Medencés kihívás

Medencés kihívás





Csak néhány hete megépült, szinte még alig használt medence a hátsó kertben,
gondosan elrejtve a kíváncsi szomszédok/varázstalanok elől. A medence mellett
van két napozóágy, egy napernyő sátor, és egy kisebb köves ösvény vezet a háztól addig.

Nem vagyok egészen biztos, mit keresek itt... Mármint, most nem totál eltévedve vagyok - remélhetőleg - mint amikor egy tetoválószalonba találtam magam valahogy, csak... szóval elbizonytalanodtam, mit csinálok, jó ötlet-e, pláne hogyan sikerült pont nekem belemennem egy ilyen kalandba. Mer legyünk - óvatosan - optimisták, hogy ez végül tényleg kaland lesz, nem mondjuk horribilisnek bizonyult ötlet.
Talán, igen, a lámpaláz lehet az egyik nagy bizonytalanság-forrás. Mégegyszer ellenőrzöm a kis jegyzetcetlim szerint, hogy a jó helyen vagyok, összeszedem fejbe, mindenem megvan-e, ami kellhet hazajutáshoz, el nem tévedéshez, biztonság kedvéér,.. Apa simán lehetne gyakran bevetett aurorkommandós specialista, csak annyi alapján, hogyan belémnevelte, mindig felkészült legyek rá, hogy bármi történhet velem meg körülöttem.
Apropó, tuti nem engedett volna el ide. Tény, Anyának sem igazán fejtettem ki, hogy elméletileg festménymodellnek jövök, de ő még talán támogatta is, hogy kimozdulok világot látni. Talán ez a született kalandor Tharce vér lehet a hunyó. Valahogy mintha egyre gyakrabban idézném fel, mióta Angliába költöztünk, hogy bizony a beosztásomkor érdeklődött irántam a Viharmadár szobra is, nem csak a Pukwudgie-é.
Kitapogatom a nyakcsigolyáim tövébe a fürdőruha pántját, azt sem felejtettem el, aztán bizonytalankodok mégegy kört, mér is kellett pontosan? Olyan képről beszélünk? De csak nem fordulhatok mostmár vissza, itt állok az ajtóba, talán Esmé is látott már ideérni - biztos ami biztos, puskázom a nevet is, hogy jól emlékszem, igen, Esmé Fawcett.
De kedvesnek találtam, még ha nagyon spontán és váratlan volt, ahogy felkért modellnek. És vissza sem utasítottam az ajánlatot egyből - tudom, tőlem meglepő - ha akkor is a kíváncsiságom, és igen, valljuk be, kalandvágyam győzött, most, itt az ajtó előtt állva, már igazán ne akarjon elbújkálni. Tény, akkor találkoztam először személyesen Esmével, de láttam már néha a Roxfortba is azt hiszem, meg Sophie-ék is jóba vannak vele.
Ezt elfogadom megfelelő bizalomnak, nyelek mégegy lámpalázasat, és megkeresem a csengőt, kopogtatót, vagy bekopogok csak kézzel, ha más nincs. Tessék, mostmár itt is vagyok, jelét is adtam, mostmár tényleg csak előre van út.

Mira
2001. június 20.

