Cranagh

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

Sáros voltam, én sáros. Morcosan sóhajtottam egyet, és inkább csak ignoráltam a tényt, hogy a férjem, akinek most együtt kellett volna éreznie velem, a nyomorúságos sorsommal, és főleg a ruháimmal, az az arcomba röhögött. Csak laposakat pislogtam felé, miközben a fejünk felett sötét fekete felhők gyűltek, mintha csak ők is engem akartak volna kiröhögni. Sértetten horkantottam egyet, hogy egy kis drámai helyzetet is teremtsek. Persze ez már inkább csak rájátszás volt, Elliot felszabadult nevetése jelenleg mindennél többet ért nekem. Még akkor is, ha rajtam röhögött. Aztán jött a csók, ami olyan kellemesen hosszúra nyúlt, miközben és már Elliot bőrén simítottam végig. Nem is tudtam szinte felfogni, hogy mennyi idő telhetett el így. Csak belemerültem az érintésébe, az ajkainak puha lágyságába és az illatába. Még hirtelen az sem érdekelt, hogy rohadtul sáros voltam, és egy prűd fakupacon csókolóztam vele együtt. El tudtam volna veszni ebben a pillanatban.
De aztán dörgött az ég, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül ránk is zuhant, hatalmas kövér esőcseppek formájában, hogy még koszosabb legyek, és hogy még el is ázzak de  teljesen. Csak megadóan megforgattam a szememet, rájőve arra, hogy ez a nap már nem lesz jobb, tisztaság tekintetében. A távoli házakat is szinte elmosta az eső, nem lehetett túl messzire látni. Egy kicsit nosztalgikus volt. Hányzsor áztam el így az utcán annak idején. Főleg itt, Londonban. Hányszor húzódtam be egy-egy kis párkány alá, ami persze szart sem ért, és bőrig hatolt a hideg eső. Nem felejtettem el, hogy milyen volt az életem ott, de akkor minden egyes ilyen nehéz pillanatot valami sorsszerű büntetésként éltem meg, nem is ellenkezve, csak megadóan beletörődve.
És mégis ennek ellenére az esőt szerettem. A hangját az illatát. Csak szarrá ázni nem volt buli. Sem akkor, sem pedig most. Elliotot követve botorkáltam be a fészerbe, ami cseppet sem volt melegebb, sőt nagyjából olyan hűvös volt odabent mint kint. Felsóhajtottam. Dörgött az ég, meglehetősen hangosan, és a villámok is cikáztak felettünk. MÉg csak öt sem kellett számolni, jött a következő csattanás. Hát, nem lettem volna most birka. Nem is csoda, hogy olyan büdös volt a gyapjújuk.
- Itt még Londonnál is szeszélyesebb az időjárás - jegyezte meg Elliot én meg csak hümmögve bólintottam. Tény, hogy nagyjából a semmiből csapott le ránk a vihar. Morcos arccal bámultam ki az esőre, és még csak be se tudtunk így menni. Bár azt hiszem Rosie ezt az egészet úgy is át fogja aludni. Az alvásnál legalább rámütött. Ha olyan eleven lett volna, mint az öcsém, sose aludt volna. Anya mindig előadta, hogy alig bírta elaltatni. Elliot odalépett hozzám, és megcsókolt,  éreztem az esőcseppeket az ajkain, az arcán. - A hajad most még cukibban göndör lesz-  tette hozzá.
- Pedig már kezdtem megzabolázni a hajam - túrtam bele a nedves tincseimbe. Nem szerettem, ahogy göndörödött, órákat basztam el általában régen is, hogy minimális hullámokra csökkentsem a hajamban lévő fodrokat. Benjamin loboghatott a hülye loknijaival a Roxfortban, de én nem akartam lejjebb adni. Elliot drámai kijelentésére csak bólintottam egyet.
- Így futottam össze pár éve Seannal - idéztem fel, hogy mondjak neki valamit. - Bőrig áztunk, de én találtam magamnak egy kellemes kis járdát, ami alá behúzódhatok. Persze ő is pont oda jött. Úgy nézett ki mint a mosott szar, és rám is esett. Előző nap volt telihold - vontam meg a vállamat. - Megkérdezte, hogy milyen évet írunk - megcsóváltam a fejemet. Három éve volt, és a sors valami rohadtul furcsa, nem? Mert lett otthonunk. Mind a kettőnknek.
Magam mellé húztam ELliotot, mindegy volt már, hogy ő is sáros volt - én is.
- Nem hittem volna akkor, ott, azon a kis város koszos, hűvös járdáján, hogy megtalállak téged. Hogy lesz egy hely ahová hazatérhetek. És hogy lesz újra családom - dünnyögtem magam elé. Kitört belőlem a Benjamin féle szentimentalizmus. Meg az eső és az emlékek. Valahogy, ha belegondolok meg se kellett vorlna érdemelnem ezt. De sokan megtanítottak rá, hogy de. Én is valahogyan ezt megérdemeltem. Mert olyan dolgokat kaptam az élettől, amiről álmodni se mertem volna.
- Köszönöm - mondtam aztán halkan, olyan halkan, hogy talán meg se hallotta, hiszen a szavaimat szinte el elmosta az eső, miközben ránk ereszkedett a nappali éjszaka a vihar miatt. Odahajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Mert most valahogy koszosan és ázottan is, de...
Kibaszottul tökéletes volt minden.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

Hát te meg miben sántikálsz?- kegyetlenkedett a hang mélyen bennem, ahogy beleremegtem Aiden érintéseinek puhaságába. Olyan meleg volt a tenyere, olyan finom az érintése, hogy újra és újra az ajkai közé sóhajtottam egy lágy nyögést. Pontosan abban sántikáltam, amiben ilyenkor lehetett. Még az sem érdekelt, hogy fényes nappal volt és odakint bárki megláthatott volna. A bárányok már megszokták, a népek pedig ritkán jártak erre... még is ebből a kellemes bágyadtságból undok módon kirángatott a természet, néhány hideg, kövér esőcseppel, amik azonnal nedvesre mosták a ruhámat.
Gyorsan pattantam s bizonytalan léptekkel húztam magam után Aident az öreg fészerbe, ami pont eléggé karban volt tartva ahhoz, hogy ne essen be a víz. Ezt még Dean építette a fának, hogy egész télen kellően száraz maradjon a ház befűtésére. Anyám mellett megtanult praktikus lenni, nem csak élt bele a világba. Igazi férfi volt, nem érdekelték az életkörülményei, ez csupán anyámmal változott meg.
Jólesett az a csók vizesen és átfázva, na meg kicsit sárosan még. Sosem számított hol vagyunk és mi vesz körbe minket, Aiden ajkai azonnal felmelegítettek.
- Pedig már kezdtem megzabolázni a hajam - magyarázta. Nem is tudta talán, de imádtam a göndörödő tincsek vicces kis érintését. Annyira jól állt neki, én pedig olyan szívesen piszkálgattam őket.
- Gyönyörű a hajad. - Válaszoltam teljes őszinteséggel és finom csókot leheltem az ajkaira, ahogy végig simítottam a haján. Nekem ez tényleg örömöt okozott, de talán Aiden is látta ezt a szinte fekete szemek csillogásában.
- Így futottam össze pár éve Seannal- idézte fel ő maga is. - Bőrig áztunk, de én találtam magamnak egy kellemes kis járdát, ami alá behúzódhatok. Persze ő is pont oda jött. Úgy nézett ki mint a mosott szar, és rám is esett. Előző nap volt telihold - folytatta. Szerettem a történeteit, még ha fájdalmas is volt, de ebből tudtam megismerni igazán őt. Érdekelt, miken ment át, milyen kapcsolatai voltak. - Megkérdezte, hogy milyen évet írunk.
Odabújtam hozzá, ahogy közelebb vont magához. Nem is fáztam már, mert olyan kellemes volt megölelni őt, belebújni a karjai biztonságos ölelésébe. Két éve elképzelhetetlen volt, hogy ilyen boldog legyek bárkivel is. Aiden elhagyott, Natot meg én hagytam el, a gyerekeim, mintha soha nem is születtek volna meg. Ez az egész maga volt a kétlábon járó csoda.
- Nem hittem volna akkor, ott, azon a kis város koszos, hűvös járdáján, hogy megtalállak téged. Hogy lesz egy hely ahová hazatérhetek. És hogy lesz újra családom- dünnyögte Aiden. Az ajkaim puha csókkal illették a nyakát nyugtatásként.
- Én sem hittem muci, de te vagy az én kis csodám. - suttogtam. A hátát simították az ujjaim, éreztem milyen vizes és piszkos a ruhája, de így is imádtam. Szerettem érezni, hogy emberi, nem pedig olyan fene tökéletes, mint mindig.
-  Köszönöm - lehelte az ajkaimra, ahogy egyetlen csókban olvadtunk össze. Ez volt a mi kis pillanatunk kettesben. Az sem számított, hogy odakint szakad az eső, a villámok cikáznak az égen és a a dörgés is hangosabb lett. Nagyot sóhajtottam végül, ahogy elhúzódtam és a szemeibe néztem.
- Én köszönöm - suttogtam magunk közé.
Odakint, mintha a vallomásainkkal egy időben a természet is nyugodni látszott volna. A sötét felhők megmaradtak, de a dörgés és villámlás abba maradt. A ház tetőn pedig egyre halkabban kopogtak az esőcseppek. Szerettem az őszt, a hűvösebb levegőt, a szürkeséget. Nekem ez volt a lételemem, ám Aiden koszos lett tőle általában, ami neki bosszúságot okozott.
- Ennyit a fészerszexről. - Állapítottam meg hangosan, majd elvigyorodva végig néztem a férjemen, majd kinyitottam az ajtót, amit magunkra húztam befelé jövet. - Adogatom kintről a fákat, te csak pakold be. - Mondtam és kiléptem az enyhe esőre, hogy a rönkökhöz nyúljak. Engem nem zavart az eső, sem az, ha esetleg szálka megy az ujjamba.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

