Óriások Útja

nagyon táborozunk


2002. április 4.
to; Louise

Louise-be karolva követem a tekintetemmel ahogy a sárkányszerűség végre megtalálva a lelki békéjét beslattyog a vízbe és lassan elmerül. Én magam úgy érzem, mintha valami hős lovag lennék, aki nem csak a szép herceg életét mentette meg, hanem a sárkányét is. De jó is lenne egy ilyen történet, ahol nem ölik meg a sárkányt, hanem modnjuk összebarátkoznak vele. Mi van ha az a sárkány csak azért rabolta al a hercegnőt vagy a herceget mert beteg volt és nem tudott magáról gonodskodni? Cserébe meg még jól meg is ölik. Szörnyű. lehet majd írok egy ilyen mesét. És megkérem Louise-t, hogy illusztrálja. Az nagyon romantikus lenne, és menő. Mert Louise menőn rajzol. Meg fest. Meg minden. Hm.
Összeszedem magam, és magam felé fordítom, hogy onnan lenézhessek rá, szemből. A suzél hűvösebben fújdogál, én mégsem érzem, csak pislogok a szép szemeibe, miközben felettünk az ég kegyetlen gyönyörűséggel sziporkázik. Most én is úgy rézem magam, mintha egy mesehős lennék. Minden olyan kellemes és békés, mintha a világ szinte megszűnne, amíg Louise tekintetébe bámulok. Vigyorra húzom a számat, és elégedetten bólintok, miközben magamhoz térek, és Louise megcsókol, amit boldogan kissé még szolidan, de viszonzok, és még át is ölelem szorosan magamhoz húzva őt.
- Boldoggá tettük... Jason...  - mondja mire én csak álmodozva sóhajtok.
- Mintha egy nagyszerű hősi eposz főszereplői lettünk volna, ahol mindenki életben marad. Az meg ugye jó dolog, hiszen a mi történetünk is tud folytatódni, és az nem nagy hátrány, hiszen itt vagyunk egymásnak, és ki tudja még mennyi fura bajbajutott lény szorul megmentésre. Igazán örülök, hogy a hű segítőm voltál eme kalandban, Sir Louise Soulier lovag - ölelem meg szorosan és nemes mozdulattal lovaggá ütős mozdulatot is teszek, majd kézen fogom és behúzódok vele a sárorba.
Magam mellé húzom, miközben bámulom a hatalmas belsejét. Apa nem nagyon haszánlt ilyen varázstárgyakat hiszen a családja előtt ezt titzokban tartotta. Talán azért mert félt, hogy a mágia tönkre teszi ezt az új boldog életét is.
- Imádok veled lenni, Louise - közlöm vele nagy vidáman és átölelve eldőlök  akényelmes matracra, ami olyan puha mintha az is pillecukorból lenne. Boldog vagyok. Hogy vele lehetek, hogy itt lehetek és még az sem zavar, hogy ellógtunk, és meg fognak minket büntetni az iskolában. Mert ezeket a pillanatokat sose cserélném el semmire semmilyen pénzért. Közben hosszabban is megcsókolom, miközben a sátorba szűrődik  atücskök hangja, a kabócáké, és miközben valami még félálomban dünnyögök Louise-nak lassan elnyom az álom.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
A HELYSZÍN SZABAD!

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

Csendesen ácsorogtam a víz mellett sorakozó bazaltoszlopok közelében. Figyeltem őket, amint megcsillant rajtuk a holdfény. Tudtam, hogy majdnem mindegy hol állok, Alexej orra képes kiszagolni és odatalálni hozzám. Ha más nem is, hát a kókuszos illatú samponom majd segít neki. Azt már jól ismert… sőt egészen közelről is. Ahogy elidőztem a gondolaton, eszembe jutott a legutóbbi találkozásunk, alig hét nappal korábban.
Még pontosan fel tudtam idézni, ahogy az ujjai a hajamba martak és átkarolta a derekamat, jelezve, hogy ő is tud irányítani, ha kell. Sosem vontam persze kétségbe a dolgot, de azért mégis csak kellemesebb volt, amikor az én játékszabályaim szerint játszottunk. Nem, mintha azok a szabályok léteztek volna, inkább csak kitaláltam egyet, hanem tetszett az, amit művelt. Az pedig nagyon nem tetszett, hogy csak úgy otthagyott azon az asztalon… de azt hiszem, neki sem igazából. Egy kicsit idegesített, hogy utána valami olcsó lotyóval bújt össze a Szirénben – nem, mintha Anelia szakértelmét akarnám kétségbe vonni.
A gondolatra még morgolódtam egy kicsit, a zsebemből mégis előhúztam a lekicsinyített hordót. Jó, talán egyszer-kétszer tényleg ittam belőle kakaót meg egyszer barackjoghurtot tettem bele, de csak is azért, mert Alexej szemét módon elment a patikából, ahelyett, hogy az orrom előtt tette volna meg, amit meg kellett. Felháborító és igenis megérdemelte, hogy tönkre tegyem a hordóját.
Megforgattam a kis hordót az ujjaim között. Kellett az aranyvarázspálca, mert Aidennek ígértem, így a cserének valahogy meg kellett történnie, még ha nem is úgy, ahogy Alexej képzelte, hogy egyszerűen átnyújtom a szajrét, aztán szia-szia. Nem. Túlságosan féltem, hogyha így elengedem, nem látom többé. Nem túl valószínű, hogy valaha lesz még közöttünk bármi, hacsak le nem támad megint… de nem akartam elveszíteni. Szerettem tényleg. Csak nem úgy, ahogyan Aident mondjuk. Ez az érzés pedig önzővé és gyerekessé tett. Addig gyerekeskedj, míg meg nem ütöd magad és sírva menekülsz vissza Aidenhez, hogy bántott a csúnya farkas bácsi… szarul játszol, kicsi nyuszi– piszkálódott a hang, én pedig próbáltam lerázni magamról legalább annyival, hogy nem figyelek rá. Hát nem sikerült duruzsolt tovább, mintha muszáj lenne… pedig közel sem volt az.
A tekintetem visszavándorolt a bazaltok csillogó felületére, a vízre, amin visszatükröződött a holdfény. Gyönyörű tavaszi este volt, a korábbi havazásnak és esőzésnek nyoma sem volt már. Csak a levegő hűlt le annyira, hogy még kellett egy meleg kabát. Nem bántam. Így is kellemes volt kicsit kint lenni a természetben, hiába szoktam meg, hogy ilyenkor már otthon vagyok és Aidennel összebújunk a kanapén és olvasom a könyvet, amit lapozgat… alig várva, hogy kikapjam a kezéből és elhajítsam a fenébe, mert nem velem törődik.
Zörgés jött a közeli bozótosból, így a tekintetem arra vándorolt. Reméltem, hogy hamarosan megérzem az ázott kutyaszagot is, ami annyira jellemezte Alexejt az elmúlt néhány találkozásunk alkalmával.
– Csak nem megjöttél kutyuskám? – kérdeztem fennhangon. Még mindig kicsit attól féltem, hogy ez az éjszaka egyben búcsú is lesz, így egy kicsit megremegtek a szavaim a mondat végére.