          Nem tudom mihez kezdhetnék most. Nincs semmi ihletem. Hiába állok a vászon elé, nem látok mást csak az üres, fehér vásznat. Nem jelennek meg előttem a vonalak, vagy a színek, és pont ezt érzem akkor is, mikor a kiadóban vagyok. Szerencsére mostanra az iskola már lezárult, de ha nem javul a helyzet, akkor nem tudom, hogy miként fogom befejezni. De szerencsére, ez a helyzet most megszűnik, talán. Mikor megláttam a lányt a parkban, azonnal bevillant egy kép. A kiadó egyik új projektjéhez volt egy villanásom. Még várják az ötleteket hozzá, és talán az enyém használható is lesz, ha egyszer elkészülök legalább egy előzetes vázlattal.
          A nagy ó pillanat, mondhatni a villámcsapás az égből akkor ért, mikor Londonban sétáltam hazafelé, vagyis egy biztonságosan hoppanálható hely felé, és akkor megláttam őt a parkban. A naplementében, és a csillogó tóval a háttérben egy igazi angyali megjelenés ragadta meg a figyelmem. Csak egy pillanatra álltam meg, de ahogy a képzeletem beindult, már tudtam, hogy ő kell nekem. Odaléptem hát Mirához és megkérdeztem, hogy volna-e kedve modellt állni nekem. Akkor még semmi konkrétat nem tudtam neki mondani, csak annyit, hogy kell az arcáról és a kisugárzásáról egy sorozat nekem.
          Végül néhány napja elküldtem hozzá Cocót egy időpont megbeszéléssel, és most itt van az idő. Bármelyik pillanatban megérkezhet. A nasi kész, az italok kész vannak, és a medence is kész. Remélem tényleg hoz magával fürdőruhát vagy bikinit, ahogy kértem. Még nem igazán tudom, hogy mi lesz a kép témája, de jobb mindenre felkészülni.
          Pont mennék ellenőrizni mindent még egyszer, mikor látom, hogy megérkezett. A nappaliból pont látni, szerencsére, ha közeledik valaki. Gyorsan odamegyek az ajtóhoz és kinyitom szinte abban a percben, hogy kopog.
          - Szia! – ölelem meg. – Köszi, hogy eljöttél. Remélem, jól érzed majd magad.
          Először a nappaliba vezetem, hogy kicsit tudjunk beszélgetni, és az a néhány felhő is odébb lebegjen. Nem akarom, hogy megfázzon addig, amíg itt van.
          - Kérsz valamit enni vagy inni? – mutatok az asztalon lévő sütire.
          Van ott linzer, zserbó és egy kis keksz is. Meg limonádé, tea és üditő. Nem tudom mit szeret, jobb, ha tud magának választani.
          - Könnyen idetaláltál? – kuporodok le a kanapéra, térdemet magamhoz húzva.
 

Anya ezúttal komolyan gondolhatta a végleg válást, szétköltözést. Amikor elmentem a Roxfortba, még Nagyinál laktunk, valamerre vidéken, de mostanra már egy saját albérletet is szerzett Londonba, a tanév végével már oda tértem haza. Haza... még mindig nem egészen vagyok kibékülve a szóval, az nekem még mindig Amerikába van. Gondolom, ezt a következő évet már itt van a legtöbb értelme kijárni, aztán dönthetek a magam részéről én.
De ez most nem lényeg, annyi köze van is csak, hogy az albérlettől egy sarokra csupán, van egy egész hangulatos park, ahol egész kellemesen el lehet üldögélni a naplementébe. Romantikus is lehetne, valakivel megosztva...
És eddig csak egy furább élményem volt ott, amikor is - az akkor még leginkább ismeretlen - Esmé spontán odajött hozzám megkérdezni, állnék-e neki modellt festéshez. Talán pont a kérés szokatlansága lehetett a bűnös abba, hogy a kíváncsiságom győzött abiztonságot ígérő visszahúzódás fölött?
Bárhogy is volt, most itt állok az ajtó előtt, leginkább talán lámpalázasan, és még mindig furcsállkodva önmagamon. De valóba kíváncsian.
-Ugyan, mi baj is lehetne?
Az ölelés meglep, a félénk integetésre emelt kezem tétovázik egyet a félbeszakadt mozdulatba, mielőtt óvatosan viszonzom az üdvözlési formát. Remélem, a hangom nem hallatszik bizonytalannak, kicsit magam is próbálom meggyőzni a szavaimról.
-Ó, köszönöm- A nappaliba érve helyet foglalok Esmével szembe, és veszek egy süteményt, apránként elmajszolgatva mondatok között.
-Úgy-ahogy. Ugye nem késtem túl sokat?- Mennyi pontosan az idő? Nem tudom, késtem-e igazából, netán korán jöttem, néhányszor végig kellett járnom egy-két kereszteződés sarkait utcatáblákat keresve, hogy a jó irányba menjek tovább, de el legalább nem tévedtem azér. Segített mondjuk egy térkép-átnyálazás, és minden egymást követő utca felírása a cetlimre. Gondosan el is rakom, hogy el ne tévedjek a hazaúton sem.
-És... milyen festmény készülne? Ha szabad megkérdezni.
Egész úton ez foglalkoztatott, amikor nem épp visszatalálni próbáltam az összeírt útvonalra, és az óvatosságom még mindig csápol, hogy biztos ami biztos, inkább most az elején kérdezzem meg ezt.

