ha egyszer gyökeret ver

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

Éreztem Merelhez bújva a vérszagot. Hosszú percig csak az töltötte meg az orromat. Ahogy megszorítottam a ruháját talán csak még jobban összevéreztem, nem tudom… nem is érdekelt. Valahogy abban a helyzetben ő jelentett a biztonság érzetet és ha nem is mindig fogtam fel, mit beszélt, a hangja egészen megnyugtatott. Azt kívántam bár lennék kevésbé zsibbadt, bár tűnnék erősebbnek, de amint felpattantam egy pillanatnyi nyugalom után, megint fejbe vágott az a valami. Nem a vérveszteség volt, nem is a látvány… inkább az az erő, amit két év után téptem ki magamból. Ebben a két évben minden rohadt napomban ott volt, a legrosszabba és a legjobba is.
Bár Merel biztosan nem látná be, de nélküle még mindig a kezemen lett volna a szalag és még mindig a hatalmában tartott volna. Nem láthattam volna Noah-t, nem mutathattam volna meg Natnak, hogy a gyerekemért megtettem… hogy most már nem kell eltávolodnom tőlük és végre részt vehetek az életükbe. A válást már nem fogom tudni visszacsinálni, mert ahhoz egy időnyerő kéne, vagy még több. Egy részem azt kívánta, bár ott lehetnénk megint két évvel ezelőtt, azon az április napon Tantallon kastélyánál. Hallani akartam, ahogy a hullámok a sziklafalnak csapódnak, a fülemben csenghetett volna ismét a szél süvítése. De tudtam: olyan már sosem lesz. Furcsa gyász volt elfogadni ezt.
Merelre támaszkodtam kissé, mikor átkarolt. Nem akartam teljesen elhagyni magam s az, hogy vezetett egy kicsit éppen elég segítség volt. Meg sem érdemelte, hogy így gondoskodjon rólam… pláne azok után, amit tettem vele, tettem a kapcsolatunkkal. Nem ő volt persze az egyetlen, akit megbántottam az életem során, de még sem engedtem el, nem tehettem. Harcoltam érte, értünk, mert nem sikkadt el a dolog néhány hét után. Nem adtam fel egy vállrándítással, pedig megtehettem volna, mint annyi minden mással is.
– Ha nem zavar, ezt levenném, sok vízzel kéne kiáztatni. Te nem lettél nagyon véres? – kérdezte, miután a kád szélére segített. Még mindig remegtem, de azért végig néztem magamon. A karom tiszta vér volt, ahogyan az ingem ujja is. Mivel csak egy szandál volt rajtam, inkább a lábfejemre hullottak azok a kósza cseppek, amik a nadrágom szárából még mindig csöpögtek. Valójában az egész jobb oldalam csupa vér volt, a karom, az oldalam, a nadrágom jobb szára és a lábfejem.
– Hát… egy kicsit én is véres lettem – válaszoltam és lehajoltam, hogy leszedjem magamról a szandált. Nem mondom, hogy nem lestem közben oda a vetkőző Merelre. Legfeljebb egy vaknak nem tűnt volna fel, hogy mennyit nőiesedett. Egészen jól állt neki, hogy picit kerekebb formái vannak. Ügyetlenül próbáltam kigombolni a nadrágomat, így ha Merel esetleg odajött segíteni, hagytam neki magamat. Az ingem még apróbb gombjaival ilyen remegő kézzel nem igazán boldogultam volna el. – Hideg vizet engedj rá, az jobban kiszedi a vért – Halkan beszéltem, de ez tapasztalat volt. Már volt éppen elégszer sok vér a ruháimba száradva, amikkel nehéz volt megküzdeni.
– Ne támadjanak ötleteid – közölte. Szigorúság csengett a hangjába, ami természetesen szexi volt, de most nem működtem úgy, mint normális esetben… így a tetszésemnek egyelőre nem voltak látható jelei. Bár mivel rólam volt szó, valószínűleg ez nem tarthatott további néhány percnél.
– Jelenleg mozogni sem tudok, nemhogy nemi erőszakot elkövetni rajtad… – közöltem halkan, szinte súgva a szavakat. – De ha mégis szeretnéd, hogy legyen valami, megpróbálhatom. – Kacsintottam rá és játékosam elsimítottam a egy hajszálat, ami az arcába lógott.
Nem tudom, hogy figyelem elterelésnek szánta-e a témaváltást. Hagytam végül is, hogy a mosdóhoz húzza a kezem, elmozdulva a kádtól. Úgy álltam, hogy féloldalasan, de inkább mögé kerüljek és ő éppen csak a karomat húzza előre, így picit összeért a testünk. Furcsa érzés volt, vele másfajta bizsergést éreztem, mint amihez szokva voltam. Nem tudtam, hogy ez jó-e vagy rossz. Nem is igazán gondolkodtam rajta, csak néztem, ahogy a kezemről mossa le a vért, még kicsit előre is görnyedtem, hogy könnyebb legyen.
– Valami kötszered vagy bájitalod van ezekre véletlen? – kérdezte.
Sóhajtottam egyet. Igazság szerint nem sok mindenem volt már itt. Egy-két régi gönc, de semmi más. Annak idején minden olyan dolgot, ami az új életemhez kellett átvittünk Tengerszembe és még azóta sem kerültek vissza a birtokomba. Még mindig ott voltak Tengerszemben.
– Nem hiszem. – Leheltem a szavakat, mert megint fejbe talált valami hülye zsibbadás. Nem baj, minden erőmet bevetettem, hogy talpon maradjak. – Ne foglalkozz vele, majd otthon rendbe rakom. A Suttogóban van kötszer és egy pár bájital is. Pont elég, hogy ki lettek mosva.
Próbáltam magabiztosabb lenni, ahogy kicsit még közelebb simultam hozzá, hogy a víz jobban érje a fájó sebhelyeket. A hideg folyadék egészen jól esett, mintha nyugtatta volna a  sérült felületet.
– Téged is megvágtlak?

A kollektív bicegésünkből ítélve Elliot is küzd, ami nagyon helyes, de szintén nem ártott, hogy belekaroltam, gyanítom nem elhanyagolhatatlan segítség rám is támaszkodni, pláne leülni. Valahol kicsit még így is azon aggódok, hogy spontán beleborulna a kádba, ha nem figyelek.
Milyen jó, hogy én mindig figyelek. Lankadatlan éberség, ahogy mondani szokás.
-Mi a jó kibebalettozott..? "Kicsit"?
Megállok a mozdulat közepén, ahogy a kádba dobnám Elliot mellett a nadrágom. Mármint, hogy nem vettem eddig észre, hogy ennyire át van áztatva ő is? Mármint támogatni a száraz oldaláról támogattam, igen, de előtte velem szemben volt. baQa.
-Hagyd. Segítek.- Az instrukciót megintcsak egy brit őrmester szigorával jelentem ki, de át is hajlik utána a hangom gondoskodóba, megállítom Elliot ügyetlenkedő kezeit finoman, és nagyon a kezeimet figyelem, ahogy kigombolom az ingét. Az átázott ujj végét és vállát is megfogva kihúzom az anyagot egyenesre, hogy ne tapadjon a vér nedvességétől Elliot karjához. -Kar kihúz. Másik egyenes.
Kész klinikai művelet, ahogy lekanyarítom róla a ruhadarabot, és igen, egyre biztosabb vagyok, hogy ez a szigorú fegyelmezettség inkább szól magamnak. Elég... bennfentes így is a szituáció.
-Rajtam, te? Arra máskor se tudnád rávenni magad.- Kezdek áthajlani piszkálódásba. -Elliot, épp ötleteid támadnak.
Az a baj, hogy nekem is. A nadrágot még segítek neki kigombolni, aztán inkább eszembe is jut az eddigi ruhákra rányitni a vizet, és jó biztosra menni, hogy minnél hidegebbre állítsam.
-Azt is segítsek levenni?- kérdezem, közben pedig arra jutok, hogy bár a pólóm csak összekenődve van, feltehetőleg mindkettőnk véres kezei által, így hamarabb is kezdhet száradni, mint egy átitatott folt, azt mégis ráér a víz alá dobni majd akkor, ha végeztünk.
Így is nagyon észreveszem, ahogy Elliot teste hozzám simul, ahogy elkezdem tisztára mosni a sebeket a kezén. Vagy én simultam hozzá, ahogy összeértünk?
Rákoncentrálok inkább a hideg vízre, annyi gondoskodást engedve meg, hogy a sugara alatt gyengéden végigsimítsak többször a felsértett bőrén, azután is, hogy a ráalvadni kezdő foltok már eltűntek.
-Csak, tudod, igen, segít most a hideg víz, de ha nem állítjuk el teljesen, még mindig összevéreznél bármit, amit akár azok helyett veszel föl.- A kád felé bökök -Valami elsősegélybűbáj?
Elliot közelebb húzódik, én meg kénytelen vagyok konstatálni, hogy egyáltalán nincs annyira a szigorom uralmában a helyzet, mint szándékoztam, ahogy azt is, hogy és ez nem is tudna kevésbé érdekelni igazából, így csak odahajtom a fejemet az övé környékére.
-Sha vágott meg- emelem magunk elé a kezemet, nem is tudva megmondani, miért hárítom el Elliotról a felelősséget érte. Mármint, nekem is legalább annyira hibám, amennyire belefordítottam a kezem a szalagba, tényleg nem nagyon volt már hely egy késpenge lapjának se, de Sha volt a legkevésbé számonkérhető a dologban, lévén egy tárgy. Nézem, ahogy még oldódik egy kevés vér a vékony piros vonalból a bőrömön maradt vízcseppekbe, majd visszateszem a csap alá, és ráfogok Elliot kezére vele. -Nem vészes, csak bőrseb. Szerintem nyoma sem marad majd.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