AZ eső nedves hűvössége végigcsorgott a hajamról a ruhámba és kellően elég volt ez ahhoz, hogy egy kicsit libabőrös legyek tőle. A hideg nem zavart, az eső sem, számtalanszor áztam el az utcán, és vacogtam egy-egy eresz alatt. Mégis nem sírtam vissza az életet. Tudtam milyen legalul lenni, és ahhoz képest, hogy milyen magasan hordtam az orromat, mennyire lenézően viselkedtem a muglikkal és a sárvérűekkel, ez egy kegyetlen erős pofon volt az élettől. Kellemetlenül dörgölte az orrom alá, hogy mekkora vesztes voltam. Nem csak egy háború vesztese, hanem az a vesztes is, aki nem volt képes megvédeni a családját. Hülyeség lett volna közben azon gondolkozni, mit kellett volna máshogy csinálnom. A sorsom pergette a lapokat, büntetést és áldást osztva egyaránt. Az is lehet, ha nem veszítettem volna el az apám és  ahúgom, unalmas életem lett volna egy nő mellet. Vagy nem. Sosem fogom megtudni. És szerencsére nem vergődtem anynit azon, mint régen. Azon a kibaszott mi lett volna ha...-n. Megváltoztam, felnőttem, talán jobban is, mint az öcsém, de nekem ez volt a dolgom. Felnőttként vigyázni rájuk és óvni őket. Főleg Elliotot és a kislányunkat. Ő adott célt az életemnek és okot arra, hogy folyatni tudjam.
- Gyönyörű a hajad - csókolt meg én meg csak hümmögtem egyet. Tudtam persze, hogy jól néztem ki, de azért voltak gondjaim a hajammal, amik szerintem rontották az összképet. Nem szerettem magamon a hullámokat, nem akartam régen se úgy kinézni, mint az öcsém, így mindent megtettem, hogy belőjem úgy ahogy nekem tetszett. De ELliot szerette ezeket a fejemen, így voltak időszakok, amikor nem zaboláztam meg őket.
Kint zubogott az eső, átitatta az életet adó vízzel az egész környéket engem meg valami lehetetlen, szentimentálisan nosztalgikus hangulatba sodort, és felidézett bennem pár régi emléket, amik lassan de biztosan megváltoztatták az életemet. Eszembe jutott az első találkozásom Seannal, és ezt valahogy úgy éreztem meg kellett osztanom ELliottal is.
- Persze én mentettem meg az auroroktól, akik keresték. Akkor még pálcája se nagyon volt - húztam ki magam büszkén. És még sonkát is vettem neki. Aiden Kibaszott James Fraser... az utca hőse, mi? Hát már akkor is túl jó volt a szívem. Most persze jól esett leplezni az akkori érzéseimet ezzel a feneketlen nagy egoizmussal. De akkor ott valahogy olyan kurvára jól esett beszélni valakihez aki ugyan olyan elbaszott volt, mint én. Annak ellenére, hogy ő is és én is ugyan úgy ázottak voltunk, nem csak az esőtől, hanem a kezünkhöz tapadó vértől is. Talán ezért éreztem, hogy köszönettel tartoztam neki. Ha nem is mindet, de lemosta rólam a vért a csókjaival, az ölelésével és a szerelmével. Annak ellenére, hogy milyen rohadtul elbaszott voltam. 
Mellette néha lehettem az is aki vagyok, egy sebzett vesztes, egy koszos kölyök, egy törékeny férfi, aki inkább vágyott egy ölelésre és egy szerető csókra, mint a világ legdrágább borára vagy öltönyére. Jól esett, ahogy megérintett, ahogy megsimogatta a vizes, sártól ragacsos hátamat.
- Én sem hittem muci, de te vagy az én kis csodám - Erre szomorks félmosollyal válaszoltam és egyszerűen csak megköszöntem neki. Mindent. Azt, hogy itt volt velem, hogy elfogadott. Hogy létezett és aztán úgy döntött, hogy mellettem éli le az életét.
- Én köszönöm - suttogta kettőnk közzé, én pedig odahajoltam egy forró, kissé esőízű, de annál őszintébb csókra. Az idő odakint ennek örömére giccses jókedvre váltott át, a vihar elvonult, bizonyára odább görgette a felhőket a heves szél, ami miatt az eső szinte vízszintesen eshetett. Mintha csak az idő is velünk ünnepelte volna, hogy abban a pillanatban milyen kibaszottul jól passzolt minden.
- Ennyit a fészerszexről - mormogta ELliot és kölcsönösen végignéztünk egymáson, miközben én próbáltam - sikertelenül - rendbe szedni magamat. A pálcámat amúgy se vehettem most elő, még szárítkozni sem, mert féltem, hogy azzal is csak megkavarom ezt a fos Szeszélyt.
- Ha kész vagyunk, még bepótolhatjuk - vigyorodtam el. - Esetleg a fürdőben - tettem hozzá noymatékosítva, miközben Elliot kiment, hogy beadogassa a nedvesen csillogó fákat. Talán itt majd megszáradnak. Az időt elnézve még kaphattunk abból az esőből, ami elvonult másokat boldogítani.
Igyekeztem a fákat ügyesen és gyorsan bepakolni, hogy aztán végre megszabaduljak ettől a fenemód vidékies kötelezettségeimtől. Persze segítettem, de inkább töltöttem volna bent az időmet kényelmesen, Rosie-val, Elliottal és Deannel. Mégis azért azt is be akartam bizonyítani, hogy nem voltam annyira elkényeztetve. Csak egy nagyon picit. Szerencsére Elliottal gyorsan megvoltunk, és aztán csak sóhajtottam egyet, miközben megropogtattam a kezemet. Kissé kimelegedtem a pakolástól, ilyen fizikai dolgokhoz nem voltam hozzászokva, nem úgy mint itt bárki, vagy otthon az öcsém, aki dupla ennyi idő alatt végzett volna. De azért makacsul büszke voltam magamra is, mintha megváltottam volna a világot.
- Zsenik vagyunk, Nyuszi - öleltem magamhoz a sáros fárjemet és puszit nyomtam az arcéra. Ennél koszosabbak már úgysem lehettünk. - Most alig várom hogy, hogy lezuhanyozzunk - kacsintottam rá, és átkarolva megindultam vele befelé, hogy végre fedett helyen legyünk. A fák pedig elégedetten szárítkoztak a fészerben.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

