Cranagh

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Azt hiszem, mára ennyi elég is a lelki bajaimból. Nem panaszkodni jöttem ide, inkább azért, hogy jó és vidám dolgokról beszélgessünk. Pont ezért örülök neki, hogy sikerül Rosie-ra terelni a témát. Egy picit legalább.
Aztán egy szempillantás alatt a kajára terelődik a szó. Ez sem lep meg tulajdonképpen. Elliot két szenvedélye a gyerekei és talán az édesség. A kincsei nem igazán tudom felvehetnék-e ezzel a kettővel a versenyt. Bár, tudom, hogy azok is nagyon fontosak neki.
- Na, de Mr. Milton, most sértegetsz?
- Én…?
Igyekszem a legártatlanabb hangom elővenni. Persze, hallom, hogy sikerül a kis tréfám. Örülök neki, hogy meg tudom nevettetni egy picit. Ettől azért megkönnyebbülök, biztos vagyok benne, hogy innentől kezdve még könnyebb lesz újra beindítanunk a kapcsolatunkat. Ennek ellenére muszáj kicsit komorabb témára terelnem a beszélgetésünk fonalát. Tudom, hogy nem véletlenül költöztek ide, és tényleg igaz az is, hogy őt úgy követi a balszerencse, mint mást a kutyája.
- Valójában annyira nem volt sok minden mostanában… Csak ide költöztünk. Átmenetileg. A gyereknek is jót tesz a vidéki levegő, meg nekem is. Talán csak Aiden nem élvezi annyira.
Aham… Átmenetileg. Csak átmenetileg. Szóval valaminek mégis kellett történnie. Deannel vagy velük. A bolt felől nem érkezett el hozzám semmi hírek, de ez még nem jelenti azt, hogy nem ott történt valami.
- Átmenetileg? Talán felújítjátok a házatokat?
Hogy a Fraser fiúnak nem tetszik a tiszta levegő, az az ő baja. Ezen nem lehet segíteni. De ettől függetlenül érdekes, talán utána kéne néznem néhány dolognak.
- Mikor is költöztetek ide?
Ha csak körülbelül mondja meg, nekem már az is elég lesz. Majd utánanézek történt-e valami kirívó a Zsebpiszok közben. Egy kis kérdezgetés még senkinek sem ártott. Mondjuk, akinek meg mégis, azok biztos másként vélekednének a véleményemről.
Közben elérjük a pubot is, amikor megbánom egy pillanat alatt, hogy nem hoztam el legalább az egyik kutyát. Jobban örülnék neki, ha nyugodtan le tudnék ülni, és nem kéne arra figyelni, hogy valaki le akar-e támadni. Soha nem lehet tudni, hogy valaki nem szimpatizál-e A Renddel. Túl sokan voltak benne, így túl nagy a kockázat.
Igyekszem úgy ülni, hogy a legkevesebb esélye legyen annak, hogy hátba támadjanak, de jól beláthassam a területet. Kicsit körbenézek a fejekben is, ezért lényegében elnémulok, még akkor is erre figyelek, amikor a csapos az asztalunkhoz lép.
- Ismersz már. – Térek magamhoz a váll veregetésre. - De most egy csokis fánkot is kérek, mert ez a nagyfiú fizet.
Hümmögök egyet, miközben befejezem a pásztázást, majd a csapos felé fordulok, mielőtt még olyan meggondolatlanságra gondolna, hogy hoz nekem valamit.
- És a nagyfiú mit kér? Tudom. Egy pofa hazait!
Hümmögök még egy sort, mert másra nem is marad időm olyan gyorsan elhagyja az asztalunkat az alak.
- Szóval akkor kérsz egy pofa hazait?
Elliot ismer, tudja hogy úgysem fogom meginni azt, amit kihoznak nekem. De ha nem kéri, akkor vissza is küldöm, vagy majd odaadom valakinek a vendégek közül, aki szintén ilyen hazait iszik.
- Mikor költöztök vissza Hamutartóba?
Próbálom addig is visszaterelni a megkezdett beszélgetésünkre a fonalat.
- Apád próbálkozott azóta? Vagy Lisbeth?

◂ ismét▸

2003. november 1.