+16

Furcsa ködféle dolog telepedett az elmémre, ahogy ott ültem a kád szélés és a ruhadarabok gombjaival bajlódtam. Nem tudom, miért vagy hogyan, de egyszerűen csak hagytam sodródni bele abba a valamibe, ami történni készült és szinte biztosan katasztrófával végződik majd. Szabad neked ilyet Elliot? A kérdés sosem merült fel bennem ezen az egy szituáción kívül, miután Merel sikeresen megszabadított az ingemtől és a nadrágom gombját is kipattintotta az apró lyukon keresztül. „Ötleteim” támadtak? Talán. Helytelen ötleteim.
– Megoldom – közöltem a kérdésére, majd felkeltem nagy nehezen a kád széléről. Kicsit erőlködve, kicsit gyengén, de letoltam a kényelmes anyagú, inkább feszes, fekete nadrágot a sovány lábszárakon, hogy aztán kibújjak belőle. Nem zavart a meztelenség, de Merel minden bizonnyal most látta először a sebhelyeimet rendesen – ha egyáltalán rám nézett. A hasamon lévő heg, amit Sha hagyott, ott vöröslött félreismerhetetlenül. A combom közepén pedig egy undorító lyuk tátongott, jelezve a helyet, ahol a hegyes csapda átszúrta a bőrömet, a húsomat, súlyos károkat hagyva maga után.
Ahogy Merel mögé léptem nem akartam gondolkodni. Nem akartam, hogy eszembe jusson Forest, a szalag vagy bármi… de mégis ott voltak ezek minden mozdulatom mögött, mint valami kísértő árnyak. Megpróbáltam elnyomni őket, egészen lehajolva, hogy Merel könnyebben tudja mosni a karomon, kézfejemen, csuklómon torlódó sebhelyeket. A hideg víz, az érintése borzongást váltott ki. Ne szórakozz vele… nem szabad… Ez nem a hang volt, ez a józan eszem volt, ami próbált észhez téríteni, de az a valami, ami kiszakadt belőlem a szalag levágásával túl nagy űrt hagyott maga után és nem töltötte meg más csak rengeteg hülyeség. Hülyeség, dacosság, kegyetlenség. Az igazi Elliot olyan ismérvei, amit nem igazán nyomott el önsajnálat és egyéb aggodalom.
– Csak, tudod, igen, segít most a hideg víz, de ha nem állítjuk el teljesen, még mindig összevéreznél bármit, amit akár azok helyett veszel föl. – Magyarázta Merel. – Valami elsősegélybűbáj?
Nem válaszoltam. Nem volt ötletem és tudtam, képtelen lennék most bármit is varázsolni, nem számított amúgy sem. Ez csak vér volt. Ha a ruháim megint mocskosak lesznek, hát mocskosak lesznek. Már túl voltam a józan ponton, csak éppen túl gyenge is voltam bármit tenni.
– Sha vágott meg – emelte fel a kezét. Kicsit még vérzett, de nem olyan erősen, nem olyan veszélyesen, mint hittem a durva mozdulat után.  Hamarosan megint az én kezemen voltak az ujjai. A lelkiismeretem még mindig ott toporzékolt bennem, hogy ne tegyek semmit, de minden bizonnyal már felülkerekedett az a valaki, akit a szalag elnyomott eddig. – Nem vészes, csak bőrseb. Szerintem nyoma sem marad majd.
Ez az én sebeimről nem volt biztosan elmondható. Sejtettem, hogy ugyanolyan nyom lesz, mint a többi sérülés a testemen. Még jobban Merelhez simultam és átkaroltam, a haja végig cirógatott az arcomon. Nagy hiba volt ezt tennem, nagy hiba volt érintenem, majd elhúznom a csaptól és magam felé fordítani, hogy megcsókoljam. Egy részem talán vonzódott Merelhez tényleg, de sosem tekintettem erre úgy, hogy majd lesz belőle valami. Nem, mert túl fiatal volt és bár erősnek mutatta magát, rég tudtam, pont annyira sebezhető, mint bárki más. Fiatalon a legkönnyebb durván sérülni lelkileg.
Ha akarta könnyedén elhúzódhatott. Nem voltam erőszakos, sem túl erős… esélyem sem lett volna annyi erőt összekaparni, hogy annak az legyen a vége, hogy megijed – na nem, mintha olyan típus lenne. Hülye barom vagy, O’Mara… A hang közben kínzott és milyen igaza volt. Egy részemnek hálás kellett volna lenni, hogy bekapcsolódott ebbe a józanító tervbe, de a testem másképp működött. Megpróbáltam Merel a fürdőszoba hideg kövére dönteni és fölé kerülni, de ha ez meg is történt, úgy egyből legurultam róla, hogy a plafont bámulva konstatáljam mekkora segg vagyok. Azt sem tudtam volt-e valaha együtt bárkivel s ha nem, akkor talán nem kéne így leteperni. Nem volt nálam semmilyen eszköz, hogy védekezzek… pedig azelőtt, hogy ekkorát változott volna az életem, mindig figyeltem erre.
– Sajnálom – közöltem hevesen emelkedő-süllyedő mellkassal. Kapkodtam a levegőt, mintha kilométereket futottam volna. Hogy lehetnék együtt vele, miközben minden gondolatom a tönkrement házasságom körül zajlik?

16+

Próbálok a vízre figyelni, talán túlzottan is. Összeigazgatom a ruhadarabokat vérfolt szerint, hogy mindre együtt follyon a víz, és minnél közvetlenebül a lefolyóba vigye a vörös koszt, meg sincs nyitva a meleg fele, de még rátekerek egy kis zárást, ennél hidegebbet már csak varázslattal lehetne csinálni, de ez mind rég túlmutat a körültekintésen, és még így is ki-kilesek Elliotra. Végül hagyom is a kádat, a fölösleges pótcselekvéseket, amik úgyse igazán érik el a figyelmem szándékozott elterelését.
-Ez volt Sha?- simítok végig egy ujjal a sebhelyen, úgyis tudva a választ, mesélte már Elliot, még annak idején.
Olyan megfáradtnak, elgyötörtnek látszik most, gondoskodni, óvni akarom, ösztönösen szinte. Teljesen máshogy látom most, mint azokkal az évekkel ezelőtt, szerelmes kislányként, valahol mégis ugyanannyira vonz. Talán más okokból. A közelség - igen, testileg is, amiben szintén nem segít a többé-kevésbé félmeztelenségünk, vagy minden bizonnyal valamennyi szerepet játszó hormonok se - de talán méginkább lelkileg, az a megértés köztünk, ami még a dacos haragomon is utat talált, ami miatt kétszer is engem keresett meg a lelke talán legmélyebb gödrei fenekén járva, és kérte ma is a segítségem a talán legnehezebb küzdelméhez. Tagadhatatlanul van ez a kötelék köztünk, és gyanítom, most erre ragadnak rá egyszerűbb, gyarló vágyak is, hiába próbálom kizárni őket. Hiába tudom, hogy rossz ötlet lenne mégegyszer megcsúsznom azon a lejtőn.
Egyelőre kitartóan próbálok kapaszkodni a jelen helyzetbe, csak gondoskodni Elliotról, megtámogatni, erőt adni neki bizakodva, hogy mostmár talpra tud állni, rendezni a sorait. Abba, hogy most, egy nehéz pillanatában itt vagyok, hogy erőt meríthessen, kimosom a sebeit, aztán szétválnak az útjaink megint. Talán legközelebb meg én leszek egy vermem mélyén, ahonnan kisegít, de addig, és azután, mindketten járjuk a magunk útját, éljük a magunk életét, legfeljebb egy vajsörre és kockadobálásra ülünk össze.
Ez mind nagyon költői.
És ez mind nem egészen így látszik haladni pillanatnyilag.
Ahogy maga felé fordít, fordulok a mozdulattal, és ahogy megcsókol, talán ott fullad kudarcba a próbálkozás, hogy tudatosan rajta tartsam magam a józanul átgondolt úton. Ahogy szenvedélyesen viszonzom a csókot, a mindig felkészült, mindig figyelő Merel végleg háttérbe szorul.
Csak annak erejére lép még elő, ahogy nem vagyok biztos, Elliot épp leteper a hideg padlóra, vagy határeset összeesik rajtam, így belekapaszkodok, és megtartom-lesegítem a hátára fordulni. Letelepedek mellé.
-Nem kell. Nincs mit- simítok ki pár hajtincset a homlokából föléhajolva, aztán felé nyújtom a karjaimat, hogy fölsegítsem. -Gyere, kényelmesebben is ledőlhetünk, mint itt a hideg kövön.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