Volt valami az otthoni levegőben, az itteni eső kopogásában, ami egészen más volt, mint Londonban. Békésebb, csendesebb, olyan megnyugtató érzésű volt valahogy. Meg akartam ragadni ezt a pillanatot és elmerülni benne, de akármennyire is szerettem, mindig választottam volna inkább Aident ezekkel szemben. A londoni életünk, a családunk többet ért ennél az otthonos érzésnél.
Bájos volt, ahogy a haját igazgatta, mintha akkor az apró csigák visszaalakulnának azokká a lágy hullámokká, amik addig voltak. Nem is tudta, mennyire imádom ezeket az emberi pillanatainkat. Nem létezett a Rowle család, sem a Zsebpiszok köz, de még csak az Aranyfog sem. Ezek a momentumok tettek minket azokká, akik mindig is voltunk… és amitől korábban Aiden annyira félt. Talán ezért hagyott el korábban, mert neki ez túl új volt azok után, hogy az utcán élt, hogy Seannal alkottak keserű kompániát egymás számára.
Valójában nekem is új volt. Korábban Nat ott volt, mint húzóerő, de a kettőnk kapcsolatát én próbáltam megmenteni, miközben Aiden foggal-körömmel harcolt a boldogságunk ellen. Én is féltem szeretni és élvezni, mert mindig ott kopogtatott a vállamon a kétség, hogy mikor gondolja meg magát.
– Persze én mentettem meg az auroroktól, akik keresték. Akkor még pálcája se nagyon volt – magyarázta, tovább emlegetve a múltját. Tudtam, hogy ő is sok mindenen ment keresztül, de még kellően fiatal volt, hogy ez az életének egyetlen rövid szakasza legyen. Szerettem Aident, mellette akartam lenni, mint egy megbízható támasz… nálam jobban amúgy sem tudta senki, milyen számkivetettnek lenni, magányban, némaságban élni. Csakhogy én nem az utcákon húztam meg magam, hogy mindenkitől megvető pillantást kapjak, én kimenekültem a természetbe. Ennyi volt a különbség közöttünk.
Elmerültünk abban a nedves, esős, sáros csókban. Az ölelésében akartam dorombolni, ahogy a testem finom borzongással reagált a nyelvünk szenvedélyes táncára. Nem akartam elhúzódni, hiába csendesedett az idő. Az ujjaim, ahogy végig simítottak a felsőjén és elértem a fenekét, finoman paskolták meg ott.
– Ha kész vagyunk, még bepótolhatjuk – érkezett a válasz, miután hangot adtam csalódottságomnak. Jobban örültem volna, ha legalább egymásnak esünk… de határozottan nem ezért jöttünk, hanem, hogy bepakoljuk a fát, megkímélve Dean fájós, meghúzódott hátát. Kénytelen voltam megemberelni magamat és a csendesedő esőre kilépni, még ha nem is akaródzott igazán. – Esetleg a fürdőben – tette hozzá, finoman jelezve, hogy meleg fürdőzésre vágyik. Igaza is volt.
– Meglátjuk. – Kacsintottam rá, de ahelyett, hogy hagytam volna most őt kibontakozni, inkább csak beadogattam neki a kissé nedvesre ázott fát a fészerbe. Nem akartam, hogy esetleg elázzon megint vagy elessen. Aidennek éppen elég sok volt már az, amit eddig kapott idekint, vidéken.
– Zsenik vagyunk, Nyuszi – vont magához Aiden. Sárosak és fáradtak voltunk, én kifejezetten éreztem minden tagomban, ahogy az izmaim feszülnek a szokatlan munkamennyiség hatására. De jól esett az a kis puszi. – Most alig várom hogy, hogy lezuhanyozzunk– tette hozzá.
– Nahát akkor… – mosolyodtam el és már indultam is befelé.
A házba lépve kellemes meleg fogadott minket. A kandallók és kályhák ontották magukból az aranyló fénnyel együtt. Dean és Rosie pedig láthatóan még a kis vihart is átaludták, így csendesen osontam be a fürdőbe, magammal húzva Aident. Ahogy becsuktam az ajtót, odapréseltem hozzá, hogy hosszan megcsókoljam.
– Vetkőzz le, szexi. – Húzódtam el.
Az öreg, lábas kádhoz lépve megengedtem a melegvizet, csak egy csepp habfürdőt tettem bele. Mit nekünk zuhanyzás, ha felmelegedhetünk rendesen is? Ráadásul a habok között annyival jobb volt Aidenhez bújni.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

Fárazstó volt a vidéki élet és koszosabb, testhez közelibb, ami persze nem volt idegen tőlem, és mégis szerettem az elegáns és luxus szintű kényelmet. Hogy ha akartam az esőt hallgatva az ablak mellett ültem és kávéztam meg olvastam. Vagy csak gyönyörködtem a hangjában, esetleg a családomban,a kik körbevettek. Ezt szerettem. És most itt voltam, hogy segítsek az apósomnak, és Elliotnak pakolni  afákat, miközben már nem csak a felsőm, hanem az alsógatyám is átázott a nedvességtől, és szinte mindenemet beborította a mocsok. Ha valaha is itt kellene élnem, mert tudtam, hogy ELliotnak ez a hely milyen sokat jelentett nem hittem volna, hogy valaha is megszoknám ezt. Az egészet, még ha volt ebben a tájban és ebben az életmódban valami elragadóan regénybeillő és vad. A zöld, fűtől ázott dombok, a szeszélyes időjárás mind-mind Elliotra emlékeztettek, benne volt ez a fajta ősi vadság és szabadság, ami engem sosem érhetett el. Teljesen szabadnak érezni magam képtelen voltam, a az öcsém jussa volt, aki sosem foglakozott a szabályokkal. És már nem is akartam tőle ezt az érzést ellopni.
– Meglátjuk - válazsolta Elliot, miközben gyorsan betettük a fészerbe a fát. A testem kezdte magán érezni a mozgás hatását. Nem iagzán volt ehhez hozzászokva, csak a kisebb edzésekhez, amiket az öcsémmel együtt csináltam. Nem mintha ott olyan nagyon megerőltettem volna magamat, inkább csak szintet tartottam a testemet, és nem is voltam olyan nagyon izmos, mint a Benjamin. Neki amúgy is erőre volt szüksége, hogy túlélje a meccseket, meg tudjon izomból hajigálni kvaffot. Tiszteltem az erőt az öcsémben, és Elliotban is.
Minden esetre rendkívül büszke voltam magamra, hogy befejeztük, és otthon meg ezzel el is dicsekedhettem majd, mintha én pakoltam volna egyedül a fákat. Persze Elliot segítsége nélkül amúgy továbbra is itt kínlódtam volna a pók meg a sár meg minden egyéb túlságosan is vidékies dolog miatt. Nem mintha erről bárkinek is tudnia kellett volna, de úgyis úgy adtam elő a dolgaimat, mintha megváltottam volna velük a világot. Most legalább nem egyedül csináltam ezt, hanem ELliottal együtt, és így az élet is sokkal szebb volt. Mert az élet szép. Csak kellett hozzá valaki, hogy ezt megmutassa nekem.
Amint bepakoltunk cuppogva ás mocskosan indultunk be a házba, ahol Dean és Rosie az igazak álmát aludták. Elmosolyodtam és egy pillanatra megálltam gyönyörködni a látványban. Egyszerűen jól esett látni, hogy az életet tovább adtam, és az ott pihent egy hatalmas vörös medve hasán, mintha a világon semmi baj nem lenne. Tiszta volt és ártatlan, és én meg szerettem volna ezt őrizni neki, amíg csak tudtam. Kellett ilyen apró kis fény a világunkba. Főleg azután hogy a legfényesebb csillag az életemben kihunyt Chrissie-vel. De most büszke voltam. Büszke a férjemre és a családomra.
A fürdőben Elliot az ajtóhoz nyomva hosszasan megcsókolt, én pedig kiélveztem az ajkainak kellemesen lágy érintését. A házban meleg volt, és kellemesen jól esett az átfagyott tagjaimnak is. Már egy kissé elszoktak attól, hogy az utcán kellett dideregniük, vagy a fűtetlen, elhagyatott hotelszobákban, ahová már csak csövesek jártak aludni.
– Vetkőzz le, szexi - mondta, és elhúzódott, hogy megengedje a vizet, én pedig csak elnéztem az elekját.
- Ezután a csók után még mondanod sem kell - vigyorogtam, és ledobáltam a ruháimat, hogy amikor beleültünk mind a ketten akellemes és jóillatú kádba, ha Elliotot is megfosztottam a ruháitól. A habokban szinte felsóhajtottak az izmaim, de én nem velük foglalkoztam, hanem azzal, hogy minél közelebb érezzem magamhoz Elliot testét.
- Már hiányzott ez - sóhajtottam, és gyengéd mozdulattal beletúrtam a vizes, kissé habos kezemmel Elliot hajába, hogy magamhoz húzzam. Fáradt voltam és csak csókolni szerettem volna, hogy érezzem azt a szeretetet, amit csak ő tudott neki adni, és amitől régen annyira el akartam menekülni. Sose voltam szerelmes, ő volt az első, aki ennyire lázas érzéseket váltott ki belőlem. Meleget és fényt adott nekem, pedig elbaszott voltam, olyan elbaszott. És most már megtanultam így élni.
A másik kezemmel a víz alá nyúltam, hogy odalent is megérintsem. Szerettem kényeztetni, csókolni és eggyé válni vele.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

