kihagyott pillanatok

SZENT MUNGÓ
Ifjú boszorkányok és mágusok osztálya



2001. július 2.

kihagyott pillanatok



2001. július 2.
Nat

outfit

Micsoda apróság… Ezt gondoltam magamban, ahogy ácsorogtam az ajtó előtt. Nem kérdeztem meg, hogy idejöhetek-e vagy szívesen látnak, belógtam a recepció mellett és megtaláltam az ajtót, ami hozzá vezetetett. Tudtam, hogy csak le kéne nyomnom azt a kilincset, hogy meglássam Noah arcocskáját, apró kezecskéjét… egy részem azt kívánta, bár lenne bátorságom hozzá, de nem volt. A születését elszalasztottam, az első lélegzetvételét, az első sírását. Önző voltam… hát meg is érdemeltem a sebeket, amik még mindig élesen kirajzolódtak a bőrömön ott, ahol a szalag volt egykor. Még éreztem a lüktetést, mintha ott lenne, de ez már csak képzelgés volt.
Elbasztad, O’Mara… mindent elbasztál. A hang nem távozott az ékszerrel együtt. Nem, az ugyanúgy a részem volt, mint korábban. Szeretett gyötörni, én meg tudtam, hogy megérdemeltem. Milyen apa az ilyen? Milyen apa nem akarja a kezébe venni születéskor a fiát? Milyen apa hagyja, hogy mások gondozzák, miközben ő a vérszerinti szülője? Phillip Rowle hagyta… legalábbis látszólag mindenképpen, még ha ő maga mást is állít. Hirtelen megszédültem, mert a szemem elé szökött a kép, ahogy az álmaimban üldöztem a csuklyás alakot. Sokszor törtek rám ezek a képek az erdőkben, a mezőkön, ahol meghúztam magam az utazásaim során. Hosszú időbe telt, mire beértem… hetekbe. S mikor megragadtam a csuklyát, azt hittem apámat találom alatta. De nem így volt. Az arc, ami visszapillantott Elliot George Rowle volt teljes valójában. Az, aki most ott állt a gyerekosztály egyik ajtajában remegő térddel, markolászva a kilincset, mintha az varázsütésre kinyílna.
Éreztem, ahogy elfog a hányinger s a szívem is gyorsabb ritmusra kapcsol. Egész egyszerűen minden porcikámban éreztem, milyen hibát követtem el. Ott kellett volna lennem, ahogyan Nat is mondta… ahogyan Dean is mondta, én pedig nem hallgattam rájuk. Megint lesiklott a tekintetem a csuklómra, ami szinte meztelennek tűnt a szalag bársonyos anyaga nélkül. A sebhelyeim viszont nagyon is odaillettek. Emlékeztem a napra, amikor egyszerűen fogtam a konyhakést és lenyestem. A sötétség mindent bevetett ellenem, hogy megszerezzen magának, minden áron rajtam akarta tartani az anyagot, de én összeszorítottam az ajkaimat és egyetlen nyögéssel, levágtam magamról a bársonyt. Olyan mély sebet ejtettem magamon, hogy az egész kézfejem tocsogott a vérben… beférkőzött a körmeim alá és elhagyott az erőm. Merlin, mondd meg nekem, hogyan ölöm meg így az összes Rowle-t? Ez a kérdés visszhangzott a fejemben újra és újra, mióta csak megtörtént a dolog. Gyenge voltam, éreztem minden porcikámban, varázsolni viszont nem próbáltam. Egész egyszerűen nem ment. Nem tudtam ránézni sem a pálcámra… undorodtam tőle, mint a saját tükörképemtől.
Mostanra ugyan gyógyulásnak indultak a sebek, de tudtam, hogy örökké nyomot hagynak majd a bőrömön, mint a mások csuklómnál Reagan gonosz varázslata. Ha ránéztem a „senkire” és a vágásokra tudtam… ez vagyok én, egy mocsok, egy sötét kis féreg, aki azt hiszi belülről rághat meg egy hatalmas almát. Hinni akartam benne, de tudtam, hogy nem vagyok elég erős… nem vagyok elég erős ahhoz, hogy meg tudjam lépni s lehet, hogy belehalok. De ez volt az egyetlen lehetőség, hogy lássam a fiamat.
– Itt van apa… – suttogtam az ajtónak, ahogy a kezem átvándorolt a kilincsről az ajtófélfára.

