egy másik napra kellett halasztania. Ezért hát bevetettem a legügyesebb trükkömet. Saját magamat, természetesen. A lány pedig, amint meglátta, hogy megérintem a kiszemelt fiúját, el is fordította a tekintetét.
Elégedett vigyorral dőltem hátra a székembe.
A kis bemutató viszont láthatóan Vincentet sem rázta meg. Sőt, éppen az ellenkezője, mert úgy nevetett, mintha a világ legjobb poénját mondtam volna neki. Nem is gond, higgye csak azt a kiscsaj, hogy jól szórakozunk, nem kell nekem egy felesleges gyertyatartó az asztalom köré.
– Szép. Ejj, rég nevettem ilyen jót.  – Törölte meg a szemét, mintha még a könnye is csordult volna. Közben a kezemmel igyekeztem a felém prüszkölt füstöt elhessegetni. Nem sok mindent gyűlöltem annyira, mint a dohányfüstöt. Undorítóan megült az emberek szájában és az ujjaikat is büdössé tette. A legtöbben meg észre sem vették, mennyire árad belőlük ez a gusztustalan, keserű dohányszag. Aidennek sem véletlenül könyörögtem, hogy ne szívja már a bűzrudat.
– Na de most mond meg, mit kezdjek így ezzel? – mutatta a csészéje aljára tapadt blokkra vésett számsort. Nem igazán értettem, mit akar ezzel, ezért felvontam a szemöldökömet. – Bevehettük volna édeshármasba is. – Kacsintott, majd a cigifüstöt fölfelé fújva emelte a csészét. Ez éppen elég jó alkalom volt, hogy felkapjam a blokkot. Az volt az első gondolatom, hogy lenyelem, de Aiden kinyírna, ha megint baromságokkal tömném magam.
Ezért csak összegyűrtem és eldobtam valamerre. Elfér a többi mocsok mellett a padlón.
– Ha szeretnék osztozkodni, már itt lengetné a tőgyeit az arcod előtt. De sajnálatos módon csak rám koncentrálhatsz, ha velem akarsz inni. – Vontam meg a vállamat. Szerettem kivívni magamnak a figyelmet és ezzel a kijelentéssel a helyzet kellemetlensége is elmúlt. Úgy éreztem, kézben tartom a helyzetet.
– Engedelmeddel rendeltem neked is egy Whiskyt jéggel. – Mutatott az előttem lévő pohárra végül. Na ezt jól csinálta, bár nem volt nehéz eltalálnia az ízlésemet, mindig whiskys voltam, nagy ritkán sörös. De ennél magasabbra sosem tettem a lécét az italozás terén. Nem érdekeltek a pezsgő, sem a borok, azt meghagytam Aiden kényes ízlésének.
– A családra és kettőnkre Cicám.– Mosolygott, én pedig az övéhez koccintottam a poharamat. Azonnal le is húztam az italomat, majd intettem is a sértett kislánynak, hogy hozza a következőt.
– Be van lassulva a csajod. – Állapítottam meg. Szerencsétlen pára nem viselte jól, hogy le lett pattintva. De nem baj, míg nem kaptam meg az italomat, lehetett jelentéktelen dolgokról csevegni. Az kevésbé volt rizikós, mint megint olyan fontos dolgokba beavatni, mint a manós ügy.
– Rég láttalak. Az ünnepek után kicsit elfoglalt voltam. – Hazudtam. Persze elmentünk Párizsba, meg az Aranyfogban is sokat melóztam, de azért mindig volt időm a családra. Egész egyszerűen a lélek nem vitt rá, hogy elmenjek Vincent rendelőjébe. Valójában nem is akartam, hogy enyhítse a fájdalmamat. Már megszoktam. Ha nagyon fájt ittam valamit és jobb volt.
– Szóval, mi a helyzet? – Köszörültem meg a torkom. Közben a kis pincérnő is megérkezett az italommal. – Kösz, drágám. – Vigyorogtam rá, amitől csak még inkább zavarba jött és elmenekült.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Jó érzés volt kicsit lelazulni egy egyszerű kis kocsmában, ahol senki nem mutogat rád ujjal, ha egy kicsit hangosabban elneveted magad, vagy jobban kivetkőzöl magadból. Habár a klubbokhoz és éttermek előkelő stílusához szoktam, nem ártott egy kis egyszerűség, olyan hely, ahol megbonthatsz egy rossz sört a pultnál, miközben mogyorót majszolsz, vagy egy hitványabb minőségű Whisky mellett kiöntheted a lelked a veled szemben ülővel, miközben valami borzalmas zene szinte belekúszik a hallójáratodba és orgiát rendez, nem abból a fajtából, amit az emberek a bakancslistához adnak.