18+
szexualitás

A vidéki élet annyira én voltam. Mocskos, sáros, még is meghitt… ráadásul pontosan annyira békés, amire a leginkább szükségem volt. Valójában az elmúlt években elég sok stressz ért a magánéletemben. Nem csak sajnáltam magam, hogy senki sem szeret, mint kölyökként. Szó szerint beledobtak a mélyvízbe Nat mellett. Társasági élet, bálok, jótékonysági estek, könybemutató turnék, őrült rajongok. Akkora szociális jelenlét korábban évtizedekig nem volt a mindennapjaimba.
A vidék megnyugtatott és lezárta ezt a szenvedést és talán éppen ennek az ellazultságnak köszönhetően éreztem úgy, hogy fel tudnám falni Aident. Minden kín, amit addig érezhettem, tova szállt. A kétségeim elhalkultak és csak arra tudtam gondolni, mennyire akarom őt. Az a csók, ahogy az ajtóhoz nyomtam, egészen megborzongtam. Csak azt akartam, hogy vetkőzzőn és ennek persze hangot is adtam.
– Ezután a csók után még mondanod sem kell – vigyorodott el. Még a szemem sarkából elkaptam, ahogy vetkőzni kezd, de én már a káddal foglalkoztam, miközben kiléptem a cipőből, azzal együtt pedig a zokniból. Az ujjaim már a nadrágommal bütyköltek és ahogy az alsóval együtt lesiklott rólam, jött a sárga pulcsi, a fehér póló és az óra. Persze Aiden is besegített, amint végzett a saját ruháival és a finom kis simítások, ahogy a bőrömhöz ért, egészen fel tudott izgatni.
– Készen áll a fürdő… – suttogtam és hagytam, hogy magával húzzon a kádba, ami eddigre habbal és vízzel telt meg. Finom citromos, levendulás illat lengett körbe minket, odakint pedig békésen kopogott az eső tovább. Közelsimultam hozzá, finom csókot nyomtam a nyakára.
– Már hiányzott ez – mondta.
Az ajkait figyeltem, miközben beszélt. Kívánatos volt, ahogy formázta a szavakat, én pedig egészen összerezzentem ahogy a lehelete végig simított a bőrömön. Ezen persze csak az tudott még fokozni, hogy az ujjai a tincseim közé fúródtak. Kellemes, meleg volt az érintése.
– Hiányzott kettesben lenni… – dünnyögtem csendesen és finoman megharaptam az alsó ajkát. Szükségem volt Aidenre, hogy a bűntudatom, amiért magammal rántottam őt. Nem nyugodott ez a keserűség, ám most elcsendesedett, amíg a testem élvezte a pillanatot. A gondolataim egészen elhomályosodtak.
A testünk finoman olvadt össze. A csókokkal és a simogatásokkal mozdultam együtt az ölében. Szerencsére elég nagy volt a kád, így a lassú ritmusunkkal is kényelmesen elfértünk. Újra és újra megcsókoltam az ajkait, puszilgattam az az arcát. A szám végig simított a bőrén, finoman kaptam be a fülcimpáját. A testem megremegett tőle. Túl jó érzés volt az ízében elveszni.
A gyönyör gyorsan jött, kellemes hullámként sodorva el minden erőt, amit a mozdulatokba fektettem és csak ráomlottam Aiden mellkasába. Ez volt a világon a legjobb érzés, amikor a testünk egyetlen ritmusra létezett.
– Szeretlek… – Nyomtam az arcom a bőrébe. Az ujjaim finoman túrtak a tincsei közé.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű18+forróság]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

18+
forróság

Tényleg örültem annak, hogy így láttam ELliotot. Boldognak. Az utóbbi hónapok megviselték, főleg, ami az apjával történt, főleg, hogy miatta majdnem meghaltunk, de lassan az a lappangó fekete méreg is kezdett úgy összeolvadni velem, hogy nem is nagyon éreztem meg bennem a fájdalmat. Az öcsém miatt is és elliot miatt is örültem ennek, hogy lassan kezdett beleolvadni a testem minden egyes sejtébe, és valahogy belém olvadt a sötétséggel a kígyó is. És Elliotnak kellett egy enedék, hogy önmaga lehessen, hogy elmeneküljön a kirakat élet elől. Talán nem élt úgy mellettem, mint Forest, ha voltak bálok, ahová elmentem sose kényszerítettem rá, hogy jöjjön velem. Nekem az volt az élet, a pezsgés, a középpontban lenni néha-néha, hiszen bár az árnyékban éltem lubickoltam abban, amikor szerepelnem kellett. MItch amúgy is ha hazajött összehívta a fiaival az unokatestvéreket. Sokan voltunk szétszóródtunk, de a családunk összetartott. És ettől szerettem én őket annyira és ezt akartam én is. Hogy egy szép napon a gyerekeink is így összetartsanak. Mert ettől voltunk mindig is erősek. És imádtam a gondolatát, hogy ennek ELliot is  arészese volt.
A fürdőszobában csaptak fel kettőnk között azok a szenvedélyes lángok, amiket az eső sem tudott elmodni a mocsokkal a fészerben. Kívántam minden egyes porcikáját, és az illatát ami minden nedvesség és sár elleneére az orromba kúszott. Elliot tett egésszé, rakta össze a darabjaim úgy, ahogy senki se volt rá képes. Talán ezért is éreztem egy kicsit úgy, hogy tartoztam neki, hogy ha felvetette volna azt, hogy itt akar élni, hát belementem volna. Nem mintha meg tudtam volna változni gyökeresen, de élni itt mellette képes lennék.
– Készen áll a fürdő… - suttogta az ajkaimra én pedig az ölembe vettem, hogy a meleg habok közzé merülve lemossuk rólunk a mocskot, ami a testünket beborította.
- Nem csak a fürdő van készen - mormogtam, és egyre mélyebben és hevesebben csókoltam őt, és már csak sóhajtottam a szavaira. Egyre jobban kívántam, és akartam, hogy egymásé legyünkújra és újra, amíg a testünk bele nem fárad. Persze még az a fáradtság is olyan jól esett, hiszen utána az összebújás az ágyban a takarók között billentette helyre a sokszor romokban álló világomat.
Elvesztem teljesen a mozgás közben, csak hagytam, hogy az ajkai a bőrömet simogassák, és azzal együtt a ronccsá vált lelkemet is egy kicsit összefoltozzák. Lehunyt szemel élveztem ahogy egyre hevesebbé váltak a csókok, az érintásek, és a ritmusunk is. Végigsimítottam az ujjiammal a gerincének vonalán, beletúrtam a hajába, és néha én is meg-meg szívtam ELliot nyakán a bőrét vagy az ajkát. A közeláben nem volt semmi ilyenkor, csak ketten léteztünk egy  kifesíztett végtelen pillanatig. Aztán éreztem, hogy a testem megadja magát Elliotnak, és reszketve sóhajtottam fel, arcomat a vállába temetve csókoltam őt.
- Szeretlek - válaszoltam én is. Egy kicist még elringattam magunkat a vízben olyan kibaszott tökéletes volt minden így. Szinte már koszosak sem voltunk, de aztán gyöngéd mozdulatokkal kezdtem el megmosni ELliot fáradt testét, hogy átmelegedjen - bár ezek után már át volt -. Alig vártam, hogy lefürödjünk és végre bebújjunk ELliot szobájában az ágyába, ahol megint csak befelé kukkolhatnak majd a birkák.
- ezek után megérdemlünk mi is egy békés csendes pihenőt, mint Rosie és a nagyapja - mondtam és elvigyorodtam haloványan.