LELKEM ÉS SZÍVEM

outfit

Ez nem ugyanaz az érzés volt. Valami egészen más. Valami lélektöltő és szív szeretet adó. Mintha egy egészen új világba csöppentünk volna most. Egy egészen más dolog és érzés veszi át az uralmat minden fölött. Összehasonlíthatatlan, megbecsteleníthetetlen gyönyörű új világomban csak álltam, s oly aprókat mozogtam, hogy más talán azt hihette, órák óta mozdulatlanul állok és csak figyelek.

Hogy mit is? Vagy kit is?

Összerezzen picit, egy pillanatra kinyitja szemeit, de éppen csak annyi időre, hogy érezze, nem, ezt még mindig nem akarja se látni, se tudni. Túl vad, túl sok, túl harsány itt még mindig minden. Ő pedig olyan kis törékeny. Ujjamat kicsi kis tenyeréhez teszem. Önkéntelenül szorít rá olyan apró ujjaival, hogy szinte nem is látszódik az én hatalmas lapát kezemen. Tudom, minden erejét beleadja, mégis még simogatásnyi sincs az érzés, ahogy bőröm finom bőréhez ér. És mégis… a szívem akkorát dobban, lelkem belesajdul a boldogságba, s szememen apró könnycsepp jelenik meg.

- Szia Noah. – Mondom elmosolyodva és finoman mozogni kezdek, feljebb emelve gyönyörű kisfiam, hogy jobban érezhesse szívverésem. Aztán végigcirógatok hosszú fekete hajacskáján, ami napról-napra erősödik és fényesedik, ahogy a fiam erősödik. Jó most már azt érezni, hogy minden rendben van. Jó most már tudni, hogy végül ő belőle is erős nagyfiú lehet, aki rohangál körben a lakásban, mint majd Kis Natból. Lesz két rosszcsont csirkefogónk és egy gyönyörű hercegnőnk akikért mi felelünk, akikről mi gondoskodunk és akiknek átadhatjuk legmélyebb szeretetünket. Azt hiszem, ez a legszebb boldogság, ami érhet mindenkit, de minket mindenképpen ezen a világon.

Persze ez nem ugyanaz az érzés volt…
Ő nem a vérszerinti fiam. S mégis. Volt időm. Volt időm várni, volt időm már azelőtt szeretni, hogy a világra jött. Volt időm készülni, elképzelni milyen lesz, hogyan néz majd legelőször rám. S én hogyan fogom érinteni őt.
Szeretem Adát. Nagyon-nagyon szeretem. Talán ő lesz az, akire egy életen át, idős koromban is számíthatok majd, aki mellettem lesz, aki ha minden kötél szakad is szeretni fog, kitartani mellettem. De nap, mint nap azt kívánom, bár ne nekem kéne felnevelnem… Bár a saját szülei házában élhetne, bár ott lehetne a világon a legboldogabb…
És Kis Nat? Már most jobban hasonlít rám, mintha élő másolatom volna. Ugyanazokat szereti, ugyanazok érdeklik, ugyanolyan kis álmodozó lesz, lassú, nagy, parancsnok, de mérhetetlenül nagy szívű. Mint én. Mint a vérszerinti apja. De egy nap majd kérdezni fog az anyjáról, kérdezni fog az igazi nagyanyjáról… Akkor, mit mondok neki? Az anyja őrült volt, de valahol akkor is az én kezemen szárad a halála… Az igazság, amit hurcolok magammal, az én igazságom. De mi lesz akkor, ha a jó szívével felteszi majd a kérdést; Vajon az apám jól döntött így? Vajon tényleg ez volt az egyetlen, ami történhetett?Azt kívánom örökkén engem szeressen olyan odaadással, mint most én őt.
Ennyit ugyanis ígérhetek minden gyermekemnek. Jöhet itt árvíz, zivatar, vihar, válság, csalódás… de a szeretet, amit adok, örök és megmásíthatatlan. Míg lelkemben és szívemben csak egy cseppnyi erő lakozik is.

