Cranagh

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: black for you ║ zene: yours

Szerencsére Aiden beszólásáról elterelte a figyelmemet, hogy Bogáncs és a dallamos bégetés hatásos csapást mért az egész társaságra és ő nyerte el az aranyérmet. Nagyon büszke voltam Deanre, na meg persze a barira is, hiszen tudtam mennyit gyakoroltak erre az egészre. Amikor Aiden egyedül volt az üzletben, néha eljöttem ebédelni, meg megnézni a patikát, csakhogy kicsit a családommal legyek… mert anya miatt meg kellett tennem. Össze kellett tartanom magunkat. Ez volt az egyetlen célom, mióta visszatértem… csak olyan sokszor vágott mellbe az érzés, hogy mennyire kívülálló vagyok.
Most viszont, ahogy Aiden kézen fogott és már húzott is lefelé a bárányhoz és Deanhez, egészen otthon éreztem magam. Az élet, mintha hatalmasat változott volna az új házassággal, a család alapítással és minden mással. Kicsit félelmetes is volt, hogy ennyire tökéletes minden. Mármint tényleg boldog voltam… és Aiden is boldog volt… szinte megült bennem az érzés, hogy majd jön egy hatalmas erő, ami elragadja tőlem, aztán egész egyszerűen vége lesz ennek a gyönyörű valaminek, ami közöttünk volt.
– gyere nyuszi, ölelgesd meg a kedvenc birkád – mondta Aiden s még odaintett az öcsémék felé. Persze ők éppen a legszebb rózsaszín ködben lubickoltak, amit valahol irigyeltem. Ki ne irigyelte volna? Az ő életük még a miénknél is tökéletesebbnek tűnt, ahogy Amber tökéletesen elfogadta Dianát és a nő is igyekezett a kislány lehető legjobb mostohaanyja lenni.
– Bogáncs! – Engedtem el Aident és a lelátó utolsó néhány lépcsőfokán úgy rohantam le, hogy leguggolva a fagyos talajon, átkaroljam a bárány nyakát. Az pedig hangosan bégetve a vállamra tette a fejecskéjét.
– GratulálunkDean – mondta Aiden.
Én közben az ujjaimmal Bogáncs tökéletes fehér, tökéletesen gyapjas bundáját simogattam. Imádtam, hogy ennyire puha, hogy barátságos és nem kezd el rugdosódni csak azért, mert hozzáértem. Nem sok ilyen bárány volt, de ha akadt, azzal már gyerekkoromban is komoly barátságot kötöttem. Az egyiket Samunak neveztem el, de őt elragadta egy farkas… Deannel még kis síremléket is állítottunk neki. Aztán persze Kormi is ott volt, akit meg kellett ennünk, mert már kezdett túlkorossá válni… ah! Micsoda szörnyűség is volt.
– Tökéletes! – Hallottam meg egy ismeretlen férfihangot, majd érkezett egy erőteljesebb vakuzás is mellé. Valaki lefényképezett, már megint… és éreztem, hogy mindjárt elszakad bennem a cérna. Túlságosan is megszoktam, hogy a legtöbben azért tesznek így, mert én vagyok Nathaniel Forest ex-ribanca. Nem akartam ezeket a címkéket magamon viselni, túl akartam lépni rajtuk, ám mióta Rita Vitrol úgy gondolja, hogy én vagyok a legnagyobb szenzációja ezen az ócska világon, nem szabadulok tőlük.
– Kopj már le! – Húzódtam el és mérgesen bámultam a fotós felé. Aztán nagy nehezen felkeltem és odabicegtem Aiden mellé, hogy átkaroljam a derekát. A fotós valamit magyarázott az orra alatt, hogy „csak a helyi lapba…”, de úgy tettem, mintha nem hallanám meg. Helyette Dean felé fordultam, akinek már a kabátja szélét nyamnyogta a birka: – Nagyon oda van érted. – Jegyzetem meg a nevelőapámnak.
– remélem őt nem... khöm – jegyezte meg Aiden, finoman célozgatva a korábbi pörköltekre, amiket megettünk.
Dean csak megrázta a fejét.
– Bogáncs kitűntetett helyen szerepel most már a családban. – Közölte egyszerűen, olyan Deanes, morgós hangon. Szerettem, mikor ilyen volt, egészen otthonos érzésem támadt tőle. Talán azért, mert gyerekkoromban olyan szeretettel hallgattam, ahogy ezen a dörmögésen elmagyarázott valamit. Nem nekem, velem akkoriban még nem beszélt szívesen, de Danielnek vagy anyának hosszan mesélt mindig.
– Nem jöttök vissza hozzám? Ihatnánk a győzelmére. – Magyarázta Dean, nem is sejtve, hogy az öcsémék egy komplett vacsorával készültek vele családilag. Szóval nem akartam megzavarni a dolgot, főleg, hogy nekünk is programunk volt a nap hátralévő részére.
– ELliottal még terveztünk tenni egy kis kellemes délutáni sétát, hogy méylrehatolóbban megsimerjem a helyet ahol felnőtt. – Magyarázta Aiden, aztán rám kacsintott. Ettől persze zavarba jöttem és elpirultam, de azért torokköszörülve próbáltam összeszedni magamat. Nem terveztem semmi perverzt a mai napra, de ezek szerint Muci már nagyon is hangulatban volt. Nem bántam. Szerettem, hogy annyira be van tőlem indulva, hogy nem tud másra sem gondolni… ez a tűz is kellett ahhoz, hogy amúgy a teljesen meghitt kapcsolatunk rendben legyen.
– Elliot úgyis szereti testközelből megumtatni nekem a dolgokat, igaz, nyuszi?
– Azért vigyázzatok, ebben a hidegben könnyű megfázni. – Jegyezte meg kissé pirulva Dean, majd vállon veregette Aident. – Vigyázz a fiamra! – Tette hozzá, de a következő pillanatban már felbukkant az öcsém, hogy rövid búcsúzkodás után elrángassa magával a nevelőapámat.
Aztán mi is szép lassan megindultunk. A jeges úton óvatosan totyogtam, hogy Aident valahol a környék csendesebb részeire, a téli legelők felé vezessem. Ezek sem voltak olyan nagyon mások, mint amik a házunk körül voltak. Talán csak annyiban, hogy szélvédettebb helyen voltak és rendszerint tettek ki élelmet a birkáknak.
– Annyira testközeli lesz a környék megismerése muci… – mondtam kicsit játékosabb hangon, aztán elengedtem a kezét és elé sétáltam, hogy megnézzem, mennyire van még messze a kis földút, ami a fákkal szegélyezett legelők felé vezet. – Mindjárt ott vagyunk. – Tettem hozzá, nem mintha mondtam volna, hová megyünk korábban. De nem baj, nem is számított igazán. – Tök jó a fenekem ebben a nadrágban. – Kacsintottam Aidenre, aztán bekanyarodtam a megfelelő helyen.
– Mutatok egy nagyon bárányos helyet. – Magyaráztam tovább, aztán megálltam a legelőt korlátozó fakerítésnél. – Ha ma nem lett volna verseny, ide hozták volna ki őket. De így holnapra marad.

[2003. január 8.outfit >><< song18+A bárányok hallgatnak]

