Óriások Útja

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

18+

Egy barom vagy… egy idióta barom… A hang úgy hajszolta bennem ezeket a szavakat, hogy azok szinte korbácsütésként érték a testem. Megérdemeltem, megérdemeltem, hogy belülről égessen el minden bűntudat, de csókoltam, mert csókolnom kellett. Egyszerű késztetés volt és elegem volt abból, hogy állandóan visszafogjam. Még a fogaimat is az ajkaiba mélyesztettem. Na nem annyira, hogy megeredjen a vére, azt már meg kaptam ma.
– Nagyon vigyázz, mert egyszer még visszaharapok. – Ahogy hátra húzódtam és egyenesen az ajkaira pillantottam, le tudtam olvasni, amint formázza a szavakat. Volt bennük valami durván keleties, ami bizonyára a klisés feltételezések miatt másokban félelmet is kelthetett volna, én viszont egyenesen bájosnak találtam.
– És attól miért kéne tartanom? – kérdeztem. Talán azt hitte, félek a farkaskórtól, nem tudom. Sok értelme persze nem lett volna attól óvakodnom, sokkal, de sokkal veszélyesebb átkokat is benyeltem már s azok egyetlen fekete masszaként dolgoztak a testemben. Volt közöttük halálos, meg olyan is, amin osztoztam Aidennel… sőt olyan is akadt, ami szép lassan belülről szakította fel az épelméjűségem utolsó kapaszkodóit.
Alexej mellett persze sosem viselkedtem normálisan. Ha nem játszani akartam vele éppen, hát hagytam, hogy azt tegyen velem, amit ő akar. Lényegében ott is megtehette volna a bazaltoszlopok mellett. Nem álltam volna ellen. Gyenge voltam a korábbi remegéstől, a küzdelemtől, amit mi ketten állandóan egymással vívtunk. Ezért is akartam meggyógyítani a bokáját. Nem érdemelte meg, de én mégis készen álltam rá.
– Na jó. Megengedem. – Egyezett végül bele, hogy kicsit kezeljem a sérülését. A pálcámat nem mertem volna használni, de talán akadt nálam tiszta zsebkendő vagy éppen az ő kabátjának zsebében bármi, amivel elláthattam a sebet. Túl fáradt, túl elnyűtt voltam ahhoz, hogy most mágiával próbáljam meg gyógyítani őt.
– De akár meg is hegeszthetnéd. Gondolom, a harapásodon nem ül sötét mágia, hogy ne lehessen varázslattal begyógyítani…
Csak megráztam a fejem. Beletúrtam a nadrágom zsebébe, hogy hófehér vászon zsebkendőt vegyek elő. Ez is persze csak Alexej felmelegítő, szárítóvarázslata miatt volt megfelelő állapotban. Talán nem szívott magából annyit a sós vízből, hogy az gondot okozzon.
– Inkább tartsuk meg a lábad. – Javasoltam.
Láthatta, hogy mennyire remeg a kezem. Talán ő nem merült ki, de nekem már ennyi elég volt hozzá. Kora reggel óta talpon voltam, majdnem megfulladtam, aztán vissza kellett tartanom, hogy ne hagyjon ott… ne győzzön, mert ha győz, többé nem látom. Tisztában voltam a kapcsolatunk korlátaival és megértettem, hogy el akar menekülni, de olyan önző voltam. Szinte könyörögni tudtam volna, maradjon velem.
Szorosan kötöttem hát meg a kendőt a vérző bőrfelület felett. Éppen csak egy picit tűrtem fel a nadrágszárat, óvatosan érintve őt az érzékeny részeken. Aztán a bekendővel körbe tekertem, kicsit szorosra húztam, elnyomva a vérzést. Aztán kicsit megpaskoltam, amint a csomó is az anyagra került. Nem ez volt az első seb, amit muglimódra láttam el. A saját ujjtöréseimhez volt, hogy napokig kerestem az erőt. Azért is voltak olyan görbék szegények. Eleinte nem tudtam jól forrasztani a csontot, rosszul sikerült, kijavítani pedig csak plasztimedimágus tudta volna.
Sóhajtottam egyet, ahogy Alexej elhúzódott és egész egyszerűen a vízbe vetette magát. Ott maradtam a parton, térdre esve, keresve az erőmet, amivel korábban olyan meggyőzően itt tartottam magammal. Figyeltem, amint kikandikál a vízből, meglesi elmentem-e. De nem. Én nem megyek el, Alexej. Én itt vagyok neked.
Engem nem érdekeltek azok a varázstárgyak. Felőlem el is süllyedhettek volna. Ez az éjszaka csak egy dologra volt jó: megmutatta, hogy Alexej fontosabb a sok vacaknál, amiket legszívesebben azonnal kirángattam volna a kezéből, hogy visszahajítsam. Ehelyett csal eldugtam a nadrágom rejtekébe – ahogy korábban ő is – az aranyvarázspálcát.
– Na. Hol az a csizma? – kérdezte és kimászott a vízből, majd mint egy kutya, megrázta magát. Túl közel álltam hozzá, az arcomat érték a cseppek, meg a hajamat. Megborzongtam és kicsit hátrébb léptem.
– Látszik, hogy farkasok neveltek… – állapítottam meg, majd figyeltem, ahogy a kabátból kihorgászta a hordót. Nyeltem egyet. Hát ennyi Elliot, most többé nem látod, mert minden, amit akart, nála van. A hang gúnyosan röhögött egyet, én azonban belekaroltam Alexejbe és a vizes testével együtt húzni kezdtem a csizmá felé. Nem volt innen messze, éppen csak tovább kellett sétálni a bazaltoszlopokon.
– Most kisétálsz az életemből? – dünnyögtem halkan, ahogy a távolban megnéztem a csizmaforma sziklákat. – Nincs nálam már semmi, ami érdekes. A hordót is megkaptad. – Ahogy ezeket a szavakat kimondtam, olyan szánalmasnak hangzottak. Ezért a tekintetem a csizmán tartottam, egészen addig, míg meg nem álltunk közvetlenül előttük. Kénytelen voltam Lexire pillantani, hátha leolvasok valamit az arcáról.

