Egy nap az akadémián

Egy nap az akadémián



2001. július 6.
Merel Everfen

A Leonard Grenford Aurorképző Kar pultja mellett álltam, persze itt csak brosúrákat szerezhettek a véletlenül erre látogató érdeklődők, a bemutatók és előadások az akadémia egyéb részein zajlottak. A hangzavar azonban még így is elviselhetetlen volt, a kezdetektől fogva lüktetett a fájdalom a halántékomban, jelezve, mennyivel is jobb döntés volna meglépni innen, erre azonban nem volt lehetőségem, hiszen a kar vezetője is megjelent az eseményen és szokásához híven kezet is fogott velem nagy vigyorogva. De utáltam ezt a faszit és minden bizonnyal ő is engem, hiszen nem egyszer jelezte, hogy az aurornak készülő hallgatók panaszkodnak rám, sőt még meg is parancsolta, hogy viselkedjek tanárhoz méltóan. Ebből persze nem egy összezörrenésünk is akadt az elmúlt években.
– Látom minden rendben megy, Bahri professzor, talán ha egy kicsit kedvesebb arcot vágna… teszem azt mosolyogna – jegyezte meg és még mutatta, miképpen is kéne ezt csinálni – akkor ide is mernének jönni egy füzetért a szerencsétlen látogatók. 
– Ennyi talán nem előz meg hírem, uram – feleltem. A hangomban nem sok szín volt, egyértelműen kedvetlen és kimerült voltam, ezt pedig nem akartam letagadni csak azért, hogy többen vegyenek az ingyenes kitűzőkből. – Egyáltalán minek én állok itt, ha ennyire nem kedvel? Még csak nem is gyakorlati tárgyakat oktatok, hanem filozófiát meg logikát. – Magyaráztam tovább, eddigre a hangom meg is telt némi indulattal. Éreztem, hogy a feszültség kishíján szétvet.
Megköszörülte a torkát, majd elhúzta a kezét tőlem, hogy végig nézzen az asztalon. Az arcára derűs kifejezést erőltetett, mintha csak arról beszélgetnénk, milyen csodás napunk van… persze aki rám pillantott azonnal megérthette, hogy ez rohadtul nincs így. Remegtek a kezeim szokás szerint, az arcom is tükrözte, mennyire gyűlölöm az egész helyzetet.
– Azért van itt, mert itt dolgozik és részt kell vennie a munkában. Az elődje elhunyt a háborúban, kizárólag ezért kapta meg ezt a munkát, úgyhogy szedje össze magát és kezdjen bizonyítani! Már lassan nem csak a diákok, de a kollégái sem tudják elviselni. – A fogai között szűrte a szavakat. – Tartson pihenőt és normális viselkedést várok el mostantól! – Tette hozzá, majd a mellettem álló idősebb, könyvtáros kolléganőre pillantott, biccentett egyet és távozott.
Martha mellettem felsóhajtott, majd megrázva a fejét nézett rám. Az egyik kezével felém nyúlt és olyan nagymamásan végig simított a karomon, mintha meg akarna nyugtatni, én azonban csak ingerülten fontam össze magam előtt őket. Megint késztetést éreztem, hogy a körmeimet kezdjem rágni. Ez volt a legújabb szokásom, hát meg is látszott a sebesre rágcsált bőrömön.
– Arian, menj nyugodtan az irodádba, most már csak egy órán át kell úgyis itt lennünk. Ennyit egyedül is meg tudok csinálni – magyarázta. Az az érzésem volt, hogy ő teljesen át lát rajtam. Ahogy rá pillantottam a szeméből is ezt láttam tükröződni. Nem reagáltam inkább, csak fogtam magamat és megindultam a helyem felé. Az irodám nem volt túl messze ettől a folyosótól, igazából könnyen előfordulhatott, hogy pár kíváncsiskodó diák odakeveredett, miközben az előadások és egyéb bemutatók helyszínét keresték.
Már ahogy befordultam a kisfolyosóra, benyúltam a zsebembe, hogy a kis gombóccá gyúrt gyógyfüveket benyomjam a számba. Nem tudtam, mi volt a neve, de nem is érdekelt, ameddig azt kínálta, hogy lenyugtatja a feszült idegeket. Miközben csúszott le a torkomon, eltűnt a szemem elől a folyosó és csak az öcsém élettelenül heverő holttestét láttam a sekély gödörben, ahova eltemettem azon az erődös részen. Megráztam a fejemet, majd egy lépéssel tovább indultam, nem is figyelve igazán előre. Túlságosan belemélyedtem a gondolataimba, főképpen azzal kapcsolatban, hogy egy üveg jó kis vörösbor vár az íróasztal mellé hajított táskámban.