Próbáltam elviccelni a dolgokat, tisztára úgy viselkedtem, mintha nem történt volna az erdőben semmi, habár megvallom az őszintét, nem éreztem bűntudatot, sem megbánást, ugyanúgy megtenném újra, meg újra, addig, míg el nem kapjuk a manót. Én nem a szerelme vagyok és nem a cimborája, hanem a családtagja, aminek az ismérve, hogy ott van, ha kell és nem azt mondja, amit hallani akar vagy nem azt teszi, amit a tapintatosság megkíván egy hasonló esetben. Azt nem mondom, hogy nem érezhet sértettséget, általában nyomulós vagyok és ha orvoslásról van szó, nem ismerek sem kontrollt, sem türelmet, főleg, ha egy családtagomról van szó. A lábáról azóta sem esett szó, de biztos vagyok benne, akkor sem fordult volna a segítségemért, ha majd belehalt volna a fájdalomba. Szinte elképzelem a képet, ahogy Aiden veszekszik vele, jöjjenek el hozzám, miközben ő könnyeivel küszködve roskadozik az ágyon és legszívesebben képen felrobbantana mindent. Ennyire büszke ember ő.
Persze én segítettem volna szó nélkül, akár álmomból felkelve, sőt egy csajról lemászva is. Lehet, ennyire szentimentális vagyok, esetleg családcentrikus vagy csak bolond, de ha az embernek családja van, felelősséggel tartozik értük.
– Ha szeretnék osztozkodni, már itt lengetné a tőgyeit az arcod előtt. De sajnálatos módon csak rám koncentrálhatsz, ha velem akarsz inni. – magyarázta még mindig ridegen, még csak meg sem próbálva lecsapni a labdámat, amire sóhajtottam egyet és úgy pislantottam le a kezemben tartott Whiskys pohárra.
- A te tőgyeid is formásak. – mosolyogtam megrántva a vállam, majd miután rájöttem, nem kerülgethetem tovább szófordulatokkal a dolgot, felnéztem rá és úgy folytattam, szinte olyan hangnemben, mint aki be se fejezte előbbi mondatát. – A veled való beszélgetésen, vagy az italozáson van a hangsúly. Felejteni jöttél vagy emlékeztetni? – kérdeztem, mikor megittuk italainkat és Elliot már szó nélkül rendelte is a következő kört, remélhetőleg egyikünk italával sem csinál semmit a szép hölgy, bár az enyémbe beleköphet nyugodtan. Mocskosan szeretem.
– Be van lassulva a csajod. – állapította meg unokaöcsém, mire én kérdőm kitekintettem a pult irányába. Épp most készítette össze a poharakat, én pedig elhúztam a számat, mielőtt válaszra nyitottam volna.
- Nézd el neki, most pattintották. –
– Rég láttalak. Az ünnepek után kicsit elfoglalt voltam. – mondta, mire én felvontam a szemöldököm. Jó, persze, kötelező körök és úgyis tudja, milyen választ fogok erre adni. Persze, én is elfoglalt voltam, sok volt a beteg, konzultációk stb…mondhatnám…lópikulást, mindent lemondtam, nem is készültem hazudni.
– Szóval, mi a helyzet? - kérdezte, miután meg hánytam vetettem a dolgot és előző mondatára nem válaszoltam közvetlen, csupán a poharamat bámultam, aminek az alján még ott csillogott Whiskym maradéka, az a mennyiség, amit az ember nem szivesen iszik meg, miután ledöntötte a felest.
- Én abszolút ráértem. A rendelőmben tettem vettem, Saraht, hamar elszabadságoltam, hazautazott a családjához megünnepelvén az eljegyzését a párjával, tudod az aurorgyakornok fickóval. – magyaráztam neki, pont úgy, mint akinek tudnia kellene, kiről van szó, talán úgy ismerheti, hogy re-cepciósom vagy nővérkénk, de nagyjából sem sokat szoktam róla beszélni. Jó csaj, szép feneke van, csókos ajkai és már majdnem megvolt három alkalommal is. Egyszer pont Aiden szakított félbe minket, amiért hálás vagyok. Nem vagyok az a szeretőnek való fajta, de ha lehetőség adódik és éppen rossz paszban vagyok, el tudok gyengülni.
meg is érkezett a következő kör, mire szegény lány már ránk sem mert nézni, Elliot mestere a lelki terrorizálásnak, bár nem tudom, miért volt jó neki a lányon kiéllni ezen hajlamát. Ő is ember, vannak szükségletei és mindennap egy ilyen helyen dolgozik hajnalig csavargó, részeges munkások és kocsmatöltelékek között, biztos jól esik neki egy kis színfolt, amit én és Elliot szolgáltattunk számára és Merlinre, el is töltöttem volna vele egy éjszakát.
- Hogy van a lábad? – kérdeztem, ahogy fogást váltottam és a régi poharam helyett, az újat vettem kezembe és gyengéden megráztam, örömmel hallgatva a benne összekocogó jégdarabok kellemes muzsikáját.