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Jól esett kicsit lazábbnak lenni, hallani, ahogy Gabe a szokásosan merev stílusában legalább humorizálni próbál. Valahogy ez hiányzott, hogy ne vegyen mindent olyan fene komolyan... de valójában az eltűnése után sosem láttam ilyennek. Még emlékeztem a reggelekre, mikor odaégettem a palacsintát, majd inkább elővettem egy csokit, hogy jól lakjak, de ő odajött, közölte, hogy vézna giliszta maradok így, majd szinte a semmiből rittyentett egy hatalmas, energiadús reggelit. Nem, mintha meg tudtam volna enni, de azok a csipkelődések bájosak voltak. Ezekbe az emlékek kellett volna megkapaszkodni, de annyi minden történt... annyi keserűség, annyi vita, annyi ellentét. Már nem ugyanaz volt egyikünk sem.
Lényegében újra kellett ismernünk egymást. Az új Gabe teljesen más volt, mint a régi, mintha az erő és az indulatok hiányoztak volna belőle. Nem bántam, mert volt, amikor velem is kegyetlen volt, csak azért, mert annyi minden történt vele régen... de furcsa volt és szokatlan, ahogy neki én is az voltam.
- Átmenetileg? Talán felújítjátok a házatokat? - kérdezte.
Cranagh nem volt nagy város néhány macskaköves utca és kis tér, meg templom, kocsma alkotta. Minden más csak a legközelebbi városkában volt. Talán egy antikvárium akadt valahol a falu végében, amit egy idős házaspár vezetett és ha a vevő elég szimpatikus volt, még kellemes, meleg teával is megkínálták. Szóval engem sosem. Gyerekkoromtól kezdve bajkeverőnek tartottak.
- Nem. Csak az itteni családhoz is közel akarunk lenni az év egy részében - válaszoltam. Nem volt, mit titkol Gabe előtt, bár azt inkább nem tettem hozzá, hogy bizonyára túl letargikus voltam, amiért hiányzott a vidék. Sosem kértem volna Aident, hogy jöjjünk ide.
- Mikor is költöztetek ide?
- Azt hiszem, októberben - vontam vállat.
Eddigre elértük a pubot, úgyhogy könnyed mozdulattal belöktem az ajtót, hogy besétáljak a megszokott, füstös levegőben. Lágy kocsmazene szólt a háttérben, amit egy rögtönzött két tagból álló zenekar szolgáltatott. Végig túrtam a hajamon, ahogy a pult mögött álló, bohókás bajszú tulajdonosra pillantottam. Steve-nek nehéz volt ellent mondani, amit a kandalló mellett elhelyezkedve hamarosan Gabe is megtapasztalhatott.
- Szóval akkor kérsz egy pofa hazait? - kérdezte, amint kettesben maradtunk. Meg sem lepett a vaskalapos hozzáállás, mindig olyan merev volt, mintha karót dugtak volna az ülepébe, ami azért volt fura, mert én sosem dughattam oda semmit... azt már nem engedte.
- Ne feszülj már ennyire rá. - Intettem le és keresztbe vetve a lábaimat, hátradőltem a székben. Végig néztem rajta, mintha flörtölnék, de valójában csak el akartam ellenőrizni, hogy minden rendben van-e vele ránézésre is. Tényleg régen láttam és tudtam, hogy sok minden érte. Látszott a szemei csillogásán. - Megkóstolom és ha nem halok bele, akkor ihatod.
A csevegés persze megmaradt közöttünk, de sosem voltam jó az ilyen általános diskurzusban. Mármint valahogy mindig magamra hoztam a bajt és akkor az olyan lovagok, mint Gabe, megpróbálhattak megmenteni.
-  Mikor költöztök vissza Hamutartóba? - kérdezte aztán. Nem értettem, miért érdekli ez ennyire. A találkozások miatt lényegében teljesen mindegy volt. Egy hoppanálás és már itt is van... és ő még hányingert sem kap tőle.
- Nyáron talán - válaszoltam csendesen és a lábammal megérintettem az övét az asztal alatt.
- Apád próbálkozott azóta? Vagy Lisbeth?
Szerencsére Steve előkerült az italokkal, meg a fánkkal. Ezért nem tudtam válaszolni. Oké, rég nem találkoztunk, meg minden, de kezdett olyan vallatás féle lenni az egész. Megértem mondjuk, ő még itt van lemaradva, de annyi minden történt és apámék nem igazán kerültek a képbe, egyszer-kétszer persze észrevettem, hogy figyelnek, de megtámadni, sosem támadtak meg. Gondolom lefoglalta őket a saját ki belső harcuk a "trónért."
- Hát nem igazán... - Megfogtam az italomat és közelebb húzva magamhoz azonnal belekortyoltam. Jól esett az alkohol kellemes melege, ahogy végig szántott a testemen. A kinti hűvös után egészen szükségem is volt erre. Még nem szoktam meg, hogy a nyár ilyen hirtelen váltott őszbe.
- Na gyere nagyfiú... - Elvettem a sört és nagyot kortyoltam belőle. Nem volt rossz, de jobban szerettem a whiskyt még mindig. Még egy nagy korty, majd letettem az asztallapra. - Valld be, azért nem akarod megenni, hogy leitathass. Rossz taktika, Milton. - Kacsintottam rá.
Elé toltam a poharat is.
- Na, most te jössz. Nem mérgező.