Gondolom, mostmár tényleg el kell döntenem, mennyire látom értelmét törni magam. teperjek-e elég jó RAVASZjegyekért aurorképzős felvételhez, ha még a pályából is ki vagyok épp ábrándulva? Mármint, ugyanolyan szivesen lennék auror, mint amióta ismerem a fogalmat, már a fogalom eredeti jelentésében. A baj a jelenlegi, túl jól megfigyelhető helyzettel van. Mert nem akarom baktagra pocsékolni a következő éveimet.
És az utóbbi év alatti több incidenst elnézve két lehetőség van.
Egy, a brit aurorok röviden és őszintén szarok. Mittudomén, kifáradtak Tudjukki alatt, vagy azt gondolják, az után már semmi rosszabb nem jöhet, minek aggódni, vagy frász tudja, milyen reális okuk lehet még - irreális okokkal meg köszönöm, nem tudok mit kezdeni - de lényeg a lényeg, jelenleg elhanyagolható kompetenciájuk van, és ha mondjuk időről időre visszatérő terrormerénylet várható nagyobb látogatottságú eseményeken - hogy egy diák meggyilkolását a Roxfort teli nagytermében ne is említsem - akkor úgy a maximum elvárható teljesítmény tőlük, hogy helyszínelni talán még huszonnégy órán belül kiérnek. Biztonságot akartál a kikapcsolódásod közben? Hát ba..!
Kettő, a minisztérium a szar. Jobban, mint Caramel idején. Az aurorok lehet, hogy ugyanolyan jók, mint néhány éve - ismereteim szerint személyre ugyanazok nagyrészt, akik a Tudjukki elleni harcot vitték a hátukon konkrétan - csak a Minisztérium nem hagyja őket végezniük a munkájukat. Szemléltető példa eredményileg ugyanaz: a közbiztonság hiú ábránd az egyre távolabbi múltból.
Én a magam részéről egyik esetben sem szivesen adnám a nevem az aurori rendszerhez, és a minimum, hogy szeretnék meggyőződni róla, hogy van-e értelme még a brit aurori pályának, vagy sajnálatos módon helyes valamelyik megfigyelésem a kettőből. Elméletileg ezért vagyok ezen az akadémiai nyíltnap dolgon is, bár eddig főleg arról sikerült megbizonyosodnom, hogy igen, nagyon szeretnék, hogy felvételizz valamelyik karjukra. Ez mondjuk nem volt váratlan. Szétnéztem az épületben, hogy valamivel távolabb rejtettek-e el valami tényleg érdekes előadást, de szerintem kimerítettem ennek az expó-dolognak a területét pár folyosó óta.
-Woó!..- Ráfordulok a visszavezető útra, és a gurkók edzette reflexeimnek köszönöm csak, hogy sikeresen visszahőkölök anélkül, hogy tényleg összeütköznék a szembejövő alakkal. Sajátos ismerkedési forma, de tökéletesen megvagyok ezzel a majdnem verziójával most, a változatosság kedvéért.
-'Nézést- biccentek bocsánatkérően, ha már én voltam a hirtelen feltűnő tereptárgy, közben felmérem, kinek nem vettem a rekeszizmát végül a fejemre.

Egy nap az akadémián



2001. július 6.
Merel Everfen

Mostanában egyre többet kalandozom el így. Nem látom a körülöttem lévő tereptárgyakat… vagy apró termetű lányokat, csak megyek bele a végtelennek tűnő rémképekbe, amik leginkább a néhány évvel ezelőtt történeteket elevenítik fel újra és újra. Hangosan fújtam egyet, mikor felfogtam, hogy bizony még mindig a folyosón vagyok és ha így folytatom a dolgot, akkor akár még a saját irodám ajtaja előtt is elmegyek, ami egyébként közvetlenül a fordulónál kapott helyett. Ha a lány „woó!..”-ja nem hangzik fel, akkor biztosan meg is történt volna ez az aprócska baleset, na meg az, hogy egyenesen belerohanok. Így viszont inkább egy hatalmasat fékeztem és olyan hirtelenséggel álltam meg, hogy az még engem is képes volt meglepni.
Megköszörültem a torkomat, ahogy elhangzott az elnézést… vagy ’nézést vagy valami hasonló. Nem tudtam koncentrálni, mert a fejem máris lüktetni kezdett ettől a rohadt zajtól, ami az egész épületet uralta, tekintve, hogy igencsak magas volt a résztvevők száma a nyíltnapon. Bezzeg az én pultomhoz alig jöttek oda egy páran. Hogy morogtam-e? Naná! Hogy gonoszan bámultam az ide-oda kevergő hallgatójelölteket? Természetesen. De attól még egy leendő aurornak kell annyi bátorság, hogy a gonosz tanár bácsihoz oda merjen merészkedni.
– Nézést? – kérdeztem vissza és végig mértem. Sötét haj, sötét szemeket, törpeség. Annak ellenére egész csinos arca és termete volt, hogy nagyjából a hasamig ért… viszont pont ez okozta a gondot a korával kapcsolatban. A tekintete már felnőttesen csillogott, de a magassága nem érte el azt, amit „felnőttszerűnek” neveznék. Annyit bizonyosan meg tudtam állapítani, hogy az óráimra nem jár, ezért kisegítőnek sem tűnt éppenséggel. Minden bizonnyal csak egy érdeklődő volt, aki a nyílt napra jött. – Ha már nézést, akkor ne mozdulj el, míg meg nem nézlek magamnak… – mordultam kicsit, bár ez most nem neki szólt, hanem a homlokom közepén lüktető fájdalomnak szólt.
Éppen elismerően hümmögtem volna egyet, mikor a folyosó másik végéből lépéseket hallottam. A lány háta mögött meg is pillantottam a Leonard Grenford Aurorképző Kar vezetőjét, amint dühös arckifejezéssel felénk tart.
– Bahri professzor! Mit mondtam magának korábban? Azt, hogy jöjjön el pihengetni? – üvöltötte még vagy két méteres távolságból. A homlokom őrült lüktetésbe kezdett, ahogy a fájdalom felvette a hangja túl gyors ritmusát.
– A francba… – morogtam, majd kihúztam magam, hogy lássa, engem aztán nem tör meg ezzel a hangnemmel. Na meg ez a kis időhúzás kellett, hogy kitalálja valamit. – Ez a kishölgy részletesebb információt szeretett volna kapni a tanórákról, ezért meg akartam mutatni neki egy kurzustematikát. Sajnos, nem érek rá most beszélgeteni, mert ki akarom szolgálni a kedves érdeklődőnk igényeit… – Folytattam magabiztos hanggal, az előttem álló lányra mutattam, majd rövid, de segítségkérő pillantást engedtem meg felé. – úgyhogy ha megbocsát, uram…
A lányt egy finom kis érintéssel megpróbáltam az irodám felé terelni.
– Meghívlak egy italra, csak maradj csendben! – suttogtam oda, mikor elfordultam az ajtó felé. Egy pillanattal később már a kilincshez is érintettem az ujjamat, ami egy kattanással felnyílt. A Godrikos irodák ilyen sajátos védelmi mágiával voltak ellátva, hogy illetéktelenek ne tudjanak behatolni. Ha a lány követett, úgy láthatta, hogy az irodám nem különösebben rendezett. Sötét színek uralkodtak benne. Két fotel kapott helyett a hatalmas, plafonig érő könyvespolcok előtt, az ablak alatt volt az íróasztalom, de azon is csak néhány kézirat hevert, mellette meg a táskám, amiben a finom bor várt.