Mira
2001. június 20.

          Hosszú idő óta ez az első alkalom, amikor végre van ihletem egy munkához. Ehhez nem kellett mást tennem, mint sétálni egy parkban Londonban és lám, máris ott van a tündérke. Még nem minden van kész a fejemben, de majd több rajzot is készítek, több vázlatot, és adni is fogja majd magát.
          Szóval azonnal meghívtam a nálam alig pár évvel fiatalabb lányt magamhoz, és csak remélni tudtam, hogy az ígéretét megtartva eljön hozzám. Tudom, fura, hogy csak úgy meghívok magamhoz egy idegent, mikor annyira félek a korábban történt támadások miatt. De szeretném azt a múltban hagyni, és újra szabadon kinyitni a külvilág felé.
          Nem is tudom kimondani mennyire izgatott vagyok a találkozó miatt. Alaposan előkészítek mindent. Picit járkálok is, amíg az idő el nem érkezik, de miután Felix felhívja magára a figyelmet, a segítségével sikerül megnyugodnom. Erre a pontra elérkezve pedig már hallom is a csöngőt. Odamegyek az ajtóhoz és melegen üdvözlöm Mirát. Bevezetem a nappaliba, hogy egy picit beszélgessünk, aztán jöhet is majd a konkrét munka.
          - Nem késtél. Pont időben jöttél, csak én vagyok kicsit idegesebb a kelleténél. Fontos nap ez a számomra.
          Gyorsan odapakolok az asztalra egy kis nasit és italt, majd letelepedek a kanapéra. Csak figyelem pár pillanatig, és már kezd is kialakulni a kép a fejemben. Biztos nagyon elbambulok vagy rám van írva a dolog, mert a kérdése magamhoz is térít.
          - Nos, szeretném, ha tündérként jelennél meg. Lesznek nagy pillangó szárnyaid, meg csini ruhád – mosolyodom el.
           A lényeget ugyan nem mondtam még neki, de ennek az egésznek akkor lesz értelme, ha a medencéhez megyünk majd.
          - De közben tovább gondoltam a koncepciót, és valószínűleg több kép is fog készülni. Szeretném, ha a következő könyves illusztrációmnak a modellje lennél. Egy lányról és egy tündér barátságáról szól, és tökéletes lennél a tündér szerepére.
          Persze, ha nem egyezik bele, akkor nem az ő arcát fogom felhasználni hozzá, hanem keresek valaki mást, vagy agyalok egy picit rajta, hiszen nem sokat kéne változtatnom rajta. Ha a mozdulatok meglennének, akkor már sokkal közelebb lennék a célom eléréséhez.
          - Persze, ha nem gond. Később esetleg felismerhetnek, hogy mennyire hasonlítasz a rajzra. Szeretném, ha alaposan átgondolnád, mert ez később még lehet áldás és átok is.
         Hagyok neki időt gondolkodni. Végül is még rengeteg van, amíg festegetek addig is meggondolhatja magát. A lényegre viszont most térek csak rá.
          - Hoztál magaddal fürdőruhát vagy bikinit? – kérdezem mosolyogva. – A munkához is szükség lenne rá, meg utána a lazításnál is.
 