◂ a régi időkre▸

2004. február 4.

◃ v i n c e n t▹

but in all this chaos the is
c a l c u l a t i o n

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Valójában nem is utáltam annyira ezt a kocsmát, mint hittem. Vincent választotta, azt hittem csak egy csajozó hely lesz, ezzel ellentétben kellően füstös volt és még a whiskyt sem volt rossz. Jól esett ledönteni, ezért is bosszantott fel, hogy a lány mennyit bogarászik vele. Nekem sem nézik el, semmilyen kifogással, ha nem tudok megszerezni egy megrendelt varázstárgyat… pedig ott még a végtag vesztés is játszhatott vagy éppen egy halálos átok. Ha bele is haltam volna, leköpik a síromat, amiért nem kapták meg, amit akarnak. A világ és az emberek kegyetlenek voltak. Ezt el kellett fogadni és ennek megfelelően evickélni az hullámok között, melyek időnként hatalmasra nőttek.
– A te tőgyeid is formásak. – Mosolygott Vincent.
– Ha tudnád mennyire… – vágtam rá komolyan, de az ajkaim szegletében bujkáló vigyort nehéz volt elnyomni. Furcsa, hogy Vinnie volt gyerekként a legjobb barátom, felnőttként viszont kényelmetlenül éreztem magam vele. Fogalmam sem volt hányadán állunk… és nem azért, mert gyűlöltem, amiért akartom ellenére megpróbált meggyógyítani. Azt elengedtem. Tudta jól, hogy levágom a farkát, ha újra próbálkozik és akkor már nem lesz oka nők után siránkozni. Egyszerűen csak elmondtam neki a legnagyobb titkomat az erdőben, kiismerte a félelmeimet… pedig évek óta nem láttam. Nos, ezek után tett úgy, mintha dönthetne a testemmel kapcsolatban bármiről is. Bízhatok e benne azok után, hogy ő felülírta az én saját ítélőképességemet? Ez a kérdés egyelőre megválaszolatlan maradt.
– A veled való beszélgetésen, vagy az italozáson van a hangsúly. Felejteni jöttél vagy emlékeztetni?
– Nem gondolod, hogy kicsit sarkos a két dologot így mással szembe állítani? – kérdeztem vissza, lényegében közölve vele, hogy egyiket sem. Felejteni nem is lehet igazán, emlékezni pedig nem kell, azok a gondolatok úgyis ott vannak, ha csak ránézek. Akaratlanul várják, hogy az elmémbe kúszhasson.
Félre pillantottam, érdemi válasz nélkül. Tekintetem az őrült lassú tempóban italt öntő lányre szegeztem. A whiskymre vágytam, méghozzá azonnal és ha valamit nem szerettem, akkor az az volt, ha megváratnak.
– Nézd el neki, most pattintották.
Vállat vontam.