2003. január 8.
outfit >><< song

18+

A bárányok hallgatnak

Azt szeretném, ha a fák beszélni tudnának minden gyökeres teremtmény nevében, s megbüntetnék, aki kárt tesz bennük. Az szeretném, hogy a fák halkan sóhajtva susognának fel, ahogy a könyv gerincéhez érnek az ujjaim, és aztán megérintem a lapokat. Szerettem volna, ha ezek a fák jóba lennének felem, és most megfojtanák az előttünk fetrengő faszit. De persze én inkább ELliot és a családja kedvéért is visszafogtam magamat, nem akartam se feltűnést, se rossz hírt szerezni nekik. Dean és Bogáncs most zsebelhették be életük díját, én pedig megadtam nekik a tiszteletet, hogy nem keltettem olyna hatalmas feltűnést hozzá. Áldom az eget, hogy Bejmain nem volt a közelben, és az én sejtem gyorsan összeszede a számára előnyös tuladonságokat még benjaminé előtt, így nem csak, hogy helyesebb de még fantasztikusabb is lettem nála.
Közben lassan ELliottal levonultunk a turbékoló gerlepárt hátra hagyva a karámhoz, és Elliot ott is kibogáncsolhatta magát. Bájosan lelkesedett érte, mintha ő is egy családtagja lett volna. Biztos voltam benne, hogy sok esetben a birkák voltak az egyetlen barátai, és ez valahogy... elszomorított. De miközben tartott a fotózás, fél szememmel ELliotot figyeltem, hogy menniyre bírta a stresszt, aki aztán mellém is ért, és ahogy átkarolt én jobban magam mellé húztam, hogy biztosnágba érezze magát, és közben csevegtünk pár szót Deannel is, miközben a bárány szeretetteljesen nyammogta Dean kabátját, ami már teljesen átázott a nyáltól. Ettől persze egy kellemetlen hidegrázást végigfutott a gerincemen, de legalább nem engem kent össze az állat.
- Bogáncs kitűntetett helyen szerepel most már a családban. Nem jöttök vissza hozzám? Ihatnánk a győzelmére - válaszolta Dean, olyan kellemesen morgós hangon. Elképzeltem néha, hogyan festene egymás mellett az apám és ő. Mind a kettem olyan visszafogottak és csendesek voltak, és apa általában mindig csak elmélázva pöfékelt, vagy maketthajókat épített üvegbe, ha nem dolgozott éppen valamin. Hiányzott még most is, annyi év után a pipa illata a házból, és fájdalmasan éreztem azt is, ahogy egyre jobban kikopott a házból. Csak megráztam a kérdésére a fejemet, miközben célozgattam a másfajta terveimre, és szemtelenül el is vigyorodtam hozzá, miközben Deant is sikerült zavarba hoznunk. Valahogy még ez olyan mackós báj volt, és miközben vállon veregetve elsétált, csak komolyan bólogattam a szavaira.
- Állandóan csak rá vigyázok - vigyordtam el aztán egészen lazán, és megindultunk valamerre. Hagytam, hogy ELliot vezessen.
– Annyira testközeli lesz a környék megismerése muci… Mindjárt ott vagyunk. Tök jó a fenekem ebben a nadrágban - elégdetten hümmögtem egyet, majd a kezemmel már rá is simultam a fenekéhez. Nem igazán voltam alapból se olyan fecsegős hangulatban, inkább csak szerettem, ahogy ELliot beszélt. Talán azt a régi, belőlem is elveszett kölyök Estherben is ezt kedvelte. A meséket, a szavakat, amik kirángattak a sötétségből. De most ELliot tartott fenn a víz felszínén, az ő hangja, és ez mindennél többet ért.
- Nyuszi a te fenekednek a nadrágnélküliség is jól áll - jegyeztem azért meg, majd ahogy sétáltunk előrefelé a kis félre eső, homokos-havas ösvényen, lassan megérkeztünk egy meglehetősen nagy mezőre, ami szépen csillogott a hótól, és a közepén valami szénás etetőcucc álldogált olyan szánalmasan magányosan, mintha ottfelejtették volna.
-Mutatok egy nagyon bárányos helyet. Ha ma nem lett volna verseny, ide hozták volna ki őket. De így holnapra marad - hümmögtem egyet, aztán sóhajtottam, és átmásztam a kerítésen, hogy aztán Elliotot is átsegítsem. nem volt olyan nagyon különleges hely, csak egy unalmas puszta volt, ahol valamiért mégis olyan szépen tündököltek a fények. A Fekete cuccunk éles kontrasztot alkotott a fehérséggel, és valahogy volt ebben valami túláradóan művészi. Mintha egy ottfelejtett pislogás lettünk volna az ürességben.
- Na és, mit szeretnél velem csinálni ezen a bárányos helyen? - kérdeztem és vigyorogva ragadtam meg kézen és húztam be a szalmafészek felé. - Csak nem leellenőrzöd, hogy mennyire puha?- kérdeztem, majd ahogy odaértünk, már vontam is magamhoz egy hosszú, szenvedélyes csókra, miközben kezemmel már a kellemesen domború nadrág belsejébe nyúltam.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: black for you ║ zene: yours

18+

Olyan volt Aidenennel Észak-Írországban sétálni, mintha megérkeztem volna. Nem úgy, hogy haza vagy megpillantani a fákat itt először, mikor a sáros úton a házik sétálok. Ez annál sokkal erősebb, sokkal többet mondó érzés volt. Egész egyszerűen megérkeztem és ott voltam, ahol lennem kellett. Az ő kezét fogva, ezt a tiszta, megmásíthatatlan északi levegőt szippantva be. Vajon ez volt megírva a végzet könyvének lapjain? Ennyi fájdalom, ennyi rossz után, hogy itt álljak és a ő kezét fogjam, az ő illatától remegjen meg a szívem? Olyanok voltunk, mint két megtört szív, akik kiegészítik egymást és kiadnak egyetlen egészet.
Nem tudom.
Nem szerettem komoly dolgokra gondolni. Nem szerettem felidézni mindazt, amin keresztülmentem, mert már csak a mának akartam élni, ennek a pillanatnak, ahol voltam abban a szent percben. Csak ez számított. Semmi más. Ezért humorosabbra vettem a hangulatot, na meg kicsit flörtölösre is. Ezért sétáltam két lépessel Aiden elé, hogy a formáimat megcsodálhassa a nadrágban.
– Nyuszi a te fenekednek a nadrágnélküliség is jól áll – mondta, ahogy a tenyere finoman a hátsómra simult. Ebben a hidegben kifejezetten forrónak tűnt a finom simítás. Azt kívántam, hogy ne is vegye el onnan a kezét. Egyszerre volt baromi intim és persze izgató. Annyira izgató, hogy még a lelkem is beleremegett, ahogy aprócska sóhajjal jutalmaztam a tettét.
– Még talán úgyis megcsodálhatod… – suttogtam magunk elé. A leheletem kirajzolódott. Egészen elkezdett lehűlni megint az idő és a korábbi sápadt napsütés helyét is átvették a felhők. Erőteljesen nehezedtek éppen fölénk. Nem zavart meg, mert a hangulatom ugyanolyan tökéletes maradt, mint előtte.
A poros-jeges-havas útra vezetettem Aident, ami a fák között meghúzódó, szélvédettebb téli legelők felé vezetett. A bárányoknak itt volt a szénakupac, meg egy kisebb lezárt terült, ahol ellehettek télen. Szerettem ezt a helyet. Gyerekként sokszor elbújtam itt a bárányok között. Valójában szerettem őket… olyanok voltak, mintha a barátaim lennének. Nem sok barátom volt, a legtöbb emberrel ösztönösen kegyetlen voltam, talán ők is bánthatnának.
Aiden könnyen átmászott a kerítésen. Aztán én is követtem, belekapaszkodva az izmos, erős karokba. Finoman simítottam végig rajta, ahogy elengedtem és összefűzve az ujjainkat végig gázoltunk a szinte érintetlen hórétegen. Milyen tiszta, milyen szép volt…
– Ez is egy menedék volt gyerekkoromba… – magyaráztam és kicsit megszorítottam Aiden ujjait, ahogy jó adag hólé folyt be a zoknim mellett a cipőmbe. – I. Kormival sokszor beszélgettem itt nagyokat. Nem is gondolnád, hogy a bárány, milyen remek hallgatóság. Csak akkor béget, amikor azt várnád, hogy bíztesson. – Magyaráztam. – Egyszer elmeséltem neki, hogy Lizzy a szomszédból elvette a csatot, amit a másik szomszéd kölyöktől loptam. Aztán nagy bégetve bíztatott, hogy vissza tudom lopni.
Sóhajtottam egy nagyot. Aztán megálltunk. A szalmafészek felé vont Aiden, én pedig még csak nem is ellenkeztem. – Na és, mit szeretnél velem csinálni ezen a bárányos helyen? – kérdezte vigyorogva. Egyenesen a karjai között landultam. Átkaroltam a nyakát és finom puszit adtam az ajkaira. – Csak nem leellenőrzöd, hogy mennyire puha?
A következő pillanatba lerántottam, úgy, hogy a hátam éppen a szúrós, mégis puha fészekre érkezzen. Tökéletes volt, pont úgy, ahogyan az gondoltam. Aiden ajkai szenvedélyes csókra váltottak, az ujjai pedig már simítottak is a nadrágom alá.
– Egy kicsit szúr, de jó lesz… – dünnyögtem az ajkainak, ahogy résnyire nyitottam az addig lehunyt szemeimet. Túl hideg volt, de belülről lüktetett bennem a forróság, amit Aiden közelsége váltott ki. Érezni akartam. Kicsatoltam a nadrágját, hogy éppen csak kibújjon belőle a feje és az ujjaimmal végig simítottam rajta. Nem akartam, hogy fázzon, ezért óvatos voltam még a vetkőztetéssel is.
– Ha rajtam fekszel, nem is érzem a hideget… – leheltem az ajkai közé, majd finoman megharaptam az alsót.