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Azt hiszem, túlságosan is előtérbe kerül nálam a kíváncsiságom, ami éppen csak nem csap át kihallgatásba. De mentségemre legyen szólva, tényleg érdekel. Miattuk. Másrészt persze, szeretnék utánanézni annak, hogy történt-e valami azokban az időkben, mikor elköltöztek, de ez meg részletkérdés. Nem tudom, miért gyanakszom ennyire rá, miért nem tudom egyszerűen elhinni neki. Talán azért, amit egyébként is lehet tudni Elliotról. Ha ő nem keresi szándékosan a bajt, akkor bevonzza. Márpedig egy költözésnél mindig fennáll a lehetősége.
Azért örülök neki, hogy ezúttal a család a nagyobb hajtóerő. Jobb ezt hallani, mint azt, hogy halálos fenyegetéseket kap az ember. Vajon sejti, hogy nem mondok le teljesen arról, megállítom az apját akármi is történjen? De ennek idő kell, és én türelmes leszek.
Viszont elérünk a pubhoz, úgyhogy hagyom ezeket a gondolatokat egy időre. Inkább körbenézek, lehetséges menekülési utakat keresek és olyan személyt, aki árthat nekünk. De egyelőre semmi gyanúsat nem tapasztalok. Viszont szúrós szemmel nézek a csaposra, mikor közli velem, hogy akkor ő kérdezés nélkül hoz nekem italt. Hát, nem kéne, de majd meglátja, ha visszaküldöm, mert Elliot sem kéri.
- Ne feszülj már ennyire rá. Megkóstolom és ha nem halok bele, akkor ihatod.
- És mi van a lassan ható mérgekkel?
Nem hiszem, hogy magyaráznom kéne neki. A családban medimágusok, patikusok vannak. De van egy olyan érzésem, hogy nem fog ezzel törődni. Ő meg van győződve róla, hogy nem történhet semmi, mert ismerik ezen a helyen. De hányszor hallottuk már, hogy pont az szúrta hátba az embert, akit a legjobb barátjának hitt?
- Hát nem igazán…
Szerintem azonnal rá fog jönni, hogy nem igazán győzőtt meg ez a válasza az apjával kapcsolatban. Igyekszem kitalálni, hogy mi történhetett vele, de nem lesz egyszerű. Ismerem már, elég makacs tud lenni, ha valamit nem akar elmondani. Csak egy újabb veszekedéssel tudnám kiszedni belőle az igazságot vagy legilimenciával, de azt nem szeretném bevetni. Azzal csak rontanék a helyzeten.
- Mondjam is ki mit gondolok, vagy kitalálod magadtól is?
Még mindig nem vagyok meggyőzve róla, hogy teljesen biztonságos az italozás, de Elliot határozottan veszi magához az italomat. Még az sem zavarja, hogy a csaposra nem éppen barátságosan tekintek. A csapos mindig gyanús egy kocsmai balhéban.
- Valld be, azért nem akarod megenni, hogy leitathass. Rossz taktika, Milton. – Figyelem, ahogy csúszik felém a pohár, de tekintetem azonnal Elliotra vetem. Keresem rajta a mérgezés tüneteit, de egyelőre nem látok erre utaló jelet. Nem baj, várok még egy kicsit. Közben persze kéznél tartok egy bezoárt.
- Na, most te jössz. Nem mérgező.
Megfogom a poharat, de nem iszok bele. Nem tudom még, hogy mi lesz ezzel az itallal, de a legnagyobb esélye annak van, hogy semmi. Tartogatom egy kicsit, és ha Elliot nem issza meg, akkor itt marad.
- Ráér még. Jó helyen van itt.
Tapogatom tovább látványosan, mintha nem mondtam volna le róla teljes egészében. Nem hiszem, hogy megbirkózok valaha egy ilyen hely adta lehetőséggel, már ami az étel és ital kínálatot jelenti. Túlságosan is belém ivódott, hogy bármi lehet gyanús. Ennyit számít két háború. Azt hiszem, rajtam kívül nem sokan vannak, akik ezt úgy igazán meg fogják érteni.
- Majd elfelejtettem.
A kabátom egyik zsebéhez nyúlok, ahonnan kiveszek egy plüss kutyust, ami Hópihe tökéletes mása. Igaz, kicsit növelnem kell a méretét, mivel a könnyebb utaztatás miatt összezsugorítottam, de az pillanatok alatt meg van.
- Ezt Rosie-nak hoztam. Alice imádta az állatokat, remélem neki is tetszeni fog. Ugat, ha baj van a kislánnyal. Vigyázni fog rá.
Nem hiszem, hogy a két apukája mellett még erre is szükség lenne, de ki tudja. A kisbabák néha meg tudják lepni a szüleiket. Annyi azért szerencse, hogy ezt nem kell etetni, meg sétáltatni, és lényegében másra se nagyon jó. Ez csak egy játék, nem egy igazi kutya.
- Ha el akar jönni megnézni az eredetit, szólj csak.

◂ ismét▸

2003. november 1.

