..reunion..

[Én]

to Mr. Christopher Cartwright

 

Egy kar. Oké, meg még elég nagy távolság is, de főleg egy kar választ el a prédámtól. Ha valaki másé lenne, talán leharapnám. Őt esetleg, majd - meg - harapom ezért. Nem mintha tudnék olyan gyorsan futni, mint ő. Káromkodni tudnék ízesebbet, de nem teszem, kár pazarolni a levegőt, az most az üldözéshez jobban kell, nekem legalábbis. Ő meg olyan, mint egy puskagolyó.
Eszembe jutnak az igazi farkasok. Falkaszellem, csapatmunka, vadászösztön - ez mind ott lebeg körülöttünk a levegőben, ahogy vázolja a tervet. Bár a farkas nem beszél, egy alattomos érzés fut át az agyamon: Ha nem vigyáz, igazi farkast csinálsz belőle! Gúnyos, gonosz, kínzó hang, amire dacosan válaszolom gondolatban: Most nézd meg, már egyébként is majdnem az! És nem. Én vigyázok.
- Bekerítjük - pontosítom a feltételes módját egy határozott kijelentéssel, és már ott sem volnék.. Csak olyan lassan engedi el a kezem, hogy az még marasztal. Halk, pukkanó hang csak, amivel távozik, nekem mégis olyan, mint egy rajtpisztoly dörrenése. Tudom, hogy nem hagy faképnél, hogy valahol ott van az utca elején, és visszafelé rohan. Azt is tudom, hogy a medvés közben felmászott arra a magasabban lévő tetőre, és eltűnik a létra tetején. Nem szabad célt tévesztenünk, mert akkor hoppanál, és ha nem látjuk honnan, talán nem tudjuk követni. Futásnak eredek, s fékezés nélkül szaladok a tűzlétrának. A becsapódás előtti utolsó pillanatban aprót lendül a pálcám, s amint az előbb, most is felhoppanálok a létra tetejére. Egyre több, és több tető kerül alánk. Vastag, rozsdás tetőfedő panelek, koromtól szutykos kéménycsövek, madárürülékes tv antennák közt száguldunk. A fazon gyors, gyorsabb, mint én. Ráadásul beborít az útba egy jókora, tüskésen szétágazó antennát. Az nagy, fémes csörömpöléssel borul elém az útba, én pedig megpróbálom átugrani, csakhogy elmérem, elakad a lábam, és elvesztve az egyensúlyom, nekiesek a korlátnak.
Egy pillanatra elszörnyeszt a mélység. Mondják a filmekben, meg regényekben, meg itt-ott, hogy ilyenkor nem szabad lenézni, csak azt nem mondják, hogy miért nem. Elszédít a látvány, megbűvöl a kilátás? Persze. De ami miatt valójában nem szabad lenézni, amivel nem szabad szembe nézni ebben a helyzetben, az egész egyszerűen a láthatatlan, de nagyon közeli halál. Még a legedzettebbeket is megtorpantja, s nem tudom, van-e ember a világon, aki meg tudja ezt szokni. Ipari alpinisták, repülőgép vezetők talán? Akiket ismerek, ők sem néznek le sose. A felfelé áramló levegő megrettent és csalogat egyszerre, én meg erőt veszek magamon, és talpra állok a hideg vascsövektől, amik elválasztanak a mélységtől. Megértem, miért is jutott eszébe valakinek az olyan hajmeresztő hobbi, mint a bunge jumping, vagy az ejtő ernyős ugrás. De nekem most más dolgom van.
Futok, ahogy tudok, de nem érek oda időben. A medvés fazon nagyon elszántan menekül - már ezért is érzem úgy, hogy muszáj elkapnom, mert több vaj van a füle mögött, mint azt én gondolom. Csakhogy a kövezkező tető alacsonyabban van, s ő bátran lendül át a korlát felett, aztán eltűnik a szemem elől. Hallom, ahogy földet ér, hallom nehéz léptei dobbanását, és azt is hallom, hogy valaki más is van ott. Ordítás ordítást követ, s egy jókora robbanás fénye és robaja árasztja el az amúgy békés éjszaka sötétjét.
Az ajkamba harapok, hogy ne kiáltsak Cartwright után, mert fogalmam sincs, mi történt ott, de jó biztos nem. Nem tudom, hogy csinálom, hogy miutűn megtorpanok a rémülettől, új haragra lobbanva megkettőzöm a lépteimet, s mindenre felkészülve, elszántan vetem magam én is át a málló vakolatú palánkon...

 

Can't help falling in love - dark version



...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

..a trágár szavak esélyesek...

Hát a fogak és karmok marta sebek lehetnek fájóbbak, mint az üresség és a csend? Szerintem nem.
Márpedig a csend beköszönt. Anna hiánya, noha csak egy pillanattal ezelőtt váltam el tőle máris kínzóan bántó. Talán azért, mert ostoba álomnak tűnik az egész, talán azért, mert magam sem hiszem el hogy ez a valóság. Ennek az utcának az elejét jól ismerem. Többször sétáltam már el erre, számtalanszor autóval, és sokszor két utcával odébb használtam az egyik mugli tetőt ha bérgyilkos melóim támadtak. Mégsem mertem egyből a tetőre dehoppanálni, mert hát elég egy rosszul elmért centi és több tíz méter zuhanás lesz a jussom. Nem, inkább két perccel több időt vesztek, de biztosra megyek. Még ott visszhangzik bennem Volkova halk beleegyezése miközben a tűzlétra alsó lépcsőfokain mászom nyílegyenesen felfelé: bekerítjük.
Csapatmunka lenne? Ostoba szeszély? Az üldözés szenvedélye? Vagy a megszálottság s a vele párosuló azután való vágy?
Nem tudom. Bárhogy is, leszarom hogy Sophie nem válaszol, hogy nem érzem évek óta először a medál súlyát és nyugtató jelenlétét. Úgy vagyok vele, hogy ráérek ezen akkor gondolkodni ha lesz időm és terem rá. Most az agyam csakis a feladatra összpontosít és persze Annára. Vissza kell találjak hozzá. Egyszerűen muszáj.
Mászok felfelé, fogam közé szorítva a szilpálcát, majd a tetőn már futok, noha néha kénytelen vagyok lelassítani, ahol összeszűkül annyira a szerkezetrendszer, hogy ne lehessen csak tyúklépésben áthaladni. Bassza meg… ki tervezte ezt?
Egy kémény.
Nem hagyhatja letérni a Kling street felé, mert ott az alacsony gerendázat minket hátráltatna. Mondjuk az üldözöttet is, de könnyebb módon léphetne meg. Részben a belváros felé, részben a sikátorok irányába.  Így visszafele rohanva ott a vidámpark, távoli fényei beragyogják a késő esti eget. Az autók moraja fentre apró idegesítő duruzsolásként szüremlenek mindössze fel. Valami nagyobb mehet el alattam, talán kamion.
Két kémény. Lepillantok, hogy nem ugrott-e le az emberünk, mert árnyalakját a sötétben még nem veszem ki ilyen távolból. Pedig nem lehetnek messze már, itt kell valahol lennie. A magasság szédítő is lehetne, ha lenne tériszonyom. De az nincs. Ezért is kedvelem a magasból kivárni az ellenfeleket. Csak várni, kivárni, célozni és lőni. Aztán bezsebelni a pénzt.
Halk szuszanással indulok tovább. Már hallanom kellene a lihegést, szuszogást, lábak dobogását, de semmi. Hagyta volna letérni? Ostoba… ha meglóg…
Akkor meglóg. És? Az ő baja…
Nagyot dobban a szívem Sophie halk, méltatlan megszólalására. Cinizmusa végigsöpör rajtam, a karom libabőrös lesz tőle, de magamba valahol mélyen örülök. Nem vagyok egyedül, nem hagy egyedül. Most még a gúnya maró éle sem érdekel. Megnyugszom.
- Stupor!
Az átok a fülemtől pár centire talál a falba. A robbanásra a hajamba törmelék, a fülembe pedig por száll. Az egyik éles kavicsmorzsalék végigszánt a homlokomon, érzem ahogy leszedi a bőrt. Figyelmetlen voltam. Ez rögvest megtorpanásra kényszerít és a harmadik kémény szegletébe vonulok vissza behúzott nyakkal, hogy onnan lőjjek ki egy exmemoriamot.
Nem talál, cserébe az egyik műholdvevő robban fel jó hangosan. Újabb átok reppen, a medvéstől felém, és felém a medvéstől. Még két kábítóátokkal próbálkozom, hasztalan. Aztán a harmadik célba érne, de addigra már feltűnik a lány is, aki a palánkon húzza át magát.
Stærmose embere nem hülye, kell ugyan egy perc neki hogy felmérje a helyzete súlyosságát és úgy helyezjen, Anna míg védtelen, mögötte legyen. Én pedig persze ezzel az opcióval nem számolok csak akkor, mikor egy kósza átkom célba ér, de a medvés ügyesen félreszökkenve kikerüli s majdnem a nőt találja el. Vagy őt találja el?
Egész testem megmerevedik a félelemtől a halk sikoly hallatán.
- Baszki! Ne!
Nyögök fel aggodalommal vegyes indulattal, és még sebtébe kilövök egy kötözőbűbájt hátha az legalább talál. Aztán már nem szentelek több figyelmet a melákra, hanem próbálom az Anna és közém ékelődött métereket legyűrni olyan gyorsan ahogy csak tudom, hogy ha tényleg őt találtam el nehogy lebucskázzon nekem itt a tetőről.
Mert épphogy csak visszakaptam. Nem veszíthetem el őt, ráadásul biztosan nem így. Az utolsó fél méteren ügyesen becsúszom és még pont elkapom a csuklóját hason fekve a peremnél, megmentve őt a halálbiztos zuhanástól. Fehéredő ujjbegyekkel fogja a tetőcserepek legszélét, alatta tátong a mélység a dudáló autók sokaságával.
- El ne engedd! Felhúzlak…
Lihegem nehezen, mert az oldalam már szúr félig a futástól és jórészt a kétségbeeséstől.