Az nem a vendégek gondja volt, hogy mi történt a csajjal. Munkája volt, majd szipog egy sort este a kispárnájára vagy egy másik faszi alatt. Engem aztán nem érdekelt, amíg van mit innom… csakhogy nem volt, legalábbis addig semmiképpen, míg csevegőre nem vettem a hangot. Úgy menekült el az asztalunktól szegény pára, de én olyan elégedett vigyorogtam, mint talán még soha. Szerettem másokkal szórakozni és az ajkaimhoz emelt pohárból egy kortyot magamhoz is vettem a saját egészségemre.
– Én abszolút ráértem. A rendelőmben tettem vettem, Saraht, hamar elszabadságoltam, hazautazott a családjához megünnepelvén az eljegyzését a párjával, tudod az aurorgyakornok fickóval. – magyarázta, bár fogalmam sem volt, miről beszél. Még nem jártam túl sűrűn a rendelőjében, de a szavai alapján ott dolgozó lehetett. Bizonyára az asszisztense. Nos, ez legalább olyan volt, mintha elmondanám, hogy Sean a raktárban aludt farkasalakban, mikor reggel besétáltam az Aranyfogba. Fogalma sem lenne, kiről beszélek, de ő még annyit sem tudott az üzletünkről, mint amennyit én az övéről. Arról legalább a családtagok beszéltek időnként.
– Ötletem sincs miről beszélsz. – Feleltem őszintén, majd felemelve a poharamat, azt is lehúztam. Még csuklottam is tőle egyet, olyan hirtelen sikerült benyelnem a torokégetően kellemes, borostyánszínű italt. – Szóval egy eljegyzett csajjal dugtál? – Vontam fel a szemöldökömet. Nem kommentáltam tovább, de már kezdtem sajnálni a szerencsétlent. Nem Tia tette őt tönkre, hanem ő saját magát. Nat Forest volt, csak kisebb léptékben. Ő is nagyon értett az önsajnálathoz és ahhoz, miképpen marjon el magától minden lehetőséget. De Vincentért nem voltam felelős, vele nem voltak közös gyerekeim s évekig a partnerem sem volt.  
– Hogy van a lábad?
– Jobban, mint ahogy te leszel, ha még egyszer hozzáérsz. – Feleltem és intettem még egy italért. – Ne rontsd el a pillanatot. – Tettem hozzá halkan és a poharamról megint rápillantottam. – Ha azt hiszed, utállak, tévedsz. De azt tisztáznunk kell, hogy hozzám többé nem érsz, csak ha én engedem.
A hangom elég határozott volt, de Vincent O’Mara volt, nem csak neveltetésben, de vér szerint is. Ezért nem hittem, hogy képes volna megérteni ezeket a szavakat. Nem baj. Legalább lefektettem a szabályokat, ha megint próbálkozna és esetleg ujjak nélkül maradna.
– Térjünk vissza rád. Szóval, mit szólnál, ha a Szombati Boszorkány társkereső rovatában feladnánk neked egy hirdetést? – Meglepő módon nem röhögtem el magam, ugyanis halálos komolysággal viseltettem Vincent beteges viselkedésével kapcsolatban. Ha ő meg akar menteni engem, hát én is megmenthetem őt.