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Rég látam Gabe-et, de még így is biztos voltam benne, hogy a vidékre költözésünk mögött valamiféle kegyetlen tragédiát lát. Nem volt ilyesmiről szó sem. Kezdettől fogva hiányzott a vidéki élet és bár nagyon rejtegettem Aiden elől előbb-utóbb kibukott, látható lett. Nem akartam én idekényszeríteni. Tudtam, hogy hiányoznának neki az elegáns londoni üzletek, kávézók és éttermek. A borozgatások a kertvárosi házunk teraszán. Én szerettem kertészkedni, a vidéket járni, mert a természet, legyen akármilyen veszélyes is, jobban megnyugtatott, mint az emberek közelsége. Nem szerettem őket, zavart a nyüzsgésük.
Hogy megnyugtassam a sosem nyugvó gyanakvását, egész egyszerűen elkezdtem másról csevegni. Laza dolgokról, a jelenről. Belekortyoltam a sörbe, hátha akkor kicsit enged. Vajon milyen lehetne a békés Gabe? Ezen régen rengeteget gondolkodtam, hiszen még egy étterembe sem tudtunk elmenni kettesben abban a pár hónapban, amit együtt töltöttünk.
- És mi van a lassan ható mérgekkel?
Megforgattam a szemeimet.
- Tudod mi szexi Gabe? Veszélyesen élni. - Kacsintottam rá. - Ha az életben minden kiszámítható és elkerülhető lenne, akkor nem lenne értelme élni. Hol maradna a szenvedély?
Azért magamhoz vettem az italát, hogy belekortyoljak. Ki a fene akarná megölni itt Merlin háta mögött? Na meg kicsit értek a mérgekhez. Akármi is történik, megmentem vagy magam vagy őt... de ha belehalunk, hát azt kell elengedni. Az apámmal kapcsolatos megjegyzésére amúgy sem reagáltam. Ha nem halok bele a méregbe, majd oda bököm, hogy TÉNYLEG nem hallottam felőle hónapok óta. Mindenkinek így volt kényelmes. Neki is, mert nem akarta megölni Aiden, nekünk meg azért, mert nem kellett bemocskolni a kezünket.
- Ráér még. Jó helyen van itt.
Szemforgatással jutalmastam ismét.
- Lazulj el, nagyfiú. - Folytattam a kekeckedést, ahogy régen is tettem, mikor összejöttünk. Flörtöltem vele, kicsit szórakoztam is, ő pedig vette a lapot valahogy. Néha kicsit erőszakosan, máskor egész bájosan emberien. Belekortyoltam a saját italomba, megpiszkáltam a fánkot, hogy nagyot harapva belőle kicsit kellemesebb érzés töltsön el. Az sem zavart meg, hogy kicsit csokis lett az ajkaim szeglete. - Hmmm... fogalmad sincs, mit hagysz ki... - dünnyögtem kicsit még csámcsogva.
Sajnáltam, hogy nem maradtunk együtt. Gabrielnek jót tett volna. Megkapta volna azt a lazaságot, amire évek óta nem volt lehetősége. A palacsinta vásárban is kishíján sikerült rávennem egy kóstolóra és amikor éjszaka egymáshoz bújtunk és a múltamról beszéltünk, szinte éreztem, hogy azok a fenyegetések, hogy rács mögé rak, nem is voltak olyan komolyak.
- Majd elfelejtettem. - szólalt meg aztán. A kabátzsebét tapogatta. Figyeltem a mozdulatait és az előbukkanó plüssállatot. Hópihére hasonlított, már amennyire még emlékeztem rá. Valójában már nem bántam, hogy nem én tartottam meg a kutyát, Gabe-nek valamiért fontos volt. Kell neki a társaság, hogy ne legyen magányos.
- Ezt Rosie-nak hoztam. Alice imádta az állatokat, remélem neki is tetszeni fog. Ugat, ha baj van a kislánnyal. Vigyázni fog rá.
Bólintottam és elvigyorodtam egyszerre.
- Miért is lenne egyszerűbb plüssállat... - dünnyögtem. Talán meg sem hallotta, amit mondok. Ez volt Gabe, mindent túlbonyolított, pedig néha az egyszerű dolgok annyival kellemesebbek.
- Ha el akar jönni megnézni az eredetit, szólj csak.
Elmosolyodtam megint. Kedves volt. Meglepően kedves. Mikor együtt voltunk kikötötte, hogy sosem születhet gyerekünk, de ha mégis, akkor lány semmiképpen. Értettem, miért mondja... és egy részem tényleg nem tudta elképzelni, hogy nekünk valaha közös családunk legyen, bár akkoriban minden erőmmel akartam. Úgy hittem, akkor lesz tökéletes a kapcsolatunk, ha mindezt elérjük.
- Ha egy kicsit nagyobb lesz, mindenképp megnézzük. Most még nem nagyon fogná fel. - Magyaráztam és megint haraptam egyet a fánkból. Nagyon jól esett az édes, hirtelen már nem is volt ott az a reggeli feszültség. Már nem éreztem magam hülyén Gabriel közelében sem. - Szerencsére, mióta megszületett apám sem került elő, bájos gyerekkora van. Remélem itt vidéken is élvezni fogja annyira, mint én...
Sóhajtottam egyet és letettem a maradék fánkot.
- Tényleg ne aggódj. Jó ideje nem láttam. Gondolom el van foglalva a család belső harcaival. Vagy felcsinált valakit és lesz egy fia... akármelyik is, nekem könnyebb nélküle.