to Elliot
2003. Március 11.

 

♪ All the world you roam turns you into stone ♪

– És attól miért kéne tartanom?
A kérdésére inkább nem válaszoltam, bár a fejemben mégis elindított egy sor gondolatot. Csak egy harapás… Elég egy apró is. Rossz időpontban, holdfényben. Olyan apróságnak tűnik, mondhatni túlélhatő, és mégis, az az ember, aki addig lehettem volna, az az ártatlan fiú belehalt. És egy új született, ez, aki farkas, és aki nem fogja magyarázgatni, miért kéne tőle tartani. Amelyik ugat, az nem harap. De még mindig nem vagyok blöki. Kivéve talán egy valaki számára. Milyen kellemetlen…
Majdnem annyira, mint az, hogy valami retkes ronggyal próbálta meg bekötni a lábamat. A só nem párolog, így aztán a kötszernek használt zsebkendő szépen átitatódott vele, ha nem is nagy mennyiségben, de egy nyílts sebre pont tökéletes volt így - kínzásnak. Legalább fertőtlenít?
– Inkább tartsuk meg a lábad.
Morogtam csak válaszképp, aztán mégis elcsendesedve néztem, ahogy remegő kezével ténykedik. Már nem is fájt annyira az a seb, mégis az járt a fejemben, hogy valóban nem hegesztem be varázslattal én magam sem, megtartom emlékbe. Hátha valaha az életben kellene még Elliot fogának lenyomata. Csakis e praktikus okból.
A fehér anyag elfedte a vörös vért, így már csak a köveken száradó apró csepp-tócsák vittek színt az amúgy fekete-fehér éjszakai világba. Azok is hamarosan megfeketednek majd, vagy elmossák őket a hullámok, ha felcsapnak ide.
Egyszerűen nem hagyhattam ott azokat a vacakokat a  hullámsírban. Talán alibi volt ez is, magam felé is, hogy ez a mai találkozó ne csak arról szóljon, hogy megint Elliottal cicázom, hanem csináltam végülis valami hasznosat is. Befejeztem egy küldetést, a többi csak szerencsés(?) extra. A víz marta a lábam, a friss kötés elázott és foltos, rózsaszín-vörös árnyalatot öltött, de megérte, nem is csak a tárgyakért, de ezért a gondolatért, hogy nem bolondultam meg teljesen. Vagyis nem bolondított meg teljesen.
Ahogy kibukkantam a vízből, és megláttam dacos, makacs képét, furcsa, már majdnem zavaró megnyugvás vett rajtam erőt. Megint olyan érthetetlen volt ez is, le is léphetett volna a pálcájával, de nem, ott ült a parton állhatatosan, úgyhogy én is legalább olyan konok kifejezésbe rendeztem a vonásaimat, és sietve visszacsobbantam a víz alá, a nyavalyás kabátot is megkeresni és kihalászni. Aztán a víztól, meg a lábamat csípő sótól elcsigázva odaballagtam hozzá, és odaadtam neki a jussát. Meg a pálcát is.
– Látszik, hogy farkasok neveltek…
Sötét, apró mosoly futott át arcomon, aztán inkább a hordó tanulmányozásába merültem. Meg kellett volna elégednem vele, de valami hiányérzet még maradt. Magam sem értettem, pontosan mi, de határozottan és egyre erősebben elfogott valami elmaradás miatti aggodalom, ezért gyanakodva felemeltem a hordót az orromhoz. Furcsa szaga volt. Sandán pillantottam újra Elliotra, hogy vajon mi a frászt csinált vele, de kérdezni nem volt időm semmit. A választ így is megkaptam.