to Mr. Christopher Cartwright

 

Furcsa szögből szembesülök az eseményekkel, s mondhatni tehetetlenül vágódom a közepébe mindennek. Fentről-oldalról jól látom, ahogy pattan egy kábító átok, vörös fénye átszínezi egy villanásnyi időre a tető éjszakai kékesfeketéjét.
Nem vagyok egy nagy párbajhős, sajnos. Bár az elmúlt időszak megedzett kissé, sosem leszek az a vérbeli harci mágus, aki már az óvodában is kőbálvánnyá változtatja azt, aki összetörte a matjoska babáját. Nem, én annak a kis szemétnek puszta kézzel húztam be, aztán jól meg is büntettek érte. Valahogy így vagyok a párbajozással is a mai napig, belemegyek ugyan, mert kénytelen vagyok, csak épp valószínű, hogy én húzom a rövidebbet. Kivéve, ha jelen van Cartwright. Nagy szerencsémre. Vagy mégsem?
Későn veszem észre, hogy a medvés fazon direkt keverte kereszttűzbe magát. Szóval ilyen lehet Chris Cartwright ellenfelének lenni? Még épp látom a másik mögül előtűnni a harcias ábrázatot, a kék lánggal izzó tekintetet, aminek hátborzongató ellenpontot ad a vakító, vörös fény. Van benne valami jó értelemben vett vadító - de most nem örülök neki, mert én kerültem a célkeresztbe mind a szép vágású szemeknek, mind pedig az eddig főképp csak oldalról látott szilpálca izzó hegyének.
Félreugrok, csak épp kibillenek miatta az egyensúlyomból. Nem vagyok az a sikítós fajta, de önkéntelen tör fel belőlem a rémület hangja. Feleslegesen hangoskodom egyébként, mögöttem a falba vágódó átok jóval nagyobb lármát csap, én alig hallom a saját hangom.
Lelassul a világ. Por, törmelék és némi éles fényű szikra mutatja a lökéshullám útját. Mellbevág, mintha egy jókora ütővel küldene valaki oldalba, s tehetetenül csatlakozom a gomolygó vakolatködhöz meg az izzó pernyéhez a sodrásban.
Érzem, hogy eltűnik a talpam alól a talaj. A felfelé süvítő légáramlatok gúnyolódnak rajtam, vagy ez szánalmas kísérlet volna arra, hogy fenntartsanak? Igazából persze egyik sem. Ez csak szél. Élettelen, halált ígérő. Kapálódzom, inkább ösztönösen, mint ésszel. Kicsúszik az ujjam alól a tetőcserép, már nem foghatok el semmit, nincs elérhető távolságból kapaszkodó… És mégis.
Hiába kapkodtam vakon, ez a kéz megtalál. Én meg az övét. Ujjai úgy fognak, mint egy bilincs, de ez most jófajta fogság, biztonságot jelent. Nem az a helyzet, mikor leplezi az ember az arcát, úgyhogy láthat rajtam mindent, rémületet, meglepetést, mindent... Csak egy pillanatig, aztán elönt a biztonságérzet, azzal együtt pedig, hogy elmúlik a halálfélelem és csak aggódás marad, már a düh is elönt.
- El ne engedd! Felhúzlak…
- Jó, hogy mondod - fújom, és megpróbálok a lábammal valami kiszögellést fogni, hogy segítsek neki. Persze, hogy nem egy leviosával kapott el, vagy valamivel. Ő szuszog, én meg hiába kapálódzok, érzetre nem segít, sőt, a fél pár topánom aranyszínű villanással, mint egy elbaszott cikesz, elrepül az ejszaka mélységébe. Mi lesz, ha valakit fejentalál odalenn? Hát most maximum reménykedhetek, hogy mégse.
Inkább lógok tovább, abbahagyom a mozgolódást, tanácstalanul nézek, egyre kétségbeesettebben. Miért nem valami madár az animágus alakom?! A jelek szerint legalább az emberünk lelépett, és nem pedig seggbe  küldte Cartwrightot egy átokkal, hogy mind lezuhanjunk.
- Rohadtul csúszik ez a cserép - szűröm a fogaim között, és azt nem teszem hozzá, hogy a csuklója is egyre kevésbé jól fogható az izzadtságtól. Miliméterről miliméterre érzem, hogy egyre nagyobb a baj.
- Félek, hogy Téged is lehúzlak. Talán… - Nem akartam kimondani, hogy mégis jobb volna talán, ha elengedem. Ahelyett azt teszem, amiről tudom, hogy nem szabad, és lenézek. Egy mezítláb, egy aranycipő. Lábujjhegyen lógnak az éjszakában világító ablakok, utcai fények, robogó autók és mászkáló emberek felett. Felnézek Cartwright szemeibe. Ha nem tud felhúzni, és magammal rántom… Azt nem. Akkor jöjjön inkább a zuhanás...
 

Can't help falling in love - dark version



...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

..a trágár szavak esélyesek...