[2003. január 8.outfit >><< songA bárányok hallgatnak18+]

2003. január 8.
outfit >><< song

A bárányok hallgatnak
18+

A helyben volt valami túlvilági varázs, ami egyszerűen átjárt. Minden olyan volt, mintha a festmény egésze lett volna, és mi pedig ebbe a festménybe sétáltunk bele, kézen fogva, egymás mellett sétálva. Ebben az egészben valami hatalmas költői bújt meg, ez pedig átjárta a komor fellegbe borított szívemet, és csak gyönyörködni akartam. Szépen végigfuttattam a tekintetemet  apuha hóferéh takarón, ami előttünk terült el, és aminek a közepén ott állt az a kis etető, tele frissen rakott szénával. Csak le akartam festeni magamnak a képet, hogy örökké vissza tudjam nézni ezt a pillanatot. Szerettem ilyen lassú tekintettel festeni, ha már az ecsethez nem volt sohasem tehetségem. Szerettem a kiemelkedően fontos pillanatokat így megörökíteni, hogy aztán örökké nézegessem őket, ha elönt a sötétség.
Szerettem ilyen pillanatokat, ilyen helyeket felfedezni az öcsémmel. Szeretem azt z eldugott tengeropartot, amihez csak mi tudtuk az útvonalat, aminek csak mi ismertük a pontos helyét, és amit mi neveztünk el. Szerettem a házunk vonalait, a régit és és az újat is. Szerettem Egyiptom látványát a piramis tetejéről, és az afrikai folyót, még a tavszról. Sok képet őriztem, és amióta ELliottal voltam ezek hirtelen megsokasodtak és többet jelentettek nekem minden fizikai vagyontárgynál.
Benjamin mindig is mondta, hogy hajlamos vagyok túlságosan túlromantizálni a helyeket.
De most már egyáltalán nem zavart. Csak néztem a képeket a fejemben, amik a húgomról szóltak, amik apáról, vagy a családi nyaralásokról. Fájdalmasan szépek voltak. És tudtam, hogy ennek a tájnak az emlékét is szeretni fogom. mert itt voltunk. Itt voltunk ketten.
- Ez is egy menedék volt gyerekkoromba… I. Kormival sokszor beszélgettem itt nagyokat. Nem is gondolnád, hogy a bárány, milyen remek hallgatóság. Csak akkor béget, amikor azt várnád, hogy bíztesson. Egyszer elmeséltem neki, hogy Lizzy a szomszédból elvette a csatot, amit a másik szomszéd kölyöktől loptam. Aztán nagy bégetve bíztatott, hogy vissza tudom lopni.
- Ez nagyon bájos, Nyuszi. Belegondolva akkor nekem Benjamin volt a kisállatom - godnolkodtam el, és horkantottam fel magamon röhögve. - remélem visszalpotad a csatot - jegyeztem meg és halovány mosollyal az ajkamon megcsókoltam a puha, kellemesen kókusz illatú haját, miközben közelebb húztam és megcsókoltam. Még a hideg sem zavart. valahogy most minden olyan átkozottul tökéletes volt, hogy semmi sem zavart. Még a nem túl kényelmes és higénikus szénakupac sem, és mér ki is kötöttünk rajta.
– Egy kicsit szúr, de jó lesz… Ha rajtam fekszel, nem is érzem a hideget… - suttogta én pedig csókolgattam ahol éppen értem, és nem volt bebugyolálva. Az érintésre meg.megremegett a testem közben mert midnig szédítő hatással volt rám. Nem is válazsoltam, csak én is óvatosan vetkőztettem ki őt a nadrágjából, éppen annyira, hogy össze tudjunk férni. Forrón és szenvedéylesen csúsztam össze vele a puha szalmán, vagy szénén, nekem mind ugyan úgy nézett ki. Mégis csak egy városi ficsúr voltam.
Sóhajtva érintettem vele össze újra és újra a csípőmet, és a hideg se zavart meg. Nem is éreztem, csak a forróságot, amit ELliot látványa és hangja váltott ki belőlem. Egyszerűen cska jó volt ebbe a melegségbe elsüllyedni, miközben az én szívemben örökké jég tombolt. A heves ritmust néha lágy és gyengéd tánc váltotta fel és forró csókok, mert minél hosszabbra akartam nyújtani ezt a tökéletes pillanatot.
- Imádlak - suttogtam az ajkaira, miközben megadtam végül magam a hullámzó reszketésnek.

◂ a bárányok bégetnek▸

2003. január 8.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: black for you ║ zene: yours

18+

Észak-Írország még télen is olyan volt, mint valami biztonságos kastély. Körbe ölelte a hóval borított völgyek, a levéltelen fákkal tarkított erdők. A hatalmas legelők pedig régi ismerősként köszöntettek. Szerettem Hamutartót, szerettem Londont, mert az volt az otthonom Aidennel… de a hazám ez a hely volt. Ez a szinte érintetlen természettel körbevett falucska, a sáros földutak, ahova nem illettek a nagymárkás ruháim. Mennyivel másabb életem is lett volna, ha itt kötök ki a Roxfort után.
– Ez nagyon bájos, Nyuszi. Belegondolva akkor nekem Benjamin volt a kisállatom – horkantott fel Aiden, ahogy meséltem neki. – remélem visszalpotad a csatot.
– A remélemet akár le is hagyhatod az elejéről… – válaszoltam, miközben az ajaki puhán puszilták meg a fekete tincseimet. Csak ezután kaphattam rendes csókot, ami gyengéd volt, mégis szenvedélyes. Lágyan viszonoztam, szinte beleolvad a túlzottan is tökéletes pillanatba. Már nem adtam magam át a félsznek, hogy ennek vége szakad, egész egyszerűen csak ezt a pillanatot akartam élvezni úgy, ahogyan volt: miénkként. Nem számított a hideg hó, ami máris átáztatta a cipőmet. Az sem érdekelt, hogy egészen átfáztam a lágy szellőben, mert nem volt rajtam meleg kabát. Aiden karjai között nem számított más, csak az ölelkezés és bújás.
A szénakupacra zuhanva, magamra húztam őt is. Nem zavart, hogy a száraz szálak egy egészen kicsit belefúródnak a pulcsim anyagába, vagy bökdösik a hátsómat. Csak Aidenre akartam vigyázni. Épp csak annyira vetkőztettem le, hogy hozzáférjek és érinthessem az érzékenyebb területeken, ő pedig olyan készségesen simult a tenyerem melegébe. Éreztem, hogy beleremeg az érintésembe és imádtam. Annyira az enyém volt, annyira, de annyira… így hát nem ellenkeztem, nem húztam az időt, csak engedtem, hogy összecsússzon velem. Szinte hallottam ahogy a nadrágom anyaga megreped a heves mozdulatsorba.
Minden mozdulatával együtt mozogtam én is. Hagytam, hogy az ereje irányítson engem is. A hajamba persze mind több széna került és egyre kócosabb is lett. A lüktetéstől képtelen voltam erre koncentrálni, aztán hangosan sóhajtva egyet, megadtam magam Aiden testének ritmusos mozdulatával. Kicsit összekentem őt is és magamat is, de nem számított. Csak beletúrtam a göndör tincsekbe, hogy még közelebb húzzam, még jobban csókoljam. Élveztem, hogy hol mélyebben, hogy gyengédebben vesz magához… egészen elvesztem ebben a kellemes forgatagban.
– Imádlak – suttogta az ajkaimra, én pedig csak nyögtem egyet, ahogy kitöltötte a testemet és a nagy forróságban ismét ránk talált a hideg szellő. Én is imádtam, sőt egyenesen rajongtam érte minden alkalommal, amikor megint egymásra találtunk… bármilyen helyzetben is. Most is végig simítottam az arcán, hogy a felemás szempárba néztem.
– Te vagy a mindenem… – suttogtam az ajkainak és még rám lehelte a forró levegőt, megint megcsókoltam. Olyan tökéletes volt ez a pillanat, hogy kár lett volna félbe szakítani. Hát csak élveztem, hogy félig-meddig még össze vagyunk olvadva, hogy érzem a bőrömön, érzem az egész testemen a súlyát és a melegségét… nem akartam még véletlenül sem kitépni magam ebből.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.