+16

Csak bólintottam Merel kérdésére. Furcsa volt az ujját a bőrömön érezni. Közel álltunk egymáshoz, de ruhátlanul most látott először. Mindig szégyelltem a sérüléseimet. Olyanok voltak ezek, mint apró kis emlékek egy olyan múltról, amit az ember nem is vágyik igazán. Talán sokszor mondtam, hogy szabad akarok lenni, hogy nem vágyom másra csak az erdőkre, a fű illatára, a kalandokra. De valójában inkább arra vágytam, hogy valaki ragadjon meg és tartson maga mellett örökre. Ehelyett persze minden csak egyre bonyolultabb lett.
Csend lett. Csend és sötétség, egy csomó helytelen vággyal. Nem tudom, miért engedtem nekik... talán, hogy megint legyen indoka a bűntudatomnak azt mondani: elrontottad. Furcsa volt Merelt így csókolni vagy magam alá gyűrni a hideg padlóra. Nem gondoltam bele a következményekbe hosszú percekig. Aztán, ahogy mellé gurultam, szembesülve az érzékezlen mohóságommal, egy pillanatig rá sem mertem nézni. Csak feküdtem, hagytam hogy a kő hidege végig fusson a testemen. Libabőrös lett a karom s a lábam, de a tekintetem még mindig a plafonon tartottam.
- Nem kell. Nincs mit - mondta, majd fölém hajolt. Egyszerű mozdulattal tűrt el néhány fekete tincset a homlokomból. Gyengéd volt és kedves. Nem érdemeltem ezt, mert csak előjött belőlem megint az Elliot, aki bánt és fájdalmat okoz. – Gyere, kényelmesebben is ledőlhetünk, mint itt a hideg kövön.
Tudtam, hogy késésben vagyok, mégis hagytam magam felsegíteni. Nem akartam gondolkodni, csak húztam magammal Merelt a hálóba. Új matrac volt az ágyon a Reagen-ügy óta. Nem akartam még véletlenül sem nyomot hagyni... Nem akartam emlékezni sem az egészre. Az ágyneműn nem volt huzat, régóta nem lakott itt senki. Mióta megvettem a Suttogót nem is igazán jártam itt. Túl sok minden történt itt, amik keserű ízt hagytak maguk után.
Óvatosan dőltem le, majd megragadva Merel kezét, ót is magamhoz vontam. A takaró még így magában is puhán simult alám. Kényelmes volt, közepesen meleg, mint egy tökéletes ölelés. Bár ez is új volt, mégis azokat az időket idézte, amikor magányosan éltem itt. Talán ezért is hiányzott innen Zeusz annyira. Ő tette otthonossá a lakást.
- Itt tényleg kényelmesebb... – válaszoltam és Merelre pillantottam. Megint jött az a furcsa érzés, ami a fürdőben. Talán mindig is volt közöttünk valami kémia, de nem igazán figyeltem rá. Próbáltam mindent megtenni, hogy elnyomjam most is... Sikertelenül. Talán meggyengített, hogy a szalag lekerült vagy csak a bennem lévő kegyetlen hang akart továbbra is szórakozni másokkal.
Valahogy megint Merel közelébe kerültem, megint összeért a testünk és az ujjaim a hajába túrtak, ahogy arcommal végig cirógattam az övén. Csak a nyakánál álltam meg, hogy mélyen beleszippantsak az illatába. Finoman haraptam a bőrt, de igazából elég erőtlen voltam ahhoz, hogy bármi komolyabbat tegyek. Ha Merel el akart lökni vagy átvenni az irányítást, olyan könnyedén tehette volna meg, mintha csak egy rongybaba volnék. Még mindig gyenge voltam, remegett a kezem, ami jól kivehető volt minden érintésem nyomán.
Megbolomdultál, O'Mara... A hang úgy duruzsolt a fülembe, mintha muszáj volna neki szemétkednie most is. De igaza volt, valami megborult bennem. Valami olyan, aminek nagyon nem kellett volna.

16+

Bekarolok Elliot karjai alá, hogy felhúzzam a padlóról, mint egy nagyra nőtt rongybabát, és ahogy ő is feltápászkodik, és a saját lábára áll, ez csak lejjebb csúszik a derekára ölelésként. A táskám idő közben valahogy a padlón kötött ki, egy lábbal belelépek a vállszíjába, csak hogy itt ne felejtődjön, lépésenként vontatom utánunk, ahogy támogatom és követem Elliotot. Érdeke módon erre idefigyelek, miközben nagyrészt a pillanatra szűkülnek a gondoloataim, csak kettőnkre, arra, hogy igazán nem is rossz érzés a testmelege, vele dőlni, ahogy magával húz az ágyra. Talán valahol még mindig az a kislány vagyok, arról a csillagos piknikről.
-Ugye? Mondtam én- dünnyögöm Elliot mellkasába, pár pillanatig csak egyetértően élvezve a komfortértéket, még ha félig nekem Elliot is a matracom.
-Na várj csak... Maradj, és ne ülj föl hirtelen, ha lehet.
Az instrukciók közben én magam felülök, a tenyeremet Elliot mellkasára téve, hogy ezzel is lent tartsam, miközben a még mindig a bokámról lógó táskát felhúzom magam mellé.
Mostanra már úgyis mindegy a pólómnak, a foltok beleszáradtak, még ha nagyrészt tiszta is. Joyeuse-t halászom elő a táskából, nagyon megfontolt mozdulatokkal veszem le róla a védőtokot, vetek egy figyelmeztető pillantást Elliotra, hogy jó legyen, pedig amúgy se izgága, figyelve, hogy a pengét mindkettőnktől minnél inkább eltartsam, lenyiszitálok egy csíkot a pólóm aljából, vetek egy figyelmeztető pillantást Elliotra, gondosan visszarakom a kést a biztonságos helyére, aztán odébbdobom a táskát az ágy egy távolibb végébe.
-Nézd, add csak a kezed,..- fordulok vissza Elliothoz, és mire engedelmeskedhetne, már gyengéden meg is fogom az összevagdosott kezét. Gondosan befáslizom a sebeket a szövetcsíkkal, nem a legszorosabban, de jó biztosan megkötöm a végét, és még egy gyógypuszit is adok a kezembe fogott kézfejre. Nem a legprofibb elsősegély, de a semminél jobb lesz egyelőre.
-Így ni- bújok hozzá végül, "betakarva" magam a frissen ellátott kezével, hozzásimulva az arcához.
-Neked sem csak szenvedned szabad- súgom a fülébe duruzsolva, szinte dorombolok, ahogy a hajamba túr, és hosszan simítok végig az oldalán, hogy magamhoz öleljem. Látom rajta, hogy csodálkozni szokott, amikor kedvességgel, megértéssel, elfogadással közelítek felé, ha kritikus is lehetnék, ami azt jelenti, bőven ráfér egy kis szeretet, és pontosan ezt akarok most adni neki. Meg talán rám is?
Jólesően zöngéset sóhajtok a harapásra, szorosabban bújok hozzá, és szemet szemért alapon én is belekóstolok Elliot bőrébe, csak gyengéden, talán valahol a válla tájt. Tudom, mást is megérezhetnék arrafele, de egy kis részlet, amire felfigyelek, hogy milyen jólesően meleg érintés, ahol a megcsonkult pólóm jóvoltából bőr a bőrhöz egymásnak simul a hasunk. Nevezzenek mohónak, de feljebb is tornázom a ruhadarab szélét, hogy még annyival zavartalanabbul simulhassak Elliothoz.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