-Ó, az jó, pedig néha már kezdtem azt is hinni, hogy eltévedtem- könnyebbülök meg kicsit, hogy nem késtem, bár a lámpalázhoz kicsit hozzáad hallani, hogy fontos nap. Már ha gondolom ezzel a képpel kapcsolatosan fontos. Pedig az én dolgomon benne gondolom nem változtatna.
A sütit majszolva hallgatom, mi lenne pontosabban a készülő kép, és kicsit el is tudom képzelni, talán mesekönyvhöz készülhet. Azt a részt a nehezebb, hogy én fogok ehhez modellkedni, a mindig félénk, visszahúzódó Lu, onnan valahol a háttérből. Ami legalábbis az éveim nagy részét voltam mindigis. De mégis itt vagyok, valahogy már idáig is eljöttem annak ellenére.
-Aranyosnak hangzik- állapítom meg az elmondottakról. -És, hát,.. köszönöm...
Kicsit minden bizonnyal el is pirulok, hogy én ilyen tökéletes lennék a kép-szerepre, igazából csak az a parki találkozás alapján is már, hiszen akkor kért fel rá. Összeszedem magam elgondolkodni a fontos kérdésen, azér valóba ijesztő gondolat, hogy ilyen nyilvános arccá váljak, mint egy könyv illusztráció. Magamhoz képest legalábbis idegen érzés.
-Hmm... Talán ha egy kicsit más? Csak nem egyértelműen ugyanaz?- Ezt még át kell gondoljam. Végülis, vannak véletlenül hasonló emberek, akiknek nincs is köze egymáshoz közbe, meg végülis csak egy éve vagyok itt Angliába, nagyrészt azok ismernek, akik személyesen is ismernek... De fogós kérdés ez.
Töprengek egy darabig, ami leginkább annyit ér el, hogy minden különböző lehetőség felüti a fejét, érvelődnek egymás ellen, és nem jutok végül semerre velük.
Szinte felmentés a másik kérdés, még ha kicsit zavarba is jövök tőle.
-Persze- piszkálom meg meginn a felsőnek a pántját a nyakam mögött, hiszen ezt beszéltük meg levélbe is. A bizonytalanságot betudom a lámpaláznak, hiszen nagy mély vízbe ugrás részemről, ha most tényleg bikinibe fogok modellkedni. Képletesen, remélhetőleg, mer hideg mélyvízbe legalábbis nem szeretek ugrálni fizikailag. Gondolom úgyis kiderül. Legalább eszembe jutott még otthon gondolni rá, hogy túl szégyellős lennék itt öltözni át, úgyhogy eleve a fürdőruhába jöjjek, viszont persze hogy elfelejtettem hozni váltást hozzá. De meg lehet szárítani varázslattal, ha kell, az azér elég rutin bűbáj, hogy illene sikerülnie nekem is.

Mira
2001. június 20.