[2003. szeptember 19.outfit >><< after hoursDe néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón]

2003. szeptember 19.
outfit >><< after hours

De néha megállok az éjen, gyötrődve, halálba hanyatlón

Mélyet szippantottam a friss levegőből, ami teljesen más volt, mint odahaza, Londonban. Szerettem a várost, a benne lévő pezsgő, előkelő életet, persze, hiszen világ életében oda tartoztam, talán jobban is, mint az öcsém, aki a saját utat mindig is élvezettel taposta ki maga előtt, hiába volt az nehezebben járható. Mégis, most, ahogy a babakocsit toltam magam előtt, a benne szunyókáló kislányunkkal, miközben Elliot mellettem baktatott, egyszerűen csak kibaszott jól esett ez a kellemes és tiszta, kissé talán sok mágiával átitatott szabad levegő. Annak is örültem, hogy Rosie-nak ez által egészséges oxigén töltötte meg a kis tüdejét. Láthatóan jól esett neki, mert mély álomba zuhanva fel se ébredve ringatózott a kényelmes babakocsijában. Örültem annak, hogy kiszakadtunk egy kicsit az otthoni közegből, az alvilág folyton mérgező, fertőző karmai közül. Bár én valósággal lubickoltam benne, mintha nem eshetne ott semmi bajom... egy kicsit meg kellett pihennem... Pihennünk, együtt a családommal ott, ahol Elliot is imádott lenni. Ami a sivatagban történt pedig... nos, igen kellett a kikacsolódás, még akkor is, hogy ha éppen segíteni jöttünk.
- Big Red nem tudott volna jönni? - kérdeztem úgy, mintha ln nem akartam volna segíteni a kedves apósnak. Inkább csak ő sokkal jobban megtermett ember volt a farakodáshoz, mint én. Erős voltam, persze, de nem szoktam hozzá, hogy ilyen... természetes dolgokat kell csinálnom. - Remélem varázslattal meg lehet könnyen oldani... - tettem még hozzá reménykedve, ahogy befordultunk az ismerős ösvényre és megpillantottam az ismerős, kukkoló birkák bolyhos pamacsait. Elhúztama  számat. Ha valamik nem hiányoztak, akkor azok a birkák voltak, de hát Elliot miatt még őket is elviseltem, meg azokat az ijesztő nagyon furcsa szemüket is, amiket nem tudtam hova tenni.
- Merlinre, de hiányzott ez - sóhajtottam, majd csak a szabad kezemmel magam mellé húva Elliotot megcsókoltam, mielőtt beléptünk az ajtón. Óvatosan kiemeltem Rosiet a kocsiból, de ő persze aludt tovább. Nagy szerencsénk volt vele, hogy aludt, mint a kisangyal, mert ez Oliviáról nem volt elmondható. Habár az öcsémnek is kimeríthetetlen energiái voltak, és nem látszott rajta, hogy a gyerek sírt este. Még a meccsein is ugyan úgy pörgött.
- Hát nézd, milyen édes a pofija, ahogy alszik - dünnyögtem olyan apukás szeretettel, ahogy a kislányom arca a vállamba nyomódott. - Megjöttünk, após, hogy van a hátad? - mondtam egy kicsit hangosabban. Rosie-t úgysem zavarta a rendes beszéd zaja sem. Sokat vigyáztak rá az öcsémék is, hozzászokott a zajokhoz és a matatáshoz. Dean a nappaliban feküdt meglehetősen elgyötört arccal, miközben beléptünk hozzá.
- Hoztam az egyik kedvenc medimágusod - jelentettem ki vigyorogva Elliotra pillantva.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

Elég lett volna csukott szemmel megállnom, mélyen szippantva a vidéki levegőből máris otthon éreztem magamat. Nedves fűszálak és föld aromája keveredett. A madarak csicsergése és a bárányok bégetése csak fokozta a vidékies, békés hangulatot. Ez a csend gyakorlatilag teljesen hiányzott Londonból, hiszen nem egyszer a házunk előtt rongyolt el egy mugli autó, bömbölő zenével, mintha az emberek képtelenek lennének egymás mellett élni. Régen rajongtam a londoni életemért, szerettem a kis lakásomat, de ahogy teltek és múltak a napok, egyre inkább szerettem volna visszatérni a vidéki békéhez. Kizárólag Aiden tartott ettől vissza. Félt a bogaraktól, nem szerette a sarat és a ház körüli munka sem volt éppen testhezálló neki.
A köves-poros földúton haladva Rosie meg sem moccant a babakocsiban. Attól kezdve, hogy megérkeztünk a faluba, mélyen aludt, élvezve ezt a természetes frissességet. Egyértelműen jó hatással volt rá az itt töltött idő és cseppet sem bántam, hogy kicsit ő is kiszakadt a városból.
- Big Red nem tudott volna jönni? - kérdezte Aiden, mikor még oda sem értünk, hogy elpakoljuk a termetes, télire vásárolt fakupacot. Daniel már persze felvágta őket kisebb darabokra, de dolgozott, Dia pedig nem nagyon emlegethetett, mert persze körültötem minden nő terhes... mintha vonzanám az ilyesmit. Dean viszont megsérült, én pedig készen álltam segíteni neki. - Remélem varázslattal meg lehet könnyen oldani...
- Nekünk is be kell segíteni, muci... - válaszoltam és előre hajolva megigazítottam a takarót Rosie-n. Alig reagált, csak nyamnyogott egyet a kis szájával, aztán persze egy halom bárány is felbukkant, akik bégetve figyeltek minket. Remek látványt nyújtottak, míg a kertkaputól a házi ajtajáig jutottunk.
- Merlinre, de hiányzott ez - húzott magához Aiden, miközben az ujjaim elvesztek a nadrágom zsebébe. A kulcsot kutattam, hogy átverekedjük magunkat az öreg faajtón, amin évről évre egyre kevesebb festék maradt. Csak elmosolyodtam, majd szépen kirángattam a kulcsot és már dugtam is a zárba. Az nehezen ugyan, de kattant egyet, mi pedig bent találtuk magunkat a hűvös házban.
– Hát nézd, milyen édes a pofija, ahogy alszik – dünnyögte apukásan Aiden. Én pedig megnéztem a kocsiból kiemelt Rosie-t. Pontosan ugyanolyan békésen aludt, mint korábban. – Megjöttünk, após, hogy van a hátad? – kérdezte hangosan Aiden, mire a nappaliból morgós hang érkezett. Hamarosan, kicsit még beljebb lépve, megláttuk őt, hogy ott fekszik a kanapén.
Nem látszott betegnek, a szakálla rendezett volt, a haja is, csak éppen a kockás, karácsonyi pizsamájában volt. Szépen betakargatta magát a takaróval, de ugyanazon szigorú tekintettel bámult minket.
– Apuci. – Integettem neki hatalmas mosollyal az arcomon. Imádtam Deant, mióta ismertem a rajongásom tárgya volt és rendkívül élveztem a figyelmét, mióta hajlandó volt az apámként viselkedni. Kicsit azt vártam, hogy majd elvisz vattacukrot enni, meg játszóházban… igen, igen. Ez elég furcsa egy felnőtt férfitól.
– Hoztam az egyik kedvenc medimágusod – pillantott rám Aiden.
– Szívesen ápolgatlak – bólogattam. Dean erre kicsit mocorgott, jobban megtámasztotta magát. Nem mentem oda, nem akartam beletiporni a férfiasságába, ráadásul elég gyorsan meg is nyugodott.
– Remélem hoztál kényelmesebb ruhát, fiam – jegyezte meg Aidenre pillantva, aztán szinte felderült az arca, ahogy Rosie szuszogó kis testét is kiszúrta. – Ó, itt a szépségem. – Folytatta ugyanazon a hangszínen. Csak az arckifejezésén látszott a változás.
– Bizony, hoztunk neked egy kisangyalt, hogy vigyázzon rád. – Léptem közelebb és leültem mellé a kanapé szélére. Valójában hálás voltam, hogy Aiden ebből nem csinál ügyet. Nat folyamatosan féltékeny volt Deanre, csak mert sokszor öleltem meg.
– A ház mögötti fészerbe kell bepakolni a fát… de a szeszély miatt a legtöbb darabokra hullott, mikor Daniel próbálta. Szóval kénytelenek lesztek puszta kézzel pakolászni. – Magyarázta Dean.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