+16

Tényleg kényelmesebb volt az ágy. Finom, puha, ölelő. Nem volt zavaró cseppet sem, hogy nem volt éppen huzat az ágyneműn, vagy hogy megült egy kicsit rajta a por. Még mindig eszembe jutott róla a Reagan-ügy, de legalább nem éreztem a rothadás jellegzetes bűzét. Hirtelen megint rajongással szerettem ezt a kis lakást, igazán otthonos és szeretetteljes volt. Talán csak Zeusz dorombolása és mocorgása hiányzott a falak közül.
– Ugye? Mondtam én.
Bólintottam csupán válaszként, de a tekintetem a plafonon tartottam. Ne gondolkodj! Próbáltam magamra parancsolni, hogy csak élvezzem ezt a pillanatot, hogy ez legyen az én kis menedékem a sok keserű gondolat ellen, amit a szalag elvesztés előtt és közben éreztem. El kellett nyomnom, hogy túléljem ezt az egészet. Túl kellett élnem, mert volt miért élnem. Apa vagyok, van egy fiam, van egy Averym, van egy Adám, vagy egy Kis Natom és van egy mamlasz óriásom, akit mostantól csak távolról védelemezhetek… de fogok. Nem adhattam fel, csak azért, mert most legyengített a szalag levétele vagy mert úgy éreztem, kitéptek belőlem egy darabot. S akkor még ott volt Dean és Daniel. Ha fognám a cuccomat és lelépnék, nekik sem lenne jobb. Ki kellett hát kapcsolnom és erre Merel érintése, pillanatnyi gyengédsége alkalmasnak mutatkozott.
Így hát csak élveztem a gondoskodását. A lélegzetvételre koncentráltam, mélyen – talán hangosan is – szippantottam be a levegőt, ami furcsán jót tett. Nem éreztem a nyomást, ami mostanában állandóan a mellkasomon ült. Minden lélegzetvétellel könnyebb volt.
– Na várj csak... Maradj, és ne ülj föl hirtelen, ha lehet.
– Nyugi, túl kényelmesen vagyok – válaszoltam és egy pillanatra még a szememet is lehunytam, hogy jelezzem, nem mozdulok meg. Azért persze megéreztem a tenyere melegét a mellkasomon, biztosan aggódott. Nem csoda… igazából én is aggódtam volna, ha ez az egész fordítva történik. Talán volt egy mosolyszünet közöttünk, egy elég hosszú mosolyszünet, de sosem akartam távol kerülni Mereltől, mindig kerestem, mindig kitartottam, ha kellett távolról, némán.
Az egyik ismerős kés előkerült a kék táskából. Nem figyeltem meg jobban, mert bár sok régi, kellemetlen emlék kötött hozzá, ez már régen nem számított. A kés csupán egy kapcsol volt, ami Merelhez kötött még jobban s ez volt a fontosabb emlékérték. Még emlékeztem hogyan adtam neki őket, hogyan adtam neki a kék táskát. Csak tárgyak voltak, de olyan tárgyak, amik nekem s neki is fontosak voltak.
– Nézd, add csak a kezed,.. – mondta, miután levágott egy kis csíkot a pólójából. A csuklómra pillantva láttam, hogy még mindig maszatos a vértől. Gondolom nem áll el olyan egyszerűen, pedig kizárt, hogy túl mély sebeket ejtettem volna magamon. Akkor már nem élnék. Mély levegőt szippantottam meg, eltolva a mellkasomra ülő nyomást, ami megint megjelent.
A kötözés után érkező gyógypuszi olyan finom olyan édes volt, nem számított rá éppen Mereltől. Mármint tudtam persze, hogy képes gyengéd lenni, de nem ilyen formában. Elmosolyodtam, egyszerre éreztem keserűséget és boldogságot.
– Így ni – bújt vissza mellém és húzta magához a kezemet. S valahol itt szakadt el bennem valami. Ne gondolkodj! Ne gondolkodj! Próbáltam magamra szólni és engedni a mámornak, a vágyaknak, amik nem is igazán tudtam, hogy Merel váltott-e ki vagy csak valami furcsa figyelem elterelés volt a hülye elmémtől vagy a bolond testemtől.
Jól esett Merel érintése, ahogy végig simított az oldalamon és még szorosabban húzott magához. Bele tudtam volna veszni az ölelésébe, hiszen most épp erre volt szükségem. Gyengédségre, törődésre, szeretetre. A harapása a vállamnál is finom volt, valami kis forróság haloványan futott végig rajtam közben. A csonka pólóból kilógó bőrnél óvatosan összeért a testünk, még jobban fokozva a kellemes kis meleget. Jobban a lábai közé férkőztem, úgy hogy teljesen fölé kerüljek és finoman csókoljam az ajkait. Most nem voltam követelőző, nem volt bennem olyan agresszivitás, mint más esetekben… erre volt szükségem. Egész egyszerűen csak erre.
– Most határozottan nem szenvedek…
Finomam bedugtam a tenyerem Merel hasához, hogy aztán gyors mozdulattam egészen feltoljam a pólót. Ha hagyta, akkor le is húztam róla teljesen, hogy immár a bőröm bőrt érjen teljesen. A mozdulat közben ajkai közé leheltem a forró levegőt és még egyszer elmélyítettem a csókunkat. Ujjaim felfedező útra indultak végig a mellkasán, a hasán, hogy aztán a következő zavaró ruhadarab alá simuljanak. Ha el akarta ütni onnan a kezemet, megtehette. Mindenesetre megpróbáltam finoman kényeztetni. Nem tudtam, milyen és mennyi tapasztalata van, ezért a lehető leggyengédebb akartam lenni vele. Ajkaim tovább vándoroltak az arcára a nyakára és a fülére, hogy ott harapjak egyet óvatosan.