Megforgatom a szemem a cinikus megjegyzésre. Nem tudom sírjak-e vagy igazából örüljek, hogy a humora még vagy már nem hagyta el. Mert így legalább önmaga és legalább engem is a valóságba tart. Már amennyire valóságnak lehet ezt nevezni. Lehet kellett volna még két pirula és rózsaszín repülő elefántokat is látnék, de ehelyett még mindig egy hidrogénszőke Volkova pislog fel rám az utcai lámpák villogó fényének kereszttüzében alsó hangon nyolc méter magasból.
A karom beleremeg Anna súlyának tartásától. Agyam egy piciny része kezd pánikba esni ahogy érzem a kezem síkosságát az ujjai erős szorítása alatt. Kissé felengedek mikor látom hogy próbál valami kapaszkodót találni lábbal, mert ha sikerülne talán könnyedebben tudnám felhúzni és…
- Rohadtul csúszik ez a cserép…
- Faszom…
Mormogom de rájövök, hogy ezt sikerült hangosan kimondanom. Nem akarom megijeszteni. Mire jó a pánik? Semmire az égvilágon. Igyekszem hát racionálisan gondolkodni. Összeszorítom a szám egy pillanatra, majd kifújom a levegőt. Egy izzadságcsepp végiggurul a homlokomon. Már épp megszólalnék, hogy oké Volkova, jól figyelj, most háromra összeszedem minden erőm te meg ahogy tudsz és amibe csak tudsz kapaszkodj meg és told felfelé magad… mikor persze beelőz.
- Félek, hogy Téged is lehúzlak. Talán…
- Nem…!
Hevesen kezdem el rázni a fejem, mintha csak ez segítene kiűzni a nyitva hagyott mondat jelentőségét. A jelentését. Hangomba apró él csendül, metsző mint egy kés hegye. Mintha csak ezzel akarnám kitörölni Anna szöszke fejéből is, akárcsak a magaméból a lehetőség nagy valószínűségének halovány kis morzsáját.
- Kizárt. Nem engedlek el!
Megint összeszorítom a szám, mielőtt olyat mondanék aminek nincs helye vagy ideje…
- Háromra húzlak. Készülj…! Egy.. kettő…
Mély levegőt veszek és a fölös energiáim amik még nincsenek mozgósítva életre kelnek. Igyekszem Sophie gunyoros közérzetét figyelmen kívül hagyni, mert evidensen ő most a kudarcomnak drukkol.
- Három!
Az inak megfeszülnek a karomban, a törzsemben, és beleadom az energiát hogy Volkovát kiemeljem a színesen kavargó mélység szorításából. Nem egyszerű, pláne hogy ő nem nagyon tud mivel rásegíteni. A végén azonban van egy pont ahol már átbillenve lendületből jön aminek kell, és ő fent van. Biztonságban.
Igazából az egész nem tarthatott tovább egy percnél mégis végtelen óráknak tűnt minden. Még az is hogy magamhoz vonom, és jól ismert illata belengi az orromat. Remegő karomon próbálok úrrá lenni, amiből kivette az erőt Anna súlya. Most realizálódik bennem, mekkora ökörség volt két tűz közé szorítani a medvést. Számolhattam volna ezzel az eshetőséggel.
Ölelem őt, miközben igyekszem Sophie undorával nem foglalkozni.
- Nem veszíthetlek el. Hiszen csak most kaptalak vissza…
Mormogom bele a vaksötétbe. Homlokon csókolom szelíden, kissé dorgálón mert a gondolat is sértő hogy azt hiszi hagytam volna lezuhanni. Igazából az rémiszt meg hogy más esetében lehet racionálisan még elő is fordulhatott volna és nem lett volna olyan kardinális bűntudatom. De ő más. Mindig is más volt, és talán örökre az is marad. Szőkén, barnán… mindenhogy.

to Mr. Christopher Cartwright

 

Vajon jól áll nekem a mélység? Próbálom Chris szeme tükrén vizslatni, de persze messze van, csak a lent hömpölygő autósereg vörös-fehér villanásait, meg a színes és fakósárga utcai fények vibrálását.
- Faszom… - mondja, belőlem meg kiszakad valami apró, prüszkölős, hisztérikus vihogásfoszlány. Lehet, hogy ez az utolsó szó, amit életemben hallok? Nos, lehetne fennköltebb is, de végülis ez is éppen tökéletes. Jól lezárja ezt az egész káoszt, amiben éltem, de különösen az utóbbi hónapokat…
De nem, nem adja fel ennyivel. Tiltakozik, küzd és ígér, s nem is a szavait veszem komolyan, hanem ami azokon túl van, a fújtatását, a megfeszítettségtől remegő izmait, az arckifejezését, amiről süt ugyanazon szavaknak az értelme, de még több is.
Próbálok segíteni neki, jobb híján beletörik az egyik körmöm a cserepekbe, aztán ki is csúszik a szánalmas kis kapaszkodó az ujjaim közül, de már felesleges is fognom. Fordul egyet a világ - mint mindig, ha közelebb kerülök ehhez a lókötőhöz - aztán mintegy hajóhinta, fellendülök, és átborulok a mélységből Cartwrightra.
- Oh, фига себе - mondom a perem felé fordulva oroszul, hogy baszki, olyan eltéveszthetetlen hangsúlyozással, hogy abból a másik gondolhatja, hogy ez nem egy szép kifejezés.
- Úgy értem… Köszönöm… - fújom őszintén, mostmár Chris irányába, és nagy sóhajjal beletemetem az arcom a mellkasán húzódó, kellemes tapintású ing hullámai közé. Kissé mintha vizes volna, de mit törődöm én most ezzel? Hallgatom az ütemes, kissé heves szívdobogást, míg az enyém is legalább annyira lefékez - még ez a tempó is gyors, de azért már nem nevezném hiperventillálásnak úgy, mint az iménti ütemet, mikor a szakadék fölött lógtam.
 Még egy pillanatig mindenem olyan feszült, akár ha pofon lőttek volna egy petrifikusszal, de a szavak, és az ölelése felolvaszt, s hirtelen egészen elernyedek. Forog velem a világ, egy biztos pont van csak, ami megtart, és az Cartwright, magam körül. Nem is tudom, mióta nem voltam már ilyen nyugodt, és ilyen kába. Hogy apám eltűnt, azóta mintha folyamatosan egy tátongó, sötét szakadék fölött lógtam volna magatehetetlenül, talán már el is kezdtem zuhanni, de most ez az egész megszűnt. Christopher hirtelen odarántott magához, és megszűnt a zuhanás, a bizonytalanság, minden. Csak a karok, a szívdobogás és az a néhány, morgós-rekedtes hangon kibökött szó maradt.
- Nem veszíthetlek el. Hiszen csak most kaptalak vissza…
- Tetszik a céltudatosságod - dünnyögöm és felnézek, ahogy homlokon csókol. Ez meg is mosolyogtat, de meg is lep kissé. Abszurd pont tőle, de mégis annyira őszinte gesztus ez, ő, a nagy rosszfiú, aki épp az imént hajtott végre egy hősies tettet, most itt puszilgatja a homlokomat ahelyett, hogy kihasználná a helyzetet, amit nyilvánvalóan könnyen megtehetne.
- De még mindig lehetne egy kicsit több… - hajolok közelebb, és egy futó, épp csak lehelletnyi csókot lehelek a szájára. Különösen hat rám ez, valahogy úgy, mint a nyálas mesékben a herceg csókja, csak én nem vagyok királylány, és nem a fickó kapott le magatehetetlenségemben, de azért hasonlóképp felébredek tőle.
- Nem tudom, bejön-e a világos hajszín, de azt hiszem, most már nem is lényeges. Én utálom, de ezek után a festék alatt tuti az utolsó hajszálamig megőszülök - rázom meg az említett szőke tincseket, aztán körbenézek. Szépen leamortizáltuk ezt a helyet, vagyis főleg a fiúk. Az egyik antenna félbetörve lengedez a szélben, és füstöl még egy kissé, odább egy elektromos kábel perceg, és szór szikrákat utolsó vergődései közepette, mielőtt végleg sötétségbe borul az is, meg alattunk az egész ház is. A tetőn nem moccan már más, csak a fel-feltámadó város feletti, neveletlen szél.
- Ja, és én meg azt az alakot nem veszíthettem volna el… De lám… - mutatok körbe a fél kezemmel, amelyiket a körém fonódó karoktól el bírok szabadítani, aztán bosszús sóhajjal megszorongatom az orrnyergemet a két szemem közt. Relaxációs pont ez, de most csak annyit sikerült elérnem, hogy éppen ne robbanjak/robbantsak fel mindent
- Tudod te, meddig tartott becserkészni ezt a tagot? Iszonyú fontos lett volna a fejébe néznem, de a feje sajnos a testével együtt távozott, ismeretlen helyre, és az az érzésem, másodjára nehezebb lesz előkerítenem - fújom, bár a harag nem neki szól, hanem az egész rohadt világnak, főleg pedig önnön becses személyemnek.  Szánalmas, hogy a dolgokhoz képest, amiket elérni szeretnék - elérni fogok! - mennyire sokat bírok szerencsétlenkedni. De itt már nem adom fel, se apám megtalálását, se a nagyobb szabású céljaimat.
- Szóval jó vagy nyomkövetésben is, vagy van egy jó embered erre? - nézek fel a kék szemekbe félrebillentett fejjel, kissé bosszúsan, kissé provokatívan, és próbálom megerőőltetni magam, hogy a válasz érdekeljen, ne valami más...