Tanár, vagy legalábbis helyi alkalmazott. Elég biztos vagyok benne, hogy láttam már egyéb fejek fölött errefelé, valamelyik infópultnál valószínűleg. Tehát ha nem tanár, akkor könyvtáros vagy ilyesmi.
-Hát, ha az aposztróf nem hallattszott ki a hangsúlyból, gondolom marad az.
Hogy annyira könnyű dolga ne legyen azért, összefonom a karjaimat, és lépek is egyet oldalra. Aranyom, ha ilyen egyértelmű leszel, aszerint fogok játszani. Oké, ha a humora ilyen a fazonnak, azzal eggyel jobban ki tudok békülni, de gondolom még úgyis meglátjuk rövidúton, melyik végével gondolkozik többet.
A következő becsörtető hangra csak egy komolyan kérdő szemöldököt vonok fel, először a - mint teli torokból kiderül - Bahri néven emlegetett égimeszelő felé, majd kifordulva az újonnan befutott felebarátjára is, aki őszinte meglepetésemre nem az őrmester a Full Metal Jacket című klasszikusból, pedig igazán próbálkozott a drága, hogy a belépőjével ezt hitesse el.
Mármint, még ha a nagyon hangosan említett Bahri - höh, Báhrány ...vajon hány diákjának juthatott ez már eszébe? - professzorról a legköztudottabb idegesítő tény, hogy mindig mindenhonnan ellóg a dolga helyett, akkor is épp valakivel beszélget. Tekintve, hogy nyíltnap van, nem elhanyagolható esély, hogy egy diákkal, aki a felvételit fontolgathatja. Őrmester professzornak esetleg megfordulhat a fejében, milyen képet fest az intézményükről, legyen az a maga stílusával vagy a felfedett információval, de hát ő tudja.
Én ugyanúgy éreztetem vele a legkérdőrevonóbb tekintetemmel az utóbbi időből, hogy elismerem a képességeit diszkrét ügyintézés terén. Igazából ez tökéletesen meg is teszi a válaszom gyanánt Őrmester professzor felé, és kis késleltetéssel én is megindulok Bahri után.
A szemöldököm még mindig felfele nyújtózkodik, az ajtót pedig nem csukom még be egyből, ahogy körülnézek felmérni az irodát, tekintve, hogy a megbízhatóságon még lóg kérdőjel. Főleg ez után a kezdés után, legkésőbb is felvételizni készülő diák, első benyomás gyanánt vegyük meg a hallgatását alkohollal. Kettesben, magánirodában, tökéletes módja ez bizonyos vészharangok megkongatásának, mondhatni tankönyvi példája.
De pálca stimm, Sha és Joyeuse stimm, és ha túl gyanúsnak tűnne a helyzet, még az ajtón is egy lépés kilépnem.
-Ami azt illeti, tényleg vannak kérdéseim az itteni oktatást illetően- válaszolok a professzoréhoz igazodó hangerőn. Kisandítok a folyosóra Őrmester prof legutóbbi ismert irányába. -Egyre több.
Behajtom az ajtót, de még nem csukom teljesen egyelőre, kéz a kilincsen.
Kíváncsi vagyok, merre halad ez a helyzet, na, faragott tüzet fúj a faragott sárkány. Nem mondom, hogy nem sétálok bele kétes kalandokba és gyanús szituációkba, például amik egy megfelelően nevelt lánynak teli torokból sikítanák az arcába a stranger danger-t.
Azt mondom, nem sétálok beléjük vakon.