          Bekapok egy falatka szendvicset. Most valahogy megkívántam, pedig ebédeltem mielőtt Mira ideért. A lényeg akkor is az, hogy kibírjam, amíg elmegy. Márpedig az nem mostanában lesz. Nem szeretem megszakítani a festést, ha nem fejből, hanem modellel dolgozok.
          Mesélek kicsit neki a festményről és a képekről, amik készülni fognak. Nem akarok semmit sem elrejteni előle, szeretném, ha mindenről pontosan tudna. Pont ezért felkészítem olyan dolgokra is, ami elsőre talán nem jut eszébe. Legalábbis remélem eszembe jut minden.
          - Én köszönöm, hogy elvállaltad. Pontosabban azt, hogy jó helyen voltál jó időben – mosolygok.
          Pont ezért mesélek neki arról, hogyha a képek bekerülnek a könyvbe, akkor talán fel fogják később ismerni. Ami persze nem feltétlenül jelent nagy ismertséget, de egy-egy gyerkőc simán összekeverheti vele, és akkor a mesét máris valóságossá lehet tenni. Persze, mennyi esély van arra, hogy Mira egy olyan lánnyal találkozik, akinek az anyukája vagy apukája megvette azt a gyerekkönyvet?
          - Majd megpróbálok árnyékolni rajta picit, hogy azért hasonlítson rád, de azért ne lehessen egyértelműen felismerni téged a képekben.
          A festmény persze más. Ott szeretném, ha felismerhető lenne. Egyértelművé szeretném tenni, hogy ő volt a múzsa, aki az ihletet adta. Viszont nem szeretném tovább húzni az időt, ezért azonnal a közepébe is vágok. Ha a fürdőruha vagy a bikini megvan, akkor mehetünk is a medencéhez.
          - Rendben, akkor amíg levetkőzöl, addig én is átöltözök. A medence ott van kinn, mártózz meg nyugodtan, de kérlek, a hajad egyelőre ne legyen vizes.
          A lehető legkevesebb varázslatot szeretnék használni most. Felkelek az ágyról és felmegyek az emeletre. A kellékek már össze vannak készítve, csak eddig nem tudtam eldönteni, hogy én miként legyek felöltözve. Látva Mira mennyire kényelmetlenül érzi magát, inkább a bikini mellett döntök.
          A pár perces procedúra után a kertbe menet kiviszem magammal az italokat és az ételeket. Úgy kell helyezkednem, hogy Mira félig árnyékban legyen, majd odateszek egy rigót a medence szélére, a vízbe pedig két hattyút. A lány felé nyújtom a rögtönzött pillangó szárnyat. Csak egyet, mert az árnyékok vetődése miatt van szükségem rá, és abból a szögből, ahol én leszek, onnan a másik nem is fog látszódni.
          - Szólj, ha kényelmetlenül érzed magad, bármikor mondhatod, hogy nem akarod tovább csinálni – figyelmeztetem, majd megkérem, hogy másszon be a medencébe, az egyik kezével támaszkodjon meg a szélén és erre a karjára helyezze rá a fejét, majd a másikkal nyúljon a madár felé.
          - Akkor is szólj, ha már nem bírod tovább ezt a pózt. Igyekszem gyors lenni, hogy minél kevesebb ideig kelljen így maradnod – mondom, majd leülök a fűbe, és el is kezdem a rajzolást, ami alapján majd felkerülnek a festék rétegek.
 

-Pedig igazán csak kiültem, nézni ki a fejemből- szerénykedek. Csak kellett egy kis nyugalom, félre a gondolataimtól, és igen, kicsit félre Anyától is. Még mindig nem egészen vagyok biztos, hogyan érzek ezzel a költözéssel, és még ha egy éve is volt már, most elevenedett föl, az iskolából hazaérve, hogy mennyire nem otthon van otthon. Meg Sophie óta sem az igazi a hangulatom, egy hónap után sem még, talán csak el akartam menekülni minden gondolat elől a fejembe, hátha egy csöndes békés parkba sikerül.
Motoszkál bennem egy apró de makacs hang, ami azt mondja, hogy talán menekülésből vállaltam ezt a modellkedést is. És nem futamodtam meg a fürdőruhás résznél sem. Talán, mer pot arra számítok, hogy a bizonytalanságom fogja lekötni a figyelmem, minden más helyett, amiről nem akarok gondolkozni?
Csak bólogatok egyetértően, hogy igen, ez így jó ötlet lesz, a nem egészen egyformasággal, közbe még mindig fontolgatva, hogy kérjem-e mégis, hogy inkább ne én legyek az arca a képnek majd. Egyelőre nem mondok semmit.
-Rendbe- helyeslek az instrukciókra, és amint Esmé is elment átöltözni, bizonytalanul leveszem a ruháimat az alá vett bikiniről. A biztonságérzetem és Apa minden második leckéje üvölt szinte, hogy a varázspálcámat tartsam magamnál. Viszont fura és bizalmatlan gesztus is lenne. Végül kompromisszumot kötve magammal, felnyalábolom a ruháimat, köztük a pálcával is, magam elé ölelve az egészet, veszek még néhány süteményt - bűntudatosan, leginkább menedéknek - és úgy merészkedek ki óvatosan az udvarra, a medencéhez.
A közelébe pakolok le egy kis kupacba, aztán a medence szélére ülve, egyelőre csak egy lábbal próbálgatom a vizet, milyen, soha nem szerettem a hidegbe zuttyanni bele.
Csak a lábamat áztatva, terápiás célzatú sütit majszolva várom meg, hogy Esmé is visszatérjen. És közbe bizonytalankodok, hogy pedig nem az én alakom lenne az igazán alkalmas tündérnek. Na igen, a terápiás célzatú édességek ára...
-Ó, pillangó-cápauszony- dünnyögöm, a hátamra biggyesztve a kelléket, és eszembe juttatva, Sophie talált ki meg mondott mindig ilyesmiket, fura, szokatlan összeállítású képeket a legvalószínűtlenebb dolgokból, amik valahogy mégis kivétel nélkül aranyosra kerekednek. Mit egy pillangószárnyból lévő cápa hátuszony.
Megpróbálom összeszedni magam, és inkább az utasításokra fókuszálni, nem szomorú tündérnek kéne lennem.
-Persze, persze. Így jó?- bólogatok, aztán törekszek minnél pontosabban a kért pozíció felvételére. Igen, kicsit kényelmetlenül érzem magam, környezetidegennek ebbe a szituációba, de csakazértsem akarom mondani, hogy ne csináljuk tovább. Úgy érzem, pont azér vagyok itt, hogy megküzdjek ezzel az érzéssel. Eltökélem, hogy még tartani is fogom magam így, ameddig kell a képhez, ha fáradni is kezdenék.