◂ az otthoni levegő▸

2003. szeptember 19.

◃ a i d e n ▹

we’re only obsess over relationships
that feel unfinished

style: yellow for you ║ zene: yours

18+
szexualitás

Remegve élveztem az együttlét minden pillanatát. A ritmus hol hevesebb, hol lassabb volt. A szenvedély azonban egyenletesen terült szét közöttünk és húzott mind jobban egymáshoz. Olyan volt ez, mint egy küzdelem egymás mellett és egymás ellen. A testünk végül mégis csak egymásba olvadt tökéletesen, a vágytól aléltan. A forróság úgy szakadt le rólam, mint valami nehéz teher. Tökéletesen az övé voltam s ő tökéletesen az enyém.
Az arcát a vállamba temette Aiden. Én is odabújtam hozzá, éreztem a haja illatát és a bőre lágy érintését, ahogy végig simítottam a tarkóján. Ezek a pillanatok Rosie érkezésével még értékesebbé váltak, hiszen már nem csak mi voltunk, hanem ők is.
- Szeretlek- dünnyögte válaszul. Csendes mosollyal konstatáltam a szavait, hiszen én is ugyanezen szavakat rebegtem el neki. Hálás voltam neki, amiért kimondta... ezzel annyira felülírta mindazt, ami régen közöttünk történt. Igen. Gyerek volt még szinte. Igen. Küzdött ellenem, amiért én tudtam szeretni őt a saját önutálata ellenére is. Mindig nyílt lapokkal játszottam, kimondtam az érzéseimet. Ezen a téren sosem voltam bátortalan, pedig tudtam, a végén fájni fog. Talán most is így lesz, de annyira akartam élvezni még ezt az esélyt.
Finoman mosdatni kezdett, ezért kicsit elhúzódtam, hogy érje a víz mindenhol a bőrömet. Jól esett a meleg az eső után.
- ezek után megérdemlünk mi is egy békés csendes pihenőt, mint Rosie és a nagyapja - jegyzete meg Aiden.
- Ó... hát az a cintányéros majom már nagyon vár téged. - kacsintottam rá, mjad én is finom, habos vízzel kezdtem el mosni őt. - Ma elvisszük Rosie-nak magunkkal. - Tettem hozzá és az ujjaim közben lágyan tapintották ki Aiden izmainak domborulatait.
- Na gyere. - Mondtam és kiemelkedtem a vízből. Eddigre már kellően szétázott a bőröm, ráadásul a fürdő is hűlni kezdett. Szívesebben bújtam volna össze a gyerekkori ágyamban a férjemmel. Az akkori kis Elliot mindig magányos volt, talán nem is merte remélni, hogy valaha ilyen boldogságot érez. A félelem és minden csökkenni kezdett, mert volt támaszom. Na meg persze ott volt Szepi is...
Az egyik puha törölközőt Aidennek adtam, a másikkal pedig magamat töröltem meg. A ruháink is egészen száraznak tűntek, bár a sár még ott ült rajtuk.

[2003. szeptember 19.outfit >><< paradiseEz borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű18+forróság]

2003. szeptember 19.
outfit >><< paradise

Ez borjú itt, lógó fülű, hasát veri a nyári fű

18+
forróság

A testem elfáradt, de ez olyan jóleső volt. Mint amikor edzés után zuhanyozik valaki, feltöltött és jól esett, annak ellenére, hogy egy kicsit úgy éreztem, minden izmom szeretne most pihenni. Lehet a farakodás is rátett még eggyel, de még így is minden egyes együtt töltött pillanatot imádtam és gyönörű volt. Elliot is és az érzés is, amit adott nekem. Kimondtam hát, hogy tudja. Mert most már nem féltem tőle, nem féltem a kapcsolattól, nem féltem a maradástól, és nem akartam minden éron mindenből elmenekülni. gyáva voltam, és talán még egy részem most is az. Főleg az érzések terén, de talán ebben sosem fogok teljesen megváltozni. Féltem, hogy veszíthetek, féltem a vereségtől, az elutasítástól és hiába vonultam midnig olyan fene nagy arccal a magányba, féltem, hogy újra rám fog szakadni. Túl sokat voltam egyedül ebben az életben ahhoz, hogy többet már ne akarjam azt az érzést. Szerettem egyedül lenni, a sjaát gondolataim között, de jó volt a tudat, hogy volt egy ház, ahová hazatérhettem, volt egy család, ahová mehettem, és voltak emberek akikre támaszkodhattam, anélkül, hogy ezt egymás arcába kellett volna dörgülnünk. Megtanultam értékelni az életet, ahogy apám akarta nekem tanítani. Reméltem, hogy valahol büszke rám ezért. Az öcsémre biztos az volt, csak mindig azt hittem, hogy rám nem az. Szerettem volna megkérdezni sok mindenről, de már nem voltak szavai ehhez az élethez. Helyette hátrahagyta nekem az öcsémet, és egy esélyt a jobb életre.
- Ó... hát az a cintányéros majom már nagyon vár téged. Ma elvisszük Rosie-nak magunkkal. - dünynögte ELliot én pedig lehunyt szemmel élveztem ahogy végigsimított a testemen. Szerettem Elliot érintését, meg ahogy rámnézett. Elhúztam a számat egy grimaszra, mert utáltam azt a majmot, de ha Rosie-ban volt egy csepp őrült Fraser vér is, akkor azt iszem imádni fogja, és egész nap a cintányérkodést kell majd hallgatnunk otthon.
- De jó is lesz - nyögtem fel drámaian, majd amikor mind a ketten tökéletesek voltunk és tiszták, kiléptünk a kádból és megtörölköztünk az apró fürdőszobában. Egy ideig csak álltam és néztem ELliot szép vonásait, miközben igyekeztem a felemás, tekintetemmel minden mozzanatát magamba szívni. Jó illata volt, egy kicsit ráragadt ez a vidéki illat, bár Sean mindig is azt mormogta az orra alatt, hogy ELliotnak olyan természetközeli illata volt. Persze ezt nem tudhattam kiszagolni, de hiába éltünk Londonban úgy tűnt, a föld a bőre alatt volt, ahonnan származott. Ezt pedig nem moshattam ki belőle én sem, és nem is akartam volna.
A törölközőt a vállamra dobtam, és megindultam ha szárazak lettünk a szobája felé, a ruhálkról pedig egy pálcaintéssel letakarítottam a sarat, és szépen lebegtek utánunk. Nem szerettem a koszt, és még midnig tökéletesen tudtam a takarítóbűbájokat használni. Néha még az öcsém szobájában is takarítottam, ha nem bírtam elviselni annak a tudatát, hogy egy éjjel valami kosz-szörny indul meg tőle felfalva az egész családunkat. Kicsit hiányoztak ezek a gyerekkori dolgaink.
- Na vissza is tértünk a gyerekkorba - dünnyögtem, belépve ELliot szobájába, ami ugyan olyan baráságosan fogadott, mint annak idején, amikor az elválásunk után itt felkerestem. Megfogtam a kezét és behúztam az ágyba, miközben persze rámzuhant a hülye majom is. Mormogva sodortam odébb magamtól, és betakartam magunkat. Odabújtam teljesen Elliothoz, hogy végre eltölthessünk a megérdemelt pihenőnket, és tökéletesen boldognak éreztem magam. Mellette szerettem az életemet. Talán még ezt a kibaszott világot is, ami annyi mindent elvett tőlem.
Boldog voltam.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Azt hiszem, elérkezett az idő, amikor nyugodtan mondhatom, ha nem is vagyok olyan, mint korábban, lehiggadtam. Most már megint látom a célt a szemem előtt. Igen, egyenesben vagyok. Nem gondoltam, hogy ehhez pont Macmillan kell majd, de most azt hiszem, mégis jó helyen vagyok.
Pont ezért a hét elején küldtem egy baglyot Elliotnak, hogy találkozzunk. A feladatommal kész vagyok már, csak holnap kell visszamennem a parancsnokságra, addig van egy kis szabadidőm. Már korábban is láttam őt, például Kingsley beszédekor, de akkor még nem gondoltam, hogy készen állnék rá. Mármint valószínűleg, de előtte az előkészületek túlságosan is lekötötték a figyelmem, azóta meg a munka és a nyomozás. Szóval kicsit az elhavazódásra is rá tudom fogni, hogy eddig nem jelentkeztem.
Örültem… nem is, inkább megkönnyebbültem, miután a nyár eleji szerencsétlen próbálkozás után ismét elfogadta a meghívásomat. Nem haragudtam volna rá, ha elutasít és inkább visszamondja, de nem tette, és ezért hálás vagyok. Ha nem is békülünk ki, ha soha többé nem látom, akkor is örülök, hogy ezt az egy lehetőséget megadta nekem.
Az üzenete szerint Észak-Írországban van, és mivel én is itt vagyok, gondoltam elugrok hozzá a patikába, de gyorsan lebeszélt róla. Annyira talán nem is baj, nem igazán van kedvem más társaságában is lenni. Szerintem ez eléggé személyes beszélgetés lesz. Egy semleges helyet választottunk végül. Szóval most itt ülök Cranagh főutcájának egyik padján. Nem tudom még mennyi idő, amíg ideér, és most nincs itt egyik kutya se, hogy lekössenek, ehhez a feladathoz nem hozhattam őket. Azért remélem még így is felismer majd.
Végül meglátom közeledni. Még mindig úgy megdobbantja a szívem, mint mikor először találkoztunk. Sőt, most talán kicsit jobban is. Felállok, mikor közelebb ér, és felé nyújtok egy doboz csokit.
- Szia! Jó, hogy itt vagy.
Eléggé zavarban vagyok, nem tudom, hogyan is kéne viselkednem. A legtöbbször nem én kezdeményezem, és nem is fogok már soha többé. Mármint Ellioton kívül nem hiszem, hogy fogok mással bármilyen kapcsolatot kialakítani, és főleg ott kezdeményezni.
- Igazán hálás vagyok érte. Üljünk le vagy jobban szeretnél sétálni?