Ahogy belém karolt, a hiányérzetet mintha elfújta volna a víz felett rohanó, hullámborzoló szél. Most éreztem, hogy megvan minden. Hogy minden, amit akartam, így van nálam. Akartam? Talán nem. De így volt kerek az egész. Bosszús sóhajjal zsebrevágtam a hordót, aztán hagytam, hadd vontasson magával, még csak nem is sántikáltam; ha éreztem is, de nem fogtam fel a bokámba bele-beleszúró fájdalmat.
– Most kisétálsz az életemből?
Ránéztem, pókerarccal, pedig olyan volt ez a kérdés, mintha gyomorba vágott volna vele. Kedvem lett volna visszaadni. Vagy újra bedobjam a tengerbe? Felesleges lett volna, így is olyan képe volt, mint egy ázott macskának, holott belőlem csöpögött a tengervíz.
- Ahhoz most túlságosan fáj a lábam…
Halkan morogtam, piszkálódva céloztam a harapására, ami csak azért jutott eszembe, mert jó kifogásnak tűnt. Vagyis nem. De jobban is járna, ha lelépnék. És én is. De a fejemben - gonosz módon - kifogások és érvek alakultak sorra, miért is nem fogok így tenni.
– Nincs nálam már semmi, ami érdekes. A hordót is megkaptad.
- Nálad  nincs semmi érdekesebb - sóhajtottam színpadiasan, összekeverve az ő szavait msáhogy, aztán ahogy a csizmák előtt megálltunk, és rám nézett, önkéntelenül átkaroltam a vállát. Nem ránehezedve, nehogy fellökjem, inkább csak… Még csak fogva sem tartottam. Csak úgy. Makacsul álltam a tekintetét, ami éreztem, próbál átlátni rajtam. Hogy lehet valakinek ilyen csillogó szeme? Talán a formája teszi, szerencsésen veri vissza a csillagok meg a hold fényét. Hadd kutasson. Talán neki sikerül megfejteni, amit nekem nem. Hogy mikor most indulnom kéne, miért olyan nehezek a csizmáim, mintha az előttem magasodók kicsinyített másai lennének, szín tiszta kőből.
- Nem megyek messzire. Túl jól járnál azzal, de  ezek után… nem úszod meg annyival.
Adtam a gúnyost, és gonoszt, sötéten somolyogtam rá, és egy kicsivel jobban szorítottam a vállát, hogy érezze is, nincs olyan szerencséje, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem. Addig nem, amíg le nem veszi rólam ezt a rontást, amitől úgy érzem sziklacsizmában járok…
- Valami azt súgja, még találkozunk - tettem hozzá, aztán felemeltem a pálcám, és vandál képpel a kőcsizmákra koppantottam vele. Egyelőre nem látszott, hogy csinált volna ez a mozdulat bármi varázslatot, de én közben  szemtelenül vigyorogva a vállamra kanyarítottam Elliot víztől csöpögő, hejde sok huncut zsebbel bíró kabátkáját. Majd hátraaléptem egy lépést, és ha csak meg nem akadályozta, gyorsan elhoppanáltam mellőle. Nehéz volt ez, mintha egy óriás csizmájában tettem volna. Ahogy eltűntem, utánam nem maradt semmi nyom, csak egy apró, a sziklába lassan porlódva, de tartósan belevésődő felirat ott, ahol a pálca hegye az előbb a követ érintette:
Elliot és A