Mira
2001. június 20.

          Tetszik, hogy Mira ilyen szerény. El se tudja képzelni, hogy mennyi minden múlhat egy-egy pillanaton. A jó időzítésnek tényleg akkora hatalma van, mint amekkorának beállítja néhány embertársam. Ha belegondolok, hogy akár két pillanattal előbb vagy később is mehettem volna arrafelé, akkor máris megváltozik a találkozásunk végkimenetele. Azért ha tényleg léteznének olyan világok, amik a miénkhez hasonlóak, akkor megnézném ennek a találkozásnak is egy másfajta verzióját.
          Gyorsan átöltözök, hogy ne húzzam sokáig az időt, úgy érzem Mirának kellemetlen a helyzet, és nem akarok jobban a terhére lenni, mint amennyire szükséges. Persze, tudom, hogy nem feltétlenül vállalta volna el, ha nem akarja, illetve bármikor meg is állíthat, ha már nem akar ezzel foglalkozni, de tudom milyen, ha megteszel egy ígéretet, amit utána megszegsz. Nem jó érzés, és rajtam például napokig depressziós jegyeket váltott ki. Nem az apróságok, azok azért nem, de a fontosabb dolgok, és még akkor is, ha rajtam kívülálló okok miatt történik.
          Kinn a medencénél gyorsan ledobom a holmimat, amiket még nem készítettem oda, majd megkérem Mirát, hogy másszon be a vízbe. Szerencsénk van, hogy jó meleg az idő, és nem kell fagyoskodnia egy hűvősebb, esős idő miatt. Oké, akkor nem is feltétlenül mászatom be a vízbe, de így az igazi akkor is.
          - Hogy mi? – nézek rá kérdőn a pillangó-cápauszony összetétel hallatán, majd mikor ránézek, akkor látom, hogy mennyire igaza van. El is mosolyodom miatta.
          Azért egy sötét sikátorban nem találkoznék egy ilyen angyalarcú ártatlannak tűnő félelmetes fenevaddal, mint a pillangó-cápauszony szörny. Vagy ha nem is szörny, de valami nagyon különleges teremtmény.
          - Ígérem, nem fog sokáig tartani.
          Összekapom magam, és a holmimat, majd bele is fogok a rajzolásba. Legalább egy ceruzás skiccem legyen, aztán majd tudok pontosítani. Alaposan megnézem még egyszer a beállított alakot és a fényviszonyokat, majd egy bólintással jelzem, hogy jó lesz úgy. Csak maradjon is úgy.
          Egy kis ideig hatalmas csönd áll be kettőnk között. Én koncentrálok a munkámra, néha Felix megy oda Mirához, hogy játékra bírja, de néhány madár dalán kívül semmi sem hallható. Eleinte fel sem tűnik mi az, ami kényelmetlenséget okoz, aztán rájövök és teszek is ellene.
          - Felix, hagyd most békén Mirát, majd utána játszik veled, ha szeretne – szólok rá a kutyámra. – Ne haragudj, remélem nem zavart meg nagyon.
          Alighogy kimondom ezt, Felix teljes lendületből nekem jön, felugrik rám, és kiborítja a festéket az asztalon.
          - Felix! – kiáltok rá, majd ahogy felállok, leesik az ölemből.
          Végignézek az asztalon lévő káoszon. Szerencsére a képben nem esett nagyobb kár, de kell egy kis idő, amíg összetakarítok és előhozom a tartalékot a házból.
          - Ne haragudj, eddig nem csinált ilyet. Mindig nyugodtan tudok dolgozni tőle. Gyere ki nyugodtan, meg azt az uszonyt is leveheted, amíg kicsit összetakarítok és hozom a tartalék készletemet.
          Odasétálok hozzá, és adok neki egy törölközőt. Persze, csak akkor, ha ki akar jönni a vízből, ha nem, akkor bármit csinálhat benn, csak érezze jól magát.
 