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

- Tudod mi szexi Gabe? Veszélyesen élni. Ha az életben minden kiszámítható és elkerülhető lenne, akkor nem lenne értelme élni. Hol maradna a szenvedély?
Részben igaza lehet. Amíg dúlt a háború és a veszély miatt sokkal éberebbnek kellett lenni, addig magam is mindennél jobban vágytam az életre. Másrészt viszont a béke óta valahogy mindennél jobban vágyom a kiszámíthatóságra. Valahogy szerettem biztonsági játékos lenni a saját élet adta játszmámban, még akkor is, ha ezzel savanyú és sokkal unalmasabb lettem.
- A szenvedély…
Mondhatnám, hogy elég sok szenvedélyem van, de abban a formában, amire ő gondol, nem igazán találtam meg mostanában magam. Mondhatni elég régóta nem érzem már azt a szenvedélyt.
Mondjuk, ha a az italról és az ételről van szó, akkor ebben nem látom, hogy milyen szenvedélyt válthat ki egy kis kockázat. Ha valami megtetszik, akkor megcsinálom magamnak. Szóval, tényleg nem maradok le semmiről.
- Hmmm… fogalmad sincs, mit hagysz ki…
Azt hiszem, ebben az esetben nem is szeretném tudni. A fánk nem éppen az az étel, amit annyira nagyon szeretek, legalábbis ebben a csokis formájában. Addig is az italom jó helyen van itt nálam. Nem hiszem, hogy nagyon rá kéne vennem magam a megkóstolására. És most függetlenül attól, hogy idegen ital vagy sem. Egyelőre még nem is vagyok szomjas, hogy magamba kéne döntenem. Ellenben eszembe jut valami, amit muszáj átadnom Elliotnak. Ami nem az övé, és mégis tudtam neki kedveskedni.
Egy kicsit felturbóztam a játékot. Jobb, ha vannak értékei is. Egy egyszerű plüss játéknak mégis mi értelme van? Annak az a feladata, hogy megvédje a gyereket és közben szórakoztassa is.
- Miért is lenne egyszerűbb plüssállat…
- Mi értelme van egy egyszerűbb plüssállatnak, ha van a kezedben egy eszköz, ami több mindenre is jó?
Persze, tudom, hogy költői kérdésnek szánta, de ettől még van értelme a kérdésemnek. Alice is kapott tőlem néhány hasonlót, azoknak is volt néhány plusz tulajdonsága. Valamiért az anyja szintén nem értett egyet mindegyikkel, de nem hagytam magam. Azt nem tudom, mit csinált mikor nem voltam ott, de előttem azért próbálta tartani magát.
- Ha egy kicsit nagyobb lesz, mindenképp megnézzük. Most még nem nagyon fogná fel.
- Tudom én… – Régen volt, hogy nekem is gyerekem volt, és a memóriám se a régi már, de azért még emlékszem néhány dologra. Például arra a beszélgetésre is, ami közöttünk zajlott néhány éve és a családalapításról szólt. - Tudom, hogy korábban azt mondtam, nem lehet lányunk, de azt hiszem, ez más helyzet. Ő a te lányod.
Pont ezért nekem nincs érzelmi kötődésem hozzá. Legalábbis nem lesz olyan erős kötődés, mintha a sajátom lenne. Azt hiszem, ez más.
Figyelem, ahogy eszik, és iszik. Annyira természetes, de én még mindig nem nyúlok hozzá a sajátomhoz. Valahogy ez a helyzet olyan ismerős és annyira megnyugtató.
- Szerencsére, mióta megszületett apám sem került elő, bájos gyerekkora van. Remélem itt vidéken is élvezni fogja annyira, mint én…
Biztos vagyok benne, hogy csak átmeneti a csend. Nem hiszem, hogy a sok már létező unokáját figyelmen kívül hagyva pont most húzódna vissza, hogy Elliot kiélvezze az apaság adta csodálatos napokat.
- Tényleg ne aggódj. Jó ideje nem láttam. Gondolom el van foglalva a család belső harcaival. Vagy felcsinált valakit és lesz egy fia… akármelyik is, nekem könnyebb nélküle.
- Nem hiszem, hogy ilyen könnyen megszabadulsz majd tőle. Mivel van már egy hamisított születési igazolása rólad, és erről többen is tudnak a minisztériumban, túl bonyolult lenne neki visszacsinálni az egészet. Ahhoz megint kavarnia kéne, amihez pedig már nem biztos, hogy van elég befolyása.
Elég sok embert állítottam rá, és kértem néhány szívességet a minisztériumban is, ha esetleg olyan helyen próbál meg intézkedni, ahol semmi keresnivalója, akkor tudni fogok róla. Kellenek még az adatok, valahogy túl kell járnom az eszén, de úgy, hogy a család többi tagja ne sérüljön. Talán az összeset le kéne kapcsolni, még nem tudom.
De most nem akarok erről beszélni. Legyen valamilyen kellemesebb téma, ahogy eddig is. Térjünk inkább vissza hozzájuk.
- Van kedved egyszer átjönni? Nem most azonnal vagy holnap. De mondjuk még karácsony előtt.

◂ ismét▸

2003. november 1.

