young

[- Na hát pontosan emiatt nem vagyok én falkatag -]

☾ Just let me die ☽

A n n a V o l k o v a

2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

Sosem veszítettem még farkasharcot. És ez valahogy rohadtul büszkévé is tett. Mert annak, akinek a világon rohadtul nincsen semmije, annak csak a győzelem marad. Annak a keserűen finom íze a számban, hogy legalább ezt még képes vagyok elérni. Hogy még erős vagyok, akkor is, ha kiforgat magából minden telihold, és aztán visszaforgat, mintha olyan kurva jó lenne a testemmel kirakósozni.
Nem volt smemim a farkasomon, a büszkeségemen és az erőmön kívül, és bár ez kibaszott magányossá kellett volna, hogy tegyen, nem voltam az. Elvoltam. Mondhatnám úgy, hogy elvoltam. Éltem egyik napról a másikra, miközben a földön és a levegőben szimatolva próbáltam a férget előrángatni. Nem vagyok türelmetlen, egészen sokáig tudom űzni azt, amit kiszemelek. Akár csak az éjszakai erdőben az őzet, vagy valami pockot esetleg nyulat, amivel megölthettem ideiglenesen az állandóan üresen korgó gyomromat.
Most azonban egyáltalán nem vagyok se józan, se egy tökéletes vadász. Eluralkodik rajtam minden keserűség, ahogy a mancsom a kissé latyakos avarba süllyed, és úgy kapok oda-oda amelyik közelebb vergődik hozzám. Magam sem tudom, hogy ki irányít most, kinek a dühe és a büszkesége sértettebb ebben a testben. A farkasé, vagy az enyém. De az is lehet, hogy most ez egyszer, ritka alkalmak egyikeként mind a ketten pontosan ugyan úgy tombolunk, ugyan olyan ok miatt.
Lendülnek a kezek, a botok, érzem annak szálkáját a fokaim között, de nem foglalkozom velük. Az éjjeli erdő pedig csak némán bámul ránk, fura szemekkel, hogy mégis mi történik a fajtársak között. Mert ha tetszett, ha nem mégis azok voltak. De hogy ez érdekelt engem? Egyáltalán nem. Senkihez nem akarok kötődni, senki sem érdemeli meg azt, hogy velük legyek, mert a vége mindig ugyan az. Feltépett torkok, összetört, szétcincált csontok és húscafatok.
Eszembe jut Kat íze a számban, miközben fülemet lesunyítva csattogtatom ellenségesen a fogaimat feléjük. Az emlékre megtorpanok, és minden barnás szőrszálam megborzolódik és a csillagok felé fordulva az égnek áll. Igazából nem akartam megölni. Nem akartam elharapni annak a lánynak a torkát, aki visszaadta a nevemet, aki kedves szavakat suttogott felém abban a steril fehér szobában. De mégis megöltem.
Egy pillanatra megszólal bennem a józanság, a hang, hogy ne öljek, mert nem akarom megtenni, de ahogy a lány kinyitja a száját, a hisztérikus hangja elsöpöri ezt a hangot, én pedig egy leszek azzal a szörnnyel, akit egykoron megalkottak, ölésre neveltek, és a nyakára ugrom. Ám a fogaim a puha hús helyett valami keményen csattannak. A anyag durvasága rögtön ara késztet, hogy elengedjem, mielőtt még fájdalmasan megszorongattam volna.
Morogva állok a lány mellkasán, ám a következő pillanatban nekem rohan egy fekete farkas, és a felkészületlenségtől le is sodródom a lány mellkasáról. Sértett horkantást hallatok, amiért egy szuka így képes félre sodorni az útból.
Idegesítő, mert gyors és fürge, és talán még tapasztaltabb nálam, ami egyre jobban idegesít. Igazából eddig nem is találkoztam nálam erősebb farkassal. Nehezen tudom követni, mert mindig  agyenge pontokon kap és mar oda, és bár erőszakosan nem akar bántani érzem, hogy tudna. Persze ez jobban felmérgesít, és én is oda-oda kapok, amelyik pontját elérem. Nem igazán rémített meg sosem az, hogy nőstény vagy hím az ellenfelem. Aztán egyszer csak elkapja a sípcsontomat, mire kiszalad a lábamból az erő, és elterülök a földön. De nem nyüszítve, csak mérgesen morogva. Csak, hogy revansot vegyek, még odamarok esés közben az oldalába, bár aligha lehetne azt súlyos sérülésnek hívni, inkább csak karcolom. 
Sértetten hasalok a földön aztán ha végre gyengül a harapása kihúzódom a fogai alól, és immár emberi alakban nyomkodom a bal karom ott, ahol az előbb megrágott. Mérgesen, összehúzott szemekkel méregetem végig annát, hogy aztán a prüszkölő sóhaj kíséretében összevonjam fájdalmas rándulással az arcomon magam előtt a sebes és lüktető kezeimet.
- Na hát pontosan emiatt nem vagyok én falkatag - bökök a fejemmel a csaj meg a csávó felé, és visszapillantok Annára. - Katasztrófa lesz - vonom meg hetykén a vállamat, mintha nem is nagyon érdekelne, hogy majdnem megöltem egy vérfarkast.