kihagyott pillanatok



2001. július 2.
Nat

outfit

Körmeim belemélyedtek a puha fakeretbe, de nem tudtam mozdulni. Némán könnyezve álltam ott és vártam, hogy egy lendület bevigyen, hogy én is láthassam őt… mert milyen apa az olyan, aki még egyszer sem vette a kezébe a fiát? Milyen apa az olyan? Pont olyan, mint Phillip Rowle, pont olyan, mint az én apám. A gombóc, ami már ott növekedett a torkomban, most fájdalmasan kezdte feszíteni az állkapcsomat is.
Remegve emeltem meg a kezemet, amin immáron nem pihent ott a szalag. Ujjaim erőtlenül kulcsoltak a kilincsre. Menj már be, te töketlen hülye! Ez most nem a hang volt, pedig máskor olyan előszeretettel gyötört. Ez a lelkiismeretem volt, ami mindennél erősebben lüktetett a mellkasomban.
– Hogy tehettem ezt… – suttogtam alig érthetően, ahogy a csuklómra pillantottam. Már nem feszült ott a szalag, már nem volt ott, de ahogy előbukkant a kimonó fekete anyaga alól a bőr, láthatóak voltak megint a mély sebek, vöröslően… ott vágtam el a szalagot, pont ott, ahol most is a legerőteljesebben rajzolódott ki a piros szín. Csupán a vér hiányzott, ami olyan forrón folyt végig a karomon, lehullva a szalag maradványaira.
Sokkal előbb meg kellett volna tennem. Sokkal előbb meg kellett volna tennem, mert Nat azt kérte, mert ő volt a férjem… a mindenem. S a mindenéért mindent megtesz az ember, nem igaz? Ő is megtett értem mindent?  Nem tudtam a választ, nem voltam önmagam, így tisztán gondolkodni sem tudtam. Csak zakatoltak a szavak a fejemben, mint mikor az ember hosszú ideig él sötétségben, majd hirtelen nem tudja felfogni a rá eső fény tiszta, mindent megvilágító voltát s ijedtében inkább eltakarja szemét. Én is féltem, sőt egyenesen rettegtem, hogy már késő, hogy már elrontottam.
Amikor magamhoz vettem a szalagot bele sem gondoltam, hogy két év múlva itt fogok tartani. Bele sem gondoltam, hogy egy gyerek apja leszek és egy hatalmas ember férje… ex-férje. 1998 telén még mit számított Elliot O’Marának a szerelem? Azt sem tudtam mi az. Hiába volt Esmé, halovány árnyéka sem volt annak, amit Nat hozott az életembe. Esmé mindig is a kőfalon kívül állt, amit gyerekkorom óta építettem magam köré. Csak egy hatalmas óriás tudta átlépni azt, eltaposni az erős köveket s felkapni engem, hogy kirángasson a fényre… az életbe.
Nyeltem egyet, hátha a gombóc eltűnik a torkomból. Nem lett így, sőt még nagyobbra nőt… a keserűség pedig egész egyszerűen átjárta a mellkasom. A saját önzőségem tett olyanná, amilyen az apám volt. Egy ilyen idióta hülyeség miatt lettem szar apa, szar férj… szar minden. Erőtlenül nyomtam le a gondolat közepén a kilincset és nyitottam be. Szipogva léptem át a küszöböt s még fel sem néztem már tudtam, jó helyen vagyok. Az édes illatba belevegyül a tinta savanykás-kesernyés aromája. Még itt is olyan intenzív volt, olyan mindent átható s otthonos, hogy nem lepett meg a gyerek némasága. Ez az illat volt maga a biztonság.
Aztán megláttam. Megláttam őt, ahogy ott állt a kezeiben a gyerekemmel. Hirtelen még szipogni is elfelejtettem, a könnyeim már nem folytak. Ez volt a legszebb látvány, amit eddig csak titokban mertem elképzelni… bár talán egyszer hangosan is kimondtam, hogy az ilyen szerelmekből kell gyerekeknek születnie. Akkor még nem mertem elhinni, hogy ez egyszer megtörténhet velünk. Elfogadtam, hogy mindig mások gyerekeit fogom nevelni s ezzel majdnem tökéletesen rendben is volt. Csakhogy eljött az a pont még nálam is, amikor felismertem, be kell teljesednünk.
– Ez gyönyörű… – suttogtam, ahogy az ajtó magától becsukódott mögöttem. Halk volt, nem zavarta meg a pillanatot. Én pedig csak bámultam Natot egy hosszú percig, mert tényleg az volt. Gyönyörű.