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

Hogy lehet egy világ, ami ennyire gonosz, ilyen… mutatós. Ahogy sétáltam a különös sziklaképződmények között, s köztük láttam a jelenleg Rám nézve is ártalmatlan félhold fényét hintázni a nyílt víz hullámain, azon gondolkodtam, milyen aljas mód becsapós is ez. Az ezüst fodrok akkor is hidegek és fojtogatók. A sziklák akkor is kemények, ridegek és összezúznak. És Elliot szeme is ravasz, akármilyen szépen is csillog formás tükre.
Orromnál fogva vezetett ide, vagy csak úgy megéreztem egy furcsa, hatodik érzékkel a jelenlétét? De ahogy kecsesen karcsú, jellegzetes alakját megláttam elkülönülni a bazaltok kevésbé formás, de hasonló állhatatosan kitartó oszlopaitól, felszakadt belőlem egy apró sóhaj. Bár csak annyi lenne ez a mai találkozó, hogy kicseréljük a zálogokat, aztán do svidaniya… De éreztem, nem lesz ez ennyire egyszerű.
Ahogy e helyen a tenger sós vize és a vulkáni sziklák fekete rúdjai újra és újra egymásnak zúdulnak, úgy vagyunk mi is. A partvonalon ezüstös szikrákként csapódtak szét a hullámok cseppjei,  s én azon gondolkodtam, melyik volnék én, és melyik ő. De főleg, a víz vagy a szikla az erősebb? Sóhajtottam egy újabbat ebből a - helyiek által itt hidegnek csúfolt - friss, tavaszi levegőből, és kigomboltam fekete ingem legfelső gombját. Mert a nyakamat rá, hogy megint macska-egér játékot akar játszani, ígyhát nekem is fel kellett vérteznem magam; azazhogy: le.
– Csak nem megjöttél kutyuskám?
- Már itt sem vagyok. Érdekes helyszín a találkára. Valahogy mindig itt kötünk ki,  pedig azt hittem, a macskák tartanak a víztől. Meg a kutyáktól...
Odaballagtam elé, de nem túl közel hozzá, pár lépésre tőle óvatos távolságban megálltam, és előhúztam az aranypálcát, hadd vonja magára csillogásával mindkettőnk figyelmét kicsit. Még élénken élt az emlékezetemben az az árván maradt vágy, amit a múltkori találkozásunkkor keltett, és most jobban esett tartózkodni. De azért a hordót is észrevettem, és jó is, hogy Elliot a kezében tartotta, így egész jól helyben is voltunk.
- Na gyerünk, nem érek rá itt cicázni. Csere-bere fogadom.
Sötéten, örömtelenül somolyogtam, a gyermetegséggel kicsit piszkáltam csak, de a többit komolyan is gondoltam. Persze, a sietségnek inkább az volt az oka, hogy nem akartam neki időt adni a rosszalkodásra. Ha van emberi lény a földön, akivel szemben sikerült némi teljesen értelmetlen és oktalan empátiának a hatalmába kerítenie, az bizony Elliot volt, és ebben az a legkellemetlenebb, hogy pont ő folyamatosan meg is kísértett ennek elvetésére. Úgyhogy ehhez a fenenagy önfegyelemhez, amit iránta tanúsítottam, bizalom azért nem társult. Rajtam nem fog ki. Kis huncut.
Rámutattam egy nagyjából derékig érő bazaltoszlopra magam mellett, majd egy Elliot mellett lévő hasonló képződményre.
- Én leteszem ide a pálcát. Te amoda a hordót. Félúton elmegyünk egymás mellett. Aztán mehetünk is tovább, visszanézni se kell.
Igen, már az első alkalommal is ezt kellett volna tennem. Mikor világossá vált, hogy semmiféle küldetés kapcsán nem jutok előrébb általa, sőt inkább bosszantó, és hátráltató tényező. Miért is nem hagytam ott? Miért? Majd most. Ezúttal kicseréljük a zálogot, és nem fordulok hátra többet.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

Volt ebben a helyben valami egészen lenyűgöző. A holdfényben pedig már-már túlviláginak hatott… mintha egy egészen másik bolygón lettünk volna vagy egy másik síkon, ahol a kettőnk kis tánca még akár szárba is szökkenhetett volna. Egy részem sem kívánta, hogy Aiden nélkül legyek ezért a légyottért, még sem tudtam megtagadni a kettőnk közötti vonzalmat. Az a szenvedély megmaradt a legutóbbi tavasz óta.
– Már itt sem vagyok. Érdekes helyszín a találkára. Valahogy mindig itt kötünk ki,  pedig azt hittem, a macskák tartanak a víztől. Meg a kutyáktól... – oldalgott elő Alexej a bozótosból, de nem annyira közel, hogy megérezze az illatomat vagy egyáltalán normálisan a szemembe nézhessen. Egy kicsit fel is vontam a szemöldökömet: Komolyan, Alexej? Komolyan? Nem fújtam magamra férfiasítót. – Ezt mondtam volna, ha kedvem akad megszólalni. Ehelyett csak vártam, hogy mit tesz.
A hordó még ott volt a kezemben, habár egy pillanattal korábban még elterveztem rakni a zsebemben. Nem baj. Lássa csak a prédát, meg azt, amiért idejött. Kellett egy kis motiváció, hogy közelebb csaljam magamhoz, mert nem volt célom elcicázni vele távolról. Az én játékaim közelről szórakoztatóak.
– Na gyerünk, nem érek rá itt cicázni. Csere-bere fogadom.
Megköszörültem a torkomat. Egyelőre nem reagáltam. Nem. Még nem volt itt az ideje, vártam, hogy mit tesz, ha nem mondok semmit… és úgy festett, még mindig elhitte, hogy ezt az egész helyzetet ő irányítja. Közel sem így volt. Bár volt bennem egy apró bűntudat, hogy fájdalmat okozok neki vagy kicsinálom, de aztán mindig elkönyveltem magamban, hogy túlönző vagyok én ahhoz, hogy foglalkozzak ezzel. Csak a szeretet, amit iránta éreztem lángolt fel újra és újra. Legutóbb ugyanis nem hazudtam neki. Szerettem. Szerettem a hidegségét, ahogy próbált erősnek és keménynek tűnni. Talán az is volt, annak ellenére, hogy én elszórakoztam vele. Imádtam, mikor hévvel nyúlt értem. Egyszóval mindent szerettem benne. Ritka érzés volt ez, de a plátói mivoltán nem tudtam változtatni.
–   Én leteszem ide a pálcát. Te amoda a hordót. Félúton elmegyünk egymás mellett. Aztán mehetünk is tovább, visszanézni se kell. – Mutatt ró a mellett álló bazaltoszlopra, majd arra, ami mellettem magasodott ki.
Nem szóltam. Csak jelentőségteljesen betettem a kabátom elvarázsolt zsebébe a hordót. Ha onnan kihalássza az övé lehet. Nem volt könnyű dolga, ezt a kabátot azért hordtam olyan szeretettel, mert amikor az aurorok a nyomomban volt a motozás nem segített előkeríteni az áhított varázstárgyat. A varázslat meg még annyira sem.
– Benne vagyok. Cseréljünk. – Vigyorodtam el. Aztán persze folytattam nagyképűen a dolgot: – De nem az oviban vagyunk, hogy én ideteszem, te meg oda… gyere ide és vedd el, ami téged illet.
Aztán megköszörültem a torkomat és még tettem is felé egy lépést. Én felkínáltam a hordót, neki csak oda kellett lépnie, hogy elvegye, én pedig nem álltam volna ellen. Nem. Én szórakozni jöttem, felőlem vihette a hordót, ha ez volt az ára annak, hogy érezzem magam körül a teste melegségét. Önző patkány vagy, O’Mara… – hördült a hang.
– Nyugi, nem férfiasítóval parfümöztem magam. Épp csak lezuhanyoztam, mielőtt idejöttem. – Tettem hozzá bíztatásként. – Az a játék egyszer volt szórakoztató... na, megígérem, hogy nem harapok!  - Kacsintottam rá.