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

– A szenvedély… – ahogy kimondta, máris tudtam, nem egyre gondolunk. Gabriel nem volt éppen tüzes alkat. Egyszer-kétszer a szexben elkapta persze a hév és a durvaság is, de mivel most már egészen másmilyen volt az egész személyisége, az amnézia miatt, nem hittem, hogy olyasmire képes volna. Talán már engem szeretni sem lenne képes. De ezt nem bántam. Valójában egyre inkább elengedtem, ami valamikor közöttünk volt és még az sem volt kizárt, hogy előbb-utóbb talál maga mellé egy nőt.
Éreztem, hogy a szám sarkában megül a csokoládé, ahogy a fánkban eszek, a sörtől meg talán habos lettem. Nem számított. Ez voltam én. Maszatos, koszos, kicsit kócos és maga a káosz, máskor meg finom és elegáns. Szerettem a bennem tornyosuló ellentéteket és kontrasztokat. Ezek tettek igazán Elliot O’Marává.
– Mi értelme van egy egyszerűbb plüssállatnak, ha van a kezedben egy eszköz, ami több mindenre is jó?
Sóhajtottam egyet.
Valójában mióta visszajöttem jóval több mágiát használtam, mint korábban. Nem voltam akkora tehetség a varázslásban, hogy használni tudjam rendesen az ártásokat és bűbájokat. A fejlődés akkor kezdődött, mikor először éreztem úgy, hogy meg kell védenem valakit, aki nekem fontos. Nat Forest volt az. Nélküle nem ott tartanék, ahol most tartok és ezért hálásnak kéne lennem. Nem tudom. Kicsit úgy éreztem, a varázslat túl sok mindent határoz meg, kicsit talán korlátolttá is tesz minket.
– Nem érzed néha úgy, hogy a mágia korlátok közé szorít? – kérdeztem csendesen, de ahogy ő költőinek szánta kérdését, úgy én is. Nem érdekelt valójában mit mondd rá. Más életet éltünk. Fogalma sem volt engem mi motivált arra, hogy ezt mondjam. Nem élte meg velem a régi napokat, a régi életemet.
A beszélgetés amúgy is tovább gördült a hófehér kutyusra, akivel közösen találkoztunk először. Igen. Gabe tartotta meg, pedig eleinte nekem akarta adni… de én mégis mit kezdtem volna egy újabb kisállattal? Volt már elég és tudtam, hogy neki amúgy is fontosabb, mint nekem. Az én igazi társam Zeusz és amíg meg van nekem, addig igazán boldog is leszek vele.
– Tudom én… – mondta aztán, mikor beleegyeztem, hogy Rosie-t elviszem egyszer. Még persze túl kicsi volt és Aiden nem örült, ha számára veszélyesnek mondható helyekre vittem el. Gabrielt pedig a mai napig kissé vetélytársként kezelte, csak azért, mert már tudta, mi történt pontosan közöttünk akkor, amikor még Aidennel voltam. – Tudom, hogy korábban azt mondtam, nem lehet lányunk, de azt hiszem, ez más helyzet. Ő a te lányod.
Bólintottam. Furcsán fogalmazott, de értettem, mire gondol. Gabe mellett valószínűleg sosem lettek volna gyerekeim, habár ő nagyon vágyott családra, de megelégedett volna Noah-val is. Nem feltétlenül saját gyerekekre gondolta. Elég lett volna neki az enyém, akit sajátja ként nevelhetett volna.
– Nem hiszem, hogy ilyen könnyen megszabadulsz majd tőle. Mivel van már egy hamisított születési igazolása rólad, és erről többen is tudnak a minisztériumban, túl bonyolult lenne neki visszacsinálni az egészet. Ahhoz megint kavarnia kéne, amihez pedig már nem biztos, hogy van elég befolyása.
Már megint itt tartottunk. Letettem a maradék félfalat fánkomat, ami eddig ott pihent az ujjaim között. Nem is akartam már bekapni. Talán erre érezhetett rá, mert nagyjából azonnal témát váltott.
– Van kedved egyszer átjönni? Nem most azonnal vagy holnap. De mondjuk még karácsony előtt.
– Ahogyan tavaly? – Nevettem fel. Hiszen legutóbb még a fáját is én dekoráltam ki, mert otthagyott mindent félkészen, csak azért, mert berángatták a melóhelyére az utolsó pillanatban. Jól esett volna persze vele is lenni, még mindig kötődtem hozzá kicsit, bár egészen másképp, mint annak idején.
– Szívesen. Úgyis vettem már neked karácsonyi ajándékot. – Folytattam aztán vigyorogva és végül még is csak a fánkért nyúltam. Betömtem a számba a maradékot, majd hozzátettem: – De de be begyél sebbid dekeb – mondtam érthetetlenül csámcsogva az édességen.