LELKEM ÉS SZÍVEM

outfit

Vajon hol van az a pont, amikor elszalasztottnak tekinthetünk egy pillanatot? Mennyi ilyennel küzdünk vajon meg az életben? Hányszor fordulunk véletlenül másfelé, mint kellett volna és hányszor hozunk meg rossz döntéseket? És vajon ezek mekkora hatással vannak a mi nagy egészünkre? Vajon számít-e a jövőre nézve, Noah jövőjére nézve, hogy ott voltam a legelső pillanatában? Vagy tulajdonképpen ez is csak egy kis elmúló, jelentéktelen dolog neki, neki aki a körülötte lévő világból vajmi keveset érzékel. Nekem nagy dolog, ő az a gyermekem, akinek az első lélegzetvételét is hallottam, láttam, éreztem. Ez a közös pillanat számítani fog-e ha majd tizenévesen rám néz és azt mondja: Nem is vagy a vérszerinti apám, miért kéne hallgassak rád?

Hogy gondolhatok ilyesmire? Nézek le a gyönyörű csöppségre. Úgy simul a kezembe, mintha tényleg a világ oda szánta volna és olyan nyugodttá válik már csak a hangom hallatán is, mintha tényleg én lennék a vérszerinti apja. Bármilyen nehézségünk lesz is a jövőben, biztos vagyok benne, hogy nagyon fogjuk szeretni egymást. Mert hát… Ha Ellitoból indulok ki, akkor bizony lesz itt bőven nehézség, amikor Noah serdülni kezd. – Igaz gyönyörűm? – Mosolyodom el, mintha csak válaszolni tudna és megint ficereg egy aprót a kezemben.

Sokat gyarapodott az elmúlt napokban. A medimágusok szerint mohón falja az ételt, amiből persze már meg is születtek a viccek, hogy bizonyára majd az életet is úgy fogja, pont mint én. Hozzátenném, hogy én anno. Most egy boldog családapa vagyok, akinek esze ágában sincs semmit sem falnia a vacsoráján és a gyerekei másik apján kívül.
Erre kicsit elpirulok. Merlinre… Nathaniel forest… Te mégis mikre gondolsz a babáddal a kezedben ejnye…

Nem mintha csodálkoznék rajta, hogy nagyjából minden második percben Eliot jut az eszembe. Mégis kire gondolhatnék? Noah mintha a csöpp mása lenne. Ahogy múlik az idő és növekedik egyre jobban hasonlít az apjára. Fekete hajacskájának elvileg ki kellene most kopnia, de mintha csak fényesebb és sötétebb lenne. Bőrének színe teljesen olyan, mint Ellioté, és ha kinyitja a szemeit, azoknak íve is egészen hasonló. Talán csak némileg nagyobb, európaibb, még Ellioténál is.
Mintha csak hallotta volna a gondolataim, hogy épp az apján elmélkedem, kicsit nyöszörögni kezdett ölelésemben.
- Tudom… tudom. Nekem is hiányzik már. Majd meglátogat, szeret téged, ezt tudnod kell. – Suttogtam csendesen, majd kicsit az ajtó felé fordultam, mert hallottam, hogy valaki belépett rajta.

Abban a pillanatban könnyek gyűltek a szemembe. Ott állt. Ott állt ennek az apró kis testnek a felnőtt mása, életnagyságban, egészében.
- Szia. – Köszöntem halkan, de könnyes szemeimmel is tiszta szívemből mosolyogva. – Igen. Gyönyörű. Akárcsak te. – Mondom, miközben aprókat, ringatózva Elliot felé lépkedtem. – Nézd. – Gügyögöm halkan. – Itt van édesapád. Itt van, akit vártál, nézd csak. – Mondom, mintha parancsszóra fel tudna nézni, bár kissé mocorogni kezdett megint. – Szerintem tudja, érzi, hogy fontos ember vagy. – Nézek Elliotra. – Átveszed?