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

Hosszú, oszlopos, ég felé nyúló, kőkemény dolgok. Hát persze, hogy itt találkozunk, ezek között. És nem kell közel mennem Elliothoz ahhoz, hogy érezzem, valamit mesterkedett az illatával, olyan aroma lengte körül, mint egy tökéletes, nem émelyítően édes, de kellően ízes és egzotikus desszertet. Fel kellett volna falnom, amikor még megtehettem. De hogy most mi tart vissza?
Ahogy eldarálom tartózkodó, de ugyanakkor rendkívül biztonságos tervemet, ő a várttal ellentétben szépen elrakja a hordót. Nem elérhetetlen helyre, csak a ruhái közé, hogy kedvem lenne rezignáltan a tenyereimbe temetni az arcom, aztán letépni róla azt a bosszantó posztókabátot, és addig marcangolni miszlikekre, míg elő nem kerül az az átkozott ivóedény. De ilyen drasztikus lépések helyett most csak helytelenítő képpel tárom szét kezeimet.
– Benne vagyok. Cseréljünk. De nem az oviban vagyunk, hogy én ideteszem, te meg oda… gyere ide és vedd el, ami téged illet.
Pedig pontosan úgy érzem magam, mintha egy dackorszakos négyévessel lennék összezárva, akinek a legélvezetesebb hobbija ráadásul az, hogy engem bosszant. Ha harc, hát legyen harc. Az aranypálca visszakerült a ruhám rejtekébe, bár nem éppen elérhetetlen helyre, ugyanis beletűztem a nadrágomba. Elölről. Olyan mélyre, hogy be kelljen nyúlni annak, aki esetleg - netalántán - ki akarná venni onnan.
– Nyugi, nem férfiasítóval parfümöztem magam. Épp csak lezuhanyoztam, mielőtt idejöttem.
Félrebillentettem a fejem, az arcomon egy olyan cinikus “Valóban?” kérdés ült. Attól még, hogy ezt állítja, határozottan volt valami az alatt az utálatos kabát alatt valami, amire mindenáron vágytam. És egy másik valami, amit legalább meg is szerezhettem magamnak.
– Az a játék egyszer volt szórakoztató... na, megígérem, hogy nem harapok!
- Persze hogy nem. Vannak Neked aljasabb fogásaid is.
Sötét somolygással válaszoltam a kacsintgatására, és tettem egy lépést felé. A kezeimet zsebre dugtam, mivel most már üresek voltak. Aztán lépés lépést követett, lassú, kelletlen fajták, míg csak oda nem értem hozzá.
- Tudod, hogy van valami a kabát alatt, ami kell nekem.
Ujjaim lassan, játékosan kalandozva lépkedtek végig a bézs posztón, míg csak be nem jutottak tapogatózni valahova arrafelé, ahová Elliot a hordót rejtette.
- És amit nem adhatsz oda. Szóval… elveteted velem, nem igaz?
A felfedező hadjáratom kicsit eltévelyedett ott a melegben, és Elliot fel-le emelkedő mellkasán barangolt egy keveset.
- Próbálsz ártatlan maradni… És közben engem rávenni valami nagyon-nagyon rosszra… De most az egyszer, csakis a Te becsületedért talán jó leszek. Ahhoz mit szólnál?
Találtam kutató ujjaimmal valamiféle zsebet, szóval míg beszéltem, megpróbáltam kipuhatolni, mi lehet benne.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

Alexej túl sokat magyarázott bele a helyzetbe, leolvastam a képéről, ami szokás szerint hidegséget sugárzott – vagy legalábbis nagyon próbált. Már régen túlléptünk azon az állapoton, amikor még az ilyen színjátékok bármit is értek. Átláttam rajta és ő is átlátott rajtam, mert szerettük egymást valamilyen formában… kár volt olyanokkal áltatnia magát, hogy ő megtörhetetlen kőfal, mert én már régen rést ütöttem rajta és beleláttam. Elég volt azokba a kék szemekbe pillantanom és máris tudtam: hevesen ver a szíve, csak attól, hogy meglátott, hogy beleszippantott a levegőbe, amit megtöltött a kókuszos tusfürdő és parfüm illat. Ezek voltak z én aromáim.
– Persze hogy nem. Vannak Neked aljasabb fogásaid is. – Közölte. Ezek szerint mély nyomokat hagyott benne a legutóbbi találkozásunk… pedig biztos voltam benne, talált olyat, aki csillapíthatta az éhségét, még ha beteljesülni nem is tudott.
– Oké. Egyszer eljátszottam veled, de nem volt az olyan rossz, mint amilyennek beállítod. – Közöltem és már-már ártatlanul pislogtam rá a holdfénytől ezüstös éjszakai sötétségben. Pontosan tudtam, hogy most megcsillan a szemem, ami aranyossá és kívánatossá tesz. Ha másra nem volt jó az első házasságom, hát arra, hogy megtanuljam használni a testi adottságaimat. Nat szerette, ha használok mindent, amim megadatott. – Ha kell tőlem valami, hát közelebb kell jönnöd.
A hangom csendes volt, szép a maga mélységével és magasságaival. Szinte eggyé vált a víz melletti éjszakai csenddel. A hullámok néha-néha nekicsapódtak a bazaltoszlopoknak, gyönyörű dallamot kreálva, hogy aláfessék a kettőnk újabb találkozását. Volt ebben az egészben valami elképesztően gyönyörű és drámai.
Lassan közeledett, mintha húzni akarná az agyamat. De nem volt akkora távolság, hogy a játék elég ütős legyen. Ahogy odaért, mélyet szippantottam az illatából. Jellegzetes, férfias aroma lengte körbe, ami annyira tökéletesen illet hozzá, hogy még csak meg sem jegyeztem, hogy „hmm, milyen kellemes.” Ez Alexej sajátja volt.
– Tudod, hogy van valami a kabát alatt, ami kell nekem.
Az ujjai játékosan simítottak végig a kabát bézs anyagán. Biztos azt hitte, egyszerű lesz kikotornia onnan a hordót… egy tolvaj zsebei azonban ennél jóval bonyolultabb varázslatokkal voltak ellátva. Kellett valami a sok felszínes aurorral szemben.
– És amit nem adhatsz oda. Szóval… elveteted velem, nem igaz?
Közelebb hajoltam hozzá, hogy az orrom hegye végig cirógasson az övén. Tudni akartam hányadán állunk, habár a tekintete már sokat elárult. A tetteket szerettem, nem a kósza gondolatokat vagy a hazug szavakat. Bárki mondhatott bármit, csak is a tetteiben volt felfedezhető mindaz, amit rejtegetni próbált. Alexej például jó távol állt meg, mintha tartana tőlem… egyértelmű. Egyértelmű volt minden. Nem gyűlölt meg, sőt annak éppen az ellenkezője uralkodott el rajta és attól tartott, esetleg elveszíti a fejét a közelemben.
– Próbálsz ártatlan maradni… És közben engem rávenni valami nagyon-nagyon rosszra… De most az egyszer, csakis a Te becsületedért talán jó leszek. Ahhoz mit szólnál? – Éreztem, hogy az ujjai az egyik zsebembe kotorásznak. Talán éppen egy öreg laposüveget találhatott benne, vagy egy halom ékszert, amit oda rejtettem Aiden elől, hogy ne legyen mérges, amiért ennyit költöttem. Meglepő, de amiket hordtam, általában megvettem. A trófeáimat a megfelelő módon tároltam.
– Szerinted mire próbállak meg rávenni? – kérdeztem lágy hangon és megpróbáltam elkapni a pillantását. Sőt még tettem is hátra egy lépést, így mivel a zsebembe volt a keze, a lendület őt is rántotta. Kicsit összesimulhatott a testünk. – Szeretlek. – Közöltem. – Szóval nem akkora bűn, hogy a közelembe akarlak tudni.
Aztán megköszörültem a torkomat, továbbra sem löktem el a kezét a matatástól.
– De te csak foglalkozz az ületeddel.