 

Can't help falling in love - dark version



...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

..a trágár szavak esélyesek...

Valami halk mormolást értek ki a céltudatosságól, de igazán őszintén nem tudom, hogy ez az én céltudatosságomról szól vagy csak úgy a céltudatosságról magáról nagy általánosságokban. Nem is igazán érdekel, mert feltételezhetően bók volt a részéről vagy a kitartásomnak vagy az ösztöneimnek, vagy a helyzet adta örömnek, hogy túléltük. Mindketten.
A nagyobb gond, hogy megint közel kerül. Olyan nagyon közel hogy nehezen állom meg a közelségét, illetve hogy az adott ösztönös és megnyugtatónak szánt mozdulatsort ne vigyem tovább valami mélyebbé és intenzívebbé. Tartalmasabbá egy emelettel lejjebb az ajkainál.
Talán Sophie ment ki. A cinikus undora és lefitymálása a túlzottan romantikusan idilli helyzetre, de bennem van az irányába szabott gát képzeletbeli uszadékfáinak darabkái is. Amit kétségtelenül magam szabtam a számtalan baklövésnek titulált félsikeres próbálkozások után.
Szóval félbe marad minden, mindössze a pillanat tűnik végtelennek, ahogy ott ülünk vagy fekszünk, összegabalyodva, egymáshoz érve különféle, számomra jelenleg meghatározhatatlan pontokon, örülve szimplán a levegő vétel könnyedségének meg a szívritmus lassulásának.
- De még mindig lehetne egy kicsit több…
Hát ha le akart volna lassulni is, Anna ezzel a félbe hagyott, nyitottan maradt mondatával elintézi, hogy nemhogy kihagyjon egy ritmust de újra felvegye az eredeti tempót. Ellenben innentől az idő is beszáll a játékba, s míg eddig nyugodtan váratott magára most bepótolni akarja az eddig elmulasztottakat, így fénysebességre kapcsol. Mire felocsúdok Anna arcának lágy vonásait már nem tudom kivenni, s egyszerűen csak érzem a puha csókot, ami édes kis semmiséggel ér fel. Tipikus egy pofon a szerencsétlennek, pár ócska penny a rászorulónak… nem váltasz vele világot, mégis sokat sejtet, sokat ígér és nagy bukást hordoz magában.
- Nem tudom, bejön-e a világos hajszín, de azt hiszem, most már nem is lényeges. Én utálom, de ezek után a festék alatt tuti az utolsó hajszálamig megőszülök…
Hogy mi?
Fel se fogom a szavait, zavartan nézem őt, immár újra normális távolságból. Normál esetben talán haragudnék rá ezért a kamaszok körében elterjedt szájrapuszi hálálkodásért ,- végtére is csak az életét mentettem meg de na mindegy – de pillanatnyilag még a mozaik apró darabjainak kirakásával vagyok elfoglalva meg hogy térben és időben felvegyem a fonalat.
- Ja, és én meg azt az alakot nem veszíthettem volna el… De lám… Tudod te, meddig tartott becserkészni ezt a tagot? Iszonyú fontos lett volna a fejébe néznem, de a feje sajnos a testével együtt távozott, ismeretlen helyre, és az az érzésem, másodjára nehezebb lesz előkerítenem.
- Hé hé hé! Nyugi…..
Kapcsolok rögtön a női hisztire zsigerből, mert ezen a téren én is olyan vagyok mint minden más férfi. Nem, kurvára nem bírom elviselni. Kezeim Anna két vállára siklanak és megnyugtatóan szorítom meg, jelezve hogy ne a tető alkotta leharcolt csatateret szemlélve boszankondjon, hanem nézzen újra rám a kék szemeivel.
- Szóval jó vagy nyomkövetésben is, vagy van egy jó embered erre?
- Meglehet hogy akad…- somolyodom el sokat sejtetően. A nyelvem hegyén van egy újabb ígéret, hogy a föld alól is előkerítem neki, de nem mondom ki. Egyrészt félig meddig hencegés lenne, másrészt nem érdemli meg hogy ígérgessek. Alapvetően sem szokásom, és ez a fajta hála is olyan, amin nem tudok elmenni.
- De annak bizony tényleg ára van.
Tekintetemben megvillan valami vad, valami veszélyes. Valami számító, valami követelőző. Valami, ami mindig ott lapult már az előtt is hogy találkoztam volna vele, és azután még inkább, hogy láttam őt.
A birtoklási vágy.

to Mr. Christopher Cartwright

 