16+ +

Végigsimítok Elliot mellkasán, részben magamat is feltornázva egyben, Elliotot csak jelzésképp az ágyon tartva, nem gyanítom igazából, hogy most akarna felpattanni, de biztos ami biztos, egy elég hosszú és valószínűtlenül éles késsel tervezek műtőset játszani. Tekintve, hogy így is van mindkettőnknek több mint szükséges sérülése a szalag nem teljesen szakszerű eltávolítása okán, igazán nem hiányzik bármi elkerülhető vérvétel már.
-Helyes válasz.
Lesimítok még egy gyengéd érintéssel a bőréről, mielőtt elfordulok szabászkodni. Miután lenyírtam a legtisztább sávot a pólóm aljából, magamba törlöm a saját kézfejem is, nem vérzik olyan erősen, talán az órán belül elállna magától is, de azért így a hideg víz nélkül még nem teljesen zárt. A ruhadarab így már úgyis rongy, legalább tiszta kézzel kötözzem Elliotot.
A mély sóhajra csak rámosolygok a keze fölött, annyi feszültség van benne az utóbbi időben, jólesik látni, hogy megpihen. Talán csak egy kis időre, csak ameddig ez a pillanatunk tova nem száll majd, de most annyival jobban fest, mint azokkal az alkalmakkal, amikor a Roxfortban keresett meg. Talán még ahhoz képest is, amikor a Három Seprűben láttam legutóbb.
Hozzábújok, pár másodpercre csak osztozni ebben a békében, csak a bő két évvel ezelőtti énem irígykedhet valahol füstölögve. De a háttérbe is szorul, ahogy belemélyedünk egymás közelségébe. Nem is tudom, mi vezérel most minket, csak a vágy, testi intimitás, és annak a közelsége, hogy egy ilyen mélyen személyes küzdelmen vagyunk túl, amit nem vívtunk volna meg jelentős egymásban való bizalom nélkül, vagy mögötte van minden eddigi múltunk is, annak minden hullámvasútjával. Vagy csak túl fáradtak vagyunk bármivel törődni, itt vagyunk közel meztelenül nulla távolságra egymástól, és csak engedünk a hormonoknak és gyarló ösztönöknek, mert kit érdekel már.
Csak megkapaszkodok Elliot hajába túrva, és hagyom magam gördíteni, ahogy fölém fordul.
-Ahhoz kétség sem férhet- somolygok rá kihívóan, jólesően sóhajtok, és felkönyökölök, ahogy feltúrja rajtam a pólót, kissé kapkodva segítek kitornázni magam az ujjaiból.
Átkarolom lábbal a derekát, karjaimmal a hátára, tarkójába túrva ölelem, szorítom magamhoz, forró bizsergéssel telítve a bőrömet, ahogy mindenhol, mindenemmel hozzásimulok, arcommal is a nyakába bújva csak érzem mindenét.
-Mmm-hmhmhm- kuncogok bele a bőrébe, mielőtt engedek a szorításomon, csak annyi távolságot, hogy egymás felé fordulhassunk, elvesszek a csókban és érintésekben.
Titkolni se tudnám, mennyire akarom ezt, Elliotot, és talán azt se, hogy mennyire szükségem lehetett erre a gyengédségre, amit nyújt, amivel kényeztet. Magamtól is inkább valami mohó, vad vágyra számítottam volna, hogy átvenném, legalábbis megosztoznék az irányításon, ehelyett csak belesimulok az érintéseibe, ahogy felfedezőútra indulnak az ujjai, az enyéim a csuklójára fonódnak egy pillanatra, de csak hogy onnan felimítsanak a karján, vállán, végül az arca oldalán állapodva meg, gyengéd simításokkal válaszolva minden mozdulatára.
Egy kis hang arról bizonygat, ami történik, ami egyre tart a megtörténés felé, ennek így kell lennie, pedig nem is vitatnám, hogy sehogy máshogy nem akarnám jobban, senki másra nem bíznám rá magam inkább.
Sok, sokféle konfliktus és súrlódás volt már köztünk Elliottal, és mégis. Mert legvégül mindig, amikor igazán fontos volt, túl jól ismertük és értettük egymást, még ha, sőt, amikor annak idején, ennek a szöges ellentétével is vádoltam. Úgyhogy most nem is lehetnék tökéletesebb kezekben.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

+16 (+2 ha valakinek érzékeny szexuálisan a lelkivilága)

Ne gondolkodj… Ismételgettem magamban újra és újra ezt a gondolatot, hogy ne vegye át felettem most semmi az irányítást. Talán megint önző voltam, talán megint úgy cselekedtem, hogy Merel a fejemhez vághassa, nem foglalkozom azzal, neki mi a jó… s minden bizonnyal igaza is lenne. Én csak felejteni akartam, nem érezni a csuklómon vérző sebekből származó csípős fájdalmat. Nem érezni semmilyen fájdalmat. A pillanatot akartam élni a maga lüktető forróságában, ami bár nem volt olyan heves, mint amihez szoktam – bizonyára a korábbi trauma miatt –, méig élveztem.
Merel ujjai a hajamba túrtak. Érezhette, hogy kicsit izzadtak, csapzottak már azok a sötét tincsek. Leterheltek a konyhában történt események, a testem fáradt volt és erőtlen, annyira, hogyha akarja a hajamnál fogva húzhatta volna el a fejemet, vagy taszíthatott volna el. Nem tudtam volna ellenkezni egyszerűen. Esélyem sem lett volna. Azonban Merel nem húzott el magától, nem taszított semerre sem. Igazából boldognak látszott.
– Ahhoz kétség sem férhet – somolygott közben. Aztán közös erővel de megszabadultunk annyira a pólótól, hogy ne akadályozzon tovább.
Ahogy átkarolt a lába és még inkább egymáshoz simult a szinte meztelen testünk megint átfutott rajtam egy forró lüktetés. Ez még mindig inkább lágy volt, semmint az az őrült vágy, amit máskor érezni szoktam. Nem baj, most a kicsi lángot éltük… most a kicsi lángot engedtük finoman lobogni az enyhe szélben, amit a kettőnk testének játéka keltett.
Önző… önző mocsok vagy… – súgta volna a hang, de mielőtt még eljutott a tudatomig inkább lejjebb simítottam Merel testének kecses vonalán. Érezni akartam őt minden porcikájában, minden vágyával, minden melegségével. Hiába fogta meg a csuklómat, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg ellenkezni fog. Szavak nélkül engedély volt, ahogy végig simított a karomon. Óvatos, játékos kényeztetés volt ez. Ujjaim gyengében értek csak hozzá, úgy hogy ne okozzak neki fájdalmat. Fogalmam sem volt tényleg volt-e korábban bárkivel. Ennyi volt az összes gondolat, amit megengedtem magamnak abban a pillanatban: vigyázás, fájdalommentesség. Nem akartam elmerülni másba, nem akartam érezni vagy érteni, hogy amit teszek az minden bizonnyal szörnyű következményeket is hordozhat magában.
Az arcomat Merel nyakához fúrtam egy pillanatra, hogy összeszedjem magam. Közben ujjaim finoman cirógattak tovább, éppen csak érintve őt. Volt ebben valami kéjes, vontatott szenvedély. A lüktetés mind jobban fokozódott közöttünk. Éreztem, ahogy egyre kevésbé vagyok ura a mozdulataimnak, ahogy néha-néha kicsit erőteljesebbé válik a ritmusom. A szabad kezemmel lesimítottam Merelről a maradék anyagot, majd magamról is. Aztán finom csókot leheltem az ajkaira.
– Akarod? – kérdeztem halkan. Ezt az egy szót tudtam kipréselni magamból, és tudtam: nagyjából ez az utolsó pont, amikor tényleg le tudom állítani magam. Már egész testemmel odasimultam a lábai közé, felszabadítva mindkét kezemet. Az egyik kezem ujjai a haját piszkálták, a másikkal a nyakán, kulcscsontján, a mellein simítottam végig, hogy aztán odalent egy finom mozdulattal segítem magunkat. Ha beleegyezett úgy összeolvasztottam a testeinket egyetlen egésszé, nem durván vagy erőszakosan. Olyan óvatosan mozdultam is, hogy normál esetben az kínzó lett volna. Most viszont, számomra, ez volt a megfelelő tempó. Éreztem, hogy még ahhoz is gyenge vagyok, hogy megtartsam magam Merel felett, ennek azonban igyekeztem semmi jelét sem adni.

16+ + +
(én tartalom szerint mondanám 18+nak, de úgy tűnik, engedékenyek vagyunk)

