Amúgy mit szívtunk?

[●2001. 07. ●]

We're in a life where it's kill or lose
Just lie motherfucker till you hear the truth
From under the street, through the gutters of youth
Just cry motherfucker yeah, I'm talking to you

●2001. 07. ●

[7/2001● TESÓ ●⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷tükörképem]

7/2001
● TESÓ ●
⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷
tükörképem

We are, we are
We are made from broken parts
We are, we are
We are broken from the start
And our hearts, our hearts
They were beating in the dark
'Cause we are, we are
We are built from broken parts

Olyan rohadt fura volt úgy hazamenni, hogy Aiden is otthon ült. Azért is, mert mégis csak otthon ült, és nem a kibazsott Azkabanban, és azért is, mert valahogy ott volt, a helyén. Bár nem mintha annak érezte volna, sőt biztos voltam benne, hogy a házban minden egyes lélegzetvétel kiégette a tüdajét. Pont ahogy nekem is tette. De abban reménykedtem, hogy előbb utóbb atűzből csak pislálolás lesz, egyszer csak jobb lesz. Annak kell lennie, előbb vagy utóbb csak enyhül, habár akárhányszor mentem valahova a házban az emlékek nem koptak ki. Csak kibaszottul erősebbek lettek, és vágtak. Megvágottaz élük, és mindent megadtam volna azért, hogy újra az a rohadt zajos ház legyen, ami régen is volt. És még Chrissie hisztis toporzékolása is pont ugyan úgy hiányzott, mint azok a melódikos dallamok, amiket Aiden csikart ki a zongorából. És én sem pengettem egyik gitáromat sem. Csak rájuk pillantottam, és hagytam, hadd legyenek ott megint magányosan, hadd lepje be őket még több réteg por. Úgy éreztem az ember csak akkor zenélhet, ha van benne valami, amit ki tudott vele fejezni, de egy ideje nem tudtam mi volt bennem, és az ujjaim is csak hasztanalunl dremedtek meg a húrok előtt. Igazából otthon én sem csinltam sokmindent. Megint be kellett innom azokat az emlékeket, amiket a falak nyomattak magukból. És sok volt rohadt sok.
Az utolsó kviddics meccsem után jött egy bagoly néhány csapattól, de egyik válogatóra sem mentem el, mert még mindig reménykedtem, hogy az írek is küldenek valami levelet. Bár szinte már le is beszéltem magam róla, hogy a  Montrose be fog valaha is hívni, úgysem voltam én olyan rohadt jó hajtó. Lehet inkább azokra a válogatókra kellett volna elmennem, ahova be is hívtak, de ez van, Benjamin megintt csak elszarni tudja az éltetét.
Megborzoltam a hajamat, és körbenéztem az Abszol úton. Az emberek nem voltak olyan sokan, amúgy is tipikus nyálkás esőre álló idő volt. Én pedig csak álltam az egyik falnak támaszkodva, és néztem az elsuhanó alakokat. A tekintetemmel pedig kerestem a szőke göndör fürtöket, és a két hülye kölyköt, akik egymást lökdösve csörtettek be az első pálcájukért Ollivanderhez, akik egymást röhögtették, amikor a talárt akarták rájuk szabatni a szüleik, és a végére tiszta tűszúrások lettünk. Annyira de annyira sok emlék volt, és annyira sok üres év. És talán azok az üres évek jobban fájtak. Mert mennyi mindent csinálhattunk volna. Mennyi minden lehetett volna még. De nem volt semmi, csak három év magány, három év üres járat. És azt az ürességet már lehetetlen volt bármivel is betölteni.
Ellöktem magam a bolt mellől, és bár seprűt akartam magamnak venni, mert az a majom Matt eltörte a meccsem után. Nem mintha érdekelt volna, végül is az apámtól kaptam az utolsó karácsonunkon. És ez volt az, ami miatt nem tudtam arra rávenni magam, hogy vegyek magamnak egy seprűt. Majd akkor a válogatón használok valami pótlékot, már ha egyáltalán behívnak valaha. Kelletlenül sóhajtottam, majd a farmerem zsebébe süllyesztettem a kezemet és elindultam valamerre.
És kilyukadtam a Zsebpiszok közben. Ahol valamiért néhány kicsapott évfolyamtársam üdvözölt, hogy na mi van Fraser, már megint erre? Aha, oké. Köszi Aiden, komolyan. Baromi fura érzés volt úgy elkezdeni ezt a szünetet, hogy már többet nem leszek diák. Hogy ennyi volt. Felnőttem. Felnőttem volna?
Felnőttél, Ben?
Még nem Chrissie.
Miért nem?
Mert nem megy.
Nem ment, mert félig az a megkerekt kölyök voltam, az a 14 éves kölyök, aki képtelen volt bármerre is lépni. De tudtam, hogy muszáj, még ha csak kicsiket is kipréselni magamból azt hogy mozduljak valamerre. Hogy megmutassam Aidennek, hogy nem tettél tönkre. Hogy anya lássa, jól vagyok, már jól vagyok. És Rayla miatt is, mert tudtam, hogy csak akkor vigyázhatok rá, ha felnövök. Ha erősebb leszek. Mert az a kölyök Ben gyenge volt. Kibaszott gyenge, és annyira el akarta hinni, hogy ő a bátor, ő a hős. Pedig amikor annak kellett volna lennem nem mozdultam. beleharaptam az ajkamba, és olyan hévvel téptem fel az egyik ajtót ami a kezem ügyébe akadt, hogy a benti barommi nagy hangzavar egy pillanatra elnémult, és minden szem rámszegeződött.
- Hát helló - mondtam ha már mindeki bámult, majd úgy téve, mint akinek ez természetes, hogy egy random kocsmában van ahol amúgy mindenféle fura alakok vannak megálltam a pult előtt, és a pultos rám nézett. És ordítani kezdett.
- TEEEEE!
- Én is örvendek a találkozásnak - bámultam rá, mire ő nagy lendülettel rázni kezdte az öklét. Amúgy mi a francnak jöttem én ide be?
- Most azonnal fizess ki! Több, mint egy hónapja tartozol nekem te vakarcs!
- Mivan?! - hörrdülök fel, mert komolyan nem értettem miről beszélt, de az csak üvöltött, hogy fizessek, miközben a hátam mögött megjelent két hatalmas kidobó fószer is. Fasszaaaaa. Miért történik velem mindig valami? Komolyan ki a tökömmel képes ez...
- Fúú, baszd meg Aiden... - emeltem égnek a tekintetemet, majd a hernyóbajszos pultosra néztem, aki továbbra is csak hadonászott a kezeivel. - Kizárt hogy fizssek. majd ha beállít az ikertestvérem kérje tőle a pénzt. Már itt sem vagyok - morogtam idegesen. Ha megtalálom komolyan szétrúgom a seggét. Mindig én kerülök miatta bajba. Egyszer rúgta be a konyhaablakot a labdával, és kit büntettek meg? Na kit? Hát persze hogy engem. Felrobbanok. Nem fizetem ki, nem leszek jó fej, vállaljon felelősséget a tetteiért. De ahogy hátraarcot vágtam le is pattantam a kidóbóemberről, aki összefonta maga előtt a kezét és úgy méregetett.
- Mi van, ne hidd hogy nem tudlak elverni - mordultam rá, majd visszafordultam a pultoshoz.
- Persze, tudod, megértem ezt az ikergondot.... A nagy büdös francokat, azt hiszed most jöttem le a falról, te kis takony? Engem aztán nem versz át ilyen olcsó hazugsággal.
Hogy mivel? Oké, én felrobbanok. Aiden lehazudja a csillagokat én pedig aki sosem füllentett, meg be van állítva hazugnak. Rácsaptam a kezem a pultra és dühösen kiabálni kezdtem.
- Hát itt mindeki idióta? Komolyan, elegem van belőle, hogy őszinte vagyok és szarnak bele. Ha azt mondanám, hogy amúgy kínai vagyok elhinné mi? Óóóó, nem is igazából én egy sorozatgyilkos vagyok, úgyhogy most mondom még egyszer utoljára, hogy nem fogok fizetni!! - kiáltottam bele a képébe, mire a bajszos pultos nagy szemeket meresztett rám, én meg rá. Remek, itt fogunk egymásra pislogni életünk végéig, mint a debilek?