◂ ismét▸

2003. november 1.

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Gabe,
Jó újra hallani felőled. Szívesen találkoznék veled, ám ahhoz el kéne jönnöd Cranagh-ba.
A londoni légkört most kicsit félretettük és a tél végéig itt maradunk mindenképpen.
Ha megfelel holnap után ráérek. A falu főterén találkozunk.
Pá,

2003. október 30.

Ezekkel a sorokkal feleltem Gabriel levelére. Mindenképpen bementem volna a faluba, hiszen Aiden aznap dolgozott Londonban, Rosie pedig Danieléknél volt. Így lényegében a magam ura voltam, s megejthettem a heti bevásárlást is, nehogy az én drága férjem úgy érezze, ez is ráhárul. Attól függetlenül, hogy próbáltam magam olyasmivel áltatni, hogy ez csak egy kis kitérő a bevásárlás előtt, a gyomrom eléggé görcsbe rándult. Legutóbb borzalmasan kellemetlenül éreztem magam Gabe társaságában.
Én csak meg akartam óvni őt, de nem ment. Nem a bérgyilkos volt a valódi probléma, hanem a fafejűség és állandó öngyilkossági kényszer, ami valójában Gabe sajátja volt. Hogy óvhattam volna meg valakit saját magától? Főleg azután, hogy még engem is belekevert ebbe az önpusztító gondolkodásba? O'Mara... mintha te különb lennél. - morcogott bennem a hang kegyetlenül. Igaza volt talán, de ez nem különösebben érdekelt. Én is csak ember voltam, aki más szemében előbb látta meg a szálkát, mint a sajátjában a gerendát.
Ahogy a főutcán a tér felé haladtam, azonnal megpillantottam. Nem volt olyan nagy ez a falu, ráadásul a macskaköves utcában más nem is nagyon mászkált. Ő volt az egyetlen, aki ott ült a régi, kicsit rozoga padon, ahonnan a Szent Patrik templomra lehetett rálátni.
Nyeltem egyet, mintha csak izgatott volnék. Ő maga is felpattant és felém nyújtotta a kezében szorongatott valamit. Egy doboz csoki volt.
- Szia! Jó, hogy itt vagy. - Szólalt meg, ahogy közelebb értem.
Csak biccentettem és elvettem az ajándékot. Vajon miért hozott nekem ilyesmit? Régen rendszerint mérges volt, ha édességgel tömtem magam, mert nem ettem az ő véleménye szerint kellően egészségesen. Mindig azzal fenyegetett, hogy majd főzni fog rám.
- Mondtam, hogy itt leszek. - Szólaltam meg végre én is. Kedves szavak még nem mentek, de a csokit néztem amúgy is Gabe szemei helyett. - Köszönöm. - Bedugtam a kabátom zsebébe, bár éppen csak belefért.
- Igazán hálás vagyok érte. Üljünk le vagy jobban szeretnél sétálni? - kérdezte. Igen. Már biztos voltam benne, hogy legalább olyan zavart voltam, mint én. Ezért közelebb léptem hozzá és megöleltem. Kellett, hogy valaki megtörje a jeget végre.
- Sétáljunk. Az én ízlésemnek túl hűvös van a padonücsörgéshez... - Felnéztem a szemébe, majd végig simítva a karjain hátrébb léptem tőle. Döbbentes, milyen hatalmas ember, szinte sajnáltam, hogy a régi magabiztos fény már nem csillogott úgy a szemében.
- Szóval... mi a helyzet? - kérdeztem és megindultam a macskaköves úton, lassan, olyan beszélgetős tempóban. Körülöttünk régi házak voltak, az út végén meg egy kis kocsma, ahol megihattunk egy-egy pohárkával. Mármint csak én. Gabe persze túl paranoiás lenne ahhoz, hogy máshol igyon.

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Nagyon izgulok ettől a helyzettől. Nem is tudom, hogy mit gondoljak. Egyszerre érzek izgatottságot, ugyanakkor tartok is tőle. Mi lesz akkor, ha rosszul sül el ez az egész? Eddig éltetett a remény, hogyha sikerül mindent helyrehoznom, akkor rendben leszünk. Utána jóra fordul minden. De ha mégsem, és soha többé nem látom majd őt, esetleg valamilyen összejövetelen vagy ünnepségen?
Pont ennek az elkerülése miatt most és innentől kezdve mindent bele kell adnom, hogy minden úgy működjön közöttünk, mint azelőtt. Vagy, ha nem is annyira minden, de a jelen helyzetből kell kihozni a legtöbbet. Kicsit esetlenül is állok hozzá a helyzethez, mikor megjelenik. Csak úgy a kezébe nyomom a csokit. Tudom, hogy ő szereti még akkor is, ha korábban ágálltam ellene, és mondjuk most sem helyeslem, de ez legyen a legkevesebb.
Szerencsére úgy érzem, hogy a kezdeti kicsit megilletődött hangulat lassan, de azért kezd feloldódni. Mondjuk, nagyon lassan még az ölelésnek köszönhetően is. Visszaölelek, igyekszem nem összeroppantani őt, mégis kicsit talán erősebben teszem, mint ahogy kell. De ezt betudom annak, hogy mennyire hiányzott valójában. Hogy ezt eddig mennyire nem vettem észre.
- Sétáljunk. Az én ízlésemnek túl hűvös van a padonücsörgéshez…
- Rendben. Akkor sétáljunk.
Megindulok a nyomában, de szorosan mellette. Nem hiszem, hogy itt bármiféle támadástól kellene tartani, de azért nyitva tartom a szemem. Elliot nem keresi a bajt, de az valahogy mégis mindig megtalálja, és most nincs itt egyik kutya se, hogy időben figyelmeztessen.
- Szóval… mi a helyzet?
- Nos…
Nem tudom, hol kezdjem. Annyi mindent kéne mesélnem, de valahogy mégis belémfagy egy pillanatra a mondandóm.
- Sikerült mindent tisztáznom Macmillannal. Kicsit békét is kötöttünk egymással, de én mindenképpen vele. És közben talán magammal is.
Igen, így lenne a legjobban megfogalmazva. Elsősorban saját magammal kötöttem békét, és csak aztán Macmillannel. Tudom, sokáig tartott elfogadni az új valómat, és közben nagyon sok mindent leromboltam magam körül, és el is vesztettem néhány embert, de azt gondolom, ha innentől keményen dolgozok, akkor könnyebb lesz majd.
- Lassan visszamehetek majd terepre is, és komolyabb feladatokat is kapok. Meg mellette eljárok egy pszicho-medimágushoz is. Azt hiszem, most hogy megbékéltem bizonyos dolgokkal, egy ideig még szükségem lesz segítségre. Megfogadtam, hogy nem fogom hajkurászni az emlékeimet, de most úgy érzem, ha kicsit dolgozok azon, hogy visszakapjam őket, attól nem kevesebb, hanem több leszek. Viszont segítség kell hozzá, hogy ne essek bele ugyanabba a hibába, mint korábban. Hogy a múltam ne befolyásolja a jelenem.
Azt hiszem, így lehetne a legjobban és a legkönnyebben összefoglalni. De talán csak ezzel áltatom magam. Nem is tudom igazán. De az biztos, hogy amíg így tudok ’stabil’ maradni, addig senkit sem fog zavarni, vagy senki nem fog ellene szólni.
- Veled mi a helyzet? Hogy van Rosie?