- Hé hé hé! Nyugi…..
- Jaj tényleg, elfelejtettem megnyugodni, nehogy ideges legyek - vágom rá és most egy másfajta tűz forrong bennem, ami kiül a tekintetembe is.
- Ez. Most. Fontos. - Jól tagolom  a mondatot, de nem mintha ő amúgy nem értené. Nem, ez magamnak szól, ahogy az a pusztító vihar is bennem tombol. Elég volt abból, amit idáig az életemnek csúfoltam. Ahhoz, hogy nyugodtan dolgozhassak az ellenszeren, ahhoz, hogy békében élhessek, mindehhez az egészhez egy dolog kell. Persze, apám megtalálása is fontos - de ez az egy dolog valami más.
- Meglehet hogy akad…
- Pont erre az egy dologra ne lenne embered, tolvajok királya - billentem félre a fejem, s úgy nézek fel rá, hogy átragad a somolygása, nagyjából úgy verődve vissza, mint a Holdról a Nap fénye, sápadtabban, halványabban, de azért valami fény mégiscsak látszik az éjszakában.
- De annak bizony tényleg ára van. - Nagy sóhajjal nézek félre, bosszússágot mímelve, aztán elhúzódom tőle távolabb, jelezvén, hogy akkor itt komoly tárgyalások fognak folyni.
- Nahát, nem vállalod a két szép szememért? Meglepsz, tényleg... - nyújtom el az utolsó két szót színpadiasan, és úgy csinálok, mint aki most hű, de meglepődött. Valójában pedig ki tudja? A szó az csak szó. Volt már köztünk tartozás ide is, oda is, hidegvérrel állom hát a kék szemekben felvillanó mohóságot. Sőt, szemtelenül el is gyönyörködöm benne, valahogy olyasmi szépséget találok benne, mint a mugli tűzhelyek gázlángjának kék lobogásában, vagy a vadászó ragadozók izzó tekintetében. Nem zavar, hogy rám irányul, voltam már veszélyes tekintetek kereszttüzében.
- Hát mondd, mibe kerül nekem ez az üzlet. De ne gondold, hogy megúszod alkudozás nélkül. Így is sokba van ez nekem… Mintha az előbb egy kósza átok nyomán majdnem ... - célzok egy lapos oldalpillantással, sőt a kezemet is kinyújtom a tető pereme fölé. Az ujjaim között érzem keresztüláramolni az autók füstjével és fékporával, az embertömegek zsibongásával és az utcalámpák sápadt fényű pislákolásával terhelt, felszálló fuvallatokat. Végigfut a karomon a borzongás, a nyakam apró pihéiig. Vagy ez mégiscsak a velem szembemeredő szempártól van?
- De biztos van az az ár. Tudod, sok nagyszabású tervem van még, és mindhez kell az az információ, amit most futni hagytam - célozgatok, és az eddigi évődős mosoly most elhalványul, majd eltűnik a szám szögletéből. A tekintetem is elsötétül, elmélyed a gondolataimban egy pillanatra, aztán vissza is zökkenek a valóságba, visszaránt Cartwright, meg a tarifái. És hogy drágának fogom-e találni a mondott árat? Ó, minden bizonnyal. De attól még lehet, hogy szinte szívesen meg is fizetem.



 

Can't help falling in love - dark version



...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

..a trágár szavak esélyesek...

- Jaj tényleg, elfelejtettem megnyugodni, nehogy ideges legyek…!
A kirohanására pofátlanul elvigyorodom. Érdekes és váratlan fordulat ez, egyik percben még az élet és halál között lebegni, adrenalinnal túlfűtötten küzdeni, a másikban pedig már viccelődni a semmin…
Érzem, hogy Sophienak ez volt az utolsó végső pont. Némaságba burkolózik csak a medál lesz súlyosabb újra a nyakamba, jelezvén bizony nem kell elfeledkeznem róla. Bassza meg, de idegesítő…
Alapvetően is az ha nőkkel vagyok, de ez amit Anna esetében művel… frusztráló. Egyedül Aneliánál tett kivételt, de a Szirént azon kívül a pár alkalmon kívül nem látogattam fel. És nem is fogom.
- Pont erre az egy dologra ne lenne embered, tolvajok királya…
Anna somolygása térít magamhoz. Mintha csak a saját túlfűtött érzelmeim tükröződnének vissza rajta, de egy pillanatig azt hiszem csak káprázik a szemem. Majd ahogy nem tűnik tova a késztetés, megnyugszom. Innentől már magabiztosabban ülök a képzeletbeli lovon. Felnevetek a rám aggatott jelzőn. Ezt se mondták még nekem.
A tolvajok királyának inkább Waltont nevezném, bár tény hogy Európán belül a brit térségben az én kezem alatt fut minden.
Kezeim a vállairól felsiklanak az arcára és szelíden simítok végig szinkronba mindkét hüvelykujjammal az arccsontján.
Páratlanul szép, karakteres arca van és ezt szeretem benne. Sose bírtam a tucatot. Mindenben az eredetiséget, az egyediséget keresem. Ő pedig tökéletes egyvelege mindennek.
- Hát mondd, mibe kerül nekem ez az üzlet. De ne gondold, hogy megúszod alkudozás nélkül. Így is sokba van ez nekem… Mintha az előbb egy kósza átok nyomán majdnem ...
Karja mozdul és szelíden siklik ki a mélység felé, ami tőlünk fél méterre se tátong. Arcomon átfut egy grimasz, a mosoly lehervad róla azon nyomban. Nem kellett volna emlékeztetnie erre, mit is éltünk át pár pillanattal ezelőtt… valószínű kellően sokszor fog a rémálmaimban szerepelni hacsak Sophie azokat is el nem nyomja.
A jobb kezem mozdul az övé után és rákulcsolódik az ujjaira összefűzve vele a sajátomat. Szelíden vonom be és lehelek rá egy csókot. Mondhatjuk hogy egyfajta bocsánatkérés ez, bízom bennem hogy romantikus lelkülettel áldva minden nőnek, így Annának is annak hat. Valójában csak érezni akarom a közelségét, a bőre illatát mert így is hihetetlen hogy újra itt van, hát még ami nemrég megesett.
- Bocsáss meg...
Szinte halkan suttogom. Szinte olyan, mintha ki se mondanám. A tekintetembe fájdalom és megbánás költözik. Nem akartam ezt, tényleg nem. És ez elég volt hogy teljesen kijózanítson mindenféle mámorból.
Sophie felszisszen, tudja mekkora sarokkő ez az életembe. Soha senkitől nem kértem még elnézést, legalábbis nem őszintén. Maximum szarkasztikusan ejtettem ki gúnnyal hangsúlyozva. Mint pár más dologban, ebben is Volkova az első.
A villódzó fényárban a vonásai nem mindig rajzolódnak ki tisztán. Az árnyékok jönnek és mennek, finom koordinálatlan táncot lejtenek, s ettől csak még misztikusabb lesz minden. A vonásai, a gesztikulációja, a tekintete…
- De biztos van az az ár. Tudod, sok nagyszabású tervem van még, és mindhez kell az az információ, amit most futni hagytam
- Ne aggódj, visszaszerzem neked…
Hajolok közelebb szelíden, úgy hogy az orrom összeér az övével. Kezem nem engedi el az övét mindössze kicsit kényelmesebben kettőnk közé engedem. Közel járok hogy meghazudtoljam magam és a fogadalmam, hogy rögtön megcsókoljam de még valami visszatart. Magam sem tudom mi pontosan…
- Szerintem sejted az árát...
Nem, itt nem konkrétan a szexre gondolok fizetségként. Bár az se rossz, de nem egyszeri alkalmat akarok. És nem, nem is egy könnye,d ám annál hevesebb csókra. Többet várok el tőle. Egyenlőséget, elfogadást. Hogy partnernek tekintsen, ne pedig egy eldobható barátnak tartson. Vagy valakinek, akinek elfelejt szólni - vagy egy kurva üzenetet írni-, hogy visszatért a fagyos Oroszországba…

to Mr. Christopher Cartwright

 