Érdekes dolog, az egyik legjólesőbb dolog az egészben Elliotot látni. Olyan békés, mint ha évszázadok után először pihenne meg, és amilyen figyelmesen gyengéd, úgy érzem, egy olyan oldalát láthatom most, mint talán senki más még, mintha maga elől is titkolná, elfojtaná, hogy képes ilyenre.
Nem is tudom, találnék-e szavakat arra, hogy meghatározzam, mi köztünk a kapcsolat, már ha próbálnám. De tudom, hogy fölösleges, mert minek, csak miránk tartozik úgyis, mi meg értjük így névtelenül is. Ahogy értjük egymást is.
Nem mondanám például, hogy szerelem. Teljesen egyértelműnek látom, pontosabban, hogy nem szerelem. Neki soha nem az volt, én meg rég túl vagyok rajta, már két éve, hogy összeomlottam miatta, aztán kilábaltam belőle, utáltam már érte, zártam már ki, hogy eszembe jutnia se kelljen, és békéltem már meg vele. Nem, talán inkább, leginkább, egyfajta titkos erőd, menedék, védelmező vagyunk mindketten egymásnak. Ezek a legbizalmasabb, jelentős pillanataink sehol máshol nem létezhetnének, csak itt kettőnk közt, és odakint sehol máshol nem is fognak.
Nem is attól intim ez a pillanat igazán, hogy egyre fedetlenebbül látjuk, érezzük, tapintjuk egymást, hanem hogy közben egy olyan oldalunkat fedjük fel egymásnak, amit talán egyikünkről sem tud senki más, a külvilágból.
A helyzet fölött a vasmarkú kontrollt már rég elvesztettem.
Egyre forróbban ég bennem a vágy többre, energikusabb szenvedélyre, akár még át is teperhetném Elliotot a hátára, és magamhoz ragadnám a kezdeményezést - amit valahonnan úgy gyanítok, Elliotra is inkább lenne jellemző stílus - de ezeket az ösztönöket leküzdöm, nem szorítom magamhoz, nem túrok a háta bőrébe, harapom a nyakát vadabb gyengédséggel, vagy tornázom a testem csak jobban a kezei közé, biztatva arra, hogy kalandozzon rajtam a kíváncsisága kénye kedve szerint, pedig lenne kedvem mindet megtenni, és szerintem neki se lenne sokkal több ellenvetése.
De ez nem az a nap, és nem az az óra. Ez nem az a fajta pillanat, nem most, nem köztünk. Csak szétnyújtózkodok az ágyon a szégyellősség szöges ellentétébe illő természetességgel, mind élvezve, teret adva az óvatos, könnyed érintésű kényeztetésnek, amivel Elliot beborít, mind közelebb halászni a táskámat, mert még lappang azért egy halvány józan figyelem az elmém hátó soraiban, de ez a mozdulat félbemarad valahol azon a ponton, hogy bizonyos kapcsot kioldok a hátam közepén, hogy Elliot gyengéd érintéseinek ne kelljen technikai szünetet tartani, hogy megküzdjön vele. Pedig az apró józan hang még erősködik, hogy már úgyse fogok innen megállni, legalább bizonyos négyszögletű kerek tasak jusson eszembe, ami a biztonság kedvéért egy fémdobozba csukva kallódik a néhány nem publikus tulajdonom között. Na igen... Oswinból se lett végül több, mint a párkapcsolati szerencsém engedni szokta, de az a néhány randink nem volt elég köntörfalazós ahhoz, hogy ne jusson eszembe felkészültnek lenni. De ezt most hagyjuk is, ezeknek az emlékeknek nincs keresnivalója ebben a privát pillanatban.
Hosszan elmélyülök a csókban, aztán két kezembe fogom Elliot arcát, ahogy kérdez, ahogy a szemébe nézek és válaszolok neki, lágy, de érezhetően komoly hangon.
-Senki mással szivesebben.
Nem mintha bármikor is féltem volna ettől a közelgő pillanattól, amióta elég idős vagyok tudni róla, vagy egyáltalán foglalkozni a gondolattal, vagy épp tartogatnám valami hú de jelentős időre, de azért csak mondják, hogy milyen meghatározó az első alkalom, én pedig pillanatnyilag nem is lehetnék gyengédebb, gondosabb, biztosabb és odaadóbb kezek közt, mint Elliottal. És talán neki is sokat számíthat, kellhet talán, hogy ez a gyengéd és gondoskodó ember lehessen. Ezek a békés, meghitt, több módon is intim pillanatok annyi vihar között.
Feltúrok a hajába, és adnék még egy puha csókot további megerősítésül, de a lágy simításra, és az azt követő forró érintésre belesóhajtok. Egyetlen nyikkanás magas hangon, miközben szorosan a nyakába karolok, magamra húzva Elliot testét, végül egy némább mély levegővételbe hajlik át, amit aztán a nyaka hajlatába lehelek, ahogy a testünk közelebb simul a közelnél. A felelősség kis hangja a mentális hátsó sorból protestálna, de innen még úgyis van lehetőség mindegyik igényre fordítani figyelmet, ebbe a pillanatba pedig most nem zavarok bele.
Pár közös szívdobbanásig még szorítva tartom Elliotot, aztán átkarolva a hátára, a haját és bőrét is cirógatva csak átadom magam minden mozdulatának egyelőre.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

+16 (+2 ha valakinek érzékeny szexuálisan a lelkivilága)

Nem tudtam már, hogy hol van a határ a mozdulataimban a gyengeség és a gyengédség között. Éreztem, ahogy előbbitől remeg mindenem, utóbbi pedig olyan természetesen tört ki belőlem, ahogy Merelre néztem, mintha tényleg a részem lenne. Sosem volt az, nem voltam finomkodó vagy kedves… talán, mert az elmúlt években nem is igazán volt erre a tulajdonságra szükségem. Merel viszont törékenyebb volt és ezt nem fizikálisan értem, egyszer már megbántottam. Nem akartam újra megbántani, nem akartam neki semmiféle fájdalmat okozni.
Hazudhatnám, hogy emögött valami titkos, elnyomott szerelem dolgozik… de nem. Ez más volt, egyfajta menedék, egyfajta biztonságérzet. Merel látott már nagyon mélyen – valószínűleg alig néhány perce a legmélyebben. Törlesztettem a finom érintésekkel, nem csak neki, de magamnak is, amiért annyit tettem ellene, ellenünk. Talán sosem volt szerelem ez részemről, de Merel ettől még fontos volt, fontosabb, mint egy egyszerű barát. És ezt nem kémiák vagy egyéb hasonló dolgok okozták, egyszerűen csak tényleg ott volt közöttünk ez a megmagyarázhatatlan kötelék. Igen az volt, de nem is akartam keresni a válaszokat, ez így volt jó és tökéletes.
– Senki mással szivesebben. – Érkezett a megerősítés.
Óvatosan mozdultam, finoman, nem okozva semmiféle fájdalmat – remélhetőleg. Ahogy a forró kis mozgás nyomára összesimult a testünk, Merel ujjait a hajam között csak még melegebbnek éreztem. Közelebb húzódtam, hogy finom csókot leheljek az ajkaira, puhán, gyengéden, ahogy eddig is. Ahogy összesimultunk éreztem a szívverését az enyém alatt… a cirógatásra pedig még inkább olvastam az ölelésébe. Szerettem ezt érezni, szerettem ezt a gyengédséget.
A mozdulataim is inkább finomak, gyengédek maradtak. Nem húzódtam el, hagyva, hogy minden testrészünk egymáshoz simuljon, majd az ajkaitól lágyan a füléhez húzódtam, hogy forró levegőt leheljek oda is. Aztán óvatosan megpusziltam a nyakát, az arcát s végül csak a fülét, de azt hosszabban, vágyakozóbban. A gyengeség nem engedte, hogy vadabbul mozduljak, de a testemen egyfajta forró… igen, még az eddiginél is forróbb hullám szalad végig a testemen egyre határozottabban űzve a gyönyör felé. Nem érdekelt, hogyha gyorsan jön vagy hirtelen, megállíthatatlanul. Ez most nem időre ment, ez most arról az intim néhány pillanatról szólt, míg kiélvezzük az egymás jelentette menedéket, csak ezt a kettősséget… nem gondolkodva, nem törődve azzal, mi lesz később.
Egyre hangosabban ziháltam Merel fülébe, ahogy újra és újra végig csókoltam rajta. Csak ezután húzódtam vissza, hogy az ajkai közé lehelve mélyebben csókoljam. Érezhette, hogy már nem csak az alapvető remegés uralja a testemet, hanem az is, amit a kettőnk kis tánca váltott ki belőlem mind hevesebben. Nem tudhattam persze Merel mit érez, de igyekeztem cirógatni, simogatni a puhabőrét, a vállára csókolni.
Az izzadtság apró cseppekben ült meg a homlokomra tapadó tincsek között. Még néha-néha megremegtem erősebben, de akkor jobban simultam Merelhez. Vajon őt is ilyen gyorsan érte utol az őrült forróság, mint engem?