Egy nap az akadémián



2001. július 6.
Merel Everfen

Nem volt időm megnézni magamnak a lányt, na meg a lelkesedés is elmúlt, miután befutott Mr. Főnök professzor, úgyhogy maradt a bor, mint a mai nap egyetlen örömforrása. Nem baj, az is valami, ha legalább azt a furcsa zsibbadtságot eltűnteti belőlem, ami olyan hévvel vette át felette az uralmat időről időre, mintha száguldó vonatként robogott volna át a testemen. Éreztem megint a remegést a kezemben, ahogy odanyúltam a kilincshez és be-bevillant a halott öcsém arcának képe. A szemei fénytelenül meredtek a semmibe, ajkai résnyire nyitva voltak, mintha még az utolsó pillanatban a nevemet akarta volna nyögni… és fel tudtam idézni, miképpen hangzott volna azaz Arian.
Megborzongtam, ahogyan kattant a zár és végre beléptem a szűkös kis iroda falai közé. A tekintetem azonban most nem rá tévedt, hanem az üveg alkoholt rejtő táskámra, ami ott lapult az iróasztalom mellett. A legtöbbször azért néztem meg nőket és szedtem fel őket egyetlen éjszakára, hogy ezeket a képeket elnyomjam, ha pedig nem volt kedvem hozzá vagy másképpen alakult, elővettem egy üveg italt.
– Ami azt illeti, tényleg vannak kérdéseim az itteni oktatást illetően – szólalt meg aztán a lány. Nem fordultam most felé, talán még mindig az ajtóban állt, én azonban a táskához sétáltam, hogy elővegyem a borosüvegemet és annak tartalmát a korábban kávéhoz használt bögrémbe töltsem. – Egyre több.
Ekkor fordultam csak a felé. Az ajtóban állt, a keze a kilincsen volt, mintha félne, mi történhet idebent. Jó, talán meg akartam nézni magamnak, de nem terveztem az asztalomra teperve megerőszakolni. Ezért hát egy sóhajjal vetettem be magam az egyik fotelbe. Jobb kezemben volt a bögre, a balban az üveg, amit a két fotel között álló kis asztalra tettem és mutattam a lánynak, hogy igyon csak. A pálcámat előhúzva még egy tiszta bögrét is odahívtam neki, hogy halk koppanással érkezzen meg a helyére.
– Bocsánat a közjátékért.
Nem tudtam, hogy megnyugtatom-e ezzel. Őszintén szólva nem is nagyon érdekelt, valószínűleg nélküle is túljelentkezés lenne ezen a szakon, hogy aztán megint legyen miért hangoztatni, milyen remek az aurorképzés Angliában. Ha ez így van, akkor miképpen tudtak megölni egy lányt a Roxfortban a vacsoránál? Ráadásul pont egy olyan időszakban, mikor mindenhonnan az folyt, hogy az iskolába még aurorokat is rendeltek ki. Vajon tényleg ott voltak? Meglehet persze, hogy ez nem az aurorok hibája, hanem szokás szerint valami „adminisztrációs probléma” történt. 
– Ülj csak le és tedd fel a kérdéseidet! – Válaszoltam és kortyoltam egyet a bögrém tartalmából. Ez ne molyan drága bor volt, mint amiket még akkor vettem, amikor volt járandóságom a családi vállalkozásból. Ez valami középkategóriás, de kellően teste vörösbor volt, ami elég volt ahhoz, hogy az ember kellemes melegség járja át, miközben a legjobban fázik… márpedig én lassan minden pillanatban úgy éreztem magam, mint aki remeg.
– Nem ígérem, hogy mindenre tökéletesen tudok válaszolni, mert csak bizonyos tárgyakat tanítok én, ami kevésbé gyakorlatiak, de talán hasznos lesz. – Vontam meg a vállamat és felé emeltem a poharamat és még egy nagy kortyot vettem magamhoz, hogy ne lássam végre Ekbal halott szemeit magam előtt. Megráztam kicsit a fejemet, ahogy az ölembe tettem a poharat.

Oké, veszélyesnek eddig közvetlenül nem tűnik, jobban érdekli a szobája, meg a jelek szerint egy üveg bor, amit az asztala környékéről kerít elő. Ha tévedek, majd rögtönzök legfeljebb, de egész jól rá szoktam érezni az emberekre.
Még végigmérem, ahogy csak beleomlik egy fotelbe, látszólag én itt csak egy járulékos tény vagyok, az elsődleges lényeg a bornak bizonyul. Becsukom végül az ajtót magam mögött, és igen szofisztikáltan ledobom magam a másik fotelba.
-Náh, voltam már furább helyzetekben- legyintek a bocsánatkérésre, ugyan mi egy alkalmatlankodó tanár? Mind ismerünk ilyet. Ismerek - tény, az eddigi fél perce alapján - irritálóbbat Őrmester profnál. A felajánlott bort nyugtázom, hogy a lehetőség áll, talán majd még élek is vele, de ismerem magam, ha nem berúgni tervezek eleve, nem iszok csak annak a ténynek az örömére, hogy tudok.
-Nem is tudom, mondjuk kezdjük-e azzal, hogy van-e értelme egyáltalán aurori ambícióknak ebben az országban. Mármint, az utóbbi idő tapasztalatai nem voltak túl meggyőzőek róla.
Csak hogy egy ilyen habkönnyű és ártatlan témával kezdjünk, az említett ország fő aurorképzőjének a nyíltnapján.
-De ahogy nézem, bocsánat az őszinteségért, mintha elég szarul lenne. Akar róla beszélni?- Felvonok egy őszintén érdeklődő szemöldököt, nem vetem meg érte vagy ilyesmi, csak látom amit látok, és gyanítom, kábé pont ugyanezt csinálná akkor is, ha nem futunk össze, dédelgetné a borát a fotelében. Aminek meg szokott lenni az oka.
-Szokott segíteni, és ki más lehetne a legjobb titoktartó, mint egy vadidegen, akinek úgysincs fogalma se a maga kontextusáról, vagy összefüggéseiről.
A leggyakrabban ezt a szerepet betöltheti például a csapos, csak ugye itt nincs olyan. Közben keresztbefordulok a fotelben, kiakasztva a térdeimet az egyik karfára, háttámlaként használva a másikat.
-...Ha már így behívott alibi gyanánt.
A végére még biggyesztek egy bájvigyort, csak annak jeléül, hogy ezt nem kritikának szánom, ha gondolja, tényleg élhet az ajánlattal.