Tudtam, hogy Elliotnak nagyon hiányzott ez a csendes nyugodt élet. A természet szaga, ahogy gyakran esőtől frissen illatozva, tiszta levegő áramlik az ember tüddejébe, a ködös, békés reggelek, a birkák kellemes - vagy éppen idegölő -, bégetése. Számomra teljesen idegen volt egy a nagyon természetközeli környezet, a nagyvárosban nőttam fel, és ott is inkább a luxus körökben mozogtam a családommal, amit imádtam. A fényűző életet, a bálokat a találkozókat, amin ott volt az összes aranyvérű család, a játszmákat, amiket egymás között vívtak, úgy éreztem hozzám tartozott. Hozzám és nem az öcsémhez, aki széttrollkodta mindig a dolgokat. Sosem bírta ezt, és valahogy nem is volt az ő világa. Hozzá a pörgés illett, a folyamatos kockáztatás és a csillogás, az a fajta csillogás, az a fajta élet, amire én csak sóvárogtam, és gyűlöltem, hogy én nem juthatok el odáig, mint ő. Most inkább csak büszke voltam az öcsémre. Én pedig éltem a saját sötétségem mellett Elliottal, és a magam játszmáit játszottam az alvilágban. Megfűszerezve némi fényűzéssel, de persze sosem akartam olyan szánalmas túlzásokba esni, mint Forest.
Ez a fajta világ pedig Elliothoz illett. Sokszor elgodnolkodtam, hogy nem rossz-e neki, hogy én kiragadtam innen, és csak nívós helyekre jártam vele. A házassági évfordulónkon azonban akartam adni neki egy kis különlegeset, ezért is tértünk vissza arra a helyre, ahol született, és szálltunk meg egy egyszerű szállodában, ahol minden olyan otthonosan brit lehetett neki. Szerettem volna, ha tudja, hogy én nem csak elvenni akartam őt, hanem adni is neki. Olyan dolgokat, amikre vágyott, még akkor is, ha nekem az egyszerű szerény dolgok kissé furcsán idegenek voltak. És valahogy mégis ki tudott egymással egyezni a kétféle világunk, és ebben a kétféle világban feküdt békésen a gyönyörű kislányunk.
- Nekünk is be kell segíteni, muci... - magyarázta Elliot, mire csak felsóhajtottam. Persze, segítettünk nekik, a jelenlétünkkel mindig emeltük a színvonalat. el nem tudtam képzelni magam fizikai munkát végezni, az olyan... nem én voltam. Otthon se csináltam testi munkékat, maximum kitakarítottam. Meg néha az öcsém szobáját is. Belegondolva, most egy kicsit hiányoztak ezek a dolgok, amik egykor összekötötték mindennapjainkat. Már én sem laktam otthon, és Benjamin is Estherrel átmentek apámék hálószobájába. Felnőttünk. És ez egy kicsit szomorúan fájdalmas volt.
Amíg persze Rosie-val voltam eltelve, Elliot bejutatott minket az öreg ajtón, és Dean felől érkezett is a már megszokott morgós hang. Ha nem hallottam volna ezt tőle, még hiányzott volna. Valahogy bájos volt az öreg, a karácsonyi pizsamás szerelésére meg eleresztettem egy vigyort, miközben Rosie egyenletesen szuszmákolt a karjaimban. Lassan majd eljön az ideje annak is, hogy kúszni-mászni kezd, és akkor biztos rohangálhatunk utána. Na meg persze akkor mégtöbbet fog enni is.
– Szívesen ápolgatlak  - jelentette ki Elliot, miközben Dean mocrogott, de tudtam, ha mennénk neki segíteni beletipornánk a lelkébe.
- Remélem hoztál kényelmesebb ruhát, fiam – erre csak felvontam a szemöldökömet. teljesen kényelmes ruhában voltam, ennél kényelmesebbe nem is jöhettem volna. vagy nekem is olyan kantáros, favágós szerelásben kell lennem? Na az ki volt zárva.
- Ez a legkényelmesebb ruhám - mondtam nagy meggyőződéssel és ki is húztam magam benne. Elegáns voltam, még így is. Legalább nem öltönyt vettem fel, pedig az első gondolatom persze az volt.
- Ó, itt a szépségem - mondta aztán, ahogy megpillantotta Rosie-t, én pedig büszke apukaként egyetértve bólogattam. Dean nagyon szerencsés fickó volt, tele unokával, mert a környezetünkben úgy tűnt, hogy kitört a bébi bumm, hiszen Dia is gyereket várt. Elliot biztos jó hatással volt a nőkre.
- Bizony, hoztunk neked egy kisangyalt, hogy vigyázzon rád - mondta ELliot és lehuppan Dean mellé. Én örültem neki, hogy ilyen jóban volt Deannel. Fontos az apakép, és én annyira, de annyira elbasztam, hogy apámmal egyszerűen a végén már szándékosan nem kerestem a közös hangot. És most már nem is találhattam meg sohasem. Pedig... Biztosan imádta volna Rosie-t, akár csak a húgomat. Drága Chrissie.
- És fog is - bólogattam, majd én is odaléptem Deanékhez, és az öreg pocakjára fektettem a kislányomat, majd gyengéden megsimogattam a buksiját, aki erre boldogan elmosolyodott. - Neki lett a legkényelmesebb ágya - vigyorodtam el.
- A ház mögötti fészerbe kell bepakolni a fát… de a szeszély miatt a legtöbb darabokra hullott, mikor Daniel próbálta. Szóval kénytelenek lesztek puszta kézzel pakolászni.
Remek. Felsóhajtottam. A Szeszély egyre inkább irritált, főleg hogy puszta kézzel nem akartam fákat fogdosni.
- Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól - mondtam kissé sznobul. A fészerben még sosem voltam, de biztosan oda is kukkolni fognak a birkák. - Hát jól van, remélem délig megleszünk vele - sóhajtottam és megindultam lassan kifelé, bevárva ELliotot

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

Régen éreztem azt a békét, amit itt Észak-Írországban szinte azonnal felfedeztem. Apró csoda volt ez a rohanó mindennapokban. Rosie fejlődése őrült tempósnak látszott és ezzel együtt én is mind jobban öregedtem. Szinte éreztem a zsigereimben ezeket a változásokat. Ez az élet rendje, O’Mara, voltál és elmúlsz szépen lassan – hörgött bennem mélyen a hang, ahogy beléptünk a gyerekkorom színhelyére.
Szerettem ennek a háznak az illatát. Kicsit dohos volt, kicsit öreg, de annyira a miénk. Kicsit örültem volna, ha Aiden nem csak a nyűglődést látja egy ilyen idős házban. Nem csak bogarak és kosz volt, hanem olyan nyugalom, amit ő még sosem élt át. Az ő családja nyüzsgő volt, az enyém viszont békés, kicsit depresszív, csendes. Ettől viszont ez a ház annyira otthonosnak hatott. A szobámban sosem féltem, körbe ölelt és megnyugtatott, még akkor is, amikor az anyámat a szemem láttára bántották azok a halálfalók, akiket apám küldött ide, hogy elvegyenek tőle.
–  Ez a legkényelmesebb ruhám – magyarázta Aiden Deannek, miközben odaléptem hozzá, hogy megigazítsam a háta mögött a párnát és rendesen el tudjon helyezkedni. Hallottam, ahogy nehezebben vette a levegőt, bár hangot nem adott a fájdalmának. Nem örültem, hogy rajta is mind jobban látszik a kor… még nem akartam elveszíteni őt. Túlzottan is későn találtunk egymásra apa-fiaként.
Ahogy odaültem Dean mellé a kanapé szélére, Aiden is közelebb lépett. Rosie hamarosan a nagyapja pocakjára fekve folytatta a durmolást. Imádott vele lenni, pedig a nevelőapám nagydarab, morgós alak volt, a kislányok valamiért mégis rajongtak érte. Már Ada is imádta, ráadásul Amber is.
– Neki lett a legkényelmesebb ágya– vigyorodott el Aiden. Dean a hatalmas tenyerével végig simított a kislány hátán. Láttam, ahogy a szakálla alatt bujkált egy kis mosoly… talán csak olvadozott tőle és ez nem is lett volna meglepő.
– Ki ne imádna a nagypapája karjai között pihenni. – Szóltam közbe én is és elégedetten figyeltem ezt. Hiányzott az ilyen fajta családi élet Londonban. Imádtam Fraseréket, Erica anyám helyett anyám volt, Benjamin pedig a testvérem. Még Metz is egészen kedves volt annak ellenére, hogy Gabrielt magam mögött hagytam… de talán megértette, hogy muszáj volt, mert ő is látta, amit magával tesz. Milton már régen magam ellen fordult és többé én sem voltam képes megvédeni őt magától.
– Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól – mondta Aiden a szokásos sznob hangjával. Na éppen ezért nem vetettem fel neki sohasem, hogy költözzünk ide, vagy nem válaszoltam, ha rákérdezett, mit szeretnék. Nem volt értelme belemenni. Itt éreztem magam otthon, de Aiden mellett akartam lenni, ez pedig képes volt felülmúlni minden mást.
– Hát jól van, remélem délig megleszünk vele– sóhajtott fel, majd elindult előre. Én még ott maradtam egy fél pillanatig Deannel.
– Ugye tudja, hogy pók is lehet a fa között? – kérdezte Dean. Végig simítottam a kezét, ami éppen Rosie hátára simult.
– Ha kellek, csak kiláts ki. – Mondtam vigyorogva, majd felkeltem. Végig simítottam a nadrágomon, hogy ne legyen annyira gyűrött, majd megindultam szépen előre, Aiden után. Nem szólaltam meg addig, míg ki nem értünk a ház elé és be nem csuktam magam mögött az ajtót.
– Na gyere… – karoltam bele Aidenbe és húztam magammal a ház hátsó része felé, ahol ott volt a fészer. Kicsit sáros volt a talaj, bizonyára esett korábban. Nyilván kicsit a fa is elázott, de majd az apró épületben kiszárad. – Majd én pakolom a fát, te csak figyelj, hogy Dean nem szól-e ki. – Mondtam és már fogtam is meg két negyed rönköt.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