♪♬ ♩ ♭♪ The wolf is howling in the forest of the night ♪♭♩ ♬ ♪

 

Nagy. Sőt, hatalmas. Tudom, hogy erővel nem győzhetek ellene, ha megpróbálnám, menten ketté harapna - nem is szándékom egyébként legyőzni. Nem vagyunk ellenségek, igazából tetszik, hogy ő is animágus alakjává is választotta a farkasát. Szomorú, hogy az emberek miként kreálnak ellenséget maguknak olyanokból, akik egyébként nem volnának mások, csak hétköznapi emberek szintúgy. Lehetne ő is csak egy normális srác. Lehetnék én is egy unalmas lénygondozó egy sablonos rendelőben...
Ehelyett négy lábon cikázok és szökdösök ekörül a jókora farkas körül, és próbálom nem lenyelni a számban maradó szőrszálakat. Nem vagyok még biztos benne, mit is várhatok tőle, de összeszorítom a számat, mikor megérzem a fogai közelségét az oldalamnál. Lekap némi velúrt onnét, de én igazából hálát adok az égnek, hogy nem mart jobban oda. Olyan foggal a csontot is könnyű szerrel szétroppantaná.
Nem gondoltam volna, hogy sikerül felborítanom, de a szerencse közre játszik. De máshogy teszek, mint a természetben az igazi farkasok. Nem szorítom a földre, nem akarom ilyenformán legyűrni, hiszen nem a megalázás a cél. Rendet teszek csupán. Csak megállítani akartam, nem leverni.
Elhátrálok Seantól, amint földet ér, s rámordulok a másik két fiatalra is, hogy ők is kapjanak egy kis törődést. A lány még kábán, dühös-rémülten pislog a fiúja karjából, a jelek szerint egy jó kis agyrázkódást sikerült szereznie, és még gondolkodom, hogy adjak-e neki a… Áh, persze hogy adok rá majd valami bájitalt, dehogy gondolkodom ezen. Pedig megérdemelne egy néhány napos fájást az a forró feje.
- Tűnés - mordulok rájuk, és bár már emberként, a hangomban enyhén még zeng a farkas szólama is. Sejthetik, hogy ez az ügy még nincs befejezve itt, habár talán szavakkal nem kell elhomályosítanom azt a tanulságot, amit levonhatnak egyébként a történtekből.
- Na hát pontosan emiatt nem vagyok én falkatag. Katasztrófa lesz - bukik ki Seanból, aki szintén eredeti formájában dédelgeti már az imént megmart kezét.
- Igen, biztosan. De eddig nem katasztrófa volt? - kérdezem vissza, utalva a múltra, amiből néhány részletet megosztott már velem. Nyugodt vagyok már, mintha az előbb épp csak összeszólalkoztunk volna. És vannak is közösségek, ahol az iménti intermezzo igazából másnak sem számít, mint egy kis összezörrenésnek csupán. Kivéve, hogy majdnem elharapta Jen torkát. Arra még visszatérünk...
- De ez az imént csak majdnem katasztrófa lett. És ha nem akarsz, nem kell falkatagnak lenned - rántom meg a vállam, megnyomva a lényeges szót, kicsit hangot adva nemtetszésemnek a lány torkának keresztülharapását illetően.
- Ez csak egy nyitott ajtó. Nem kell bemenned, és bármikor ki is mehetsz rajta. Nem kell aláírnod semmit, vérszerződésünk sincs, semmi ilyesmi. Legfeljebb néhány bonyolult társadalmi szabály, példának okáért hogy nem harapjuk át egymás torkát. Akkor se, ha valaki nagypofájú kislány megérdemelné. Nos, nem azonnal, és nem hülyeségekért. Egyébként ő se kisangyalként került ide, azért is ugrott úgy Neked, megvan magával a baja - legyintek fejcsóválva.
- Szóval ha kell étel vagy munka, vagy farkasölőfű főzet, vagy csak egy hely, ahol alhatsz két órát nyugalomban, akkor tudod, hol kell keresni, ennyi - magyarázom röviden és tömören, hozzátéve: Viszont a helyen bűbáj van, nem hozhatsz ide senkit és nem is árulhatod el senkinek, hogy létezik.
- Sajnálom a kezed -  mondom a sérülésre pillantva, és egy pálcaintésre előrepül a házban hagyott holmimból egy fiola, benne sebösszehúzóval.
- Tessék. Borítsd rá ízlés szerint - mondom, és én is megdörzsölöm az oldalam, gyanúsan szereztem ott néhány felületi sérülést. Szerencsém, hogy Sean többet ivott nálam, különben a helyzet talán nem így állna.
- Nem kérdezted, miért “A két farkas” - bökök a tábla felé, az ajtó fölött. - De azért én csak elmondom. Egy indián mese szerint minden emberben két farkas viaskodik. Egy jó, és egy rossz. Az előbbi csupa nemes jellemvonásokkal bír, őszinte, hűséges, jóságos ésatöbbi. A másik irigy, gonosz, hazug és hasonlók. És tudod, melyik kerekedik fölül? - kérdezem, és bár nem értek egyet a mese alapvetésével, miszerint vannak jó és rossz tulajdonságok így külön, azért szeretem ezt a mesét. A válaszból sok minden kiderül...