[mouth full of white lies]

mouth full of white lies


2001. július
style

Az Abszol út ma is ugyanúgy zsong és pulzál, mint általában. Nem, mintha olyan gyakran erre tévednék, de olykor előfordul... Mint most.
Igazából ha van olyan hely, ahol nem kellene lopni, az egy kocsma. Nem mintha annyira baromira megijesztene az a sok szőrös, alkoholista barom. De egy kocsmáros haragját kihívni kellemetlen dolog.
Tényleg nem vagyok oda a piáért. Nagyobb mennyiségben legalábbis semmiképp... és azóta, hogy már a Vakegérben is ki akarnak nyírni, a maradék kis kedvem is elment a dologtól. És mégis oda tartok... Azt hiszem megőrjített ez a sok idő, amit összezárva töltök anyával, Benjaminnal, meg a kis barátnőjével. Mondjuk nem mintha őt valami sokan látnám. Szerintem Benjamin attól fél, hogy elszeretem tőle, ezért rejtegeti a szobájában. Pedig én nem csinálok ilyet! Megváltoztam, jófiú lettem. Bizony. Most pedig megyek, és letudom az adósságomat a Vakegérben... azután meg valószínűleg megkeresem Benjamint, mert elvileg valamerre erre kószál, és persze remélem, hogy nem csak a darabjait találom meg, mert belekötött valami farokba.
Végigsétálok az utcán, hogy eljussak a Vakegér bejáratához. Közben jó nagy ívben kikerülök valami óbégató fickót, aki különleges nyaláspálcákat árul, és hát nem is tudom... Azt hiszem, ez egy olyan élmény, amire még bőven nem állok készen, így inkább áthúzódom az utca másik oldalról.
Még mindig furcsa érzés itthon lenni, és most nem a múltkori, minisztériumos esetre gondolok. Önmagában az, hogy Londonban vagyok... Nem gondoltam volna, hogy valaha még beteszem ide a lábamat, azt meg pláne nem, hogy a házunkba is... biztos voltam benne, hogy többet nem megyek haza. Ahhoz képest most otthon lakok. A sors különös fintora ez? Nem voltak céljaim vagy vágyaim, csak hagytam, had sodorjon arra az élet bűze, amerre kell, azt hiszem. Miután pedig megöltem Feryllt... Igaz, eszembe jutott, hogy hazamenjek. Pont az azt követő napon. De aztán egyből el is vetettem. Három év sem volt elég a bűntudatra... és valószínűleg az egész élet sem lesz az.
Aztán egyszer csak felkeltem, és hazatoltam a seggemet. Fogalmam sincs... talán a bűntudat valami új fajtája, talán csak nem gondolkoztam. Vagy talán végre megjött az eszem? Nem, nem, kétlem. Hiszen aznap rászabadítottam egy halálfalót arra a kicseszett házra. Úgy értem, még egyet - hiszen magamról sem tudtam a sötétséget lekaparni, még ha véresre is szedtem a bőrömet, annyira próbálkoztam.
Ahhoz képest, hogy nyár van, itt az időjárás inkább valami melegebb őszi napra hasonlít... Bár az a gyanúm, Angliában csupán két évszak van, az enyhe, csöpögős ősz, és a jeges tél. Semmi forróság... persze ez nem rossz. Pláne most, hogy már kabátjaim is vannak, így a fagytól sem tartok. Különben meg a hegeimet sokkal könnyebb hidegben rejtegetni.
Elérem a Vakegér bejáratát, és döbbentem tapasztalom a látványt... Ugyanis az ajtón belépve néhány lány tömörül egy kisebb csoportban, és hűha, popsik mindenhol! Erősen kuncogva figyelnek valamit, vagy valakit, ami nem is lenne annyira furcsa, de a tény, hogy ez a Vakegér, mégis kissé elbizonytalanít. Várjunk, biztos, hogy ez a Vakegér...?
Már éppen ki is fordulnék, hogy ellenőrizzem a cégért, de ekkor felharsan egy hang, én meg megtorpanok. Aztán lassan lehunyom a szemem pár pillanatra. Merlin szerelmére...
- Hát itt mindeki idióta? Komolyan, elegem van belőle, hogy őszinte vagyok és szarnak bele. Ha azt mondanám, hogy amúgy kínai vagyok elhinné mi? Óóóó, nem is igazából én egy sorozatgyilkos vagyok, úgyhogy most mondom még egyszer utoljára, hogy nem fogok fizetni!!
Igazából rengeteg kérdésem van. De úgy igazán rengeteg.
Lassacskán beljebb lépkedek, és összefonom magam előtt a karjaimat, ahogy megállok néhány asztal előtt. Benjamin és a Vakegér... Ez egyszerre félelmetes és röhejes. Ahogy itt áll és épp kikel magából, mint egy óvódás... De ő mindig is ilyen volt. Forró és hevesfejű, akit nem hatott meg az, hogy mit illik és mit nem, és valami elképesztő tehetsége van ahhoz, hogy a lehető legrosszabbul reagálja le a helyzetet. De azt hiszem, ezért vagyok én. Hogy kirángassam ebből a helyzetből, mielőtt még valamelyik patkánnyá átkozza.
Egy pillanatig látványosan szórakozom a pultos hitetlenkedő tekintetén, ahogy szinte tátott szájjal bámulja Benjamint, aztán tényleg úgy döntök, ideje közbeavatkozni. Közelebb lépek.
- Ugyan már, öcsi, ezt még egy süket-néma sem hinné el rólad. Szeretnéd még folytatni? Mert akkor nem zavarok, csinálj úgy, mintha itt se lennék! - szólok jókedvűen, aztán egy halk sóhajjal a pultnak dőlök, és közelebb hajolok a túloldalon álló pasihoz, akinek megállt a kezében a pohár. - Egy szavát se higgye el! Kissé zavarodott lélek. Tudja, ő valójában nem sorozatgyilkos... de én igen.
Rákacsintok, amíg ő csak tovább pislog - mondtam én, hogy nem kell félni a nagynak tűnő szőrmókoktól -, aztán tovább támasztva a pultot Benjamin felé fordulok. Vajon ma megtalál itt valaki, aki ki akar nyírni? Kellemetlen lenne.
- Na, mire vársz még? Hívd meg a bátyódat, aki mindig kiment a bajból! - vigyorgok.

[7/2001● TESÓ ●⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷tükörképem]

7/2001
● TESÓ ●
⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷
tükörképem

We are, we are
We are made from broken parts
We are, we are
We are broken from the start
And our hearts, our hearts
They were beating in the dark
'Cause we are, we are
We are built from broken parts

Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy ez a két tag előttem amúgy csak a belsző szerveikn védelmében növesztett a hasukra hájat, vagy ez ilyen zsebpiszok közös trend? A kopsz fejük meg már egyértelművé tette, hogy ez bizony ilyen kötelező öltözet, ha az ember kidobós akar lenni. Komolyan, ehhez amúk ki adja a fejét? Mármint ahoz, hogy lemondjuk a hajáról. Azt hiszem erre én képtelen lettem volna. Büszke voltam a kinézetre és bár Aiden szerette hangiztattni, hogy ő néz ki helyesebben, nem igazán volt így.  Csak rám kellett nézni, nekem még a párától behullámosodott haj is jól állt, Aiden meg kész röhejesen festett benne. Mint valami Pumukli. Egy időre elgondolkodtam, hogy hol lehet, de szerintem ő is valahol errefelé kószálhatott. Egyébként meg kéne keresni azt hiszem, elvégre a testvérem, aki feltámadt meg ilyenek. valahogy még nem egészen hittem el azt, hogy tényleg itt volt. Biztos az agyára mentem azzal, hogy benyitogattam hozzá a szobájába, bár utóbbi időben ezt egy kicsit visszafogtam. Anya kicsit túlságosan rászállt, amit megértettem... csak... komolyan attól még, hogy bezárta a lakásba még minket nem kerülhetett el a baj. Mert az baszki folyton bevonzottuk. De ez biztos ilyen családi defekt volt, mert apa mesélt pár fura dolgot a felmenőinkről. Kíváncsi vagyok melyik ősöm csinélt valami kicseszett nagy baromságot, ami miatt valaki rohadtul megátkozhatott minket.
De lehet minden Fraser ugya olyan méretes barom volt egytől egyik, mint amilyen Aiden is. Mert képes volt lelépni fizetés nélkül, és persze hogy én ittam meg ennek a levét. Hát ki más?! Komolyan néha úgy éreztem ezt dirkat csinálja velem. Fogalmam sincs mióta hadonsáztam a kezemmel, és még a fura tömeg sem tűnt fel, ami lassan körénk gyűrűzött, de lassan tényleg kezdtem kiakadni, főleg mert sneki sem vett komolyan. Aident persze még akkor is komolyan vették, amikor nem volt komoly. Miért nekem jut mindig a hülye bohóc szerep? De egy bohóc is tud baromira félelmetes lenni, csak nem hagytak még úgy kibontakozni...
- Ugyan már, öcsi, ezt még egy süket-néma sem hinné el rólad. Szeretnéd még folytatni? Mert akkor nem zavarok, csinálj úgy, mintha itt se lennék!
- Hagyjál már békén Aiden, éppen kikelek magamból, ebbe is mért szól bele? - hadonásztam felé is majd visszabámultam a pultos felé, de aztán leesett, hogy kinek a hangját hallottam félmásodperccel ezelőtt, ki előtt hadonásztam és ugyan azzal a lendülettel, mérges arccal vissza is fordultam felé. - Te! Már megint! Már megint nem veszel komolyan! - fakadok ki aztán csak sóhajtottam egyet, miközben rápillantottam a pultosra, és színpadiasan Aiden felé mutattam. - Látja? Tökre nem nézek ki úgy, mint ő! - magyarázom miközben a pultos arca is igen nehezen kezdte el feldolgozni az infromációt. - Csak azt ne mondja, hogy nem látott még ikreket... - motyogtam, miközben Aiden is odasúgott valamit felé, amire szabályosan elsápadt. Még hogy ugyan olyanok vagyunk.
- Öhmm... hát én... nem is tudom mit mondjak - hablatyolta, majd inkább visszafordultam Aiden felé, és méregetni kezdtem.
- Remélem azért jöttél, hogy kifizesd, amit kell - jegyeztem meg.
- Na, mire vársz még? Hívd meg a bátyódat, aki mindig kiment a bajból!
- Miii? Még ez is? Az őrületbe kergetsz! - fakadtam ki. Még, hogy ő ment ki folyton a bajból. De a helyzet az volt, hogy tudtam: igaza van, méghozzá rohadtul. Ez pedig baromira idegesített, és tudtam, hogy tudja, hogy idegesít.  De aztán észre sem véve azt, hogy már pakoltam is a pultos elé az aprót, miközben odaböktem neki, hogy adjon már két pislogás között lángnyelvet, vagy mézsört, vagy bármit. Közben a két majom is eldöcögott, én meg realizáltam a körénk gyűlt tömeget, ami lányokból meg egyebekből állt. Minek voltak itt koboldok? Azért ennyire csak nem orditozhattam hangosan...
- Csak meg ne szokd, hogy mindent én fizetek mindig - vetettem felé, miközben a kezébe nyomtam a sört. - Amúgy minek nem fizetted ki? Olyan szar volt, vagy mi? - kérdeztem felvont szemöldökkel, miközben lebámultam az én piámra.

[mouth full of white lies]

mouth full of white lies


2001. július
style

Mostanában olykor elkap ez a furcsa érzés, ami igazából csak úgy átfúj rajtam, mint a lágy, tavaszi szellő. Valami olyasmi ez, amit már nagyon rég nem éreztem... vagy talán még nem is éreztem. Hiszen sosem éreztem magam a családunk igazi, elismert tagjának.
De most néha már majdnem olyan, mintha minden teljesen rendben lenne.
Persze ez egyáltalán nem igaz - nincs minden rendben. Igazából semmi sincs rendben, se velem, se anyával, se Benjaminnal, a családunk szánalmas kis maradékából, akikre egész álló nap csak bámul és bámul az a büdös kripta, de mintha a tekintete is egyre csak megszokottabbá válna. Talán csak illúzió az egész. Mégis egészen jó érzés.
Elnézve Benjamint, néha-néha megvillan benne az a forrófejű, lángoló kis kölyök, aki akkor volt. Aki azelőtt volt, hogy én eloltottam volna a lángját... mindannyiuk lángját. De a tény, hogy olykor mintha egy kicsit megvillanni látnám az igazi Benjamint, valamivel feltölti a mellkasomat, és olyankor könnyebb lélegezni. Egy kicsivel. De sokszor még a kicsi is rengeteget számít.
Persze most itt őrjöng, de ez inkább szórakoztató, mintsem aggasztó, vagy esetleg ijesztő. Tulajdonképpen nem hiszem, hogy Benjamin akármilyen pillanatában is képes lenne ijesztővé válni, de talán csak én láttam már túl sokat ehhez. Nagyon szívesen elnézném még, ahogy a Vakegér közönsége őt figyeli, de aztán úgy döntök, egy egészen picit most jó testvér leszek, és közbelépek... Oké, majd mindjárt. Még néhány másodpercet igazán várhat...
- Nézd már, milyen helyes... - hallom aztán meg hirtelen egy lány susmogását, valahonnan a hátam mögül, amire összevonom a szemöldökömet. Hogy helyes? Ha! Hát akkor nem látták még a szexibb ikert. Szóval úgy döntök, itt az idő csatlakozni a műsorhoz.
- Hagyjál már békén Aiden, éppen kikelek magamból, ebbe is mért szól bele? - Felhúzom a szemöldökömet, ahogy felém se pillantva dumál a levegőbe, aztán egyszer csak, mintha csak hirtelen realizálná, hogy hangom nem csak a fejében létezik, felém pördül. Én pedig leplezetlenül vigyorgok ezen. - Te! Már megint! Már megint nem veszel komolyan! Látja? Tökre nem nézek ki úgy, mint ő! Csak azt ne mondja, hogy nem látott még ikreket...
Visszafogom a röhögést, aztán inkább nekitámaszkodom a pult szélének, és vetek egy félmosollyal fűszerezett, féloldalas pillantást a lányok felé, akik láthatóan csak tátognak, hogy hirtelen kettő lett a helyes srácból.
- Ne pattogj ennyire, tesó... - jegyzem meg felé, de ő csak tovább dumál a pultosnak, aki láthatóan épp átgondolja az életét, nem mintha egy ikerpár olyan rohadt hihetetlen látvány volna. Ha mondjuk a Roxfortba sétálnánk be egymás mellett, jobban megérteném a sokkolt pillantásokat. Hiszen mégiscsak eltűntem, vagy meghaltam, vagy mi a fene... De azért kétlem, hogy a Zsebpiszok közbe így eljutott volna a hírnevem. Ó, vagy talán a sorozatgyilkosos megjegyzésem nem tetszett neki? Hoppá.
- Remélem azért jöttél, hogy kifizesd, amit kell - morog felém Benjamin, én meg csak vidám pillantást vetve vissza jelzem neki, hogy nem ám. Jó, egyébként az eredeti tervem ez volt. Nem szerencsés olyan helyen tartozni, ahova még az életed során nagy valószínűséggel bekeveredhetsz egy párszor. De itt van Benny, így a helyzet nem is lehetne tökéletesebb.
- Miii? Még ez is? Az őrületbe kergetsz! - háborodik fel, mire én csak sóhajtok egyet, és figyelem, ahogy lassan oszladozni kezd a tömeg.
- Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy te úgyis több zsebpénzt kapsz - érvelek. Néha azért átfut a fejemen, hogy a folytonos otthon ülés helyet elmehetnék valahova dolgozni, de valahogy a gondolat túlságosan szürreális. Igazából még mindig az utcák rideg mozgalmában látom magamat a varázspálcámat szorongatva, és az ellenség után kutatva szemeimmel, sajgó csuklóval...
Figyelem, ahogy Benjamin kér nekünk két italt, a pultos fickó meg megköszörüli a torkát, aztán elkezdi kitölteni a vajsöröket két pohárba, suta pillantással illetve engem, ahogy felém löki a korsót. Na, ne már! Nálam sokkal rosszabb alakok is megfordulnak a Vakegérben, ebben olyan biztos vagyok, mint a nememben.
- Csak meg ne szokd, hogy mindent én fizetek mindig. Amúgy minek nem fizetted ki? Olyan szar volt, vagy mi? - kérdezi Benjamin, miközben magamhoz húzom a hűs italt, és a biztonság kedvére a hátam mögé sandítok, most nem vár-e valahol egy kedves ismerős.
- Hmm... - Inkább kortyolok egyet a sörből válasz gyanánt. Talán azt a részletet jobb, ha nem tudja, hogy végülis csak ki akartak nyírni, aztán meg valami fura szakállassal elloptam egy koktélzongorát a luxinegyedből. Mindenkinek vannak szokatlan napjai.
A válaszadást pedig segít kikerülni az, hogy néhány pillanattal a nyugodtnak tűnő kis iszogatásunk után, hirtelen felcsendül egy rekedt, öreges női hang a hátunk mögött, és egészen addig igazából nem is figyelek rá túlzottan, amíg már túlzottan közel nem ér. Annyira, hogy érzem, a hátunk mögött áll.
- Ó, micsoda két fess fiatalember... - krákogja. Még nem is fordulok felé, de érzem a belőle áradó különös energiát, amit egyelőre nem tudok hová tenni. Ahogy pedig lassacskán felé biccentek, látom, hogy a kezében pihen egy fekete kis dobozka. - Maguk az én embereim, kedveskéim! Ez a különleges tárgy itt a kezemben nem vezet csak úgy oda akárkihez...
Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkinek ugyanezt a szöveget nyomta le, akihez eddig odament. Méregetem a dobozt egy ideig, aztán bizalmatlanul felpillantok Benjamin arcára, hogy valamelyest jelezzem neki, meg ne merje érinteni. Aztán már nyitom is a számat, hogy elküldjem innen az öregasszonyt, de az tovább folytatja.
- Ez a páratlan varázstárgy nem mindennapi erőt hordoz magában... Pont két ilyen úriembernek való, mint maguk! Nézzék csak... - Ezen majdnem felröhögök, de aztán felemeli a dobozka tetejét, a fekete párnácskán pedig valami ezüstösen megcsillan a Vakegér gyér fényei alatt.