16+ + + +
(ez már igazán tényleg nagyon plusszos)

Ha foglalkoznék vele, aggasztónak, talán egyenesen ijesztőnek találnám, mennyire belefeledkezek a pillanatba, főleg az utóbbi éveim után. Mindig magabiztos típus voltam, mindig meggyőződött abban, tudom, mit csinálok. Igazából, itt se lennénk nélküle, ha nem érzem magam totálisan a helyzet magaslatán aznap, biztosan abban, jól mérem fel Elliot mit és mit nem tenne, otthagytam volna annak az Apple...akárhogyhívták muksónak, hogy leverje rajta a lopást, vagy Banyanéninek, hogy felelevenítsék a közös múltjukat annak minden vonzatával, szintén legyenek bármik. Igazából, akkor jelenleg egyszer egymásba botlott idegenekként nem ismernénk egymást, és a szétvágott szalag a konyhaasztalba ékelve, az most az én nyakamon díszelegne sértetlenül. De az ijesztő része a dolognak inkább ennél újabb éveim, amikoris, amiért, ahogy egyre cinikusabb véleményem volt arról, kiben bízhatok önmagamon kívül, egyre nagyobb büszkeségem bújt abba, mennyire tudatos vagyok mindig a helyzettel körülöttem, mennyire felkészült bármi eshetőségre, ami reálisan megtörténhet.
Nos.
Pontosan ez paradox módon ijesztő és nem ijesztő, hogy milyen könnyen feledkezek meg erről az énemről, megelőzve azt, hogy realizáljam a problémát vele.
De elragad a pillanat intimitása, az a szinte valószerűtlen gyengéd béke, amit Elliottal itt megélünk, meg igen, minden gyarlóbb és valósabb velejárója is, amiben egyesülünk a kevésbé spirituális fronton is. Én csak ölelem, szorosan, gyengéden, a hátát simítva, a hajába túrva, megrebbenő levegővel a bőrébe sóhajtva a kényeztető érintései, forró jelenléte alatt.
Talán azon a ponton törekszi vissza magát a tudatom felszínére az az árgus figyelmű énem, illetve addig a pontig araszol elő apránként, párhuzamosan azzal, ahogy ráérzünk egymás mozdulataira, érzéseire, tempójára, ami ponton észreveszem, Elliot megremeg gyengén, nem egészen úgy gyengén, mint a ma annyira megfigyelhető elgyötört, megfáradtsága sugallná. Egy élettelibb megingás az erejében, ha ez így értelmes, nekem pedig egyre jobban visszamászik a tudatomba a hang, ami figyelmeztet, hogy ez így nem lesz jó. Hogy lassítani kéne, hogy megállni, hogy elgondolkozni dolgokon, hogy ...ó, fogd már be! Nem akarok ezekkel foglalkozni, nem most.
És mégis, már a fejemben van, megosztja a figyelmemet, ami szintén nincs jó hatással arra, hogy így a végén majd meg fogta mondani, hogy nem szabadott volna hagynom magam elragadtatni.
De kompromisszum, amire gondoltam is, mielőtt  - ó, az irónia - magam is megfeledkeztem róla, mégiscsak ragadok egyet a kezdeményezésen. Átgördítem magunkat Elliot hátára, sajnálva kicsit az intimitást, amit ezzel megszakítok a testünk között, de amúgysem megyek messzire.
-Bocsánat, csak...- Úgy lehelem a szavakat a fülébe, és mohón végighasalok a testén, mind pótolni a bőre érintését, ami máris kezdett hiányozni, pedig csak másodpercekre váltunk el egymás testétől, mind sugallni, hogy eszéb se jusson, hogy ennyi lenne. -...vannak dolgok, amikre muszáj gondolnom.
Csak karból nyújtózok el a táskámért, szerencse, hogy korábban félig már elkezdtem ugyanezt, és ameddig fél kézzel kototrászok a felelősség - tény, talán kicsit későn keresett - eszköze után, a másik kezemmel beletúrva cirógatom Elliot haját, és elindulok a fülétől apró csókokkal visszatörleszteni az eddigi gyengédségét. Majd lejjebb ficánkolok, a csókokkal követve most őrajta egy útvonalat, amivel ő kényeztetett végig a bőrömön ezelőtt, és mindent megteszek, hogy még ha kis technikai szünetet is rendeltem el, annak is legyen egy kis élvezeti értéke is.
Mohón tornázom vissza magam végül, heves csókkal kérve bocsánatot, óvatosan egyesülve újra Elliottal, de talán jót is tesz ez a pár pillanatnyi lelassulás, és biztosan az a felszabadulás, amivel hátrahagyom az eddig akadékoskodó kis hang egy-két kisebb utolsó kérdését. Sóhajtva nyújtózok egyet, lerázva a proverbiális súlyokat, aztán visszasimulok Elliotra, mostmár végleg átadni magam minden közös mozdulatunknak, gyönyörünknek.

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

+16 (+2 ha valakinek érzékeny szexuálisan a lelkivilága)

A testem újra és újra megremegett. Hol a gyengeségtől, hol a forróságtól, ami egyre erőteljesebben kezdte átvenni felettem az uralmat. Nem gondolkodtam, mert az általában fájdalmas vagy olyan kegyetlen, amire ebben a helyzetben nem lett volna szükségem. Nem akartam most olyan dolgokon agyalni, amik nem illettek ide vagy csak részben. Még is, ahogy a hátamra kerültem és Merel elhúzódott egy kétségbeesett hang azt súgta a fejembe, hogy: Ne, ne, ne, ne! Megint hülyeséget csinálok… megint… a tenyeremmel a homlokomra simítottam, hogy letöröljem róla az izzadtságot. Hirtelen még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogom tudni befejezni ezt, mintha a bennem uralkodó vágy halványulni kezdett volna.
– Bocsánat, csak... – súgta, ahogy a teste megint a testemre került, bár nem egészen úgy, mint korábban. Éreztem a melegét ugyan, de hirtelen a mozdulatok helyét gondolatok vették át. Rossz gondolatok. – ...vannak dolgok, amikre muszáj gondolnom.
Éreztem, hogy kinyúl, de inkább lehunytam a szemét. Válaszoltam volna, hogy ez pont nem az a helyzet, amikor muszáj gondolni… de feleslegesnek tartottam a keresetlen megjegyzést. Hagytam, hogy csókoljon, hogy kicsit visszaálljon a forróság, viszont már nem tudtam úgy koncentrálni, mint előtte. Így, bár megremegett a testem ajkai és ujjai finom érintésére, már nem volt ugyanaz a hév bennem, ami korábban.
Merel visszasimult, hogy a testünk ismét összeolvadjon, én viszont nem nyitottam kicsit ki a szememet. Csak még inkább hátravetettem a fejemet, hogy kicsit megfeszüljön a testem. Közben persze ott dolgozott az a kegyetlenség, ami újra és újra fülembe súgta mekkora hülye barom állat vagyok. Így a forróság is csupán apró csiklandozásként futott át rajtam. Furcsa, vontatott, lassú ritmus volt ez… tőlem még a korábbinál is jóval szokatlanabb.
Ahogy kinyitottam a szememet, finoman végig cirógattam Merel bőrén. Kicsit visszahúztam a csók után, hogy megint érezzem az ajkait… hogy segítsen visszatérni a korábbi ritmusra s úgy merültem el benne, hogy a közöttünk lévő mozdulatok kicsit apróbbak, elnyújtottabbak legyenek. Ez pedig furcsa, vad forróságra ösztönzött lassacskán megint. Éreztem, hogy a testem ezúttal erőteljesebben rándul össze… aztán érkezett a furcsa, lüktető birzsergés. Tudtam, ez már a vége és cseppet sem akartam a testem megakadályozni benne, hogy eljusson odáig.
A gyönyör hosszan, remegő forrósággal érkezett. Megfeszült a gerincem, kicsit belefúrtam az ujjaimat Merel hajába, hogy aztán lehunyt szemmel élvezzem a pillanatot. Az ajkaimon nem hangos nyögés, hanem hosszabb sóhaj szakadt ki, hogy aztán megnyugodva hulljon vissza a testem a matracra.
Úgy kapkodtam a levegőt, mintha futottam volna… a mellkasom vadul hullámzott és a szívem is úgy kalapált még mindig, mintha csak ki akarna szakadni a helyéről. Még egyszer a homlokomhoz értem, hogy ezúttal jóval több izzadtságot töröljek le róla.
– Hah… – ennyi szakadt ki a számon, ahelyett, hogy meg tudtam volna formázni bármiféle értelmes szót vagy mondatot. Már pedig mondani akartam valamit… bár fogalmam sem volt, mit. Hülyén éreztem magam, de leginkább hülyének. Ez nem volt szép tőlem. Nem volt szép, hogy Merellel ezt tettem… mert egyszer már összetörtem a szívét.