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

– Oké. Egyszer eljátszottam veled, de nem volt az olyan rossz, mint amilyennek beállítod.
- Te állítod be.
Halkan, ellenkezve morgok, és az állítás tartalmával  nem igazán tiltakozom. Kicsi somolygás kúszik szám szegletébe. Ha ez a játék egynek számít, akkor hosszúra nyúlik.
– Ha kell tőlem valami, hát közelebb kell jönnöd.
Utáltam, hogy igaza van, és hogy ezt így hangosan kimondta, mert ez így olyan, mintha szót fogadnék neki. Mintha…? Tulajdonképpen így volt, valahogy bármit csináltam, végül kiderült, pontosan arra utazik, és hogy így meg bírt vezetni, az rendkívül bosszantó volt. De tényleg közelebb kellett mennem, mert tényleg… kellett tőle valami.
– Szerinted mire próbállak meg rávenni?
Annyira a válaszon gondolkodtam, hogy észre se vettem, mit csinál. Ahogy hátralépett, kénytelen voltam utána lépni. Az ujjam mindenféle csecse-becséket markolt, apró, finoman kidolgozott, hideg fémtárgyakat, de engem nem azok érdekeltek. Ahogy lényegében nekiestem, muszáj voltam megkapaszkodni az ingje anyagában a kabát alatt, de nem is baj, hogy így tettem. Legalább nem csúszott ki a számon a válasz, ami szinte egyértelműnek tűnt: akármire. Én meg nem értettem, miért hagyom.
– Szeretlek.
Önkéntelenül fogtam össze a finom anyagot, épp a bal oldalán, mintha nem is maga az ing redőit akarnám ujjaim közé markolni, hanem valami mást, ami néhány centivel még mélyebben volt. De éreztem, ahogy süllyed-és emelkedik a mellkasa, ami felett összeszorult a szövet, és érezni véltem azt is, ahogy valahol még mélyebb rejtekén huncutul dobog az a szív. És nem értettem, miért nem ver hevesebben, egyértelműen hazugabb ritmust. Hiszen már tudtam, hogy az ő szájából ez a szó nem azt jelenti, amit én értelmezni szoktam rajta. Ez nem olyan szeretet, amit a Szirénben olyan gyakran emlegetnek.
– Szóval nem akkora bűn, hogy a közelembe akarlak tudni.
- Ha nem bűn, akkor ostobaság.De a te bajod.
Ezt mondtam, pedig nem egészen volt igaz. Piszkált, hogy nem értem ezt az egészet. Talán ez az oka annak, hogy valahol mindig valami part mentén kötünk ki így együtt. Tengernyi, hidegen és sötéten hullámzó víz kell ahhoz, hogy kioltsa a felesleges izzást körülöttünk. De furcsa, mert ha megszűűnik a hő és a fény, nem is tudom, mi marad. Általában úgy tapasztaltam, semmi. Olyannak ismerem ezt, mint a gyufaszál, amit meggyújtanak, felvillan, majd elhamvad, s szúrós, fekete füst marad csak, meg mocskos korom. De ez nem olyan volt. Itt nem semmi maradt, mikor kialudt az a kínzó tűz. Hanem Elliot.
– De te csak foglalkozz az ületeddel.
- Mintha hagynád… De azért megpróbálom. Ha már úgyis folyton a közeledben vagyok - sóhajtottam, és elengedtem a szíve felett összefogott inganyagot, hogy tovább kutakodjak a kabátja belső zsebeiben. Persze, megint olyasmire utasít, amit magamtól is csinálnom kellene. Így aztán megint azt kéne csinálnom, amit mond. De hogy mégse élvezze annyira, hogy szava van, mindent, ami a kezem ügyébe akadt, szépen elő is húztam, és hacsak el nem kezdte megakadályozni, a földre ejtettem egy lassú és színpadias mozdulattal.
Arany és ezüst villanásokkal záporozott a földre egy marék bizsu, amit kiemeltem, és a lábunk körül gurulva pattogott a fekete köveken. Nagy koppanással ért le egy rozsdás laposüveg, aztán kígyózva követte egy hosszú lánc. És még ki tudja mi. Minél később lépett közbe, vagy akadt a kezembe, amit kerestem, annál nagyobb kupac gyűlt körénk a csillogó dolgokból. Komolyan, mintha egy furkász zsebében kotorásznék…
- Nem baj, ráérünk, egyszer úgyis megtalálom. Addig talán te is kutakodhatsz.
Tenyérbemászó vigyorral simultam jobban hozzá, csak hogy világos legyen  számára, hol is van a pálca, amit keres.


 

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

18+

Tudom… tudom, nem kéne húzogatni a farkas farkát, de én mégis olyan szórakoztatónak találtam. Nem, nem ez hazugság. Nem csak szórakoztató volt, hanem egész egyszerűen iszonyatosan szenvedélyes és forró. Ilyen játék volt a miénk, már-már határokat feszegetett. Veszélyes volt, nem is feltétlenül Alexej heves természete miatt, sokkal inkább a házasságom miatt, ami akár rá is mehetett volna erre az egészre. Bizony… mocskosul óvatosnak kellene lenned, O’Mara… Hallgattam én valaha a hang figyelmeztetésére? Amikor együtt rezdültem a bennem felcsendülő szavakkal, csak a baj következett.
Ahogy hátra léptem megbillent. Tudtam, hogy ez lesz, de pont ez volt a célom: kövessen a teste, mozduljon az enyémmel együtt és kerüljön közelebb. Az ujjai belemartak az ingem anyagába a kabát alatt. Éreztem, hogy pont a mellkasom fölött helyezkedett el a meleg tenyere, így érezhette még az anyagon keresztül is, milyen hevesen verdes a szívem. A közelében ilyen volt. Őrült ritmus volt, ami csak neki szólt.
– Ha nem bűn, akkor ostobaság.De a te bajod. – Felelte. Alexej nem értette a helyzetet, mert annyira új volt neki, ahogy nekem volt annak idején Esmével. Azt akartam neki mondani, hogy csak sodródjon az árral, élvezze ezt, ami közöttünk van, mert egyszer minden elmúlik, ami jó. Ez ugyanis jó volt, még ha ódzkodott is az egésztől. Helytelen. De jó.
– Bűn… ostobaság… ezek olyan dolgok, Alexej, amiknek engedni kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. – Leheltem egyenesen az arcába. Persze, hogy fontos voltam neki, ez nem volt kérdés. Eleinte talán tényleg csak egy kis eszköz voltam az üzletéhez, de ügyesen csavartam az ujjaim köré, amikor éppen úgy tetszett. Egyszerűen könnyebb volt akkor felé fordulni, megkapaszkodni a közöttünk lévő szikrában, minthogy szembe nézzek azzal, ami maradt az életem korábbi szakaszából. A romok takarítás nem volt az én terepem, inkább hátat fordítottam neki… ki gondolta volna, hogy aztán ebből az elfuserált hozzáállásból ilyen vágyak és érzések lesznek? Én biztosan nem.
Mindenesetre jobbnak láttam egyelőre nem komolyan
– Mintha hagynád… De azért megpróbálom. Ha már úgyis folyton a közeledben vagyok – válaszolta, mikor javasoltam, hogy inkább az üzletével törődjön. Nem akartam én csapdába csalni tényleg, csak érezni őt. Aztán úgyis megkapja a hordóját, ha nem ad rá okot, hogy meggondoljam magam… ugyanis nagyon is meg akartam tartani. Miért is ne? Egy újabb varázstárgy, ami bekerülhetne a gyűjteményembe. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem vonzott a dolog, ám nagylelkű is tudtam lenni, ha meggyőztek róla.
Hallottam, ahogy egy halom fémtárgy ér földet mellettem. Nem érdekelt, hogy kiszórja. Ezek csak apróságok voltak, amiket innen-onnan csentem. Ha megtetszett egy fülbevaló valakin az utcán, vagy egy nyaklánc, karóra… bármi, azt zsebre tettem. A legtöbbször annyira észrevétlenül, hogy az illető tovább sétált, én pedig szépen az ellenkező irányba távoztam.
– Nem baj, ráérünk, egyszer úgyis megtalálom. Addig talán te is kutakodhatsz.
Elhúztam egy gúnyos kis mosolyra a számat. Láttam, hova tette a pálcát és ahogy hozzám simult, érezhettem – többek között – azt is. Nem ellenkeztem, ha hergelni akarja magát, hát tegye csak. Legalább nem foghatja rám, hogy én játszok vele.
– Ó… és eddig még azt hittem, hogy nem akarod, hogy hozzád érjek. – Jegyeztem meg és a tenyeremmel besimítottam magunk közé, a hasára. Nem voltam olyan gyáva, hogy ne éljek egy ilyen ajánlattal. Ha volt rajta öv, azt egy gyors mozdulattal kikapcsoltam, aztán már pattant is el a gomb a nadrágon.
– Vigyázz, minden érintésem veszélyes a kis üzletedre… – Kacsintottam rá és kicsit mélyebben nyúltam a nadrágba, mint kellett volna. Komolyan azt hitted, nem tenném meg? Néztem mélyen a szemébe, ám a kérdést nem tettem fel hangosan. Pontosan tudta, mire gondolok. – Ha így folytatod, én előbb kapom meg, amit akarok.