 

[- Igen, biztosan. De eddig nem katasztrófa volt? -]

☾ Just let me die ☽

A n n a V o l k o v a

2-0-0-1-j-ú-l-i-u-s-e-l-e-j-e

☾ m y f u r ☽

Az eső lassan ismét rázendít, zenél a fák sűrű lombjain. Én pedig úgy állok itt, csapzottan, mintha valami elkeseredett tájfestmény részese lennék. De úgy is érzem magam. Hagyom, hogy a hűvös őszi szellő a bőrömre és a ruhámra csapkodja az esőcseppeket. Nem zuhog, éppen csak csepereg, de az erdőben máris úgy hangzik, mintha zivatar lenne. A ruhám így is eléggé átázott ahogy egy ideje már áztattam magam az út szélén kuporogva. Teljesen úgy érzem magam, mintha egy pucér szatír nudista lennék az erdő közepén, holott mégis van rajtam ruha. Persze az érzéshez már réges régen hozzászoktam.
Elnézem a két felháborodott falkatagot, ahogy próbálják magukat összeszedni. Még kíméletes is voltam velük, mert az a józanabbik elfeledett hang nem hagyta, hogy megint megszédítsen az őrület, amit szinte belém varrtak a Gödörben töltött évek alatt. Nem hagyta, hogy az a veszett, tomboló szörnyeteg kiéhezett vadállatként ismét húscafatokkal töltse meg a gyomrom. Én pedig csak elkeseredetten kérdezek és nézek a hang után, hogy te, ki egykor voltam... Mondd hol vagy? Bárcsak adnál egy térképet, egy atlaszt magadhoz. Bárcsak tudnám honnan induljak, és hogy hová kell érkeznem ahhoz, hogy megtaláljalak. Elvesztett, régi énem és gyermekkorom... vajon egyszer ismét az enyémek lesznek?
Gondolataimból az Annával való beszélgetés zökkent ki, mire csak felsóhajtok. Őt sem akartam leteperni, még akkor sem, ha megtehettem volna. Még akkor sem, ha én is nagyon jól tudom, hogy erősebb és megtermettebb vagyok animágusként is nála. Persze azért egy medvének nem ugranék neki. Annyira nincs a fejembe szállva az a téma, hogy erős vagyok.  Amúgy is... valahogy a bennem lévő hang duzzogva követelte, hogy ne győzzek. Hogy egyszer próbáljak meg nem széttépni egyetlen egy fajtársat sem. Én pedig most az egyszer megadóan engedtem ennek a követelőző srácnak. 
- Igen, biztosan. De eddig nem katasztrófa volt? - utal vissza az egész múltamra, mire morcosan megvonom a vállamat.
- A véremben van, ezek szerint - dünnyögöm végül, kissé fintorogva lepillantva a kezemre. Ez van. Sean, ha erősködsz, egyszer úgyis beszopod, és az az egyszer most jött el.
- De ez az imént csak majdnem katasztrófa lett. És ha nem akarsz, nem kell falkatagnak lenned - mondja kissé megnyomva a szavakat, mire megint csak sóhajtok egyet, aztán megemelem a két kezem, hogy vettem, bakker, nem kell mindig az orrom alá dörgölni, hogy hirtelen felindulásból majdnem kinyírtam azt a picsát. De azt nem mondom ki hangosan, hogy nem igazán okozott volna lelkiismeret furdalást a halála. Mondjuk nekem amúgy se igazán létezett lelkiismeretem. Még egy bunkósbottal is rezzenéstelen arccal agyonütöttem volna. Ha valakit pusztításra edzettek, az már nem tud leállni. Mert kipusztul belőle minden, ami egykor emberré tette valaha.