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

A kocsma meglepően meghittnek bizonyul egy ilyen újra ismerkedős beszélgetéshez is, mint amilyen a miénk. Persze, a gonosz soha nem pihen, így nekünk is mindig résen kell lenni. De ettől függetlenül még tényleg egy olyan hely ez, ahol jól érezheti magát az ember.
Annyi témát érintünk, és valahogy mégsem érzem azt, hogy mindent sikerülne megbeszélnünk. Olyan mintha néha hagynánk a levegőben lógni néhány dolgot. Persze, nem akarom ráerőszakolni az apja körüli tevékenységeket, ha ő nem akar beszélni róla. Meg is értem, ha éppen nyugalom van körülötte, és nem zaklatja egyfolytában.
De azt nem értem, hogy mi baja van a játékkal, amit hoztam. Tényleg elég hasznos, és ha őszinte akarok lenni, akkor bőven lehetett volna még bűbájokkal ellátni, de nem akartam túlzásokba esni. Így is fura a mágiával kapcsolatos kérdése.
Mármint megértem, néha tényleg olyan, mintha korlátok köré szorítana, de többségében azért eléggé megkönnyíti az életünket. Látva, hogy néhány mugli hogyan él, azt mondanám, hogy sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint ők. Persze, más kérdés, hogy mivel a mágia adott, nem igazán próbálunk meg azon gondolkodni, hogyan tudnánk nélküle megoldani dolgokat. Ez fura lehet egy olyannak, mint Elliot, aki az élete java részét mágia nélkül töltötte el.
- Ahogyan tavaly?
- Nem pont úgy, nem akarlak egyedül hagyni, hogy megint merényletet kövess el a lakásom ellen, de igen, valahogy úgy. Mit szólnál hozzá?
Jó lenne megint kicsit együtt tölteni az időt. Főznék neki valamit vagy sütnék. Csak úgy meghitten lennénk a magunk módján.
- Szívesen. Úgyis vettem már neked karácsonyi ajándékot.
Morgok egy kicsit. Én nem gondoltam rá, hogy ajándékot kéne vennie nekem. Nem arról van szó, hogy megérdemlem vagy sem. Csak egyszerűen, én nem voltam még biztos benne, hogy addig összefutunk. Vagy bármi hasonló.
- De de be begyél sebbid dekeb.
- Miért ne?
Nem mintha lenne beleszólása, hogy veszek vagy nem veszek valamit. De talán, ha majd céllövöldén lövök valamit, az végül is nem vásárlás. Vagy majd szívességért fizetek, és akkor jó lesz. Kap és mégsem veszem.
- Akkor majd sütök neked egy rakás fánkot és édességet. Az jó lesz?
Forgatom továbbra is a sört a kezeim között. Azt hiszem, ha ezt Elliot nem issza meg, akkor itt marad az asztalon. Valahogy nem kívánom. Most kezdek egyre idegesebb lenni. Minél több időt töltünk ilyen békésen együtt, annál inkább tartok tőle, hogy valamit majd elrontok. De talán elég lenne az is, ha magamat adnám, azt aki szerintem vagyok, a helyzet annál rosszabb talán nem lesz, mint ami egész évben volt.
- Kérsz még egy fánkot? – kérdem és már intem is a pincért az asztalunkhoz.

◂ ismét▸

2003. november 1.

◃ g a b e ▹

Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.

style: winter time ║ zene: Hogsmead winter ambience

Szerettem a cranagh-i pubot. Volt benne egy kellemesen „otthon vagyok” érzés, mégis kellően semleges volt a Gabe-bel való találkozáshoz. Na, nem mintha engem zavart volna, ha egyenesen hozzánk érkezik és ott beszélgetünk el egy kis ital mellett. Egyszerűen ő nem akart odajönni. Talán Aidentől tartott, természetesen teljesen indokolatlanul, hiszen vele mindig mindent megbeszéltem. Jó. Nem, mindent, de Miltonról azért tudott. Mégis mit titkoltam volna, hogy beszélgetünk?
Aiden nagyon jól tudta, hogy itt már semmi sem fog szárba szökkenni. Gabriel egészen megváltozott, de én is. Már nem voltam ugyanaz az Elliot, aki el akarta csábítani s ő sem volt ugyanaz a szirogú pillantású auror, akivel a csatornáknál találkoztam. Egész egyszerűen nem létezett többé metszéspont közöttünk.
Jobb is volt, hogy a mágikus dolgokról átterelődött a beszélgetés a karácsonyra. Talán az nem okoz akkora feszültséget és egyet nem értést, mint más témák.
– Nem pont úgy, nem akarlak egyedül hagyni, hogy megint merényletet kövess el a lakásom ellen, de igen, valahogy úgy. Mit szólnál hozzá?
Elvigyorodtam.
Akkor sem tettem semmit a lakása ellen, csak feldíszítettem azt a kopár helyet. Gabe-nek is szüksége volt egy kis ragyogásra, ha már ünnepre készültünk. Ez idén sem lesz másképp, de ezt sejthette, ha csak a szemeimbe nézve a kiszúrta a szokásos, csibészes csillogást.
– Csak a kutyáidra fogok adni mikulás sapkát, ne izgulj. – Kacsintottam rá és nagy vigyorogva befejeztem az evés-ivást. Gabriel söréhez viszont nem nyúltam többé. Unalmas volt, hogy sosem kellett neki semmi… még csak beülni sem lehetett vele sehova. Oké. Értem, hogy potencianövelő bájitalt csempészni a kávéjába nem volt éppen szép tőlem, de az már évekkel ezelőtt volt, igazán túlléphetett volna ezen az egészen.
– Miért ne?
– Mert mindenem megvan. – Mondtam és megtörölgettem a számat egy kicsit. Nem, mintha láttam volna, hogy hol vagyok tiszta csokis a fánktól, úgyhogy bizonyára a sarkában megült egy kis darab édesség. Valójában még ez sem zavart. Szerettem, ha édes a csókom.
– Akkor majd sütök neked egy rakás fánkot és édességet. Az jó lesz?
Az ujjai között megforgatta a sörös korsót. Jó, volt benne legalább annyi, hogy eljátssza, ide tartozik. Ezzel nem volt semmi gond… de azért még mindig idegesített a dolog.
– Sosem tudnék egy rakásnyit megenni egyedül. – Vigyorogtam rá és csak megráztam a fejemet, mintha csak egy rossz kisfiú lenne. – De azért egy-kettő jó lenne. – Bólintottam és még egyszer megtöröltem a számat. Továbbra sem éreztem a makulátlan tisztaságot.
– Kérsz még egy fánkot?
Csak megráztam a fejemet. Nem kértem fánkot, de ha már odaintette Steve-et voltak ötleteim, mit döntenék magamba szívesen. Mióta meg volt Rosie a szokványosnál is jóval kevesebb alkoholt ittam és kicsit hiányzott, hogy kirúgjak a hámból. De azt hiszem, ez így normális. Nat mellett én is csak egy gyerek voltam, Aidennel viszont én magam is szülővé váltam.
– Egy whiskyt kérek. – Kocogtattam meg a kiürült poharam oldalát az ujjammal. Steve csak bólintottam, majd kérdő pillantást vetett Gabe-re és a még mindig ott várakozó sőrre.
– Ha tudtam volna, hogy szénhidrát diétát csinál, akkor nem sört ajánlok. – Rázta meg a fejét és eloldalgott. – Ezek a mai fiatalok… – morogta a bajsza alatt, ahogy eltűnt a bárpult mögött, hogy szervírozza az italomat.
– És mi a terved a hétvégére? – kérdeztem, csak úgy csevegtem vele tovább. Mégis mit kellett volna kérdeznem? Randizik-e? Él-e társasági életet? Mindegyikre nemleges választ adott volna… de tény, hogy ő többet tudott rólam, mint én róla.