Egy nap az akadémián



2001. július 6.
Merel Everfen

Nem voltam róla még mindig meggyőződve, hogy jó ötlet volt behívnom ezt a lányt az irodámba. Nem azért, mert megbámultam korábban, mint a legtöbbet, akit egy alkalommal ágyba viszek, azon rám túl voltam. Túlságosan elment a kedvem attól az őrült gondolattól, ami ott ült a gondolataim között és egyre, egyre jobban zsibbasztotta az agyamat. Ekbal arca újra és újra belebegett lelki szemeim elé, a kezeim mind hevesebben remegtek, különösen akkor feltűnően, mikor az ajkaimhoz emeltem a poharamat.
A kérdésre próbáltam koncentrálni, nagyon is arra, habár a személyes véleményem nem igazán múlta felül azt a furcsa képet, ami csak nem akart távozni. Nem volt furcsa, inkább ijesztő, már-már horrorisztikus a maga nemében. A halott fivérem arca, ahogy előbukott a csuklyás öltözet alól… a fénytelen szemek, a résnyire nyitott ajkak, amikkel meredt a plafon felé.
– Az ambíciók… az ambíciók… – hebegtem magam elé erőtlenül, mintha nem lenne semmi erőm gondolkodni, az ajkaimnak szavakat formálni. A zsibbadtság hirtelen mindent elnyomott. Megint elmosódott körülöttem minden. Erőszakosan emeltem az ajkaimhoz a poharat, hogy egy korty bort nyomjak le a saját torkomon. Arian, szedd már össze magad! Koncentráltam erre a gondolatra, mintha egy kötél lenne, amibe kapaszkodva kimászhatok az agyam sötét útvesztőjéből.
– Megértem az aggályaidat. Azt a szegény lányt is megölték a Roxfortban, pedig állítólag akkor még aurorok is voltak az épületben – magyaráztam és megmasszíroztam a homlokomat a mutató- és középsőujjaimmal. Megint megremegett a kezem, ezért újabb kortyot vettem magamhoz. Nem tűnhettem ennyire kétségbeesetten törékenynek egy idegen előtt. Már majdnem megvoltam róla győződve, hogy jól takargatom a dolgot, mikor közölte, hogy „szarul nézek ki.”
Soha senkinek nem beszéltem arról, ami velem történt. Soha senkinek sem szóltam el magam a gyilkossággal kapcsolatban. Túl nehéz volt kimondani, túl nehéz volt Ekbal nevét is a számra venni. Igen, megöltem a tulajdon testvéremet, mert nem voltam elég figyelmes. Ha tudtam volna, hogy ő az, csak megrázom a vállait, megkérem, hogy gondolja át mire is készül… ehelyett megöltem hidegvérrel, egy tiltott átokkal, mert túlságosan féltettem az életemet. Az én életem persze semmit sem ért az övéhez képest. Mindent, amim volt elveszítettem.
– Ennyire szarul festek? – kérdeztem aztán magamhoz képest őszintén, de a hangom morgós maradt. Ezt már nem mosom le magamról. Sosem fogok többé úgy nevetni, mint a Roxfortban töltött évek alatt, Irene és Adam társaságában. Megkeményített a háború, a veszteségek, a nagyapám ridegsége. – Elvileg most neked kéne beszélned magadról, a céljaidról, nem pedig egy megkeseredett embert hallgatni. – Sóhajtottam és inkább felemeltem a borral teli bögrémet, hogy pár korttyal lehúzzam az alkoholt, amit kitöltöttem magamnak.
– Biztosan nem iszol? – kérdeztem, mert mindez idáig, mintha nem nyúlt volna az üveg felé. – Szánalmasan festenék egyedül részegen… bár már eléggé hozzá vagyok szokva, ami azt illeti – tettem hozzá és hátra dőltem, kissé megnyújtózva a fotelben. Kicsit megroppant valami, ami kellemes, megkönnyebbült érzést hagyott maga után.
Megfogtam az üveget és megtöltöttem a bögrémet félig. Szánalmas vagyok és leszek, ezen nem szépít semmi sem. Lenyeltem hát a keserűségemet és újra megszólaltam: – Mondd csak, bántottál már valakit? Védted meg magad bárkitől varázslattal vagy másfajta erőszakkal?
 