[7/2001● TESÓ ●⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷tükörképem]

7/2001
● TESÓ ●
⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷
tükörképem

We are, we are
We are made from broken parts
We are, we are
We are broken from the start
And our hearts, our hearts
They were beating in the dark
'Cause we are, we are
We are built from broken parts

Minden olyan irreális volt. Ahogy ott kiabáltam és hadonásztam a Zsebpiszok közben egy kocsmában. Abban a komcsában, ahonnan apa meg anya folyton óvva intett minket, és igazából ebben a kivételes esetben én is szót fogadtam. Még akkor is, ha eljátszottam azzal a gondolattal, hogy a nagy év eleji bevásárlás közben besurranok ide, hol amúgy is sok az érdekes fickó. Hát asszem akkor kellett volna jönni, mert kifejezetten kiábrándító volt az itteni felhozatal. Sehol nem volt valami vérbeli hústorony, akinek a kisugárzásától is felállt volna a szőr a hátamon. Nem, ezek csak valami bohócok voltak, akik szerették eljátszani, hogy ők a fenegyerekek. Szóval ezért se állítottam le magamat, mert nem hittem, hogy lenne félnivalóm. Ezt pedig tudtam, hogy Aiden mindig is utálta. Hogy nekem szinte sosem volt félnivalóm senkitől. Mert szerettem elhinni, hogy erősebb voltam. Erősebb bárkinél.
És mégis én voltam a leggyengébb.
Aident kezdtem el méregetni, miközben lejjebb lankadtak az indulatok, és kezdtek kiszivárogni a becsődült lányok is. Azért egy vigyorral megjutalmaztam őket. Az én mosolyom úgyis sokkal menőbb és szexibb, mint Aiden mélabús feje, aztán a tekintetemet a bátyám elégedett alakja felé irányítottam.
- Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy te úgyis több zsebpénzt kapsz. - Felhorkanok, amjd inkább csak kicsapkodom a pénzt a pultra, hogy aztán a pultos még mindig furán méregetve minket sört kezdett el csapolni.
- Én?! Nekem kellett folyton a te káromkodásaid után is pénzt dobni anyáék káromkodás perselyébe, mert összekeverték a hangunk. - sóhajtok bosszúsan. És persze, mindig, akárhányszor jött egy bassza meg vagy  akurva élet Aidentől, már meg is szólaltak: Benjamin, a persely! - Amúgy is, csak a kölykök kapnak zsebpénzt, én meg már nem vagyok az - forgatom a szememet, majd inkább a szám elé emelem a sörömet. A világ egyik legabszurdabb dolga volt együtt kocsmázni a bátyámmal, mert valljuk be, sosem jött velem a Három Seprűbe, mert fontosabb volt a könyve, vagy Esther. Aztán mielőtt még belelendülnénk a további groteszkül nyugis beszélgetésbe elénk furakodik egy hajlott hátú nyanya. Valami dobozt mutogat felénk és hadovál, én pedig figyelem kívül hagyva Aiden lapus pillantását a cucc felé hajolok és kíváncsian fürkészem, miután felnyitja a dobozt. Valami késszerű volt benne, de mintha nem lenne teljesen egy darabban.
- Aha. Ez egy...
- Egy kés, aranyom, egy kés. Egy igazán különleges kééés - magyarázta a banya, én meg valamiért odanyúltam és megérintettem. Pedig igazából semmi pénzért nem akartam megtaperolni a valami random nyanya random ezüstbökőjét egy fura fekete dobozban. És aztán csak annyit éreztem, hogy valami beszippant, hogy még ösztönösen Aiden felé kapok, hogy mi a fasz történik amúgy. Az emberek hátrafelé kezdtek menni, és egyre gyorsabban és gyorsabban, és furán változtak a ruháik is meg minden, a kocsma fala is, és egyszer csak véget ért a pörgés, mi meg valahogyan valami sötét macskaköves utcán álltunk. Fura olajlámpa fénye alatt.
- Mielőtt bármit is mondanál, nem, nem akartam megfogni - fordulok Aiden felé, majd a következő pillanatban patadobogást hallottam. Pata dobogást, aztán a kösből kibontakozott egy lovas kocsi, és a kocsi valami elképesztő módon ordított felénk, mire félre rántottam Aident.
- Alkalmatlankodó fajankók! - kiabálta felénk a kocsis, mire csak nagyokat pislogtam Aiden felé, majd lepillantottam a kezemben csillogó ezüstös tőr nyelére, aminek hiányzott a pengéje.
- Oké, mi volt a piánkban, hogy ennyire behalóztam tőle?