-Hát csak... ez- bökök, talán kicsit túl magyarázkodóan, az egy pillangószárnyra a hátam közepén, de látom, esmének is összeáll a hasonlóság, ahogy megnézi. Gondolom, neki kézenfekvőbb lehet odaképzelni mellé a másikat is, biztos szokott már ilyen kellékekkel dolgozni. És igaz is, a másik szárny úgyis biztosan nagyrészt emögött lenne, ahogy készül, ahhoz tényleg elég ez az egy. Csak vicces volt a hatása.
Felveszem minnél pontosabban a kért pozíciót, óvatosan tűrve a víz hideg első érintését, aztán - bár Esmé is mondja, hogy nyugodtan engedjem el, ha nem bírnám tartani - kitartóan minnél mozdulatlanabbul maradok, nehogy belezavarjak a készülő vázlatba. Talán valami büszke eltökéltségből, hogy mostmár csakazéris végigcsinálom rendesen? Nem tudom, fura pont tőlem...
Ahogy Esmé kutyusa odajön kíváncsiskodni meg ismerkedni, is csak  szememmel lesek felé, még artikulálni is minnél kevésbé próbálok, nehogy elmozduljak.
-Sziaaa,..
Bocsi, kutyus, most igazán nem tudok innen elmozdulni, majd rendesen bemutatkozunk egymásnak, ha ez elkészült.
-Ugyan, semmiség, csak ismerkedik.- Megállom, hogy legyintsek is a szavaimhoz, még mindig kitartóan maradva a beállításba. Aztán Felix, mint megtudom a nevét is, nekiiramodik.
-Semmi gond, semmi gond. Köszönöm- biccentek, ahogy Esmé hoz egy törölközőt, egy ideig még eltökélten tartva a beállítást így is, hogy közbe technikai szünetet kell tartanunk, de végül csak megadom magam, és letámaszkodok a könyökömről.
-Jáí- jegyzem is meg egyből, nyikkanva, ahogy újabb szakasznyi bőrom ér a vízbe, és lábujjhegyen pipiskedek a medence szélénél. De a régebb óta ázó részem már megszokta valamennyire az új hőmérsékletet, nem is olyan iszonyú hideg, csak a kinti naphoz képest, így most kimászni sem akaródzik, mer úgy meg a levegőn lesz hűvös a vizes bőrömnek. Valahogy, térdtől fölfele pláne, hogy hastól ne is említsük, mindigis fázós voltam a vízre, még nyáron is, és pláne elsőre, ameddig nem szokok hozzá. A lábáztatás még elmegy legfeljebb enélkül.
-Bocsánat, Felix, de tényleg nem mozoghattam, épp modellt állok egy képhez- csevegek el a kutyával, ameddig Esmé bemegy új festékekér. -De ha jó leszel, és megvárod, hogy végzünk, még itt vagyok.
Érdekes, az állatokkal mennyivel könnyebben megnyílok. Nem is tudom, talán nem olyan bonyolultak, mint az emberek? Vagy valami...