-Éppenséggel,- pontosítom a nekem szóló mondatot, -Az aurorok pont a megölése miatt jöttek, biztonságiak gyanánt, ha az emlékeim nem csalnak. Nem volt semmi emlékezetes megnyilvánulásuk az "eső után köpönyeg" elven kívül. Nem, inkább beszélek nyilvánosabb eseményekről. Gondolom tud még nyárról az Illúzionistás incidensről?
Feltartom felé a csuklóm belső felét a vékony egyenes hegemmel.
-...Amiről vagy azóta se tudnak többet egy év alatt, vagy ba...lettoznak szólni a népnek, hogy "nyugi, nézzétek, uraljuk a helyzetet". Vagy a roxmortsi, szintén nyilvános esemény, nem iskolai zárt körű, Imbolc bál? Ahol az illúzionistás incidens és a gyilkosság után nem volt egy kibalettozott szál auror jelen arra az esetre, ha neadj' véletlen pont történne valami? Milyen szerencse, hogy végül nem ...ja várjunk, pontosan megint történt, megint incidens, és megint kábé utólag tüzet oltani ért ki bármi hatóság. És ezt már fél év töketlenkedés távlatából. Most vagy az aurorok a gyökerek, vagy valaki nem engedi őket végezni a munkájukat, vagy maga mondja meg, mire gondolhatna még az ember reálisan, ha nem ezekre.
Ezen a ponton már én is tényleg töltök magamnak egy bögre bort, mintegy minősítve a felvázolt helyzetet, bár egyelőre csak belekortyolok, mint ha teáznánk. Már megint belelovallom magam ebbe a témába, pedig a bál után eldöntöttem, hogy felesleges, úgysincs értelme többet tennem, mint a magam, esetleg barátaim védelme. A helyzet továbbra is felháborító és kiábrándító, csak próbálok nem reflexből acsarogni érte, ha úgyse lesz eredménye.
Talán jól is jön azt vezetni le, miért láthatóan mosottszar a bácsi.
Szembefordulok vele, letéve a bögrét is, csak hogy ki ne öntsem.
-Ha "elvileg", akkor épp magának kéne a tanórákat részleteznie, de mindketten tudjuk, hogy ezt csak alibinek imprózta, miután szerencsés módon ott voltam pont akkor. És csak annyira fest szarul, hogy behívott egy feltehetőleg még roxfortos lányt az irodájába "pontosabb tájékoztatás"ra, pedig sem ez, sem az iránt, amire a mondat alapján elég sokan gondolnának, nem mutat annyi érdeklődést, mint az alkohol és a fotel iránt, amiknek kombinációjában kiütheti magát. Pluszminusz szétszórtság az alibi-beszélgetésünk kapcsán, "ambíciók, ambíciók", "miről is kezdtünk egyáltalán beszélni? Náh, mindegy". De ne aggódjon, aki nem látta a kinti jelenetet és most itt magát, az lehet nem is sejt semmit.
Annyian csodálkozni szoktak rajta, pedig általában csak látom a láthatót, és néha szándékosan a részletekre is figyelek. Nem zseni szintű dolog ez, csak nem csukva nézek a szememmel.
-Ja...- veszem föl a bögrét, amibe azóta sem ittam bele az első apró korty óta, itt a nagy monológok közepette. -Csak vigyázok a tempóra, el nem hinné, milyen hamar le tudnám körözni berugásban.
Ez most még csak nem is kihívás, az ivóverseny soha nem volt műfajom, de én nem is tervezek itt túlzottan berúgni, jól van az elmém józanul is.
-Kviddicssérülések gondolom nem bántásnak számítanak itt? Három éve terelőként játszok.- Csak hogy pontosítsuk a következő téma fogalmait. -Jellemzően nem szokott kelleni semelyik, általában meg tudom oldani a neccesebb helyzeteket erőszak nélkül. Az Imbolc bálon megpróbáltam leüldözni és két méterről telibe átkozni az ottani merénylő hátát, mert senki más nem tett fasse, ha ez annak ellenére is számít, hogy semmi hatása nem volt. De ezen kívül csak Szeszélyes puncsostálakat tudok felhozni, amiket pár éve szét kellett széklábazni, hogy ne gondolják magukat gurkónak egy diákokkal teli Nagyteremben.
Tudnék még aprópéldákat, mint egy ujjba harapás, ami inkább egy dacos kijelentés volt, vagy egy jól kiérdemelt púposhattyú-rontás, ami szerintem nem haladja meg a sima diákcsínyt, komolyabb kalandokat meg nem fogok csak elfecsegni, főleg ha a kérdés szempontjából végül csak majdnem voltak relevánsak amúgyis.

Egy nap az akadémián



2001. július 6.
Merel Everfen

Bólintottam válaszként. Olvastam újságokat, amikor az az illuzionistás dolog történt nyáron… bár az igazat megvallva akkoriban még mostaninál is depressziósabb voltam. Minden gondolatomat Ekbal töltötte meg, képtelen voltam kiszakadni abból a pillanatból, amikor megöltem. Állandóan csak ő lebegett a lelki szemeim előtt.
– És az ember még csak azt sem tudja eldönteni, hogy mindez az aurorok rátermetlensége vagy éppen a minisztérium kezeli rosszul a helyzetet és nem a megfelelő parancsokkal látja el őket. – Válaszoltam, de máris máson agyaltam. Vajon, ha kiderülne, hogy én öltem meg Ekbalt mit tennének velem? Az egy dolog, hogy a halálfalók oldalára állt, de mégis csak egy tiltott átkot használtam, ráadásul olyan reflexszerűen, mintha már gyakorlatom lenne benne. Beleremegtem a gondolat, hogy ezt tettem a saját öcsémmel. A hüvelyujjaim közé csíptem az orrnyergem, hogy megnyugodjak, majd lehúztam az alkohol maradékát és szinte azonnal az üvegért is nyúltam.
Szánalmas vagy sem az alkohol volt az egyetlen, ami megnyugtatott. Persze tudtam, hogy ez sem lesz elég mindig. Most még tudom kontrollálni az alkoholfogyasztást, de ki tudja mi lesz néhány hónap, akár év múlva. Ekbal mindig ott lesz a fejemben, halottan, mozdulatlanul.
– Ne hidd, hogy nem mutatok az iránt érdeklődést, amiért alapvetően behívtalak. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy vevő lennél rá, az erőszak meg nem az én világom – válaszoltam őszintén a dologgal kapcsolatban. – De még alakulhat bárhogyan ez a nap. Nem rajtam áll feltétlenül. – Vontam vállat.
Vigyáz a tempóra. Hmmm, mi ez, ha nem bájos? Igazából nekem nem volt tempóm, nem tudtam milyen az, mikor valaki ennyire ismeri a test. Ittam, amíg meg nem éreztem, hogy mindjárt elájulok. Szívesebben maradtam a miért nem teperem le menten témánál, de valahogy a lelkivilágomnak sikerült tévútra vinnie és mégis csak kicsit említeni valamit arról, ami nyomaszt. Nem volt túl direkt vagy egyértelmű, de sejthette, mi nyomaszt annyira.
– Tudod, ezek inkább bátor dolognak hangzanak – mondtam, a hangom őszintén csengett, ahogy a szemébe néztem. Az én tettem ezekhez képest gyáva és alpári volt, csak kiböktem a halálos átkot, hogy szabaduljak. Bele sem gondoltam, hogy egy élettel játszom… az meg, hogy kinek az élete csak a ráadás volt. A bűntudat felemészi az embert. A bennem tomboló feszültséget olyan mértékű indulattá változtatta, hogy néha már magamra sem ismertem. Mindig morgós és goromba voltam, de az elmúlt időszakban agresszívvé és veszélyessé is tett az, amit Ekballal műveltem.
– Amiről én beszélek az gyáva és kegyetlen… és veszélyes… – Nem tudtam beleinni az újabb adag borba, csak lehajtottam a fejemet, néztem az alkoholos folyadékban visszatükröződő sötétbarna szempárt, a benne csillogó érzéseket, a szégyent. Ez voltam én, ez a szánalmas valaki. Mi lesz, ha majd tanítom ezt a lányt valamikor és erre fog emlékezni? Erre a szánalomra? Inkább emlékezett volna a jó kalandra, amit ma itt kapott… bár erre nem sok esélyt látok. Kinek tetszenék így? Még a morgós, határozott énem is elfogadhatóbb volt.
– Nem akarsz inkább mégis szexelni? Abban jobb vagyok, mint a lelkizésben… – sóhajtottam és hátradöntöttema fejemet a fotelben, hogy egy pillanatra  a plafonra bámuljak.