Jó volt látni, hogy Elliot szabályosan kisimult, amikor hozzájuk jöttünk. Főleg, mert örültem, hogy ilyen jóban lett végül az apjával is. A kötelék köztük igazán erősnek tűnt és én csak támogattam ezt. Neki jusson ki abból, ami nekem sose fog. Az édesanyját már elvesztette, megérdemelte, hogy legyen egy szülő, aki támogatja, és kellett mellé az apa. Valahogy egyik szülő hiányát sem tudja pótolni senki. De Elliotnak Erica olyan volt, mint egy anya, és ezért hálás is voltam neki. Metznek is a maga módján, hiszen ő is a fiaiként szeretett minket. Egyszerűen jó, ha az embert körbeöleli ez az érzés, hogy van kihez fordulni. és egy kicsit elmossa az ürességet, a fekete mocskot, és a véres fájdalmat, amit a szívünkben érzünk valakik hiánya miatt. Úgy éreztem, talán kiszakítottam innen, ebből a közegből, és csak belekényszerítettem a nagyvárosi életbe. Pedig az volt a mindenem, a pezsgés a drága bálok, amiben felnőttem, de Elliottól nem várhattam el, hogy ebbe az életbe beleolvadjon. Szerettem volna megadni neki mindent amire vágyott, és ha erre vágyott, hogy itt legyünk és segítsek összeszálkázni magam, akkor megadtam neki. Majd ő fogja megmenteni a bőrömet a csúnya fáktól, ha megsértik a tökéletes, zongorista ujjaimat.
– Ki ne imádna a nagypapája karjai között pihenni - fájdalmas félmosolyra húztam a számat, ahoyg elnéztem Elliotot az apja mellett, Rosie-val, Dean hasán. Idillikus családi körkép volt. És békés. Régen nem láttam olyen boldognak önfeledtnek és vidámnak Elliotot, mint most. És így gyönyörű volt, szinte ragyogott. Persze a sznobos kérdéseimre csak hallgatást kaptam, de én nem voltam egy erőember, mint az öcsém. Ő még egy sötét lyukba is képes volt valami megmagyarázhatatlan indoknál fogva bemenni, és beleröhögni a pókok meg az egyéb uundorító kis lények arcába, hogy aztán büszke mosollyal és tetőtöl talpig sárosan, koszosan kecmeregjen elő. Na én nem ő voltam. Bennem volt tartás és kellem, minden ami belőle hiányzott. De Elliot mellett én is változtam, szépen lassan formálódtam, és megismertem egy olyan önmagamat is, amit eddig sosem. És valahogy így csiszolódtunk közösen eggyé, mintha valami előre megírt romantikus drámát olvastam volna.
Kint sáros volt és latyakos, nem úgy mint London, ahol ugye sok volt a beton és a kő, nem iagzán keveredett össze olyen vidékies kosszal. Próbáltam elszánt arcot vágni, miközben a drága cipőm cuppogott a srában, és csak lemodnóan az ég felé emeltem a tekintetemet. Egy kicsit zavart, de én már voltam belülről elég mocskos ahhoz, hogy ez egy kicsit, egy nagyon-nagyon kcsit hidegen hagyjon. És tartoztam ennyivel Elliotnak, hiszen innen jött el, szakadt ki. Nem akartam, hogy azt érezze, búra mögé dugom, mint Forest.
- Majd én pakolom a fát, te csak figyelj, hogy Dean nem szól-e ki - erre felhorkantottam, és csak feltűrtem feltűnően Benjaminos mozdulattal a karomon a felsőmet, és megráztam a fejem, hogy felejtse el. Az izmaim, az a kevés, de egészen masszív izmaim, amiket nem régen szedtem össze az öcsémnek köszönhetően... kivételesen nem attól, hogy egymást vertük volna szét, szépen kidomborodtak a fészerben.
- Na, ezt hagyd rám, már egyszer kaptál sérvet - sóhajtottam, és kivettem a kezéből amit éppen tartott. Nem vehetett magár minden terhet. Nem akartam még többet rátukmálni. Férfi voltam én is. Hát most meg klasszikusan férfi dolgokat csináltam, nem pedig olvasgattam egy tizenhetedik századi regényt a reggeli kávé mellett. Felemeltem pár rönköt, pakoltam egymásra őket, többet, mint amennyit elliot elbírt, de kevesebbet, mint amennyit az öcsém elbírt volna, és megindultam a helyükre pakolni őket. A hely pedig pókhálós volt, ami azt jelentette, hogy pók is volt. Undorodva elhúztam az orromat, és igyekeztem kevésbé kényeskedve berakni, finom és határozott mozdulattal a helyükre a rönköket.
- Inkább gyönyörködj abban, ahogy a fess és csodálatos férjed fizikai munkát is végez, az ágyon kívül, természetesen - kacsintottam rá szemtelenül, ahogy újabb rönköket pakoltam a karjaim közzé, de aztán leereszkedett az arcom elé egy pók, és férfiasan elsápadtam.
- Baszki. Nyuszi. Egy pók - bámultam mereven azt az udorító valamit, a hosszú lógó póklábait, ami elállta az utamat. Elliotra néztem, hogy mentsen meg.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

Nem zavart volna, ha nekem kell a fát bepakolni a fészerbe. Szerettem a nedves rönkök átható, természetes aromáját, a latyakos, saras földet. Ez az eső utáni béke megnyugtató volt annyira, hogy még a legrosszabb kedves is elmossa. Persze nem most. Aiden óta boldog voltam többé-kevésbé, de gyerekként kellett ez. Apám magamra hagyott, Dean érzéseit pedig nem értettem meg, hiszen fiatal voltam. Nem vágytam másra, csak egy apára. Furcsa érzés volt felnőttként belátni, milyen lehetett neki a szeretett nő szerelemgyereként nevelni úgy, hogy a szülőség semmilyen módját nem ismerte.
-  Na, ezt hagyd rám, már egyszer kaptál sérvet - sóhajtotta Aiden. Válaszként megforgattam a szememet. Pontosan tudtam, hogy két perc múlva talál majd valamit, amiért mégsem óhajtana fát pakolni és ezért aligha kárhoztattam volna. Aiden egész egyszerűen ilyen volt. A városba illett, nem ide vidékre. Még én is láttam a kontrasztot, pedig én imádtam a vidéket, a birkákat, a sarat, de Guccit viseltem. Muci mégis elképzelhetetlen volt itt.
- A fáktól nem fogok sérvet kapni... - közöltem és elvettem a kupac tetejéről a védőkesztyűt, miután Aiden kikapta a kezemből a fákat. Féltem, hogy esetleg egy szálka az ujjába megy és akkor majd az lesz a baj. Nem vettem volna szívesen magamra azt. - Muci. Ezt vedd fel, mielőtt beleélnéd magad. - Tettem hozzá és reméltem, hogy megfogja a tanácsomat. Persze fel voltam készülve ezer meg ezer gyógypuszival. Ugyan, O'Mara, minek pátyolgatod... felnőtt férfi, még az utcán is élt - emlékeztetett a hang, de nem volt igaza. Én Aidenért bármire képes voltam. Ezért nem maradtam vidéken, hanem mentem vele vissza Londonba. Az otthonom mellette van.
- Inkább gyönyörködj abban, ahogy a fess és csodálatos férjed fizikai munkát is végez, az ágyon kívül, természetesen - kacsintott rám persze nagy komolyan. Aztán persze, amint belépett a fészerbe, láttam, ahogy megtorpan. - Baszki. Nyuszi. Egy pók. - Érkezett meg a magyarázat is a hirtelen hangulatváltásra... nem bírtam ki, elmosolyodtam.
Beléptem utána az apró faviskóba. Elsőre ki sem szúrtam a pókhálót, csak amikor mozdultam felé egyet és a fény megcsillant a felületén. A fekete, hosszú lábú pók ott csüngött rajta, élvezve, hogy idebent nem éri szél a csodás hálóművét.
- Áh, hát szia Kaszás Jack, megtennéd, hogy nem eszed meg a férjem? - kértem majd elvigyorodva Aiden felé fordultam. - Tudtad, hogy a pókok miatt nincs bent más bogár? - kérdeztem, aztán odaléptem a hálóhoz. Felnyújtottam a kezemet, hátha az ijesztő szörnyeteg átmászik az ujjaimra egy átmeneti kilakoltatás végett.
- Na gyere, kiviszlek, nehogy behálózd a férjem. - Mondtam és a pók meglepő módon engedelmeskedett. Talán rájött, hogy nem óhajtom bántani őt csak azért, mert létezik.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