Mira
2001. június 20.

          Ez a délután kezd egyre érdekesebb lenni. Egy kicsit haragszom Felixre, amiért rumlit csinál, de mit lehet tenni ellene. Mostanában egy picit elhanyagoltam, és mindig féltékeny is, ha mással foglalkozom. Szerelmem az egyetlen, akit már megszokott, hogy lassan én is elbújhatok, mert nem lehet őket szétrobbantani. Mondjuk néha olyan érzésem van, hogy bosszúból csinálja, de aztán hamar tovaszáll ez a gondolat.
          Főleg, mert Felix figyelmet követel magának, amiből már sejtem, hogy sok jó nem fog kisülni. Szerencsére akkora baj nem történik, de így is megszakítja a folyamatot, és azért félek, hogy Mira megfázik majd, ha nem haladok elég gyorsan. Ezért is adom neki a törölközőt, hogy amíg összeszedem magam, addig neki legyen mivel melegen tartania magát.
          - Sietek vissza – rohanok a ház felé.
          Nem akarom a kelleténél jobban megváratni Mirát. Láttam mennyire kényelmetlenül érzi magát fürdőruhában, szóval az a legkevesebb, hogy nem húzom az időt feleslegesen. Sajnos a műtermem az emeleten van, ezért kicsit tovább tart oda is érnem, mint elsőre gondolom. Az meg még szerencsétlenebbé teszi a helyzetet, hogy nem találom meg elsőre a türkíz kék festékemet.
          - A fenébe – káromkodok egyet, majd a hiányzó szín nélkül, egy másik halványabb árnyalattal indulok meg.
          Hamar oda is érek, és ledobom az asztalra a tartókat. Néhány szét is gurul és a földön köt ki. Felveszem őket, majd a fejemre csapok a kezemmel. Simán lebegtethettem is volna, mindegy most már. Odamegyek vendégemhez, és letelepedek mellé.
          - Hamarosan kész leszek. A cápauszonyt már nem is kell feltenned. Igyekszem tényleg gyors lenni.
          Nekem úgy tűnik, hogy Mira és Felix egész jól kijönnek, ennek nagyon örülök. Visszamegyek a képhez, és kicsit összevetem azzal az elkészült részt, ami a képzeletemben van. Megpróbálom a lehető legkevesebb kellemetlenséggel megoldani a végét már. Azonban ez olyan szempontból nem működik, hogy kellenek az árnyékok.
          - Nem gond, ha beállítalak abba a pozícióba a kép alapján, ahogy voltál?
          Ha engedi, akkor beállítom, ha nem engedi, akkor pontos utasításokat adok neki. Nem is tart sokáig már innentől kezdve. Egész pontosan még 10 percig. A többit már meg tudom oldani nélküle is. Az idő lejárta után, amíg Mira kiélvezi a szabad mozgás örömteljes perceit, addig bemegyek a konyhába egy kis meleg teáért.
          - Még pár nap, mire teljesen elkészülök vele. Ha van kedved, akkor összefuthatunk, hogy megmutassam, de tudok róla csinálni egy kisebb másolatot, amit Cocóval el is tudok küldeni. Melyik legyen? – nyújtom át neki a csészét.
          Leülök a medence szélére úgy, hogy a lábam belógassam. Remélem összejön minden, és nem dobják vissza a projektnél.