Gúnyos vigyorok, fájdalom-mosoly, hamis nevetés. Hányféle hangot adhat az ember az érzéseinek, ha sírni már nem tud, s dühöngeni felesleges… Mikor már elfogytak a könnyek, nincs már gyógyír a fájdalomra, akkor csak a humor érzéstelenítése segít. Nem oldja meg persze, de ez is egy módja a túlélésnek.
A kezemet úgy vonja be a mélység fölül, mintha azokkal újrajátszanánk az előbb történteket. Megemelem a szemöldököm, és pilláim távolabb húzódnak egymástól, nagyobb teret engedve a sztyeppe hómezőihez idomult kék íriszeknek. Nem csak eltűröm a gesztust, de finoman viszonzom is a fogást, még akkor is, ha kissé meglep.
Furcsa ez a kézcsók, mert általában csak egy kézcsók. Ott marad a kézfejen, kivált némi zavart, vagy annyit sem, de ez… Ez más. Ezt úgy vezeti a kezem, mintha áram rázott volna meg. Végigszalad rajtam, elér oda, ahová az átlagosabbak nem.
- Bocsáss meg…
Nem esik le az állam, mert úgy meglep ez a két szó, hogy még arról is megfelejtkezem. Csak bámulok, kezében a kezemmel, lelkemben az előbbi kézcsók képzeletbeli, elektromos szikrái pattognak, a fülem pedig ettől a gondolatnál épp csak egy hajszállal hangosabb, mégis velőtrázó kéréstől cseng.
Kinyitom a szám, újra becsukom. Megbocsátani? Még magam sem tudom, haragszom-e, és ha igen, nagy eséllyel nem is rá. Magamra inkább. Sok mindenért.
- Legyünk kvittek. Leléptem egy szó nélkül - sóhajtom lassan és halkan, lesütve a szemem, aztán újra felnézve rá, egy kicsit közelebbről. Nem volt szép tőlem, tudom én jól. Az imént, amikor egy pillanatig azt gondoltam végem... Hát igen, csak átsuhant a gondolataim közt, hogy nem kellett volna. De mostanában sajnos elkerüli tetteimet a szépség. Néha még a moralitás is. Nem is küzdök érte, a lelkiismeretemet félig már megette a dühöngő farkas, de jó tudni, hogy azért megérzem még néha a fájdalmát. Valami még maradt, és Cartwright jó úton halad, hogy felélessze kissé.
- Ne aggódj, visszaszerzem neked…
Félmosoly söpri el az előbbi aggályokat és rossz érzéseket, és hirtelen rádöbbenek, hogy ez hiányzott. Van egy kéz, ami elér, mielőtt lezuhannék. Van egy szívdobogás, ami felébreszti az enyém is, mielőtt megállni készülne. Ha valakiről, hát róla el is hiszem.
- Nem aggódom. - A félmosolyból egész lesz, a két azúr tekintet már egymásban tükröződik. Úgy tartják, ha két tükör szembefordul egymással, az útvesztőt, csapdát hoz létre a lelkeknek. Ha két élettelen, üvegből és fémből alkotott tárgy képes megidézni a végtelent, mire képes két élő, érző tükre a léleknek? Meglátjuk.
- Szerintem sejted az árát…
- Szerintem te pedig nem - vágok vissza sokat sejtető pillantással. Szavaim egyszerre biztatnak és intenek óvatosságra. Mert látom ám, hogy néz. Minden benne van. Birtoklásvágy, mohóság, baljós fénnyel izzik - de nem-e a sajátjaim-e ezek, s csak visszacsillanni látom őket?
Még mindig rossz ötletnek tartom. Nem vagyok egyszerű. És nem vagyok jó. Nem tudja, mibe kezd. De talán jobb is. Már nem tiltakozom többé, a lelkiismeretemet újra maga alá gyűri a farkas, aki haladni akar, akinek nagyratörő céljai vannak. Aki nem kullog többé a rangsor végén.
- Fogalmad sincs - suttogom, aztán ajkam újra az övéhez ér, de ez most nem egy futó kis puszi, nem. Ez pont az a fajta csók, amire most nem érünk rá. Nem vadul szenvedélyes, nem lobogva lángol, inkább úgy izzik, mint a láva. Pusztító forrósággal, és ráérős türelemmel. De végtére is csak magamhoz térek belőle. Lebillentem a homlokom, így pillantok fel rá várakozón.
- Szóval megkeressük ezt a te nyomkereső emberedet, vagy nekem kell utána szaglásznom? Kihűl a nyom... - mondom lassan, nem követelődzőn, épp csak megpróbálva összeszedni magunkat, meg a realitást, ami bizony nem egyszerű így kettecskén vele, a csillagok alatt és jóval a város felett, érzésre a világ tetején, a valóság felett épp egy tetőnyivel. De ideje volna lemenni...

 

Can't help falling in love - dark version



...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

..a trágár szavak esélyesek...

Mindig könnyen megy elveszni a pillanatokban vele. Most sincs ez igazán másképp. Hiába ketyeg az óra, sose áll le, valahogy vele az idő váltakozva halad. Néha nagyon gyorsan, néha pedig nagyon de nagyon lassan. És most is kicsit olyan, mintha minden megfagyna körülöttünk. Talán ha lenéznék realizálhatnám csak, hogy ettől az autók, a környezet, az emberek nem szűntek meg létezni. Hogy minden a régi, minden halad a maga ütemében. Talán csak mi nem akarunk igazán részt venni ebben. Nem ez lenne az első eset…
Kedvem lenne elnevetni magam a visszavágásán, de csak egy halk elégedett nyögésszerű válaszra futja a kiszélesedő mosolyom mellett. Ez tudatja vele, nem is vártam kevesebbet tőle. Talán részben ez tetszik benne. Az örök ellenkezés, az állandó kihívás… a tűz, ami ott lobog, állandóan.
- Fogalmad sincs…
Ó, de lenne… nyelvem hegyén van hogy most én vágjak vissza, de eddigre ajkaimon érzem a leheletét, orra az enyémmel ér össze és az illata, a teste melege körbeölel. Így nem gondolkodom tovább, és még ez az egyszerű kis fricska sem futja tőlem. Hagyom hogy ő diktálja a tempót a közeledéssel, a csókkal és annak mélységével együtt. Ritka ez hogy kiadom a kezemből a gyeplőt, talán egyszer vagy kétszer ha előfordult… Pedig nem sokon múlik most sem, hogy hevesebben reagáljak. Szívem szerint magamhoz rántanám, hogy érezze minden egyes lélegzetvételemet meg annak a hevességét, amit állandóan okoz vagy vele párosuló szívverésem ritmusát én pedig az ő selymes bőrének érintését. Valami azonban óvva int, hogy annak örüljek ami van, ne legyek gyerekesen telhetetlen.  Mikor elhúzódna nem hagyom, mert ha már szenvedélyben nincs hiány ugyan csak az intenzitásban hát nem engedem el olcsón, így meghosszabbítom a dolgot még egy kicsit. Addig míg merem, mert ha rajtam múlna talán örökre itt ragadnánk.
- Szóval megkeressük ezt a te nyomkereső emberedet, vagy nekem kell utána szaglásznom? Kihűl a nyom...
Alighogy vége szakad a csóknak de még ölelem rögtön a problémafelvetés jön. Sóhajtok egyet kissé lemondóan mert menthetetlen ez a nő, az már holtbiztos. Mondjuk ez is csak fokozza a rajongásom. A céltudatosság és a kitartása…
- Az már kihűlt. Nézd, a medvés jó darabig nem fog előjönni. Keres egy ideális barlangot mint minden vad, akit megsebeztek. Igen, ő is megsebesült… - válaszolom az értetlen pillantásra.-…az egója árán.
Vállat vonok mintha mindegy lenne, pedig tudom hogy ezzel csak bosszantom Volkovát.
- Szóval ki kell várni míg újra előmerészkedik. Kell pár telefonhívás, de meglesz. Csak légy türelmes.
Nincs ínyemre Soren-t felhívni, de nagyon nem mutatkozik más lehetőség. Illetve az egész várost rá kell állítanom a témára, mert ha valakinek, hát nekem mindenhol vannak szemeim és füleim…

to Mr. Christopher Cartwright

 