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

– Bűn… ostobaság… ezek olyan dolgok, Alexej, amiknek engedni kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát.
Annak ellenére, hogy igyekeztem csak azért is, mindenben vitatkozni vele, ezzel inkább közelről az arcába somolyogva egyetértettem. Van egy részem, ami nagyon vágyott rá, hogy jól érezzem magam. És ami ugyanezt kívánta Elliotnak is. Nem is lett volna ismeretlen ez a terep, de valahogy… mégiscsak visszafogtam a farkast. Magam se értettem egészen, miért is rontom el magunknak a szórakozást, de legalábbis megpróbáltam. Talán azért, mert ezt most először nem éreztem önzőségnek. Sőt. Épp arra vett rá Elliot, amit eddig nem sokszor tettem - hogy küzdjek ezzel a bennem élő döggel, ami csupa gonoszság, és élvezet, és önzés. Bár lehet, nem én fogok nyerni.
– Ó… és eddig még azt hittem, hogy nem akarod, hogy hozzád érjek.
Hűvös volt a tenyere érintése, de nem hűtött le, csak megborzongatott. Hogy mit akarok… A közelében már ez sem egyszerű többé. Mert nem csak a bársonyos bőrt éreztem, de cirógató ujjai egyikén ott volt az apró, fémesen sima és hideg karika is. A farkas legszívesebben lerohanta volna, megszerezte és a többi után hajította volna azt a kis csecsebecsét is - de én tudtam, hogy azt, amit jelent, azt nem tudta volna távolabb marni. És talán ezt nem is akartam.
Volt már tapasztalatom arról, mit okoz az én felbukkanásom más életében. Van, akire csak szégyent és szegénységet hoztam, néha fájdalmat, nem ritkán halált.
– Vigyázz, minden érintésem veszélyes a kis üzletedre…
Halovány félmosollyal hallgattam, ahogy a nadrágom gombja is végigpattog a lábunk mellett a sziklákon, de nem követtem a tekintetemmel, mert azt le sem vettem Elliotról. Igen, ez is tetszett, végre egyszer nem én voltam a veszélyes a környéken, és ahogy ezt eszembe juttatta, megint csak elfogott az érzés, hogy nem is akarok az lenni. Jobban jár ő nélkülem. Én jövök, aztán megyek, fájdalmat okozok vagy sem, aztán felbukkanok újra, vagy eltűnök örökre. Sose gondoltam volna, hogy egyszer valaki annyira érdekel majd, hogy belátom, jobban jár mással. Csak a farkasok üzlete… Azért azt csak muszáj nyélbe ütnöm.
– Ha így folytatod, én előbb kapom meg, amit akarok.
Egy pillanatra bennem akadt a levegő, aztán kicsit nagyobbat fújtam, ahogy megragadott valamit. Közelebb hajoltam, egyik kezem a kabát alatt a mellkasán maradt, a másikkal viszont átkaroltam őt, úgy, hogy közben megragadtam a grabancánál a kabát anyagát, mint ahogy egy macskát akarna megfogni az ember. Áthajoltam a fejemmel a válla felett, nem ránehezedve, de azért odasimulva, és az érintésétől kissé remegő hangon a fülébe súgtam:
- Pedig úgy tűnik, mellényúltál… Tudom én, hogy valójában nem azt akarod. Gyerünk, kutakodj csak még egy kicsit.
Ezzel talán még a farkast is becsaptam, pedig az bennem lakott. És egészen addig elégedetten várt, míg Elliot a megfelelő pálcára kulcsolta ügyes kis ujjait. AZért elég mélyen matatott már ahhoz, hogy csak úgy ne bírja kirántani a kezét. Szóval, mikor már fogta az aranyból készült, kecses varázsfegyvert, én se vacakoltam tovább
- Jobb, ha mi nem érezzük jól magunkat.
Azt nem részleteztem, kinek jobb, de hirtelen ellöktem magamtól. Ha eléggé belekapaszkodott, a pálcát valószínűleg nem engedte el, hanem a kezében maradhatott, de mivel a nadrágot megszabadította a gombjától, az nem jelentett akkora akadályt. Akkorát taszítottam rajta, hogy biztos messzebb kerüljenek ügyes és enyves kezei. A kabátot viszont a gallérjánál erősen fogtam, és úgy fordítottam, hogy egy mozdulattal le is rántsam róla. Elég bőnek tűnt ahhoz a bézs anyag ahhoz, hogy ne legyen nehéz dolgom. Legfeljebb elejtette közben a pálcát, ha valahogy át nem húzta az ujján. Majd vacakolhat vele, hogy a kövekről összeszedje, hacsak nem esik a vízbe. Csak azért hezitáltam egy pillanatig abban, hogy a kabáttal együtt tovahoppanáljak, mert önkéntelenül is visszatartott, hogy megtudjam, a tengerbe zuhan-e a kövekről. Bár a hozzá haosnló macskák, ha nem is tudnak úszni, itt nem mély a víz. De valahogy kellett, hogy lássam, elég gonosz voltam-e vele ahhoz, hogy végleg megszabadítsam magamtól. Meg a kabátjától. Azt nyilván magammal viszem, valahogy csak megtalálom benne a hordót. Aztán lehet, megtartom emlékbe, vagy fájdalomdíjként odavetem a farkasnak, hogy marcangolja szét.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

18+

Különlegessé tette az egész helyzetet a víz átható nedves illata, ahogy a hullámok a bazaltoszlopokat csapkodták. Valójában egyszerre volt félelmetes és gyönyörű ez a hang. Az ujjaim közben már a kissé megszaggatott nadrág alatt jártak… s szándékosan nem az arany pálcára simítottam. Egyszerűen csak túl egoista és önző voltam, hogy érezni akarjam, amint reagál rám a teste. Nem kellett volna kínoznom őt. Akármilyen rossz alaknak is hitte magát, én szeretem bizonyos fokig… de a szeretet önzővé tett.
Alexej még közelebb hajolt. Talán élvezte a simítást, mert így még jobban a tenyerembe feszült. Azonban elhúztam a kezemet, hogy átmelegedett, aranyszínű pálcára fogjak. Nem akartam igazán elvenni, inkább csak az adrenalin vezette az ujjaimat oda. A szívem mélyén viszont inkább nyújtottam volna jól el ezt a pillanatot, amíg csak lehetséges. Éreztem, hogy a kabátomat szorongatja. Azt hittem annál fogva akar közelebb tudni magához.
– Pedig úgy tűnik, mellényúltál… Tudom én, hogy valójában nem azt akarod. Gyerünk, kutakodj csak még egy kicsit.
– Nagyon félreismertél, ha azt hiszed, hogy egy tárgy jobban érdekel… – suttogtam, de az ujjaim megadták végleg, amit akart. Rákulcsoltam a pálcára, szépen, fokozatosan, még érezhette is a mozdulatot. Jófiú vagy, O’Mara… – dünnyögte bennem mélyen a hang. Valójában nem voltam jó, számító voltam és várakozó, mintha Alexejt megkaphatnám azzal, hogy felébresztettem a vágyait. Nem volt jogom egész egyszerűen igényt formálni rá, mégis megtettem.
– Jobb, ha mi nem érezzük jól magunkat.
A kijelentésére megborzongtam.
Történni fog valami. Tudtam. Éreztem a zsigerembe, de a taszításra nem számítottam, mivel ellökött magától, én pedig kirántottam a nadrágjából a pálcát. A kabát lecsúszott rólam. Éreztem, ahogy az anyag egy-két helyen megadja magát, amit aztán reccsenő hang is kísért. Megbotlottam és először a pálcát ejtettem el. Hallottam, amint végig gurul a köveken, be a vízbe. Aztán végképp elveszítettem az egyensúlyomat. A bokám kifordult, a térdem a kemény talajra esett, majd a pálca után, az enyhe leejtőben beestem a vízbe.
Úgy éreztem menten megfulladok. A kezeim pánikolva csapkodtak, nem is nyúlva a pálca után. Hiába nem volt mély ott a part mentén, rettegtem. Halálfélelmem volt… és ettől még gyengébb voltam, mint korábban. Az voltam. Túl gyenge évek, sőt hónapok óta, mert már régen magam mögött hagytam azt az Elliotot, aki első ízben találkozott Alexejjel és ment vele Oroszországba.
Éreztem, ahogy a ruhám azonnal átázik a hideg, szinte jeges víztől. Még is, kikúsztam a partra és a távolodni készülő farkasuraság bokájáért nyúltam. Rámarkolva húztam kijjebb magam, hogy aztán a nadrágon keresztül mélyesszem bele a fogaimat, míg meg nem indul a vére.
– Te segg… – morogtam és ha nem is esett össze a fájdalomtól, hát átkaroltam mind a két lábát. Innen el nem megy nélkülem. Nem engedheted… nem engedheted, hogy nyerjen. Az sem érdekelt, hogy a hideg kövön fekszem, teljesen átázott ingben. A fehér anyag már amúgy is teljesen bemocskolódott.
– Komolyan többet ér nálam az a hordó…? – A hangom a remegéstől akadozó és elhaló volt. Valójában csak a lendület hozta a kérdést, nem akartam rá tudni a választ, mert tudtam, hazudna.