Nosztalgia 2. Fejezet

2004.02.04

Outgoing oufit - If I once I go out



Elliot

Továbbra is komoran meredt beszélgető társam itala elé és csupán kimérten válaszolgatott. Olyan volt ez az egész, mint egy rossz érzelmi sakk játszma, az is a varázslófajtából. Nem tudtam eldönteni, tényleg rám haragszik-e vagy most össze jöttek neki a dolgok, vagy ennyire megváltozott és egy kisebb attrocitást is ilyen komolyan kezel. Nem is értem, miért lepődött meg, régen is bevállalós voltam, meggondolatlan és ezen az sem segített, hogy a medimágusi pályára léptem. Ha egy szer-ettem bajban volt, természetes, hogy mindent bevetve segíteni akartam rajta, nem is érzem azt, hogy hibáztam volna, de még csak rossz érzésem sincs a dologgal kapcsolatban, mégis eljöttem erre a talá-lkozóra, hogy pontot tegyünk a végére. Nem igazán tudtam mit remélni ettől az estétől, nyilván nem fogok esdekelni, leginkább meghallgatom a véleményét és elfogadom a nézeteit, abban jó vagyok. Már a hallgatásban.
– Ha tudnád mennyire… - felelte ridegen, de már kicsit talán oldottabban. Nem tudom eldönteni, hogy most húzza az agyam egy kis megjátszott sértődéssel, vagy tényleg berágott. Válaszára, miszerint miért ültünk most itt össze, nem reagáltam, inkább követtem tekintetét és magam is elmerengve néz-tem a pultos hölgy tesze-toszaságát. Bájos. Volt benne valami gyönyör, ahogy szórakozott és ügyetlenkedett, látszott rajta, hogy nem ide való, mégis küzdött azért, hogy kiszolgálja a bár két egyetlen valamire való pasiját, akik látszólag nem érdeklődnek iránta. Micsoda irónia. Tetszik Elliot gonosz színpadi játéka, néha jó első sorból nézni, ahogy a bábjaival játszik, még azt is elviseli az em-ber, ha egy-egy huzal néha belé is akad.
– Ötletem sincs miről beszélsz. – válaszolt, miután elmeséltem, mi minden történt velem az utóbbi időben én pedig kuncogva vállat vontam. Honnan is lenne, hát azóta sem beszéltünk és nem igen mentünk bele az apróságokba, egyből a legérzékenyebb témák keltette hullámokat lovagoltuk meg. Sóhajtottam egyet, majd magam is kiittam a poharam tartalmát. Tűzoltásként megfelelt, kellett vala-mi, ami segít ellazulni, nem akarom komolyan venni ezt a beszélgetést, abból sosem sül ki semmi jó. Rokonok között a komoly beszélgetés felér egy családi perpatvarral én pedig most nem vágytam erre, amúgyis most élveztem a békét.
– Szóval egy eljegyzett csajjal dugtál? – kérdezte felhúzva szemöldökeit, amire én is felvontam a saját-jaimat. Na már nem azért, mert a kérdés milyenségén lepődtem meg, hanem mert az érdekelt inkább mondandómból hogy szűrte le azt, hogy én összefeküdtem vele. Talán Aiden mesélt neki róla, mikor nálam járt a rendelőben egy a kajája okozta sérülés után, de akkor sem sikerült a kísérlet, habár ak-kor is Sarah mászott rám. Én ártatlan vagyok. Most.
- Nem. – válaszoltam mosolyogva, miközben tartottam a szemkontaktust. Nem akartam félrenézni, még a végén azt hinné, hogy hazudok. – Volt rá lehetőség, egyszer a férjed akadályozta meg, de végül vagy így vagy úgy, de meghiúsult. Nem nyúltam hozzá. – emeltem fel játékosan, amolyan védekezően a kezeimet. Gyorsan témát is váltottam, mert egyrészt a témának már nem sok köze volt az ittléthez, másrészt mert az információ nem releváns, jelentéktelen.
– Jobban, mint ahogy te leszel, ha még egyszer hozzáérsz. – Felelte, amikor a lába hogylétéről fag-gadtam és intett egy újabb kör reményében a pultos lánynak. – Ne rontsd el a pillanatot. – Tette hozzá halkan, amivel ismét kikényszerítette a tekintetem, ugyanis én is az ujabb italért tereltem figyelmem a lány irányába, nem másért. Ugyan, mi más vonzaná a szemeimet egy 20-30-as éveiben lévő fiatal pultoslány felé. – Ha azt hiszed, utállak, tévedsz. De azt tisztáznunk kell, hogy hozzám többé nem érsz, csak ha én engedem. – mondta elég határozottan, a határérték a morcosság és a harag között oly kicsiny egy ilyen helyzetben.
- Rendben. – feleltem elmosolyodva, mint aki teljesen elégedett a felhozott ajánlattal és tovább akar lépni, majd mielőtt még a pultos hölgy a közelünkbe jöhetett volna azért én is tisztáztam valamit.
- Azt azonban hozzátenném, ha úgy érzem veszélyben az életed, gond nélkül meg fogom tenni újra. Habozás nélkül, nem félve a következményektől. Szeretlek Elliot és neked több okod van élni, mint nekem, tehát tégy ez esetben, ahogy jónak látod. – magyaráztam, mikor a hölgy is megérkezik az ál-talunk rendelt italokkal.
– Térjünk vissza rád. Szóval, mit szólnál, ha a Szombati Boszorkány társkereső rovatában feladnánk neked egy hirdetést? – mondta váratlanul, átlépve a kellemetlen részeket, amikor a lány éppen tette le elénk az italainkat. Nem láttam még ilyen vörös lány, pedig azért a varázsvilágban jó pár dolog megtörténik.
- Remek ötlet! Mindenképpen képpel, mozgóképeset akarok! – kiáltottam nevetve, szinte teljesen megfeledkezve magamról, a jómódról és az alapvető sármomról. Igen, kezdtem jól érezni magam.