Közben félfüllel Annát, másik füllel az esőt hallgatom. Megnyugtat. Az erdő megnyugtat, mert valami távoli otthonos érzést hoz magával, valami olyan távolit, amihez túl  kevés vagyok, hogy elérjem. Amihez mindig is túl kevés leszek. Pedig ha tehetném az életemet is odaadnám csak azért, hogy visszakapjam az emlékeimet. Csak azért, hogy végre tudjam ki és mi vagyok. De talán meg sem érdemlem ezt a tudást.
- Szóval ha kell étel vagy munka, vagy farkasölőfű főzet, vagy csak egy hely, ahol alhatsz két órát nyugalomban, akkor tudod, hol kell keresni, ennyi. Viszont a helyen bűbáj van, nem hozhatsz ide senkit és nem is árulhatod el senkinek, hogy létezik.
- Fogtam, Anna - szólalok meg a hosszas monológ után, majd félrebillentett fejjel fürkészem a nőt a szemerkélő esőfüggöny mögül, aztán beletúrok a kissé nedves hajamba, és hátrasimítom a tincseit. - Amúgy is, mégis kit hoznék én ide? Magányos farkas vagyok - vigyorodom el lazán.
- Sajnálom a kezed.Tessék. Borítsd rá ízlés szerint - nyújt a kezem felé valami üveges izét, mire a számba véve a cuccost a fogammal leszedem róla a kupakot és az egész tartalmát a kezemre borítom. Összerándulok kissé a maró fájdalomra, de igazából nem is tudom, hogy ennek mennyire kéne fájnia. valahogy a fájdalom küszöböm kissé meredekebb egy normális embernél. És ez nem amiatt van, hogy farkas vagyok. Hanem pontosan T miatt. Elzavarom egy időre a felbuggyanó gyűlöletemet, és Anna oldalára pillantok, konstatálva azt, hogy nem vájtam ki a belső szerveit.
- Ja. Én meg a bordáid. - bököm ki egy sóhaj kíséretében.
- Nem kérdezted, miért “A két farkas”. - talán mert nem nagyon érdekelt? fordul meg a gondolat a fejemben, de inkább csendben maradok, mert látom rajta, hogy úgyis el akarja mondani. Hurrá. -  De azért én csak elmondom. Egy indián mese szerint minden emberben két farkas viaskodik. Egy jó, és egy rossz. Az előbbi csupa nemes jellemvonásokkal bír, őszinte, hűséges, jóságos ésatöbbi. A másik irigy, gonosz, hazug és hasonlók. És tudod, melyik kerekedik fölül? - kérdezi, mire én a nadrágom zsebébe süllyesztem a kezemet és az ég felé fordítom a tekintetemet. Talán emiatt is kerülöm a társaságot. A hülye és béna tanulságok miatt, amit az ember orra alá akarnak dörgölni.
- Nem t'om. Az amelyik erősebb - rántom meg megint a vállamat.