16+ + + +
(oké, ennél már talán nem leszünk plusszosabbak)

Kicsit ...talán bűntudattal simulok vissza Elliotra, azért, hogy így kizökkentettem, a háta alá fúrom a tenyereimet, hogy szorosan öleljem, keresem a kereső csókját, próbálva felmérni, felismerni minnél jobban, hogyan vágyik rá, hogyan van rá szüksége, úgy viszonozni, mindent megadni neki. Lassú, mély mozdulatokkal bújni hozzá, közelebb a közelebbnél, mígnem belesóhajtok az ajkaiba.
Néhány pillanatra csak maradok is ott, csak a kezeim simítanak ki mindkettőnk súlya és a matrac közül, és csak érzem, figyelem az együtt lüktető testünk közös forróságát, az épp csak eltérő szívverésünket, ahogy a bőrünkön keresztül összetalálkoznak. Egy pillanat forró, világot is megállító béke.
Lassan kezd el mozogni, és vele én is, ezúttal szándékosabban, figyelmesebben talán, mindenre, amit érzek, amit érezhet, felszabadultabban. Nem tudom teljesen biztosra mondani, átveszem-e a mozdulataink vezetését, vagy talán annyira összhangba kerültünk, hogy egyenlően együtt tesszük őket, de biztos annyi, hogy mostmár semmi másfelé nem terelődik a figyelmem, és érzem izzani a különbséget. Érzem, hogy érzi Elliot is, és ahogy magához szorít, hajamba túr, megfeszül alattam, ahogy gyengéd csókot lehelek a sóhajára, én sem járok sokkal mögötte. Mohón veszem följebb a tempót, a mellkasán szétsimuló tenyérrel támaszkodok föl, ahogy a levegőért kapásaim megfeszült, megremegő zöngés sóhajba hajlanak.
Pihegve omlok vissza Elliot mellkasára, feltúrok a hajába gyengén cirógatni, és egy ideig csak terülök rajta, sütkérezve a testünk melegében, még próbálva egy ideig feltartani a tudatomba lassan visszafurakodó valóságot, hol vagyunk, miért, mit is csináltunk most egész pontosan. Úgyis utól fognak érni a józanabb gondolatok, egyesek gyanítom egész nap piszkálni terveznek majd, legalább még egy kicsit kussoljanak be. Még ne rontsák el ezt.
-Mmmm-mhmhm- sóhajtok hosszú, kuncogásba hajlót, feljebb csúszok kicsit, de annál többet nem mozdulok, ameddig Elliot nem akar, ragaszkodva még a maradék intim békéhez, ami sajnos egyre kezd elillanni józan gondolatokért cserébe.
-Ebből nem kéne rendszert csinálnunk...- adok hangot végül én a belátó felismerésnek. Veszélyes út ez, ismerve mindkettőnket, és főleg a közös múltunkat, olyan út, amin azzal járunk talán a legjobban, ha nem indulunk el mégegyszer. Jelenleg tudom, hányadán állunk, jelenleg elfogadható úgy, legjobb lenne az nem felbolygatni. Mint minden bizonnyal valamennyire már meg is tettük. Ismerve, Elliot mennyire rá tud fixálni a gondolatra, hogy tönkretette az életemet - még azon a ponton túl is ragaszkodva hozzá, amikor én túllépek a dolgon - hozzá is teszem még:
-Persze semmi panaszom nem lehet.- Felkönyökölök a feje mellett, hogy rámosolyogjak, megerősítésként, hogy nem, nem zúzta megint szilánkosra a lelkivilágomat, az életemet. Bár gyanítom, hogy fogja magát vádolni a történtekért, pedig legalább annyira, ha nem jobban is, nekem róhatóak fel. Bár a szokásos szurkálódásomból Elliotot gyanusítottam vele, de bőven támadtak ötleteim nekem is, és igen, én voltam aki előbb föladta a próbálkozást a leküzdésükre. Jobban kéne figyelnem arra, hogy ne tereljem magamat veszélyes lejtők felé. Pláne ne nem csak magamat...

ha egyszer gyökeret ver


Merel
2001. június 29.

outfit

Hosszan bámultam fölefelé, még az után is, hogy véget ért ez az egész közöttünk. Éreztem, ahogy az izzadtság aprócska patakok formájában indul meg a tincseim között, a fülem mellett az ágynemű irányába. Merel teste még az enyémhez ért… én pedig arra gondoltam, hogy milyen furcsán békés a közöttünk lüktető meleg, de közben meg már rég úton kellett volna lennem abba az átkozott kocsmába… mert az egyetlen értelmesebb rokonomnak segítséget ígértem.
– Ebből nem kéne rendszert csinálnunk... – mondta Merel, én pedig lassan bólintottam is válaszként. Ezt nem szabad megismételni. Nem azért, mert feltétlenül ebben a pillanatban bántom, de előbb-utóbb lehet, hogy elkerülhetetlen lenne… valahogy senki életében sem tudok szilárdan bennmaradni anélkül, hogy megsérteném vagy megbántanám. Képtelen vagyok bárkit is boldoggá tenni a személyemmel, ha először le is nyűgözi valami bennem a többi embert, előbb-utóbb csalódást okozok és megszűnnek szeretni.  Én pedig csak állok ott, magányosan, az emlékekkel és próbálok nem sírni, még ha fáj is visszatartani, mert az állkapcsomban az izmok annyira megfeszülnek, csakhogy meg se nyikkanjak… mert nekem erősnek kell lennem minden átkozott helyzetben… mert csak egy hiba vagyok. Egy hiba, aminek léteznie sem kéne. Még, ha volt is, aki tökéletesnek nevezett… a végén rájött, hogy nem vagyok több valami félrecsúszott dolognál, akit még a saját apja is el akart törölni a föld színéről. Ha valakit a saját szülője nem szeret, akkor vajon más szeretheti? Nem hiszem… én magányra születtem.
– Persze semmi panaszom nem lehet. – Tette hozzá, amire halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy nem bántottam meg. Akkor sem csinálhatod újra, O’Mara! A hangnak igaza volt, a sebek pedig a kötés alatt ugyanúgy lüktetni kezdtek, ahogy annak idején a szalag. Minden gonoszsága ott volt már bennem… olyan erősen, olyan élettel telin. Lettem egy terhet, de minden más ott volt, csak gyengébben néztem szembe velük. Gyengébben, egyedül… az utolsó támaszom nélkül.
– Nagyon késésben vagyok, Merel… – suttogtam és óvatosan megcirógattam a tincseit, nem is reagálva szóban az elhangzottakra. Csak ezután kezdtem mocorgni, óvatosan elhúzódni. Nem pillantottam rá. Inkább csak lenéztem a lábfejeimre, ahogy a hideg padlóhoz értek. Nem érdekelt, ha a ruháim csupa véresek, kellettek. Talán akadt itt pár régi holmi, de nem akartam elvenni… mert arra az Elliotra emlékeztetett, aki még képes volt egyedül erős lenni. Ezen a helyen minden emlék volt. Olyan emlék, amik azokat a boldog napokat idézték, amikor megláttam… amikor először éreztem az illatát magamon… amikor érte öltem. És most megint érte akarok ölni, pedig már nem szeret.
Sosem hittem az érzésekben. Sosem hittem abban, hogy engem ennyire meg lehet sebezni… erre itt voltam, sérülten, fájón… tudva, hogy hamarosan végső pontot fogok tenni erre, még ha nekem fájni is fog. Minden porcikám tovább lépésre vágyik, mindegyik fájdalmasan kap utána, hogy legyen gyógyír a sebekre. Ez a Mereles eset is pontosan ezt mutatta és szégyelltem magam érte. Másokat rángatok bele abba, amivel egyedül kéne szembenéznem.
– Bocsi, nem akarlak elküldeni… ha akarod maradj, van kulcsod. – Tettem hozzá halkan és elindultam a fürdőbe, hogy összeszedjem a cuccainkat, a nedveseket megszárítsam varázslattal és úgy sétáljak vissza hozzá. Lassan öltözni kezdtem és képtelen voltam elmosolyodni… nem akartam, hogy Merelnek ez rossz élmény legyen. Nem akartam ekkora szar alak lenni… de ekkora szar alak voltam, mert megint nem tudtam uralkodni a cseszett érzéseimen… inkább szenvedtem, mert nem tudtam visszatartani.
– Indulnom kell… – mondtam aztán, mikor rajtam volt minden. Lenéztem a bekötözött kezemre és végig cirógattam az ujjaimmal. – Van pár régi cuccom a szekrénybe, ha úgy kényelmesebb lenne hazamenned, nyugodtan vegyél el valamit. Nekem már nem kellenek… – Az ágyra pillantottam, amihez annyi emlék kötött és még egy ölelésre Merelhez léptem, finom puszit lehelve a homlokára. Csak a tetteim súgták: bocsáss meg, hogy ekkora szar vagyok. Aztán lassan, elindultam a dolgomra, hogy legalább Irene-t ne hagyjam magára.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!