◂ ismét▸

2003. november 1.

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Rég láttam Gabrielt, majdnem természetes volt, hogy izgultam. Sőt... igazából nem is csak izgultam, hanem úgy éreztem magam, mintha éppen újraismerkednénk. Talán már nem is azok az emberek voltunk, akik ott ácsorogtak egy holttest felett, azon veszekedve, mit kéne tenni. Azóta kicsit nyugodtabbak voltak a mindennapjaim, legalábbis harcba nem keveredtem... támadni megtámadtak persze, de Aiden nem engedett harcolni. Ő egész más hatással volt rám, mint Gabe.
- Rendben. Akkor sétáljunk.
A válaszra csak biccentettem. Lassú léptekkel indultam meg, hogy kicsit összeszedjem magam a hideg, őszi levegő különös ölelésében. Valahogy kellett ez, hogy tisztán tartsa a fejemet mellette, hiszen még a viták emléke ott kavargott bennem. Keserűség érzést is éreztem, hiszen én tényleg, tényleg nagyon akartam neki segíteni... valamikor szerettem. Valamikor olyan őrülten imádtam, mintha ő lenne a másik felem. Igazából akkoriban ezer fokos lángon égtem, el tudtam volna emészteni magamat is, meg őt is... de csak egy fellángolás volt, egy lehetőség, hogy megint boldog legyek. Az élet viszont nem ezt a lehetőséget adta meg végül. Csak meglebegtette előttem, hogy lépre csaljon.
- Nos… - kezdte. Úgy tűnt, nehezére esik összeszedni a gondolatait, de ilyen téren én türelmes voltam. Hozzásimultam a karjához menet közben, hogy érezze, a figyelmem tökéletesen az övé. Így is volt.
- Sikerült mindent tisztáznom Macmillannal. Kicsit békét is kötöttünk egymással, de én mindenképpen vele. És közben talán magammal is. - Folytatta végül. Ez meglepett, hiszen én mondtam neki, hogy az egyetlen út most már az, ha őszinte lesz. Macmillan ravasz volt és rájött volna. - Lassan visszamehetek majd terepre is, és komolyabb feladatokat is kapok. Meg mellette eljárok egy pszicho-medimágushoz is. Azt hiszem, most hogy megbékéltem bizonyos dolgokkal, egy ideig még szükségem lesz segítségre. Megfogadtam, hogy nem fogom hajkurászni az emlékeimet, de most úgy érzem, ha kicsit dolgozok azon, hogy visszakapjam őket, attól nem kevesebb, hanem több leszek. Viszont segítség kell hozzá, hogy ne essek bele ugyanabba a hibába, mint korábban. Hogy a múltam ne befolyásolja a jelenem.
Nyeltem egyet.
- Örülök, hogy sikerült rendezned a dolgaidat... - motyogtam csendesen. Megsimítottam kicsit az ujjait, éreztem, milyen kemény, dolgos bőre van. - De azt hiszem, hogy a múltat ilyen téren nem tudod háttérbe szorítani. Eléggé meghatároz minket... - sóhajtottam fel végül. Nem akartam neki hazudni, mert nálam jobban senki sem tudta, mennyire meghatározó mindaz, amiben születtünk és tettünk életünk során. Még most is fáj minden, amit az anyámmal tettem, fájnak a válásommal kapcsolatos dolgok, hogy Aiden egyszer már elhagyott... de mindezek tettek azzá az emberré, aki voltam és nem adtam fel.
- Kell a múltad ahhoz, hogy ha nem is jobbá, de erősebbé válj. Csak ne süppedj bele, inkább tanulj belőle.
Nem akartam persze okoskodni. Ki voltam én, hogy tanácsot adjak. Szánalmas múltam volt, szánalmas döntésekkel, amiknek mindig szívtörés volt a vége. Ha éppen nem az enyém hullott darabokra, akkor a körülöttem élőké.
- Veled mi a helyzet? Hogy van Rosie? - kérdezte. Nem lepett meg, hogy elterelte a szót. Gabe sosem volt az a túlzottan nyitott.
- Szépen nő - mosolyodtam el. Teljesen átkaroltam Gabriel karját és a vállához nyomtam a fejemet. - Alig várom, hogy több dolgot megegyen... - meséltem tovább. Nem, mintha Gabe orrára akartam volna kötni, milyen boldog vagyok ebben a házasságban. Valahogy nem éreztem tisztességesnek és amúgy sem ezért voltam vele.
- De egyébként minden rendben. - Feleltem. Nem említettem inkább meg neki azt az imperios esetet. - Szóval hívj meg egy sütire! - Mutattam előre egy kis cukrászda felé.