Az életem Elliot mellet állandóan változott, mintha folyton ki kellett volna lépnem abból a megszokott komfortzónámból, amiben eddig voltam. Valahogy ez a vidéki környezet nekem nem feküdt, ahogyan Elliotnak a városi élet. Nem mintha olyan hatalmas konfliktusba kerültünk volna emiatt, de tudtam, hogy miattam élt ott, én pedig tudtam, hogy miatta éltem volna itt. Bár soha se lettem volna képes birkát nyírni, meg tojást szedni a csirkék alól, voltak dolgok, amiken az ember már nem tudott változtatni. Nem voltam olyan idős persze, hogy ténylegesen berögzült szokásaim alakuljanak ki, csak egyszerűen nem tudtam teljesen más emberré sem válni. Elliot miatt voltam itt, hogy tudja, mindig számíthat rám, és a családja miatt is, hogy tudják nem vagyok már az az önző, önhitt és beképzelt magányos kölyök, akinek az elején megismertek. Talán egy kicsit változtam azóta is, hogy szétmentünk egyszer ELliottal. Talán egy kicsit folyamatosan változni fogok. Bár kétlem, hogy valaha is olyan favágós, szakállas férfivé válok, mint mondjuk egy Daniel.
Sóhajtva vettem ki ELliot kezéből a fákat, hogy ne érezze azt képtelen vagyok túllépni önmagamon, hogy mindent neki kell egyedül cipelnie.
- A fáktól nem fogok sérvet kapni... Muci. Ezt vedd fel, mielőtt beleélnéd magad. - magyarázta, miközben megint csak hümmögve  akezemet beledugtam a kesztyűkbe. Itt inden egyszerűen túl közel került hozzám. Nem mondom, hogy nem szerettem a nyugalmat sem, csak a városban az ember távolról tudta nézni a világot, itt pedig minden szinte testközeli volt. A köd a látóhatáron, a fű zöld illata, a birkák bégetése, és a nyugalma, szinte a bőrömet akarták érinteni. Ez pedig furcsa volt és szokatlan. De legfőképpen idegen.
Persze nem okozott volna godnot ha megsérültem, voltam rosszabb és kiszolgáltatottabb helyzetben is. Az utcán éltem. Mocsok és kosz között, teljesen egyedül, mintha én is csak egy patkény lettem volna az élet peremén. Úgy viselkedtem, mintha nem tdutam volna milyen az az élet, de pontosan bennem volt minden egyes pillanata. Egyszerűen csak nem engedhettem meg magamnak hogy újra olyan szánalmas legyek bárkinek a szemében. Az embereim, a családom szemében én kellettem, hogy az erős vezető legyek. Ez volt az én keresztem, még ha hisztiztem is volna egy sort a szálkáim miatt. Egyszerűen csak szerettem, ha ELliot törődött velem.
- Engem holmi fák nem sérthetnek meg - mondtam persze nagy egositán, kesztyűstől. Benjaminhoz inkább jobban illet volna ez, de nekik éppen nagyon szezonjuk volt, mert megint elindult az országos bajnokság, vagy mi a szar, és persze a Montrose-nak kellett megint győznie.
A tevékenységemben mondjuk, amit olyan elmélyülten akartam elvégezni, egy nyűves pók akadályozott meg. Na ezért utáltam én a természetet, tele volt mindenféle undorító dologgal. Hol volt ezekben a szépség, és az elegancia? Nem is azért álltam meg, mert beszartam, hanem mert egyszerűen túl undorító volt. Elliotért kiabáltam inkább.
- Áh, hát szia Kaszás Jack, megtennéd, hogy nem eszed meg a férjem?  Tudtad, hogy a pókok miatt nincs bent más bogár? - fordult felém Elliot, én meg csak bosszankodva sóhajtottam. A pókháló idegesítő volt, az ember fejére tapadt, és irritálóan beborította mindenét... Főleg ha a pókháló tele volt az éléskamrából származó halott, kiszívott bogarakkal.
- De helyette vannak pókok - mondtam lényegre törően. Aztán, ahogy ELliot kivitte a pókot, én gyorsan egymásra pakoltam a helyükre a fát, a szemem legalább hozzászokott a félhomályhoz. Hűvös kissé nedves faillat volt a helyiségben, ami enyhén keveredett a porral is, így hát kénytelen voltam tüsszeteni.
Ahogy kiléptem a fákhoz, hogy hozzam a következő adagot, egy sáros nedves folton megcsúszott a lábam, és teljesen megadta a testem a szerelem után a második legnagyobb erőnek a világon: a gravitációnak. Nem estem pofára, csak a fák közzé, amik így még jobban összevissza terültek Körülöttem.
- Ahh, faszom - mormogtam elégedetlenül a fák közepette, miközben itt-ott kicsit sajogtak a részeim. Nem volt nagy gáz, de zavart, hogy koszos lett a ruhám és szakadt. - Nyuszi, elestem - mondtam neki, ha esetleg nem látta volna.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

Az életünk mintha éppen valami békésebb mederben csordogált volna. Nem voltak gondjaink, még a Gustaf ügyet is viszonylag egyszerűen orvosoltuk. Nem tudom, mi történt velünk, de mintha a régi sértettségek eltűntek volna és már csak ott álltunk volna pőrén egymással szemben, tökéletes nyugalommal. Szerettem ezt, ez volt az, ami biztonságot jelentett, ami a mindenem volt. Ez hiányzott az elmúlt éveimből és most végre igazán az enyém volt.
– Engem holmi fák nem sérthetnek meg – mondta Aiden nagy drámaian, miközben korábban még a szálkákon aggódott. Hát nem sok házkörüli munkát csinált, ezért nagyjából mindentől undorodott, ami vidéken történt. Nem zavart, mert ilyen volt, bár ebből kifolyólag nem is nagyon jártunk Észak-Írországban. Egyszerűbb volt átcsalni őt Ericához vagy éppen Benékhez, attól függően, hogy mit akartunk csinálni.
– Bent még nem ezt mondtad, mikor megtudtad, hogy fát kell pakolnod. – Emlékeztettem és még gúnyosan hozzá tettem: – Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól – idéztem szószerint azt, amit mondott. Aztán elnevettem magamat. Őszintén szólva nem szívesen hagytam magára, de tudtam, hogy a férfiasságának most erre van szüksége… vagyis volt, egészen addig, míg meg nem látott egy pókot. Nem is túl nagy példányt, ahogy odafent lógott a fészer felső részében. Mellesleg olyan magasságban volt, hogy még a hajába sem akadhatott volna be, hiszen nekem is lábujjhegyen kellett táncikálnom ahhoz, hogy egyáltalán felérjem a pókhálót.
– Na látod, nem fog megenni – mondtam Aidennek. Felé tartottam a nyolclábút, hogy lássa, amint ott pihen a bőrömön, még csak kárt sem téve bennem. Teljesen ártalmatlan volt látszólag. Talán ha óráis darázsnak öltöztünk volna, lett volna ok valóban félni.
– De helyette vannak pókok – jegyezte meg Muci, ahogy szépen megindultam kifelé. A faépületből pedig gyorsan a természetben találta magam, a pók meg a házunk falán. El sem tudtam képzelni, hogy Aiden milyen arcot vág majd, ha a farakás között meglátja a kis bogarakat. Azért ott is bőségesen elő szoktak fordulni.
– Na pók mentesítettelek… – közöltem még mindig jól szórakozva a helyzeten. A nyolclábú szörnyeteg pedig időközben felmászott a falon, új helyet keresve magának, hogy hálót szőhessen. Lényegében csak fél pillanatig nem fordultam Aiden felé, de a következő pillanatban már azt hallottam, hogy elzakózik és mire felé fordultam, a fa kupac is némileg ledőlt, ő pedig a koszban feküdt el.
– Ahh, faszom– káromkodott persze, mert mást nem tudott. Én pedig próbáltam nem röhögni rajta, mert amúgy nagyon kétsgébe esettnek tűnt, ahogy ott hevert a sáros-nedves talajon. – Nyuszi, elestem – közölte aztán, ahogy találkozott a pillantásunk. Még mindig fájtak az arcizmaim az erőlködéstől, hogy próbáltam nem nevetni.
– Ugyan már, ez csak egy kis sár… – mondtam halkan, még mindig nagyon erőlködve. Persze tudtam, hogy nekem kell majd segítenem rajta.
Odasétáltam hozzá és lenyújtottam a kezemet. Ha akarta megfoghatta, én pedig ügyesen felhúztam… legalábbis valamennyire. Nehéz volt persze, így a még felegyenesedni sem tudott rendesen, megremegett a térdem és én is hanyatt vágódtam. Éreztem, hogy tarkómon még a tincsek is kifejezetten sárosak lesznek.
– Baszki! – Röhögtem fel. Erre már tényleg nem tudtam visszatartani. Annyira nevettem, hogy még a szemeim is könnyesek lettek, a gyomrom meg fájni kezdett a remegéstől. – De jó itthon… – mondtam és Aidenre fordultam, hogy meg tudjam csókolni.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