-Igen, ezt mondtam én is- bólintok az egész takaros összegzésre helyeslően, egyelőre nem adva jelét a gondolatnak, hogy ez nagyon egy "igen, figyeltem, erről volt szó, nem vagyok szétesve, áh" jellegű válasznak hangzott. És egész jól összefoglalta a terjengősebb szavaimat, úgyhogy talán figyelt is, nem csak bekamuzni próbált valamit, mint ha egy sablon vígjátékban lenne alvó vagy mással foglalkozó diák, akit a tanár épp felszólított. Csak ugye nem is tett hozzá többet a beszélgetéshez, mint a már elhangzottakat.
Én ezekszerint most vendégelőadónak jöttem erre az egyetemre?
Benyomások, Godrik, benyomások... Már így is megvannak a kétségeim, hogy akarjak-e járni ide két év múlva, légyszi, legalább ti ne erősítsétek azt a gyanúmat, hogy az egyik legképzettebb és legkompetensebb boszorkány vagyok egész Nagy-Britanniában. Könyörgöm legalább valaki cáfoljon meg ebben, mert ha tényleg igaz a még be sem fejezett roxforti tanulmányaimmal, akkor ge...reblyenyél nagy pácban van az egész ország.
-Nem mondtam, hogy nem mutat, azt mondtam, hogy elenyésző azé mellett, hogy a fotelébe és alkoholizmusába omolhasson a bármi frászkarikája elől. Minden eddigi jel szerint legalábbis.
És akkor afelett még szemet is hunytam, hogy most vallotta be, hogy nem bánná, ha ez itt pont az lenne, aminek kintről látszhat, "privát különóra" kettesben az irodájában. Áember, még az egyetemedre se járok jelenleg. Az erőszak kapcsán meg jó döntés, ha próbálkozna, nem velem lenne könnyű dolga. Minimum esetben is valamelyikünk csúnya sérülésekkel végezné, valamint a fél kampusz kénytelen lenne felfigyelni arra, hogy valami gyanús itt zajlik. Ez nem arról nyilatkozat, hogy ki nyerne, tudom, hogy nem ismerek minden erőviszonyt, csak nem adnám magam se könnyen, se diszkréten. De mindenki szerencséjére mi itt csak borozunk, esetleg látványosan szenvedünk.
-Mert miről beszél?- vonok fel egy szemöldököt, ahogy megint megpróbál sokáig tekinteni a nietzschei sötétségbe, de mivel a bögréje fölé hajolva teszi, csupán a bora tekint vissza őbelé. -Szerintem nem arról, amiről beszél. Lehet bántás valakit a legőszintébb szándékkal a háta közepébe átkozni párszor, lehet erőszakkal önvédelem szétcsapkodással hatástalanítani támadó tálakat, minden attól függ, mit ért a kifejezések alatt, és ezeket mondta. De van egy olyan benyomásom, hogy maga most teljesen másra gondol, ami nagyon konkrét eset, nagyon személyes, és gyanítom amiatt veszi így magára az önkéntes mosottszar szerepkört is. Igen, van tapasztalatom magukat gyáva, kegyetlen, és veszélyesnek tartó emberekkel.
Tulajdonképpen az a boncolgatós kíváncsiság tarthat itt, amivel még tavaly, a trófeateremben tettenérve Elliotból kezdtem kipiszkálni, hogy mi van vele. Persze felteszem, Bahri professzornak nem fogok azért hirtelen a terapeutájává is válni ugyanúgy, vele nincs kiadós korábbi személyes kötődésem, hogy komolyan foglalkoztasson a lelkiállapota. Ha a kotnyeles kíváncsiságom se lenne, mostanra simán kisétáltam volna.
Visszafordulok ehelyett a karfára akasztani a térdeimet, csak a hecc kedvéért olyan mozdulattal, ami sokkal kihívóbb lenne, ha tehernadrág helyett szoknyát vettem volna.
-Én kérem tényleg egész pontosan a nyíltnapra jöttem ide, a nyíltnap és az egyetem felé forduló érdeklődéssel, de legalább az őszintesége és szókimondósága elismerésre méltó.- Kortyolok egyet a boromból, továbbra is mint ha forró teát szürcsölnék. -Nos, ha gondolja, felőlem megpróbálhatja felkelteni az érdeklődésemet ilyen irányba, de eddig nem mondanám, hogy vonzóként mutatta be magát. A végén még a nyűgei akadályoznák a teljesítményét is.
Tessék, legyünk akkor őszinték és szókimondók. Akciós ajánlatunkban most pimasz piszkálódással, de azt csak a fűszer kedvéért.
-Apropó, ha lelkizni nem is akar, azért majd tényleg menjen el, keressen segítséget.