[mouth full of white lies]

mouth full of white lies


2001. július
style

- Én?! Nekem kellett folyton a te káromkodásaid után is pénzt dobni anyáék káromkodás perselyébe, mert összekeverték a hangunk.
Figyelem a pulton heverő korsóban fodrozódó habot egy darabig, mielőtt válaszolnék. Különös. Különös hallani, hogy ilyen természetesen beszél a múltról. Arról a halovány és messzi múltról, ami lassacskán elkopik a sok fekete penész alatt, ami behálózza. Persze, emlékszem én... Mindenre emlékszem, túlságosan is jól. Mégis olyan, mintha be lenne csomagolva valamibe ez a sok emlék. Mintha körbevonná valami zavaros réteg, amelyen átlátsz, de nem érzel. Mintha ezek az emlékek bennem lennének, mégsem volnának az enyémek. Ez pedig egyszerre ijesztő és elkeserítő.
- Amúgy is, csak a kölykök kapnak zsebpénzt, én meg már nem vagyok az - teszi hozzá aztán, amire kicsit felhorkanok. Ugyan már... Benjamin mindig is egy gyerek fog maradni, történhet vele bármi, szakállt is növeszthet, akkor sem lesz képes felnőni.
- Nem? - Lassan a számhoz emelem a poharat és iszok egy apró kis kortyot. - Nekem nagyon úgy tűnt, azt az előbbi jelenetet egy kölyök rendezte.
Aztán még félig sem fogy el a sör, de felbukkan valami asszonyság mögöttünk egy dobozzal kínálgatva. Benjamin meg persze úgy figyeli, mint valami szarka... Már a határán vagyok, hogy rászóljak, hisz a bátyák dolga mégiscsak ez, de ekkor az öregasszony felnyitja a doboz tetejét. Épp csak egy kicsit hajolok közelebb, hogy jobban rálássak a tárgyra, de persze addigra Benjamin megint heveskedik. Én pedig már csak annyit érzek, hogy felém kap, a söröm borul valamerre, és én is... Vagy mégsem? Talán nem is én borulok, hanem a világ? Minden forog és pörög. Még a gondolataim is... Nem. Nem... Egy valami tiszta.
Merlin redves faszára, Benjamin Fraser!
Abban a pillanatban, hogy a világ végre kisimul, nekitántorodom Benjaminnak. Érzem, hogy a felsőm nedves és bűzlik a sörtől, a fejemben pedig kering az utazás okozta tompa sajgás és zavar, kell egy pillanat, mire végre körbenézek, és látok is valamit. A lábam alatt nedvesen csillogó macskakövek, amelyek legkevésbé sem hasonlítanak a Vakegér padlójára, ahogy pedig felpillantok, egy olajlámpa lóg egy épület falának oldalról.
- Mi a...
- Mielőtt bármit is mondanál, nem, nem akartam megfogni - fordul felém Benjamin, mire egy ingerült arckifejezéssel viszonzom a pillantását.
- Mi az, hogy nem akartad megfogni?! - hördülök fel hitetlenkedve. Elevenen él a kép a fejemben, ahogy kinyújtja a kezét afelé az ezüstösen csillogó valami felé... Ami most itt van a kezében. Lepillantok a tárgyra, és szemlélem egy pillanatig, amíg Benjamin hirtelen nekemrobban és oldalra lök, hogy a közeli téglafal fog fel csak minket. Lovaskocsi száguld el előttünk, pont azon a helyen, ahol eddig álltunk, a kocsis pedig valamit nagyon óbégat felénk, de az angoljában valami olyan furcsa akcentus játszik, hogy csak elégedetlenül mormogok felé.
- Oké, mi volt a piánkban, hogy ennyire behalóztam tőle?
Sóhajtok egy mélyet, és az utcán is körbevezetem a tekintetem - fogalmam sincs, hol lehetünk. Az utcák furcsán ismerősnek tűnnek, az igaz, mégis minden olyan idegen, a gyér fényben megcsillanó kirakatok, mintha csak éjszaka lenne, de talán inkább épp virrad. Egy nő ugyanis nem messze egy épület előtt sepreget, hosszú, földet érő szoknyában. Én pedig kezdek egyre inkább rosszat sejteni.
- Hova a fenébe hoztál minket, Benjamin? - mormogok, és ellököm magam a faltól, hogy elinduljak az utcán, lépteim halkan kopognak a köveken. Próbálok valami ismerős részt keresni, de ezek az üzletek... sosem láttam még őket itt ezelőtt. És az a lovaskocsi? Merlin retkes faszára...
Lassan megállok az út közepén, és Benjamin felé fordulok, de többször is neki kell ugranom, mire végre kimondom, amit akarok, ugyanis egyszerre vagyok dühös és rohadt bizonytalan is, hogy mi a jó franc történik épp.
- Mondd, hogy te nem egy múltbéli Londont látsz körülöttünk - morgom ki végül, és szemem sarkából a sepregető asszonyt figyelem egy kicsivel odébb, aki egyre furább pillantásokat vet ránk.

[7/2001● TESÓ ●⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷tükörképem]

7/2001
● TESÓ ●
⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷
tükörképem

We are, we are
We are made from broken parts
We are, we are
We are broken from the start
And our hearts, our hearts
They were beating in the dark
'Cause we are, we are
We are built from broken parts

Ez egész egy valami rohadt elbaszott vicc. legalább is arra gondoltam, egészen addig amíg észre nem vettem az olajlámpát a fejünk felett, és a belőle áradó rohadtul furán groteszk gyér fényt, a lábunk alatti macskakövet és a nem éppen modern kivilágítást, mintha minden átrendeződött volna. Oké, gondoltam, hogy a Vakegér az olyan rohadtul elvont hely, még a Szárnyas vadkannél is elvontabb. Pedig azt hittem, hogy a varázsdoboz után, ami egy falra hányt Picasso festménnyé változtatta a teret, nem lesz még egy baromság velem. De úgy tűnik ha bekerülök egy kocsmába máris jön a baj.
Aidenre pillantottam, miközben igyekeztem nem teljesen idiótának kinézni. Bár tudtam, hogy előtte körülbelül midnig annak tűntem, azért csak igyekezni akartam. Elvégre már felnőtt férfi voltam, aki reményei szerint addig fog majd kviddicsezni, amíg bele nem döglik. Az ikrem is pont olyan szerencsétlenül állt a lámpa fényénél, mint ahogy én, és bár ez rohadtul nem kellett volna, hogy megnyugtasson, mégis megnyugtatott, hogy háh, ő sem tudhat mindent.
Fel kellene nőni, Benjamin.
- Mi az, hogy nem akartad megfogni?! - hörrdült fel, mire én az ég felé pillantottam, egy ingerült sóhajjal.
- Pontosan az. Nem akartam megfogni. Bevonzott ez az izé - vonogattam a vállamat, aztán félre is rántottam őt is, nehogy a végén elcsapja valami. valami, aminek nem kellett volna annyira London arcához tartoznia. Mert az egy lovas kocsi volt. Nem csak olyan parádés féle, hanem az a nagyon igazi viktoriánus korabeli. Csak bámultam a furán angolul beszélő lovas  után. Az egész kezdett rohadtul groteszk és vicces lenni. Na igen, valami régi Ben baromira élvezte volna ezt a helyzetet, és még igaza is volt ebben.
- Hova a fenébe hoztál minket, Benjamin? - szegezte nekem a kérdést a bátyám, mire én csak ingerülten felhorrkantottam. Éppen kezdtem tökre élvezni, hogy valami izgalmas is történhet végre, és Aiden sem kuksolt otthon, erre persze, hogy nem tetszett neki. Meg még el is rontotta a negatívkodásával.
- Még hogy én?! Mégis hogy a fenébe? Minek nézel engem, időkapunak? - vonom fel a szemöldököm, mert egyre jobban úgy nézett ki ez az egész, hogy nagyon is a viktoriánus Londonban közöttünk ki.
- Mondd, hogy te nem egy múltbéli Londont látsz körülöttünk - erre pedig csak egy vigyort eresztettem meg.
- Pedig de - bólogattam, majd a tekintetemmel követtem Aiden pillantását, aki egy sepregető nőt pillantott meg. A nő visszabámult ránk, majd egyszer csak kiejtette a kezéből a seprűt és ujjal felém mutogatva elsikoltotta magát.
- A Sátán imádói! - rikácsolta, mire végigpillantottam magamon, miközben valahonnan rendőri sípszót hallottam.
- Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... - dünnyögtem Aiden felé, majd fel is bukkant egy hülyén kinéző rendőr, síppal a szájában. A rendőr pedig olyan ellenségesen közeledett felénk, hogy inkább megragadtam Aident és futni kezdtem.