◂shadows▸

2003. március 11.
este 9 óra

◃alexej▹

i licked it, so it’s mine

style: cold weather style ║ zene: skugge

Egyenesen rettegtem, hogy elmegy… pedig ez volt az élet rendje. Az én életem más mederbe terelődött az áprilisi kalandunk óta, az övé pedig valami elcseszett falkáé volt, ami aztán kizsigereli. Csak egy eszköz volt, egy fegyver, amit hülye hordók és egyebek megszerzésére képeztek ki. Ez a gondolat keserű érzéseket váltott ki belőlem. Nem akartam, hogy ártsanak neki, vagy éppen kihasználják. Alexejnek élnie kellett volna, igazán élnie. Illatokat éreznie, hagynia, hogy a szél cirógass az arcát és hallja, amint kedves szavakat súgnak a fülébe… de ezt én nem tehettem meg. Nem volt jogom hozzá, hogy elrángassa és „megmentsem.” Valójában tudtam, hogy nem csak magamnak, hanem neki is fájdalmat okozok minden tettemmel. Hiába kapálózott kézzel-lábbal, hogy ellökjön, nem tudott és volt ebben valami gyönyörűen fájdalmas.
– Ahhoz most túlságosan fáj a lábam…– felelte aztán a kérdésemre, én pedig összerezzentem szavaira. Tudtam, hogy a szavak mögött miféle jelentés húzódik meg… de azzal is tisztában voltam, hogy túlságosan fél a közöttünk lévő dolgoktól. Nem volt hülye, sejthette, hogy nekünk nincsen jövőnk együtt. Talán egy másik világban, egy másik történetben ott volt a sorsunk megírva.
– Nálad  nincs semmi érdekesebb – sóhajtott aztán, ahogy megálltunk a csizmák előtt. Átkarolta a vállamat, én pedig felé döntöttem a fejemet, hogy érezzem a belőle áradó meleget, ahogy a homlokom az arcához simult. Egy pillanat volt az egész, majd elhúzódtam annyira, hogy ne kelljen ellöknöm a karját, de mégis rá tudjak nézni. Látni akartam mindent, ami az arcára volt írva a félhold fénye alatt, ahogy a csillagok felettünk táncoltak. Ilyen látvány nem létezett Londonban. Ez tiszta volt és szépséges, mi pedig szépen, együtt bemocskoltuk ezt.
– Nem megyek messzire. Túl jól járnál azzal, de ezek után… nem úszod meg annyival. – Jobban megszorította a vállamat, én pedig a tekintetem a csizmaforma sziklákra vezettem. Nem tudom miért, talán féltem attól, amit a somolygása mögött látok… mert pontosan tudtam mi az. Láttam már az én szemem is így csillogni, mikor nem akartam kimondani, bevallani vagy érezni, de az melegen ott lüktetett bennem, várva, hogy teljesen hülyét csináljak magamból. Alexejjel ellentétben én pedig tényleg hülyét csináltam magamból, mert küzdöttem, harcoltam, aztán könnyezve engedtem az érzéseimnek, amik sokszor annyira fájtak, hogy még magamt is képes voltam félre dobni értük. Mert tudtak fájni, főleg, amikor elválás közelget. Szánalmas, hogy Alexej sosem volt az enyém, most pedig még is úgy szenvedek, mintha az lett volna… talán nem is azt láttam a szemében csillogni, csak a saját gondolataim s kínjaim vetítettem ki rá.
– Valami azt súgja, még találkozunk – tette hozzá aztán, a szívem pedig nagyot dobbant, ahogy a keze lecsúszott a vállamról, végig a karomon, majd elengedett. Közelebb bicegett a csizmákhoz és a pálcájával rákoppintott.
– Ezek szerint most már nem ellenkezel. – Állapítottam meg, ahogy szemtelen képpel a vállára dobta a teljesen átázott a kabátomat. Természetesnek tűnt a mozdulat, mintha nem is az imént mártózott volna meg a sós vízben. Nem nyúltam a ruhadarab után. Csak tárgyakat és csokikat rejtett, semmi fontost. Az ő kabátja meg amúgy is megvédett a hidegtől, így hát azt húztam össze magamon még jobban. Figyeltem, ahogy eltűnik dehoppanálás hangjával kísérve előlem, majd a sziklába vésve apró koszfoltként kirajzolódott a szemem előtt: Elliot és A.
Előzhúztam hát a pálcámat és a felirathoz érintettem. Az írás folytatódott, lassan, szép ívvel, míg be nem fejeződött: Elliot és Alexej. A szívem megint fájdalmasan dobbant, majd ujjaimmal végig simítottam a feliraton, mintha őt cirógatnám így. Ezután pillantottam csak fel, nem engedve még el a sziklát. Ideje hazamenni, O’Mara… – súgta a hang, én pedig még hosszan állva a holdfényben vártam, hogy végre el tudjak hoppanálni onnan…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
A helyszín szabad.