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

– Nagyon félreismertél, ha azt hiszed, hogy egy tárgy jobban érdekel…
Valahol szerettem volna, ha nem ismerem félre. Azt a helyzetet jobban tudtam volna értelmezni, mert ez így képtelen volt, kiszámíthatatlan… És túl izgalmas. Végülis azt akartam csak elérni, hogy a nadrágomban legyen csapdába ejtve a keze, s az, hogy közben én is csapdába esek, ebből a szempontból majdnem mellékes volt. De csak majdnem. Nehéz így nyugodtnak maradni, még arra is tudatosan kellett figyelnem, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, mintha mi sem történt volna, holott mintha áram bizsergetett volna az érintésétől.
Felszabadultan, bár nem kifejezett örömmel sóhajtottan fel, mikor végre a helyes pálcára fonódtak rá ujjai. Csak egy pillanatig hezitáltam. Talán azért is szóltam, mielőtt cselekedtem volna. Volt egy teljesen logikátlan és zavaró késztetésem, hogy így maradjak, félig ölelve, áthajolva a vállán, a nyakába fújva. Csakhogy engem a tárgy jobban érdekel… Ezt szajkóztam magamban, hogy mozdulni tudjak, és tenni a dolgom, mert ha tovább hagyom, hogy sodródjunk, abból megint… Valami kiszámíthatatlan lesz. Elliottal mindig.
Szóval ellöktem. Ellöktem teljes erőből, kitéptem a kabátjából, és aztán sötéten figyeltem, ahogy botladozva elveszti az egyensúlyát, és a hullámok közé esik, szétzavarva a víz színén ritmusosan hintázó holdfényt, ezernyi szilánkszerű, csillogó cseppé. Aztán kapálódzó alakját elnyeli a sötét, hideg tömeg.
Tökéletes pillanat volt arra, hogy lelépjek. Akkor kellett volna eltűnnöm, ott hagyni, nem érdeklődni, mi lesz vele. Van úgy… mennyi élete is még a kilencből? Néhányat tudom, hogy már elhasznált. Párat épp a szemem előtt. Letaglózott a lehetőség, hogy esetleg itt a vége. Hogy a hullámok legyőzik ügyes, de megviselt testét. Észre se vettem, hogy közelebb lépek, és egyre eközelebb a szárazföld és a víz lejtős határmezsgyéjéhez. Önkéntelenül csináltam, a szakadt kabát a földre lógott mellettem, és az alja vizes-iszapos lett, de azt se fogtam fel.
Ha nem kezd kikászálódni magától, én bolond, talán kihúzom. De erre nem volt szükség. Megigézett vele, ahogy a túlélő ösztöne felül kerekedett még ezen az általa gyűlölt elemen is, és makacsul küzdve a partra evickélt. Mikor már félig kinn volt, jöttem rá, hogy a tökéletes pillanat elszállt, most már szar lesz lelécelnem - és nem is sikerült.
Vagy tudta, hova támadjon, vagy csak a piszok szerencséje volt vele megint, hogy a gyenge pontomat sikerült eltalálnia. Még mindig nem jött teljesen helyre a bokám a múltkori óta, de most új, ismeretlen, bénító fájdalom hasított belé. Úgy csuklottam össze, mint akit villám sújtott le a hideg kövekre, s összeszorított fogakkal próbáltam méltóságteljesen - nem - hangot adni a szenvedésemnek.
– Te segg…
Éreztem, ahogy a térdeim köré fonódik, de annyira elképesztett, hogy képes volt bokán harapni, hogy még rugdosódni is csak azután jutott eszembe, hogy megszólalt. Pedig akkor már nagyjából késő volt, ráadásul a fél lábam még mindig zsibbadt és nagyjából használhatatlan volt a fájdalomtól.
- Valami van a szád szélén… - hörögtem vergődve, kínlódó vigyorral biccentve az ajkai felé, melyek sarkában az én vérem csordogált egy csinos kis csíkban. Mivel lábbal nem sok esélyem volt megszabadulni tőle, elengedtem a kabátot, és megpróbáltam visszafordulva rá megszabadulni tőle, vagy legalább felül kerekedni, és a kőhöz nyomva letaszítani magamról, aztán futni… világgá. De ahogy lenni szokott, egy mondatával képes volt megint romba dönteni.
– Komolyan többet ér nálam az a hordó…?
- Rohadtul többet kellene…!!!
Talán szemét dolog volt az elcsigázott hangnemét vonyítós ráüvöltéssel megválaszolni. De ezegyszer képtelen voltam színészkedni. A fájdalom tette, vagy az előbbi érzések, amik úgy kavarogtam bennem, mint a süllyedő Elliot körül a gyilkos, jeges víz? Akárhogy is, kitört belőlem a ki tudja mióta elnyomott feszültség. Megragadtam a rohadt kabátot, és vak mérgemben teljes lendülettel belebasztam a tengerbe. Még most is potyogtak belőle Elliot csillogó csecsebecséi, jól látszott, hogy íves repülése közben apró villanásokat hagy maga után az útján, egészen, míg a víztükörnek nem ütközött, és az átázástól elnehezült szövetet teljesen el nem nyelte a víz. Néztem, ahogy elvész, aztán utolsó dühömben ököllel a kőbe vágtam Elliot mellett.
Ez az újabb fájdalom, ahogy a kő visszaütött, meg ahogy Elliotra bámultam, vizes tincsei által keretezett ázott képére, és ez legalább magamhoz térített. Mintha nem csak a kezem, de én magam is kaptam volna visszakézből, egy ütést, úgy eszméltem fel. És hirtelen el is rettentett az egész, a következő pillanatban már csak csendesen, iszonyodva fújtattam, újra megtartva magamba zárva a düh pusztító lángjait, hogy csak belülről kínozzon, ahogy szokott mindig.
Megszoktam, hogy nem érek annyit, mint a tárgyak vagy feladatok, amiket a Falka rámbíz. Megszoktam, hogy a szeretet csak mesterkélt, mondvacsinált eszköz, könnyű kimondani, könnyűáldozatául ejteni bárkit, és elérni vele célt vagy pillanatnyi szórakozást. De Elliot valami más nyelven beszélt, mint amit én megértek, sőt olyat, amit én makacsul tagadok, mert ha igaza lenne, ez többé nem az a világ volna, amit én ismerek, és amiben elboldogulni megtanultam. S ahogy folyamatosan ezzel piszkál mégis…
- Elveszed a józan eszem.
Rekedten morogtam, szemrehányón és útálkozón, és hogy ne kelljen látnom tovább, és ő se lássa frusztrált arcom, közben elerőtlenedve hozányomtam homlokom az övéhez.  Jól esett a vizes  bőre hűvös érintése, bár nem hűtött le  igazán. Még mindig egyszerre lett volna kedvem újra inkább a tenger hullámai közé vágni őt, vagy lekapni hirtelen és szenvedélyesen, de egyiket se tettem. Már újra visszanyertem az önuralmamat, és úgy kapaszkodtam bele, mint fuldokló a mentőövbe. Sőt, a következő pillanatban inkább elmenekültem, mint akit megégettek. Ha engedett kiszabadulnom, a fájó bokámmal se törődve nagy csobbanással a metsző hideg tengerbe vetettem, ezúttal saját magam.