Egy nap az akadémián



2001. július 6.
Merel Everfen

Az az igazság, hogy értettem, mire gondol a lány az aurorok és a jelenlegi helyzet kapcsán. Sőt… nem csak ennek kapcsán. Hiszen, ha elmentek volna az erődbe, ahol eltemettem Ekbalt, könnyedén rájöhettek volna, hogy én tettem. Nem gondoltam rá, hogy eltűntessem a nyomaimat. Remegő kézzel idegesen dolgoztam, de soha senkinek nem fordult meg a fejében, hogy utánam nézzen, pedig tudom, hogy a családom gőzerővel keresteti a háború óta. Vajon mit tennének velem, ha rájönnének, én öltem meg? S mit tennének, ha azt mondanám, hogy fenyegetett, zsarolt és bántott, mielőtt kezet emeltem rá? Ez persze nem mosná el a tényt, hogy tiltott varázslatot használtam. De eszébe jutott azoknak az auroroknak a kitagadott fiú háza táján szaglászni? Nem… pedig mennyire kézenfekvő is volna. Vajon a következő generáció jobb lesz, aki innen kikerül? Én nem feleltem ugyan a technikai tudásukért vagy a kiképzésükért, én csak egy gondolkodásmódot mutathattam nekik, amit rendszerint foggal körömmel harcolva utasítottak el.
– Tudom – bólintottam. – Viszont nem tudom teljes bizonyossággal azt mondani, hogy ez változni fog. Nem csak a mostani helyzet miatt, úgy általában sem. – Tettem hozzá, majd hangosan sóhajtottam egyet. – Ígérhetnék olyanokat, hogy változik a kiképzés, jobbak az oktatók… de ez hazugság lenne és én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy meséket találjak ki vagy tartsam a hátam ezért a helyért. Csak egy filozófia tanár vagyok. Én gondolkodásmódot nyújtok nekik, nem pedig magát a kiképzést. Tehát pont azt tanítom, amit mindannyian utálnak, viszont talán hasznos lehetne néha kicsit másképp látni a dolgokat munkaközben.
Nem magyarázkodásnak szántam, inkább csak egy vallomásnak arról, amit a helyről gondoltam. Ettől függetlenül persze abszolút nem volt valószínű, hogy mindenkinek szükségszerűen szar auroroknak kell lennie. Egyszerűen csak többet engednek ki innen, mint akik tényleg alkalmasak lennének erre. A lányban volt kritikai látásmód, ráadásul még volt bátorsága kimondani mindazt, amit rossznak tart. Ez talán egy jó alap lehet arra, hogy rendes auror legyen.
– Azt látom, hogy van tapasztalatod – megint bólintottam egyet, ahogy a bögrém tartalmát szuggeráltam. Láttam benne visszatükröződni a barna szempárt, a gondterhelt bűnbánó csillogást. Egyszerre beszéltem volna és mégsem… csak az tartott vissza, hogy a lány idegen volt és elmondhatta volna bárkinek vagy visszaélhetett volna a ma itt hallottakkal. Nem ismertem eléggé, bár kívülről tényleg nagyon tetszett. Minden megvolt benne, ami egy lányban megtetszik: sötét haj, sötét szemek. Ez volt az első mindig, amit észrevettem.
– Általában nem szoktam lelkizni vagy közelíteni hozzá azokkal, akikkel lefekszem. Gépiesen szeretem, gondolkodás nélkül… – Az túlzás volt persze, hogy szeretem. Csak csináltam, mert úgy kényelmesebb volt nekem. Erről a mélypontról viszont már igencsak nehéz lett volna visszalendíteni a beszélgetést a megfelelő irányba, tehát nem sok reményt tápláltam az iránt, hogy leteperem az asztalomra, vagy a méregdrágának mondott cseppet sem perzsaszőnyegre. Nem voltam ostoba, ezt a dolgot már temettem rég. Talán egy másik napon, amikor kevésbé vagyok önkínzó állapotban vagy amikor nincs nyíltnap, hogy még inkább szar kedvem legyen.
– Gondolom ma már nem sok esély van, hogy bizonyítsam, milyen férfiállat vagyok. – Horkantottam fel kissé keserűen. – Viszont a esetleg… ha már segítségről volt szó… igazából jól esne a lelkemnek egy kis kikapcsolódás. Nincs kedved eljönni egy aurortörténeti kiállításra? – kérdeztem és megköszörültem a torkomat, hogy kicsit mélyebb és kevésbé depressziós hangot üssek meg. Nem, nem ismertük egymást, nem tudtam ki ő, ő sem tudott többet, mint amennyit itt látott, de talán innen még lehet nyílt lappal kezdeni. – Nem rég kaptam a meghívót, hogy augusztus elején nyílik meg és díjmentesen bevihetek magammal valakit. Hátha ott te is találnál egy kis inspirációt, én meg bemutatkozhatnék kevésbé részegen. – Hát őszintén szólva semmi esélyt nem láttam, hogy igent mondjon, de egy próbát megért.