[mouth full of white lies]

mouth full of white lies


2001. július
style

Őrület... Kibaszott őrület.
A mágia csodálatos, rejtélyes, és rohadtul őrült a maga nemében. Nem vagyok benne biztos, hogy ez már megint a Szeszély... ez most mintha valami más lenne, de igazából nem tudom megfogni azt, mi is történik. Akárhányszor is nézek körbe az egyszerre ismerős, mégis olyan idegenül megcsillanó nedves utcán, nem tudom összerakni a fejemben a képet. És ez zavar. Rohadtul, de rohadtul zavar.
- Pontosan az. Nem akartam megfogni. Bevonzott ez az izé.
Lehunyom néhány pillanatra a szememet. Igen... igen, hát persze, hogy be. Mondhatnék is valamit, akármit, de inkább nem teszem. Csendben maradok, és arra használom azt a pillanatot, hogy kitisztítsam végre az agyamat.
Az elsuhanó lovaskocsi után fordulok, és haloványan megcsóválom a fejemet. Nem, ez nem lehet igaz... sok mindent láttam az elmúlt években, de egyetlen egyszer sem pattantam vissza a múltba. Pláne nem ilyen rohadtul messzire. Lenézek a Benjamin kezében tartott tárgyra, a kés hamis csillogására, és visszafogok egy sóhajt, mielőtt ellökném magam a kőfaltól. Érzem, ahogy a bőrömön végigfut a hideg a párás levegő hatására, amely még a pulóver ujja alá is egészen bekúszik.
- Még hogy én?! Mégis hogy a fenébe? Minek nézel engem, időkapunak?
Nem is figyelek oda igazából, arra amit beszél. Csak próbálom összerakni a fejemben a darabkákat, mert egyszerűen ki nem állhatom, ha nem tiszta valami. Túlságosan büszke vagyok ahhoz, hogy megengedjem magamnak a bizonytalanságot. Szóval Anglia... egy nagyon régi, ismeretlen Anglia. Szép. Mostmár csak azt kéne kitalálni, hogyan jutunk innen haza.
Az éles hang átmetszi az utcát, de mégsem pördülök egyből felé. Várok egy pillanatot, hiába is a hirtelen felfordulás. A kés nyele... az repített minket ide, de mégsem lehet zsupszkulcs, ugye? Hiszen az nem visz a múltba. Valami más...
- Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... - hallom meg Benjamin hangját újra, aztán egyszer csak megragad és maga után rángat. Halkan felmordulok, de követem, közben pedig becsúsztatom a kezemet a kabátom alá, hogy megkeressem a galagonya pálcát.
- A metallica póló mindig rossz ötlet - morgom oda felé, miközben lelassítok a közelgő fordulónál. Hallom magunk mögött a sietős lépteket és a kiabálást, de csak egy rövid pillanatig figyelek rá, aztán élesen oldalra fordulok, és berántom magam után Benjamint is az utcába. Szerencsés lenne magunk mögé lökni egy varázslatot, de tudom, hogy túl kockázatos lenne, még akkor is, ha ez az egész a múltban van, így egyszerűen csak végighúzom őt a sötét, sikátorszerű folyosón, amíg pislákolás nem ragyog fel előttünk. Nem gondolkozok, csak bevágódom az ajtón, még az sem érdekel, ha egy békésen reggeliző családra rontunk rá éppen, de ehhez képest egészen más látvány tárul elénk: pultok, kiabáló férfiak, és mindenfelé tekergőző, alulöltözött hölgyek félreismerhetetlen egyvelege.
Lefékezek, és megérintem Benjamin vállát is, hogy ő is álljon meg, majd pedig úgy fordulok felé egy pillanat múlva, mintha csak nem lennék teljes tudatában, hogy egy bordélyház közepén állunk.
- Nálad van még a markolat? - mormogom oda, és lepillantok a kezére. Ha elvesztette, akkor biztos vagyok benne, hogy itt helyben, közönség előtt herélem ki.

[7/2001● TESÓ ●⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷tükörképem]

7/2001
● TESÓ ●
⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷
tükörképem

We are, we are
We are made from broken parts
We are, we are
We are broken from the start
And our hearts, our hearts
They were beating in the dark
'Cause we are, we are
We are built from broken parts

Az egész helyzet olyan kibaszottul röhejes volt. Mintha valami idióta mugli filmbe kerültünk volna. És igazából nem is zavart, annyira nem, mert közben inkább kiélveztem a helyzetet, hogy végre ezzel az idiotaval lehettem.
Tényleg kezdtem élvezni, mindig megtaláltam az izgalmasat a hülye helyzetekben is,szóval most tényleg azon járt az agyam, hogy igen is berohanok metallica pólóban az egyik templomba. Tuti menő lett volna. Aiden hülye, ideges pánik rohama meg nem igazán érdekelt. Valahogy sosem értékelte a pillanatokat, csak elbaszta az időt... Frankón a semmibe révedésbe, meg minden ilyen baromságra. De persze ezt nem rohattam fel neki.. Annyira nem. Csak egy egészen kicsit, elvégre a testvére voltam. Vagyis reméltem hogy annak tartott, még ha egyszer szét is törte a csontjaim valami hülye büszkeségből. Mert en ye becsültem meg azt amit a csaladomtol kaptam. Es aztán egyszerre minden szertefoszlott.
- A metallica póló mindig rossz ötlet - dunnyogte, miközben haladtunk at a kosztümös filmekbe illő diszketen. Még hogy nem létezik időutazas. Forgattam a szememet. Bat persze, Mr. Maga a Tökély ismét megszolalt. Eleresztek egy sóhajt. Kíváncsi voltam mindig is, hogy fogunk e valaha is veszekedés nélkül meglenni két percen túl, de inkább nem is fogadtam erre. Mert teljes vereség lett volna.
- Még mindig jobb, mint mindig majdnem pingvin kosztümben járkálni - szúrtam oda. Reméltem Raylaval kedvesebb. Vagy legalábbis megerőlteti magat7, hogy kedves legyen. Bár nem Aiden asztala volt az erőlködés. De itt elbizonytalankdtam.
Mert egyre kevesbe ismertem már megint.  Es féltem hogy jgyan az várt minket a végén, mint  3 évvel ezelőtt.
Közben valami vörös lámpás negyedbe kötöttünk ki, ahol mindenféle nő ropta a moulin rouge felé táncot, es szórakoztatta a szivarozo söröző veszélyesnek tűnő férfiakat.
- ennél jobb helyen nem is lehetnénk - sóhajtottam fel és lehajoltam egy repülő csipke bugyi elől. Nem mintha nem lenne szexy mondjuk Raylan egy olyan... Khm. Oké Benjamin, egyelőre haza kellene jutni.
- Nálad van még a markolat? -  kérdezte, en meg hirtelen azt sem tudtam, hogy mégis mi a fenére gondolt. Értetlen fejet vágtam miközben arrébb húztam egy felénk repülő korsótól is, bár a kiloccsano sor lehet hogy elkapta öt is, mint engem.
-  A mi van nálam? - kérdeztem vissza, majd reflex szeruen megtapogattam a zsebeimet, megtallava a markolatot. -  Ja megvan - mutattam neki a szépen vésett markolatot, majd korbe pillantottam. - És szerinted ennek itt van a pengéje? - kérdeztem, majd figyelmen kívül hagytam néhány fura pillantást, amivel minket illettek.
Közben már csak azért is szét néztem, hogy hátha valamit látok, ami kisegít minket ebből a lehetetlenul hülye helyzetből. És akkor nekem jött valami hályas gazdag ember fura pofaszakallal, puffedt arccal vörös szemekkel. A nyakában pedig valami láncon ott lógott rgy tompa élű fémes tárgy, mire a kezemben lévő markolat melegedni kezdett. A ferfi dulongelve haladt el mellettunk és eltűnt a vörös bársony függönyök mögött.
- El kell kapnunk - jelentettem ki és megindultam én is a függönyök felé. Nem volt nehéz az izomzatommal utat törni magunknak de a függöny előtt megallitott egy olyan viktorianus felé kidobo hapsi. Osszefonta maga előtt a kezeit es ugy dormogitt felénk.
- Csak fizetés után. 100 font a belépő.
Oké, mi az a font?