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

18+

Az egész testem remegett a hidegtől, ahogy kivonszoltam magam legalább félig a partra. A víz még nem tudott átmelegedni. A tavasz elején voltunk, melybe még bőven belemart a téli fagy. Az esti szél pedig kellemetlenül simított végig a testemen, jelezve, hogy ez közel sem alkalmas a pancsolásra. De nem számított, csak elkaptam a bokáját és addig haraptam, amíg meg nem éreztem a nyelvemen a fémes ízt. Azt akartam, hogy fájjon neki, hogy érezze, amit én érzek… mert az nem csak sértettség volt, hanem annál sokkal, de sokkal mélyebb.
Éreztem, ahogy megfeszül a fájdalomtól. Nem üvöltött, mert olyan volt, mint én. Inkább szorította össze az ajkait, csakhogy ne tűnjön gyengének. Ő még nem tudta. Néha a némaság a legnagyobb gyengeség, néha ki kell mondani, ki kell adni, hogy az egész világ remegjen bele. Alexej ilyen volt. Látszólag hideg, látszólag kemény, de valójában végtelenül sebezhető. Ezért szorítottam. Szorítottam, hogy ne menjen el, hogy ne fordítson állandóan hátat, hanem éljük meg ezt együtt… kit érdekel a hordó? Kit érdekel az a hülye pálca?
– Valami van a szád szélén… – a hangja hörgős volt. Kicsit felnéztem rá, de a karjaim ölelése nem engedett sokat. Egyszerűen csak a szemébe akartam nézni. Egy pillanatra sem húzódtam el, csak kidugtam a nyelvem hegyét, hogy finoman lefetyeljem le a vért az ajkaim szegletéből. Ez után vetettem oda sértetten… tényleg több ér a hordó? Tudtam a választ és azt vártam, hogy majd hazudni fog. Talán ezért is ütött annyira szíven a válasza.
– Rohadtul többet kellene…!!! – A hangja inkább váltott üvöltőbe, mintha meg akarna vádolni valamivel. Miattad van. Pontosan így hangzott… és én nem tagadtam. Elcsábítottam Alexejt, mert olyan kedvem volt, csak nem tudtam, mi következik majd a szórakozás után. Nem csak részéről, részemről sem. Szerettem. Nem akartam, hogy mással legyen vagy hogy mások társaságába menjen… vagy hogy egyáltalán elmenjen. Kapaszkodtam belé, görcsös ujjakkal. Éppen csak összehúztam magam arra, hogy ököllel a kőbe ütött. Éreztem az indulatait, amik őrülten lüktettek benne. Most értette meg azt, amit én már régen tudtam.
A tekintetünk találkozott. A szorításom kicsit enyhült, mintha attól félnék, az ütéstől sérült ököl következőnek engem talál. Kicsit felhúzódtam, hogy közelebb legyek hozzá, már nem a térdeit öleltem át, hanem a derekát. Önző voltam, a melegségét akartam megkapni, hogy ne reszkessek annyira a szélben.
– Elveszed a józan eszem.
– Tévedés… most kaptad meg a józan eszedet. – Suttogtam, ahogy a homlokát az enyémhez érintette. Éreztem, milyen meleg a bőr és hogy egészen átmelegíti a reszketeg testemet. Ez a pillanat tökéletes volt, mintha Alexej is engedné magának érezni azt, ami nem olyan rossz dolog. Nem rossz, még ha beteljesületlen is. Én is szeretem megkapni, amit akarok, sőt erőszakosan elvenni. De az ő esetében nem tehettem.
Hirtelen kapott észbe és próbált elhúzódni… furcsa módon a víz felé, de nem engedtem. Ha csak nem tépte le magáról a karjaimat. Átkaroltam a nyakát, odahúztam magamhoz és a fülébe súgtam… nem is tudom miért, talán csakhogy megnyugtassam: – Tudod, miért hívják Óriások Útjának? A legenda szerint  Finn MacCool, az ír óriás épített, hogy a vizen át eljusson skóciába az ellenségéhez, Finn Gallhoz. A kőclöpöket hosszú munkával verte le, majd megpihent, mielőtt támadást indítana. A skót óriás megelőzte és átjött az úton. Csakhogy Finn MacCool felesége azt mondta neki, hogy az nem a férje, hanem a kisfiúk, aki az ágyban alszik. Ettől aztán megrettent Finn Gall, hiszen hatalmas volt a fiú, mekkora lehet az apja? Az óriás menekülés közben felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se jusson át rajta újra. – A mondandóm végén finom puszit adtam a füle hegyére. Aztán elhúzódtam, hogy a szemébe nézzek. Azt akartam kiolvasni a jeges kék szembogarakból, hogy vajon megnyugodott-e.  –Meg akarod nézni az óriások csizmáját?

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

Annyi mindenkin láttam már a vérem. Volt néhány durva verekedés, néhány durva… intim helyzet. De soha, semmikor nem gondoltam ezelőtt azt, ami most hirtelen bevillant valahonnan a semmiből: “Ugye nem lesz ettől baja?” Még az se érdekelt annyira, hogy sajog a lábam tette következményeként. De emberként vagyok, és nem én haraptam meg, hanem ő engem. Csak nem lesz baja… Aztán a bennem élő farkas válaszul morogta rá, hogy kit érdekel, én pedig nem firtattam tovább, csak hagytam, hogy Elliot vizes, hideg érintése lehűtsön.
– Tévedés… most kaptad meg a józan eszedet.
Folyton vitatkoznia kell. Folyton Övének kell lennie az utolsó szónak. Át kellene harapnom a torkát, és bár a fenevad pontosan azt akarta, én valamilyen érthetetlen okból még sem tettem. Eddig.
De nem hagyott elmenekülni sem. Körém fonódtak a karjai, én pedig halkan, szenvedve morogtam, és még utoljára tettem egy erőtlen kísérletet arra, hogy elszakítsam magamat, de képtelen voltam. Pedig tudom, hogy nem a kezei fizikai ereje tartott vissza. De ez annál valami sokkal súlyosabb volt. Súlyosabb még annál a rögtönzött kiselőadásnál is, amit e helyről hirtelen leközölt.
– Tudod, miért hívják Óriások Útjának? A legenda szerint  Finn MacCool, az ír óriás épített, hogy a vizen át eljusson skóciába az ellenségéhez, Finn Gallhoz. A kőclöpöket hosszú munkával verte le, majd megpihent, mielőtt támadást indítana. A skót óriás megelőzte és átjött az úton. Csakhogy Finn MacCool felesége azt mondta neki, hogy az nem a férje, hanem a kisfiúk, aki az ágyban alszik. Ettől aztán megrettent Finn Gall, hiszen hatalmas volt a fiú, mekkora lehet az apja? Az óriás menekülés közben felszaggatta maga mögött az utat, hogy senki se jusson át rajta újra.
A fülemet érő ajkaitól megborzongtam kicsit, aztán ahogy elhúzódott, és a szemembe nézett, újra. Bár ő mártózott meg a hideg vízben, most én is úgy éreztem, mint akit nyakon öntöttek, és egészen erőtlenül álltam a pillantását.
–Meg akarod nézni az óriások csizmáját?
- Hogy… Hogy jön ez most ide?
Megráztam magam, mint egy vizes kutya, pedig még mindig nem én voltam elázva. Aztán eltéptem magam a tekintetétől, oldalra fordulva leültem mellé a kőre, és csak néztem rá.
- Gondolod, hogy valami retkes csizma érdekesebb látvány lehet a mostaninál?
Elmerengtem rajta, ahogy ott ült víztől csepegő tincsekkel, rátapadt inggel, háttérben a Hold és a csillagok hullámokon hintázó fényeivel, meg ezekkel a furcsa kövekkel, és csak úgy ki jött belőlem, persze szemrehányóan, mintha hibáztatnám vele:
- Szép vagy.
Aztán feltűnt, milyen reszketeg, és én kelletlen sóhajjal kanyarítottam át saját kabátomat az ő vállára, de előbb még kivettem belőle a pálcám. A kabátom alatt kapta a melegítő és szárító varázslatokat,
- Ez az egy szerencséd…
Morogva dünnyögtem, aztán lenéztem a bokámra. A nadrágomon vörös folt éktelenkedett, és a kőre is jutott belőle, furcsán színes kontrasztot adva erre az éjjeli, parti színvilágra, amelyben főleg csak a szürke árnyalatai kaptak helyet. Akármi sebhelyet is rejt a nadrágom szövete, megtartom. Persze csakis azért, hátha valaha szükségem lesz Elliot foglenyomatára.
- Nem vagyok kirándulós kedvemben, tudod… Szóval ha messze kéne menni hozzá, menj egyedül. Még a cuccaim is meg kell keresnem. Elviszi őket a víz…
A fekete, hullámzó víztükör felé pillantottam, de csak azért, hogy utána újra visszatérjen a tekintetem és a gondolatom is a mellettem ülő fekete szeme tükréhez. Hogy ott mennyivel több mindenem elveszett, mint a hátunk mögött a vízben…