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Nem tudom még mi lesz a mai nap végeredménye, de abban biztos vagyok, hogy soha nem fogom megbánni ezt a mai találkozót. Igen, féltem tőle, és igen, talán még mindig korai, de már nem bírtam ki anélkül, hogy beszélhessünk. Ha Kingsley beszéde nem úgy alakul a Hyde parkban, mint ahogy történt, akkor talán már ott megpróbáltam volna váltani vele néhány szót. A sors viszont ezt dobta nekünk, és nem mondom, hogy nem jobb ez a helyzet, mint az akkori lett volna.
Még akkor is, ha tudom, hogy nagyon képlékeny ennek a napnak az alakulása. Viszont biztos vagyok benne, hogyha a kezdeti kicsit zavaros pillanatokon túl leszünk, akkor már nem lesz gond. Hogy meddig, azt nem tudom, egy ideig biztos. De mindent megteszek azért, hogy az az ideig elég sokáig tartson.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a pszicho-medimágussal és a múltammal kapcsolatos beszámolóm közben nyel egy nagyot. Talán nem ezzel kellett volna kezdeni, vagy talán egyáltalán nem kellett volna rázúdítani. Mesélhettem volna a kutyákról is, Hópihéről, de azt gondolom, hogy most a bizalom felépítése az egyik legfontosabb teendőm, és ezt nem tudom másként megtenni. Úgyis átlát rajtam, tudom, hogy pár szóból rájönne, hogy valami nem stimmel vagy titkolok előle valamit. Arra pedig most nincs szükségem, hogy a köztünk lévő falat még jobban vastagítsam, inkább rombolni szeretném.
- Örülök, hogy sikerült rendezned a dolgaidat… De azt hiszem, hogy a múltat ilyen téren nem tudod háttérbe szorítani. Eléggé meghatároz minket… Kell a múltad ahhoz, hogy ha nem is jobbá, de erősebbé válj. Csak ne süppedj bele, inkább tanulj belőle.
- A doki szerint mivel nagy trauma ért, talán soha nem kapom vissza az összes emlékem. Talán mindig is lesznek törések benne vagy az is előfordulhat, hogy majd akkor kapok vissza néhányat, amikor a legkevésbé számítok rá, mondjuk egy bevetésen. De ettől még nem tagadhatom meg őket, hiszen valahol most is meghatároznak nem csak a múltamban, a jelenemhez is hozzájárulnak. Azt még nem tudom milyen formában, de ezt meg majd az idő határozza meg.
Ránézek Elliotra, komolyan keresem a tekintetét, mintha abból kiolvashatnék valamit legilimencia nélkül is. Bár, sok minden történt, és talán nem tudom úgy megmondani mit fog tenni, mint azelőtt, de nagyjából ki tudom következtetni, így abban is biztos vagyok, hogy ebben a közel háromnegyed évben, amíg nem találkoztunk voltak kisebb balhéi. Vagy ilyen vagy olyan formában. Oké, néhány el is jutott hozzám, de ilyen a kapcsolati hálózatom.
- Azt gondolom, a múlt mindannyiunkat meghatároz, és meghatározza a jövőnket is. Nem lehet olyan könnyen elfelejteni, mint ahogy akarnánk. Mondhatni a múlt nem enged.
Azért finoman jelzem, hogy bár mindent tisztáztunk Macmillannel, azért nem gondolom, hogy annyiban hagyná a Rowle háborút. Bár, nem tudom még miként, de meg fogom oldani, hogy előbb kerüljek a közelükbe, mint ahogy ő megint próbálkozna valamivel.
De ennek nem most van itt az ideje. Mindjárt az első beszélgetésen, szóval inkább kicsit terelem a témát. Főleg egy olyanra, ami tényleg érdekel is. Azzal pedig, hogy belém karol, kicsit meghitté is teszi az egészet. Mintha… nem is tudom… jó érzés.
- Szépen nő. Alig várom, hogy több dolgot megegyen.
- Azért arra figyelj, hogy akkor már többet fog megenni, mint te, de ha még mindig úgy főzöl, mint korábban, akkor szegényt azért ne mérgezd meg, inkább gyertek át hozzám, és készítek neki valamit.
Igyekszem kicsit könnyedebbre venni a helyzetet, és talán kicsit poénkodni is. Még mindig nem érzem magam igazán jól a bőrömben ilyenkor, de úgy gondolom, hogy kicsit ellensúlyoznom kell valahogy a túlságosan komoly modoromat. Szóval egy kis csipkelődés… azt hiszem, még belefér. Bár, a mosollyal még mindig hadilábon állok, de azért megengedek magamnak valami hasonlót.
- De egyébként minden rendben. Szóval hívj meg egy sütire!
- A csokoládé már nem is elég, amit kaptál? Semmit sem változott az édesszájúságod.
Azért elirányítom egy közeli pub felé, ahol édességet is biztos lehet kapni. Mondjuk, én nem hiszem, hogy bármit is rendelni fogok. Éhes és szomjas sem vagyok. Meg aztán van, ami biztos nem változik. Nem fogok idegen helyen étkezni, az biztos.
- Meghívlak egy vagy akár több sütire is, de akkor mesélj, mi az, amit nem mondasz el. Téged nem kerül el a baj, mintha direkt üldözne, szóval biztos történt valami ebben a kis időben.

◂ ismét▸

2003. november 1.

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Furcsa volt megint látni. Talán azért, mert az én fejemben az a kép élt, hogy legalább egy kutya mindig állt mellette, ám most egy sem volt ott. Ettől kicsit csupasznak tűnt, ami a megtörtségét csak tovább fokozta. Szerettem volna erősnek látni és hidegnek, mint régen. Akkor annyival könnyebb volt mellette lenni, hiszen élhettem a szokásos gyerekességemnek.
- A doki szerint mivel nagy trauma ért, talán soha nem kapom vissza az összes emlékem. Talán mindig is lesznek törések benne vagy az is előfordulhat, hogy majd akkor kapok vissza néhányat, amikor a legkevésbé számítok rá, mondjuk egy bevetésen. De ettől még nem tagadhatom meg őket, hiszen valahol most is meghatároznak nem csak a múltamban, a jelenemhez is hozzájárulnak. Azt még nem tudom milyen formában, de ezt meg majd az idő határozza meg.
Sóhajtottam egyet a szavaira.
Sosem gondoltam volna, hogy a múltját el kéne engednie... de emlékek nélkül az ember olyan nehezen teszi össze magát. Minden, ami velünk történik hozzá tesz a dolgokhoz, vagy éppen elvesz. Mindenesetre a történések úgy működnek, mint egy szobrász keze, alakítanak és csiszolnak, simítanak és lefaragnak. Nincs végleges kép. Az ember mindig alakul valamilyen irányba.
A szemébe néztem, miközben beszélt. Éreztem, hogy ezt szeretné, én pedig nem tagadtam meg tőle a pillantásomat. Fontos volt Gabe, még ha közöttünk ez az egész át is alakult. Gondját akartam viselni, mert tényleg trauma érte.
- Azt gondolom, a múlt mindannyiunkat meghatároz, és meghatározza a jövőnket is. Nem lehet olyan könnyen elfelejteni, mint ahogy akarnánk. Mondhatni a múlt nem enged.
Erre csak bólintottam. Olyan volt, mintha engem idézett volna. Talán mégis csak ragadt rá valami a közösen töltött időből vagy a vitáinkból. Mégis örültem, hogy könnyedebb témára tértünk át. Rosie-ról beszélni egyszerű volt. Ő édes volt és mindig mosolygott, amikor csak meglátott minket. Szerintem senki sem örült nekem még olyan kedves ártatlansággal, mint ő.
- Azért arra figyelj, hogy akkor már többet fog megenni, mint te, de ha még mindig úgy főzöl, mint korábban, akkor szegényt azért ne mérgezd meg, inkább gyertek át hozzám, és készítek neki valamit.
- Na, de Mr. Milton, most sértegetsz? - Nevettem fel. Éreztem, hogy csipkelődni próbál, ezért nem is vettem magamra. Őt sem mérgeztem meg egyszer sem... vagy mégis? Ki tudja! Valójában csak Natot mérgeztem meg, a csirkével, amit akkor sütöttem először.
- A csokoládé már nem is elég, amit kaptál? Semmit sem változott az édesszájúságod. - Erre csak elvigyorodtam és nagy büszkén megindultam a falucska egyetlen pubja felé. - Meghívlak egy vagy akár több sütire is, de akkor mesélj, mi az, amit nem mondasz el. Téged nem kerül el a baj, mintha direkt üldözne, szóval biztos történt valami ebben a kis időben.
Szép lassan haladtunk a pubot jelező cégér felé. Nem volt olyan nagy ez a falu, hogy hosszú sétákra legyen idő, én mégis élveztem, hogy ilyen helyen élhetek. Persze átmeneti állapot volt, hiszen hamarosan visszakerülhetünk a zajba és a mocsokba, ahonnan indultunk. Tudtam, hogy Aiden szereti Londont, mert kellemes és morajló volt, de nekem gyakorlatilag túl sok.
- Valójában annyira nem volt sok minden mostanában... - magyaráztam és még vállat is vontam. - Csak ide költöztünk. - Tettem hozzá. - Átmenetileg. A gyereknek is jót tesz a vidéki levegő, meg nekem is. Talán csak Aiden nem élvezi annyira. - Ezen persze majdnem felnevettem, de még mindig nem tudtam, hogy Gabe hogyan áll a házasságomhoz. Régen eléggé zavarta.
Inkább belöktem a nyikorgós ajtót. A füstös kis kocsma volt a falu szíve, így sokan most is ott reggeliztek, itták a reggeli kávéjukat. Én magam pedig levetettem magam a kandalló melletti asztalhoz. Steve, a csapos azonnal intett is, majd felkapta a kis konyharuháját és már jött is oda hozzánk.
- A legpöttömebb O'Mara fiú. - Üdvözölt a bajsza alatt széles vigyorral. - Csak nem egy almáspite lesz?
- Ismersz már. - Bólogattam. - De most egy csokis fánkot is kérek, mert ez a nagyfiú fizet. - Veregettem vállba Gabe-t, ha leült mellém.
- És a nagyfiú mit kér? Tudom. Egy pofa hazait! -  Nem is várta meg a választ, már ment is tovább a pult felé.