[Mert útjaink újra keresztezik egymást]

TO; Elliot


2003. november 1.
Mert útjaink újra keresztezik egymást

Még mindig nem tetszik ez a terv a karácsonnyal kapcsolatban, de ha ez teszi boldoggá, akkor nem igazán tudok mit tenni ellene. Nem szeretném, ha a sok külcsínnyel kapcsolatos giccsesség a valódi élmény rovására menne. Szeretném, ha jól érezné magát, de ehhez nem kell semmiféle dekoráció.
Felhúzom az egyik szemöldököm. Azt hiszem, sok sikert kéne kívánnom. Ha tényleg sikerül mikulás sapkát tennie a kutyáimra, akkor az valahol félrecsúszott nevelésem eredménye. Vagy persze az ő ravaszságáé. Azért a kutyák nem tudják meghazudtolni a saját ösztöneiket, kaphatnak bármilyen nevelést. Ettől függetlenül elmosolyodom, ahogy elképzelem őket. Borzalmas.
Annak viszont örülök, hogy úgy érzi mindene megvan. Korábban én is éreztem már ezt, amíg el nem vették tőlem. Azért majd kitalálok valamit, hogy fel tudjam vidítani karácsonykor is. Biztos vagyok benne, hogy van olyan, amit csak én tudok adni neki. A saját ízlésem szerint.
- Sosem tudnék egy rakásnyit megenni egyedül. De azért egy-kettő jó lenne.
- Akkor sok féléből készítek pár darabot.
Valahogy biztos megoldom, hogy meglepjem, és mindenkinek jó legyen. Neki is a sok különböző finomság miatt, és nekem is, mert végre boldognak látom magam mellett. A biztonság kedvéért odaintem a pincért, hogyha szeretne még valamit rendelni, akkor azt is én állom.
- Egy whiskyt kérek – mondja, majd a pincér felém fordul.
Azt hiszem, nem tetszik neki, hogy a sör még mindig meg van, de most ez érdekel a legkevésbé. Még a kis megjegyzésére sem reagálok, pedig éppen lenne mit, de tudom, hogy a kis hóbortomat az idegen helyen történt fogyasztással csak Elliot érti meg.
- És mi a terved a hétvégére?
- Azt hiszem, nem igazán van tervem még. Fel akarok menni északra egy kis kiképzés miatt. Hogy a havas terepen is boldoguljanak a kutyák, és Hópihének sokkal jobban fekszik a fajtájából adódóan az a környék, mint a délebbi. Azt hiszem, ott töltöm a hétvégét.
Még nem igazán van pontos hely, ahova megyek. Azt hiszem, ez is úgy fog kialakulni, ahogy a korábbiak is. Keresek egy jó táborhelyet, aztán ott töltjük az éjszakát, a környéket meg felfedezzük. Ilyenkor örülök, hogy varázsló vagyok, egy mugli könnyen megfagyhat azokban az időkben, főleg ha lesz egy kis hófúvás is.
Ahogy megérkezik a pincér, kifizetem a teljes rendelést neki. Egy kis borravalót is adok, talán kárpótolja a felesleges erőfeszítéseit a sörrel kapcsolatban.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Örülök neki, hogy sikerült összefutunk. Remélem, minél hamarabb megismétlődik.
Felállok és odalépek mellé. Először a kezem nyújtom neki, és ha elfogadta, akkor magamhoz húzom és megölelem, de csak futólag. Új dolgokat akarok bevezetni a kapcsolatunkban, olyanokat, ami bár nekem szokatlan és talán kicsit idegen is, de neki jól esik.

Köszönöm a játékot.

A helyszín szabad.