Az a kelletlenség… Nem tudom, bosszankodjak, vagy nevessek rajta. Mintha nem tudná, milyen a  munkamánia. Láttam az elszántságát Rómában. Tudom, hogy nem idegen tőle ez a makacs ragaszkodás ahhoz, amit eltervezett. Most is van a képén valami abból a tűzből, amit a vadra leső ragadozón is észre lehet venni - de mintha most nem a munkamánia okozná. Mindegy. Nálam igen.
- Az már kihűlt. Nézd, a medvés jó darabig nem fog előjönni. Keres egy ideális barlangot mint minden vad, akit megsebeztek. Igen, ő is megsebesült…
Mióta hagy hidegen az, hogy egy ember sérülést szenved el? Ráadásul jószerint miattam. Ha apám látna, nem tudom mit gondolna. De nem lát. És többek  között ez vezetett idáig. Kezdve azzal, hogy megfertőztek a kórral, a normális élet esélyét elvesztettem, majd el kellett költöznöm, menekülnöm, bujkálnom és titkolódznom kell, mint valami bűnöző… De az vagyok-e?
Figyelem Christopher arcát, ahogy mondja ezeket a szavakat, és már az is megfordul a fejemben, hogy baj-e, ha az vagyok? Avagy leszek… Ha az általam helyesnek gondolt tettek visznek “rossz” útra? Vagy a rossz tettek szolgálnák a helyes irányt.
- Szóval ki kell várni míg újra előmerészkedik. Kell pár telefonhívás, de meglesz. Csak légy türelmes.
Halk sóhaj és egy félmosoly tör ki belőlem, különösen az utolsó intelem hallatán.
- Legyek? Majd megtanítasz rá - válaszolom és tenyeremet a vállára simítom, majd szép lassan haladok lefelé.
- Kezdetnek mondjuk megpróbálok türelmes lenni egy teljes napig - tervezem színpadias merengéssel, közben lefelé araszoló kezem alatt érzem a szíve dobogásának finom lüktetését, és az izmok lágy feszülését-ernyedését, ahogy a levegőt veszi.
- És te segíthetnél azt az egy napot eltölteni valahogy - haladok tovább, ujjaimmal játékosan sétálok végig a bordáin, mint valami párnázott lépcsőkön. Aztán átkarolom a derekát, bár ehhez nem kell messzire nyúlnom, hiszen elég szorosan vagyunk egyébként is. Nem is tudom, milyen reakciót várok tőle, de van egy érzésem, hogy tán nem lök el, ha messzebbre mennék, s tapintásom esetleg a nadrágja zsebébe tévedne. De biztos meglepődik azon, amit ezek után az ujjaim közé kaparintok.
- Mi lenne, ha gyorsan elintéznéd azt a pár telefonhívást? - suttogom céltudatos mosollyal, és előhúzom, majd az orra alá dugom a zsebéből a mobiltelefonját. A kis mugli szerkentyűt csak egész finoman mozgatom meg az orra előtt, aztán a kezébe simítom. Lehet, hogy játszom a tűzzel, de tetszik a játék, és már nincs kedvem többé óvatosnak lenni...

 

Can't help falling in love - dark version



...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

..a trágár szavak esélyesek...

- Majd megtanítasz rá.
Ahogy búgja és nekem búgja attól lágyan elmosolyodom. Ó szívesen tanítom én. Nem csak erre, minden másra is.
- Kezdetnek mondjuk megpróbálok türelmes lenni egy teljes napig…
Kedvem lenne csípősen megjegyezni, hogy nem ártana, de inkább megtartom magamnak a megjegyzést. Nem akarom megbántani és félek, most hogy épp csak visszatért könnyen elszúrhatom a dolgokat. Így inkább csak a homlokom az övéhez érintem. Szemeim le is hunyom egy pillanatra, ahogy megérzem az ingem anyaga felett az érintését. A tenyere lágyan simít végig a testemen s mikor lejjebb és lejjebb irányul egy idő után felpattan a tekintetem. 
Részben mert nem értem direkt csinálja-e vagy csak szívatni akar vagy valóban olyan szándékai vannak-e… illetve azért is mert nem tudom eldönteni ennyire felfűtötte-e a megesett szituáció hogy azt szexszuális frusztráltságként akarja levezetni ,- nem lepne meg a halálközelség feldolgozásának ezen kifejezése –, vagy ennyire gyors tempóra kapcsoltunk át?
- És te segíthetnél azt az egy napot eltölteni valahogy…
Hát lássuk be én sem vagyok fából. Sose voltam. Így hát a testem ösztönösen mozdul hogy még kisebb távolság legyen közöttünk.
Tetőn még úgyse volt…
Sophie nyers hangja most megmosolyogtat, mert a gondolatra fellobban a vágy és persze hogy kívánom Annát. Minden egyes kurva alkalommal… ezt sosem titkoltam mindössze sosem kérdezte.
Már épp ott tartok hogy megcsókoljam újra és most már én mikor a zsebembe érzem a kezét. Emiatt a szemöldököm összeszalad, középen ráncok jelennek meg de ő nem láthatja mert félig átkarol meg amúgy is azzal foglalkozik hogy a telefonom kihalássza a zsebemből és az orrom elé fityegtesse.
- Mi lenne, ha gyorsan elintéznéd azt a pár telefonhívást?
Egyszerre támad harag bennem és nevethetnékem is a jelenetre. Nem tudom mi ül ki egész pontosan az arcomra, talán elképedés. A telefon hűvös érintése megbizseregtet.
Hűtsd le magad, Cartwright…
A cinikus megjegyzésre mordulok egyet, de nem érdekel Volkova érti e ezt, - valószínű nem-,  vagy foglalkoztatja-e.
- És ha elintéztem… utána mi lesz?
Felvonom a szemöldököm. Játszunk tiszta lappal. Én teljesíthetem amit kér… ő mégis meddig hajlandó elmenni? Vajon meddig?

to Mr. Christopher Cartwright

 