Egy kupac hamu és hazugság... Az életem enyniből állt, és én pedig ennek a hamunak a közepén álltam. Elhamvadt a gyerekkorom, az apám a húgom, hamuból állt a házunk, és a közepén ott voltam én, aki hazudott hogy mentsen és minden elégett. És ebből a csípős, fájdalmas hamukupacból rántott ki ELliot, aztán hagytam, engedtem magam kihúzni onnan az öcsámnek, az anyámnak és Metznek is. Tartoztam nekik, hogy éltem, hogy családom volt, hogy vigyáztam rájuk. És ezért nem is húztam az orrom úgy, amikor ELliot ide akart jönni, pedig itt minden túl vidék volt nekem. Mégis egy kicsit szerettem itt is lenni. A hamun túl. És így is már úgy éreztem mindenki csalódott bennem.
- Bent még nem ezt mondtad, mikor megtudtad, hogy fát kell pakolnod. Remélem van valami amitől megvédhetem a kezeimet a szálkáktól - szórakozott saját magán -és persze rajtam is - Elliot.
- Nevess csak rajtam - húztam fel az orrom drámaian. - Úgyis láthatod, hogy milyen lenyűgöző vagyok ilyen farönkökkel együtt is - túrtam bele a hajamba.
Igen, kényes voltam a szálkákra de büszke is. Szerettem volna inkább csak kimenni, rágyújtani egy szál cigire, és bámulni a távolban gomolygó ködöt, jó messze a birkáktól, amiktől frászt kaptam. Ez a vidéki élet teljesen más volt, mint amihez hozzászoktam,. Nyugodt volt persze, meg békés, amire mindig is vűgytam igazából, de egyszerűen itt sáros volt minden. Poros és minden tele volt bogarakkal, rovarokkal, birkákkal, és azoknak a szeme még most is szörnyen ijesztő volt. Olyan halott tekintetűek, mint a kecskék, vagy nem is tudtam eldönteni. Jó volt nekem a négy fal között, onnan hallgatni az eső zaját, nézni az ősz csodálatos színeit és az ablakból belélegezni a nyugalomra térő világ illatát.
Jó, legalább cska birkák voltak és nem rohangáltak itt olyan fura állatok, mint a csirkék vagy a nagy kakastaréjos kakasok. Pedáns voltam igényes és büszke, de ELliot szeretett itt lenni, én meg a családjától nem akartam elmarni, így hát ha fát kellett pakolnom, hát pakoltam. MÉg akkor is, ha kibolyholódott a felsőm, és koszos lettem, meg pókokkal harcoltam. Még a végén megcsócsál, vagy valami.
Persze a pók után nem volt elég, folytatódott a hánytatott sorsom, és ráestem a hülye fákra és még jobban kikezdték a felsőmet. Morcosabb lettem, és még inkább kedvem lett volna rágyújtani, de itt nem tehettem meg, mert a földön voltam koszosan, sárosan és nem akartam ELliot apját a hülye birkákkal együtt felgyújtani. Elliot persze láttam az arcán, hogy nem bírta visszatartani a röhögését, és miközben felém nyúlt egy kicsit gonoszkodva nem engedtem magam felhúzni, így ő is kibillent az egyensúlyából, és elterült mellettem, hangosan röhögve. Az egész túl idillikus volt, persze, de ilyen is kellett az életünkbe.
- Baszki! De jó itthon… - nevetett mellettem ELliot, én meg cska mormogtam durcásan az orrom alá, mert hát koszos lettem, ázott-fázott, de ahogy Elliot felém fordult csak kellemesen belesóhajtottam a csókba.
- Szóval élvezed az életet itt, hm? - kérdeztem beledünnyögve a csókba. Mondjuk költői kérdés volt, Elliot itt teljesen kivirult. A kezemmel a ruhája alá nyúltam, hogy érezzem a bőrének kellemes melegét, és mert az nem volt olyan koszos és sáros. Meg mert le is vettem az előbb magamról a kesztyűt. Jó szolgálatott tett, de ELliotot szerettem volna érezni az ujjaim alatt. Mélyebben csókoltam hát vissza, és kiélveztem ezt az apró kis békét ami belakta magát közénk.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

- Nevess csak rajtam - húzta fel az orrát Aiden, amitől persze csak még jobban nevetnem kellett. De azért próbáltam visszafogni magam, hogy ne legyen egy végtelen hangos röhögés, amit talán még Dean és Rosie is hallott odabent. Jól esett őszintén boldognak és egyszerűnek lenni, már rég nem talált rám a káosz úgy igazán... legalábbis Aiden mellett. Ha nélküle voltam kicsit minden más volt, vonzottam a bajt, kalandokba keveredtem, de ott, abban a percben mérhetetlenül békés volt minden. Még a kétségeimet is egészen elfelejtettem.
- Úgyis láthatod, hogy milyen lenyűgöző vagyok ilyen farönkökkel együtt is túrt bele a hajába szexizve. Inkább nem nyitottam válaszra a számat, csak vigyorogva bólintottam. Tudtam, hogy tudna ő nagyon férfias és lenyűgöző lenni, de még talán nem volt elég érett hozzá, hogy a finyásságát csak úgy elengedje.
Valószínűleg a pók csak ráadás volt Aiden vidéki hangulatához, amit nagyrészt pánik és félelem lengett körbe. Ő persze ezt sosem vallotta volna be... de félt a bogaraktól, talán még az állatoktól is, pedig egy birkában aztán tényleg semmi nincsen. Nyírás előtt édesen puhák, utána pedig soványak és viccesek. Kicsit reméltem, hogy megszereti ezt, ha sokszor járunk ide, de nem akartam ráerőltetni semmit. A városi élet kényelmesebb volt, igaz hangosabb is, de megértettem, miért élne inkább ott. Ben és Erica közelsége sok mindent felül tudott írni.
Én persze más voltam. Még azt is élveztem, ahogy elterülök Aiden mellett a sárban és bemocskolódok. Nem számított, csak a pillanat, ahogy ott voltunk egymás mellett ebben a békés tájban. A nevetés közepette fordultam Aiden fölé, átvetettem a lábamat a csípője felett, hogy finoman rá tudjak ülni és az arcához hajolva megízleljem a dohánytól kissé kesernyés ajkait. Imádtam azt a csókot, mély volt és finom.
- Szóval élvezed az életet itt, hm? - dünnyögte az ajkaim közé. A tenyere finoman simított a ruháim alá. Hagytam, hogy közelebb vonjon magához, a csók pedig ismét mélyebb és szenvedélyesebb lett. Még választ sem tudtam adni a kérdésére, olyannyira belefeledkeztem abba a néhány minutumba. A testem finom remegéssel reagált a közelségére, a tenyere melegségére.
Az idilli pillanatot egy hangos dörgés, majd a kövér, fekete felhőkből érkező hatalmas szemű eső mosta el.
- Merlinre! - kiáltottam fel, majd nagy nehezen felkászálódtam Aidenről. Addigra már olyan sűrűn esett az eső, hogy a távolban álló házak egész egyszerűen eltűntek a látképről, én pedig bőrig áztam. Éreztem, amint minden ruhadarabom a testemre tapad, a hajamból is csöpögött a víz. De odanyúltam, hogy felsegítsem őt is.
Felettünk még akkor is dörgött az ég, amikor már befelé csúszkáltunk a sáros udvaron. Aztán az ajtót belökve berontottam a korábban még póktól koszos fészerbe. Most csak az a kevés behordott tűzifa volt, amivel Aiden már korábban végzett.
- Itt még Londonnál is szeszélyesebb az időjárás. - Dünnyögtem Aiden felé, majd ahogy az ajtó felől visszanéztem Aidenre. Egyformán vizesek voltunk és sárosak is persze. Tudtam, hogy kiborult, mert koszos lett, ezért odaléptem hozzá, hogy finoman megcsókoljam. - A hajad most még cukibban göndör lesz. - Leheltem az ajkaira. Borzasztó szexisnek találtam így, hogy nyomot hagyott rajta a természet. Csak végig simítottam a felsője átázott anyagán, hogy érezzem az izmait az ujjaim alatt domborodni.
- Itt ragadtunk. - Suttogtam, odakint ugyanis még inkább esni kezdett az eső. A fészer aprócska ablakán pedig egyre kevesebb fény szűrődött be, ahogy a sötét felhők mostanra az egész látképet elfoglalták maguknak. Én szerettem az eső hangját, időnként még elázni is olyan felüdülő érzés volt... kiváltképpen most, a nyári forróság után.