[mouth full of white lies]

mouth full of white lies


2001. július
style

- Még mindig jobb, mint mindig majdnem pingvin kosztümben járkálni.
Pingvin kosztüm? Benjamin kreativitása már-már elképesztő, pláne, hogy még azután is van ereje ilyeneket kitalálni, hogy visszajuttatott minket valahogy a kibaszott múltba. Nem tagadhatom, hogy kissé mérges vagyok rá, mert már megint felüti a fejét ez a griffendéles ostobaság... hogy nem is gondolkodik, nem, át sem fut a fején, hogy mi történik körülötte, csak a hirtelen gondolatai hajtják és a kedve.
Csak egy mogorva pillantást vetek rá, aztán hirtelen elszabadul mögöttünk a pokol, én pedig inkább húzom magammal Benjamint, mielőtt leállna veszekedni valakivel, hogy nem, mi nem vagyunk sátánisták, és hogy senki nem az, csak mert Metallicát hallgat... Szinte érzem a csontjaimban, hogy ez következne.
Valahogy kikötünk egy kocsmában... vagy valami olyasmiben, de inkább nem is nézek körbe tüzetesebben, igazából én csak minél hamarabb szeretnék innen elhúzni a faszba, és jelenleg az egyetlen esélyt erre a penge markolatában látom. Mármint annak a pengének a markolatában, ami nincs meg.
- Ennél jobb helyen nem is lehetnénk - sóhajt mellettem Benjamin, mire vetek rá egy pillantást.
- Azért vigyázz, nehogy túlságosan is kiélvezd a látványt - jegyzem meg provokatív éllel, majd felnézek, pont abban a pillanatban pedig felénk repül egy korsó, és hiába hajolunk ki előle, annak tartama beterít mindkettőnket, talán Benjamint egy kicsit jobban, mint engem. Remek... már így is bűzlöttem a sörtől, de így mégjobban - bár, végeredményben mindegy is. Ennek a napnak már annyira kurvára mindegy...
- A mi van nálam? - kérdez vissza Benjamin, ahogy a markolat után érdeklődök, hogy a plafon felé fordítom tekintetemet. Nem hiszem el... - Ja megvan. És szerinted ennek itt van a pengéje?
Kell egy pillanat, mielőtt válaszolnék, és két ujjam közé csippentem orrnyergem. Hogy lehetünk mi testvérek? Komolyan... néha tényleg nem értem, azt pedig, hogy ráadásul hogy lehetünk még ikrek is, pláne nem. Egyre kevésbé érzem, hogy bármilyen közös is volna bennünk... persze azt nem mondom, hogy ez nem az én hibám, hogy nem én öltem ki a kapcsolatunkból mindent. De hogy indulhat el két testvér ennyire ellenkező irányokba?
- Nem azt mondtam, hogy i... - kezdeném, de ekkor belénk sétál egy nagydarab fickó, a tekintetemet pedig automatikusan vonzza a nyakában lógó fémes csillogás. Ahogy pedig odanézek, egyből kiszúrom a pengét, hogy végigszalad rajtam a bizsergés. Ez az... Szinte gondolkodnom sem kell, de mire visszanéznék az alak fejére, az eltűnik. Merlin fasza!
- El kell kapnunk - jelenti ki Benjamin, és ahogy megindul, követem én is a bársony függönyök felé. Ezek szerint érezte... rákérdeznék, de aztán elkap minket valami fickó a függönyöknél, és pénzt követel, hogy visszafogok egy morranást, de legszívesebben előrántanám a pálcámat, hogy leátkozzam a francba. A maradék hidegvérem húz vissza, meg az, hogy fontot akar, és így nagyon úgy tűnik, hogy mugli helyre tévedtünk be.
- Csak fizetés után. 100 font a belépő.
Oké, szedd össze magad, Fraser, és oldd meg. Gyorsan körbepillantok, miközben a fejemben összerántok egy gyors tervet, aminek az első lépése a figyelemelterelés... ami persze már nehezebb kérdés, hogy hogyan.
- Aha, igen, máris... - mormogok, ahogy a zsebembe nyúlok, de aztán ahogy kihúzom a kezemet a nagy büdös semmivel, lendületet veszek, és bevágok egyet a hapsinak, hogy az a függönyökig tántorodik. Oké, na... hirtelen ötlet kellett. - Menj! - tátogom Benjamin felé, amíg a fickó visszaegyenesedik, majd káromkodva felém veti magát. 

[7/2001● TESÓ ●⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷tükörképem]

7/2001
● TESÓ ●
⭃ Hát lehet rossz ötlet volt az Metallica póló... ⥷
tükörképem

We are, we are
We are made from broken parts
We are, we are
We are broken from the start
And our hearts, our hearts
They were beating in the dark
'Cause we are, we are
We are built from broken parts

- Azért vigyázz, nehogy túlságosan is kiélvezd a látványt - böki felém Aiden a lebuj kellős közepén, miközben valami spanyolos zene kornyikál a fülembe, enyhén megzavarva itt a korhűséget, de hát én aztán nem éltem a 19. században, hogy kritizáljam a jelenetet. Azért amúgy mennyire vicces lenne még itt kószálva találkozni az egyik ősünkkel nem? És kiderülne róla, hogy valami strici vagy mi a franc volt. Kicsit sem rombolná Aiden büszkeségét és a családunkról alkotott túlságosan is túlkapott véleményét. Valahogy ő az ilyenekben mindig túlzásba esett. És még nekem mondta folyton, hogy túlkaptam a dolgokat. Én teljesen normálisan álltam mindenhez, az már más kérdés, hogy ő volt ijesztően abnormálisan nyugodt, mint apa.
- Pedig már megtörtént. Igazán élvezhetnéd te is, nem kell ennyire frigidnek lenned - vigyorgok rá én is pimaszul, kikerülve egy repülősöröskorsót, majd arrébb húzódva Aidennel, kikerültünk néhány fedetlen felsőtestű nőszemélyt is. Vajon Rayla kiakadna ha erről mesélnék neki? Egészen biztosan Rómáig átkozna.
Sörösek lettünk, legalább is egy részem biztosan, én pedig csak a vállamat megvontam, mert engem nem igazán szokott érdekelni, hogy milyen ragacs vagy kosz tapadt rám. Eleve mindig is koszosabb kölyök voltam, mint Aiden, aki nem csak otthon, hanem a Roxfortban is talpig koszban jelent meg. Mondjuk amennyit verekedtem és balhéztam az lett volna a csoda, hogy nem patyolat tiszta voltam. Persze a sörszagot nehéz lesz anyénak kimagyarázni, de a titkolózás úgyis Aiden dolga volt, én meg úgysem veszítettem semmit ha elmondtam, hogy miket csináltam. Anya mindig mérges volt rám szóval ezt el is tudtam viselni mindig is.
Közben meg megjelent valami pacák a nyakában a tőr nyelével. Inkább meg sem kérdezem Aiden, hogy a picsába érezte meg, hogy itt lesz, úgyis csak büszkélkedve kihúzta volna magát, hogy aztán a hülye válaszait meghagyta magának, egy olyan szöveggel, hogy te ehhez kicsi vagy Benny.
Ahogy követtünk, persze, hogy valami VIP-es baromság mögé ment, Aiden meg megint keménykedett. És ahogy behúzott annak a kövér, szakadt inges őrnek, még elismerően füttyentettem is hozzá.
- Nahát, csak nem megtanultál verekedni az elmúlt években? Azért még mindig én vagyok az erőseb - tettem hozzá büszkélkedve.
 - Menj! - tátogta felém a hős lovag mire csak megforgattam a szememet. Aha, persze. Hátra lestem a hátam mögött húzódó függönyre, majd vissza Aidenre és a vérző orrúfaszira. Oké, hogy benyomott neki egy maflást de az tuti hogy keresztbe lenyelte volna, szóval inkább visszafordultam, és megfogtam a mellettem lévő, csálé faszéket, és ráhúztam egyett az amúgy is görnyedt fazonra, aki nyekkenve elvesztette az eszméletét.
Jelentősségteljesen pislogtam Aidenre, majd utána bevetettem magam a függöny mögé, ahol egyből az orromba kúszott valami elképesztően kábító bűz, amitől megtántorodtam. Bakker elfelejtettem, hogy ilynekor tolták az angolok az ópiumot. Fasza Ben. Nagy levegőt vettem, és az ingemet az orrom elé szorítva keresni kezdtem a pacákot, aki amúgy bárhol is lehetett. Reméltem van nekem is valami hatodik érzék szerűségem, ami Aidenben meg anyámba is volt, de aztán csak tippeltem ahogy a folyosón mentem.
- A végén annyira bekábulunk hogy haza sem jutunk - dünnyögtem Aidennek, miközben befordultam egy ajtón. Ahol nagyban kiterülve punnyadt a faszi, néhány örömlány társaságában, olyan pozícióban,a mit sosem akartam látni.
- Oké, húzzunk sorsot, ki veszi le a nyakából - fordultam Aidenhez.