♪♬ ♩ ♭♪ The wolf is howling in the forest of the night ♪♭♩ ♬ ♪

 

Keresztbe font karral figyelem, ahogy egy esőcsepp végigmászik a szemébe lógó hajtincsen, aztán az arcán, s az álla éléről veti le magát a mélybe. Csak egy esőcsepp, mégis… Mégis azt gondolom, hogy ő egy érdekes és igen, egy nagyon vad, nagyon magányos teremtés. Minden vérfarkas előtt ott van ez az út is, de azért nem sokan kanyarodnak rá. És nem önszántukból.
Úgy érzem magam, mint valami vénasszony, aki egy kamaszt fed meg épp. Látom magamat tükröződni a szemében, és úgy utálom, amit látok, de mégis… Mégis kiprovokálja belőlem, egyszerűen nem tudok elmenni mellette. Sajnálom, hogy nem tehetek érte többet, mint hogy… Hát igen. Kinyitok egy-két ajtót, és várom, mi lesz, mint mikor az ember a macskájával vacakol. Mellékesen itt mondjuk egy magányos farkasról van szó...
- A véredben sok minden van,  de ez kötve hiszem - csóválom a fejem. Van ott a természetes összetevők mellett például alkohol, de a sorsunk nincs a vérünkben. A fejünkben, meg a lelkünkben annál inkább.
- Jobb ezt tisztázni, na. Magányos vagy, most. Ki tudja? Ha máshogy alakul egyszer, és idejönnél valakivel, szólj - rántom meg a vállam, és én is mosolygok rá, bár tudom, hogy az ő laza vigyora nem épp színtiszta jókedv és kedvesség eredménye.
A válaszán jót mulatok. Igazi, mintaszerűen gyerekes egyrészt. És volt valaha gyerek ez a kölyök? Nem tudom, de ha nem, az bizony kár, mert jól csinálná. A gondolkodásáról is sokat elmond a felelet. Ezt tanította a világ, hogyne. Az erősebb kerül felül. Mindent csak erővel lehet elérni, mindenért harcolni kell, még akkor is, ha egyébként máshogy is megszerezhető lenne. Sőt. Vannak dolgok, amiket harccal az ember sohasem kaphat meg. De ez aztán tényleg olyan dolog, amire kár szót vesztegetni. Majd az élet felveti a leckéket, ahol meg lehet ezt tanulni - vagy sem.
- Az, amelyiket eteted - fejezem be a bugyuta kis tanmesét. Hát igen. Triviális, ösztönszintű dolog, az evés, az etetés, az egyik legősibb és legalapabb szükséglet, és mégis annyi mélyebb jelentése van. Még a vérengző farkasoknál is.
Én nem titkolom, melyik farkast etetem. Mikor mivel, néha tényleg étellel, néha itallal, néha gyógyszerrel vagy csak egy tetővel, néha meg hegyibeszéddel. Látom rajta, hogy elege van belőle - és a helyében nekem is elegem lenne.
- Kösz, hogy nem ölted meg egyiket se - jegyzem meg, és a két dinka gyerek után pillantok, akik már eltűntek a házban. Gondolom, bent nem fognak eldicsekedni azzal, ami történt.
- Nem fogok könyörögni, hogy most maradj, ennyi felfordulás talán elég egy napra Neked is, de bármikor visszajöhetsz, úgyis kezd némelyik fiatal egy kicsit elszállni magától, nem árt nekik, ha rájuk ijesztesz - mondom kacsintva, és a viskó felé bökök fejemmel, de a szememet nem veszem le Seanról. Látom, hogy most távozna inkább, és nem akarom megállítani, megtettem, amit meg kellett tennem, a többit majd meglátjuk. Hogy melyik farkas kerül felül, az úgyis Seanon múlik, nem rajtam.


 

(Köszönöm szépen a játékot! )