kihagyott pillanatok



2001. július 2.
Nat

outfit

Nem tudom, láttam-e valaha ennyire szépet. Nem tudom, láttam-e valaha ennél szebbnek és tökéletesebbnek Natot, ahogy a hatalmas tenyerében ott pihent a gyerekünk, a közös gyerekünk. Talán a házasságunk nem működött jól, de ami abból létrejött olyan gyönyörű volt és olyan törékeny. Ilyen érzés hát apának lenni… – gondoltam, ahogy néztem a fekete kis tincseket Nat ujjai között.
– Szia – mondta halkan Nat, láttam a könnyeket a szemében, de nem akartam most odarohanni, hogy letöröljem a sós kis cseppeket az arcához és magamhoz öleljem. Nem akartam a hevességemmel megijeszteni a kisbabát, akit még nem is láttam egészen, mégis tudtam, hogy az enyém… tudtam, mert amint beléptem az ajtón úgy éreztem magam, mint aki hazatért. – Igen. Gyönyörű. Akárcsak te.
Nyeltem egyet, ahogy Nat kicsit ritmusosabban lépve megindult felém. Megremegett még a szívem is, mintha csak kihagyott volna egy ütemet. Eddig olyan vadul, olyan fájdalmasan lüktetett, most viszont más lett. Nyugodtabb, békésebb, mintha minden helyre került volna.
– Nézd. – Gügyögte szinte. Hogy lehet egy ilyen hatalmas ember ilyen óvatos és ilyen gyengéd? Hirtelen az az érzésem támadt, hogy benne több kecsesség van, mint bennem. Mondani akartam valamit, de ahogy szóra nyitottam volna a számat, éreztem mennyire ki van száradva a torkom, na meg ott volt a mindent feszítő gombóc is.
– Itt van édesapád. Itt van, akit vártál, nézd csak. – Ahogy Nat kimondta ezeket a szavakat a kicsi mocorogni kezdett, de nem sírt fel. Először azt hittem, hogy megijedt és majd ki kell menekülnöm, hogy meglehessen nyugtatni. Sosem voltam jó a gyerekek közelében, a nagyobbacskákkal meg legfeljebb játszani tudtam. Kis Nat miatt is állandóan csak aggódtam. – Szerintem tudja, érzi, hogy fontos ember vagy. Átveszed?
Éreztem Nat tekintetét magamon, de most nem pillantott rám. A kicsit néztem, ahogy óvatosan mocorgott a hatalmas, erős tenyerekbe. Önkéntelenül is elmosolyodtam, pedig azt kellett volna mondanom az apjának, hogy: Nézd, levágtam a szalagot a csuklómról érted…mert te azt kérted… Egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Csak közelebb léptem, hogy meglássam a mandulavágású kis szemeket, az arcocskát. Tényleg tökéletes volt.
– Nem… nem akartam rád törni… – mondtam ki kicsit rekedten, de ahogy Noah-t figyeltem egyre inkább anyám vonásait véltem felfedezni a sajátjaim mellett, ez pedig csodásan szívet melengető volt. Érted bele is halnék a Rowle család kiirtásába… Ez a gondolat futott végig az agyamon és libabőrös lett tőle a karom, a hátam… az egész testem. Megborzongtam hát, miközben kinyújtottam a karomat. A kimonó lágy anyaga alól előbukkant a csuklóm, immáron szalag mentesen, hegekkel borítva. Némelyik még egészen frissnek tűnt, mintha csak pár perce állt volna el a vérzés, a többi pedig vöröslőn csillant meg a furcsa ispotálybeli fényekben. Nem érdekelt, nem érdekelt a látvány, óvatosan nyúltam Noah fejecskéje alá, hogy szépen megtámasztva húzzam magamhoz és ringassam egy picit. Valahogy olyan természetesen jött a mozdulat, mint neki hogy lehunyja a szemét és megnyugodjon.
– Itt nem én vagyok a fontos ember, hanem ő – suttogtam a baba felé, majd Natra pillantottam. – Köszönöm, hogy eddig jártál be hozzá, vigyáztál rá. Most már engem sem kell nélkülöznie. Többé nem vagyok közvetlenül veszélyes rá. – Tettem hozzá aztán és halványan elmosolyodtam. Még egy kicsit ringattam, hogy aztán leüljek vele és együtt töltsük ezt a napot.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!