[mouth full of white lies]

mouth full of white lies


2001. július
style

Leplezetlen undorral pillantok körbe az alulöltözött társaságon, aztán egyszerűen csak megpróbálok mindent ignorálni. Elfordítom a túlságosan is pikáns képek elől a fejem és próbálom elég tisztán tartani a fejemet ahhoz, hogy követni tudjam a fickót, akinek a nyakában lóg az a cucc, ami nekünk kell... mert haza akarok innen jutni. Kibaszott gyorsan.
- Pedig már megtörtént. Igazán élvezhetnéd te is, nem kell ennyire frigidnek lenned - fecseg mellettem Benjamin, de én csak tovább megyek előre, nem is igazán figyelve rá. Valahol mindig is egyértelmű volt ez - ő az, aki lazán elhülyéskedi a dolgokat, én pedig megoldom. Gyerekkorunkban is folyton így volt, ha ő valamit eltört, akkor én próbáltam meg eltüntetni, ha rosszat csinált, akkor én tartottam fel anyáékat, adva neki egy kis időt... persze, aztán egy idő után egyszerűbb volt csak úgy beköpni. Sokat változtam... és valahol mégis, még mindig ugyanaz a kiskölyök vagyok, aki évekkel ezelőtt. Elveszett, keresve az utat.
Ránk löttyen a sör, de azt is csak egy gyors fintorra méltatom. Az elmúlt három év után ez meg se kottyan igazán... hozzászoktam a koszos, véres és sáros ruhákhoz, ahhoz, hogy mindig fázok és mindig fáj valami, ahhoz, hogy ne érdekeljen, hogy nézek ki. Egy részem nagyon örül, hogy olyankor nem látott senki... hiszen mostmár nem alacsonyodnék le arra a szintre, mostmár újra van tartásom. Legalábbis... alakul. Ehhez kellett Feryll halála, azt hiszem.
A dagadt fószer persze eltűnik egy bársonyfüggöny mögött, nekem viszont most nincs hangulatom játszadozni, így meg sem várva Benjamin újabb kiakadását, az őrhöz lépek. Eredetileg csak el akarom terelni valamivel a figyelmét, dehát... tulajdonképpen ezt is teszem, de Merlin legyen rá a tanúm, hirtelen nincs jobb ötletem. Így egyszerűen csak adva a provokatív, gazdag kiskölyök szerrepét, aki mindenki beleköt, csak mert nem szimpatikus, bevágok egyet a fickónak. Ebbe persze erősen belesajdul az egész öklöm... de visszanyelem a fájdalmas fintort az arcomról.
- Nahát, csak nem megtanultál verekedni az elmúlt években? Azért még mindig én vagyok az erősebb. - Megforgatom a szememet, de persze hiába intek a függöny mögötti rész felé, ő erre sem képes egyedül. Hát persze... hogy is sejtettem, hogy majd simán mennek a dolgok? Sóhajtok egyet, ahogy pofánveri a fickót egy székkel, és inkább a függöny felé fordulok, hogy belépjek rajta. Ahogy a nehéz anyag arrébb siklik arcom elől, egyből megcsap a levegőben álló tömény, bűzös füst, hogy egy pillanatra megszédülök, meg is kell állnom, hogy legyűrjem az érzést. Faszomat... meggyilkollak, Benjamin, biztos vagyok benne, hogy ha hazajutunk innen, én kurvára megöllek.
- Merlin faszára... - dünnyögöm. Annyi mindent szeretnék Benjamin fejéhez vágni, de tényleg... a lista végtelen, de végül csak csendben maradok, pedig még mély levegőt se tudok venni, hogy lenyugtassam magam.
- A végén annyira bekábulunk hogy haza sem jutunk - jegyzi meg Benjamin, mire lapos pillantást vetek rá.
- Te nyugodtan bekábulhatsz itt is - közlöm vele, majd ahogy megállunk egy ajtókeret sarkában, bepillantok. Bingó... ott hever a dagadék, körülötte néhány miniruhás kislány, és... óó, faszomat... a jó kurva életbe... - Megöllek, Benjamin...
Gusztustalan. Kibaszott gusztustalan... Miért kell ezt látnom? És vajon miért nincsen ajtó... de tényleg, miért?
- Oké, húzzunk sorsot, ki veszi le a nyakából.
Újabb lapos pillantással illetem a testvéremet, aztán egyszerűen csak megingatom a fejemet, és szó nélkül belépek a szobába. Füttyentek egyet, hogy magamra vonjam a... a társaság figyelmét, de azok úgy látszik, ehhez tökéletesen hozzá vannak szokva, ugyanis meg sem rezzennek. Gusztustalan...
- Bocs, csatlakozhatnék? Úgy látszik, jó a buli! - Átvekeredem magam két épp kiegyenesedő hölgyön, akik persze egy pillanatnyi morgás után észreveszik azt, hogy férfi vagyok, és egyből kuncogva bújnak közelebb, a fickó azonban már nem örül ennyire.
- Kifelé! - visít fel, mire sóhajtva a plafon felé emelem a tekintetem, csak hogy elkerüljem... azokat a részeket a szememmel. Kibaszott undorító...
- Bocs, már megyek is... - Hirtelen felé nyúlok, és hiába kezd egy csapkodni, mint egy kislány, én a nyaka körül kezdek matatni. - Csak egy kis... Meg is van! - Ujjaim kitapintják a pengét a nyakában, és egy erős rántással a lánc meg is adja magát, így én el is lökhetem magam. - Kösz! További jó szórakozást!
Olyan sebesen lépek hátra, ahogy csak tudok, még ha véletlen fel is lökök pár hozzám dörgölőző női testet közben. A fickó megpróbál felállni és közben mindenféle furcsa angol szavakat kiabál utánam, amik talán már kis is futottak a szótárunkból, de én addigra kiugrom a küszöbön, és kirántom Benjamin kezéből a kard markolatát is. Abban a pillanatban, hogy a kard és a markolat összesimul, már érzem is az ismerős rándulást a gyomromban... Ahogy pedig pislantok egyet, a világ hirtelen összemosódik a szemem előtt, és ahogy kitisztul, már nem a ködös, ócska bordélyházat látom magam előtt a sipítozó kislányokkal... hanem a ködös Vakegeret, tele sipítizó részeg mágusokkal. Fasza...
- A kurva életbe, Benjamin - lelököm a kezemben lévő kést a pultra és felpattanok, még mindig undorodva borzongva az előző látványoktól. A kurva életbe... - Ha mégegyszer hozzáérsz valami ilyen kibaszott... oké, tudod mit? Tök mindegy.
Felállok a pulttól, és még kissé mindig szédülve az előbbi szertől, amit belélegeztünk, elindulok kifelé. Az se érdekel, hogy követ-e vagy sem... én közben már a zsebemben kutatok egy szál cigi meg az öngyújtó után. Hihetetlen... hihetetlen, mennyire nem vagyunk már testvérek, ugye? Még reménykedek abban, hogy majd egyszer... de aztán folyton emlékeztetem magam... ha ez az egyszer létezne, akkor már eljött volna.

Köszönöm a játékot!