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

18+

Az ujjaim finom, nyugtató mozdulatokkal játszottak Alexej ruháján. Közben egyenesen a fülébe súgtam a hely történetét… közel sem kiselőadásnak szántam, sokkal inkább valamiféle nyugtatásnak. A hangom lágy volt, szint beleveszett a hullámok őrült táncába. Csak azt akartam elérni, hogy ne meneküljön előlem, előlünk. Egész egyszerűen most nem tehettem meg.
– Hogy… Hogy jön ez most ide? – kérdezte, ahogy hátrébb húzódtam. A pillantásom elidőzött kicsit a kék szempáron, ami egészen sötétnek tűnt, amint felhő vándorolt az addig ezüstösen világító hold elé.
Hagytam magam végül ellökni. Láttam, ahogy leült a köré, de nem mozdultam, csak összehúztam magam a közelében. A szél hideg volt, én meg teljesen átáztam a hideg víztől. A hajamból egyenesen a szemembe csöppent a víz, kicsit csípve, kicsit hidegrázósan. Nem adtam hangot ezeknek a kínoknak. Csak figyeltem őt, átkarolva magamat a saját karjaimmal.
– Gondolod, hogy valami retkes csizma érdekesebb látvány lehet a mostaninál?
Elhúztam a számat egy mosolyra.
Még véletlenül sem akartam felvilágosítani arról, hogy az óriások csizmája nem holmi büdös lábviselet. Valójában gyönyörű, érdekes formájú kőtömbök voltak, amiket évezredekkel ezelőtt hordott a partra a víz. Nem lepett meg, hogy Alexej másra gondolt, a tekintete rajtam futott végig, az foglalta le. Szerencséjére persze, éppen elhaladt a felhő a szélnek köszönhetően és egyenesen engem világított meg az ezüstös félhold.
Az ing kicsit áttetsző lett a víztől. A fehér anyagon keresztül a vézna testem láthatóvá vált, amire cseppet sem voltam büszke… Lexi mégis úgy bámult, mint az éhes farkas a bárányra.
– Szép vagy.– Vetette a szememre, mintha bűn lenne a kinézetem. Nem voltam nagy szám, sosem voltam… a legtöbben simán cukinak szoktak titulálni, talán csak Nat kívántam meg azért, mert teltek voltak az ajkaim, vékony volt az alkatom, fényes, túrni való a hajam. Ilyesmiket mondott, mikor letámadott, ha csak ránéztem. Aiden kevésbé volt specifikus, ott csak szimplán meg volt a vonzalmam. A kémia olyan jól működött közöttünk, hogy bármelyik percben pucéran tudtam találni magam a ház bármelyik pontján. Az ijesztő pedig az volt, hogy Alexejjel is hasonló energiákat éreztem.
– Ez az egy szerencséd… – Tette hozzá. A kabátja a vállamon landolt, majd megéreztem a szárító, melegítő varázslatot. A reszketés megszűnt, talán az élet is kicsit jobban is visszatért az arcomba. A hajam is tökéletesen hullott vissza a homlokomba, puha szálanként.
– Na… – érintettem meg az arcát, ahogy elfordult, hogy lenézett a bokájára, ami még most is csúnyán vérzett. Vissza akartam fordítani magam felé. Kicsit közelebb hajoltam, az ajkaim az ajkait súrolták. – Sajnálom a bokád… így nehéz lesz elbicegni azokig a büdi csizmákig…– Leheltem a szavakat a szájára, aztán kicsit hátrébb húzódtam.
– Nem vagyok kirándulós kedvemben, tudod… Szóval ha messze kéne menni hozzá, menj egyedül. Még a cuccaim is meg kell keresnem. Elviszi őket a víz… – magyarázta, de nem engedtem el. Az ujjaim még mindig a vállát simították.
– Minek neked az a sok vacak… – dünnyögtem és megharaptam kicsit az alsó ajkát, ezúttal nem annyira, hogy vérezzen. Aztán visszatértem a szemeire, amik olyan szépen csillogtak most is, hogyha elengedem magam, még meg is tudtak volna babonázni. – Hadd kössem be a bokád...

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

Persze szerettem hallgatni, ahogy beszél. De ez is zavart. Nem jó emberekhez kötődni. Olyan ostobaság az, mint tornádóban papírsárkányba kapaszkodni. Garantált, hogy a szél elfújja, és ha nem vigyáz az ember, megy vele maga is. Az emberekre túl veszélyes alapozni. És Elliot különösen veszélyes.
– Na…  Sajnálom a bokád… így nehéz lesz elbicegni azokig a büdi csizmákig…
Szabadulni próbáltam, de még mindig nem engedett. Pedig könnyedén lerázhattam volna, de mégis fogva tartott valamivel, ami kényelmetlen volt, és bosszantó, és legszívesebben kimentettem volna magam belőle, de már késő volt. Nem tudtam. Pedig ürügynek megtette volna az a néhány vízbe hajított érték.
– Minek neked az a sok vacak…
Odadorombolta magát megint, és ahogy ránéztem, letámadott. Persze, hogy megtette. Nem hogy rést talált a pajzsomon, ő maga ütötte át újra, meg újra, mellette gyanútlanul már ránéznem se lenne szabad… És mégis, megint csak megtettem.
- Nagyon vigyázz, mert egyszer még visszaharapok.
Morogtam dühöt mímelve, de még ahhoz is túl sötétben éreztem magam. Ő meg túlságosan fénylett. A Hold kiemelte, de rám csak árnyat vetett. Jobban is éreztem volna magam ott.
– Hadd kössem be a bokád…
- Na jó. Megengedem.
Pofátlanul leereszkedően mondtam, ezzel is jól lepleztem a tombolást, ami belül dúlt. A farkas úgy vergődött, mint egy megkínzott vad, bőszítette ez az egész furcsán nyugodt és békés helyzet. Számára ez csak egy újabb vihar előtti csendnek tűnt.
- De akár meg is hegeszthetnéd. Gondolom, a harapásodon nem ül sötét mágia, hogy ne lehessen varázslattal begyógyítani…
Azért készenlétben tartottam a pálcám én is. Lassan körvonlazódott egy terv arra, hogy megszökjek. És akár a kötözéssel volt elfoglalva, akár a bűvöléssel, amint végzett, és épp nem engem szorongatott, elrúgtam magam, nagy levegőt vettem, és háttal a vízbe fordultam.
Végre körbezárt a kellemes hidegség. Egészen olyan volt, mint mikor otthon lékfürdőt vettünk a befagyott tóba vájt lyukon. Bár attól azért ez a víz melegebb volt. A kabát szerencsére beleakadt egy víz alatti, kiálló sziklába, úgyhogy csak meg kellett ragadnom, és felhúznom a felszínre.
Kibukkanva a partra hajítottam, újabb levegőt vettem. CSak futólag pillantottam Elliot után, hogy lássam, megvan-e még, és mit csinál, de a víz alá menekültem, mielőtt mondhatott vagy tehetett volna bármit. Az aranypálca is kellett… Bár nem is tudom, minek. Igazából az az ő gondja volt.
Ráadásul jó mélyre vitték az áramlatok. Megcsillant a Hold fényében, én pedig leúsztam. Beleágyazódott az iszapba, félig már el is tűnt, úgyhogy két kézzel kellett rángatnom, hogy kijöjjön. Eléggé kicentiztam a levegőmet, ráadásul az izmaim is elkezdtek makacskodni a hideg tengertől. De végül kirángattam, aztán a fogaim közé vettem, hogy két kézzel ússzak fel a felszínre. Aztán odaevickéltem újra Elliot mellé, és a kezébe nyomtam az aranypálcát, amin elképzelhető, hogy maradt némi fognyom…
- Na. Hol az a csizma?
Bosszúsan ziháltam levegő után, mert tényleg soká voltam lenn, é ez próbára tette a tüdőmet, aztán mielőtt varázslattal megszárítkoztam volna, kutyamód megráztam magam, méghozzá Elliot mellett közvetlenül. Persze ennyitől nem ázott el, legfeljebb az arcába kapott egy sereg vízcseppecskét. Felvettem a földről az ázott kabátot is, és kiráztam belőle nemcsak a vizet, de hacsak valami makacs mágia nem védte, most már a hordót is.