Tudom, mit akarok. Túl sok mindent. Most rögtön futni tovább. Közben meg maradni. Harcolni körmöm szakadtáig, amíg csak kell. És elengedni mindent. Elkapni a prédát - de közben szívesen vagyok a préda én magam.
- És ha elintéztem… utána mi lesz?
Csípőből jönne néhány szemtelen válasz. Mégis mindet visszazavarom a sarokba. Igen, egy pillanatra elkap a hév, hogy hogy lehet valaki ilyen követelődző, de aztán a következő gondolatom az, hogy pont úgy, ahogy én. Mintha tükörbe néznék. Nagyon-nagyon közelről. Jó is lenne átlépni a tükörvilágba, ahol minden ugyanolyan, és mégis minden fordítva van.
Egy sóhajjal engedem most el az utolsó szalmaszálat, az utolsó kis energiafoszlányt, ami még megmaradt. Mit is mondhatnék? Nézem a szemét, hogy el ne felejtkezzem arról, mire is keresem a választ, a kezem pedig közben a pálcámért nyúl. Finoman koppantok vele a fejem búbján, s érzem, ahogy a hűvös fuvallatszerű mágia végigseper rajtam. Lemossa rólam a szőkeséget, a giccses aranyszínt, az erős sminket. Leolvad rólam a műszempilla is, így egy kicsit még a világot is máshogy látom, eltűnik a furcsa keret a látvány elől, s a szokatlan súly is a szemhéjamról. Ha a szem a lélek tükre, akkor eddig torztükröt mutattam, de most…
- Kezdünk egy tiszta lapot? - mondom félig kérdezve, félig javasolva. Újra azt a külsőt viselem, amit általában, ami a normálisnak volt mondható nem is olyan rég. Az eredeti hajszínem, egy átlagos, fehér blúz és szürke nadrág, egyszerű szandál.
- És kiveszünk egy szabad napot - folytatom, és finoman nekidőlök. Olyan biztosan érzem mellette magam, ahogymár rég nem. Pedig nem sok minden változott ma, sőt, technikailag egy hajszálon múlott, hogy lesz-e holnap, elszúrtam a célszeméllyel is. És mégis.
- Mit szólsz? Se munka, se gondok, se semmi sallang. Próbáljuk ki, milyen. Én már nem is emlékszem rá - sóhajtom, és elkalandozik a figyelmem. Még bűntudatot is csak halványan érzek, amiért henyélek egy napot ahelyett, hogy tovább keresnék, tovább harcolnék.
- Menjünk el valahova… Együnk valami finomat… Vagy... Nem tudom. Te mit csinálsz, mikor kikapcsolódsz? - kérdezem, kicsit vissza is dobva a labdát. Tudom, hogy mit akar most. Az rajta van az arcán. De vajon egyébként is ezt akarja?
- Csináljunk egy egyszerűen jó napot. Amilyen jól esne most. Abba sok minden belefér - összegzem a javaslatot. Nem tudom, ő mit csinált az elműlt időben, de számomra már majdnem az egyszerű számít különlegesnek. És az, ha vele töltöm. Most még az is kezdett hidegen hagyni, vajon meglesz-e az emberem. Talán nem számít. Most, egy napig nem.

 

Can't help falling in love - dark version



...Mintha néha még lelkem is ragyogna:
Lángba borul egy-egy emlék tüzétül,
De azután még jobban elsötétül...

..a trágár szavak esélyesek...

Hagyom, hogy a nő kibontakozzon az ölelésből.  Néma csendben nézem, ahogy a pálcájáért nyúl s elegáns, kecses mozdulatokkal szabadul meg a hozzá kicsit sem illő szőke fürtök rabságától. Olyan átalakulás ez mint mikor a főnix kel életre hamvaiból. Szívszorítóan gyönyörű.
- Kezdünk egy tiszta lapot?
Elmosolyodom, ahogy megrázza az immár barnává vált tincseit, amik beleolvadnak az este sötétjébe. Csak néha csillan meg a fény egy kicsiny szikrája még mitikusabbá téve őt.
- Azt hittem már sose változtatod meg ezt a kurvás külsőt…
Fintorgok egyet de inkább halk motyogás ez mint valódi becsmérlés, ámbár… kiérezheti a valódi neheztelést.
- Mit szólsz? Se munka, se gondok, se semmi sallang. Próbáljuk ki, milyen. Én már nem is emlékszem rá.
Sóhajtok egyet kissé lemondóan. Mi a kikapcsolódás nekem? Ha nem irányítok akkor a kedvteléseimnek élek. Vadászok, levadászok embereket… nem hiszem hogy Anna ilyen jellegű kis kalandra ácsingózik. Kikapcsolni nem szoktam. És ritka a munka mentes pillanat. Úgyhogy mivel ez nekem is új kétségekkel a lelkemben állok fel és nyújtom lovagiasan felé a kezem.
- Menjünk el valahova… Együnk valami finomat… Vagy... Nem tudom. Te mit csinálsz, mikor kikapcsolódsz?
Bíztam benne hogy ez a kérdés kivédhető vagy legalább elkerülhető… de természetesen nem. Eltelik egy másodperc, habozok mit s hogy is válaszoljak. Nem mondhatom az igazat de hazudni sincs nagyon ínyemre. Még tovább habozok s már épp megszólalnék, de Volkova folytatja.
- Csináljunk egy egyszerűen jó napot. Amilyen jól esne most. Abba sok minden belefér…
Megkönnyebbülve szalad ki belőlem a levegő. Közelebb lépek hozzá és átölelem. Egyszerűen csak, mint egy régi ismerőst vagy barátot nem épp mint egy férfi egy nőt. Valahol mélyen magamba megfogalmazódik egy ötlet, hogy milyen is lehetne a jó nap. Egy tökéletesen munkamentes nap egy ideális világban vele. De kurvára nem élünk tökéletes életet… azonban ennek ellenére is lehet esély, még ha parányi is, a normális elérésére.
Hát épp ezért mosolyogva s a hangomat is vidámsággal fűszerezve szegezem neki azt az egyértelmű kérdést, ami nemcsak hogy visszavezet a múltunkba de valahol tényleg az újrakezdés egyik ikonikus helyszíne is lehetne…
- Nincs kedved egy jó mexikóihoz?
Őszintén remélem, hogy a válasza igen, mert vele örömmel megyek vissza Camden utcáira. Mellette kevésbé érzem magam ott elveszettnek, szellemeket kergetőnek, mert megtaláltam akit valójában kerestem.

Köszönöm a játékot!

to Mr. Christopher Cartwright

 

- Azt hittem már sose változtatod meg ezt a kurvás külsőt…
- Lehet, hogy nem én voltam - mondom, és ezt aztán annyiféleképp értheti, ahányféleképp akarja. Nem tudom, én voltam-e a szőke inkognítóban lévő, körme szakadtáig kémkedő csaj. Nem tudom, ez a mostani én vagyok-e már. Hogy mi vagyok… És talán ő vett rá, hogy dobjam az aranyszínű giccset. Talán ő volt, aki a változást okozta, én csak hagytam magam. Ezek a dolgok nem is lényegesek igazán. Csak külsőség. Érdekes információ, hogy Cartwright mennyire érzékeny rá, és mennyire nem bírja az ebben történő változást, legalábbis ez van az arcán kristály tisztán. Én csak somolygok rajta, a mufurc képén és a bájos ragaszkodásán a megszokotthoz, mikor pedig… Hát igen, neki se valószínű, hogy sok jut a nyugalmas, monoton rutinokból.
És én vajon ragaszkodom ezekhez? Már nem is tudom. Régen kétségbeesetten kapaszkodtam a szabályaimba, hogy mikor min dolgozom, mikor hogyan álcázom magam, hogyan rejtem el a kórt, de még a rendelő takarítáésára is volt egy jól működő metódusom. És ez a kulcs talán, jól működött, biztonságot adott. De most? Nekem most nem kellenek ezek a vacakok a biztonsághoz. Talán nem is akarom biztonságban érezni. Christopher mellett? Ezért vagyok még itt. Tervezünk egy jó kis nyugalmas napot, és ahogy magunkat ismerem, valahogy úgyis felborul, és teljesen más sül ki belőle, mint várjuk. És talán úgy lesz jó.
Az “igen” csak egy szó, és ő annál sokkal szebben és teljesebben válaszol, amikor átölel. Én meg vissza, mikor felveti az első programot. A mai elsőt, és egyébként is az elsőt.
- ¡Ay, caramba! Si, senor! - fűzöm hozzá. Nem mintha tudnék spanyolul, csupán néhány szót, de a mexikói hangulat máris megrohan. Tüzes tequila, csípős chili, és még paprikásabb Cartwright… Kell ennél több?

 

(Köszi a játékot! )